Vass Tibor

FELHASZNÁLT IRODALOM

olvasógyakorlatok

1997–2005

A kirobbanó élmény: az öngyújtó, a tűz, s a rendőr a lobogó igazolványával. Lobogtatja kérem a rendőr az igazolványát, lobogtatja és lobogva rohanok ki a konyhába a feleségemhez, te feleség, mondom neki, van egy rendőr, amelyik egy tűzeset helyszínén lobogtatja az igazolványát, tűz van és ő lobogtat; épp lobogott a konyhában a forró víz, mondom, te feleség, hát ilyen nincs, hogy Te is lobogtatsz; és én annyira örültem a lobogásoknak, hogy képes voltam, annak rendje és módja szerint, átrágni magam e versköteten.

AZ ÉGETŐ SZÜKSÉG

Zsávolya Zoltán: Könnyű negyed

Orpheusz–FISZ, Budapest, 2000

A Könnyű negyed strapás olvasmány. Edzésben vagyok, bírom a viszon-tagságos (eme kötetet egy tagságos írószervezet, a FISZ adta ki az Orpheusz Kiadóval karöltve) könyveket, mégis kiszívja belőlem az energiát. Sokat birkózom vele, hozom-viszem, Miskolc-Budapest-Miskolc, a büfékocsik pincérjei csodálkoznak, hogy milyen lassan haladok.

Ha e könyvet úgy vettem volna kézbe, hogy 1998-ban nem olvasom a szerző A duplum sötétje c. prózakötetében a következő sorokat, akkor ez az írás nem születik meg (rosszakarók: „jobb lett volna, ha nem olvassa”): „Teleengedte a lakást gázzal, aztán felkattintotta az öngyújtóját. Hogyan lehet ennyi esze egy tanárnőnek, mondd meg? Ezt csivitelték, találgatták a házbeliek, még a nagyobbacska gyerekek is, míg csak az a durva nyomozó, a lobogó igazolványával, el nem kergetett mindenkit a helyszínről.” A kirobbanó élmény: az öngyújtó, a tűz, s a rendőr a lobogó igazolványával. Lobogtatja kérem a rendőr az igazolványát, lobogtatja és lobogva rohanok ki a konyhába a feleségemhez, te feleség, mondom neki, van egy rendőr, amelyik egy tűzeset helyszínén lobogtatja az igazolványát, tűz van és ő lobogtat; épp lobogott a konyhában a forró víz, mondom, te feleség, hát ilyen nincs, hogy Te is lobogtatsz; és én annyira örültem a lobogásoknak, hogy képes voltam, annak rendje és módja szerint, átrágni magam e versköteten.

Máskülönben tényleg nem tettem volna, mert nem kimondottan szeretem a túlzóan megerőltető verseket. Aztán számos előjelét tapasztaltam annak, hogy ’vergődéseimet’ követően nem kerülhetem meg olvasmányélményeim ’illeték-hivatalos’ rögzítését: lobogók kerültek fel ünneptelen napokon a miskolci lakásom közvetlen közelében álló közintézményekre, véletlenül a rendőrségre és véletlenül a tűzoltóságra. A feszes és fesztelen zászlók rendőrök és tűzoltók tisztes haláljelzői voltak, egy hetekig tartó fekete sorozatlövés; hulltak a béemesek szép sorjában, én meg ellibegtem az ellobogások előtt nap mint nap.

Sienkiewicz után egy kanyar szabaDon: tűzz el Vass-sal. Tűz Tamás. Na jó. Harry Potter és a tűz serlege. Blablabla. Zsávolya Zoltán milyen tüzeken hevülhetett fel? Tűz van (J.A.) Tűz (Kosztolányi, Lázár Ervin). A tűz papnője (Csáth Géza), csiholója, márciusa (Ady). Meg C. G. Jung is, még kamaszkorban, biztosan: „Az a nő, akinek sorsa, hogy zavarjon, csak patologikus esetben kizárólagosan destruktív. Általában magát a zavarkeltőt sem kíméli a zavar, megváltoztatóként maga is változik, s az általa lobbantott tűz fénye a bonyodalom minden változatát be- és megvilágítja. Ami értelmetlen zavarásnak tűnt, tisztító folyamat lesz – s így ami semmiség, mindenestől elég”, merthogy szépen rájátszik ilyesmikre, nem csak A tűzvész dolog c. versében: „szerelmünk a tűzoltónővel egybemosó zápor, áradás; ki tudja, most melyik: / közelítés, távolodás; a hűhó eltakar ezt-azt, pedig egyedül a reakció heves”.

Az (he)vesse rám az első követ, aki nem érzi a manírt. Ha e kollekciót ’stílusban tüzetesen’ kellene karakterizálnom, kapásból újmanierista műveknek titulálnám, de ez csak mutatóujjrázó újrázás lenne a manier szó jelentése (stílus) okán. A szerző kétségkívül alaposan beleásta magát a manierizmusba, ez már egy figyelmes első olvasat után is evidens szűrlet. Ám a kevésbé kitartó (de még béketűrő) olvasó azt hihetné, hogy a kötet nem több, mint egy tisztességesen megrágott, millenniumi Móricz-ösztöndíjashoz méltó, vérbő manierista megnyilatkozás. Ami már abban az értelemben sem lenne csekélység.

Bizony, sok toleranciát kell annak gyakorolnia, akitől idegen e nyelvezet. Ám aki azért szimpatizál a manierizmussal, mert örvend az ékesség rovására földobált, kíméletlenül nyers képeknek, ha azok fortélyosak, s aki a feltűnően konkrét ’fémjelzések’ mellett szíveli a harsányan frivol hangnem körmönfont, szövevényes logikáját, az, ha nehézségek árán is, előbb-utóbb meg fogja kedvelni a szó-illuzionista Zsávolyát.

Jóval többről van szó, mint egy móriczos beszámolóról, egy kipipálható dologról: újdonsültségét a manierizmusból származtatott (még) nem létező ideával, a maniéreizmussal hevesítem. A maniére úri jó modort jelent, ebbe beleolvastatik a modorosság, az előkelőség, az arisztokratikus, fennkölt finomság, a választékosság, a feltűnően kényes eleganciával párban járó mesterség és mesterkéltség.

A Könnyű negyed darabjai sokféle nívóval képesek felruházódni e (maga-)tartásformák kiterjedt, ám néhol passzentosra szabott világában, melyben ez-az elfeslik, ez-az széthasad, a többje meg felrobban − ő ezért is jól érzi magát e gardróbban.

A késő reneszánsz társadalmi elitjéhez tartozó hölgyek alaposan kitanult, rafinált ’kelletései’ voltak az ún. maniériák. Ebben az ér(i)ában ahány jóízű úrnő, annyi jóízű maniéria. Persze a furfangok éppúgy ’ráütöttek’ egymásra, mint most, egyesek éppúgy majmoltak, mint ma, s természetesen a találékonyak, az új trükköt bevetni tudók lettek akkortájt is a sikeres csábítók. Nem véletlen tehát, hogy a mással össze nem téveszthető, egyéni arisztokratikus pozitúra stílusának a manierizmus lett ’köznyelvi’ kifejezője.

(Hogy ne csak Zsávolyát manírozzam le, jöjjön még egy kis okfejtés. Legyen az, aki ma különbözni képes, [csak-]manierista. S legyen Zsávolyához hasonlóan az, aki a különbözők között megkülönböztetett, maniéreista. Pocsék, de nem illogikus a szójáték: s legyen, aki a megkülönböztetettek között még inkább képes különböződni, manitéreysta. Díszsortűz.)

Zsávolya „fényesebb a láncnál a kardinális”-maniéreistához illően természetesen az érzéki szépség mintaszerű felszámolására törekszik, s túllépve a sikkességek „megszüntetve-megőrzésén”, cserdít egy alvilági, élvetegebb gusztust, s azt hozzáillő fedezékbe csúsztatja. Olyan svindlis, aki az óvóhelyről sorozatlövésekkel tüzel. A képzőművészet tárgyköréből vett szavak gumilövedékek, az impérium fitogtatásának kellékei, melyek csak akkor veszélyesek, ha közvetlen közelről és intim helyen találnak el.

Tudva tudván, hogy a késői manierizmus már majdhogynem csak a beavatottak számára érthető jelentések irányába tolódott el, majdhogynem érdektelennek ítél minden afelől ’érthető’ célpontot. Nem lődöz feleslegesen; vízágyú, könnygáz csak nagyobb, előre be nem jelentett gyülekezés esetén bevetett.

Éljen a szabad egybesülési jog: ha pallérozottságunkban akad hozzá néhány használható kódunk, kedvünkre akár (már kevéskével is) végtelenre tudjuk állítani ellentámadásainkat. Addig pepecsel(ez)hetünk, amíg meg nem unjuk, de ő még akkor is lődöz, fáradhatatlanul. Sokkal több élete van, mint hisszük, kifogyhatatlannak tűnik a jelentésekből. Tizedes úr, jelentem, szolgálatom alatt számos említésre méltó esemény történt.

„Átrajzolom a tájat” – írja A szent anarchban. Mindjárást azt ecsetelem, mily sokat rajzol, s azt sem véletlenül: a rajz a manierizmusban az építészet, a szobrászat és a festészet trigónumának atyja, a maniéreizmusban mindezek kétnemű, mondjuk úgy: hímnős magasságbelije, szentháromsá(r)ga. Merthogy istenáldotta „makarti színrángás”-ban szenved, a kötetben szinte nincs olyan rajzolat, amely ne kolorizálna. Világos érdek a tömérdek konkrét szín (piros, pirosas, sápadt-piros, sárga, sárgás, szőke, szöszi, fehéressárga, fehér, tejfehér, barna, vörösbarna, sárga, sárgáshideg, kék, kékes, kékesfényes, ég-kék, világoskék, fekete, mélyfekete, zöld és zöldes, smaragdzöld, szürkülő, szürkés, fehér és fehéres, ezüst, arany, rozsdabarna-zöld, merevzöld), a sajgóan tárgyszerű fények (kvarcos fény, facsart fény, sűrű fény, tompa fény, teljes fény, ál-fény, ezüst-élű fény), az epésen valódi sötétek (A dublőr sötétje, Sötét Lowe, sötét angyal, sötét tükör, mágneses sötét, töksötét, minden-sötét, felsötétülés).

Feltűnően sok áll raktáron a nevén nevezett vászonból (pl. az Én-vakáció a tó felett, Süllyedő bulvár, Decretum mobile, Zsizel & Co., Von den letzten Dingen c. versek) és a sziluettből (Ádáz suta, Titkos térkép, Vászon és kosztüm, Szalonkabát az őszi erdőn, Egy név szerint ismeretlen széphez, Unalom, Képzelt emlék, Archaikus vadorzó c. versek). A bágyasztó túltárgyiasultságot ellensúlyozzák az oly szép-rútságokkal bíró absztrakt kisremekek, mint „a távolban mocsaras térszelet gőzölög” (Libresse oblige), „hajnalban szétrobbanó festékpatron terjeng: az égbolt feketéje és fehérje” (Hajnali patron), olyan szívdöglesztés, mint „A napórákra boruljon rá árnyad, / S tárjad ki a szelet mezőiden” (Raktári őrjegy), vagy „A veszteglés / körhintáján pasztell gyümölcsök / színének mérge mosódik bele a délutánba….Plusz / az erdőben az őzek suhanó pályája szép még.” (Decretum mobile), s olyan elképesztően monumentális kép, mint a „Fatilla égbe tűnik: / feslő felhők falából / lába (l)azúrba szűrlik, / felszívja őt a távol. (…) // Fatilla gyöngybetűit / víz szántja, nap felissza; / mennyei fényszedőt itt / előz locspocs komissza.”

Bőven ködösít: „vibráló lepedők holdködben” (Süllyedő bulvár), „szeptember ködgőzös udvarán” (Hajnali parton), „udvar jellegzetes ködben” (Utolsó episztola), „jönnek a tituláltak az olvadás ködén” (Könnyű negyed). „Felderítetlen akcióm hiába terjeng a ködben.” (Tárgyatlan).

Természetes keresetlenséggel közelednek olyan erőtlenségek, de ’dologiasságukban’ még tetszetősek, mint pl. „mobil pasztellként nő elém a hegység” (Provizórium), vagy „lépcsőzetesen omlik alám a táj” (Pannon pension), de nem marad el a semmitmondásig agyonpoharazott „Tintoretto betintázott régen” (A palackozóban) sem.

Hajózni márpedig uszály. Ha már a gyász, tessék és rögvest az indulás a Kozmopolita gyászban: „Hajókat tologatok a szememmel. / Utazás? Úgylehet! Összeáll a kép, a legtöbb kellék / megvan.” Gyönyörű hasadék legelöl: a hajók és a második sor végére kihullámzott lék. A megfelelés: a kellő lék a kellő helyen, meg a felelő hajó. („lékelt álomban tévelyedik elém a vászon” – írja később a Decretum mobileben.) Ezekért az ’igézetes’ tűzdelésekért érdemes kutatgatni.

Emlékezetes a Déli Merő’ c. vers. Nyitása: „Déli merőleges, vízszintes, vagy közel az; másképen: egy ebéd- / szünetben lezajló munkahelyi randevú absztrakt festménye”. A mű alcíme: Életkép és paso doble az Átkosból. Aki látott már paso doblét, annak nyilvánvalóan könnyebb a helyzete, a sorok hullámzása felidézheti benne e tánc (szeretkezés-)pantomimre emlékeztető mozdulatsorait. A bikaviadal ’elrázásában’ a férfi a torreádor, a nő a piros kendő. A paso doblénak bikája nincs, és ez itt a fontos. (A szerző tűzimádata és a bikaölés okán nem árt ’említésileg’ képbe hozni hinduizmust, ahol a tűz istene bika alakot ölt.)

Ahogy e némajátékban a férfi és a nő együtt forgolódik a képzelt bika körül, úgy itt is fontos a pörgés, azzal a különbséggel, hogy az imaginárius harmadik itt személy és nőnemű: ő a felszarvazó, és Tyereskovának hívják. (Tyereskova, az első női űrhajós jelenlétét nem egyszerűen az Átkos magyarázza: a választás nyilvánvalóan nem légből kapott. A „vízszintes” szóval horgonyt vet a hajó, az „ebédszünettel” tágul az űr, az „aztán vissza a Tyereskovához” név-elős fordulattal pedig kikötve a személy elsősége.) A helyszín egy munkahely; a nőről (ő lehet a Déli Merő’) megtudjuk, hogy orosz–angol szakos tanár. A férfiról (ő lehet a Déli Merőleges) semmi konkrét, de nem nehéz elképzelni azt az illetőt, akivel az Átkosban egy orosz–angol szakos tanárnő szóba áll „gyönyörű műszaki fordítást pofozgatni mind jobbá” egy munkahelyi randevún. Jó, ha tudjuk, hogy a paso doble kettő(s) lépés, ahol is a sarok és a féltalp különböző hangsúllyal történő felemelésével és lehelyezésével bíbelődő táncosok rövid időn belül olyannyira belefeledkeznek a ’viadalba’, hogy már nem a bika, hanem egymás kerülgetése válik nyomatékossá – az arénabeli küzdelmeket felidéző mozdulatok során akár egy bacch-anália képe is felidéződhet.

Az árnyék mellett (legalább húszszor leírja ezt a szót) egyik kedvelt (ki)fejezése a svadron, persze ez is jön a vászon meg a cseléd közelében. S hogy csak látszólag ragad le a regiment szójátéknál (alig marad pl. verscím is érintetlenül), s hogy mily ’túlterhelt’ utalásokkal terhes lehet egyes szavak gyakori emlegetése, arra precedensül legyen elegendő csupán egy Jókai-mondat ideemelése a Sonkoly Gergelyből: „A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd.”

Szimpatikus, mennyire nem titkolja, hogy ilyen és hasonló reminiszcenciák százaira szervezi a könyvet. Kínosan ügyel arra, hogy epi-gonosz reminiszcenciákká teljesedjenek a legapróbb illetlenségek is. Még helyénvaló, ha „Prompt nekiláttunk kefélni.” (Azték minta), vagy „kurva decibelekkel rádiózol” (Ifjúkori önarckép), esetleg „Csupán adalékul tolul fel kurvaság” (Hamlet szíve); de az már „orrba basz”, (Gans unten), ha a „midőn gebéd kibasztad” (Szalonkabát az őszi erdőn) után „kurva nehez”-en (Pannon pension), jön a „kurvacúg” (Bajmű). „Az kurva élet!” (Intelem).

Idestova majdnem annyit és olyan jól robbantgattam, mint egy kisközségi klimaxos kémiatanár. Mentségemre szolgáljon, Zsávolya is tud kedvetlen lenni, ha kifogyott a szójátékokból. Tessék alaposan megkaffogtatni A kimérők istenéhez c. korcsot, melynek kirívó kezdet-Legességét csak a Ménló fohásza dichotómiáért c. mű tudja fölülmúlni az egyébként (ha ez eddig még nem derült ki:) fajtatiszta maniéreista sokaságban. De az olvasatok nagymértékben függnek attól, hogy milyen kedvükben találtatnak épp a büfékocsis pincérek.

Fé- és méregteleníteni szükségeltetett e verskötet után: ’pihenésképpen’ előemelnem a szerző prózáit. Megható szövevények itt is, lenyugszik tőle az ember. De mi lesz a jó Szágokkal (pl. Magyaror)? „Most csőd van és »kúss!«, és megmurdelsz talán.” – írja az Ádáz Sutában. Szonda Szabolcs „Most fék van. És csend. És ló és madár” című sorától is vörösmartam magam (Az Irodalom Visszavág, 1999/4), annyira kedvemre volt nem sokkal Zemlényi Attila „zengő érc és hólánc és halál”-a után. Most is viszketek, érzem, az ország egyre jobb lesz, ha ilyeneket tudunk.

Csak hülyére ne vakarjam magam: most unió van és internet van és Yahoo és aki keres és tüzel az talál.

Árgus

2001/3

Csonka lehet bármilyen szöveg ’kintlévősége’, mondjuk egy verspszichiátria őszi, vasárnap esti irodalmi foglalkozásán, ahol a parens patriae elv jogosítja fel az államot, hogy cselekvőképességgel nem bíró polgárai sorsát, a gondoskodó szülő módjára, ilyen helyre (el)rendezze. Ebből az elvből kiindulva rendelheti el a ’literatúra’ a gyógykezelést azok számára, akik mentális „betegségük” miatt képtelenek magukról és/vagy szövegeikről cselekvően gondoskodni, ilyenformán műveik testi épségét veszélyeztetik. A csonka, a félbehagyott szöveg, teszem azt, mint a kötelező intézeti kezelés lényegi eleme, szabadságjog-korlátozó tehát, és ezen az sem változtat, hogy a „kúrálás”, az olvasás-olvastatás elrendelésének célja nem a kötet-textus megbüntetése, hanem (transz-)parens patria: egyes elemeinek gyógykezelése.

ATTÓL TARTOK, A TÁVOLSÁG

– transz parens –

Lövétei Lázár László: Távolságtartás

Pro Print, Csíkszereda, 2000

Toronyiránt, szóval így adja Lövétei Lázár László az útbaigazítást, vasárnap este van, és mielőtt elmegyek kapcsolgatni a tévét, éreznem kívánatos valamit a torony iránt, szóval napirend szerint ez következik, kijelöltem a vasárnap estét, kapcsolgatás előtt, a lövéteis torony iránti érzelmeimre.

Vasárnap van és szép őszi este, vénasszonyoknyaras tóthárpádok jutnak ilyenkor észbe teendőjegyzék szerint, mert ez a szó, ez a toronyiránt szónevű, őszi vasárnap esties érzelmeket juttat eszembe, ez a hangulat rokonszenves ehhez az őszi vasárnap estéhez, kapcsolgatás előtt. Igaz, hogy a tóthárpádos toronyiránt tavaszköszöntőnek született, és meglehetősen nagy érzelmi csalódás lehet ez annak, aki a tízfokos tavaszt fokozottabban komálja a húszfokos vénasszonyok nyaránál, de most ősz van és vasárnap és este, és telefoncsend és mindjárt hó és hétfői lóhalál, amit ki kell sajátítani mélyérzelmileg.

És ki kell akár toronyiránt, akár toronyirakot, toronyafganisztánt toronytálibokkal. „Egy eke új vasa lobban / A napban, toronyiránt, / Hurrá, paraszti ruhában / Az Úristen ott maga szánt.” Na akkor most már tetszenek érteni, hogy mit toronyirántoztam itten eddig vasárnap őszi estéhez képest meglehetősen alaposan és mélyérzelműen.

Miközben a volt ikertorony romjainál segélykoncertet készül adni a három terror, én őszi vasárnap esties mélyérzésben Lövétei Lázár verseit olvasom, most történetesen sorrendben az elsőt a Távolságtartás c. kötetében, és ez jót tesz nekem, érzem, hogy ez jót tesz nekem vasárnap esti mélyérzelmileg, kapcsolgat itten, kikapcsol, felkapcsol, rákapcsol, átkapcsol, toronyiránt: „Ahogy a hasamról épp lecsúszni / készülő nyitott könyv után nyúlok / (talán mert sosem használok könyvjelzőt: / ennél gyorsabb reakciót még nem / sikerült fölfedeznem magamban) − // így szeretnék mindig a dolgok / közé lépni, ilyen magabiztosan, / szélsebesen, de nem kapkodva, / nem sajnálva az erőfeszítést sem, / pontos időben a megfelelő helyre.” Igen, szóval erről szól valahol a könyv, és erről szól mindenhol, pontos időben a megfelelő helyre, szóval le kéne mélyérzésíteni, hogy mit érzek a torony iránt, vasárnap, ősszel, szó szerint.

Le is fogom, arra készülök, pedig rájöttem, milyen kicsinyes dolog őszi vasárnap este verseket olvasni, kicsinyes, mert ha becsapódik most hetedik emeleti toronylakásomba egy öngyilkos sirálypilóta, bezúg az ablakomon és a szívem helyére ül, a szárnyaival kiforgatja a belem, akkor hirtelen vége, akkor hirtelen végem, és akkor egy őszi vasárnap este arra ébredek, hogy meghaltam. Kinn tornyok, bennem világok dőlnek össze, s épülnek versenként újra és újra, hogy aztán újból leomolhassanak.

Kevésbé vagyok tóthárpádos, lehet, hogy inkább kapcsolgatnom kellett volna.

Ha kapcsolgatás közben jön a sirály a pusztító öngyilkával, azért az mégis más, azért mégiscsak ágyban ér a halál, vagy mi, és ősszel, vasárnap este van, ilyenkor nem kérdez meghalás után semmit az ember. „Ha fölteszem a kérdést, / nem csináltam semmit / (de van legalább / egy föltett kérdésem). / Ha megválaszolom a kérdést, / nem marad semmim.” Fontos versrészlet ez, a fülre is ki van téve, tevődve, de tényleg csak most értem a súlyát: szuperszonikus hajtóka-e a hajtóka, teszem föl a kérdést, de nem csináltam semmit.

És akkor jön elöl egy (fel)kavaróan pregnáns cikluscím, Nyílt pálya, merülnek föl hasonló címmel vasárnap esti szépek és ősziesen irodalmak, egyebek, Méhes Károly emlékezetes novellája egy kb. öt évvel ezelőtti Árgusban, Antal László „ezredfordulós” (köz)gazdász ’kimenetele’ egy Magyar Narancsban (kimásoltam akkor, itt lobogtatja a szél előttem: „Aki tehát abban reménykedik, hogy a hét szűk esztendőt most majd a bőség követi, az bizony téved.”), mellesleg Kosztolányi, ha már a vénasszonyos nyár: „mi kávéztunk Budán, / s a végtelen békére nyílt a pálya.”), és most korholom magam mélyérzelműen, van két szó, jönnek ilyenek, ide vasárnap estére a legjobbak: fehéredek, kedves ősz, becsavarodom.

Lövétei (fel)kavar, a „nyílt pálya szűkületei” (egy)valaki őszinteségi rohamával paralelizálódik (csupán). Érdekes, nem a ciklus legsikerültebb verse lett a címadó (lehet-e egyáltalán ilyen erezet az ennyire pazarul összeálló kötetekben, hogy legsikerültebb?; ha van, akkor a Találkozás egy médiummal c. az. Ideidézni véredény-részletében merénylet, szarvashiba: rén- de nem rémunalom, teljességében meg nem mások szavaiért fizetnek.

