Szentmártoni János
ULYSSES HELIKOPTERE
versek
Budapest, 2008
© Szentmártoni János, 2008
© Parnasszus Kiadó, 2008
MINT A SEMMI VIRÁGA
Nagy László emlékház, 2007 augusztusa, Iszkáz
Iszkázi landolás
Ő is így akar majd kinézni egyszer,
az a kisfiú, akinek kézfejére rákönyököltem,
míg az ajkai buszsofőr válaszát vártam:
mi után jön Iszkáz?
Szalmakalap, borostás, enyhén kilengő toka,
a nagy sporttáskák ruha-mélyén
kéziratok, cd-k, könyvek…
S magában a pasasban – túl izzadt
lihegésén, enyhe sörszagán,
dömperes tehetetlenségén,
partra sodródott bálnák kiszolgáltatottságán –
(fogjuk rá) némi titokzatosság: az idegeneké.
Emlékszem, én se szóltam ilyen incidensért:
könyök alól kezem kihúztam,
mintha eszembe épp akkor jutott volna,
s a sofőrt figyeltem, mit válaszol.
Csak ne. Mégse. Ne így nézzen ki,
ha felnő, s a harmincat elhagyja,
mint Héraklész oszlopait.
Mert onnantól csak a nyílt óceán
s az ismeretlen.
Sportoljon, szeressen, éljen,
kössön csomót zsebkendője csücskére,
ne felejtse, mikor és hol született…
Csak ne a farkasszemet-nézést
a hófehér papírral,
a kétségbeesett reményt,
a kétes legendát,
hogy ebből bármi kisülhet még…
Ne tölgyfaasztalnál ücsörögjön
– elmenekült városlakó –,
hogy kikódolja fontos üzenetét
a papír semmijéből – különben is,
a fákat arra pazarolni,
hogy verseket írjunk rájuk,
a legbalgább foglalatosság…
Még úgy is, hogy tudom,
egykoron császárok roskadtak össze tőle,
királynők öltöttek álruhát,
népek kockáztatták életüket,
Nagy László térdepeltetett csikót szügyig…
Finom kézfejét húzza ki könyököm alól,
boruljon apja ölébe,
s legyen léghajós, lovász, sofőr…
csak költő ne…
Költő aztán végképp… ne költő.
A konyháról
Hiába a szépen berendezett alkotószoba,
itt is többnyire a konyhában írok.
Ez valamiért végigkíséri életem.
A Gőz utcában ugye nem volt más:
a nyári konyha Ulysses kabinja lett nekem.
A budatétényi albérletben is.
Majd Dunavarsány robinson-szigetén,
ahol igazán lett volna mód máshol is:
külön dolgozószoba…
Valamiért mégis… Valamiért mégsem…
Saját lakásunk szemléjekor is
először a konyhában forgolódtam:
épült is lelki szemeim előtt
a dolgozósarok: polcokkal, relikviákkal,
képkeretbe zárt ősökkel,
akiknek a nevét sem tudom…
Íróasztalom azóta sincs,
csak egy számítógép…
Versírásra még mindig a konyhaasztal…
Feleségem néha megmorog,
ha már a tányért sincs letenni hová,
mert, mint a sivatag, észrevétlen
terjeszkednek töprengésem romjai.
Talán mert konyhában nőttem fel.
Ott sertepertéltem mindig
nagyanyám körül, és próbáltam
nevet adni embernek, állatnak, ételnek…
nevet adni az álmaimnak, a félelmeimnek.
Ha az utca felől füttyszó harsant,
persze rohantam focizni, moszkvicsozni, csúzlizni,
megsimogatni a szomszéd cigánylány fenekét…
de jobbára a nyári konyha körül keringtem,
mint egy hold, mely fényét a tűzhelytől kapta.
Délben mindig föllobbant egy üstökös.
A nagyapám.
Azon fővárosi férfitársaimhoz, akik még nem éltek át alábbi élményt
Tíz napra egy évben felejtsd el a konditermeket,
autódat, karriered (stb.), vonatozz vagy buszozz le
valahová vidékre, szál egymagad, csak annyi pénz
legyen nálad, amennyi borra, kenyérre elég
(csak semmi luxus!), vigyél magaddal biciklit,
vagy bérelj helyben, és járd be a környéket vele,
tanulj meg magadban beszélni, ha addig nem ment,
a fákkal, az állatokkal, tárgyaiddal, emlékeiddel…
Néhány tipp az első éjszakai hangok beazonosítására:
ha valami, teszem azt egy őskori madár rekedt
hangjára emlékeztet, az egy kiszáradt faág nyöszörgése
a szélben, alá ne igen állj, bármikor letörhet;
ha úgy hallod, valakivel két lövéssel végeztek
a kertben, az csak a hűtő, amikor épp takarékra áll
(ha mégis lövések voltak, peched van, mert
balladába bonyolódtál); ha csörömpölésre riadsz,
te okoztad, azzal, hogy magad a másik oldaladra dobtad,
s az ágylábak keltette parketta-cunami hulláma
amikor elérte az állólámpát, burája berezonált…
Két-három nap, és élvezni fogod, kb. addigra
kapcsolódnak ki infarktushordozó városi reflexeid…
Elfeledtem mondani, az első napok valamelyikén
főzz meg egész hétre, meglátod, elég lesz, csak
akkor fogsz enni, ha éhes vagy, s az is váratlanul
ér majd, nem karórád diktálja… még valami, mobilod
csak este kapcsold be, keresett-e valaki, de visszahívni
csak feleséget és gyerekeket szabad… esténként
ülj ki a szélbe, vihetsz bort is, minőségit, de csak
akkor, ha megérdemled: eleget tekertél, és nem
lustálkodtad át a napot, esetleg lelki sebeid nyalogatva…
Unatkozni szigorúan tilos!, gyönyörködj minden
apróságban és minden csodában: vedd észre
a lehullott szilva kettényílt testében tüsténkedő
hangyák szorgalmát, egy-egy út menti keresztet,
szép fafaragást „Hőseink emlékére” felirattal,
a váratlanul előbukkanó, másodpercig bizonytalankodó,
majd megbicsakló indulással az úton átszökkenő,
s a túlparti sűrűben fantomként eltűnő őzet,
olyankor tedd össze a kezed, hogy nem kocsival
őrjöngtél épp akkor arra, bringádról szállj le,
mereszd szemed az erdő mélyébe – biztosíthatlak,
már nem fogod látni, de jó érzés lesz, megborzongsz
tőle… Ha van vár a közelben, korán indulj,
vigyél magaddal jó rőf kolbászt, vastag szelet
kenyeret, vizet és egy bicskát, s miután a hegyet
magad alá gyűrted s a várba fölértél, keress magadnak
egy szimpatikus kiszögellést, kőfokot, sziklaszirtet,
bontsd ki uzsonnád, s miközben éhesen-szomjasan
az első falatba beleharapsz, s garatodon lecsordul
az első korty víz, pásztázd végig a vidéket, gyűjtsd
tekintetedbe a látványt, meglátod, boldog leszel,
még egy könnycseppet is elmorzsolhatsz arcodon,
mert úgy érzed, nem szúrtál el az égvilágon semmit,
s ha mégis, helyrehozható… Lefelé vigyázz,
biciklire csak ott ülj, ahol az út nem túl meredek,
különben mire leérsz, szétfüstöl fékgumid;
feltételezem, borászok kínálnak majd, de csak annyit
ihatsz, hogy maradék erőd hazáig nyeregben tartson,
ellenszélben is. A recept egyéntől és a helytől
függően szabadon gazdagítható…
Én esténként verset írok momentán itt,
a Somló tövében 2007 augusztusában, ahová azért
utaztam, hogy átgondoljam az életem.
Harminckét éves leszek az idén.
Egyszer, gyerekkoromban, utánaeredtem egy őznek.
De avar-takarta fatörzsben úgy eltaknyoltam,
hogy öröm volt nézni: zuhanásomban a testem szinte megnyúlt,
mint a ragadozóké a végzetes pillanatban. Ha tudnának röhögni
az őzek, visszhangzott volna a környék. Csak nézte értetlenül,
amint tollászkodom: szedegetem magamról
az erdő koboldruháját,
törölgetem számról a nyirkos földet – majd egy fül- és
farkcsavarintás után tovaszökkent.
Ültem szótlanul csapdámnak padján,
s az orromból patakzó vért nevetve
mázoltam szét indián-arcomon.
A 2004-es erdélyi kalandozások emlékére
I.
Szikrázott a fényben a márciusi hó.
A büfében hús sült. A Gyilkos-tavat
jég borította. Úgy meredtek ki belőle
a fatörzsek, mint óriások karjai:
utolsó segélykérő mozdulatuk,
mielőtt körbeölelte szívüket
s vált végzetes egükké a bezárult víz.
A levegőt harapni lehetett. Jó kedvünk volt.
A lovat csak akkor vettük észre,
mikor már a tavon állt, s nézte,
gazdája üldözi-e még.
Mikor fölbukkant a félrecsapott kalapú
hegyi fiú, továbbiramodott
a megfagyott óriások karjai közt,
nyomában a kiáltozó,
bottal hadonászó legénnyel.
Hogy utolérte-e, vagy azóta is még ott
kergetőznek a jégen, nem tudhatom.
Csak be ne szakadjon alattuk!
A pillanatot viszont, ahogy a hófehér
képben a gesztenyebarna ló megáll,
s visszanéz, sokszor álmodom:
orrából páracsokrok lobbannak,
csönd van, süt a nap, némi hódarát
perget arcomba a szél, behunyom
szemem, szívemet hallgatom,
s minden dobbanásban a lóét is érzem.
Mintha nagyon lassan
végighúznám gyarló tenyerem
gyönyörű testén, iramodás-kész,
roppant izmain…
Mire fölnézek, már kergeti
a botlengető, bolondos suhanc,
s úgy nevetek, hogy könnycseppet
morzsolok szét a szám körül.
II.
A halál jegén barna élet.
Tavasz a télben: egy barna ló.
Világít és lobogva éget
ez az emlék, ez a tiszta szó,
ahogy áll a vers a tó jegén,
telünkön vágott barna ablak.
Ígéret életem hűlt helyén,
hogy most tán mindent visszaadnak.
Visszanéz, nagy szemében állok,
köröttünk óriások karjai.
Melegít e látvány, ha fázok.
Fáj, hogy nem tudom kimondani.
feleségemnek
De én tudom:
a legnagyobb realitás
az öröklődő látomás,
a látomás a dombról, a napról,
az önvédelemért megfogant szavakról,
az emberről, akinek megmosom a lábát,
s a szent helyekről elkorbácsolom,
s meghalok érte szívesen,
mert gyerekként bolyongva a nyárban
megérintett a sorsa,
nevén neveztem –
nem idegen.
(Szécsi Margit: Az 1935-ös üveghattyú)
Mert lámpát gyújtottál szobasarokban,
mikor a várost leoltották bennem.
Mert nem halálommal, csak életemmel
kell mindezért apránként megfizetnem.
Mert ha eltévedtem, mondtad, út van ott is,
ahol nem jártam már százezer éve.
Mert ünneppé varázsoltad a szerdát,
a hétfőt, keddet vasárnappá téve,
mert csütörtökön is öleltelek,
és megnyíltunk szombaton mind a ketten,
s mire észbe kaptunk volna éjjel,
kertedbe kikötött pénteked lettem.
Ne, ne okold magadat mindezért.
Már túl sok mindent éltünk meg hozzá.
Látod, én voltam mindig az ostobább,
s ha lázadna bennem a téboly, szólj rá.
Mert gyümölcsöt teremtél ott, hol a szám
csak kininkeserű emléket kóstolt.
Mert bátor voltál és gyermeket szültél
annak, ki vas-szívű egeknek hódolt.
Mert hajnal lettél ott és akkor, ahol,
mikor én bárányterelő alkonyat,
nem kérdezted, ki vagyok, honnan jöttem,
rám tártad napként fehérlő arcodat.
