Kedves Pista Barátom!
Ha veled beszélgetek, rólad írok, képzeletemben mindig megjelenik Szántó
Piroska szentendrei műteremháza, ahol a Vas–Szántó házaspár nyarait
töltötte. Hosszú évtizedekig írók, költők, festők vasárnap délutáni találkozóhelye
volt Pistáék otthona. Itámár Jaoz-Keszt, a neves izraeli költő egy
fiatal házaspárt hozott magával: Annát és Istvánt. Akkor találkoztunk először.
Téged mint tehetséges fiatal költőt mutatott be, és ajánlott feleségem,
Dobos Marianne, figyelmébe, hogy kérjen fel A szívek kötelessége megmarad
című, kiadás előtt álló izraeli interjúkötetébe ékelődő vers-szemelvények
fordítására. Nemrég olvastam, nagy gyönyörűséggel, az Irodalmi Jelenben
újra közreadva ifjúkorod fordítói remekléseit.
Most mégis egy másik, későbbi ottani találkozásunkra emlékeztetlek.
Újonnan érkezőkként belecsöppentünk ugyanis egy beszélgetésbe, ahol a fiatal
házaspár azt vitatta meg tanácsot kérőleg az atyai barát nagy költővel
és vendégeivel, hogy – a rendszerváltást követően, a felszabadult irodalmi
életben – csak lírával telített folyóiratot szeretnétek alapítani. Pista lelkesen
fogadta ötletedet, mégis, a maga mindig aggályos módján kételkedve vélekedett
a megvalósítás sikerességéről. Akarta, de féltette is. Ki hitte negyed
évszázaddal ezelőtt, az induló folyóiratok naponta bekövetkezett bukása idején,
hogy tervetek megvalósultát ma is életképes és népszerű, értéket teremtő,
őrző és mentő folyóiratként ünnepelhetjük? Személyes magatok elszánása
azóta is két folyóiratot éltet a baráti körömben. Szondi Gyuri alkalmi ünnepekhez
kötötten fenntartott Napútját, és a te és Anna által életben tartott,
csakis a költészethez kötött alkotásotokat. Felmerül bennem a kérdés:
mi tarthatta fenn negyed századon át ezt a meghatározottan politikamentes,
részelvű folyóiratot? Az alapító atyák válasza mindehhez kevés lenne. Mondhatták:
a magyar irodalmat költészete tartotta fenn, a Bartók által hitelesített
népdaloktól a történelmet „Megbűnhődte már e nép. A múltat s jövendőt!”
siralmain át a „Szabadság, szerelem!” sokszólamú összetartó erejéig.
De hiszen éppen ez időben mondogattuk, hogy az olvasmányosságot
biztosító próza kilépett a mindent tudó írói elbeszélés hagyományos modorából,
és kezdte átvenni költészetünk „mindenes” szerepét. Míg költőink
felhagyva ennek a „mindenességnek” szolgálatával, éppen a személyességnek,
az érzelmi állásfoglalásnak, a sorsköltészetnek felvállalásából
kilépve, a „megmondást” és a „kimondást” elhagyva, a létezés bonyodalmait
oximoronban átélve kezdték alkotásaikat a gondolkodás meditatív szövegévé
átlényegíteni. Kulcsár Szabó Ernő kollégám és barátunk legutóbbi, Költészet
és korszakküszöb című összegező kötetében vetít fel egy Arany–Babits–
Weöres Sándor ars poeticáitól ihletett alkotói retorikát és az irodalmi
szövegmagyarázat csodáit megteremtő, népszerűvé emelhető szövegvilágot.
Én pedig ezt kiegészítendő teszem hozzá: József Attila nagyságát végre
mostanra már nem politikai kiemelésével, hanem éppen a Szabó Lőrinccel
vitatkozva társítható ars poeticával értelmezhetjük értéke szerint, beleillesztve
a huszadik század nagy európai költőinek szövegvilágába. És ehhez
példaként hadd idézzem fel számodra is Szabó Lőrinc talán legnépszerűbb
versének, a Semmiért Egészennek éppen a Parnasszus-korszakban beérő,
hasonló szellemű átértelmezhetőségét.