Ráfizetnek, akik nem olvassák ezt a vékonyka könyvet, hisz nem csupán összeomlani bármikor kész tornyokkal, beomlani szakadatlanul kész pincékkel lesznek szegényebbek. Márpedig ikertornyok és pincék nélkül nem lehet vízszintnek, nem lehet földszintnek fel- és eltartó emóciója: át kell ’érezni’, milyen biztonsággal képes Lövétei Lázár két lábbal állni a földön. Magabiztosan önérzetesek a versek, a látszat ellenére mélyérzelmesek, szentinelesen őrszemesek, mentálisak, ha már vasárnap, ikertorony: mentálibosak; de nem érzelgősek; és megrendítőek is a maguk módján − de itt nem a rendületlen légy vágódik haza; hív-e a magyar: hív-e egy-két hátborzongatóan szép elmúlás?

Hív, jó el-elmúlni velük. Igen, megrendülök, ziher, hogy bennem van a hiba, túlérző vagyok. Azon túl is érzem, hogy sajog az ősz vasárnap esti csontjaimban. Ha ’volta-képpeni’ az Öcsém emlékének, akkor le a kalappal, még ha az utolsó sor jó pár hangsúlyos költészeti teljesítmény egymondatos rezüméjének is tűnik, és alapvetően idegen a szerző modorától (és teljesítményétől is): „Ha bár egy percre láthattam volna / véres darabjait a hamvasztó előtt, / tudnám, ma miért nem mosakszom − de így, / …tizennyolc lenne. Felnőtt férfi. / Avas gyomrom fölött angyalszárny remeg.” Tessék rágni ezt az utolsó sort, hogy ez koraijózsefattilás vagy későitóthárpádos-e, a juhászgyulások életük melyik tájékán gravíroztak volna ehhez rokoníthatót. Ha megélt az élmény, irgalmasan átnéz fölötte, alatta vasárnap este, ősszel a magamfajta lakos.

Menetjegyeket kérem ellenérzésre, mondja egy (civilben vasutas) költő barátom, hát erről ennyi jut eszembe hirtelen, pedig nem vagyok kellően hirtelen ember, nem szoktak őszi vasárnap estéken hirtelen eszembe jutni ellenérző művek. Miért is kéne, hogy eszembe jusson, igen, miért, miért kell, hogy juttasson valamit, valami mást az eszembe, az ellenérzés például. Ha tudnám, lehet, kapcsolgatnék inkább, lapozgatás és észbejutás helyett.

Jut eszembe, „mióta bükkerdőt alpesi / hegyvidékre cseréltem, / érezhetően szűkül a kör / ágyadig, ami ha nem is emel, / legalább felszínen tart”, gyönyörű ez a kör, a gyűrű köre jut eszembe, az évgyűrűé, ha már a bükk és alpesi hegyvidék, hogy idézzek is a kedvenceim közül. Hát ez pont az Ellenérzés címűből volt hirtelen, ideütöttem néhány sorát okulásul, a szűkülő és szűkölő kör miatt.

Akkor egy partner-ellenérzés hirtelen. Ez a vers kitűnő (transz-)parense Lövétei megkapó, motívum-értékű töredékességének, amit nem a félbehagyottsággal, nem a ’csonkasággal’ tudunk leírni. Csonka lehet bármilyen szöveg ’kintlévősége’, mondjuk egy verspszichiátria őszi, vasárnap esti irodalmi foglalkozásán, ahol a parens patriae elv jogosítja fel az államot, hogy cselekvőképességgel nem bíró polgárai sorsát, a gondoskodó szülő módjára, ilyen helyre (el)rendezze. Ebből az elvből kiindulva rendelheti el a ’literatúra’ a gyógykezelést azok számára, akik mentális „betegségük” miatt képtelenek magukról és/vagy szövegeikről cselekvően gondoskodni, ilyenformán műveik testi épségét veszélyeztetik. A csonka, a félbehagyott szöveg, teszem azt, mint a kötelező intézeti kezelés lényegi eleme, szabadságjog-korlátozó tehát, és ezen az sem változtat, hogy a „kúrálás”, az olvasás-olvastatás elrendelésének célja nem a kötet-textus megbüntetése, hanem (transz-)parens patria: egyes elemeinek gyógykezelése.

A szerző szövegeinek egyik parens patriae fellépőjeként, mondjuk úgy: egyik lehetséges szabadságjog-korlátozójaként tűnt fel egy szöveg (Papp Endre tollából) Az Irodalom Visszavág 1998. téli számában. A töredékesség létjogosultságát is megkérdőjelező fellépés abból indul ki, hogy „Az a mód, ahogyan kínos igyekezettel igyekszik eltávolítani magától beszéde tárgyát, már jelzi, hogy tüntető józansága magára kényszerített szerep. Ezt a dezilluzionáltságot egy jól körvonalazódó ellenkép fegyelmezi. Lövétei verseiben egy olyan, az irodalmi közfelfogást érintő normatív kényszer kontúrjai rajzolódnak meg, amely messzemenően behatárolja az alkotói, illetve gondolkodói tájékozódás horizontját. A lírikus bemutatásában az irodalom hitvallássá vált, melyben a mű száraz akta, semmi más.”

Ugyanakkor azt is állítja, hogy a szerző „a maga szemérmes módján ugyan, de kialakít egy reménykeltő jövőt ígérő alkotói attitűdöt”. Northrop Frye szerint (idézem egy néhány évvel ezelőtti Alföldből:) „…a kritika központi feladatává az irodalomban vagy azon kívül az válik, hogy megpróbálja megkülönböztetni az érdek nélküli látomásokat az érdekelt ideológiáktól. Mivel a kritikusnak megvan a saját tudatossá vált ideológiája, ezt nagyon nehéz megvalósítani, hisz természetes, hogy úgy tekinti saját ideológiáját, mint Áron botját, amely kígyóvá változik és elpusztít minden vetélytársat.” A „kötelező” kritika folytán a terápiás kapcsolat nem önkéntességen, nem a szerzővel történő kooperáción alapul, ami eleve redukálja az esélyt, hogy változást idézzen elő a szerző, s így a szövegek későbbi állapotában. Én nem ismerem Lövéteit, bár ismerném, bizonyára sokat tanulnék gesztusaiból is, de érzem úgy mélyen vasárnap, ősszel és este, hogy a ’szabadságkorlátozás’ ilyetén elrendelése önmagában sosem hoz javulást, legfeljebb a szöveg esetleg bántó tüneteinek átmeneti enyhülését szolgálja. Ami azért nem semmi, természetesen, tegyük hozzá.

Lövétei töredékessége (mély)érzésem szerint a bevégezhetetlenség maga, annak is magja, veleje, veleje-járója. Az eleve egész építő félbe-szakítása. Az említett vers lehet akár licenc, lehet a szabadalom. Szabad alom minden könyv, kedve szerint bárki bármelyikre rászarhat, de miként a szart üríteni, úgy az almot rendszeresen cserélni kell. Szabad szeretni, én azon az állásponton vagyok, eleve minden könyvet, ha cselekvőképes. Ha nem csak csinál, hanem művel is. Tévedés ne essék: híres toleranciám nem a béke tűréséből, hanem a birka türelmének megértéséből fakad, nekem ez jött be mélyérzelmileg. Nem sokat tévedek, mert eleve haszontalan könyvekről (lásd: Hit a szóban, Kelet-antológia) is csak a torony-pince analógia kedvéért írok. Szeretem azt is, ami ellenemre van (ez lehet akár a zárójelben említett könyv is), mert ahhoz képest van ellenem, hogy látványosan szeretne jobb lenni: bájosan erőlködik. Talajt az tud bennem fogni, ami különösebb gondoskodás nélkül képes gyökeret ereszteni, én kezdetben nem érek rá állandóan öntözgetni, kapálgatni, gyomirtózni. De ha megmarad, akkor kitartóan törődöm vele és mellette. Lövétei könyve gyökéreresztő könyv, fogódzkodó. És méltányolom, hogy kapaszkodó is. Transzban vagyok, mikoron a művek cselekvőképességéről elmélkedők a csoportjaik „elvárás-horizontja” mentén vakmerően, elhamarkodottan ítélnek. Betolakszik egy vasárnapi mélyérzelmi kérdés a képbe: bármely kritikai diagnózis által leírt „belátási képesség hiánya” egyenértékű lehet-e a saját szövegtestünk feletti döntéshozatali, illetve annak nyilvánosságra kerüléssel kapcsolatos kockázatvállalási és kárbelátási képességével? „Ha megszámolnám, kiderülne: / legalább négyféle módon / lehet elviselni az összezártságot, / ebből csak kettő harmonikus, / ami marad: alkattól függően / hol kínos, hol kényszerű”.

„Van-e szebb élet, mint a másik”, idézi Ady Endrét a citált vers mottójaként. Folytatnám tovább Adyt: „S nem mindegy-e, akárhogyan / Verjük magunk az elmulásig?” Mindegy, tulajdonképpen, jöhetnek a sirályok az öngyilokkal, tényleg, bármikor, üljenek szívhelyre, álljanak bélforgatásba, de vers-ügyben olyan jó kicsinyesnek lenni, és bízni abban, hogy a csapnivaló a szomszéd toronyba csap, ha egyszer már csapnia kell. Micsoda kárhozat, hogy Lövétei helyett az általa idézett Adyt hozom, de túl kell tennem már magam kapcsolgatásig ezen a hangulaton: „Akárki helyén éltem volna, / Életem éltem egyaránt, / Ujjongva avagy panaszolva. // És akármi is fog már jönni, / Mielőtt végleg elmegyek, / Meg fogom ezt szépen köszönni.”

Csörög az a rohadt telefon, na tessék, ír az ember és nincs benne csend, na, aki hív, meg fogom ezt annak szépen köszönni. Egy prózaíró hív, azt mondja, miért vagyok én távolságtartó, vasárnap este viccelődik velem ez a prózaíró, ráadásul ősszel, hogy kétszáz kilométerre van tőlem, betartok neki, mondom, Távolságtartás, épp itt tartok egy jó költőíró kötetében, távolságtartás, és mondom magamnak a telefonba, nem is hallja, hogy szavai alá idézem Lövéteit: „az apró részleteknek / ma túl nagy a hatalma fölöttem”, na tessék, ehhez mit szólna. Feltart még tíz percig, most már annyi a távolságnak és a tartásomnak. Mondanám még, hogy van a kedvenc versem, éppen az utolsó, tényleg nem azért a kedvenc, mert arra többször vetődtem, hanem mert ez a legvasárnapiasabb, ez a legestibb és a legvénasszonyoknyarásabb. Mondanám, Mindennapi spekulációnkat, így címez meg, imagináriusan ott vagyunk, miképpen mi is az ellenünk érkezőknek.

Az Irodalom Visszavág

2001 ősz

A miskolci sétálóutcán rá van írva a nem dolgozó nőkre, szeretik-e az ő verseiket. Egyik nap a Farkas Wellmannt szerető nők kutyát sétáltatnak, a Szondát szerető nőket a kutyáik sétáltatják, másik nap fordítva. A nem kutyás nők veszélyesek. A nem kutyás nő mások nőkutyáit nézi, és vagy lelkiismeret-furdalása van a saját kutyáját illetően, vagy szeretne egyet, vagy épp most halt meg neki, vagy alapvetően gyűlöli a kutyákat meg a verseket.

^®EPEDŐ NŐTÜKÖR

Szonda Szabolcs: Kiegyezés a tükörrel

Pont Kiadó, Budapest, 1998

Farkas Wellmann Endre: A vágy visszakézből

Előretolt Helyőrség Könyvek, Kolozsvár, 1999

„Repedt tükör.”

Kosztolányi Dezső

„A tükör előtt öltözik. Csupasz,

Akár a frissen megköszörült penge.”

József Attila

Épp most olvasok egy kedvességet a Somogy 1999. május-júniusi számában: „…ha az irodalom tükröt tart a világ elé, akkor a líra tükröt tart az arcunk elé. A vers önarckép. A leírt vers a költő önarcképe, az elolvasott vers az olvasóé.” Tessék és legyen kedve a halandónak (Somogyot) olvasni. Onnan jön ez ide, hogy tükrök, Szonda Szabolcs, első kötet, Kiegyezés a tükörrel, Farkas Wellmann Endre: A vágy visszakézből, második kötet, épp most olvasom.

Kedvesek. Megszerettem őket hirtelen. Budapest–Miskolc vonaton, miskolci villamoson, Városház téri Tokaji Borozóban, hernádkaki hintaágyon Szondát olvasok és Farkas Wellmannt. Idézgetem őket a nőknek. Némelyik kötekedik. Nem a szeretteimmel van a baj: előfordul, hogy rosszkor, rossz helyen idézgetek. A nők munka előtt és munka után nem szeretik, ha verset olvasok nekik. A nem dolgozó nőket kell kipécéznem nekik. A miskolci sétálóutcán rá van írva a nem dolgozó nőkre, szeretik-e az ő verseiket. Egyik nap a Farkas Wellmannt szerető nők kutyát sétáltatnak, a Szondát szerető nőket a kutyáik sétáltatják, másik nap fordítva. A nem kutyás nők veszélyesek. A nem kutyás nő mások nőkutyáit nézi, és vagy lelkiismeret-furdalása van a saját kutyáját illetően, vagy szeretne egyet, vagy épp most halt meg neki, vagy alapvetően gyűlöli a kutyákat meg a verseket. Két hete figyelem Szonda és Farkas Wellmann miskolci nőit. Kutya szerencsém van, majd minden napra jut egy idézgetős nőkutyatalálkozás. Hol Szonda napja, hol Farkas Wellmann napja. És most le kell ülnöm és egyben el kell napolnom a két nőkutyahetet. Idéznem, amit idéztem, merthogy dolgozó nők is olvassák majd, lelkiismeret-furdalás nélkül.

Kiegyezés a tükörrel, azzal, amelyikről Szonda kötetében konkrétan nincs szó – nőkövetkezésképp általában a tükörrel, helyesebben szólva a saját tükrével – és nem a tükörképével – egyezik (egyezett) ki. Eco szerint a nőtükör azért varázslatos, mert egyszerre érvényesülő kifelé és befelé forduló természete nem csupán azt engedi meg, hogy a nő jobban lássa a külvilágot, hanem azt is, hogy úgy lássa magát, ahogy mások látják őt: egyedülálló élmény, hasonló műfaj nem létezik. Ha tükörképnek, ill. a tükörrel való kiegyezés során született folyamatábrának fog(at)ják fel a kötetet, miért ne fog(at)hatnánk fel mi is annak, s miért ne kedveskedhetnénk a nőnyájas olvasónak már rögtön a hátsó tükörborítók szövegeivel.

„A kötet verseinek ifjú szerzője teljes fegyverzetben lép az olvasó elé.” Érthető, ugye, Szondánál a teljes fegyverzet. Hogy minek a teljese. Hogy minek a fegyverzete. Merthogy mivel kezdi az ember a pályát, legyen az költői, ha nem a teljes fegyverzettel. Meglehet, kicsikét sem vagyunk elnőtükörítve. Ámbátor: „A kísérletező kedvű költő bámulatos érzékkel, tudással és szenvedéllyel játszik a nyelv lehetőségeivel, miközben tudja: a játék vérre megy…” Ha fegyverzet, legyen vér. Világos. Mármint a (nő)vér, azok után. (Nem) értem a nyelv lehetőségeit. Többek között. (Értem) az érzéket, a tudást, a szenvedélyt. „A Szonda Szabolcs verseiben fölsejlő világban önnön (olykor nyomasztó, olykor reményt fakasztó) teljességében ismerhet magára »a világ«. A »kiegyezés« ritka pillanata ez: élet és költészet egymásra talál.” – fejeződik be a kiadói szöveg. (R)epedhet a tükör, legyen az ember továbbra is nőkedvű. Megtudjuk még a hátsó borítóról, hogy Szonda Szabolcs 1974-ben született, a bukaresti egyetem hungarológia szakán végzett. „Tanít, szerkeszt, újságot ír. Két könyvet fordított magyarra: Simona Popescu verseit és Vlad Arghir Leonard Cohenről írt esszékötetét.” A Kiegyezés a tükörrel „tehát” az első verseskötete.

Farkas Wellmann hátsó tükre kurtább: „Farkas Wellmann Endre (1975, Marosvásárhely) első verseskötete, A lelkiismeret aluljárói, 1997-ben jelent meg.” Rajt’ kívül egy idézet nő: „felvettem ezt a kesztyűt is. ki vár most? / párizzsá tettem még egyszer a várost / s asszonyait többször magamévá. / moulin rouge nem. / csak külteleki kocsma. / színhely csupán. a kasztnak menedéke / ahol a mítosz önmagát megírja.” Szép.

Nézegetem a kísérletező kedvüket. (Nincsen) bajom Szonda (záró)jeleivel. Szeret velük 1. többértelműsíteni, 2. egyértelműsíteni, 3. értelmetleníteni. Például: el(ő)bocsátom, (l)evés, (oldal) borda(l), napja(j), (k)úszok, (v)ágyon, (szét)esőben, (f)elejted, (ma)gátfutó, ha(h!), (ek)sztatika, szó(sz)tól, (k)ajánlás, (b)őszen, (t)akar. Természetes, hogy ez valakinek jópofázás, másnak jó pofázás. Kinek nagy találatok, kinek szegényes fantázia. Kinek játszi könnyedség, kinek játszogató könnyelműség. Kinek a papné. Pardon, papnő. Minek a pap.

(Nem) baj az, ha egy első kötet a nagybő(sz) kísérletező kedvben túlszereti az ún. zárójelező képességet. Mondhatja ökörködve bárki, Szonda után szabadon, nem nő itt semmi (v)ész. Mondhatja, hogy ha a szerző úgy érzi, hogy nagyot talál, ott kurzivál. Nem lehet mindenhol zárójelezni. Egyik verse címében: Fájtól fájig. Mondhatja, hogy ha a szerző úgy érzi, hogy még nagyobbat talál, ott a verzállal jön: balLadája. Mondhat bárki bármit, kísérletezve jönnek a nők.

Idéznek, idézgetnek: hogy asszonyom. Színes túli nők. Sebaj kisasszony. Lotyógyár. Kéjliget. Édes néne. Partizánlány. Karcsú hősnő. Szép diakonisszám. Fanyar madonnám. Kurva-e vagy szerető. Kéjnő. Barátném. Perverz hófehérke. Szédült madonnám. Kültelki fruska. Melletlen kicsi. Ringyó és múzsa. Múltad titkárnője. Ifjú barna asszony. Klimaxos nagymamák. Szerájom tündére. Postásnő. Égő női sereg. Sorrendben (és nagyjából) ezek (ők) Farkas Wellmann Endre második kötetének nő(fő)szereplői. Nőkről (is) való a kötet, a vágy visszakezéből. Négy a magyar nőigazság, négyszer a visszakéz. „a vágy maradt mit visszakézből éltem” – írja a kötet első, ajánlás c. versében. „csak a vágyat írjuk s éljük visszakézből” – ismétli a kötet sorrendben második darabjában. Harmadjára a következő négysoros címeként bukkan elő: „most színes túli nőkről álmodom / kiszínezném velük életem / szorít a lét e rossz koton / ágyunkba bújt kedves a félelem”.

(Erről jut eszembe, ki nem hagyhatom, 1995-ben az ongai könyvtár és a falu egyik jeles kocsmája közt vezető úton a Kabai-testvérek társaságában súgta fülembe egy nő [!]: mostan színes pinákról álmodom…oh, kosztosok, szegény lányik.)

Legvégül az utóbeszédben: „a vágy mögött hogy valami maradt-e / mit visszakézből legyűrni nem lehet”.

Farkas Wellmann nem csak a kötetcímet „rágja”, kedvenceit előszeretettel ismétli: „kurva-e vagy szerető”, írja a kit elnyűtt szerelméről szerzett c. versében, később a múzsa n. c. szövegben ez már a következőképp alakváltozik: „kurvának kevés volt és szeretőnek gyönge”; aztán: „már magaménak tudom a talpalatnyi telket / mely kül volt ugyan” (ajánlás), „kísért-e még vagy nem az értő kültelek” (ahonnan). Innentől természetes, hogy beleszeret néhány nőszóba, kedvencei (többek között): csók, szűz. „maradhat a csók utáni harctér” (zsáner 4); „múzsáim visszaköszönnek rendre / néma parázs a csókjuk” (a rózsa előtt); „és csókod újra néma tűzbe hull” (arcod, összezárt terekben); aztán egy szövegben a tobzódás: „a csók mögött az utcasarkon / míg csókok mása csókol arcon”; „múltad keresed azt kell megtalálnod / a kattogásban a fojtott utcazajban / hol nem csókok csak csókok mása csattan”; „szerelmeid csókolnak homlokon”; „tolakodnak új kényszerképzetek / a csók mögött az utcasarkon” (kata noteszébe). A szűziesség hol nőé, hol trópusé, hol csak egy lábé: „ártatlanul szinte: félszűzen kaptam” (múzsa n.); „vannak még szűzi trópusok”; „a vágyakozás belém költözött / a pillanat (mert emlékszem rá most is) / féktelen kéjre szűzi láb között” (mókuskerék). (Vajon tördelési hiba, hogy a zsáner 3 a primitív parafrázis c. vers végébe ékelődik? Ha nem, hát nem, de így nem tudok (vele) mit kezdeni.)

Szonda női kellenének még ide, de ott tartok még, nincsen bajom Farkas Wellmann sor eleji nőkérdőjeleivel. Ha nagyon akar kérdezni, hát kérdezzen nagyon („?választhatnék-e részemül ma bármit? / ?két vodkát vagy csillagszemű kedvest?”), ha nem nagyon kérdez, nincsen ott („kísért-e még vagy nem az értő kültelek”). Van, aki pongyolának, tipográfiai baromkodásnak mondaná, van, aki placebóként, vagy legitim reminiszcenciaként fogadja örökbe. Én előre nőköszönök neki, amíg tudja a mértéket, amíg makulátlanul, kellően kevésszer fordul elő.

Nincsen bajom Farkas Wellmann nőneveivel. (Kérdem a feleségem, hallott-e már Kartagénáról. A hannibál szerelme c. versben: „ölelj át szerelmem és tiéd Kartagéna”. Aszongya valami rémlik, de ez olyan mint a Papagéno és Papagéna. Le a forró kalappal vizet a disznóra. Tessék és (nő)süljön meg az ember. A biztonság kedvéért az összes itthon fellelhető lexikonban megnézem. Hát nincs. Aztán jön a felmentő ötlet. Megkérdünk egy nőtörténészt. Elsőre neki se. Sejt valamit, majd utánanéz. Egy hispániai térképen megtalálja Cartagénát. Aha, hogy cével. Tessék és milyen fasza gyerek vagyok, hogy rögvest eszembe jut, cével keressem. Szégyellem magam, komolyan. Tehát Carthago Nova, avagy Cartagena, Cartaghena. Tiszta sor, nem nőnév.) A tulajdon nőnevek (írása) keverve, a verscímekben hol kicsivel, hol naggyal (kata noteszébe, hannibál szerelme, Nóra asszony kanalára); a versben mindenütt naggyal (Anna, Kartagéna).

Szonda következetes(ebb), nála a tulajdonnév mindenhol manifeszt tulajdon név (Nílus, Vezúv, Isten [erről olvastam egy kisesszét valahol, le.aszták az ateistákat, hogy mindig kisbetűvel írják istent], Szkülla, Kharübdisz, Ámor, Nap), ám ha nagyon az, akkor Kezdet, akkor Vég, akkor Minden, akkor Levél, (mert ez „maga a Levél”). Ha majd kiirtja ezeket a nőnagyonokat, és notabilitása (majdnem nőtabilitást írtam, de hát hatnak rám a Szondás [záró]jelek…) más fényben (hm, hm, pl. költői eszközökkel) modellálódik, ember legyen a talpán, aki követni tudja a nővést.

Eldöntendő, kezdjünk-e valamit az idővel, az idejükkel. Szondánál a dolgok sorrendjével legyen-e bajunk, vagy a felfogással. Ha nála sor-rendben ellennének a nődolgok, ellehetne-e bármivel elbajunk. Az a Biharnagybajom. Ha „Az élet lüktetett, aztán elhalt. / Járdák sarkán szerelmek születtek”, kell-e azt mondani, hogy ha elhal az emlegetett élet, akkor mi a francot keresnek ottan utána azok a szerelmek. Nem kell, de lehet. Bárkinek bármit. Meg úgyis más életről van ott szó.