Mert elhagytál néha, elhaltál bennem,
mint furulyaszó, ha kétes szirtre ért,
elpazaroltam figyelmed vagyonát
botokkal piszkált, rozsdás fillérekért.
Mert megmutattad: a test is isten,
szánalmas héjából ha kikel a hús,
és fölgyullad, a gyönyör bárhol érje,
hogy az öröm egyáltalán nem gyanús.
Mert újra fájni kezdtem, lélegezni,
sírva, nyüszítve kívánva melledet,
elviselni hiányod káprázatát,
s hogy csókod a nem-lét, a nem-lehet.
Mert lámpát gyújtottál szobasarokban,
mikor a várost leoltották bennem.
Mert nem halálommal, csak életemmel
kell mindezért apránként megfizetnem.
„Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved.
Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved.”
(Egy négyéves kisfiú)
I.
Maholnap férjhez adlak, pedig nemrég születtél,
gondolkodom, mit hagyjak rád, milyen útravalót,
föl-alá járok, erőlködöm, a papírt nézem,
az én számban nincsenek biztonságban a szavak,
nincs vagyonom, se meséim, se történelmem,
se bölcs nem vagyok, se világutazó kalandor,
itt maradtam a nyakadon koloncnak, tört árboc,
amin nem lobog vitorla, nem foghatsz ki szelet,
eldőlni fogok csak, mint az öreg elefántok,
s még a csontjaimból sem faragnak hamutartót.
De történjen bármi, mikor e verset olvasod,
tudni fogod, hogy értetek tértem vissza onnan,
ahol nincs napfény, megbocsátás, álom, se részvét,
csak a hideg szél fütyül kietlen sziklazugban,
és kísértetek árnyai lengnek a rét fölött.
Nagy barna szemedért fordultam időben vissza,
tettem lábad elé szorongásom sárkányfejét.
És jó volt újraélni a napfényt, a havat,
az érintést, a ragaszkodást, az éhséget és
a szomjúságot, a napsütötte kő melegét,
behunyt szemmel ácsorgást a szélben, mikor vállad
olykor csípőmhöz ért, hogy szerelmesnek láttalak
és táncolni színpadon, könnyeim, vérem ízét,
a frissen szelt kenyér illatát, a jó bort, melyből
soha nem elég, erdőben az őzet s utcáink
bolondjait, egy-egy jó regényt s a hozzád írt verseket.
Jó volt téged felnőni látni, büszke lenni rád,
és azután elveszíteni, mikor egy másik
férfi karjában a kertkapun kiandalogtál,
s én függöny mögül árván még sokáig néztelek,
mint mikor szüleim temettem, s magamat lestem
minden utcasarkon, vajon merre indul el:
nehéz kő, mit sorsa görget, szél nem kaphatja föl.
Te szállj magasabbra, ahová én nem voltam bátor,
mert emlékeimhez láncoltak földi balladák.
II.
De most, hogy esténként ágyad szélén kuporgok még,
tudd, posta voltam múltam és jövőd között:
idegeim hálójából mi kibontakozott,
emlékeim urnájából napra kifüstölgött,
verseim képlékeny anyagából összegyúrtam,
sziklához verdesett démonaimtól tanultam;
nagyanyád kihűlt öléből kipattant szikraként,
magam is összeégve, mindaz, mit fölgyújtottam,
és rekedten, összeverve is elénekeltem,
és botlábbal, félbetörten is eltáncoltam.
Amikor e verset olvasod, már tudni fogod:
értetek tértem vissza onnét, ahol nincs napfény,
megbocsátás, álom, se részvét, csak a hideg szél
fütyül kietlen sziklazugban, és kísértetek
árnyai lengnek a szívem köré varrt rét fölött.
Engem hála fűt, téged hűség, édesanyád
az ígéretek közt eltáncoló szerelem.
Él, szirmot bont, cserepeket hódít, kezünk-meleg.
Az életem még délután.
Nem emlékszem harangszóra.
Jön Ripolus a parkon át,
körbejár, s leül padomra.
Melyikünk vagyok, nem tudom.
Szívem a választ elhalasztja.
Ő kívül bűzlik, én belül:
egy mítosz hajléktalanja.
Ő észrevétlenebb; pénz csörög,
míg megtelik a kalap.
Tehetetlenségünk szobra.
Mégis én vagyok szánalmasabb.
Őt bűntudatunk élteti:
szégyenünkből elvegetál.
Engem a vers: szebbik arcom;
émelyít siker, tele tál.
Lassan tisztán látok mindent…
A kegyelem perce lehet:
letisztogat, mint egy érmét,
fölemeli emlékemet.
Áttűnök fényen, gondokon,
a félelemből itt-rekedt.
Legbelül akivé haltam,
utánam bámul, s integet.
Biciklin halad egy férfi.
Mondjuk negyven évvel ezelőtt.
Gyereknapon.
Kezében gázzal töltött lufik lobognak.
Szemből robogó Trabant ablakában
gyanús kézfej:
kaján ujjai közül parázsló csikk repül.
A férfi homokkal csapkodja
égő ingét és haját.
Lógó madzagokkal, nyikorgó biciklivel
hazaballag véresen.
Szomszédja, Tóth bácsi
kocsiba vágja, OTI-ba elviszi.
„Akkor – mondja sámliról felállva –
ha nem fújják le az arcom,
ma így nézne ki” – gatyáját ágyékig
letolja, s alhasán egy barna bőrfoltra
mutat, amit combjából varrtak oda
(legutóbb a fél háza égett össze).
Egy pillanatra láttam őt,
meggyszedés után,
amint lobogó lufikkal a Völgy utca sarkán
vidáman befordul, még a csikk előtt,
fiatal apám.
Egy hosszú rádöbbenés rövid története
Először meg talán akkor éreztem,
amikor kislányom két lábra állt,
és bizonytalan, mámoros lépésekkel
elindult, nekivágott a nagyvilágnak,
fölülről csodálhatta immár a szőnyeg
térképét, fejmagasságból az addig
elérhetetlen tárgyak szédítő gazdagságát,
elidőzött a konvektor katlanánál,
és tipegett jobbra, tipegett balra
ágyak, asztalok, tükrök forgatagában,
míg a papucsok torlaszánál fenekére
vissza nem huppant…
Amióta meg apám kihűlt kezét megérintettem,
hogy az ügyelet telefonban várakozó
kérdésére végső választ adjunk
– tudom is.
Némi üresség, a megszokott.
S ha eddig nem vettem volna észre,
lejárt ifjúságom, a meglopott,
s hiányosan, de felnőttem végre.
Ha visszanézek, nem látok mást,
mint egy pontosan fölperzselt rétet,
ügyetlenül lekapcsolt látomást,
melynek csak az emléke éget.
Hideg fejjel visszahajlok mégis,
utolszor felmérni a károkat,
söprögetni az éjszakát, a fényt is,
leoltogatni mind, mi lángot ad.
Megállok lelkifurdalás nélkül,
kimérten, józanul, ridegen,
nem hozva semmit engesztelésül,
önmagam számára is idegen.
Árulást érzek minden szóban,
minden félreértett mozdulatban,
a pohár vízben, kiborult sóban,
megszelt kenyeremben is ott van,
feleségem kitakart testében
remeg, cirkulál, mint az áram,
minden fehérben és feketében,
arra sincs idő, hogy megutáljam,
mert beette magát szüleimbe,
fogkefém merev sörtéi közé,
akinek nem az, annak is inge,
s ha levetnéd már, akkor is övé,
mindenestül övé vagy, az álmod,
és hiába hiszed azt, sikerült
hazádat, magadat megcsinálnod,
ő az, füled mögött ő hegedült.
Fölöslegesen hitegetsz, koldulsz.
Már az is kevés, mi tűnik soknak.
Jobban teszed, ha szembefordulsz,
és megterítesz a farkasoknak.
„Bevégeztetett ” – ezt éreztem,
mikor pokrócba csavarva koporsóba tették,
és talppal az utca felé kertjéből kiúszott,
mint Ripolus a bulgakovi éjszakába.
Csak álltunk lugasában,
ottfelejtett madárijesztők,
megváltás és megbocsátás nélkül,
ki így, ki úgy,
de mindannyian üresen.
Túl a könnyeken,
az emlékek bazalthegyén,
életemben először mintha
kaparászni kezdett volna bennem
a fiú, ki egykoron magára zárt,
vállalva magányt,
meg-nem-értettséget,
egy elbénázott ifjúságot.
Mit kiálltam érte, miatta:
ráment az idegrendszerem,
az egészségem, a házasságom.
S most akar előmászni,
mikor már félig halott vagyok?
Ez volna hát a felnőttkor?
Ez a kétes feltámadás,
mely az apa koporsójából nyílik,
mint a semmi virága,
beillatozni a maradék időt,
kioltani kezemből
a maradék remegést?
Hiszen voltam már több is ennél.
Némi üresség, a megszokott,
a mindvégig megszokhatatlan.
Szégyen, hogy anyám meg sem született,
s apám már temetem a dalban.
Bevallom, nem gondoltam át sosem,
vajon mi sülhet még ki ebből.
Írtam, hogy túléljem emlékeim
katarzisát, míg a dráma eldől.
Nem arról beszélek, hogy feledtem,
mit tett velünk apánk nyolcvannégyben.
Kiszenvedett, gondoltam, amúgy is.
Ki bír ki fele életet térden?
Börtön után összejártunk néha,
hozott krémest, gyümölcsöt, képeket.
S én magamba csomagoltam mindent,
mi addig évekig égetett.
Hát nem kérheted rajtam most számon,
átölelni őt hogy voltam képes,
versbe zárni közös élményeink,
s fölemelni az emlékezéshez,
és megfogni kihűlt kézfejét,
mikor a plafon-űrt fürkészte már,
nem szaggatni kertjéből ki semmit,
ülni szótlan, mint ki vendégre vár.
Sírtam, igen, mindegy, kit sirattam,
őt-e vagy magamat – volt okom.
Mert akit koporsóban visznek,
annak ennyivel még tartozom.
Hogy kerül ide, az iszkázi határba ez a kempingbiciklis ember,
amint komótosan karikázik a lemenő nap korongja felé,
s jobb válla fölött távoli templomocska fénylik?
Még jó, hogy nem fütyörészik – az már arcátlanság volna.
Csak a pedál ütemes nyöszörgését hallani.
A saját szememmel láttam, amint két hónappal ezelőtt
a szökőkút vízfátyla mögött elfüstölögtek földi porai.
„Annyi munkám van, ho-hó, hogy egy élet is kevés hozzá”
– mondogatta mindig, s legyintett nevetve. Legutóbb
a fészer szekrényében cipőit mutogatta: „Annyi cipőm
van, hogy egy élet is kevés elhordani őket!” (Legyintés,
nevetés). Igaza lett: egy hét múlva meghalt. Papucsban.
Soha nem panaszkodott. Orvoshoz se járt.
Csak miután szerelme elhagyta, romlásnak indult:
megöregedett, lerongyolódott. 98 éves anyja hiába
pörlekedett: „Adj magadra, az istenért! A gyerekeid,
unokáid ha meglátnak, elfordulnak az utcán!”
(Legyintés, nevetés). Elment a kedve. Sehol nem találta.
Azért bütykölt mindig a házban, ház körül, kertben
– legutóbb tolóajtót a fürdőszobában. Sok mindent
gyűjtött: például a cipőket. Sokszor egészen értelmetlen
dolgokat. Annyi fát, hogy tucat boszorkányt
lehetne túlvilágra füstölni vele. De legfőképp:
órákat. Utána két maréknyi karóra, faliórák
garmadája maradt. Mintha minden pillanatban
és a lakás valamennyi szegletében tudni akarta volna:
mennyi az idő. Hogy mikor jár le végre. Mármint
az övé. Tavasszal még mindent elvetett: paprikát,
paradicsomot, répát, karalábét, „világraszóló” tökeit,
melyekkel obszcén mutatványokat rögtönzött mindig
– de az aratáshoz már mintha nem maradt volna kedve.