Versének egyszer a költő álmában fogant felütéséből indulok: „Hogy rettenetes,
elhiszem, de így igaz.” Melyről az olvasói tudat éppúgy kiosztja
„az önzés apoteózisa” jellemzést, miként maga az alkotója is készült jóvátételként
élete vége felé ellentettjét megírni. Talán ennek szánta kedvese
önkéntes halálát követően gyász-szonettjeit, A huszonhatodik évet. Magam
ugyanakkor felfedezni vélem az ellentétet már a versben is. A verset magában
foglaló Te meg a világ kötet egésze az egyes embert ugyanis éppen
fordított szerepben, kiszolgáltatott rabként gondolja el. A vers pedig – ez
egyszer – mondóját mint megalázó rabtartót, a kiszolgáltatottá tett ember
szenvedtetőjét jeleníti meg. Ezáltal mindkét szerepben egyszerre jelenik
meg: szenvedtet, és maga is részese a szenvedésnek. „Magamban”. Egyszerre
okozza és szenvedi a megalázottak és megszomorítottak kínjait. A műalkotásban
benne munkál egyszerre a bűn és a bűnhődés. Csak ezáltal válhat
hitelessé a feloldozás a vers végén. Az alkotás egésze igényli a szenvedés
törlését, csillantja fel a megváltottság reményét: „és én majd elvégzem magamban,
/ hogy zsarnokságom megbocsásd.” Ezt az értelmezést szerettem
volna korábban a színészkirállyal, Latinovits Zoltánnal elmondatni, de ő,
a szerintem éppen beszédalkatára illő szöveget – mint egyértelműen csak
önző alkotást – távoztatta magától.
Hiszen éppen a Parnasszus fennállása idején válik a költészetben is befogadható
szemléletté – természetesen a miénkben is! –a Heisenberg által megfogalmazott
természettudományi kutatási elv: „Ily módon a kvantumelmélet,
mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának
keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor
szereplők is vagyunk.” A szöveg grammatikájában ekként szervülhet
a személyes történések pontos materiális leírása, és ennek a személyi kapcsoltságától
függetlenedő átgondolása. Én „aktor”-nak és „néző”-nek nevezve
különböztettem meg a mondatban egybeszövődő kettős pozíciót. Szabó Lőrinc
ezt a sorsköltészeti jelenetleírást ekként szembesíti ugyanazon szöveg
létköltészeti értelmezhetőségével: a Materializmus című vers önkommentárjában
a költő ezt diktálja: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy
»spirituálizmus«”. És olvasom Kulcsár Szabó Ernő a „szereplő” és a „néző”
értelmezését felcserélő felvetését a Hajnali részegségről írva: „A dal ahhoz a
mérhetetlen végtelenséghez szól, amely a látható firmamentum csillagaival
tekint vissza, s így úgyszólván a végtelen felől teszi – az olvasás számára
is – »láthatóvá« a hang alanyát.” Az így felépülő poétikatörténeti ív egyben
tudatosítja az alkotó és szövege viszonyának megváltozását, az alkotás
megjelenési módjának áthelyeződését, a hagyományos történelmi sors időbeli
anyagszerűségének átlényegülését az abszolút időben elgondolható léthelyzetek
tudatosításába. Szabó Lőrinc megfogalmazásával definiálva: „De, hogy a
/ Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgy látszik, igaz.” Kosztolányiból és
Szabó Lőrincből (József Attila „mestereinek” látószögéből eredeztetve) ekként
jellemezhető a Parnasszus korának poétikai eszmélete.Kedves István barátom! Te két meghatározó tömböt szerveztél lapszámaid
alapjává: REDIVIVUS és CENTRUM. A Redivivusban kortársból
elődeinkké váló nagyságainkat járjuk körül. A Centrumban kortársaink
jellegzetességeit keressük. És láss csodát! Negyed évszázad évente négy
hasonló szerkezetű gyűjteményébe mindig tudtál találni olyan jelentős
kortárs magyar alkotókat, akikről szerzőid versengve írnak bemutatást,
véleményt, elemzést és életrajzi jeleneteket. Én magam is oly sok esetben
boldogan beszálltam összeállításaidba, hogy ez alatt az idő alatt két tanulmánykötetet
is összeállíthattunk a Magasles könyvsorozatodban. Mindegyik
számnak teltházas lapszámbemutatója eseményszámba ment, előbb
a „Műcsárda” nemszeretem levegőtlen alagsori előadótermében, majd a
Magyar Írószövetség nagytermében, vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében.
És amikor az utóbbi években – mivel egymás közelében lakunk,
és mindketten Zugló díszpolgáraivá öregszünk – kocsiddal hazahozol,
mindig sorolni tudtuk, évekre előre, kiket tudjunk lapod bemutatottjává
avatni.