A „jó tüzünk parázs, kialszik” sor is pár bajra hív. Kérdés, kié az első lövés joga: ha ez nem az a tűz, amelyik előbb kialszik, s abból lészen néki parazsa, akkor itten milyen tűzről lehet szó. Jó, jó, a parázs is kialszik, rendjén van: különös, szép nőtüzei vannak Szondának. Nézzük csak, ha eltűzök innen arrébb: „..agyam, a rossz őrlőmalom / vetítést játszott minden falon. / Zúgott, forgott, nem írom le itt, / hogy zúzta az est cserepeit.” Nincsen itt ugye semmi nagy blama meg szőrözés, ha valaki azokat a malmokat szereti, amelyek először forognak, és aztán zúgnak. Még ha kísérletező kedvűek is. Kinek a papné. A papné malmáról beszélek, de nem írom le itt.

„Már szinte éjfélt kondít az óra, mikor kinézek az ablakon…” Szeretni lehet ezt nagyon. Ugye nem nehéz elképzelni, hogy szinteéjfél van. Azt kondítja az óra most. Merthogy ott van, jelen az időben, nem fogja kondítani a szinte éjfélt, hanem most csinálja azt a kondítást. Elütni valója van, el kell ütnie valamivel az időt, a szinteéjfélt, egy órának ez a dolga. Aztán jöhet a rendes éjfél, a valódi, az is le lesz kongva, de nem hallom, mert annyira ki vagyok már szintekongva. Lehet, hogy a más kongásokhoz szokott emberek nem értik ezt a különös kongást itt. A papné néha nálunk is máshogy kongat, de ez nem jelenti azt, hogy itt csinálja jól.

Farkas Wellmann-nak nincs sok baja az idővel, nem (így) foglalkozik vele. Észre sem venni az idejét. Sem a (mennyiség)fogalmait. Nincsenek neki olyanok. Illetve játszi könnyedséggel vannak. Nem biztos, hogy az én miskolci papném mennyiségfogalmait nem furcsállná Szonda, aki egyik versében például egy korty bornyi élvezetről beszél. Merthogy sajátos összevonás, szóképzés ez, nagyon sajátos, van mit tapasztalni az én papnémnyi világomnak, de a kölcsönös rácsodálkozás is lehet a tükrökkel való kiegyezés egyik nőállomása.

Ha már az időnél, meg az állomásnál tartunk. Szonda, a Génfotó térben c. vers: „Állomás: vak órák étele. / Sín sivít, a rozsda ette le / a vonatot róla, az utast // az idő. Csupaszon áll, azt / várva, hogy nyelőcső váljon / belőle, jóllakottan álljon. // A mozdony fékez. Az utasokat / mohón nyeli el az üres város. / A kép így már nem mutat sokat; / előhívod, s látod: totálkáros.”

Megrázó szöveg. A mizantróp idő, nevén nevezve, az, amelyik leeszi a képről az utasokat. Ha az idő pénz, akkor Szonda verse átrendezi a fogyasztói piacot. Egy vers a dömping. Elfoglalja a szavakat, úgy is, mint 1. bevenni való (v)ára(ka)t, úgy is, mint 2. nem unatkoztatja őket. Példázat szintjén van meg a garantált helyük, kérem szépen. Kényelmes szállás, teljes panzió. Svédasztal reggel. Délben akár egy gyönyörű moaré, az egyszeri, a megismételhetetlen hiba, amely helyessé rendezi el maga körül a világot. Estére már ő az alapértelmező. A mező, a mobíliák egyetlen (l)ehető zálogháza. A rá(n)gható rá(n)ghatatlan. A hideg ráz. Szonda az elmúlás protekciója: világkiállítás, salon des refuses, közönségdíj.

Farkas Wellmann is zsebelhet. A díjakból. Számos (nőtudományos, nőművészeti) utalása közül ragadjunk most ki csak egyet, az astoria címűt, amely leginkább poentírozza tekintélyes (világ)irodalmi tapasztalatának egy sajátos clairvoyance-attitűdből átfogalmazott/újraemésztett különös vonulatát: „kricsmitime. vasárnap polgári holtszezon. / kegyelet menstruál a szakadt sezlonyon / ordas délután / ide járt Ady / és nem bírt magának mindent vallani.” Ha most eltekintünk Ady Mutamur c. versének „Szerelmet nem mert vallani” sorától, ahonnan a tárgyalt szót a Farkas Wellmann-i astoria-értelemben nem lehet idecitálni, akkor kegyelettel ébredhetünk rá arra, hogy e négysoros a vágy visszakezéből error in persona nélkül hajlandó utalni Ady vallani-arzenáljára. Farkas Wellmann-nál tragikusan szép, hogy nem csupán az Elbocsátó szép üzenetből vett idézetre („Hogy te is voltál, nemcsak az, aki / Nem bírt magának mindent vallani / S ráaggatott díszeiből egy nőre.”), hanem A szerelem eposzából („Már elhallgatni is milyen érdem volna, / De vallani mindent: volt életem dolga.”), a Megmaradok virágos mezőkön („Így jár az ember, aki valaki, Így kell bátoran, szépen vallani”), és a Harcos és harc („Ki úgy szeretek vallani / S gyermekesült szájammal itten / Beszél hozzátok”) c. versek részleteire is a kompilációt kerülve tud utalni. Az, hogy a valló-nőAdy mindösszesen öt alkalommal volt botor (párdon: bátor) verseiben említeni ezt a szót, és az, ahogy azt egyet (a legegyebbiket) Farkas Wellmann „belasszózza”, az igazán egyedivé avatja. Nem mintha kötete egyes darabjainak részletei nem ismétel(get)nék a clairvoyance e „félelmetes” tipikummal fegyelmezett bravúrját, s nem mintha a kötet nem bővelkedne más gyöngyszemekben, ám gyakorta a koturnus látszatát sem kerülve tész úgy, mintha saját szövegével szemben a könnyed védekezési mechanizmusként itt-ott fellépő és végletekig kihasznált impasszibilátásba lemondóan belenyugodna. Nem tudni, néhol miért szeret bele a dobogón állók terjengős nőretorikájába, miért nem tudja erőszakosabban kiirtani verseiből a frázisokat (pl.: „a száj halkan imáimat szavalja”, „idéző-igéző”), a csontig rágott rímeket (pl.: éj-kéj), a képzavarokat („kékremázolt némaság”, „néma parázs a csókjuk”, „csókod újra néma tűzbe hull”), miért nem korrektúrázik (pl.: körbefollyák). Sebaj, ezeket a dolgozóknak nem idézgetjük annyit.

Szonda rímképző és nőközhelyszer(ve)ző szervei is megfelelően működnek, mint azt a Jelige: Pacsirta c. munkában is bizonyítja: „Volt egy nő, úgy hívták, Sarolta. / Időnként önmagát zsarolta. / Majd egyet gondolt, Dobta a gondot: »Holnap férjet szerzek!« csaholta.” Kérdés, miért van ez itt, de hát ekkora hülyeséget nem illik/lehet kérdezni. Olyat sem, hogy az Ámor-mámor rémpár vajh miért fordul elő az elsőkötetek kilencven százalékában. (Legyünk bárgyún pontosak: nem egy-egy kötet kilencven százalékát teszi ki ez a rémpár. Ehhez mondani kéne még valamit, mert ebből nem derül ki, hogy itt is előfordul. De nem mondok, mert Szoboljev nemnőelvtárs helyes megállapítása szerint – melyet a lenini tükröződési elméletről szóló dolgozatában publikált – a művészi formákban a külső világ reális tulajdonságai tükröződnek vissza, ezt pedig tízből csak egy elsőkötetes nem tudja. Mármint átírni valakinek a valamijét.

A micsoda-mit csinál-milyen rímtriptichonjait is élvezem. Sokhelyütt „győz(köd)”, az előzőeknél néhol felületesebben. Az Álarcok mögött c. négysorosában írja: „Mint rothadt mag a földben, / Melyet a nap ottfelejtett, / Ül a lélek ünneplőben, / Lázítja a béna csendet.” Nem állom meg példaként Béki István Rabszódia c. kötetének (MissionArt, 1998) Pilinszky-parafrázisát hozni: a Tekergő c. Béki-vers béna csöndje után ér(e)z(het)em ezt a fajta csöndet: ha Béki halálpontosan kihasználja ezt a jelzőt, akkor az Szondánál már majdhogynem esetleges. De itt is attól szép. Annyi más bejöhetne itt. Például a Somogyból a líra görbetükre, meg az az önarckép.

Ha már a foglalás. Tél, csend, hó, halál. Zemlényi Attila, Piros arany c. kötet (Seneca, 1999): „zengő érc és hólánc és halál”. Kemény (István) azt írja erről, hogy „egy gyönyörűszép magyar szó, a hólánc is Zemlényinél találta meg a legméltóbb helyét”. Szondánál azt olvashatjuk: „Most fék van. És csend. És ló és madár.” Vörösmarty és Kassák remekül meg van Szondáztatva. Mondjuk Szonda két apródját, e legméltóbb helyeket kétféleképpen: ezért a sorért is érdemes a kötet; ezért a sorért is érdemes a kötet.

Ha épp esetlegességük okán szereti Szonda a közhelyeket, akkor szeretettel legyen mondva, hogy nőlingvista ünnepélyességgel tud frázisokban gondolkodni. Például: nem elégszik meg a „szavam tükre igéző ajkad” című sorral, rögvest folytatja tovább: „bódult méh onnan lopok mézet”. Vagy: „Nem tudok mást mondani: / te égsz bennem folyton. / Míg távolság rejt előlem / vágyam tüzét mélyre fojtom.” K. sok van ebből, mondhatja bárki. Én a k.-t a k.utyás nők miatt zárójelbe tenném, mi több, el is hagynám, nem szeretem (mindig) a csúnyaságokat. Sokat közhelyet szerepeltetnyi, ez már lehetne az én dumám. Az is, hogy még ritkább szerencsének fogom fel, ha a frázisok kedves kis képzavarokkal keverednek: „Hiányod idült, mohón csüggök / két napja múlt csókod falán.” Vagy ugyanabban a versben: „Telefonon jött orvosság szavad, / kábelbe rejtőzve (k)úszok feléd. / Félúton elém jössz, félpercig szabad / a vonal, s parázslik benne a vágy.” Aztán: „Zúg a csend fülembe alvadt éneket: / sötétség jön, míg várod a fényeket.” Akkor lehet valaki szarban, amikor „Az ébredés rozoga hintaja / begördül szemem kapuján” című sorokat olvassa: nem tudni, hogy hülyéskedik-e a szerző, avagy tényleg komolyan gondolja ezt a rozogahintó-ügyet a szemkapuval.

Jó dolog nem félni az alkalmi, idétlen bökversektől. Jó lenne tudni, hogy az Egy tegnapi testépítőhöz c. verset milyen szempontok alapján válogatta Szonda (egyébként helyesen nem ciklusokba rendezett, „egycsomagú”) kötetébe a felelős nőszerkesztő (Venczel Kati): „Alakod, izmaid megőrzésén kívül / nem is foglalkoztál mással. / A cél számodra most is elsődleges – / de már csak dohányzással.” Itt van ez a testépítő, bizonyára egy faszi, aki már nem épít testet (ez a címből kell, hogy kiderüljön), mert most már dohányzik. Aztán itt van egy másik, kell itt lennie egy másiknak, mert a versben a testépítő még mindig testet épít, csak épp a dohányzás segítségével: van tehát egy tegnapi és egy mai testépítő, csak ez utóbbi nagyon elbújtatott. Lényegtelen, hogy nő bennem a kétség: mehr Licht, mondta Goethe egy minden bizonnyal kutyás nőnek és meghalt. Fogta magát és ezt mondta utoljára.

Megtehetjük, hogy kiegyezünk mi is azokkal a tükrökkel, melyeket (n)ők tartanak maguk elé, s feltétel nélkül elfogadjuk, amit ők állítanak (magukról), mert meglehet, itt van a kutya elásva. Szonda azt írja: „A minden történik, csak kinnreked, / betűmentes olvasmány az élmény, / mint sulykoló koszverte ingeket, / csapdos az ünnep, / ha tisztul a kémény, // s bujkáló szavak alvó kazánja / ismét rímek tüzeit éleszti, / míg a botor tudat szánja-bánja: / idejét a »gazda« erre veszti.” Farkas Wellmann szerint műve „gyönge hagyaték amolyan privát ez / férceltem össze én a süldő vátesz / míg tanulgattam hogy sok görény s erény / mire képes e fonnyadt földtekén / élni gyenge lettem és írni csak serény”.

Kipengették ezt, s csupaszok lehetnek így, akár a frissen megköszörült pengék, de látásuk már gyakorta éles – sajna arról szóltam itt kevésbé, ez a meztelen igazság. Sokáig fogok még róluk beszélni, s majd ha már a nők is sokat beszélnek róluk, akkor penge leszek én is.

Az Irodalom Visszavág

1999 ősz

sántha arról beszél a fülszövegben, hogy ez egy olvasmányos költészet – ez így van; a vagyontárgyalás azon kevés verseskötetem közé tartozik, amit ugyanúgy olvastam pl. buszon, mint a piacon, olcsó paprikáért hosszú sorban állva: volt eset, hogy a versek nem zavartak a buszozásban, volt, hogy a sorban állás nem zavart a versolvasásban

Itt vagyon a tárgyalás

feladó: vasstibi@chello.hu

címzett: onagy@nic.holop.hu

tárgy: szonda szabolcs: vagyontárgyalás

erdélyi híradó kiadó, kolozsvár – fisz, budapest, 2002

’95, tata, parti nagy lajos költőszemináriumán adja kezembe orbán jános dénes a hümériáda c. verseskötetét, sántha attila pedig a münchhausen báró csodálatos verseit; lászló noémi azon a nyáron megígéri, hogy küld a – szintén az ebben a sorozatban megjelent – első könyvéből; a másodikból (hogy ismételjünk: szintén ebben a sorozatban…) se küldött; hát igen, meglehet, miskolc nem elég előre tolt helyőrség; nem velem van a baj, az biztos, köztudottan fasza gyerek vagyok; de (ez) nem olyan fontos; akkor azt hittem, abban a sorozatban rejtő-rajongók versei jelenhetnek meg; no, ez nem így van, az azóta megjelent több mint húsz kötet szerzői nem csak a péharvardon végeztek;

jogilag két kiadóé ez a szonda-könyv; a közös kiadás jó lehet, mert 1. vagy egyik kiadónak sincs szólóban annyi pénze, hogy megjelentesse a könyvet, magyarán kidobjon néhány százezret az ablakon; 2. vagy szükség van az egyiknek a másik (nagyobb) nevére; 3. vagy szakmailag bizonyítandó az együttműködés (pl. jól jönnek pályázatokban olyan mondatok, amelyekben határon túliak az anyaországbeliekkel, anyaországbeliek a határon túliakkal működnek közre); farkas wellmann endre kötete, a vágy visszakézből is ebben a sorozatban jelent meg, 1999-ben; arról is írtam, ám a könyvet vissza kellett adnom a recenziót kérő lapnak; a szerző azt sem mondta az írásom után, hogy bakfitty, és b.szott küldeni a könyvéből, sajnos azóta is farkas wellmann-könyv nélkül élek, b.sztam venni; lövétei lázár kötetéről is írtam, azt a könyvet se tőle kaptam, és ugyanúgy vissza kellett szolgáltatnom a recenziót közlő lapnak; lövétei se bakfittyolt; most mondjam, hogy rámsebakfittyolnak ezek az erdélyiek? nem mondom, szonda is erdélyi, és olyan szépet írt ebbe a könyvébe nekem, hogy na; köszönte az építő kritikát, pedig se kritikát, se építőt nem szoktam írni;

szonda szeret zárójelezni, ezt már egyszer mondtam;

(bogaras, kíváncsi tekin-tetű embereknek: www.iv.hu)

azért mondom még egyszer, mert (v)agyontárgyalok;

szonda szabolcs kiegyezés a tükörrel c. első kötetében (pont kiadó, budapest, 2000) hiába keresnénk szonda szabolcs kiegyezés a tükörrel c. versét; azaz keresni nem keresnénk hiába, mert a keresés, mint olyan, nem hiábavaló, legfeljebb nem találjuk, amit keresünk; a keresés célja, a címverstalálás, na, az nem valósul meg; ellenben szonda szabolcs vagyontárgyalás c. második kötetében nem hiába keresnénk szonda szabolcs vagyontárgyalás c. versét; sőt; szonda szabolcs vagyontárgyalás c. második kötetében szonda szabolcs kiegyezés a tükörrel c. versét sem hiába keresnénk; a találás, mint cél, kiegyezésatükörileg is megvalósul;

adva vagyon a tárgyalandó mű, kábé két hete a kezemben, föladva sepsiszentgyörgyön, két hete megvalósultak a keresések szonda szabolcs vagyontárgyalásában; a vagyontárgyalás c. második szonda-kötet – hogy a fikázók szerint kissé (v)agyontárgyaló szó-renden a szórakozás kedvéért modifikáljunk – a vagyontárgyalás c. szonda verssel kezdődik; de most a kiegyezés a tükörrel első két sora: „homokvárat építek a parton; / a szél kivételesen támogat;”, merthogy a kivételesen szó kétségkívül itt találta meg legpazarabb helyét újkori költészetünkben; az (egyik) újkort nem két hete mérem, hanem mondjuk 95-től, az előretolt helyőrség könyvek megjelenésének időpontjától; és ha már van egy szó, amely ilyen helyet talál, akkor már két hete nem mondhatom, hogy szóra sem érdemes;

a vagyontárgyalás (kitűnő kötetcím, tényleg) több jó szóra érdemes; van valami fenenagy, szeretetreméltóan újkor-váteszi a nyitányában: „döndül a kalapács: szétosztom / foszló időm, nyüzsgő életem”; vagy: „betűi közt felfedezhesd / egy napod, reggeled és ested”; várnai zseni és váci mihály öregkorában tudhatott ilyet, ladányi mihály (nagyon) fiatalon; szonda időutazó: tudja, hogy írtak többszörösen kiváló dolgozók hasonló sorokat a művelődési házak ifjúsági klubjainak húsz példányban megjelenő, stencilezett „irodalmi” lapjaiba, kisz alapszervezetek által patronált üzemi lapok kulturális oldalaira, ahol a brigádvezető idétlen újságrajzain minimum egy virágnak vagy felhőnek ötágú csillag alakúnak kellett lennie;

szonda felé (remélem) ma sepsiszentgyörgyön nincs ilyen elvárás, ő önszántából időutazik; (mellékesen, figyeljük csak ezt az időutat: „a víkendtelep zöld melegében / születik az ismétlődő éden; / sült hús füstje víznek áramlása / a régi s új hetet egymásba rázza;”)

az első kötet, a kiegyezés a tükörrel sem maradt előbocsátó szép üzenet nélkül: ott is meg van (a)szond(v)a, hogy „minden versem (s)zabigyerek; / a szálak bár kötnek nem fognak; / ha elhagyom nem pityereg / s csak az értő szívek nyafognak // útjukon ha nem látom őket / mert ha megvan már nem enyém / szava tört mondatot bőget / más olvassa szívesen nem én;”

ez a vers – az alcím lemaradásától eltekintve – több újraírttal ellentétben majdhogynem változatlan formában szerepel a második kötetben;

az újraírtak lényeges változásokon mennek keresztül: pl. a bogárholttest átalakul bogártetemmé, a tóbanfürdés tóbanúszássá, a jegetnemtűrőkatlanaaváros jegetijesztőkatlanavárossá; az első kötet anti-limerickjéből limerickoltás lesz; továbbá írásjeleket hagy el, vagy tesz ki újakat; csiszolja a verseket, melyek kétségkívül egyre simább-ügyek lesznek; gyaníthatóan a harmadik kötetében is sokasodnak majd azok a művek, amelyek bogártetemesődnek vagy tóbanúszódnak;

sántha arról beszél a fülszövegben, hogy ez egy olvasmányos költészet – ez így van; a vagyontárgyalás azon kevés verseskötetem közé tartozik, amit ugyanúgy olvastam pl. buszon, mint a piacon, olcsó paprikáért hosszú sorban állva: volt eset, hogy a versek nem zavartak a buszozásban, volt, hogy a sorban állás nem zavart a versolvasásban;

könnyed, könyv-főszezoni, nem fölpaprikázó szórakozás a vagyontárgyalás, nem okoz ’fejtörést’ a belbecs; nem arról van szó, hogy nem elmélkedik egyik-másik versén az ember, de hosszan bizonyára nem fog időzni felette a közönség; nem mintha máson időzne; talán ha szonda apjáról, vagy magáról a szerzőről kiderülne, hogy jelentéseket írt a legjobb barátairól;

szonda nem csak másokról ír új jelentéseket, hanem magáról is; a kötet egyik gyöngyszeméből idézve: „bérelt gép magánpilótája, / a nyomott napot átszelem; / bár ronda kifutópálya, / csak nem babrál ki most velem, / miután így felkínálkozott / (medvének az érett málna);” szép, nagyon szép itt az „átszelem”; a könyvet többször gyorsan átszelem, erre (is) alkalmas, szép, tartósnak tűnő küllem (pazar a kollázs-szerű borító, üdvözlöm szentes zágont; bár az erdélyi híradó kiadó emblémája és a kiadók nevei tolakodóan nagyok – erről bizonyára nem ő tehet);

sajna jönnek csapnivaló gyerekversekbe illő nevek, mint vitális n. erzsi, vas tas, aloe vera, ezot erika, hanc úr, bármi áron; s nem maradnak el olyan gyermekbetegségek sem, mint pl. „benyit ebu a vegyesboltba, / vesz tojást, szalámit és gombát, / aztán, mintha jókedve volna, / a polcról levesz egy atombombát;”, vagy „tegnap eltűnt a téma; / már utcán sem hever; / elment végleg athénba? elpihent csendesen?”;

„szonda szabolcs e kötetében már megtalálta egyéni, senki másra nem jellemző hangját; a költői hang egységessé vált, szolidabb lett, klasszicizálódott” – írja sántha attila a kötet fülszövegében; hogy egységessé, (azaz inkább: egységesebbé) vált, rendben; hogy szolidabb lett, rendben; klasszicizálódott? sántha bizonyára arra gondol, hogy a szerző előző kötetéhez képest ez „tökéletesebb”; (merthogy tökéletesebb, az biztos; vagy ha nem arra gondolt, hát akkor baráti túlzás, fogjuk fel úgy; szonda első kötetének fülszövege is barátian túlzó: „a kötet verseinek ifjú szerzője teljes fegyverzetben lép az olvasó elé”) néhány éles kést most is tart magánál, egy-egy sorozatlövő fegyver is bátran kivillan, de hogy teljes a fegyverzet, azt ne állítsuk; igaz, vannak, akik ma is csak mutatóujjukkal fenyegetik a felettük elhúzó bombázókat;

szonda versei jól navigált bombázóként és célt tévesztett bombaként egyelőre ugyanolyan természetességgel tudnak viselkedni; a szerző állandó harckészültségben áll, az észrevehető, mert egy csapásra harcba állítható, de előfordul, hogy kevesebb üzemanyaggal indul útnak, és a biztonságos földetérés érdekében nem sokkal a cél előtt vissza kell fordulnia;

nem muszáj vitorlásgépre vagy sárkányrepülőre átszállnia, hisz érezhetően jól képzett és fogékony pilóta, ezért is egyszerűbbek a választásai: tartva ezt az irányt, kevesebb és hatékonyabb bombával indulva útnak, legközelebb jobban beosztja az üzemanyagot – vagy egyszerűen közelebbi célt választ.

Terasz.hu

június 6.

Az argentin típusú családok lemészárlása majdhogynem kivétel nélkül a jóféle tápon nevelt effektív, jól szellőztetett múlások, huzatos, valódi halálok könyve. A féregtelenített haláloké, az át- és megélhető elmúlás „gyönyöréé”. Valódi halálok lehet, hogy a művek fajtacsoportjai azt sugallják, itt és most ezzel a könyvvel együtt érdemes rászarni a halálra. S hogy miért az, annak – az első kötettel szemben – itt már van tétje.