Úgy képzelem (látod, így születnek a legendák),
vetett egy utolsó pillantást a kertre, majd betámolygott,
ágyára rogyott, s kezdetét vette a test elszámoltatása…
vagyis a végső pillantás után mint egy részeges,
kiégett kapitány, lebukdácsolt a gépházba,
leállíttatni szíve motorját. A 72 évnyi lendülettől
ideig még működtek a gépek, egyre lassabban, egyre
csöndesebben… aztán már csak a hangtalan siklás
a nyílt vízen, a némaság, a szemkápráztató üresség…
És most tessék: itt biciklizik nekem az iszkázi határban,
apró templommal a vállán, abban a mackógatyában,
amiben a padlásból növő antennákat szerelte mindig,
a tejszínhab-tornyos kávékat hordta anyámnak ágyba
vasárnap reggeleken. Egyenesen a lebukó nap korongja
felé. Valamivel a föld felett. Ej, te csibész, te csibész,
bakonyi betyár, lidérces lókötő!
Ír itt a parkban egy költő.
Mintha az iszkázi szél hozta volna,
vagy a Somló lidércei.
Összehordták volna ágakból,
levelekből, sárból,
hogy aztán, jól alágyújtva,
körbetáncolják, akár egy máglyát,
indiánok a gyerekkor tüzeit.
A mítosz kegyes hazugsága,
hogy hiszi, még rendbe teheti
az életét. Már azzal, hogy ír,
és a tetőn rohangáló
mókusokban gyönyörködik.
Számot vetni a múlttal
pillanatnyilag oly reménytelen,
mint a tolószékhez láncolt
kötéltáncos álma.
Mert inkább élnie kéne,
megszelídíteni az üresség démonát,
énekével tölteni meg a pokol kútjait…
Mégsem adja fel. Körmöl,
mint egy századeleji hivatalnok,
állatok gyűlnek köré, levelek peregnek rá,
fején olykor körte koppan,
beszövik pókok, lombon átsejlő fényerek,
végigszaglássza hátát kíváncsi őz.
Körmöl, mintha az élete múlna rajta,
lesiklik róla az assisi pillanat.
Faunná válik, kit ősei kiközösítettek,
az erdő kivetett, s maradék varázserejét
betűkre pazarolja. Hisz bennük.
Mint őrült alkimisták a kémia angyalában.
S míg életre akarja bűvölni velük
mindazt, amit nem ért,
mindazt, ami fáj,
észre sem veszi, hogy szíve
lassanként kihűl.
Márpedig anélkül a csoda sem az, ami:
megcímzett boríték,
benne nem vár levél.
Csak nézi majd értetlenül
az eredmény varázsát:
mért foszlik kába füstté,
s kihátrál mind, aki fázik.
S még szánalmuk kolduskenyere
sem melegíti meg tenyerét.
Mért bíztad magad a vers mentőövére akkor is,
mikor csak úsznod kellett volna boldogabb partok felé?
Nem szép most a kérdések elől eloldalogni már.
Vállald hiányát a vak válaszok káprázatának.
Tedd össze kezed, tégy úgy, mint aki imádkozik,
s lapulj, ha kérdik, istened hol terem, miféle égben.
Neked most már csak hallgatnod volna szabad,
ülni szótlanul, mint ki romos házban vendégre vár.
A reggel kikészített tárgyakat elpakolni este,
az ételt hűtőbe tenni, hisz senki nem fog enni már.
A köréd sűrűsödött magány ha ennyire mérhető,
szinte vágható, tapintható a szívedből ömlő csend
– mért hiszed, hogy betérnek hozzád, bezörgetnek testeden?
Ha kapudat kitárnád, s magad is kiállnál a fénybe,
hidd el, megkérdenék, mióta él itt, honnan jött, uram.
Látod, így dől el vers és élet sírig tartó harca.
Hogy haldoklasz, senkit nem érdekel, mert mindenki bajban.
A filozófusok csak kössenek farkukra csomót.
A költők meg? Istenem, angyalom: idejük lejárt.
Ne akard, hogy most megmagyarázzam, miféle téboly ül
a szíveken, mily riadalom önti el a földet.
Neked is úgy kell majd megkapaszkodnod hited bokrain,
ha ezek után lenne még üzennivalód tartalék.
Hát maradj fegyelmezett. Mint ki órájára pillant,
és tudja, érzi: szénné fog égni a pompeji őr.
Mégis: legyél ostoba, bolond. Így leszel fontos nekünk.
Ha marad még emberi arc, ki példádra föltekint.
„Íme, hát megleltem hazámat”…
– jó volna egy ilyen verset írni,
s utána nem meghalni még.
Szívdobogásodra ébredsz, akkora a csend.
Kávét melegítesz, füled mögé tolod első cigarettád,
mintha kastélytermet nyitnál,
úgy visszhangzik benned, ahogy a súlyos kulcsot
elfordítod, s a zár kikattan.
A kitárt ajtóban pillanatra megállsz,
élvezed a rád ömlő fényözönt,
behunyt szemmel, nagyokat lélegezve.
Kint szél lengedez, varjú károg
valahol a lombok közt, a vakító, hófehér
házfalon két légy paradicsomi összegabalyodásban.
A fű fölött ökörnyál kottavonalai fénylenek,
a hangyák, bogarak, méhek már javában dolgoznak,
náluk nincs vasárnap: hozzák-viszik
az élelmet, egymást, a híreket.
Darazsak lakmároznak magukat potrohig fúrva a szilvatestbe,
már fönt köröz az utcasarki gólyacsalád, repülni tanul a gyerek,
távolban sas vadászik,
kerengő árnyéka középpontjában megriadt nyúl…
Te csak állsz a világukban, kávéval kezedben, papucsos idegen,
és arra gondolsz, ha majd menni kell –
mert letör téged is egyszer a szél,
mint nemsokára a kert végében nyikorgó faágat –,
jó volna ilyen helyről indulni el,
a nyugalom mosolyával kihűlt, bezárult arcodon.
Isten, ha hullok, leszel-e pázsit, mely hullásom felfogja,
s fölemeli angyalok arcához, mint mikor éhes gyerekszájakat
etettél vészek idején? Könnyeimből keversz-e a patak vizéhez,
mely szomját oltja az erdőben kódorgónak? Leszek-e
szívekhez tapasztott tenyér, melyben a szabadság mámora
lüktet? Megszelt kenyér tányérja peremén
az alkonyatból hazadülöngélőnek? Kartondoboz,
a gondosan széthajtogatott, Ripolus áthűlt teste alatt,
mikor farkasordító hidegek járnak?
Az eltévedt ember lámpásába töltöd-e verseim olaját?
Vagy csak szentjánosbogár retinádon átvillant
pillanatnyi zöldje? S ennyi is legyen elég?
„…és sehol egy angyal, hogy eltakarja előlünk e képet, s fülünket betömje”
És azt kérdezzük, hogy úgy, ahogy vagyunk,
egyáltalán le tudnak-e festeni, a szitkozódástól
eltorzult arcunkkal, sebeinkkel, átázott ruháinkban.
(…) Mindenfélét kérdezünk magunkban. Pl. hogy
még mindig azok vagyunk-e, akikről itt szó van,
vagy másvalakik, de akkor kicsodák?”
(Gert Hofmann: Vak vezet világtalant)
Lassan elhalkul benned a szó,
mintha madár vinné csőrében
egyre messzebb, távolabb, följebb.
Talán így lesz egyszerűbb, könnyebb.
Rendet raksz még, jársz-kelsz, szöszmötölsz.
Borod elfogyott, holmid útrakész,
ajtók, ablakok, szíved is zárva.
Kisétálsz lassan a napsugárba.
Az vagy-e, aki voltál, vagy ha nem,
akkor ki lett belőled: nem tudod.
Még láz terjeng benned, kóbor áram,
egy kertnek íze keserű szádban.
Magad megváltani nem sikerült,
de amiért jöttél, elvégezted:
versed kész. Egy ideig szabad vagy.
Magadnak épp elég vagy lakatnak.
Sorod mögé a pontot kitettem.
Indulsz, percre visszanézel, s kifordulsz
a kapun: megrendült hitetlen.
A gondolatban elröppent egy gondolat,
a kiskanálban megkoccant egy kiskanál.
Valami szorongatni kezdi torkodat.
Ifjú kobold tál kamillával inhalál.
Nem tudtam, hogy mostanában így megy ez,
mert tegnap még nem volt ilyen egyszerű.
Nem tudtam, hogy évek múlva itt lehetsz,
te kurta álom, fényekbe szőtt életű:
sarokba tolt széken ülsz és félhomály,
diktálod az első két sort mantraként,
kezedben víz gyöngye csillog, fél pohár,
szempilládon angyalok kavarta kék.
Fölriadok, te zizegve szétperegsz,
s bennem csak az első két sor üt tanyát.
Hogy mi volt a vers, nem tudom, fényeresz –
belém csak a hiányát folyatta át.
Ifjú kobold tál kamillával inhalál.
Valami szorongatni kezdi torkodat.
A gondolatból kiröppen egy kiskanál,
a kiskanálon elgörbül egy gondolat.
Álmomban még elém lobban, lengedez
a gyerekkor ajtaján felejtett függöny,
apám vércseppjei sötétlenek rajta –
huszonkét év se volt elég, hogy tisztára
mossa bennem az emlék ágnesasszonya.
Anyám tűzpiros körmei fakasztották
a gyöngyöket, ott ragadtak a gyerekkor
függönyén, mikor a gyilkost elengedte
a shakespeare-i téboly, kitisztult benne
az ég, s leszegett fejjel, zokogva
elindult letölteni méltó büntetését.
„Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg…”
– vonyította, mikor évekkel később
kivert kutyaként lerogyott elébem.
Míg térdeimet átkarolva bőgött,
könnyeimen át is jól láttam feketerigómat,
amint fiókáit eteti, a megdermedt családot,
a kapuban ácsorgó Zolit, haveromat,
akit focival kezében megállított e pillanat.
Hogy a tavasz már nem a régi –
kilopták belőle az aranyesők illatát.
Hogy hiába gyerek még, aki most
a hinta előtt áll – bezárul,
mint a vaspáncélos biztonsági ajtó,
kint hagyva rigót, tavaszt, meséket…
Hasztalan próbálom azóta is
kifeszegetni onnét, hogy megmutogassam neki,
elhitessem vele ismét a megváltozott világot;
hogy bújjon elő, érezni, látni,
nagyokat szippantgatni az aranyesők illatából
vagy a viharok előtti borzongás esőszagából,
hogy vegye tenyerébe rigója ükunokáit,
hisz az ilyesmiben nélküle csak fabáb vagyok!
– Hajthatatlan, nem tud nekem megbocsátani,
amiért leéltem helyette az életét…
amiért egyáltalán élni voltam képes.
Dobai Péternek
Az üresség itt legbelül.
Roppant csönd, s még az sem,
amire nem emlékezem.
Hiába feszegetsz,
nincs rajtam zár, kilincs.
Álmaidban a halottak.
Felbonthatatlan csomag
a gyerekkorból.
Hiába indáz körbe az élet
– nesztelen folyón úszó szarkofág:
merev és érinthetetlen.
Az emlékek mögött,
érzések, álmok nélkül,
egy fölperzselt és fölsózott világ helyén.
Egyszer majd föltárja magát előttem
teljes pompátlanságában
– akkor kétségbeesem,
s csak fogaim sortűz-vacogása
(mert hideg lesz),
hirtelen eszembe tolul minden,
iszonyú erővel elborít,
hogy térdre rogyva zokogni vágyom,
mert fájni fog… mert hideg lesz…
Jelenlétem most oly jelentéktelen,
oly vérforralóan nyomtalan,
mint amikor már az ajtóban állok,
s közönyöm dermedt parazsa
egy alvó arc tavába hull.