Ennyi jó költő? A költői szöveg felszabadulása. A sokáig észre nem vett
„poétikai keret” tudatosodása tölti ki folyóiratod idejét és terét. Alakítja az
általad bemutatott magyar költészet mezőjét.
Jól induló költőként vállalkoztál egy költészeti folyóirat megteremtésére.
És mostanra kiderül, hogy vállalt szereped súlyának tudatában kezdtél
megteremtésére. Tudtad, nem ünnepi menedzserszerep vár rád ezzel, hanem
költői pályád sikere forog kockán: részévé tudod-e szervezni a költők
folyóiratát. Szerepedet megírtad a Máté evangéliuma című versedben. Feladatod
lesz a hagyomány érvényességének életben tartása, de továbbszövése
egy új ars poetica érvényre segítésével. Fiatalok, utódok nevelésével.
Az összegyűjtött tapasztalatok és a felgyűlő különbözések összehangolása.
Erre mondjuk: iskolateremtés? Téged kérdeznek, és neked kell alkotóként
is példát adó válasszal élni. Versedben fiad kérdez, valójában tanítványaid
kíváncsiak tapasztalataidra.
Miként vezette fel ezt az építményt a költő? A lét folytatólagos kitöltésének,
a jövő, a túlélés és költői újraszületés esélyét fogalmazó szavát
mondtad magad előtt. Az utódok kérdése poétikai hangsúllyal fogalmazott,
a megszólalás hangnemére vonatkoztatott (Miféle épület az a katarzis):
Fiam kérdezte, hogy miféle épület
az a katarzis, és hol van, melyik hegyen.
Képet is kért, hogy mutassam meg,
mégis könnyebb elképzelni azt, ami
látszik, ami ott van és nem máshol,
esetleg nincs is helye, erre gondolni sem jó.
Kell egy hely, se közel, se távol,
ami árnyéktalan, nem billeg és világít,
ami van és őrzi magát.
Ahonnan jó a kilátás – befelé.
Visszautal a vers a Máté evangéliuma című korai versedre. Ahol a Helyét
(költészetben a szövegformálási módot) kereső elér a rátalálás-remény
megfogalmazására. És verssé lényegíti át Heisenberg figyelmeztetését,
Kosztolányi és Szabó Lőrinc létszemléletét a szövegben. És két ciklikusan szerkesztett alkotásban – szintén költőként – példatárat
teremtesz. Nevezzem, megtehetem: a Parnasszus-korszak poétikáját
belsődben megépítve, és kifelé sugározva a lapban összetartott költővilág
számára.
Te adtál a magyar irodalomnak? Igen. Ezt mondhatjuk. De szerkesztőként
te is táplálkozhattál belőle. És persze, tegyem hozzá, a fordításirodalom
szervezésével ez segített a világirodalom felszívásában is! Az adott jubileum
megengedi nekem, hogy az új ezredfordulóba lépve ennek szellemét
visszaköszönni lássam Egy év című versciklusodban, és az egyetlen napba
sűrített létezést a maga állandóságában megélő kötetterjedelmű alkotásodban,
az Üresség címűben.
Éppen ezért válik számomra bizonytalanná a kritika megállapítása, ha
csak a hagyománnyal, a már kanonizált kifejezésmódokkal szembesíti egy
új költő teljesítményét. Terád figyelve azt a poétikai módot gondolom végig,
amellyel kiváltál a hagyományból. Ennek a kiválásnak grammatikai konzekvenciája
az a lebegtetettség, amely éppen a mindenkori lezáratlanság,
a morzsalékos lét ellenében keresi a maga tájékozódási, szembefordulási
lehetőségeit. Az elbeszélhető „történettel” szemben az arra merőlegesen,
azzal szembefordíthatóan feltalálható létállapotokat vizsgálod szövegeidben.
Olvasódat egy új, saját létmódját megkérdőjelező, bizonytalanná tevő
létállapotba transzponálja. Belehelyezi – és ott hagyja. Bízva benne: képes
ezáltal feltápászkodni, és elindulni. A rettenetes ellenében a másik
emberben az elmozdulás provokálója. Önmagában és bárki másban is. A
mélypontról való kimozdítás, a „morzsalékos”-ság dologisága felett a megépíthető katarzis-építmény. Az Egy év ciklus után, mellé megalkotva újabb
pályaösszegző remekedet, az Üresség (Elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig,
négy tételben) című versszimfóniádat, melyet azonnal vissza is igazolt
befogadólag a versolvasó magyar világ: egyetlen verset tartalmazó kötet
másodszori kiadását kiváltva.