A HALÁL MEGVETŐ BÁTORSÁGA

Bagu László: Az argentin típusú családok lemészárlása

Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001

„Bú ugat a régi holdra, / deleje izzón földre hull. // Billog lesz minden szó, / a hóhér pediglen megvakul.” − írja 1998-ban Bagu László. A szerző valóban billogul választott magának néhány szót: új kötetének ismét egyik belvárosi témája a halál. A ’centrumos meghalás’ a szerző három esztendeje megjelent első verseskötetében (Halálcsináló) még mókásan volt jelen: a külső kerületek lakóinak is jókat lehetett a múláson röhögni. Halálcsinálásai közepette nyugodtan bemerészkedhetett az olvasó a sorok elegáns korzóira, folyós kutyaürülékbe nemigen taposhatott, lévén többnyire tisztességesen rendben volt tartva a közterület. Vagy ha sötétedés után véletlenül bele is lépett egybe, azt jóhiszeműen még közelgő szerencséje előjeleként fogta fel.

Az első könyvben érthetően lehetett attól tartani, hogy elcsusszanunk egy-egy szagos halálcsinálmányon. De nem meglepő, hogy az erőszakos halált, mint motívumot, hogyan tartja immáron jóval rövidebb pórázon. Aki a Halálcsináló főterén még csak félénk-groteszk mezben grasszáltatta az ebét, az már itt pompás díszekkel telt bizarr maskarában kelleti bájait. Ez a városmag az idei Könyvhétre megtelt különböző ’kötésű’ kutyákkal. A kemény mag szöges nyakörvben: „meghal a hús a saját lében / anyám se lesz már soha boldog / tovább alszik, késsel a kézben / körberágja a telefondrótot.” Az ölebek piros selyemmasniban: „kicsit szomorú dolog / hogy utánozni milyen / könnyű az életet s a / halált szintúgy”. Ez is, az is a mi kutyánk kölke: itt már ha akarnánk se tudnánk sok lágy mellébeszélésre rátalpalni.

Az argentin típusú családok lemészárlása majdhogynem kivétel nélkül a jóféle tápon nevelt effektív, jól szellőztetett múlások, huzatos, valódi halálok könyve. A féregtelenített haláloké, az át- és megélhető elmúlás „gyönyöréé”. Valódi halálok lehet, hogy a művek fajtacsoportjai azt sugallják, itt és most ezzel a könyvvel együtt érdemes rászarni a halálra. S hogy miért az, annak – az első kötettel szemben – itt már van tétje.

A halál e költészet ornamentikájához immáron úgy hozzátartozik, mint a jóféle ’hatalom’ által kijelölt ebfuttatókhoz a nagy- és kisdolgok elvégzésére szolgáló elkerített területek. Persze a tápos kutyák sem kerülhetik el a hasmenést, hisz huncutságból ők is fölkapnak néha egy elhajintott porcogót: „a valamelyik szigetországban le szokták ölni magukat az emberek / nullával teszik egyenlővé életüket”. A „minden út kómába vezet” (Zalán Tibor) elv alapján szólításonként-soronként emésztik föl önmagukat, s alá-aláhelyezkednek az arra járó cipőtalpak alá: így akarva-akaratalanul beillatozzuk velük a villamost, hozzákenjük őket szegény és gazdag küszöbökhöz. Bagu versei szinte egytől-egyig fönnakadnak sárfogóinkon. Előbb-utóbb azokéin is, akiktől most még meglehetősen távol áll ez a cseppfolyós horrorral spékelt világ. Persze lehet és kell e szobatiszta költészet hangulatát véresen komolyan, de nem lehet – és főleg nem kell – véresen komolynak venni. Kérdés, ki az, aki folyton tűsarkokon flangál, s így kevesebbet szed föl belőlük, s ki az, akibe a mélyebb redőzöttség folytán az átlagnál jóval több ragad.

Bagu verseinek – immár avatott bel-városiasságukból adódóan is – nem önműködően, maguk választotta helyen és időben, hanem az írójuk által kijelölt gócpontjaikban sikerül látványosan elhal(áloz)niuk. Ez azért szerencsés, mert miközben e szövegfalkában jobbadán minden egyed maga képes dönteni arról, hogy milyen erővel kíván ’veszettnek’ mutatkozni, a célszemélyek csapatban, egyszerre tudják őket eredményesen magukhoz szelídíteni. Persze van ki erőszakkal, fölényét folyvást fitogtatva, durva és kemény parancsszavakkal teszi ezt, s van, ki inkább pajtási türelemmel kezeli a dolgot, s jutalomfalatkákkal édesgetve éri el a célját. Szerencsés, mert e lények többféleképpen tudják magukat (kutyául) tartani. Először is tartják, ha úgy tetszik, vissza a dolgaikat. Itt már nem kandikálhat ki korán a nagydolog vége (eleje?), nem csurranhat el egy-egy csepp időnek előtte. Aztán tartják, ha úgy tetszik, magukat, falkavezérük és alkalmi gazdáik mindenkori elvárásaihoz. Tartják, ha kell, szájukat is: nem beszélnek túl sokat, hűségesen őrzik talányaikat. Csaholnak, ha muszáj, tegyék azt figyelmeztetőleg, esetleg támadó szándékkal, félelmükben akár. S tartják, nem utolsósorban, nagyra a következetességet: egy-egy ismerős szimbólumrendszerre konzekvensen rákaffantanak.

Bagu ismét figyelemre méltó halál(madár-)szimbolikát épít, melyben a valódi halálmadár emlegetése nélkül megfér együtt a gyémántsirály, a varjúhús és a gólyaszív, vagy akár a csontgalamb és a griffmadár. E költészetben még a farkas is a madarakkal egykutya: „kérdezzétek meg albionban emlékeznek-e / még arra a fiúra aki taknyász korában / körülvette őket s akit úgy utáltak / mint savanyú lábvizüket és lógó orrukat / kérdezzétek meg és mondjátok el / hogy úr lett belőle ott ahová a farkasok / szállnak s ha nyáluk után néznek / a platánok ágai közt ő sompolyog.” Remélhetőleg Bagu László továbbra is halálmegvető bátorsággal köti az ebet a karóhoz, s kitartva kezdeti elhatározása mellett („kéretik megérteni”), következő kínálásában is bátran ízletesre kutyulja kedvelt szavait.

Vau. Vau. Vau.

Bán Miklós kitűnő borítóján feltétlenül tessenek mélázni. Az áttetsző és át tetsző, egymásra és egyre-másra „csúsztatott” nőalakokból kibomló újabbnál újabb történetek kitűnő értelmezései a bagui költészetnek. Kun Marcellát idézve: „Egyként, ahogy a várossal inhalál.” Hatásos kombinált oltás, külön gratula.

Új Könyvpiac

2001 október

Konzervatív lettem, ennek előszelét már Gödöllőnél éreztem, most Füzesabonynál állunk és én konzervatív lettem Füzesabonyban, legalábbis kinézve így az ablakon, Miskolcra menet, konzervatív vagyok ezzel a könyvvel, azt kell mondanom, konzervatív a Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból alcímet viselő antológiával. Állunk Füzesabonyban, ezzel a könyvvel, most mondja valaki, hogy ez nem haladásellenes.

LECKEKÖNYV

Lecke

Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból

Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2001

„Stefanéknál almafák vannak a kertben és vörös virágok,

dáliának mondja őket. Nekünk erkélyünk van.

Ott állnak a síléceim, a telet várják.”

Siv Widerberger

Most jó. Most nem jó. Most jó. Most nem jó. Ez a hülye vicc jut eszembe, az index működését ellenőrző rendőr szavai, itt a büfékocsiban, természetesen, ahol megint eszemiszomolvasokírok, perpillanat a Lecke c. antológiát eszemiszomle és olvasomírom, most jó, most nem jó, most jó, most nem jó.

Kérdés, számol-e az én maradi, begyepesedett agyammal Nagy Zoltán Mihály, amikor novellája címéül azt adja: Lecke, hogy írt ilyen című művet Karinthy Frigyes, Babits Mihály, számol-e mondjuk adybandy Történelmi lecke fiúknak c. versezetével. S kérdés továbbá, számol-e ezzel a szót kötetcímmé emelő személy (ez lehet Gortvay Erzsébet, aki a könyvet összeállította, de éppúgy lehet a felelős szerkesztő R. Bulecza Rozália is). Nem tudni, valamelyikük eszébe villan-e a svéd gyermekirodalom műremeke, Siv Widerberger Lecke c. verse. Minden bizonnyal nem. Konzervatívnak jó lenni, a konzervatív az becsontosodott, ergo benőtt a feje lágya. Ezért idézem ide Widerbergert, akinek természetesen semmi köze Kárpátaljához, meglehet, azt sem tudja, hol van. Közöm nekem se sok, de tudom, hol van, és ez a lényeg, elő tudom hívni agyamból, mert tudom, melyik részében találom a Widerberger-verset, hatott rám, mondjuk úgy, mikor tíz esztendeje tanítottam írni, olvasni egy rakás gyermeket, hatott rám, ideírom emlékezetből: Stefan beteg, elmegyek ma Stefanhoz, elviszem neki a leckét. Én hoztam el a leckét, mondom majd neki. Mert Magnus is beteg, azért jöttem én a leckével. És odaadom Stefannak a könyveket, és megmutatom, mit kell tanulni. Hát szia, Stefan, mondom végül. Hát szia, Ingrid, mondja ő. Stefan nővére nyitott ajtót, és ő vitte be a könyveket. Innentől kezdve nem kéne magyaráznom, miért élek és írok most úgy, ahogy. Hogy miért olvasok, kárpátaljai irodalmat, az a következőkből remélhetőleg ki fog derülni. Ha nem, arról ez az állás tehet itt Füzesabonyban.

Derült égből villámcsapás, kaptam egy könyvet, kezembe nyomták, mikor véletlenül épp kifelé balettoztam volna a Gyarmat utcai szerkesztőségi szobából, nevezzük most Parnasszusnak, kezembe adták, hogy lenne-e kedvem, nem sértődnek meg, ha nem, de örülnének, mennyire, ha. Na most már, hogy kiszivárgott, miért olvasok kárpátaljai magyar irodalmat, azt is elmondhatom végre, mennyire képtelen lennék fölbecsülni e kötetmű értékét, ha arról lenne szó: fölbecsülés, kötetmű, érték.

Az alcím szerény, mértéktartó, de nem visszahúzó(dó): „Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból”. Csak azért olvasom ezt a könyvet, mert nem azt mondja, hogy kárpátaljai magyar irodalom a XX. században, s ezzel a hajszálnyi figyelmességgel belopja magát a konzervatív ember szívébe. Innentől kezdve nekem, vasskalaposnak, ez a könyv az, ami: dokumentum. Kárpátaljai ok-irat. Autentikusan szerény: a könyvet összeállítók csupán azt kívánják érzékeltetni, hogy „különélésre kényszerített vidékünk az élő testről leamputált végtagként hogyan tanult meg önálló szellemi életet élni, irodalmi szinten tájékoztatni a világot arról, ami e cserebere tárgyává vált táj emberének magatartásmintáit, értékfelfogását a történelem egy meghatározott fázisában kialakította.”

Nem tudom, mennyire célszerű önálló szellemi életet élni, vagy azt állítani, hogy Kárpátalja arra törekedett vagy törekszik, azt sem tudom, mit tart „irodalmi szint”-nek a szerkesztő. Azt tudom, hogy az emlegetett ’belopó’ szerencsének köszönhetően ülök itt most a könyvvel a büfékocsiban, nézegetem egyelőre, téglafal a borítón, iszom még egy unikumot és el(érzékeny)ülök. „Elültem, mint az öreg szúnyogok. / Összébb simul a szittyó meg a nád, / hever lábamnál a szél és morog; / borzas a szőre. Sóhajt a világ. / Tégla a boglyán, öklöm fejemen” − J. Attilát idézem, elérzékenyültem, mint öreg szúnyog.

Az irodalmi szintről: „Nem kaptak helyet a gyűjteményben azok sem, akik itt éltek, de nem jutottak el az önálló kötetig. Így aztán kevesen lettek a kiválasztottak. A rangsorolástól is eltekintettünk. Ezért követik egymást ábécésorrendben.” − írja Gortvay Erzsébet tanulmány-értékű utószavában. Itt talál (többek között:) fogódzót a magamfajta ember a kárpátaljai elbeszélők eme gyűjteményéhez. Jól érzékelem-e, hogy Gortvay szerint bármely más, nem ábécésorrendben szerkesztett antológia a rangsorolás rendjével születik? Minél előbb szerepel valaki, annál jobb?

Kárpátalja. Sokat lehetne időzni a tájnéven, de ez olyan lenne, mintha Erdélyről kellene beszélni, mielőtt Kós Károlyról szól a konzervatív ember, például, vagy: példának okául. Gortvay is időz felette, mintha meg akarna leckéztetni: ember, mielőtt kárpátaljai irodalmat olvasol, mérlegeld, hisz az „értő olvasónak szánt lecke annak eldöntése, hogy fejlődés-e az az út, amelynek 2000. kilométerkövéhez érve a kárpátaljai magyar író rájött, hogy nem az ő dolga a világ megváltása, de még az értelmezése sem.”

Szomorú lenne, ha csupán ennél a bizonyos kilométerkőnél jött volna rá minderre a kárpátaljai magyar író. Kár, hogy ezzel a jól hangzó gikszerrel zárul az utószó. Úgy gondolom, Gortvay sem gondolja ezt komolyan, csak valami nagyon ünnepélyeset akart rittyenteni az antológia végére. Sikerült. Szerencsére nem fogom ’értelmezni’ az olvasottakat, megtette ezt az epilógus helyénvalóan, még ha leckeszerűen is. De hát ez a könyv a lecke. Minden szereplőjéről igyekszik mondani valamit, igazságosan, pártatlanul. Ez kétségkívül jót tesz annak a gyűjteménynek, amelynek 45 utáni részében megfér együtt Nagy Zoltán Mihály és Balla D. Károly, Berniczky Éva és Horváth Sándor, Kovács Vilmos, Balla László, Penckófer János. Uramisten, csak ki ne hagyjak valakit: Ballák, Berniczky, Horváth, Kovács, Nagy, Penckófer. Nekem tetszik. Mindössze. Widerberger írja a Szerelem c. versében: „Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül.” Mindössze. Ha a svéd gyermekversekről írok valamikor, ígérem, szóba kerítem a kárpátaljaiakat.

Hazánkban az NKÖM által támogatott könyvekbe nem írják be az említett szervezet elé, hogy a „Magyar Köztársaság” Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával készült. Persze megint Widerberger: „Apa külföldi, anya is külföldi, én is külföldi vagyok most, pedig svédek vagyunk. Mert most Dániában járunk! Hahaha! Erre nem gondoltál, ugye? Hogy a svédek is külföldiek lesznek, amint külföldre mennek!”

Remélem, tetszenek értékelni, hogy sikerült valami ünnepélyeset a végére rittyentenem, Miskolcra értünk. Most jó. Most nem jó. Most jó. Most nem jó.

Véletlen Balett

2002/1

(.na ja, a pia, a nők. kard, tőr, pia. de szeretem ezt a verset. meg a szép másnapos költőfejedet a borító hátlapján. szalmakalap, cigaretta, nem is, ez cigarett, az kalapszalma: „Kellenek a palackok. A beléjük préselt mámor” – írod a kép alatt. sok a pia a kötetben. szépia, sopianae, piaf, egyenes út a pináig. tehát sok a pina a kötetben.)

(.utópia: ez fasza.)

(.NA JA, A VILÁG ÖRÖKÖS TÉRDREROSKADÁSA.)

Levél Novák Valentinnek, köszönve Roskadás c. első verseskötetét

Novák Valentin: Roskadás

Seneca, Budapest, 1997

(.kedves barátom, valentin.)

(.vágok a közepébe, illetve köteted elejébe – a három rövid szakaszból álló ars poetica a SZÓ-ONÁNIA szóösszetételeddel nyit; a címmel azonos méret verzálja okafogyottán félreérthetetlenül azt jelzi, hogy [.számodra.] az írás nem több [.és feltétlenül tegyük hozzá: nem kevesebb.], mint szellemi önkielégítés. horpácsi sándor jut eszembe, aki sajnos már a tavalyi tokaji írótáborban sem lehetett ott, volt szerencséd néked is ismerni, prózakötetedről ő írt elsőképp; ő morogta minden évben többször, hogy az írótábor az irodalmi enbéhárom szellemi önkielégítése. gyanítom, innen jött az „ötlet”. ha nem, hát csak én raktam így össze, horpa itt leng mindenütt.

.nem a szellemi önkielégítés, hanem e vers okafogyottságán itt és most azt értem, hogy ehhez a kezdő sorhoz a következők nem tesznek hozzá [.érzésem szerint sajnos akarnának, de nem tudnak hozzátenni.] többet. lehet-e, kell-e, kellett volna-e egyáltalán tovább maszturbálni?: „SZÓ-ONÁNIA / kusza / szó-világ / a létezés / beszéddé hitványul / minden értelem”. üzenetének fájdalmas konkrétságát nem menti a sortörésből adódó „szerencse”, melynek következtében a jelentéstartalom is [.csak.] a „szerencse” esetlegességével nehezül: a létezést [.létezésed.] éppúgy értelmezhetjük kusza szó-világnak, mint a nem-minden-értelem beszéddé hitványult „értelmének”, vagy annak csak egyik [.alapvető?, kiegészítő?.] értelmi tényezőjének.

.lehet-e, kell-e mondanom, a második és harmadik szakasz tovább ront a [.vers.]helyzeten: a „vijjogó / szókat tépek / püffedt / ajkaidról / szeretlek-hazugság / igéit” minden bizonnyal hibásan megválasztott jelzője az előzőekben említett esetlegesség-érzetet növeli: a szavak vijjogásának zavaros képét némileg mentő ige, s ezzel a vijjogás hangját adó élőlény [.a maszturbáló?.] ragadozó mivoltára való utalás sem hitelesíti az újabb vers-idegen jelzőt, s az utolsó szakasz [„szó-szenny / az / utca / a / szerelmi / suttogás / trágár / világgá / öklendezett / lélek-tisztaság / költők / bűne / ez?”] vátesz-szerepet idéző kérdését.)

(.az ars poetica ily hangsúlyos helyen való szerepeltetése [.és megkockáztatom: egyáltalán a kötetben való szerepeltetése.] legalább annyira indokolatlan, mint a ciklusokat megelőző, ily formájukban megjelent képverseid. az áötös méretű könyv felső harmadába, az oldal tetejére ültetett képversek az öt ciklusba tematizált versek közt zavaróak: első látásra-olvasatra inkább szöveges információjuk, mint vizualitásuk fontosabb, az olvasás azonban a miniatűr betűk [.és a rosszul nyomottság.] okán meglehetősen nehéz feladat. egy elsősorban nem a vizualitásával hatni akaró képvers képi elemeinek korszerűtlensége nem feltétlenül „hiba” tehát, de itt az olvasni való képvers olvasását, tanulmányozását a tipográfiai igénytelenség, érdektelenség hátráltatja. elmegy a kedvem attól, hogy sokat időzzek felette, legfeljebb azon gondolkodom, hogy ondósejt [.ön kielégít?.], üstökös [.üss.tökös.], vagy borosüveg [.ne röhögj.] alakja van, nem keresem „értelmét” annak, hogy a sejt vagy az üstökös fejében, a palack nyakában miért mindig azonos a szöveg [„ma itt, holnap ott”], a sejt farkában, az üstökös csóvájában, a palack gyomrában miért mindig más.)

(.na ja, az első ciklus [.könyved szerint: I. CIKLUS, érthetetlen, mi a francért kell számozni és ciklusnak nevezni a ciklusokat. te beírtad magadnak mankóul a kéziratba, és nem volt, aki lehúzza?]. a „fekete fényű éji nászdal”. nehezen jutok túl ezen is. az éji nászdal fénye, ha fekete, nem mond semmit, mert ha van éji nászdal, s annak van fénye is, akkor az eleve fekete, ily módon e szín konkrét jelzése nem bír semmi közlésértékkel.)

(.na ja, kérem, itt jön a meglepetés. ne értsd félre, kedves barátom, a köteted [.és levelem.] hosszan-rossz bevezetése után tényleg meglepetés, hogy versek következnek. jó versek. fegyelmezett és fegyelmezetlenül jó versek. úgy tűnik, nem tesz jót neked, ha kötetet csinálsz, mert azt csinálni kell. mottót, ajánlást, ars poeticát kell írni, tematikákban kell gondolkodni, ciklusokba rendezni tizenegy év [!] verseit, amelyeknek meg kellett íródniuk, ez a kellés a verseid rendeltetése, amelyről kétségkívül sokat tudsz. a szerkesztést legközelebb hagyd másra, az egy másik szakma, nem feltétlenül kell érteni írásaid kötetbe rendezéséhez, erről később is.)

(.itt van mindjárt a kötet elején négyóranegyvennégypercnegyvennégymásodperc c. szöveged, mely a négyóranegyvenhárompercnegyvenhárommásodperc közti visszafelé-időben a komoly [.értem ezalatt most „csak” az át- meg visszagondolt, rágott, emésztett, dolgozott.], de a frázisokat kiirtani még nem tudó, a hangsúlyozottan reményteljes pályakezdőkre jellemző költészetek szinte teljes keresztmetszetét adja; az azonban szinte példátlan, és ebben is több ez, mint egy átlagos [.átlagosan jó.] elsőkötet: az önmagában bátran-biztos nyelv-tudás, a fickósan magabiztos játékossággal megalapozott higgadt, ugyanakkor meggondolatlanul hirtelenkedni tudó hangvételed megközelítően már egyfajta stílus, melynek – egyelőre és nem kizárólagos – funkciója: [.bennem.] kellően feledtetni a buta közhelyeket.)

(.sajna gyakorta tetten érhetőek a nagyotmondás igényével [az említett szövegedben például: „vérrel írt sorok ezek”] született képek, de – hogy stílusos legyek – ott van a lényeges vers lényegéről való lényeges tudás birtoklása is; egy nő a meleg – meleg a nő huzammal feszített „újból átaludtam egy forradalmat”, vagy „a semmit egyszer kell megtapasztalni” érzetéhez nem tudok mást hozzáfűzni, csak egy buta kérdést: miért e kései költői pályakezdés? lassan harminc esztendős leszel, s bármennyire is volt jóleső-hidegrázóan lírailag zsúfolt a négy évvel ezelőtt miskolcon megjelent prózaköteted, mégiscsak ily későn látott napvilágot ez a szöveg a többivel együtt. gyanítom, sajna, legfőképp te tehetsz róla. azt hallom, szenekásnak lenni rang, de ez az ún. rang szerintem nem idejében tett jót neked: a kötetben általad is [nem évszámokkal, hanem a ciklusok elején lévő szövegekkel] kronológiailag jelzett fejlődés íve nem indokolja a várakoztatást. előrébb járnál, nem csupán a verseskönyvek gyakorta felesleges gyarapodásával, inkább a közhelyek kevesebbjével. mert ha tudod látni és láttatni, kezelni és lekezelni „a hintaszék előre hátrál”-ását, vagy az „inába szállt pók hull”-ását [a rémíti lépések hívó zaja kezdetű szövegben], akkor minden bizonnyal tudod a „friss szellő kél arcomon” bugyutaságát is. tudsz egyfajta vers-jót és tudsz egyfajta vers-rosszat – ez azonban még nem vezetett el téged a rossz szortírjához. talán még semmilyen szortírhoz. meglehet, szigorú válogatás eredménye a kötet, a te szigorú válogatásodé. de mi elnézőek vagyunk magunkkal, és szeretjük magunkat elnézni az elnézéseink közepette. szeretjük menetrend szerint megbocsátani a gyengeségeinket, verseink gyengeségeit. te írod, „nézd vak arcod / torzra karmolt tükrödben / se fény se értelem / csak // sötét ablak / (zárva) / hideg üvegtábla / mögötte kaszájába dűlve / halálod mosolyog // nézd vak arcát a földnek / minden-tükre is kevés illegésihez / pedig se fény se értelem / csak // hajnalok szégyen-pírja / esték sápadása / s a kardba dűlő ember / foghíjas mosolya”.)