…amikor az üresség arcába bámulsz,
előtted csuhás alak lebeg,
s a fej helyén rétre látsz
– a csuklyában nem csontváz zörög,
nem inkvizítor múmiája
– szélfútta tavaszi dombtetőn
valakik verseket szavalnak.
Megrettensz. Az ördög káprázata volna?
A túlvilág bejárata?
Próbatétel?: hogy görgesd csak tovább
Sziszüphosz kövét?
Ha egyszer semmi – miért van?
S van-e – vagy csak alvó képzeleted:
holdkóros mozigépész,
vetíti oda vágyaid alagsorából?
Anyám, én nem ilyen költőt akartam
Azt hittem, erdőben sétál majd, nagyokat elmélkedik, kutyája körötte bokrokban, avarban zörög, s a külvilág, mintha csak történelmileg lehalkított óceánon zajlana egy hajóütközet; hírt róla csupán hetekkel később hoz az elkallódott távirat. Azt hittem, faházban fog lakni, kandallóban tűz duruzsol, papírján toll serceg, s ablakán néha, mikor egyáltalán nem számít rá, félbehagyott verse fölé óriás árnyat vetve bebámul egy gyanútlan szarvas. Azt hittem, könyveiben egy-egy sornál elidőzve majd elmerülhet, mikor a semmibe réved, a faliórák elhallgatnak, az idő megáll, s ezt a lét és nemlét közötti percet, akár lábnyomot a Tisza-parton, elmossa a sárgarigófütty-csobogás. Azt hittem, béke lesz benne, csönd, hisz aki örökre megérkezett, nem siet sehová, a szeretet nyugalmával öleli át családját, mintha orgonabokrot. Azt hittem, harmincéves koráig legalább egyetlen tisztességes költeményt megír, s hiányol benne, öledbe bújna, elsirat. Azt hittem… Naiv voltam. Tudom. Csoda már az is, hogy a kamaszkor szakadékai fölött egyáltalán megkapaszkodott, ma már nem öklöz falat, nem csapkod ajtót, nem üvöltözik, ha elszakad benne a türelem cérnaszála.
Mégis: anyám, nem ilyen költőt akartam, folyton lohol, mindig tömött táskában féltéglákat cipel, felesége nevetve kibillen tőle, ha segíteni próbál; még éjszakánként is mások halhatatlanságáért dolgozik; reggeltől estig telefon csörög, a vers írmagját is kitelefonálják belőle; utcán ebédel, menet közben félúton iroda és nyomda közt, kabátja csupa morzsa; lazítani akkor tud, ha főz, megnyílni akkor, ha részeg. Örülhetek, ha nem csuklik össze idő előtt egy ismeretlen utcasarkon.
Anyám, én nem ilyen költőt akartam, aki önmaga előtt is titkolja, fél; naponta úgy rakja össze magát, higgyék erősnek, elszántnak, pedig hagyná francba az egészet, Tolsztojt olvasna diófa alatt; aki hajléktalan dobozába csak nagy ritkán csörget aprót, írni azonban annál többször ír róla, amiért pénzt is elfogad; aki szerelmet vallani, bocsánatot kérni csak hosszas tépelődés után képes (legalább már képes) – de mentségére szólhat: hízelegni se tud, s ha épp őt kerülgetik ily csalóka bájitallal, azonnal hárít, mintha véres kést tolna el magától.
De, anyám, én nem ilyen költőt akartam, aki életét a halál szemüvegével nézi, az öröm nem képes tartósan tábort verni benne, mint a cigányok, folyton odébbáll, maga mögött kihűlt tűzrakást, szemetet, széttördelt babakocsit hagy; romjai közt nyüszögő kutyakölyök kucorog – a remény? Ha nem hal éhen, farkassá vadul, morogva szaggatja majd a szelídeket – de éjszakánként fölnyüszít, amikor megpendül benne álma húrja.
Anyám, nem ilyen költőt… aki folyton dobozol, mintha fontos utazás előtt állna, csak épp azt felejtette el, hová készül; aki tájban, mosolyban csak akkor tud feloldódni, ha már emlék – képeslap, amit életre kelteni neki kell; aki eddig önmagát kutatta, másokat mégis jobban ért; aki a pusztulást versekkel igyekszik kitámasztani, s már minden oly idegen tőle, mintha nem is a saját életét hallaná, pedig csak szólnia kéne, a tárgyakat megérinteni, falevél erezetét, kislánya ráhulló sugarait – hogy megállna az omlás, s el lehetne sétálni alóla, kezünkben sültgesztenyével.
Félbehagyott levél Ulm városába
Zsille Gábornak
Meghatott ajánlatod: töltsek tizenkét napot Ulm városában (kosztra, kvártélyra ne legyen gondom): írjak, sétálgassak, olvassak, meditáljak… akár egy költő. Hétköznapok sarába ragadt, eget fürkésző idegrendszer – de ami kilátszik belőle: mégiscsak halhatatlan. Fejezzem be könyvemet, amit innen-onnan kapkodva összevadászott percekben, órákban akarnék írni. De határidők Laokoón-családja nem ereszt. Kötelességeim börtönéből kiszakadni, megszökni nem voltam elég bátor. Pedig mentem volna, hidd el, ücsörögni az ulmi székesegyház csöndjében, megtért idegen, aki tán megért valamit hazája, versei igazából… De így csak az emlék maradt: amikor nővéremmel bérautót hoztunk vissza az Alpokon át, micsoda vihar volt, jó ég, mintha tengeralattjáróban ültünk volna, úgy ömlött az eső, köröttünk morgott, villámlott, üvöltözött, szaggatta a tájat a titokzatos, óceán alatti szörnyeteg: emlékeink oroszlánja, a félelem kapuőre felborzolt sörénnyel, szétvetett lábbal, megfeszült, roppant izomzattal magasodott fölénk, fölfalni készült a szerpentinen lépésben araszoló autókat (egy tékozló, bűnöktől roskadozó alvilág zörgő bogarait…). Nem értettem, hisz rettegnem kellett volna, gyarló városlakónak, miként lehet az, hogy bűvölet igéz, borzongás csöndesít, csodára éhes szemem nem győz betelni a dantei idővel… – ó, de már futok is, abba kell hagynom, belém csörömpöl a villamos, sodor a tömeg, kileng tokám, lobog a sálam, elevenen fal föl Ninive: ropogtat Budapest, rágcsál a nagykörút…
Vacsora után Andival sétálni mentünk. Jólesett az őrségi csend, lovak közelsége. Mintha a gyerekkorban besózott jég kezdett volna újra sercegve olvadni bennem, vagy az emlékek pereméről ömlő patak selyemzizegéssé halkult csobogását lehetett volna hallani: az árokpart füvében nagy munka folyt, s a látványt megelőzve, a gyanútlanság kapujában orrba vágott a bizonyosság: a bűz. Halál szaga. A rothadásé. Dermedten álltunk, enyészet felhőjébe csavart átutazók, s néztük az őz maradékát, miként fogy, fogyatkozik, bomlik, falják férgek, legyek, hangyák, pókok: dolgozza föl az anyaföld, mely táplálta, s röptette bokrai közt, szinte észrevétlen, mint a szépség és jóság szent fantomját… míg egy autó motorházán nem végezte.
Nem így akartam látni az életet. Nem ezt a hangot vágytam hallani, amikor Andival, veterán nászutasok, esküvőnk után pár napra megszöktünk a ninivei gondok elől. Nem így szerettem volna szemlélni magam, amint árokparton a túlvilág zenéjét hallgatom, és sehol egy angyal, hogy eltakarja előlünk e képet, s fülünket betömje.
Vendéglátóink este szabadtéri játékra vittek. Jó idő volt, az égen csillagok… de az előadás zenéjét mintha el-elnyomta volna az anyaföld zizegése. Olykor egészen másik színpadot néztem: a pokol reflektorának vörös fénykörében hófehér tetem. Egy unikornis.
Hány fotón maradhattam ott, váratlan mellékszereplő,
amint egyik kezemmel édesanyámba,
másikkal egy tölcsérbe kapaszkodom fagylalt-maszatos arccal,
vagy épp lufikkal akarom fölrepíteni magam az égbe
édesanyám után;
ahogy üveggel kezemben tántorgok hazafelé,
befelé pörölve láthatatlan ellenségeimmel;
vagy egyszerűen csak amint
óvatlanul belegyalogolok egy készülő képbe;
épp cigarettázva a szerelmemre várok egy utcasarkon,
vagy kislányom lobog mögöttem,
mert – mint mindig – rohanok valahová,
vagy épp unalmas buszmegállóban ásítozom,
talán még fogkövem is kibarnállik számból
– míg mögöttem szép épületek, emlékművek magasodnak:
a felejthetetlen városrészlet,
amelyből akaratlanul is kitörölhetetlenné váltam.
Hány és hány izgatott turista csempészett már így haza,
mit sem sejtve, fekete filmdobozokban,
az elmúlt harminc év alatt.
Ott vagyok részletekben az egész világon.
S ami a hétköznapokban sokszor oly reménytelen,
e Tokiótól Liverpoolig egybegyűjtött képekből
egyszer talán összerakhatnám az életem.
Zonda Juditnak és Kulicz Gábornak
Amikor megérkezett a tenger lánya,
kint eleredt az eső.
Hiába az ország legkülönbözőbb pontjain ültünk:
munkahelyen, iskolában, vécén vagy fodrász-székben…
összenéztünk, mint akik rég várt titokra nyílnak.
Mintha konok virág dugta volna ki buksi fejét
a fásultság homokjából,
és a hosszú, sivatagi csöndbe
besétált volna egy fanfárzenész.
Arcomat azóta is abban az esőben fürdetem:
mintha újra hinném,
mégiscsak megéri téblábolni itt,
követ rakni kőre,
bárzongorát tologatni legbelül,
éjszaka fölkapcsolni a villanyt,
hogy anyám végre hazataláljon…
Mert ünnep van, csöndes, kimerült ünnep:
apád bort iszik, s mielőtt álomba szédül,
körbeállunk, mint a háromkirályok,
megilletődve, és nézzük, nézzük, ahogy alszol.
Apró testedről lassanként leválnak
az ég lángjai, és közénk szelídülsz,
mint aki megsajnált minket.
Közben zuhog, zuhog ránk
a váratlan április.
A Parnasszus folyóirat 10. születésnapjára
Parnasszus tövében szerzett
vadkan-döfte sebem versek
lázrózsáival díszíti
szívem, arcom, kezem, álmom
azóta is, és mélyebbre
látok korhely isteneknél.
Ez púpom: árbocom: bűnöm.
(Ogügé szigetén)
Még jó, hogy Ulysses csak legenda lett, és nem költő.
Hány verset kellene szegény diákoknak elemezniük,
ne adj’ Zeusz, bemagolniuk hihetetlen, gyermekképzeletbe
illő kalandjairól – féllábú, félszemű vagy épp
izompacsirta, gyönyörűszép istenekről,
akiknek történetében már csak téblábolni tudnának.
Épp elég Homérosz, aki biztos kézzel kitapogatta
hősünk, és vaksötét kamrájában, hová csak egy
vörös sugár szűrődött be az Olümposzról,
előhívta az emberiség első színes képeit.
Valahogy így szüli meg az árny a fényt,
az éjszakából valahogy így bontakozik ki az életünk.