Ami egyszeri csodának tűnhetett korábban, az mostanra egy szerencsésen
alakított pályakép mechanizmusaként rögzül. Példázatossá állandósul.
Mellyel a világjáró költő visszaköti magát a vállalható hagyományokhoz,
hogy azokat végigkísérve a döntések útjain, önmaga megújuló megépítését
modellként is vállalja:
De mégis merre? Merre induljak,
és hová vezet, ha vezet utam?
Melyre ráfelelsz: „Megtalálni saját helyünket a körforgásban”.
De megmarad a kérdés: sikerül-e az Üresség betöltése; a semmi átváltoztatása
mindenné? Ha taoista költő lennél, azzal kezdeném: íme egy magyar
költő, aki megtalálta a hangot a Tao magyar változatának megjelenítéséhez.
Nem fordításához, hanem a minden–semmi létopponenciájának a sajátos
magyar miliőben való jelenné alakításához. A létezés elégiájának szöveggé
formálásához. Hiszen valaha egy általam fordíthatatlannak vélt szöveg magyar
megfelelőjének rögtönzésével egyből rátaláltál a legjobb megoldásra.
„Hector is dead and there’s a light in Troy / We that look on but laugh in
tragic joy” (The Gyres, 1936–1937), ahogy Yeats megírta, és te megformáltad építhető katarzis-építmény. Az Egy év ciklus után, mellé megalkotva újabb
pályaösszegző remekedet, az Üresség (Elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig,
négy tételben) című versszimfóniádat, melyet azonnal vissza is igazolt
befogadólag a versolvasó magyar világ: egyetlen verset tartalmazó kötet
másodszori kiadását kiváltva.
Ami egyszeri csodának tűnhetett korábban, az mostanra egy szerencsésen
alakított pályakép mechanizmusaként rögzül. Példázatossá állandósul.
Mellyel a világjáró költő visszaköti magát a vállalható hagyományokhoz,
hogy azokat végigkísérve a döntések útjain, önmaga megújuló megépítését
modellként is vállalja:
De mégis merre? Merre induljak,
és hová vezet, ha vezet utam?
Melyre ráfelelsz: „Megtalálni saját helyünket a körforgásban”.
De megmarad a kérdés: sikerül-e az Üresség betöltése; a semmi átváltoztatása
mindenné? Ha taoista költő lennél, azzal kezdeném: íme egy magyar
költő, aki megtalálta a hangot a Tao magyar változatának megjelenítéséhez.
Nem fordításához, hanem a minden–semmi létopponenciájának a sajátos
magyar miliőben való jelenné alakításához. A létezés elégiájának szöveggé
formálásához. Hiszen valaha egy általam fordíthatatlannak vélt szöveg magyar
megfelelőjének rögtönzésével egyből rátaláltál a legjobb megoldásra.
„Hector is dead and there’s a light in Troy / We that look on but laugh in
tragic joy” (The Gyres, 1936–1937), ahogy Yeats megírta, és te megformáltadennek a szinte fordíthatatlan második sornak remek magyar változatát:
„láttukra arcunkon mégis tragikus derű”. Majd utóbb ki is egészítetted valahai
fordításötletedet:
Hektor halott, Trója lángok közt alámerül;
láttukra arcunkon mégis tragikus derű.
Ehhez a „tragikus derűhöz” át kell élni magát a létezés tragikusságát,
de meg kell érezni, hogy másik dimenzióban ugyanakkor ennek létezik
valamilyen elégikus feloldása is. A létezés paradoxonának művészeti
oximoronját rejti lényegében. Esendőséget, a most-pontokra szakadó világ
végességét – ugyanakkor az abszolút időben való eleve elrendezettség megértését.
Belépést szabad akarattal az oximoronba. A költő, aki a hitre apellált,
hány változatban volt kénytelen elsiratni az embert a történelemben,
hogy azután megépítse vágyakozásában annak értelmes megoldottságát. Az
állandó változást a változatlan egészben. A homéroszi történésre figyelést
összefogva az orphikus létköltészettel.
Lehet, hogy amikor ezt a fordítási sort hirtelen kimondtad, már akkor
ennek a könyvnyire duzzadt versnek, az Ürességnek a hangnemét találtad
volna el. Ahogy azt a „mégis”-t könnyed eleganciával beleilleszted a feszes
klasszikus szövegbe, azzal egyszerre csak érthetővé teszed a huszadik század
magasztos üzenetét a slamposan, de éppolyan mértékben feszélyezett,
sőt még inkább veszélyeztetett huszonegyedik századi ember számára. És
ez megmagyarázza lapod kiegészítő részét, a műfordításhoz kötődést.