(.kérdem magamtól, mondom magamnak, pedig gyűlölöm az ilyen szövegeket, mi lehet más e vers-írás ténye, mint a világ dolgainak költői tapasztalattal bíró egyfajta elnézése, a világ dolgaival szembeni egyszeri, de mindenkorra érvényes megbocsátás értelmében. a világ könnyelmű, de miként ez a vers nem igyekszik az lenni, úgy a többi sem kellene, hogy az legyen. lehet a világ könnyelműségére egy könnyelmű verssel reagálni – de mivégre?

.idézett, pontos szöveged is bizonyítja, tudsz, mersz ugyanolyan szigorúan lenni a világban, miként a versben, talán mert épp szövegírás közben érzed, hogy a világ értelme nem benned, nem verseidben, hanem önnön magával szembeni könnyelműségének örökös megbocsátási szándékában rejlik. játszol mégis a könnyelműséggel, miközben valójában a szortír szortírját is érzed/érezteted: tételezzük fel, az utóbb említett képzavar istentudjahonnanidekerülése szándékosságot sejtet: a világ örökös harca merüljön csak ki beleszólásunk szintjén a zavaros közhelyek zavaros közhelyekkel való átírásában: egy-egy ily erőltetett kép nem könnyít, nem nehezít rajta. ott van és kész. le van szarva. ugyanúgy ott van a jó vers is, és többen vannak. így, együtt-létüknek mérhető vanása lehet egyfajta lényeg: így is, úgy is jön majd a „nagy takarítónő kibaszott porszívójával”, jön a „szivattyús-ember kibaszott szivattyújával”, jön a „nagy parkőr kibaszott szúrós botjával”, higgadjunk le, legyünk végre toleránsak ezzel a kibaszott világgal. tetszik nekem. meglehet, vers-értelemben szigorú[bb]nak lenni magadhoz a későbbiekben is felesleges: legyen ott mindig ez is, az is, törődjünk bele, szortíroz a világ majd magának, különben is, mindeközben szeretjük elnézni őt. valentinom, ha második verseskötetedben direkt nem írsz egyetlen zavaros képet, közhelyet sem, sohasem bocsátok meg neked:-)

(.utópia: ez fasza.)

(.„Kellenek a tájak: láthatárba maszatolt Ámor.” itt van megint egy idétlen rím, rontod a kedvem, lényegtelen, nem a kedvemről beszélek. a piáról meg a nőről. a nőpi(n)a szerelméről, szépen összefüggnek tehát: „ezernyi ki-tudja-kinek-a-nevével / magasodsz alkohol-világod főterén”. idéztem ezt a kötet egyik legjobb verséből, merthogy folytatod, folytatom: „mi is mint fák füvek / termést szerelmet hazudunk / vetélésre ítélt asszonyok áltüzű ölén / szőlőindák inkább karoljanak / mint nyugodt-üres kikötőtlen öblök // szeretni mint hullahopp-karika billegése / a föld felé bizonytalan tétel / lehull de egy bokarándulás elég / s újra csípőd ívére fonódik / a biztonság búgó szent köre”.)

(.na ja, a valentin-féle írás. van nekem egy íróvalentinom, meg egy költővalentinom, s nézegetem a két, valentin által korábban valamilyen okból erőszakkal szétválasztott, s mindmáig egyelőre még érezhetően nehezen összeilleszthető „szerepet”; csikorogsz, de nem roskadsz te ebbe béle, miként a kötet is mutatja: egybe[-]írt a lírapróza, a prózalíra – de amíg átmenteni igyekszel egyikből a másikba, nem egyszerre élni meg őket, addig az ütköztetés fészkelődik benned, a vagy költői, vagy írói tény. éppen a kötet végén szereplő négysoros játékok bizonyítja, hogy rendesen bírod mindkét „szerepet”, a biztonsági öv bekapcsolt állapotban, de a légzsákról tudod, hogy ütközéskor nem fog működni, az egyik sebességből a másikba való ideges folyton-folyvást kapcsolgatás a „szerepek” közti át- meg átlengeni igyekvésnek köszönhető. ha félsz, hogy karambolozol, biztos fogsz, s az energiaveszteség mindeközben irodalmon kívüli tényekkel pótlódik. a felesleges küszködéssel például, főleg az enyémmel, ahogy itt örömmel terhes „gondban” most nézegetlek, mert legyen bár itt-ott egy-egy szöveged izzadtságszagú, mondanom kell, használjon gyakrabban golyós rexonát, miként a veríték hypoallergénnel kevert szagát, örömömre, jó pár helyen hosszasan illatozhatom.)

(.na ja, de a négysoros játékokban megint az a szar tipográfia. meg az alapos korrektúra hiánya. vagy nővel, vagy kocsmában korrektúráztál, vagy nővel a kocsmában korrektúráztattál.

a francba, megint méltatlankodom – ez csak egy verseskötet, mi köze kicsinyes méltatlankodásaimnak az egészhez. ha csak annyi, hogy ideges leszek, hát annyi. ki nem szarja le.)

(.így, a végére, nem roskadok le – már több mint egy esztendeje eszem a kötetedet, mit is mondjak, meglehet, sokat morgok, de összességében oly jó az íze; ezek szerint azóta nem írtam neked, de hát közben találkozgattunk, tokajban, pesten, miskolcon is többször, hallhattuk, ugye, együtt miskolci bemutatódon döbrentei kornél és novák béla dénes szavait; s nékem oly jól esik itthon kabai zolival is dumálni verseidről, ma is azt tesszük, estére várom, bort hoz és a szakdolgozatát, koccintunk innen az egészségedre, ölellek szeretettel,

miskolcon, 1998. október 12-én.

Az Irodalom Visszavág

1998 tél

a volga mentént azt tudom· velem történt valami a volga mentén talán épp 1988-ban · utána kéne nézni · uljanovszkban voltam a volga mentén · auschwitzban is voltam · auschwitz nem a volga mentén van · jöttén-mentén · utána kéne nézni, hogy mi a lehetséges többközük a kézenfekvőbbnél, ha már így többközelbe kerültek · na meg a mitológia · kézenfekvő hülye kérdések · miért tíz esztendővel később jelenik meg · ez a könyv? · mihez képest van a később · egyáltalán: miért · könyv? · mit akar a videószöveghez képest · (ez) a könyv? · 1988-ban kérdés lehetett, hogy miért nem mellékelt a videokazettához könyvet · 1998-ban kérdés lehetett, hogy miért nem mellékelt a könyvhöz videokazettát · vagy egy térképet uljanovszkról

MERRE GÖRÖG A DIÓ

Jegyzetlapom Nagy Pál Nem görög a haraszt c. kötetében

Nagy Pál: Nem görög a haraszt

Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 1998

current date • a buksz 1996 nyarán (8. évfolyam 2. szám) tudatta, hogy „nagy pál rengeteget olvas” • „olvasmányait azonban prekoncepciók alapján értelmezi, következésképp gyakran félreérti” • „de talán még ennél is nagyobb baj, hogy prekoncepciójában sem következetes” • ejnye • következetlenül prekoncepciózus leszek • prae-koncepciózus • akad olyan aki nem prekoncepciók alapján értelemez? • akad olyan aki mindig következetes amik • amelyek eszembe • jutnak • prekoncep • cionálom • akcionálom: ismét fekete alapon fehér betűk, ismét a magyar műhely • adta ki nagy pál nem görög a haraszt c. kötetét • tavaly • belelapozunk, ismét • képeket látunk benne • és szövegeket, hol egy képet lenn, egy szövegfoltot lenn, hol fordítva, épp ahogy • a tipográfiai kedv jónak találja • (jónak látja) • mármint a lapon lenn • a lapon fenn • a könyv hátsó borítóján egy kép • alatt a következő szöveg: „a kötetben látható videógramok részletek a szerző phoné c. videószövegéből” • mi az • a videószöveg? • mi az • a videógram? • egy gramm videó • nagy pál nem görög a haraszt c. könyvéből nem derül ki, hogy mi a videógram és hogy mi a videószöveg • elég szar lenne, ha ebből kéne, hogy kiderüljön • talán: mivel például weöres • egyik • másik • kötetéből sem derül ki, hogy mi a betű és hogy mi a vers, nagy pálnak igaza van • abban, hogy e kötetből nem derül ki, hogy mi • a videógram és hogy mi • a videószöveg • a vers születéséből esetleg megtudjuk, hogy mi a betű • nagy pál az irodalom új műfajai c. tanulmánykötetéből esetleg megtudjuk, hogy mi a videógram és hogy mi a videószöveg • nagy pál az irodalom új műfajai c. tanulmánykötetéből megtudjuk, hogy mi a videószöveg • nagy pál az irodalom új műfajai c. tanulmánykötetében azt írja, hogy „a videószöveg azért irodalom, műalkotás, a szó eredeti értelmében, mert annak készül.” • nagy pál az irodalom új műfajai c. tanulmánykötetéből nem tudjuk meg, hogy mi a videógram • józan görög haraszti ésszel a kötet átlapozása után úgy lehet gondolni, hogy a szerző videógramnak tekint egy a videószövegből kimerevített és lefotózott képet • a videógram egy fotó? • megy a mű a tévében, somlósi lajos áll a tévé előtt, gondol egyet és kattint • fotók: somlósi lajos • gondol egyet és kattint • kattintgat • gondolgat • nagy pál a neki (a saját magának) tetsző fotókból • videógramokból? • kiválaszt ötvenöt darabot, és időrendi (?) sorrendbe helyezi őket, alájuk-föléjük rak(at) egy-egy szövegfoltot, ötvenöt darabot • tényleg: mi dolga egy felelős szerkesztőnek • felelős szerkesztő kovács zsolt • egy ilyen könyv esetében? • ő, kovács zsolt, a felelős szerkesztő • válogatta ki a fotókat? • ő, kovács zsolt, a felelős szerkesztő • ollózta össze a szövegeket? • és mi ez • a duma, hogy összeollózta? • ő, kovács zsolt, a felelős szerkesztő • válogatta ki a fotókat és ollózta össze a szövegeket? • ez a kovács zsolt • ugyanaz a kovács zsolt • aki az új holnap szerkesztőbizottságának is tagja? • vagy mi a felelős franc van? • hogy lehet ilyen hülyeségeket kérdezni? • két szerkesztőkovácszsolt van • a felelős szerkesztők teszik a felelős szerkesztős dolgukat, nem az olvasókra/nézőkre tartozik, mit csinálnak • akkor meg mit parádézok itt • nagy pál az irodalom új műfajai c. tanulmánykötetéből megtudjuk, hogy nagy pál phoné c. képszövege 1988-ban készült • nagy pál nem görög a haraszt c. kötetéből nem tudjuk meg, hogy a képek alá-fölé tett ’szövegdobozok’ mikor készültek • csak sejteni lehet, hogy (némelyik) nem 1998-ban • a szövegek nagy pál szövegei • a tévé nagy pálé volt, ami előtt a fotós kattintgatott? • fotós: somlósi lajos • a szöveg néhol elszólja magát • emlegeti a webet, meg az ájfort • bár meglehet, hogy web is volt • meg ájfor is volt 1988-ban • utána kéne nézni • másnak is • tudnunk kell/kéne élből, hogy mi történt tainaronnál, guernicánál, hirosimánál, doberdónál, oraduarnál, treblinkánál, waterloonál, birkenaunál, vorkutánál, oroszországban, germániában, kambodzsában, a don-kanyarban, auschwitzban, a volga mentén, az avernusz-tónál • a volga mentént azt tudom • velem történt valami a volga mentén talán épp 1988-ban • utána kéne nézni • uljanovszkban voltam a volga mentén • auschwitzban is voltam • auschwitz nem a volga mentén van • jöttén-mentén • utána kéne nézni, hogy mi a lehetséges többközük a kézenfekvőbbnél, ha már így többközelbe kerültek • na meg a mitológia • kézenfekvő hülye kérdések • miért tíz esztendővel később jelenik meg • ez a könyv? • mihez képest van a később • egyáltalán: miért • könyv? • mit akar a videószöveghez képest • (ez) a könyv? • 1988-ban kérdés lehetett, hogy miért nem mellékelt a videokazettához könyvet • 1998-ban kérdés lehetett, hogy miért nem mellékelt a könyvhöz videokazettát • vagy egy térképet uljanovszkról • a videokazetta ’nem jelent meg’ • nem jelent semmit • hol nem jelent meg? • volt mondjuk egy példány • művészkönyv után szabadon: ’művészvideókazetta’ • vagy kettő, mert kell ugye egy biztonsági másolatát • ’véletlenül’ elvitte egy amerikai performerpöcs a veneziapoesia költészeti fesztiválon a videoverseimet • sose láttam többet • te amerikai performerpöcs küldd vissza, az az egy példányom volt • megfenyegettem az amerikai performerpöcsöt • és mi van ha nem amerikai volt • és nem performerpöcs • a videószöveghez képest a könyv • visszalépés? • megfenyegettem a videószöveget? • a könyv ’visszamodernizál’? • elvesz belőle? • hozzáad? • egy lehetséges izgalmas szellemi kihívást? • unalmasítja a szójáték-hegyeket? • nagy pál remek tipográfus, ezért is érthetetlen • ezért is érthető • hogy miért vannak itt oldalszámok • jó dalszámok • ráadásul ugyanazzal a nagysággal • szóval hogy ugyanolyan nagyok • az oldalszámok • mint amilyenek a szövegek • ne értetlenkedjünk • egy tíz éve készült videószöveg miért most katalogizálja/könyvezi így át magát • számos • magától értetődő okot tudnánk felsorolni • most volt rá pénz • most már van ájfor meg web • mikor is voltam uljanovszkban? • a szerző egyszer videószövegként, egyszer képszövegként említi a phoné c. művet • nagy pál szerint a videó a kép szinonimája (?) • (behelyettesíthetője) • a könyvből nem derül ki, hogy nagy pál ismeri-e a görög mitológiát • mi tosz? • agyamra megy már ez a nem derül ki c. szöveg • tegyük fel, hogy nagy pál sokat tud a görög mitológiáról, és nem csak dobálózik a nevekkel • nagy pál nem elsődobálozó • van akkor valami zavarbaejtően „szép” sokszínűség • jó lenne elviccelni azzal, hogy a kötet „alapállása” sokban hasonlít a görög mentalitásra • a görögök nem törekedtek arra, hogy bonyolult (akkor most ki kinek a kije, ki van kivel) történeteiket rendszerezzék • a görögök nem sokat törődtek az utókorral • akkor miért vállalkozna arra nagy pál • miért nagy pál vállalkozna arra • hogy könyvében pl. akár az említés sorrendjében • valamilyen összefüggést keressen/teremtsen • az átfogó igénnyel készült mitológiai könyvekből • hülyeség: a mitológiai témájú, átfogó igénnyel készült könyvekből az derül ki, hogy minden történetnek, történetmozzanatnak számos változata van • nem csupán nagy pál, hanem egy mítoszkutató is nehéz helyzetbe kerülne, ha rokoni viszonyokat vagy történeteket kellene hosszan ismertetnie a görög és/vagy a római mitológiából • filozófiából • művészetből • tudományokból • tegyük fel, hogy nagy pált nem érdekli a görög és/vagy a római mitológia, és csak dobálózik a nevekkel • mondhatni, föl vannak dobva a nevek, és kész, föl vagyok dobva, nagy pál dobálózik a nevekkel • fölöslegesen • tulajdonának tekinti a neveket: létező és nem létező (nem létezett) férfiak és nők neveit, földrajzi neveket, tízesével jönnek • nagy pál a tulajdonnevek közellensége • fő a név • wanted dead or alive • wanted by pl. rhadamanthüsz minósz szarpedoné europé orpheusz dionüszosz thalész platón apollón hippokréné belleriophontész poszeidón ariadne áron olümposz szókratész koré achilles akhilleusz adonisz aktaion artemisz apollón phoibosz aphrodité pontia arión angelia antolükosz erósz priaposz hekaté teiresziasz szókratész hádész hermész perszephoné dionüszosz zeusz türteusz okeánosz téthüsz déméter • a görög emberek gondolkodásának és tevékenységének minden szintjét átjárta, meghatározta a mitológia • nagy pál gondolkodásának és tevékenységének minden szintjét átjárta, áthatotta, meghatározta a mitológia? • vonjunk egy idióta párhuzamot • a görögség soha nem volt ’egységes’ nép, inkább csak hasonló nyelvű-kultúrájú népcsoportok laza halmaza • nagy pál soha nem volt egységes (író) • nagy pál mindig laza volt • nagy pál soha nem volt halmaz • nagy pál nyughatatlan • nagy pál az új iránt örökké fogékony, a világ, az emberi létezés addig meg nem értett összefüggéseire újra és újra rákérdező népcsoportjai alkották a görögséget • nagy pál a görögség • minden út uljanovszkba vezet • nagy pál e könyvben olyan gondolati rendszer létrehozására törekedett • amely a keletkezéstől, a természeti jelenségek csodáitól az elmúlásig, az etikától a csillagok mozgásáig egymáshoz (nem) illeszkedik • mit állítok? • nagy pál a létezés nagy kérdésein való bölcselkedés igényét legalább annyira ki akarja elégíteni, mint az egyszerű(bb emberek) igényeit • hány egyszerű ember vesz kézbe egy (ilyen) könyvet? • kéz a kézben, kezem a kezemben, állam az államban: az állam élete elválaszthatatlan a mitológiai történetektől • bo-rosta • nagy pál elválaszthatatlan a mitológiától • a görög istenek minden más vallás isteneinél emberibbek (voltak) • de nem voltak ha(j)landóak • az ember mindent elveszíthet, ha helytelenül cselekszik • az istenek legfeljebb az embereket veszíthetik • én a videókazettámat • azt hihetnénk, sérült a görögök ’immunrendszere’ • a rómaiak rendet szereztek • a kötet utolsó előtti lapján van egy faszi • valami szimbólum, beillesztve • hogy ne legyen üres a lap • oda már nem jutott valami • valaminek mindig jutni kell valahova? • ja igen, a mottó • nem telihold többé • fogyóban a görög-római örökség • a telihold az mindig telihold? • nem fogy el? • enter new date • vereckénél majd magasra hágunk • tudtátok, hogy van egy hági étterem miskolcon? • az is lehet, hogy csak bisztró • voltam már egyszer ott whisky kutyámmal és azon gondolkodtam, mikor voltam uljanovszkban • talán 1988-ban • tavaly biztosan nem • arra emlékeznék • hogy szólt a rá • dión

Az Irodalom Visszavág

1999–2000 tél

Nagy Pál, a saját én- és öntörténetében való spekulatív búvárkodása közepette, kritikusan képes fel- és leszámolni a múltjával. Neki számos önéletrajzíróval ellentétben van mivel, merthogy sorsa tartalmaz beszélhető múltat. A leszámolás itt és most nem az elbánás vagy a retorzió, hanem a szellemi örökség s a szubjektív „történelmi hozam”, a testi és lelki gyötrelmek higgadt „leolvasása” értelmében történik. Nagy Pál a saját helyét és szerepét önmaga számára világosan jelöli ki a világban azzal, hogy nincs mit és miért szépítenie, rehabilitálnia bárkit is, bármilyen helyzetet is: tiszta lelkiismerettel méri fel ideológiai, intellektuális „osztályrészét”.

A TANÚSÁG TÉTELEI

Nagy Pál: Journal in-time

Kortárs Kiadó, Budapest, 2001

Nagy Pál életírását jó egyben olvasni. Nem egyszer s mind, de egyszersmind egészben, egy füst alatt. Többször ajánlatos, ha nem is hamarjában egymás után, hogy ülepedjenek a „dolgok”. Akinek van szerencséje ismerni a szerző előző műveit, az a könyv második fejezetétől kezdődően rádöbbenhet arra, hogy Nagy Pál kitűnő önéletrajzíró is. Hogy miért a másodiktól? Az elsőben az „önesszéíró” fejteget, fogalmazzunk úgy: alapvet. Az írott emlékezés, mint műfaj részletes, alapos történeti áttekintése során akarva-akaratlanul tisztázza, sokszor önmaga előtt és sokszor önmaga számára (is), hogy miért „vetemedett” önéletírásra – még ha erre a választ mindössze csupán e hosszas ’tessékelés’ utolsó néhány sorában adja csak meg. „Miért írok én önéletrajzot? Tanúként idézem meg magam. A tanú fontos ember: látott, átélt valami újat, meglepőt, rendkívülit. Amiről önként vagy felhívásra tanúskodni akar.”

Annak ellenére, hogy nehezen jutottam át a hosszas bevezetőn, azt kell mondanom, ez a könyvmű nem lett volna nagypalis, ha ez az alapvetés elmarad. Semmiképp nem nevezhetnénk a kötet mintegy ötödrészét elfoglaló bevezetést elméletinek, abban az értelemben, hogy tantételesen, rendre hozná a műfaj követelményeinek megfelelő bekezdéseket. Szigorúan elméleti viszont abbéli jelentésében, ahogy Nagy Pál az, kezdettől fogva minden egyes irodalmi megnyilvánulásában.

Ő azon kevés íróink sorába tartozik, aki valahány manifesztumában örömmel és remekül, megerőltetés nélkül és mesterkéletlenül tud teoretizálni, tegye azt novellafüzérben (Reménység, hosszú évek, 1964), regényben (Hampsteadi semittevők, 1968), vizuális költészeti albumokban (Journal in-time I., 1974–1984; Journal in-time 1984–1994), performanszaiban, folyóirat-szerkesztés (Magyar Műhely) vagy irodalomszervezés folyamán, esetleg a művek készítése között vezetett irodalmi munkanaplóban (Korszerűség / kortárs irodalom, 1978).

Nagy Pál folyamatosan képes ’műalkotni’: a szakadatlan munkára alkatilag képes. Habitusának kétségkívül egyértelmű hozadéka tehát a Kortárs Kiadónál megjelent Journal-in time (él/e/tem) c. autobiográf műve, melyet az önéletrajzi könyvek sorából éppen e fáradhatatlan zsánerrel párosuló műalkotásra való törekvés igényessége emel ki.

A szerző, a saját én- és öntörténetében való spekulatív búvárkodása közepette, kritikusan képes fel- és leszámolni a múltjával. Neki számos önéletrajzíróval ellentétben van mivel, merthogy sorsa tartalmaz beszélhető múltat. A leszámolás itt és most nem az elbánás vagy a retorzió, hanem a szellemi örökség s a szubjektív „történelmi hozam”, a testi és lelki gyötrelmek higgadt „leolvasása” értelmében történik. Nagy Pál a saját helyét és szerepét önmaga számára világosan jelöli ki a világban azzal, hogy nincs mit és miért szépítenie, rehabilitálnia bárkit is, bármilyen helyzetet is: tiszta lelkiismerettel méri fel ideológiai, intellektuális „osztályrészét”.

Több jelentősebb, életre szóló fogadalmát természetesen szűk családja köréből eredezteti. Mikor azt taglalja, hogy szülei kapcsolata megromlik édesapja kalandja miatt, egy veszekedésre így emlékszik: „Sokáig tarthatott a nagyjelenet, mindenesetre elég sokáig ahhoz, hogy egy életre allergiássá tegyen mindazzal szemben, amit házasságnak, családi életnek neveznek”. Vagy amikor a vagyonnal kapcsolatosan fogalmaz: „Nagyapa egy vég férfirÚHaszövettel a hóna alatt állít be hozzánk s közli ájuldozó anyámmal, hogy ennyi a készpénzvagyon maradéka…Ott, akkor fogadtam meg, hogy nem gyűjtök vagyont, soha nem leszek kereskedő, mert ha a pénz ilyen könnyen kifolyik az ember keze közül, szamárság annyit gürcölni, garasoskodni.”

Szarkasztikus, eredeti humorát mindvégig megőrzi, mely nem a műfajban sablonos stupid viccek ’dologiasságában’ merül ki: „Nekünk nem csak hétpecsétes titkaink, hétfejű sárkányaink voltak, hanem hétszilvafás, bocskoros nemeseink is, akiknek nem jutott jobb módról tanúskodó rámás csizma, akik alig különböztek a parasztoktól vagy éppenséggel összeolvadtak velük.”