Azóta is baktatunk fölfelé az eposz lépcsősorán,
hogy tetején megpihenve, találkozhassunk végre
önmagunkkal. Tehát épp elég ez a kopott ruhájú
énekes, aki maga is mintha egy ballada homályából
lépett volna ki a költészet-töltéshát napsugarába,
hogy összerakja Ulysses háborúból mesebeli viharokba
tántorgó alakjának – idő ködében szétszóródott – darabjait,
Odüsszeuszt, aki a hadtörténet egyik legfurfangosabb
és leglátványosabb cselét eszelte bár ki Trója bevételéért
– ha nőhöz ért, mindig megremegett, kisfiúvá változott,
azzá, aki még Ithaka homokozóiban dagasztgatta
álmai várát; ha nimfa közelébe sodorta figyelmetlensége
(vagy épp a tudatalattija?), mindig megrekedt
az ösztönök virágoskert-cellájában, és feledett otthont,
hivatást, önfeláldozó barátokat, s csak egyik cigarettáról
a másikra gyújtott. Mondják, egyszer, talán még ifjúkorában,
járt a Parnasszusnál is, ahol megsebezte egy vadkan.
Mióta nyugdíjba vonult, vissza-visszatér e hegyhez,
odahagyva családját, uradalmát, magányosan,
egy szál vándorbottal, álruhában, töprengeni a régmúltakon,
hogy megértsen belőlük valami kézzelfoghatót.
Csupán egy vak énekes szegődik néha mellé,
hozzá hasonló furcsa alak, csöndesen elbeszélgetnek.
Rendszerint ott ücsörög napokig a mítosz tövében,
egy hétköznapjaira lemeztelenített király. Csodátlan ember.
„Lehet, csak én látom majd, ki kabátban is reszket, fázik:
álmaimból szárnyat növeszt, romjaimból kivirágzik”
Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról
Van, aki meghalt bennem, van, aki rabszolga lett,
van, aki elkallódott, akár egy amulett,
van, aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van, aki útra vált belőlem, és van, aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van, aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van, aki titokban verset ír, és érdekes,
van, aki gyermek még, s van, aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van, aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van, aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van, aki tud még sírni, van, aki elfelejtett,
van, ki nevetni tudna, s ki lázadna benned,
van, ki egyiket sem, mert nincs már mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
oly hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg piros orrú álmai közt elhintázgat –
van, aki szétszóródott, van, aki csőre töltve,
van, aki világít még, világvégi körte,
van, aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van, aki rácsokat fest, van, ki repülni vágyik,
van, aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van, ki börtönben ül, van, akit eltört a másik,
van, ki csöndben él, de éjente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van, ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van, ki nem ért semmit, van, ki mindent megmagyaráz,
van, ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van, aki újrakezdi, de van, aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet…
Van, aki meghalt bennem, van, aki most kezd élni,
van, akit soha nem sikerült elcserélni,
van, akit olcsón kaptam, és van, aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van, ki nagyon hiányzik, van, aki egyáltalán,
van, aki Lucifert játszik Isten oldalán,
van, aki elárult, van, aki megküzdött értem –
hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem,
van, aki eltaknyolt végleg, van, aki talpra állt,
van, ki fütyörészve zsebrevágta a halált,
van, ki bírná még ezt a verset, s van, aki fárad,
mielőtt újrakezdi, megaludna nálad,
van, aki összezárt szájjal él, s van, ki énekel,
van, akit semmi, s van, akit minden érdekel,
van, kire fölnézek, de van, aki hitványabb lett,
van, aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet,
van, aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden…
Van, akit harminc év alatt észre se vettem.
Lenni vagy nem lenni…
A kérdés ugyanaz.
De míg a Dánt a bosszú fűti,
Hősünket a bor.
Két b betűs drog az élet derékszögében,
ahol kettéhajlik az ember,
és yorick-koponyák közt kotorász…
Az egyik a megnyugvás,
a másik a túlélés illúziójával kábít.
Ha e szereket titokban kicserélnénk,
mindkét szereplő nevetségessé válna:
Hamlet vihorászva bukdácsolna
két vízió közt, a semmi partján,
s apja szellemét csaposnak vélné
– Ripolusnak meg fogalma sem lenne,
mi ellen lázad, hogy milyen tervet
szövöget benne a kétségbeesés.
Csak állna feldúltan a híd alatt,
lesné, mit visz a víz,
míg társai, akik lemondtak róla,
szétázott dobozok közt válogatnak.
Naptárszárnyú angyalok balladája
O. P.-nek
Barátságuk megkopott már. Egyikük erre, másikuk arra ment.
Egyikük gitárt, másikuk tollat szorongatva keresi a végtelent.
Két leszerepelt madárijesztő, ahogy egy fontos emlékben állnak:
esőáztatta parkban, hátat fordítva jövőnek, mennyországnak,
unottan szendvicset majszoló, mindenhonnan kiebrudalt házalók,
fiatal testükben elhallgat minden, csak szívükkel fognak még pár adót,
hónuk alatt nagy festő ikonjai óriás naptárlapokba zárva,
mintha volnának szárnyaik; sötétlő kudarcuk első állomása,
aztán a temető, ahol fekete szőnyeget: varjakat követnek,
megállva egy-egy sírnál mintha fölcsapnának túlvilági nagykövetnek,
azután hosszú évek sodra, együtt, majd külön-külön menekülnek,
vádjuk alól fölmentetlen, két világ közt kapálózva elmerülnek…
Két naptárszárnyú angyal – ahogyan föl-alá kullog egy balladában,
fölöttük varjú-szőnyeg-felhő, fiatal testükben hallgatás van.
Furcsa, kétes történetük fölött, bevallom, sokszor elidőzöm.
Másikuk tán én vagyok, egyikük meg tanúm volt az esküvőmön.
Vasy Géza 65. születésnapjára
Tanár úr, én készültem, csak épp dőlt köröttem minden,
szívem dunája fölött hömpölygött a köd,
s a távolból oszlopok roppant zuhogását lehetett hallani;
Weöres Sándort húztam, s míg én emlékeim közt
zavartan kotorásztam – ő a sarokban kuncogott
megbocsátón, vállad fölött jól megfigyelhettem
óriás zsebkendőjét, a visszatartott nevetés
kibuggyanó könnyeit törölgette éppen:
aranylani látszott az ablakon beömlő nappor-kavargásban…
Tanár úr, én készültem, csak épp dőlt köröttem minden,
nemrég született kislányom, pénzt kellett keresnem,
magamat is alig sikerült pokol fölött megtartanom,
hát hogy tudnám izzó lávaköveken családomat
átcipelni? – ily kétségek gyötörtek, s akkoriban
cserben hagyott még a vers is…
Tanár úr, én készültem, csak épp dőlt köröttem minden,
jó néhány halottal a hátam mögött úgy éreztem,
kipereg markomból, akárhogy szorítom, ujjaim közt
utat talál az élet, elevenebb testbe vágyik,
nem ily tetemként vonszolódó embercsomagba;
minél inkább feszegetnéd, annál kisebbre szűkül…
Tanár úr, én készültem, csak épp dőlt köröttem minden,
szívem dunája fölött hömpölygött a köd,
nemrég született kislányom, pénzt kellett keresnem,
jó néhány halottal a hátam mögött úgy éreztem,
mintha a távolban roppant oszlopok zuhognának
– de Weöres csak kuncogott, Te kiemeltél emlékeimből,
egy pillanatra csönd lett, mindent kitöltő csönd,
s hallottam, valahol a közelben már hangolják
a reményt: Bartók zongoráját.
Hogyan adjam át, ha felnő:
becsomagolva?, csupaszon?
Mosolyogjak hozzá, még ha
összeverten is tagadom?
Sebeimet takarjam el,
s ami a tenyeremen fénylik
(becsapjam vagy megóvjam őt),
csak azt mutogassam végig?
Kíváncsi lesz-e rá akkor?
Most akarja kitalálni?
Beszéljek-e hozzá, vagy hagyjam
a csöndben álldogálni?
Sarkon fordul és sírni kezd
– mi lesz majd, ha nem akarja?
Árnyamba lép át, nem talál,
tudja jól, ha fölkavarja.
Belőle szedtek engem is
– mit hisz majd rólam és róla?
Hisz nem hasonlíthatok rá.
Ki lesz a megmondhatója?
Nem én tettem olyanná, amilyen
képét festi akkor?
Már ma sincs sok közöm hozzá
2006 este hatkor.
Megérti-e, hogy zajából
még jó-időben kiléptem?
S míg magamat versbe zárom,
ő ringjon az utcafényben.
Hagyjam francba az egészet,
ne foglalkozzam a mázzal?
Hisz nekem a világ csak ő,
s ő már a világgal házal.
Föl ne sértse vele szívét,
tőle nem lophatom vissza.
Benne a világ szerelmes.
Nekem csak kiszáradt tinta.
Rongyos tömeg vonul a sötétben. Míg különböző színű csillagzáporok festik át villanásról villanásra a közönség fölött kavargó, szétbomló eget, s a robbanásnyi fényvilágnál időnként pontosan látni ujjongó, meggyötört arcukat, s vállukon a gyerektestekben hervadó jövőt, addig a díszletek mögött egy sötét karaván hömpölyög, kanyarog, szinte nesztelen, madáchi verme felé… egyre többen csatlakoznak, sodródnak ki sikátorokból, aluljárók telefonfülkéi mellől, szétrugdalt padok közül, hidak alól… szétázott kartondoboz-szárnyaikkal, fekélyes kezükben szórólapok: NYÁRVÉGI AKCIÓ, MOBILTELEFON CSERE ÉS JAVÍTÁS, PEEP SHOW, ÓRA ÉS ÉKSZER… ott lobog kezükben egy szép új világ, bor- és ürülékszag felhőjébe vonva… vonul a sötétben a lerongyolt tömeg, az égre bámulók gyanútlan háta mögött – a széljárás is kedvező – egy tűzfalak övezte madáchi verem felé, percről percre duzzad, dagad az áradó zombisereg, mintha már a föld alól is… élükön Ripolus, a szendvicsember, hátra se nézve, összevert, földre horgasztott fejjel… vonul, és vonulásukban lámpáról lámpára alszik ki minden mondatunk, viszik álmaink, szutykos szatyraikban csörömpölnek a visszaválthatatlan ígéretek… vonul, hömpölyög, és percről percre duzzad a megvakított hadsereg, mintha már a fák lombjaiból, kidőlő villanyoszlopok gödreiből is – árad, hömpölyög a kilakoltatott szellemsereg, nem kísérik fáklyák, katonák, sem ünneplők, sem siratóasszonyok kórusa, nem terelik vagonokba, kemencékbe, kőbányákba, önmegsemmisítő gombokon sem kopognak ideges ujjak… vonul, hömpölyög, és észrevétlenségükben van minden: viszik álmaink, szutykos szatyraikban zörgünk, csoszogásukban fuldoklunk, sebeikben sötétlünk, mint a bűntudat… gyárak és lakótelepek, parkok és aluljárók fantomjai, igazolhatatlan felvonulók, zászlók és hazugság nélkül, kőművesek és professzorok, rajztanárok és zöldségesek, fodrászok és buszsofőrök; biológus és útépítő, asztalos és vécésnéni; varrónő, darukezelő, kertész, vattacukorárus… mind, akiket elárultunk, megaláztunk, kilakoltattunk; akikért prédikáltunk s akiket letagadtunk; akiket összevertünk, széjjelszedtünk, összeraktunk, széttördeltünk, kitéptünk és gyökerestől szélben megforgattunk… vonulnak harag és bosszúvágy nélkül, kifosztva, elernyedve, roskatagon gyilkosaik városában… valaki állítsa meg őket, valaki oszlassa szét őket, rohamrendőrt, kordont, vízágyút nekik… mert vonul, hömpölyög ez a sötéten komorló, lerongyolt, megvakított, mindenhonnan kiebrudalt zombisereg, láthatatlan karaván, az óriás gödörbe beleömlik, mint a láva… egyként, daltalanul hullanak: vázákból kicsavart, sírokról lerángatott, büdös virágok… trágyának, jó alapozásnak, ahonnan tavaszra új üveglombot bont majd a város, a népek megdicsérik, benne hálnak, monitorokkal teletömik… éjente varázslatos fényben áll, mint egy roppant mágikus kocka – a hidak alól nézve, megkönnyebbülten azt hiszik majd, de jó, az ott már a túlvilág.