Aki ismeri Turczi Istvánt, az tudja, hogy az eddig csak a külső türelmetlenség
fenyegette emberiség-életmód mennyire belefészkelte magát ennek
az embernek sajátos belsejébe. A korábban fenséges szólamokkal nemzete
és kultúrája létét a Deodatusban, gyönyörre váró, az elgyönyörködés pillanatait
sajátos élvezetre szánt életét pedig a Venus Vulgivaga hosszúversben
ünnepelő ember önmagával szemben válik türelmetlenné. A perc mulandóságát
magában az adódó percben érzékeli leginkább. Képtelen megnyugodni.
Ha meglát valamit, elkezd valamire csak gondolni is, máris rohanna tovább.
És nem is feltételes módban, hanem már a szöveg kimondása közben
megtörik, és ellenkezőjére vált a tervezett grammatikai egység. Ha költő
próbálja ezt a mondatot egésszé zárolni, máris a „minden egész eltörött”
ijedelmével tekint vissza a kezdő szavakra, és kapkod előre, hogy miként
tudná a kimondhatót is befejezni valamilyen egységként, és ebből máris,
akárha éppen az ellenkezőjére váltva, bújhatna bele a következő pillanatba.
Nem egy nap, de egyetlen mondat lehetősége sem áll a mai rohanó ember
rendelkezésére. Mert fél, hogy kiesik valamiből, belebotlik valami újabb
bonyodalomba, váratlan csapás szakad rá, mégha a gyönyör forrásaként is
jelentkezve.
A fiatalok, úgy látszik, a maguk módján szintén megélték a ritmusváltás
kényszerét. És ha ma a boldogság sok apró mozzanatát egyetlen
elfoszló pillanatba kell összezsúfolniuk, mégis ott él bennük a megfutott
idő felcserélhetőségének félelme. Éppen ezért egybe kell mindezt sűríteni.
Dichter – mondja a német. Sűrítő. A poétika csodája adja a költő számára
az emlékezetet, amit egymásra építve, talán a szereplőket is cserélgetve olvasztanak
össze futásuk közepette. Zene, ritmus tartja életben az összetorlódó
emlékezetet. Egyensúlyozza az elszáguldott időt, szembesíti a félelmet
sugárzó jövőt, és segít kikövetelni az „ürességet”, amiben a születés és a
halál fúgáját összejátszhatja, belemerülhet, kizárhatja belőle a rohanást,
és felmutathatja az ember földi létezését meghatározó mindenkori célját:
a hasznos, gyönyörteli és ha lehet, boldog pillanatot. Mindez már abban a
valahai „mégis”-ben benne volt, és mostanra életre kelt, egy ezerszáz soros
szöveggé ünnepélyesítette az idegesítő és nyugtalan kapkodás önmagát és
környezetét megrontó hangulatait. Mégis van szépség! – hirdeti, és idegesen
követeli. Felmutatja, hogy mennyi vesztett, félbeszakított, megtört pillanatban
élünk, kapkodunk, félünk és szeretnénk nyugodtan önmagunkban
maradni. Sőt: társas boldogságra vágyva, a másikat is becsülve, kielégítve
boldoggá tenni, hogy ezáltal a magunk számára is biztosítsuk. Mit is? A
végigmondható mondatok boldog kielégülését.
Én tudom, ezt az ezerszáz sort hány éve formáltad, szőtted, loptad visz-
sza a rohanó időből. Hányszor alakítottad, hogy a rohanás látszatának
ellene mondva a születés misztériumára ráépíthesd a világ megértésének
álmát. A megtört élet látványa ellenében az értelmes létezés sejtelmét. Az
„üresség” ellenében az értelemmel teli mindent. A Tao bölcsességét, ami a
semmi ellenében a mindent is beletölti a létezésbe.
Valahai fiatalember, negyed évszázadon át jó költőkről-költőkkel alkottad
meg folyóiratodat. Közéjük állva, velük alakítva legújabb korunk szövegformálását,
költői ars poeticátokat. Másoknak segítve, magadban hasznosítva.
Leszögezhetem: a huszadik – majd azt követő új század – irodalomtörténete
is egyben ez a költészettel foglalkozó folyóirat. Barátom, a Parnasszus
léte mára egy majdan megírandó sajátos költői korszak irodalmunkban.
Baráti szeretettel, L-t