Természetétől idegen a példaadás, talán éppen ezért tud példátlanul érvényes precedenst nyújtani a vallomásos őszinteség, a megfontolt hangvételű tárgyilagosság. Egyhelyütt azt írja: „Távol áll tőlem az önfeláldozás, a hősi halál gondolata. A társadalmi szerződés, a nemzetinek a nemzetközibe való beillesztése, a kozmopolita költészet: úgy vélem, ha nem akarunk óhatatlanul beszűkülni, nyitni kell a józan közmegegyezésen alapuló nagyobb egységek felé.”

Az önéletrajz ez esetben bontható a szerző önélet-rajzára és az Ön életrajzára is – belerajzolódunk olvasása közben mindegyre és mindenébe valahogy, legyünk akárhány évesek, szülessünk és éljünk akárhol, tartsunk bárhonnan, bármeddig. S ha még tovább szakítunk: lehet-e ettől korrektebb egy becsületes önéletrajz ára. S huncutkodhatunk messzebb kicsikét: e kötet nem a Nagy Pál-féle önéletraj zára, hisz a kötet végén ott olvashatjuk: vége az első résznek.

Új Könyvpiac

augusztus–szeptember

Nem kizárt, hogy a vendégszöveg szót Papp Tibor írta le elsőként az irodalomban: ez az érdem szerintem nem elvitatható (hacsak a szerző nem tiltatkozik alkalomadtán ellene; egy 2001-es Filmvilág „ismeretterjesztő modorban” írt cikkében azt olvashatjuk, hogy műalkotásba invitálni más műalkotásokat, azok szereplőit, illetve egyik-másik részletét a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai posztmodern irodalmi fogás, mely később intertextualitás, majd – nálunk – vendégszöveg néven híresült el; példának okán: az „átszöveg”-re is magyarított hypertext fogalom 1974-ből való). Ma már nincs olyan magára valamit is adó szöveg-gondolkodó, aki a szótárába ne emelte volna be ezt a pazar kifejezést. De pozor: ily módon sem vetekszik a liposzóma vagy a ceramid népszerűségével.

Vendég a háznál

Papp Tibor: Vendégszövegek (n)

Összegyűjtött versek és vizuális költemények 1957–2002

Ister Kiadó, Budapest, 2003

„Engem soha nem érdekelt a kortárs magyar irodalom, legalábbis nem figyeltem rá. Az ember csak addig figyel, amíg a saját hangját meg nem találja. Ha megtalálta, akkor meg már saját magát kell figyelnie. Ha az irodalomra figyel az író, akkor irodalmivá válik, az irodalmi irodalom pedig önnemzéssel születik…” − Oravecz Imre szavait (1999-ből) azért idézem, mert ez a − más értelemben vett − önnemző irodalom perpillanat a legtalálóbb kifejezésem Papp Tibor Vendégszöveg-sorozatára. A szerző 1971-ben (sőt, már a 60-as években!) megtalálta a saját hangját, az akkor Párizsban megjelent harmadik Papp-könyv, a Vendégszövegek 1 már nem egy mutáló nagykamasz sérülékeny stílus-paródiája, hanem egy megkapóan egybehangzó intonációba képzett René Char-olvasat, mely igényesen reprodukált alapdallama, vezérmotívuma lesz a vendégszöveg-tematikára évek során következetesen „ráimprovizált” újabb könyv-tételeknek (lásd az ön-képző sorozatot, s az azt jóval megelőző − a 60-as évek elején készített − René Char-fordítás-töredékeket; 1984: Vendégszövegek 2-3; 1995: Vendégszövegek 4; 1997: Vendégszövegek 5).

Ha van irodalmi irodalom, akkor van papptibori Papp Tibor: egybegyűjtött verseiben és vizuális költeményeiben ölt masszív zörej-testet az a szerző, aki „irodalmi talpalávalóinak” legapróbb hangfoszlányaiból is bármilyen körülmények között fel tudja idézni, vissza tudja játszani és továbbépíteni a teljes művet. Az, hogy érdemes volt ilyen párját ritkító konzekvenciával a saját dolgaira „ráfülelni”, mondhatni a vendégszöveg szóra és vendégszöveg-magatartásra, és ezáltal jó lapra (értsd úgy is: Magyar Műhelyre) föltenni, „rákottafejelni” az életét, mi sem bizonyítja jobban, mint az impozáns küllemű (Magyar Műhely-méretű) album idei megjelenése: ebből a könyvből végre a botfülű karnagyok számára is kihallik, hogy a Vendégszövegek (n)-szimfónia pótolhatatlan darabja a kultúrának.

Nem kizárt, hogy a vendégszöveg szót Papp Tibor írta le elsőként az irodalomban: ez az érdem szerintem nem elvitatható (hacsak a szerző nem tilatkozik alkalomadtán ellene; egy 2001-es Filmvilág „ismeretterjesztő modorban” írt cikkében azt olvashatjuk, hogy műalkotásba invitálni más műalkotásokat, azok szereplőit, illetve egyik-másik részletét a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai posztmodern irodalmi fogás, mely később intertextualitás, majd – nálunk – vendégszöveg néven híresült el; példának okán: az „átszöveg”-re is magyarított hypertext fogalom 1974-ből való). Ma már nincs olyan magára valamit is adó szöveg-gondolkodó, aki a szótárába ne emelte volna be ezt a pazar kifejezést. De pozor: ily módon sem vetekszik a liposzóma vagy a ceramid népszerűségével.

A 90-es évek közepén napjaink magyar irodalmát tanítottam a Miskolci Bölcsész Egyesületben, több szemináriumot szenteltem a Papp-munkák „lehetséges olvasataira”; akkortájt tudakoltam (volna) a szerzőtől, valóban övé-e a szó: megértően mosolygott, s úgy érzem, azzal, hogy nem tiltakozott, egyértelműen megválaszolta a kérdést – ha ezt a gesztust rosszul értelmeztem, s dorgálást kapok olyasvalakitől, aki 1971 előttről kihallotta már valahol ezt a szót, hát akkor: párdon. Tény, nem a „tulajdonviszonyokon” múlik, hogy a plágium és az intertext közti differenciákat kutató jövő nemzedékek „elsőrendűként” joggal példálóznak majd Papp Tibor műveivel: nála pályakezdésétől fogva félreérthetetlenül megkülönböztethető a „beemelt részek” meg- és a behajlás közti text-magatartása, mert kellő mértékben, s többnyire hódolattal vezet rá más szövegekre, a más szövegekre való asszociációkra, ugyanakkor kellő mértékben bír a csak beavatottak számára észrevehető utalásokkal.

Az avantgárd világörökség részét képező, tiszteletet parancsoló gyűjtemény közel nyolcszáz oldalon adja elő a szerző 1957-től összegyűjtött verseit és vizuális költeményeit. A nem véletlenül puritán dosszié-küllemet idéző, Kékestetős-négyzetrácsos borítóját és kitűnő tipográfiáját a szerző természetesen maga készítette. A műveket kronologikus sorrendben újraközlő album alkalmat kínál arra, hogy akik elmulasztották, most még idejében felmérhessék, hogy a saját és a beemelt szövegek fönt említett egészséges, kikezdhetetelen divergenciája milyen markánsan karakterizálja az életmű e jelentős szeletét. Ám a kötet szim-patikus gyógy-ír azoknak is, akik a szerző munkáit kezdettől fogva alaposan ismerik, mert ebben a tekintélyes gyűjteményben számukra is felelősséggel élhető át és vizsgálható újra e munkásság tétje.

Aki most kezdene a műbe belehallgatni, annak nem a véletlen lejátszási sorrendet ajánlanám: mindenképp érdemes előtte fület hegyezni a szerző itt érthetően nem közölt elméleti munkájára (Múzsával vagy múzsa nélkül? Irodalom számítógépen, Balassi, 1992), és odafigyelni arra a nyilatkozatra, amelyet a szerző Balla D. Károly internetes folyóiratának, a Pánsípnak adott 2002 februárjában (www.hhrf.org/ungparty/szalon). Ám azok sem járnak rosszul, akik L. Simon László testes fülszövegéből tudnak csak Papp Tibor munkájáról tájékozódni: az ajánlás olvasmányosan summáz, gondosan útbaigazít.

Aki megteheti, mindezek előtt olvassa el a szerző legújabb kötetét, az Európa Kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi regényt: ha a Vendégszövegek (n) egy avantgárd hungaricum, akkor az Egy kisfiú háborús mozaikja legyen mindezek előtt az unicum. Hölgyeim és uraim, kedves lapozgatásukra: olyan finomságban lesz részük, melyre menthetetlenül rá fognak szokni.

Új Könyvpiac

2003 október

Doktor úr, írja fel, ne csak magának, hogy az Olivér könyve nem egyszerű elbeszéléshalmaz, gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény, mely az autobiográfia után szabadon nevezhető Jár-Mű-Biográfiának (és JÁRulékos MŰbiográfiának is, s nem csak azért, mert Cadillac, Chevrolet, vagy épp Mercedes is említődik a műben), hanem mert a szerző igencsak Járatos az önMűködés (lásd Disztichon alfa) képzésében és egyéb műképzésben is (képversek pl. a ’91-es Ikonokban). Nem lőne túl a célon, ha e két legutóbbi Papp-kötetet a járni, előbb mozdulatait és később gondolatait is műbe-művészetbe koordinálni tudó gyermek, majd kamasz ill. fiatalember fejlődésregény-duettjeként diagnosztizálná.

Nő-Vény-kert

Papp Tibor: Olivér Könyve

Kortárs Kiadó, Budapest, 2004

Írjon, doktor úr, a receptre egy Olivér könyvét. Talán nem túlzás nekem NŐvekedés-regényről beszélnie Papp Tibor legutóbbi kötete kapcsán. Kapcám szorulna most, ha előző munkája, az Egy kisfiú háborús mozaikja (Európa, 2003) nem szintúgy önéletrajzi elemekkel − nem titkoltan igen-igen gazdagon − átszőtt műnek íródott volna, mint az Olivér könyve, de a kötetek fülszövegén ill. hátsó borítóján Ön szerint sem véletlenül közölnek a szerző életrajzából fontosnak ítélt momentumokat: tudjunk kötni és követni…és NŐvekedni.

Vége a vendégszövegeknek? Mentés másként? (Elköszönés: szév asz, vendégszövegek). Doktor úr, a maga szíve sose fájl?

Egy életművét olyan tudatosan építő szerzőtől (lásd pl.: Vendégszövegek), mint Papp Tibor − azon túl, hogy tradicionális, „természetgyógyász” prózát ír −, értékelhetjük váratlan életmódváltozásként, hogy nem Nőveszti eggyé, nem egyetlen nagyobb ívű vitaminbombába adagolja ezeket az egyenként is nagyigényű prózákat. Egyenként is, tehát nem „csak” kötetekként: egy-egy tavalyi Forrás-kapszulában már bevehettünk Papp-prózákat, sok folyadékkal lehetett inni, akkor még nem sejthettük, hogy a Vipera és oroszlán (tessék, doktor úr, itt is a kígyóméreg), ill. A varrónő c. elbeszélései majd címjelzés nélkül lesznek összetevői az Olivér könyvének.

Nem lőne túl a célon, ha e két legutóbbi Papp-kötetet a járni, előbb mozdulatait és később gondolatait is műbe-művészetbe koordinálni tudó gyermek, majd kamasz ill. fiatalember fejlődésregény-duettjeként diagnosztizálná.

Persze, egy gyermek nem élheti olyannyira tudatosan az életét, hogy egy későbbi, önkörbe záródó „énpróza” kulcsfigurájaként figyelje, mikortól lesz szobatiszta, de egy ’56-ban Magyarországról Belgiumba menekülő fiatalember már láthat-nézhet előre megfontolt szándékkal olyan „tepróza”-szemmel, amelynek retinájából későbben az író az írásműtét (értsd úgy is: írás-műtét és mint írásmű-tét) során előhívhatja a valóságban megtörténteket − melyet aztán az élettapasztalat kezel tovább. Hiszen Olivér, ha fétisként is tisztelte diákkorában pl. a debreceni Csapó utcában érzékelhető szőrös női lábakat, arról nem írhat 21 éves korában Liege-ben úgy, ahogy Papp Tibor 2003-ban Párizsban vagy Budapesten teszi ugyanezt. Olivért úgy teleNőtte a látvány, az érzékiség, hogy Papp Tibor könnyedén (és jól olvashatóan) hívja-írja elő azt az emlékezet cuccaiból. Gerjesztően szép oldalak sorjáznak a nem káros MellÉkhatású nőkről, bekezdésenként is felérnek egy-egy méregtelenítő kúrával.

Az Olivér könyvét magasztosan a nőkre való ráeszmélés folyamatának 2004-es alapművéül nevezhetné ki, ha ez a „kinevezés” nem múlná alul a páciens teljesítményét. De az alapmű-díj túlontúl kevés lenne a „történ(e)tekhez”, s nem csak azért, mert Pappnak köszönhetően számtalan kisebb-nagyobb világ-dolgon tarthatjuk szemünk tartósabban, mint mielőtt az sorsunk részévé válhatott.

(Aki szereti a gyönyörű apróságokat, annak az is nagy főnyeremény, ha például soha nem figyelte, miben különbözik kutyáinak nyári ugatása a télitől: olyankor „a kutyák rövideket és egyenként ugatnak, mintha őrhelyüket jeleznék, keresvén a közös védekezést az alattomosan támadó hideg ellen”. Megtalálja ettől ki-ki a számára nagyobb-fontosabb dolgokra való rácsodálkozás örömét is, s maradjunk most is a hidegnél: „Madame Lulu az apját acélszál emberként őrizte emlékezetében, aki hajnalonta kiáll a járdára, és családja védelmében pengeéles alakjával két egymás mellett csattogó lepedőre hasítja az erős, hideg szelet.”) Kezdem betegesen szeretni a Papp-prózát.

Kortárs doktor, a kiadó, igényes partnere volt a szerzőnek: tetszetős, előkelő, időtálló elixírt produkáltak. Szürke Péter csomagolásterve elegánsan üzeni a patikába betérőnek: ez gyógyír, érdemes hazavinned. (Olivér, mert megérdemelted.)

Új Könyvpiac

2005 január–február

Ma is mondják a rendetlen hajú nőkre, hogy medúzafejük van. Én eddig azt mondtam rájuk, rendetlen hajuk van. Mostantól fogva medúzafejűek. Olyan a fejed, mint egy medúzáé, mondom majd egy rendetlen hajú nőnek. Ha megkérdezem Arany Jánost, ki az az Orlando, azt mondja, csigabiga, Toldi szarvadat. „Kobzosnak azonban elállt szeme-szája / S mond Toldinak, amint odaért hozzája: / «Ily dolgot az ember nem hinne regében, / Orlando ha tenné, olasz énekében.»” Ha megkérdezem Kun Marcellát, legfeljebb azt kérdi, ki az az Orlando. Az kizárt, hogy azt kérdezze: melyik?

MI KÉNE, HA VÓNA

Petőcz András: Medúza

Noran Kiadó, Budapest, 2000

Faludi Ádám: Visszajátszás

Fantom Kiadó, Tatabánya, 2000

2000 augusztus elejétől október végéig Orlando feliratú dossziémba igyekeztem hajigálni minden olyan papíralapú érdemi dolgot, amelyet összefüggésbe tudtam hozni Petőcz András Medúza és Faludi Ádám Visszajátszás c. köteteivel. E dosszié a fecnijeim tömege mellett tartalmaz egy „idézetfüzetet”, melybe szobámban, s utazásaim közben, a Miskolc–Budapest ill. Budapest–Miskolc között közlekedő Intercityk, Eurocityk büfékocsijaiban, valamint kedvelt állomáshelyemen, Miskolc Városház téri Tokaji borozójában jegyeztem az említett szerzőkkel kapcsolatban ezt-azt. Ma, november 4-én reggel kiborítottam ezt a dossziét, s eme összebeírással igazolom, hogy megpróbáltam rendet rakni benne.

„S hogy miért nem a könyvekről írtam,

azt minden második olvasó tudja.

Nálam mindig te vagy az első.”

Kun Marcella

KÉNE VALAMI PETŐCZHÖZ

(medúza)

« Kéne valami idézet az elejére Petőcztől.

„…szükségesnek látom megjegyezni, hogy Radnóti Sándor Hamisítás c. könyvéből emeltem át a »medúza« szót könyvem elejére”.

« Kéne valami idézet Radnótitól, valami radnótishamisításmedúzás.

Radnóti Sándor a Hamisításban: „…a tárgy szabad lebegésére és lágy, pontosan meghatározhatatlan állagára.”

« Kéne valami Radnóti–Petőcz párhuzam, pl. Radnóti írt valamit Petőczről.

„A »lefojtott önidentifikáció« csak Petőcz András kísérleteiben jelent egyet a deperszonalizálással. Ami persze tudatos.”

« Kéne valami magyarklasszikusmedúzás.

„Száraz tetőnk alá ma behuzódva / az ablakon berémlő vert bozótba / új bajra ki ne szökj… / Lélek les ott künn lelket, mint a kobra, / s a gyűlölségek száz Medúza-szobra / mered a lomb között. / Óh, előrefutós meg visszatérős / lelkem, drága kis ebecském, be félős, / hogy nyomod ottveszik, / ha nem von vissza a szent vágy, a jó láz, / mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz, / az alvó kedvesig…” (Babits Mihály: Józanság)

« Kéne valami biológiamedúza.

A medúza a csalánozók közé tartozó kocsonyás testű állat, amely nemzedékváltozással, ivadékcserével szaporodik. A polipok ivartalan szaporodással hozzák létre a medúzákat, melyek aztán ivaros úton létesítik a polipokat. Az ivaros nemzedék után egy vagy több ivartalanul szaporodó nemzedék következik. A hidroidpolipok ivartalan úton, sarjadzással hozzák létre a medúzákat. Vannak virágmedúzák, lapos, bunkós és hólyagos medúzák, zászlószájú korongos és gyökérszájú korongos medúzák, kockamedúzák, kehelymedúzák, zacskómedúzák.

« Kéne valami írástudókortársirodalmiembergyűjtemény, ami tud ilyesmikről is.

Bertók László tud a polipok és medúzák összefüggéséről: „Megneveztük a medúzát / lebegni mégis megmaradni / és elindultunk befelé / két önjelölt szent ballonkabátban”
Bertók máshol is tud a medúzákról: „Ó, nagy medúza-délután! / szeretteim ide lebegnek, / akácfa-karón ring az ég, / ernyője gombján szívem lüktet.”
Balázs Attila egy tavalyi ÉS-ben: „Elvész ujjaim között lefelé, mint a medúza tutaja.”, és a tavaly decemberi Forrásban: „Különben se szeretem a levest hidegen. Olyan, mint a döglött medúza nyákos leve.”
Tolnai Ottó egy 1999-es Alföldben: „…foglalkoztam Görögországban (…) a tutajmedúzával (Porpita umbella) és (…) a búzaszín kék medúzával (Cyanea lamarcki) és rokonával, a gyökérszájú medúzával (Rhizostoma plumo).”

« Kéne valami mitológiamedúza.

A három Gorgó közül Medúza az egyetlen halandó. Fején haj helyett kígyópikkelyek, szájából agyarak meredeznek, keze rézből, szárnya aranyból; aki szemébe néz, kővé mered. Medúzának Pallasz Athéné segítségével Zeusz halandó nőtől származó fia, Perzeusz veszi fejét. Perzeusz Medúza fejével szabadítja meg Androméda etiópiai királynőt.

« Kéne valami irodalmigorgósmedúza.

Szilágyi Ákos a Szittya-szótyárban: „Góg és Mogorv / arca néz rád / Medúza-arc / – nem vigyorgó! – / magyar agyar / görög Gorgó”.

« Kéne valami irodalmiszexuálismedúza.

Turczi István a Venus Vulgivagában: „Puszta fikció az, / hogy a szerelem nem kémia. / Amikor szemérmed / (vagy szemérmetlenséged) / jelvényére szám rátapadt, / elúsztak ellenérveim, / csikóhal-ágaskodású, / rózsaszín pázsitharmatos, / áramló, sósvizűtenger / nyelte el korallnyelvemet, / s végül a Mariana-árok! Mint egy duzzadó medúza, szívott, taszított a mélybe.”

« Kéne valami frajdos-, vagy egy derridaszexuálismedúza.

Derrida Freudról egy ’97-es Alföldben: „»Lefejezni: kiherélni. A Medúza okozta rémület tehát a kasztráció okozta rémület, mely a látványhoz kapcsolódik.« Freud tehát azt magyarázza, hogy aki végül kővé válik, a Medúza levágott feje miatt és láttára válik azzá, az anya miatt és láttára, ha az látni engedi nemi szervét. Amikor a Medúza haját a művészet oly gyakran kígyók formájában ábrázolja, ezek ugyancsak a kasztrációs komplexusból származnak, és figyelemreméltó módon, bármekkora rémületet váltsanak is ki, egyúttal a rémület enyhítésére is szolgálnak, minthogy helyettesítik a péniszt, melynek hiánya a rémület oka.”

« Kéne valami faludifrajdos.

„(…) aláírta: Freudkakas” (Faludi Ádám)

« Kéne valami irodalmilexikonmedúza.

Tamás Attila Weöres-szócikkéből, ÚMIL: „Medúza (1944) c. kötetében már saját világát építgette.”

« Kéne valami középiskolástankönyvmedúza.

Egy tankönyv kitépett lapján: Théodora Géricault: A Medúza tutaja a romantika első nagy alkotása. A Medúza nevű hajó zátonyra futott és elsüllyedt.

« Kéne valami világirodalmimedúza.

Antoine de Saint-Exupéry a Citadellában: „…fehér vonalakat festetek a táborban, hogy legyenek veszélyes és biztonságos körzetek. Tiltott helyet rendelek el, ahol a belépőt halálbüntetés várja, hogy tájékozódni tanuljanak a térben. Így nő gerince a medúzának. Ettől kezd majd járni tudni, s ez csodálatos dolog.”
Ray Bradbury A ködkürtben: „Táplálkozol, tőkehalakat, pontyokat nyelsz el hatalmas kortyintásokkal, meg medúzák egész áradatait, és emelkedsz, lassan emelkedsz, miközben telnek-múlnak az őszi hónapok, a szeptember, amikor útnak ered a köd, az október, amikor sűrűsödik…”
Márquez így indítja A világ legszebb hullája c. novelláját: „A gyerekek, akik elsőként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgő tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbocot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla sargassoszövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.”

« Kéne valami határontúlimagyarirodalmimedúza.

Gion Nándor a „jugoszláv népről” a Medúzák nem hoznak szerencsét c. novellájában: „Százféle nyelven beszélnek, és gyűlölik egymást. […] Addig maradnak tehát nyugton, amíg lehűthetik magukat a tengerben, de egymás torkának esnek majd, ha egyszer a tenger kiveti őket.”

« Kéne valami régészetileletmedúza.

Miért vannak a kelták pénzein Medúza-formájú fejek? Mert a keltáknál a fej a másvilág hatalmának jelképe?

« Kéne valami szólásmedúzaszerű.

Ma is mondják a rendetlen hajú nőkre, hogy medúzafejük van. Én eddig azt mondtam rájuk, rendetlen hajuk van. Mostantól fogva medúzafejűek. Olyan a fejed, mint egy medúzáé, mondom majd egy rendetlen hajú nőnek. Tudják vajon a rendetlen hajú nők általában, hogy medúzafejük van?

« Kéne valami mitológiacsillagászatimedúza is.

A kővé változtató szemet az Algol nevű csillag jelképezi a Perzeusz csillagképben.

« Kéne valami tévés- vagy rádiósmedúza.

A Star Trek Is there in truth no beauty? c. epizódjában szerepel egy Medúza nevű bolygó. Alaktalan lények otthona, akiknek látványa azonnali őrületet okoz.

(Orlando)

« Kéne valami idézet Petőcz Orlandójából.

„Nincs még nő rajtam kívül, aki ennyire férfi, mint magam.”