2006 júliusában
Ezerkilencszázötvenhat október huszonhárom
nekem dupla ünnep: a forradalom és a lányom.
Csupán negyvenkét év választja el egymástól őket,
s egy álom, mit a nimfák éjszakánként összeszőttek:
hogy engem is ott láthat egy füstölgő barikádon,
fölnézhet rám, mint a hősre, követhet bármi áron.
De sajnos tizenkilenc évvel később születtem én –
ötven évvel később íródik épp ez a költemény,
és nem puskával, csupán csak tollakkal hadonászom,
börtön helyett konyhaasztal utolsó állomásom,
lámpa kattan, s már szelem is vadul a papírvéget,
ő néz rám értetlenül, és a tekintete éget.
Nem tudja még, hogy szégyenemért bolyongok e lapon,
mint füstölgő tengeren, csöndjét szorongva hallgatom,
hogy mások fájdalmát nem enyhítheti szenvedésem,
s a percet, mint egy rossz kéziratot, szertetépem.
Vagy engem szaggat széjjel az örökös megalkuvás,
amit sírnak is beillő gödörnek kudarcom ás:
hogy nem lehettem s már nem leszek szemében félisten,
tetteimtől sem a föld, sem az ég ki nem billen,
sustorgó félhomály a láz vakító fénye mellett:
eltörpül az én világom, szerényen eltelelget
az őszi nyár csücskében, mely nekem tavaszt is hozott,
csöndben iddogálunk itt, valamennyi elkárhozott.
Lehet, csak én látom majd, ki kabátban is reszket, fázik:
álmaimból szárnyat növeszt, romjaimból kivirágzik.
Nagy Gáspár halálhírekor
Bella, Határ, Sütő, Lázár…
Most Te is elmész, Gazsi.
Nem gondolod, kicsit túlzás?
Még jó, hogy nem hallani
döbbenetem csöndjét, az űrt.
Egyre magányosabban,
csak kullogok mögöttetek:
egyre több volt a vanban.
Miféle furulyazene,
mi elcsábított Téged?
A test poklán átvergődve
pattogtatsz venyigéket,
mosolyogsz, hisz dalod a lesz,
hiába a voltban, vanban,
csak 57 éved, mi hull,
Te vagy, kimondhatatlan.
Földalattin összefutunk,
ahogy sokszor megesett,
de Te majd nem szállsz le sehol,
fut az emlék teveled.
Nem gondolod, kicsit túlzás?
Még jó, itt nem hallani
ezt a szemrehányásnyi jajt.
Most tanul világlani.
Tűző napon hajléktalan szendvicsember.
Talán reménytelenebb, mint verset írni.
A Boráros tér aszkétája.
Áll behunyt szemmel. Alszik.
Lovaktól ellesett módon.
Vagy koncentrál. Hogy össze ne rogyjon.
Vagy esti borára.
Amit abból vesz majd,
hogy ő itt most áll.
Mint egy hirdetőoszlop.
Mint egy szarrá vert sereg túlélője,
afféle hóbortos lovag,
aki széttördelt, nyikorgó páncélzatban
faluja határában megáll,
fölidézni az értelmetlen csaták mögött
hosszan elterülő gyerekkori tájat.
Amit ráfirkáltak, meg se jegyzem.
Lerángatnám maskaráját,
hogy a sarki bisztróba elcipeljem.
Amíg morzsát prüszkölve falatozna,
deres korsóból nagyokat nyelne,
én megírnám ezt a verset.
Régen tán megtettem volna.
Sodor a reggeli tömeg,
de szemem sarkában egész nap ott áll.
Minden éjjel látom,
mikor a 2-es mögötte elsuhan,
a léghuzat fölkapja őt hidak fölé,
s mint eleven koporsót,
belelövi a bulgakovi éjszakába.
Micsoda indulás volt, micsoda kezdet!
Minden perc izgatott, minden jel égetett,
éreztem, mindenből vers lesz, minden vers,
mohón fürkésztem minden titkotok,
nagy-nagy tüzet raktam,
ki ne hűljön szívem alatt a föld,
ahová halottaim temettétek…
Ma már, barátaim, tudom,
nem volt birtokom soha,
izzó nyársakon pörgetett,
amit nem érthettem, föl nem fogtam,
sem a fuldoklás italából,
sem a rémálmokból,
sem a hiány hegyére vetett remény
magányos furulyaszavából…
Ulysses, Drogo, Ripolus – mind azt keresték,
amire itt most emlékezem,
s tán meg sohase történt,
mintha egy álmot akarnék fölidézni
egyre elcsigázottabban…
Mások ezért az álomért földrészeket átlovagolnak,
míg egy rozsdás kapualjban össze nem esnek,
vagy épp egy idegen cukrászda ablaküvegén,
már mindent föladva, föl nem ismerik,
amikor a pincér eléjük rakja a gőzölgő kávét,
s a kiskanál a csészének nekikoccan,
ők elmosolyodnak, és hazatérnek
fölnevelni elvadult fiaik…
Én mondom, barátaim:
micsoda indulás volt, micsoda kezdet!
S bár néhányan már rám sem ismertek,
higgyétek el, nem én változtam,
csak a hold repült,
az utcák, melyeken átloholtam,
a kocsmák, melyekben megpihentem,
szobáitok, melyeknek kedvelt vendége voltam…
Én pusztán lassítottam, s többé nem akarom
homlokomra égetni a megváltók bélyegét…
A szabály és illem gyötörte lélek
egyszer még kibontja szárnyait,
s Ő, aki fájdalommal gyógyított,
a pokol kagylójából kivirágzott,
újra életté avatja bennem a nem-levést.
Hogy kerülnek parkunkba ezek a krampuszgyerekek?
Hideg van. Szilveszter előtti reggel. Köd. Kávém-cigarettám költöm toporogva a gangon, és a parkot bámulom, mint mindig. Szétrugdalt padokat, betemetett homokozót, ökölbe rándult fatörzseket égre dermedt, deres ágaikkal, megannyi megőszült Lear-királyt, az ősz itt maradt, foszladozó szőnyege alatt fehérlő csikktengert, s nem jön a hó, hogy felöltöztesse a pusztulás képét, vénás illúziót csepegtetve belénk: mintha még mindig meg lehetne váltani a világot. Zsebemben kétszázas, hátha erre téved a tangóharmonikás, aki ünnepek alatt a környéket járja némi borravalóért, s olyankor az asszonyok megállnak a tűzhelyeknél, megtörlik zsíros homlokuk, és csak néznek, néznek a gőzbe; ha nem félnének, hogy odaég az étel, tán elsírnák magukat, de inkább odakiáltanak férjeiknek vagy gyerekeiknek, adjanak neki pénzt, bort, kalácsot… A férfiak (persze) inkább kocsmába hívnák, hogy eldobhassák végre a porszívót. Hideg van. Szilveszter előtti reggel. Köd. Épp egy éve, hogy ideköltöztünk. Nyolcévi bolyongás után igazán kiérdemeltük. Ki gondolta volna, hogy itt fogunk lakni. Hányszor elmehettünk e ház előtt harminc év alatt. Nem messze a buszvégállomástól, közel a temető is, ahol anyámék nyugszanak, s a Duna-part. Többször az utóbbi helyen jártam, feleségem is oda csaltam el csókolózni; még őrültek voltunk, én épp a világot készültem magam körül összezúzni, hogy újat teremtsek helyébe, ő csak megkapaszkodni akart a kétségbeesés űrje fölött – képzelheted, mennyire illettünk össze. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Már azt is rosszul viselem, ha kislányunkkal pár napra elutazik. Olyankor csak verset írok. Élni nem igazán… Tél van. Hideg. Kávém-cigarettám kortyolom-szívom toporogva a gangon, és a parkot bámulom, mint mindig. A szétrugdalt padokat, a betemetett homokozót…
Először csak egyikük bukkan elő (hogy kerül ide?), kis ládikájával, zörögnek benne cipőpucoló szerszámai, de lassacskán egyre többen lesznek, bokszos képükkel világítanak a ködben, mintha egy kifordított éjszakában ők lennének a csillagok, hogyhogy nem fáznak?, egy szál gatyában-trikóban megállnak előttem, szétszóródva, mint a varjak, s néznek rám, néznek, úgy, mint a dominikai szálloda előtt, ahol mindig megrohantak, bár egyiküket sem hagytam dolgozni rajtam, pénzem se volt, de inkább csak nem akartam őket megalázni (persze, azóta rájöttem, azért, mert én szégyelltem volna magam), s most tessék, ki tudja miképp, itt teremnek a semmiből ezek a krampuszgyerekek, és néznek, bámulnak rám, eljöttek, hogy lerójam nekik tartozásom, amiért nem tartozom nekik?, ilyenkor hol van a harmonikás?, mért nem kergeti szét őket?, mit adhatnék?, pénzem ma sincs, az emlékeimmel nem fizethetek, a verseimmel meg mit is kezdhetnének?, ők és a nővéreik, akiket fillérekért megkaphatsz az üdülősoron… csak Dilinger2 hajóját adhatom, mely minden bizonnyal még mindig ott horgonyoz a kikötőben, jönnek-mennek a csónakok, hogy mit szállít, nem sejtem ma sem, de egyszer rajta leszek én is, érzem, s amikor elindul, na, akkor velem jöhetnének, az volna az ő fizetségük, az az utolsó hajóút, akkor majd pucolhatják a cipőimet látástól vakulásig, s én két marokkal szórom nekik az aprót, tán még ezt a félnótás tangóharmonikást is magammal viszem, játsszon nekünk chansonokat, hogy hiába haraptuk sokszor kínunkban a földet, mégiscsak szép volt az élet… na, akkor jöjjenek majd velem, jöjjenek minél többen… hogy ne féljek… hogy ne érezzem magamat olyan dermesztően egyedül… Hideg van. Szilveszter előtti reggel. Köd.
Minden ébredésed utcasarkán,
mint rongyokba csavart pokrócállat,
ott szuszog álruhás emberképed,
kidug a fénybe egy zománcos tálat.
Míg pokrócából kikel a lárva,
játszik a napfény a zománcos tálon;
nincs szíved, időd, hogy agyonüssed,
csak imádkozol: hazataláljon.
„…vajon lefestenek-e bennünket a sebeinkkel együtt,
hogy vajon lehetséges-e ez. Lehet rólunk olyan képet is
festeni, amelyiken rajta vannak a sebeink…?”
(Gert Hofmann: Vak vezet világtalant)
Keveset látok, azt is alig.
Úgy hiszik, vezetem őket,
pedig csak lábaim visznek.
Cipőm már elkopott,
talpammal tapogatom a földet
– hőmérsékletéből, állagából,
bogarainak csípéséből
próbálom megfejteni, merre járunk,
éjszaka van-e, vagy fényes nappal.
Bár ez utóbbit arcommal is tudom:
mikor a Napba fordítom,
mintha lavór forró vízbe mártanám,
ha csillagokra,
mintha érinteném drótkeféhez:
millió hideg kis tűszúrás.
A költőhöz igyekszünk.
Megír minket. Le akar festeni.
Társaim azt hiszik, a költő Isten…
vagy Isten egy költő.
Azt hiszik, ha ez így van, közel a vég.
Azt hiszik, a halálba vezetem őket,
ezért gyűlölnek.
Tudhatnák, ha hullunk, én legelőször.
Már-már megpihentünk volna,
amikor jött ez a költő,
s visszacibált az ő otromba valóságába,
csak azért, hogy megírjon minket
valami emlék vagy fájdalom,
egy rettenetes tapasztalat jegyében.
Mert nem akart üvölteni.
Elcsigázva, alig élve
a költő háza felé…
Vakon beragyogni mások nyomorúságát.
Álmomban fény vagyok.
Bárcsak érteném.