« Kéne valami jó kérdés. Ha megkérdezem

Arany Jánost, ki az az Orlando, azt mondja, csigabiga, Toldi szarvadat. „Kobzosnak azonban elállt szeme-szája / S mond Toldinak, amint odaért hozzája: / »Ily dolgot az ember nem hinne regében, / Orlando ha tenné, olasz énekében.«”
Kun Marcellát, ki az az Orlando, legfeljebb azt kérdi, ki az az Orlando. Az kizárt, hogy azt kérdezze: melyik? Pedig ez az Orlando a Melyik Orlando.
A mindenkori miniszterelnököt, mi jut eszébe Orlandóról, akkor azt mondja, olasz képviselő, később közoktatási, majd igazságügyi miniszter.
Czigány Györgyöt, ki nyer ma, azt mondja, Orlando di Lasso, több mint kétezer művet írt.
Grétsy Lászlót, mi a véleménye erről a szóról, akkor azt mondja, andó, endő, kerülendő.
Wass Albertet, mennyi az idő, azt találná mondani: Disney World, állítsuk hozzá az óráinkat. Beszélne az Universalról, az MGM-ről, mesélne a Kennedy űrközpont-béli élményeiről, vagy azt mondaná, Orlandótól 80 kilométerre lakik.
A KLTE-n tanító barátomat, mi a ciklotron, akkor azt mondja, ő matematikus, nem fizikus, ne kérdezzek tőle ciklotront, a ciklotron feltalálásáért Orlando 1939-ben fizikai Nobel-díjat kapott, ne bántalmazzam fizikailag, hagyjam őt ilyenekkel.
Egy kiskamaszt, ki az az Orlando, akkor azt mondja, hogy egy magándetektív, 32 megabájton már elindul, Amerika, 30-as évek, szesztilalom.
Eszenyi Enikőt, azt mondja, Shakespeare, Orlandót rendezett Szlovákiában, Ahogy tetszik.
Nagy Bandót, mit csinál egy szálló fika, ha elfárad, akkor azt mondja, orrlandol.
Az argentin postást, azt mondja, Julio Cortázar, hordok neki sok levelet, mióta írt Orlandóról egy novellát. Szakaszvég.
A chilei postást, azt mondja, Orlando Letelier, de már nem viszek neki több levelet, negyedszázada Washingtonban kinyírták, a chilei kinyírók szerint rosszul politizált.
Petőczöt, feltehetően azt mondja, Adelina Virginia Stephen. Írt Orlandóról Adelina egy könyvet, a címlapjára azt írta, Virginia Woolf: Orlando. Mi 1928-at írtunk, a címlapjára. Woolf Orlandója négy évszázadon keresztül váltogatja a nemeit. Igen, igen, a nemeit. Orlando androgün. Orlando és Grühn Andor.
A fiam, mi jut a négy évszázadról eszébe, jobb esetben azt mondja: Hegylakó. Csak egy maradhat életben. Piff-puff-paff.

« Kéne valami buta kérdés.

Mit csinál Petőcz Orlandója? Vágyakozik (Orlando vágyakozása). Ébred (Orlando ébredése). Emlékezik (Orlando emlékezése). Mondja (Orlando mondja). Távozik (Orlando távozása). Keres(ik). (Orlando keresése). Visszatér. (Orlando visszatér). Orlando mindig csinál valamit. Orlando valamit mindig csinál. Orlando mindig valamit csinál. Orlando meg van csinálva. Orlando van megcsinálva. Orlando csinálva van meg.

« Kéne valami.

Valami Orlando. Nekünk megvan az Orlando, mondja Leonóra. Mondom, nincs. De megvan, ha itthon nincs, akkor anyámnál van, majd áthozom neked. Virginia Woolf: Orlando, áthozta, olvasom. A mű eredeti címe: Virginia Woolf: Orlando. Penguin Books, 1945. Kriterion, Bukarest, 1984, fordította Szávai Nándor. Szávai Woolf fordítása közben középiskolai tanárként dolgozott. 1948-tól oktatásügyi államtitkár, részt vett az iskolák államosításában. Kossuth-díj, 1948.

« Kéne valami, amiből megtudjuk, mikor van éjfél.

Az Orlando utolsó mondata: „És akkor felhangzott az éjfél tizenkettedik kongása; az éjfél tizenkettedik kongása, csütörtökön, ezerkilencszázhuszonnyolc október tizenegyedikén.” A tizenkettedik kongás után van pontban éjfél? Az első kongás előtt? Az első kongás a nap utolsó, vagy első másodpercében hangzik fel? Aznap kondul mindig az éjfél? Az éjfél tizenkettedik kongása csütörtökön, ezerkilencszázhuszonnyolc október tizenegyedikének utolsó, október tizenkettedikének első pillanatai voltak?
Az ötödik sípszó tizenkét órát jelez – mondja a bemondó. Egyértelmű, bemondja délben az unalmast. Dél lesz, mire az ötödik sípszó megszólal.
Az Avasi templomot nap mint nap, éj mint éj hallom, 12.00-kor kezdi kondítani a delet: dél után kong el a dél; éjfél után az éjfél; kongása visszaemlékszik az előző napra.
Virginia Woolf szerint az éjfél tizenkettedik kongása csütörtökre esett. Utána kell néznem, ezerkilencszázhuszonnyolc október tizenegyedike valóban csütörtök volt-e. Izgat, hogy szerda volt, avagy péntek. Vagy egyszerűen: csütörtök.
Kár, hogy az öröknaptárom szerint 1928. október 11. egyszerűen csütörtökre esett.
„Már szinte éjfélt kondít az óra, mikor kinézek az ablakon.” – korábban Szonda Szabolcs e soráról írtam: „Ugye nem nehéz elképzelni, hogy szinteéjfél van. Azt kondítja az óra most. Merthogy ott van, jelen az időben, nem fogja kondítani a szinte éjfélt, hanem most csinálja azt a kondítást. Elütni valója van, el kell ütnie valamivel az időt, a szinteéjfélt, egy órának ez a dolga. Aztán jöhet a rendes éjfél, a valódi, az is le lesz kongva, de nem hallom, mert annyira ki vagyok már szintekongva.” Szonda Szabolcs, hozzá kell tennem, biztos vannak olyan órák, amelyek még aznap ütik el az éjfélt.
„Valahol tizenkettőt ütött valami.” (Faludi Ádám)

KÉNE «EGYVALAMI« PETŐCZTŐL FALUDIIG

« Kéne egyvalami lehetetlen átvezető kérdés, rá egy még lehetetlenebb válasz.

Ki/mi az összefüggés a Visszajátszás és a Medúza között? Arthur Clarke a Galaktikában 1987-ben Találkozás a medúzával, 1993-ban Visszajátszás címen publikált egy-egy novellát.

III. KÉNE EGY FALUDIHOZ

« Kéne egy lehetetlen átvezetést követő idézet Faluditól.

Szeptember közepén még fogalmam sem volt, ki az a Faludi. Fogalmam sincs, hanyadika van ma. Ma november 4-e van. Fogalmam sincs, miért hajigálok „faludis” feliratú jegyzetlapokat az Orlando c. dossziémba; „szabin nők és nők szabin” – ez volt az első hajintásom. Ezért a hajintásáért már megérte foglalkoznom magamfaludival.

« Kéne (még) egy(néhány) felesleges dolog.

visszajátszik a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: ts ige 1. Törvényellenesen visszajuttat vmit előző birtokosához. 2. (t.n. is) Sp (Labdát) ahhoz továbbít, akinél előzőleg volt 3. <hangszalagot, hanglemezt, ill. fölvett szöveget, zenét> ellenőrzésül lejátszik.
A közjegyző hatáskörébe tartozik, hogy a jelenlétében történt tényeknek információhordozóra való felvételét tanúsítsa. A rögzítésnek kell a jelenlétében történnie, neki kell őriznie a médiát, azokat a tárgyakat, amire az információkat, tényeket fölvették. A visszajátszás alkalmával ad ki tanúsítványt arról, hogy ezek a tények a jelenlétében kerültek felvételre.
Arthur Clarke járt már vajon közjegyzőnél?

« Kéne egy huzam: Faludi–Pécsi-beat.

Faludi hirtelen hat.
„Faludi anakronizmusához különös megkésett indulás is párosul: ’normális’ költői indulása idején gyakorlatilag nem jelent meg kötete (sokféle oka volt a meg nem jelenésnek, mint ismeretes), majd negyvenedik és ötvenedik életéve között (az ezredvég utolsó évtizedében) hirtelen hat.” (Pécsi Györgyi A Véletlen Balettben)
Mondtam, ugye, hogy Faludi hirtelen hat. Következtetés szerint (Pécsi Györgyi következtetése szerint?) lehet az ezredvégnek első évtizede is.
„Keresem én az anakronizmusom nyomait, s ha ez arra vonatkozik, hogy az össz-emberi költészet működőképességében és folytathatóságában hiszek, akkor vállalom is.” (Faludi Ádám)
„Faludi Ádám a maga félszáz esztendejével is megmaradt afféle vidéki szegény (van ennek a szónak még deprimáló él nélkül normális jelentése?), vagány beatniknek, bennragadt a társadalom és történelem determinizmusa ellen hadat viselő lázadásban, s olyasféle partizánháborút folytat a világgal, mint tették azt az észt partizánok, akik közül az utolsó a hetvenes években követett el öngyilkosságot…” (Pécsi Györgyi)
„Nem ragadt benne. Alapvetően rossz gyakorlatnak tartja a civilizáció napi programját, s persze dühöng miatta. Szóval kozmikusabban nézem én ezeket a dolgokat, nem Tatabánya centrummal a hátam mögött.” (Faludi Ádám)
„Szeretem pl. Kurt Vonnegutot is. Meg Kondor Bélát.” (Faludi Ádám) „Kondort nem szeretni annyi, mint rosszban lenni magunkkal.” (Kun Marcella)
„Költői szóhasználatára is erőteljesen jellemző a beat zsargon.” (Pécsi Györgyi) „Mire még?” (Kun Marcella)
„A beat-korszak: Amerika, 1954–58 kb. Ezt a skatulyát az egész magyar kritika (+rádió, tévé, napi sajtó) rossz aspektusból, rossz értelemben használja. Valamelyik hülye a Beatles megjelenését és a beat kifejezést egybemagyarította valamikor. Talán Komjáthy György, vagy Cseke László. Beatzenének nevezték az egyébként hazai pályán (Nyugat) pop jelzővel ellátott stílt. Egyszer meg kéne mondani a hazai tudattágítóknak, hogy mi a helyzet. Itt nálunk semmi beat nem volt. Talán majd lesz, ha ez a társadalom eléri azt a fordulatszámát, ami a beat-et kitermelte. Csak az nyilván másról szól majd.” (Faludi Ádám)

« Kéne egy „nyelvileg” vitatható mondat Pécsi Györgyitől.

„Leltárkönyv is a Visszajátszás a századról, a virgonc dédapától a depressziós jelenig (»nekem nincsenek ambícióim«”), technikáját tekintve mindenképpen, s kétségtelenül a beat-korszak nemzedék tagjának, képviselőjének tollából.”

« Kéne egy „nyelvileg és irodalmilag” sem vitatható mondat Pécsi Györgyitől.

„Ha jól számolom, a Visszajátszás a hetedik.”

« Kéne egy vitathatatlanul jól sikerült mondat tőlem.

Kéne legalább egy nekem is.

« Kéne egy olyan ember, aki jól ismeri a munkáit.

Győri László olyan ember, aki jól ismeri Faludi munkáit.

« Kéne egy vitatható mondat Győri Lászlótól.

„Ebben a könyvben Faludi Ádám személyiséggé változott, ha esetleg eddig nem láttuk annak.” (az Új Könyvpiacban ). Pszichológia szigorlatom (a kilátás kedvéért: 1987) rémképeiből felötlik, hogy ott szerfelett nem volt mindegy személyiséggé változást, vagy fejlődést emlegetni. Rossz következtetésképp itt sem (lehetett volna) az. Sajnos arra nem emlékszem, hogy ott a személyiség kritériumának ki tartotta az én felismerését, vagyis azt a képességet, amelynek segítségével egy-egy organizmus el tudja magát határolni a környezetétől. 1987-ben ott ezt úgy kellett volna mondanom, hogy Győri szerint Faludi ezzel a könyvvel fejlődött személyiséggé. 1987-ben Faludinak még nem jelent meg kötete, irodalmi értelemben még nem határolta el magát a környezetétől.

« Kéne még egy személyesen szép mondat Győri Lászlótól.

„Ha Faludi Ádám még személyesebbé válik személyiségének, költőiségének fontossága tudatában (tudniillik, hogy szükségünk van rá), akkor még jobb olvasóinak tarthatjuk magunkat.”

« Kéne még egy személyesebben-vitathatóbban szép.

„Faludi Ádámmal az a fura vicc történt meg, hogy régen nem sejtették, most meg már esetleg nem értik, miről, hogyan beszél, de erről nem tehet, nem baj, inkább érdem.” (Szintén az Új Könyvpiacban).

« Kéne még egy személytelenebbül vitatható mondat Győri Lászlótól.

„Nagy igazságtalanságnak tartom, hogy árnyékban kell alkotni például Faludi Ádámnak, hogy az irodalomkritika olyan szenzációhajhász, amilyen, hogy nem hajlandó tudomásul venni csak a tűzijátékot, csak a robbanást.”

Ahhoz, hogy (jól) értelmezni tudjam ezt a mondatot, szükségeltetne némi támpont, amelyből (egyértelműen) kiderülne, konkrétan mit akart ezzel Győri kifejezni. Felettébb érdekelne például, hogy szerinte minek/kinek az árnyékában alkot Faludi. És mi az, hogy „kell”?

Érzésem szerint Faludi nem árnyékban alkot. Faludi nem alkot árnyékban. Lámpást gyújt, úgy körmöl. Itt-ott ő maga a világító test. Törékenységükben is tartós lámpásai vannak, huzamos ideig egyenletes fényt adóak, szórványosan kormozóak. Még a huzatot is állják. Sőt, csinálják is néha. Ha pislákol is, hunyorog csak inkább.

Az irodalomkritika akkor becsületes, ha árnyékból, s csak a tűzijátékra figyel. Ha a megfelelő mű kipattanó szikráira ügyel. Ha diszkréten (a megfelelés diszkréciójával bírva) maga is tud robbantgatni. A gyújtogatni igyekvő szépírókat szerencsére csak az irodalomkritikában gyújtogatni igyekvők tanulmányozzák. Úgy van rendjén, hogy az ún. irodalomkritikai tudomásul vétel során pusztán a (szerintük) nem (kellően) tudomásul vettek szerint adódnak gyógyíthatatlan igazságtalanságok. Ha a „durcásak” tudnának csinálni egy „erőteljesebb”, szerintük nem szenzációhajhász irodalomkritikát, akkor megbántódottságunkban mi neveznénk szenzációhajhásznak a vérszegényebbeket.

Az irodalomkritika azt eszi meg, ami ínyére van, s a jó falatokat hajhásznia ajánlatos. Ez benne az ízléses, ezért a hajhászásért érdemes öröktől fogva odafigyelni rá, bevennünk azt, ami nekünk smakkol, alázatosan hinni, hogy fogunkra is való néha. Mindenki szíve joga eldönteni, hogy mivel, kivel, s hol b.ssza el a drága hétköznapjait. Szenzációhajhásznak feltüntetni az irodalomkritikát 1. annyi, mint szenzációhajhásznak lenni, vagy 2. annyi, mint akarni, de nem tudni annak lenni, vagy 3. annyi, mint „tudni”, de nem „akarni” annak lenni.

A választ(ód)ás nem szívjog, hanem kvalitás kérdése. A szívjog pedig nem úgyannyira dologian körülírható, mint a talentum.

« Kéne egy belátóan szép mondat.

Mintha valakire rájönne a belátás, be kell látnia, hogy immáron jártas Faludi műveinek egy lehetséges helytálló olvasásában/olvasatában. „Ha a fogalmazásokat vizsgálom, a szakma Faludi kisujjában.” (Dippold Pál a Magyar Naplóban)

« Kéne egy belátóan szép-keserű mondat.

„Megdöglött bennem az irigység, és megszületett az alázat.” (Ugyanő ugyanott.)

« Kéne egy kis beat (ami) megint.

„…iróniája, öniróniája, helyenkénti komor szarkazmusa sem más, mint – a Pat Boone, a Rolling Stones, Frank Zappa neveivel jelzett és fémjelzett korszak – egy nemzedék közösséggé szerveződésének elmulasztott lehetősége és az ebből fakadó társadalmi cselekvésképtelenség fölötti kétségbeesés kendőzése. Átalakítása olyan mutatvánnyá, amelyben a clown egyszerre siratja és gúnyolja önmagát.” (Endrődi Szabó Ernő az ÉS-ben)

« Kéne egy összefoglalóan kisasszociációs mondat egy eddig nem említett személytől.

„Alapvető módszere (…) az asszociációs technika, ami sokkal inkább a beatirodalomhoz kapcsolja, mint az újabb irányzatokhoz. (…) Faludi elődöket keresve-vállalva megszólaltatja azokat, akik – más gondolati alapról – ugyancsak elvégezték saját valóságuk kritikáját” (Bokányi Péter a Kortársban).

« Kéne egy utolsó mondat Faluditól.

Huncutra sikeredne, ha ez a Visszajátszás c. vers utolsó mondata lenne. „Óceánból kilépő csillagspirál meteoritmagvakkal, óceánba visszatérő használt csillagok.” (Faludi Ádám utolsó mondata a Visszajátszásban).
Most mondja valaki, hogy nem érdemes visszajátszani a medúzát: Héléne Cixous A medúza nevetésében: „És mi magunk is (…) tenger vagyunk.”

« Kéne egy külön köszönet Petőcz Andrásnak és egy külön köszönet Faludi Ádámnak.

Külön-külön: külön köszönet.

Az Irodalom Visszavág

2000 ősz–tél

Miskolc és Hernádkak között impozáns napraforgótáblák metszik mesterien a teret. Jól vannak odatéve, miként jól van a Faludi-könyv is, odatéve: bámulva a kerti csap tövében az általa kimetszett térszeletet, arra gondolok, vajon a csiga tudja-e, milyen kárt okoz, mikor lyuggatja az alsó leveleket. De hát nem is lyuggatni megy oda, hanem enni. Élni. Életben maradni.

Cefrenesz

Faludi Ádám: Napraforgó

AB-ART, Pozsony, 2002

Él egy igazi napraforgó Hernádkakon, a kerti csapom tövében, most bontja a tányérját. Vastag, húsos szárat növesztett, legalsó leveleinek közepét kiette az éti csiga. Nem neheztelek a csigára, szimbiózisban élünk, részemről annyi az előny, hogy hosszan bámulhatom, naplemente után, amikor majszol. Egyre följebb merészkedik, a zsengéktől hamar eljut a vaskosabb levelekig.

Él egy műnapraforgóm, Hernádkakon, Faludi Ádám műnapraforgóját olvasom a kerti csapom tövében. Most bontja a tányérját, vastag, húsos szárat növesztett, alsó részeinek közepe itt-ott foghíjas, növendékeitől hamar eljutok a vaskosabbakig. Nem neheztelek a Napraforgó egyes részeire, szimbiózisban élünk, részemről annyi az előny, hogy hosszan élvezhetem, naplemente után is, amikor majszolom.

Nem is lenne ok sok mindenért neheztelni. A Napraforgó, ki kell mondjuk, a leg(faj)súlyosabb Faludi-könyv. Úgy fogom forgatni, mint ahogy forgatom a nyolcvanas évek végétől Ladányi posztumusz kötetét. Azt is elő-előveszem, mert útikönyv, amely nem csak egyszerűen kísér: kalauzol is. Méretileg is majdnem hasonló, tessék így is, úgy is érteni. Hiszen: „Lehullott világok érnek össze, / összeérnek a hordóban, fülelek, / várok a cefreneszre, várom, hogy mikor lesz a világörökség része / a cefrenesz. / Néhány várakozást kedvelek, ez az egyik, / félrevonulok, s várakozom, / az idő lelassításának híve vagyok”.

Cefrenesz: immáron a tíz legszebb magyar szó között. Képes ezt a neszt talán már „múlhatatlan belénk csendesíteni”: „Én miért nem pálinkafőző lettem, / miért nem lettem pálinkafőző, hiszen a pálinkafőzőnek olyan jó a sora, / fahasábokat rak az üst alá, nézi a telet, / és olyan titokzatos dolgokat művel, / mint a sírásó vagy az istenek”. Faludi ezzel nem csupán a tíz legszebb szavam sorát rendezte át, hanem a tíz legszebb magyar versét is.

A Tévéletben c. ciklusból vett idézetekkel itt „mindössze” az bizonyítható, hogy Faludi egy jó időre önmagának is feladta a leckét: ezzel már megírta, amit lehetett. Mert nyilvánvalóan lehet még jobbnál jobb verseket írnia, de észbontóbbat ettől már képtelenség; s akkor ismét, hiszen, mert így tovább: „Szilvát ültetni, / megkeresni a legrövidebb utat / a vágyak elvesztéséhez, megtalálni az utat. / Miért nem mentem pálinkafőző-iskolába, / miért nem.”

Nem a recenzens dolga, hogy köszönje az Életre Hívó AB-ART-nak, hogy pártfogásával felénk is hallható a cefrenesz, s köszönje a Faludi Életére Hívő Tatabánya városának, hogy támogatásával ilyen szépet produkálhattak. Ám annyira örvendetes a tény, hogy még azt sem tudom megállni, hogy a kötetet tervező Haltrich Györgyit innen is köszöntsem: Faludi szerencsés, mert ilyen nőtalentumot fogott ki, hozzá nem értő kezekkel bizony igen-igen könnyen lehetett volna egy ilyen című versgyűjteményből pocsék kinézetű könyvet készíteni. Ez egy ízléses, igényes napraforgós kül-színű kötet, melynek szezonálisan is „pofás”, konkrét külleme, laza, de ugyanakkor rendezett tipográfiája remekül rájátszik írójának önkéntes elvon(ul)tságára. E csapatban érezhetően szeretik mindannyian, amit csinálnak, ráadásul értenek is hozzá, s ettől mindjárt jobb kedve lesz az embernek. Jó kedvet, hölgyeim és uraim, Önöknek is: olvassák ezt a Faludit.

Új Könyvpiac

2002 július–augusztus

Az anonimbusz vélhetően az anonim és a nimbusz szavakból lett Bakuczi-mód összecsinált közlekedési eszköz, feltéve, ha az „éjjel az anonimbusz tetején”-kezdetű magyar műdal a szerzőre súlyos mértékben hatott. E szójáték is ékes bizonyítéka annak, hogy a delichon urbica (újlatinul molnárfecske) néven ismert madárfajjal kapcsolatos magyar eredetű megmondás – egy molnárfecske nem csinál, hanem arat – további alakváltozásait a devilági-syndromához köthetjük.

REMI NI SCENCIA PRESBYOPIA, A DEVILÁGI-SYNDROMA,

avagy rejtőzködési formák és formális rejtőzködések

Molnár András (1967–): Devilági c. kötetében

Érettségi dolgozat stíljében

Molnár András: Devilági

Kortárs Kiadó, Budapest, 2000

„Az irodalmiak mellett sokáig az ideológiai viszonyok is olyanok voltak,

hogy ez a rejtőzködés teljesen indokolt magatartásformának tűnt.”

(Molnár András, Napi Magyarország, 1999. július 31.)

Ha a nimbuszt nem a meteorológiai esőfelhő– és nem a szentek feje körüli dicsfény-, fénykoszorú-, hanem a közmegbecsülés-, tekintély-értelemben, valamint ha az anonimitást nem mint névtelen, hanem mint ismeretlen nevű szerző önként vállalt magatartásformájaként aposztro- és fáljuk, akkor az értelmi képességeimet vizsgáló magyar nyelv és irodalom dolgozatom témájául választott kötet nyitó versét, mely az anonimbusz címet viseli, az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartásával a remi ni scencia presbyopia első bizonyítékának tekinthetjük.

A szerző kötetéről elnevezett kór (ellenben a reminiszcenciával, az olvasmányemlék itt önkényesen érvényesül az alkotásban; presbyopia: öregkori messzelátás; továbbiakban devilági-syndroma) elsőrendű bizonyítékaként citált szöveg egyes számmal jelzett része, mely mindössze egy sorból áll, és ekképpen hangzik: „Költő vagyok csak rajt ne kapjanak”, vélhetően az 1817. március 2-án, Bihar megyének sajnálatosan ma Romániához tartozó Nagyszalonta nevű községében született Arany János magyar költő egy mondatára utal, melyet a méltatlanul elfeledett Vojtina ars poeticája c. versében írt és ekképpen hangzik: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”. Arany János mondott utána mást is: „Mert van egy példa, hogy: a sánta eb… / A sánta költő még keservesebb.”), de Molnár András (1967–) nem mond semmit. Illetve mond, de azt már kettes számmal jelzi: „Én versem, én versem / én igen nagy versem én” – szól imígyen.