Apám tenyeréből átszökkent a röptetőre. Amíg csak fönt bírtam maradni, ott pihegett. Álmomban is őt figyeltem, ahogy fejem fölött reszket apró teste, és az eget kémleli. Hajnalra eltűnt. Biztos voltam benne, legalábbis úgy éreztem, nem a szomszéd macska intézte így. Csupán azt nem tudtam pontosan, álmomban-e vagy a valóságban repült el, s hagyott magamra végleg. Aztán napokig a spájzba jártam, mert apró ablakában madarak raktak fészket. Eszemben volt még a babarózsabokor családja s a fájdalom, amit egy vihar csavart belém. A spájzablak mégiscsak védettebb lakás. Ott gyakoroltam én is titokban, lisztek és befőttek között, sonkák sötétlő holdjai alatt. Akkor még nem érthettem, ember vagyok, s nem nőnek szárnyaim, akármilyen erősen is képzelem; hogy lábak fognak átcipelni egy életen s a szív motorja. Hogy a csalódást idővel az álom sem enyhíti majd. Nemrég átrepültem az Atlanti-óceánt. Nem ugyanaz. Igyekeztem olyan lakásba költözni, amelynek spájza is van, s rajta ablak. Mit ad Isten, tavasszal rigók hordtak párkányára ágakat, de egyszerre két család is küzdött érte. Nem győztem gang kövéről söprögetni a szétloccsant apró tojásokat, civakodásuk fészekromjait. Vagy csak megérezték rajtam madártalanságom sötét keserűségét? Hogy hitetlenségemet nem gyógyítja látvány, sem emlék? Hogy csupán tudata rácsai mögül felhőket fürkésző halálraítélt vagyok, aki a végén majd járni is elfelejt? A spájzajtóban olykor elidőzöm. Mintha nem tudnám, miért is indultam el.
María Teresa Reyesnek és Ferdinandy Györgynek
2006 áprilisában Ferdinandy György és az Isla Negra Kiadó meghívására
Oravecz Péterrel részt vettünk a portorikói és a dominikai könyvheti
rendezvényeken – abból az alkalomból, hogy Tendré un helicóptero
(Lesz majd egy helikopterem) címmel María Teresa Reyes és
Ferdinandy György fordításában napvilágot látott egy spanyol nyelvű
antológia, amelyben tíz fiatal magyar költő mutatkozhatott be
a karibi térség közönsége előtt.
I.
Budapest–Bécs három óra busszal. Bécs–Madrid három óra repülővel. Csodálkoztam, hogy nem veszi át irányításom, tudatalatti terrorista, az első repüléstől való félelem. Éjfél is volt már, mire Pedróval kikeveredtünk hotelunkba, s néhány sörrel kiolthattuk magunkban az izgatottság parazsát. Másnap bőséges reggeli, s nyolc óra az óceán felett. A végtelen láthatatlan pontjai közt kifeszített, kék filcszőnyeg, rajta apró gyűrődések; ahol megszaladt a tű, hullámok vékony csíkjai. Állókép. A mozgást hozzáképzeled. A víz morajlását, a cseppeket bőrödön csak balatoni emlékeidből toldozgatod… Ez hát a repülés? Ez a roppant fémdobozba zárt város? Háromszor megetetnek, vécére, büfébe jársz, s olykor az ablakon kilesel – de többet felfogsz a monitor grafikonjából, melyen ez a város legalább halad, földrésztől földrészig, ismeretlen szigetek fölött, bálnák, korallzátonyok, hajókat kísérő delfinek fölött, őrült gyorsasággal, bentről hallhatatlanul, s arra gondolsz, hogy a végén azért jó volna nem ilyen grafikonon figyelni életedet.
II.
Elcsigázott kalandorok, kimerült felfedezők öröme robban benned, amikor az első zöldet végre megpillantod: ereszkedünk. Már a fákat is látod, aranyát a lágy rajzolatú part homokjának. De Portorikó fölött esőfelhők, csak néha villan izgatott szemedbe a fehér semmi résein át. Már a motor se jár. Csak köröz az a roppant albatrosz, szinte hallani szárnyai surrogását; ilyenkor nem elég a műszer, a rutin és emlék vaktérképe is előkerül a reflexek fiókjából, surrog, köröz a monstrum, spirálban egy kivehetetlen pont felé, csak akkor látod, ha behunyod szemed; voltaképpen csönd van, falakat feszegető bergmani csönd, a halál csendje, a semmi csöndje, a tehetetlenség csöndje, a kivárás csendje, a lélekben fölrobbant világ helyén tátongó űr csöndje; olykor-olykor a tudatodig belüktető surrogás, mint óraketyegés a halottvirrasztónak: a szél és szárny muzsikája a semmi fölött, a pokol előtt, lemészárolt angyalok földjén, ahol csak szél süvít, sziklazugokban csikorog és kirabolt szíved romjai közt… – míg végre a felhők alá érsz, és kitárul előtted a columbusi pillanat; színek robbannak föl, füled pattog, huppanás, rázkódás, a körhinta leáll… döbbeneted üvegfalát, melyen mindezt végignézted, ököllel üti át a taps.
III.
Hiába vízum, korrekt útlevél, ismét ujjlenyomat- és retinavizsgálat, még jó, hogy nem beszélsz angolul, az is imponál nekik, hogy beszartál tőlük, mégis csak azután engednek át, hogy repülőjegyedről elmutogatod nekik: pár nap múlva repülsz tovább, költő vagy, nem drogkereskedő… Bőröndvadászat. Gyuriék már várnak, ölelkezés, a szétnyíló üvegajtón túl őrült erővel egészen váratlanul fejbe ver, s mint egy óriásfenekű felliniasszony, melledre térdepel a meleg; partra vetett halként tátogsz bután, pillanatra meglódul veled a trópus, s életed lepereg… a kocsiban jobban leszel, már az első cigarettára gondolsz… María vacsorát tálal, Gyuri itallal kínál, kesudió, kempingszékben lerobbantott farkú macska, szilveszteri áldozat, hívhatod petárdának, gyanakodva méreget, pedig csak lélegzel, huh, élvezed, ahogy átjár és elzsibbaszt a rum, ajtók-ablakok kitárva, kellemes huzatban ventilátor surrog, de ez már másképp… Miután visszatér ujjaidba is az élet, sms-t írsz két lánynak, akik valószínűleg átszorongták a csepeli éjszakát, kialvatlanul kelnek, nemsokára indulnak iskolába, munkába… szóval, maradék erődből írsz nekik egy sms-t: megérkeztem.
IV.
„Kedvesem, itt ma egész nap esik. Azt mondják, régóta nem volt már ilyen. Mintha mi hoztuk volna. Ha nem táboroz le bennem évekkel ezelőtt az alázat, azt is hihetném: minket akar kiáztatni innét, romlott idegeneket. De hogy is képzelhetném: az erkélyen indiánok szellemei, hajukat szemükbe mossa a víz, csobog róluk az eső, s engem néznek szúró tekintettel: ugyan mit keresek itt? Hallgatom a vihart, az ereszmuzsikát, a ventilátort, a macska szuszogását.
Kint a parton, a strand közelében áll egy szikla; kutyát formáz. A legenda szerint Szent Kristófot várja, aki egyszer elhajózott, s nem tért vissza többé. Kutyája addig állt, álldogált ott a parton, kémlelve a messzeséget, hátha föltűnik a gazda vitorlája, míg kővé nem vált, míg bele nem dermedt az időtlenségbe, a hullámok morajába. A hűség szobrát mintázta belőle a tenger. A helyiek szerint. Álmomban sokszor látom: ott áll a sziklán, mozdulatlan, állhatatosan, mint a kő, a roppant víz fehér fodrokat csap ki köré szüntelen, de ő szemét le nem venné a messzeségről; ha éjszaka közelébe merészkedem, s gyöngéden oldalához szorítom fülemet, érzem, a szikla mélyén még mindig dobog a szív. Néha én is megállok így az emlékek partján. Nézem az életem. És visszavárom, aki elment. De engem továbbgördít a reménytelenségtől való félelem. Talán lányunkat fogom egyszer így várni, ha elbűvöli és fölszippantja a nagyvilág. A Duna-parton kavicsokat, műanyag flakonokat rugdosok majd, mint gyerekkoromban, és nézem a túlparton elrobogó vonatokat: ahogy régi mozikban a filmszalag, a kivilágított fülkesor fölcsavarodik a szürkület korongjára. A víz egyre hidegebb lesz, egyre kevesebbet látok, közelebb húzódnak fák, bokrok; tudom, jöhet számtalan pirkadat még, bennem visszafordíthatatlanul alkonyodik, nézem a folyót, a sirályokat, míg benő a gaz, ellep a szemét. Ha valaki majd évekkel később újra kompkikötőt akar ott építeni, csodálkozni fog, amikor sarlója belém koppan és fölszikrázik.”
Esténként a fellépések után kiültünk elszopogatni néhány Coronitát, laptopon hazai zenéket hallgattunk, Lajkót vagy underground muzsikát, vagy csak elméláztunk a szemközti diákszállók ifjúságán, amint hajnalig csókolóznak, szakítanak, kibékülnek, táncolnak, veszekednek… szobákban, erkélyeken, kapualjakban, sportkocsik nyitott ajtajában… fantasztikus, milyen bájosan, mennyire értelmetlenül tudnak égni, mintha ott, az óceánon túl még mindig meg lehetne halni egy elejtett zsebkendőért hajnali erdőkben vagy shakespeare-i sikátorok titkai közt… szépek és egészségesek, tanulnak, szeretkeznek, szívük mélyén nagy karrierről álmodoznak, hogy tehetségük kilobban majd e szigetről, idővel, amikor szűkké válik, börtön lesz a szülőföld, a nagy kontinens árnyékában légypötty a karibi hullámok taraján… de legtöbbjük marad majd, meddőn lángol tovább, míg el nem hízik a sok hamburgertől és gyerekszüléstől, amerikai turisták kitartottjai vagy zsírszagú háziasszonyok lesznek – kocsmatöltelékek vagy hétköznapi forradalmárok, akiknek arcképe illegális grafitiként ott virít majd mellékutcák tűzfalain vagy kétes hírű mulatók pódiumdíszletén, nevük szállóige lesz izgatott kamaszok és lázadó egyetemisták ajkán… Jó volt ott ücsörögni az erkélyen egy idegen és szeretetre méltó nép története fölött, coronitázgatni a lenge trópusi szélben, hallgatni a lombokban megbúvó cocik* ezreinek kórusát, és szégyellni magunkat, hogy a mi nagy európai bölcsességünkkel és higgadtságunkkal kétezer év alatt ugyan mi a büdös francot tudtunk kezdeni.
Azt hittem, a hippigyanús rákárusnál nem lesz furább alak
(különböző páncélok fénylettek fonott kosarában,
azzal járt-kelt San Juan utcáin, idétlen turisták nagy örömére,
akik két-három rumos kóla után vihogva vásárolgatnak
efféle szuvenírt amúgy is már erősen zörgő életükbe),
de mikor a sikátorba kiléptünk, a szemközti kocsma
padkáján nyomban megláttuk Őt: szorosan lezárt szemmel,
tátott szájjal, laskagombányi fülhallgatóval fején,
míg egyik kezében cigaretta füstölt és másikból sör csordogált,
Ő ott keringett valahol a latinzene világűrjében,
embriópózban, védtelenül is önfeledten…
Nem mertem végiggondolni: szánom-e, vagy irigyelem.
– Aki megkapaszkodni is alig bírok céljaim lépcsősorán,
bárcsak így tudnék feloldódni a versben,
mely folyton-folyvást magának követel,
mint Villon kövér szajhája, aki titkommal zsarol,
hogy mindennap megküzdjek vele,
s miután kielégítettem, visszatántorodjam az utcaéjbe,
kódorogni nyirkos macskaköveken, üresen, kifacsarva,
míg újra értem nem küldet, folytatni reménytelen csatánk…
Hé, te rákárus, ha majd páncéljaidat mind eladogattad,
s Őt pia és cigi fogytán már kiveti magából a salsa,
nyalábold föl, emeld kosaradba, és vigyázz rá hajnalig.
Szórakozott barátunk (aki különböző őrült ötletekkel
tartja fönn magát, hol a helyi polgármestert utánozza
éjszakai rádióműsorokban, hol magyar zenekarokat
kalauzol videoclipjeik helyszínére) lelkendezve mesélte
kedvenc legendáját a Santa Rita-i könyvesbolt est utáni
tumultusában: a latin-amerikai térség cserkészvetélkedőjén
miképp nyert az ő portorikói csapata főzőversenyt.
Nevettünk, bár inkább sírni lett volna kedvem. Hiába
a húszezer kilométer, kacagtatóan kicsi ez a nagyvilág.
S mivel az élmény emészthetetlen – csak feszítek,
botcsinálta szakács és trubadúr, mint indul – columbusinál
is nagyobb – hódító útjára a magyar csirkepaprikás.
Egyik este vacsorára hívott minket Barsy Kálmán*
– robusztus alakjával, szalmakalapjával, rozoga,
tűzpiros dzsipjével inkább emlékeztetett Afrika-vadász
kalandorra, mint a portorikói egyetem tanárára –,
kolbászos lencsével, fagylalttal készült és borral;
ott ücsörögtünk teraszán, a tetőtérben, s miután
teli lett gyomrunk, kifogytunk szóból, Gyuri hazatért
lepihenni, már csak az italok virrasztottak velünk,
előkerültek hát a relikviák, egy énekesfüzet
(emigránsok bibliája), egy, még az átkosban írt
történelemkönyv; ennyi, mi megmaradt, s egy illat,
ha jól emlékszem, a lekaszált búzáé, s az anyanyelv,
amit hatvan éve tanul, ízlel, forgat, mint a kolbászos
lencsét, a túrós csuszát, emlékei aranyát…
Csak hallgatni tudtunk, félrenézni, mikor
a lemezjátszón sercegő népdalok bűvöletében
Kálmán világfaló szemére harmat ereszkedett,
s nálunk tapintatlanabb volt a gyertya lángja:
ragyogott benne, mint az elejtett ékszer.
María finom karibi ebédet főzött,
rabszolgák eledelét: rizst, babot, sült banánt
(már csak a pazarló utókor spékelte meg
pompás zamatú húsokkal, csirkével, kecskével
vagy tintahallal), Gyuri éppen levelet írt,
én verseket olvastam, Pedro gitárján
esti föllépésünkre gyakorolt, a ventilátor
szorgalmasan kavarta-frissítette a kitárt
ajtókon, ablakokon bedőlő nedvdús levegőt,
az előszobasarokban ácsorgó vödör is
föl-fölmuzsikált, hogy az előző napi
trópusi zápor konok maradéka szaporázni kezdett,
amikor – a plafonról percekig csüngő víz fonalát
is szinte kettémetszve – egyszercsak fölhangzott az ének.
Mindhárman fölemeltük fejünk a dalba,
lelassított a szélkavaró, s mintha
a vízfonál is megállt volna félúton
mennyezet és vödör között.
Egyetlen szálként gombolyodott,
aranylón, mint amilyenből Jaszón
kabátját szőtték, ott tekergőzött köztünk
a nappali fényárjában, de jutott belőle
a kinti galamboknak, párkányon sütkérező
gyíkoknak is. María énekelt.
S hiába hajlongtak a pálmák, morogtak
a partjainkat elmosó óceán habjai
– mintha magyar mezőkön járnék,
pásztorok tüze égne, parasztszoknyák
lobbannának elém kalászok közül,
s valahol messze, távoli csillagként
világító ház udvarán, ahol anyám is
tán él még, onnan (érzem!) hosszan szétteríti
súlyos, finom szárnyait a tárogató.
Először azt hittem, rosszul látok.
A halál kutyája jött felénk Santo Domingo
óvárosának egyik mellékutcáján. Hogy jött volna?
– élő tetemként ügetett el mellettünk;
mikor utánanéztünk, épp ürített. Hogy mit,
elképzelni se tudtam. Hiszen csupa csont
és bőr, kehes dög volt, sétabotfejű keselyűk
se fanyalodtak volna rá. Széthulló kutyatestbe
csomagolt nyomor, emberi szenvedés.
Gazdáját csak később vettem észre. Elmosódott
alakja valahol az utcasarkon lebegett.
Mint a gyerekek karórájuk számlapját,
vagy zsebtükrüket izgatott-félszeg szerelmesek,
akárhogy forgolódom, kaszája élét azóta is
folyton a szemembe villogtatja.
S mintha újra és újra visszacsévélt filmszalagról:
jön, elüget, ürít csupa csont és bőr kutyája.
De idővel majd hízni kezd, morogni, ugatni fog,
tajtékzó, szörnyű nagy fenevaddá válik,
míg fogaim kipotyognak, rám szárad a bőröm,
s a huzatban csontjaim zörögnek, egyre hangosabban,
mint a távozáskor nyitva hagyott ajtó fölött
– akárha az idő kapujában –
a szélcsengőnek kiakasztott csigák, kagylók.
Dominikai emlék
vajon mit hozott, vajon mit visz el, minden hajnalban ez járt fejemben, kabinjában valaki énekel?, vagy csak képzelem?, vesztegeltem, vajon mit hozott, vajon mit visz el, csónakok lánca köti a partig, már minden történése érdekel, vajon mit hozott, és meddig tart itt, mit visz el, ha fölhúzzák horgonyát, még itthonról is az öblöt nézem, szívemmel rálátok a parkon át, megfigyelni titkait remélem: vajon mit hozott, vajon mit visz el, kereskedők, banditák, halászok?, vagy Ferreri szakácsa invitál?, csak tehetetlenül hadonászok, néha azt vetíti belső tévém, éjjel árboca feszül a holdnak, semmi mozgás, de meglehet, mélyén roppant csöndben hullákat rakodnak, ablakból nem tudtam megfigyelni, vajon mit hozott, vajon mit visz el, nekem kellett előbb útra kelni, de bennem örökké ott térdepel a kérdés, szüntelen leskelődik ablaküvegnek tapasztott arccal, tán váratlanul lelepleződik a válasz, engem csak ez marasztal, vajon mit hozott, vajon mit visz el, máig álmatlanul forgolódom, matróza verset ír, vagy térdepel – lassan balladába bonyolódom –, keze hátrakötve és tarkóján pisztolycső, körötte csönd és hajnal, dörrenés, csobbanás – most már szólj rám –, magányos alak szélfútta hajjal, felröppent sirályok égre festve, lobog az emlék, akár a fáklya, amit bevilágít, minden ferde – már kapaszkodom a megszokásba –, viharvert szótlan, mosolyog, fénylik, és nagyot szippant a levegőből – minden elméletem levitézlik, minden föltevésem visszahőköl –, majd a hajókabinban főzni kezd, talán tegnapi zsákmánya máját, kiénekli, amit tegnap tönkretett, s elégeti szutykos álruháját, ki az, akit olvas?, Byron, Shelley?, és mit hoznak-visznek a csónakok? – ezt már nem lehet elviselni –, most kavargat valami oldatot, vajon mit hozott, vajon mit visz el?, kabinjában valaki énekel, minden hajnalban ez járt fejemben, vagy csak képzelem?, vesztegeltem, vajon mit hozott, vajon mit visz el, már minden történése érdekel, csónakok lánca köti a partig, vajon mit hozott, és meddig tart itt?, mit visz el, ha felhúzzák horgonyát, szívemmel rálátok a parkon át: még itthonról is az öblöt nézem, megfigyelni titkait remélem, vajon mit hozott, vajon mit visz el, tán Ferreri szakácsa invitál?, kereskedők, banditák, halászok?, csak tehetetlenül hadonászok, néha azt vetíti belső tévém, semmi mozgás, de meglehet, mélyén roppant csöndben hullákat rakodnak, s éjjel árboca feszül a holdnak, vajon mit hozott, vajon mit visz el?, matróza verset ír vagy térdepel?, máig álmatlanul forgolódom – lassan balladába bonyolódom –, keze hátrakötve és tarkóján – dörrenés, csobbanás, most már szólj rám – pisztolycső, körötte csönd és hajnal, magányos alak szélfútta hajjal, felröppent sirályok égbe metszve, bevilágítják mind, ami ferde, lobog a tenger; végzetes próba – már kapaszkodom a holnapodba.
„…hidd el, lesz helikopterem,
s egy nap, mikor legszebb a délután,
lányunkat magammal viszem,
és megmutogatom neki a várost, a földeket
– így éljen ő is, ha felnő:
magasan, emberek fölött.”
(Lesz majd egy helikopterem)
Itt meglelted helikoptered. Nem fogsz úgy hazamenni,
mint ahogyan idejöttél – mondta Carlos Roberto,
karibi kiadónk, s kibámult az ablakon az Atlanti-óceánra,
míg búcsúreggelinket ültük a dominikai szálloda
éttermében Gyurival, Pedróval, s egy láthatatlan
kamarazenekarral, amely mindenhová elkísér
(ekkor épp gordonka szólt, s időnként fölsírt
egy-egy hegedű). Mit mondjak, igaza lett. Mintha
csak a jövőbe látott volna. De minimum belém.
Mindenesetre, minél több idő ékeli be magát
közénk, trópusi élményeim annál elevenebbek,
mint a gyerekek, akik az este közeledtével
kezdenek bele csak igazán a hancúrozásba.
Az emberélet útjának felén, középkorom küszöbén billegve,
megálltam a parton, hagytam tengert-még-nem-látott
szemem ünnepelni, s tudtam, akkor is ott áll majd
belőlem valaki (most már mindig), ha értem el is jön
az éjszaka, hogy ócska ladikjába beültessen, s elringjon
velem, titkos rakománnyal, a bizonytalan halhatatlanságba.
Nem akartam soha többet, mint amennyit a sors adott
s a küzdelem kicsikart. Ma sem gondolom ezt másképp.
Mintha szomjaznék mégis. Mintha az öröm hegyén
nem lakna senki. Mintha nem találnám azt az idegent,
aki vásárok, sétálóutcák forgatagában meglép előlem
folyton, hideg-csípte kezében szorongatva a nyugalom
szérumát. Kit akarnék hát most itt föl- vagy még inkább
megidézni, hogy a parton álldogáló mellé lökjem,
átbeszélni végre közös dolgainkat, ami nem is kevés?
Visszaevezek inkább a búcsúreggeli gordonkahangjába
a hegedűszólók bójái közt, befejezni, amit el se kezdtem.
Hiszen már megtaláltam. Legalábbis Carlos ezt ígérte.
Mindenesetre, hazahoztam. Tudni fogom, ha a pálmák
szívem körül majd elhajolnak, csak Ulysses helikoptere
érkezik, integet róla minden emlék, s én csodálkozom,
hogyan férnek benne el, és korholom őket, hol késtek eddig,
és boldog leszek, és sírni fogok. Addig is megpróbálok
mindennap hajnalban kelni, mint a karibi halászok.
* levelibéka-fajta
* Barsy Kálmán 1942-ben született Magyarországon, szüleivel hatéves korában hagyta el hazánkat. Ausztriában, majd Argentínában telepedtek le, ott egy kisvárosban és a Buenos Aires-i magyar kolóniában töltötte gyermekkorát. Később nyakába vette a nagyvilágot, és a latin-amerikai térség híres, több díjjal elismert prózaírójává lett. 1974-től a Puerto Rico-i állami egyetem köztiszteletnek örvendő professzora. Apám arcvonásai című önéletrajzi kisregénye magyar nyelven 2000-ben látott napvilágot Ferdinandy György fordításában az Orpheusz Kiadónál.
A szöveget gondozta: Zsille Gábor
A könyvet digitalizálta: Király Farkas