Nem tekinthető oly egyértelműen a devilági-syndroma kézzelfogható bizonyítékának, sőt inkább csak életkori sajátosságaimnak és érdeklődésemnek köszönhetően önkényes párhuzamba állításnak minősíthető a tény, ha Ady Endre, az 1915-ben megnősült és négy esztendővel később meghalt magyar költő Dankó c. versével vélek e helyt Egyenes Ági rokonságot felfedezni: „Fénynek teremtődtem s árnyék lettem… árnyék… / Nincs bennem magyar tűz – mea culpa − nincsen…” – írta Ady Endre magyar költő. (Magyar tűz nyomát más versben találni inkább, melyben vélhetően újabb magyar költők esnek áldozatául a devilági-syndromának. Nevezetesen arról az Illegendális c. versről van szó, mely eme okirattal is valószínűsíti, hogy Molnár András Petőfi Sándor 1823-ban Kiskőrösön született magyar költő egyik versére és József Attila, a Budapesten 1905. április 11-én született magyar költő (apja Iosifu Aron, anyja Pőcze Borbála) halálának körülményeire utal: „Talpfára magyar! / Hallani, jön a vonat. / Tolat, tollat ott…”.) Az anonimbusz vélhetően az anonim és a nimbusz szavakból lett Bakuczi-mód összecsinált közlekedési eszköz, feltéve, ha az „éjjel az anonimbusz tetején”-kezdetű magyar műdal a szerzőre súlyos mértékben hatott. E szójáték is ékes bizonyítéka annak, hogy a delichon urbica (újlatinul molnárfecske) néven ismert madárfajjal kapcsolatos magyar eredetű megmondás – egy molnárfecske nem csinál, hanem arat – további alakváltozásait a devilági-syndromához köthetjük. „És amit kell, kétszer is / helyes elmondani”, idézi e kötetnyitó vers mottójaként Empedoklész görög filozófust a költő; mivel föld lész és víz, e fájl pedig empe.doc lész, a maxell/duracell/sony/perion (annak idején négy őselemként leírt) elmélet atyjának mottóként való előemlítését a fentiek értelmében is szerencsésnek tarthatjuk.

Nem feledkezhetünk meg a devilági-syndroma kézzelfoghatóbb bizonyítékairól, például a szerző az 1887. március 21-én született Kassák Lajos magyar költőre, és Bakucz József magyar költőre történő utalásairól. Kassák apja patikaszolga volt, Bakucz 1990 októberében halt meg. Molnár szárnyaló fantáziájának nem szabott határt, hogy egy érzékletes képbe boronáljon össze két látszólag össze nem függő dolgot: a „Kassák madarai a hangot / egy éjjel visszaköpték / nem szárnyasok csak szárnyhegyek / magolják a leckét” részlet mutathat rá arra, hogy a szárnyasok fő eledelét és egy ősi tanulási módot csak a syndromának köszönhetően foghatjuk fel a klasszicista mű alaprészletének.

Ha már a klasszicizmus. 1665-től Moliére betegeskedni kezdett. A tüdővészben szenvedő író a Képzelt beteg egyik előadásán lett rosszul, s néhány órával később meghalt. Molnár András ez ismeret birtokában írja az Újrajátszások c. versben: „Képzett betegként / írok tovább, míg / kerülget a hipochonderű.” Itt a szerző őszinte humorát, öniróniáját is tetten érhetjük, hisz valóban képzett betegről van szó. S hogy a bel terjessége, a kül gerjessége igazolni látsszon, ugyanebben a versben Zalán Tibor magyar költő (apja Lipák Pál, anyja Halápi Ilona), a kötet szerkesztője sem marad említetlenül: „Nézd! / Zalán Tibor dolga- / i.m. mint parafrázis / úsznak / (és parafák is)”. Tény, hogy a parafrázis-parafák is összecsengés először fordul elő a magyar molnárköltészetben, a para fázis pedig mind a félvezető (értsd: egy kötet-vezető, szerkesztő fele), mind a félő áram (értsd: rettegő piaci értékem) értelmében egyaránt jólesően megsuhintja a felké- és sületlen olvasót.

És akkor a suhintó: a négykerekű, rugózott, nem feltétlenül fedett, díszes lovas kocsi értelmében Juhász Gyula magyar költő, akinek első versei 16 esztendős korában jelentek meg a Szegedi Naplóban, egy világhírű zeneszerzőhöz írt méltatlanul elfeledett verséből kell ahhoz idéznünk, hogy a következőkben említett Molnár-idézet mélységeit és magasságait a maga reális mélységében és magasságában érthessük: „Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál, / Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással” – szólt Juhász Gyula magyar költő, „nem szárnyasok csak szárnyhegyek / csak verdeséses esték / Kassák madarai a hangot / egy éjjel visszaköpték” – idéztünk újra Molnár Madártávlat c. verséből.

A devilági-syndroma Die Verwandlung címen nyilvántartott kartoték-adata számos, ma még zajló irodalomtörténeti vitát gerjesztett. „Harmadnapon. / Harmadmagam. / Egyegészénharmad. / Mint a harmat. / Fej, / tor, / potroh.” Egyesek szerint Az átváltozás címre németesíthető vers Kafka egyik méltatlanul elfeledett novellájára utal. (A KAF-ként emlegetett, Marosvásárhelyen élő magyar költő nevének becéző formuláiról készült dolgozatokról már régen bebizonyosodott, hogy félre- és értelmezések voltak.) Kafka 1883-ban született Prágában, zsidó kereskedőcsaládból származik. Gregor Samsa novellahős átváltozása és az ebből fakadó dráma tökéletes szerkezeti egész, hiánytalan a magatartások motivációja is. Másoknak nem matematikus, hanem biológiai énjük meghatározó az ősszöveg elemzésekor: ők evolu- és cionista (a Tisza mellett élt Juhász Gyula magyar költő rajongói szerint: ciánista) szempontból az egyegészénharmad szó kapcsán végzett jetimológiai kutatásaik alapján feltételezik, hogy a Molnár-féle szénelmélet első bizonyítéka Vajda János (apja Vajda Endre erdész, anyja Veleczky Lídia szobalány) magyar költőre utaló szövegként értelmezhető; ezen irodalom- és történészek szerint az 1875-ben íródott Alfréd regénye c. műben található alábbi idézet indította a szerzőt a legnagyobb önismereti vallomásként értelmezett műve megírására: „Leégtem; szén, por és kihült / Korom vagyok, többé ki nem gyuladhatok.” Utóbbiak a syndroma szénelméletének bizonyítékául hozták az Előeste c. vers eme részletét: „tompa tű csiszol fejemben / elhasznált gyémántgrafitot”; valamint, hogy a szöveg-előállításért a Fehér Holló Bt. a felelős. És itt, az evo- és revolúciót szóba kerítő részben célszerű hivatkoznunk a szerző Darwin c. versére. Charles Darwin (1809. február 12. The Mount, Shrewsbury, Shropshire, Anglia, 1882. április 19. Down House, Down, Kent) angol természettudós; megfigyelései alapján megalkotta az élővilág evolúciójáról szóló elméletét, melyet darwinizmusnak neveznek. Ennyit a versről.

A kötet Nem haiku c. ciklusa a Sedoka c. verssel kezdődik, amely valószínűleg nem egy japán költő, hanem egy japán versforma neve. A kötetben annyi a haiku, mint a lenini Szikrán a csillag, ezért dolgozatomban a versforma több külön említést nem érdemel.

Nézzünk egy részletet az Előeste c. versből. „Erőtlenek a Szív utca / gyér segédigéi, / szívatnak rendesen, (Inter arma silent Muzsla) Adorno és a CNN. / Mi is egy vers, a fürt, vagy a szemek?” Szóba se jöhet 1830 és a Fényes Elek utca (Szív utcának hívták akkor), 1985 és Esterházy (A Gyér segged igés c. könyvet más írta), 1996 és Hazai [Attila] (szíves prózák), talán inkább 1970 és Pécs, önkormányzati rendelet. Különleges terület-felhasználási övezetbe tartozik a Szív utcai temető. Használata során be kell tartani a 10/1970 (IV.17.) ÉVM – EüM. számú – a temetőkről és temetkezési tevékenységről szóló rendelet előírásait.

„Lehet-e még verset / írni a storno után is?” – kérdi Molnár. A soproni városházával szemben áll a város egyik legszebb épülete, a Storno ház, ebben szállt meg Mátyás király 1482-83-ban. Adorno híres mondását – költészet után nincs Auschwitz – a legtöbb holocaust-kutató úgy értelmezte, hogy a memoárirodalmat és a dokumentumfilmeket leszámítva, az auschwitzi hamuból nem születhet művészet, hiszen az maga lenne a szentségtörés és a bűn. Molnár pedig nem szentségtörő, és storno, Rex nevű kutyája sem neki volt. Érdemes megvizsgálni, hogy az inter arma silent musae-ből miért lett „Inter arma silent Muzsla”. Háborúban a muzslák: Molnár Muzsla-kutatóit megosztja, hogy a Mátrában, Pásztótól délkeletre fekvő 805 m magas hegyként, vagy a Szlovákiában, Párkánytól nyugatra található helységként értelmezik a szót. Muzslán elsődleges feladat a kisnyugdíjasok, az egyedülállók és a rászorultak ellátása. Az ebédet szükség szerint akár házhoz is szállítják. Az effajta szociális jellegű munkára eddig egy civil katonát és közhasznú munkásokat alkalmaztak, ha azonban ennek lehetőségét megszüntetik a járáson, akkor kérdésessé válik az ebédek széthordása is. Az idézetben ismét a devilági-syndroma Petőfi-bizonyítékára találunk: Petőfi Sándor magyar költő írta a feledhetetlen Egy hajfürthöz c. versében: „Hosszan függenek terajtad, / Oh szép hajfürt, e szemek, / Hosszan… hosszan… és… utószor… / Minthogy már… mást szeretek.” Kétségkívül erre a fürtre és erre a szemre gondolt mindeközben a költő.

A remi ni scencia presbyopia jogalapját képező további bizo- és nyítékok felsorolását idő- és helyhiány miatt berekesztem. Épp belekezdtem volna érettségi dolgozatom vázlatának jóval frappánsabb befejezésébe, mikor életkori sajátosságaimnak és érdeklődésemnek köszönhetően észleltem, hogy az ideológiai viszonyok miatti rejtőzködésnek olyan következményei is voltak, melyek nem engedték Molnár Andrásnak, hogy komolyan megfontolja a kötetében mottóként szereplő Balázs Attila szavait: „Az irodalom az egy pestis, kurva anyja. / Hagyd abba, csinálj mást”. A pestist ezek szerint abba lehet hagyni, lehet mást csinálni helyette. Pestis, hagyd abba, csinálj mást.

Az Irodalom Visszavág

2000 tavasz–nyár

Kárpáti nem jutott tovább (nem akart továbbjutni?) a Gauguini dekorativitás iránti érzék passzív átélésénél. Oravecz a formák stilizálásának igényével lép fel, s ironikusan oda- s visszaél Kárpáti Gauguin-képével. És ha így megy tovább, hamar meg fogjuk érni, hogy garmadával jönnek a csaknem tónusok nélkül, szélesnagy foltokban ’felvonszolt’ színek, amelyekkel Gauguin oly vibráló tisztasággal tisztelte meg (hol a vásznon, hol a valóságban) egy-egy tahiti nő fenekét.

Kun Marcella rögeszméje: „Szép az, ami temérdek nélkül tetszik.” Tág fény, érdek és temérdek nélkül: Marcella Majd Papitiben nekem is fekszik.

NEM PITI, PAPITI

Oravecz Péter: Majd Papitiben

Kortárs Kiadó, Budapest, 2000

„De hát mit tehetünk az élet igazságtalanságai ellen? Hogy némelyek elpusztulnak így vagy úgy, közben magunk is folyton pusztulunk, nem tudjuk, pontosan hogyan is kellene élnünk, mire valók vagyunk, hogyan lehetünk oly magabiztosak – ezt egy Gauguin nevű festő is kérdezgette, az egész életével -, és így tovább. Mit jelent az, hogy »barátkozunk«, »együtt megyünk színházba, háborúba«, hogyan van az, hogy valami olyan elgurult aranyat keresünk, melyet senki el nem vesztett.”

Tandori Dezső: Egyszer volt egy Szép Ernő

Izgalmas lenne részletes leltárt készíteni arról, hogy kik s hányszor következtek be tulajdon nevükkel Oravecz Péter köteteiben. Ezúttal bizonyos nevek harmadszori bekövetkezéséről, nem egyes nevek ismételt előfordulásairól, vagy egyszerű újraemlegetésről van szó ugyanis. (A későbbiekben a kötetekből kiragadott egyes tulajdonnevek ’játékos’ fölsorolását adjuk meg.) Oravecz idejekorán, 18 esztendősen éreztette (Mindenség-kalitka, Stádium, Bp., 1995) hogy neki miért/honnan volt elég ideje korán ráébredni arra, mi módon volt érdemes vagy nem volt érdemes sok időt vesztegetnie példaképek keresésére.

Még érettségije előtt (!), sebtében kijelölt néhány életkorából adódóan kézenfekvő, evidens személyiséget, s módszeresen azt figyelte, hogy változatlan ragaszkodással melyiküknek lesz ahhoz képe, hogy második kötetében (Sehova tanúja, Tevan, Békéscsaba, 1998), példává teljesedve konszolidálódjon benne. Később joggal azt várta, hogy jelentősen gazdagított választásai mihez s hogyan nyújtanak mintát, alternatíváinak mily hidegvérrel ’terhesen’ sikerül olyannyira lényegi benyomássá nőni, hogy mint irányadó literatúrai minta, magatartásbéli modellé tökéletesedjen benne; harmadik kötetének alapvetése a „bálványok” alapos újraértékelésével azt a fajta összegzést vetíti előre, amelyben már gyaníthatóan elmaradnak, vagy legalábbis radikálisan csökkennek az idolokra történő konkrét hivatkozások.

Számításba kell vennünk, hogy az ilyen keménykötésűen példa-képes, utalásokkal más-állapotos költészetekbe egy újabb minta, vagy minta-széria beemelése-bevetése olymértékű rizikóval jár, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi a korábban fölvállalt viszonyok-viszonyulások konzekvens továbbvitelét. Oravecz kitartó, állhatatos költői alkat, akinek a kockázatvállalással szemben minden bizonnyal még jó ideig érdemibb lesz a példaképekbe vetett töretlen hit kötetről kötetre történő bizonygatása, mint újabb vonzalmak meggondolatlan, egynyári fölvillantása. Így várhatóan nem hazudtolja meg azokat a motivációkat, amelyekkel annak idején hozzálátott az íráshoz.

A mélyebben árnyalt, jóval erősebben satírozott, így természetszerűleg csak egy keservesen szűk miliő számára hozzáférhető utalás-mechanizmusok felületes fölfejtései szolgálhatnak biztosabb mankóként a dicséretes példa-képesség majdani − remélhetőleg jóval szélesebb körben történő − belátásához. Ehelyütt csak fölvillantani lehetséges néhány kirívóan jellegzetes eszményképének aktuális lenyomatát.

Gauguin Noa-Noa-jára kétségkívül Kárpáti Kamil noah-noah-alakítása hívta fel a gimnazista Oravecz figyelmét; sőt azt is megkockáztathatjuk, hogy magára a Gauguinre történő odafigyelés kezdetben csak félszeg Kárpáti-hatás. 1995-ben, Oravecz első kötetének megjelenése után nem arra számítottam, hogy Gauguin lesz az, aki ily ’érintetlen velemaradással’ éli túl e kötetről-kötetre történő fejlődést. Nem lehet önkéntelen, hogy a Kárpáti szerkesztésében megjelenő első Oravecz-könyv nevezetesebb darabjait (Ekloga, Kérdőjelek a „vademberhez”) is áthatja a gauguini látásmód. Oravecz itt még érthető módon javarészben Kárpáti Gauguin-élményének mimézisét írja, ahhoz csapódva-verődve stilizál, gyakorlatilag lényegi modifikáció nélkül szövegezi tovább szerkesztője-mentora ars poeticáját.

Az eredet miatt érdemes pár szót Kárpáti Gauguinjére vesztegetni, melynek alapvetése adekvátan Aurier egy 1891-es (Szimbolizmus a festészetben c.) cikkével illusztrálható: szerinte Gauguin egyetlen eszménye az eszme kifejezése. És tovább: Aurier szerint Gauguin azért szimbolista, mert ő ezt az eszmét formák révén fejezi ki, azért szintetikus, mert a formákat és jeleket az általános (’közönséges’) megértés szerint alkotja meg, s szubjektív, mert a tárgyat sohasem mint tárgyat tekinti, hanem mint az alany által felfogott eszme jelét.

Kárpáti nem jutott tovább (nem akart továbbjutni?) a gauguini dekorativitás iránti érzék passzív átélésénél. Oravecz a formák stilizálásának igényével lép fel, s ironikusan oda- s visszaél Kárpáti Gauguin-képével. És ha így megy tovább, hamar meg fogjuk érni, hogy garmadával jönnek a csaknem tónusok nélkül, szélesnagy foltokban ’felvonszolt’ színek, amelyekkel Gauguin oly vibráló tisztasággal tisztelte meg (hol a vásznon, hol a valóságban) egy-egy tahiti nő fenekét.

Míg Kárpáti terjedelmes életművében és Oravecz első két kötetének szimbolista művei között nivellálhatóak a szűkkeblű, az ábrázolttól tisztes távolságot tartani nem tudó közlemények, addig a Majd Papitiben üzenet-verseinek távolságtartó, nagymellényű (legyen: tejcsárdaszerűen finom) szemantikája likvidálja Kárpáti zabolátlan impresszionizmusát. Oravecz korábban több olyan historizáló konkrétummal is előrukkolt, amely keresetlen beszámolószerűségével megmaradt a sivár, majdhogynem vigasztalan élményrögzítés szintjén (példának hozhatjuk a Mindenség-kalitka Láttam egyszer a borotvapengét c. versét, mely szemérmes módon arra is utalhat, hogy Van Gogh azzal a borotvapengével vágta le egyik fülét, amellyel előző este Gauguint kergette meg egy kocsma előtt), de a Majd Papitiben c. kötetben szerencsére ilyesminek már nem sok nyomát találjuk.

Oravecz egyes szövegei boszorkányosan hozzáidomulnak a ’tahitizmus’ monumentális egyszerűséggel reszkető foltjaihoz, kis híján monológgá inszcenírozzák a képi felületek párbeszédeit: „fölvirrad / vánanap / füröszté sugárral / pólgogen / tébröszté / jósokad magával // vadembör fölocsú / dűrseté tálmábu / lorcána / barázda / fáradtan / mögrándu // lafalu / éledmár / munkátu / légalég / tehertül / roskado / zasoksür gőderék // pólgogen / képekész / nézimég / nézimég / szívébe / nérzimá / rittavé / gittavég”.

A versesköteteiben név-szósított személyek jól érzékelhetően tanúsíthatják, hogy Gauguinen kívül kiktől nem akart, s kiktől nem tudott eleddig e költészet couleurja megszabadulni, kik azok, akik az elkövetkezőkben is elmaradhatatlan tárgyai, részesei, határozói, jelzői (aduászai) lesznek Oravecz költészetének. Említettségben, s antimetriálisan is találomra vett (s így önmagában is szórakoztató) sorrendben a teljesség igénye nélkül mustrálhatjuk, kik a név szerint porondra léptetett hősök; a terjedelmes felsorolást pusztán az indokolja, hogy a tulajdonnevek választójukat ebben az esetben is ’nevesítik’: Vörösmarty, Botticelli, Arany, József Attila, Szabó Lőrinc, Márai, Nagy László, Weöres, Rákos Sándor, Orbán Ottó, Szentmártoni János, Hubay Miklós, Turczi István, Kalász Márton, Csukás István, Hendrix, Danaé, Klimt, Aphrodité, Minotaurusz, Michelangelo, Traversi, Vénusz, Tiziano, Rossetti, Prométheusz, Leonardo, Lóci, Hernán Valdés, Gaudí, Schiele, Aphrodité, Balassi, Cicero, Akhillea, Buddha, Máté, Greco, Caravaggio, Renoir, Ádám, Lucifer, Monet, Lautrec, Jákob, Ady, Neruda, Néró, Ginsberg, Miss Röfi, Petőfi, Casanova, Psyché, Chopin, Apolló, Brueghel, Van Gogh, Milne, Frank Zappa, Whitman; van itt Gyuri, Bandi, Pali, Gyula, Lucía, Tünde, Lilla, Aline, Léda, Júlia, Anna, Helené, Nóra, Zsófi, Krisztina, Dorka és Ivett; jön a Hold, a Nap, a Mars, majd Európa, Csernobil, Tahiti, Dunakanyar, Tokaj, Segesvár, Szentmihály, Papiti, Győr, New York, Párizs, Gellérthegy, Városliget, Bakáts tér, Lánchíd, Szabadság híd, Móricz Zsigmond körtér, Mézes utca, Margitsziget, Boráros tér, Budapest, Japán, Varsó, Gangesz, Niagara, Zugló, Sixtus, Bosznia, Bécs, Bregenz és az Andok. (Elfogultságom hátravetítve: a szerző harmadik kötetében Vass Tibort is tulajdonnevesítette: neki is ajánlott egy verset.)

E meseregény miatt is hasznos, ha pihentetőül egy Ady-idézet erejéig még visszatérünk Gauguinre: „Vad, rossz, nomád vére akként űzi, mintha két ember volna. Az egyik: apostol, szerencsétlen, szent. A másik: állati, gonosz, utálatos…Talán azért volt olyan nagy és eredeti, mert volt ereje teljesen szakítani mai élettel, közönséggel, ízléssel, kultúrával, civilizációval. Nem túlzó modern ő, nem is modern. Túlzó erő, túlzó valaki, túlzó egyéniség. Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a vonalak és színek kibékítésében. Egy kicsi kell és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell és már karikatúra az, amit fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig.”

Hogyan látja ezt, s hogyan látja saját túlontúl tulajdon-nevesültségét Oravecz Péter?: „a pillanatnak tükre nincs / mégis különös jegy / a közös jegy / a némaság / ahogy a tulajdonosult nevek birodalmában / Van Gogh szobája ismétli önmagát” – írja Ady és Gauguin c. versében. „Lehetséges összetartozás. Lóci, nem Lóci – mindegy, végül is.” – mondja Oravecz. A hely szelleme: Géniusz Lóci – perlekedik Kun Marcella. „De hát mit tehetünk az élet igazságai ellen?”

„Ó táj, Tahiti, Citere, / Álmatlan álmom szigete, / Ó vágyam ligete: // Szent televény, velem rokon, / Be jó volna, túl gondokon / Heverni e homokon!” – Tóth Árpád e kívánkozása akár mottója is lehetne Oravecz ’tahitiságának’. „Változatlan hírek: hírtelen változás – süket-/ ségük nyolc évtized tapasztalata.” – olvashatjuk Oravecz Szénrajz c. művében. Több mint érdekes, hogy a híreket és a szénrajzot Tóth Árpád is egybeterelte a Duruzsoló tűznél c. versében, s hogy akik Kosztolányi hasonló című versében „az országúton sóhajtva mennek”, azok itt „csúszós járdán araszolnak”. Továbbá Kosztolányinál: „Köröskörül a köd akár a börtön”, Oravecznél: „Köd. Homályos szénrajz.”

Aztán ilyen furfangos áthallások: „az itallapot földre ejtik / gyönyörködnek a pincérnő / földig hajló mozdulatában” − áll az Ez az a pillanat c. Oravecz-versben. Most mondja Kun Marcella, hogy puszta véletlenül ugrik be egy rövid látogatásra Kosztolányi Marcelle nevű pincérlánya, aki a mosolyát ejtette a költő lába elé. Más kérdés, hogy ott a földre ejtett mosoly közelebb jár a valósághoz, mint itt egy földig hajló mozdulatban való gyönyörködés; a leíró szándékkal ellentétben feltehetően nem a mozdulatban, hanem annak eredményében gyönyörködhettek. A pincérnő felragyogó hátsójának ily módon való sejtetése felér azzal, amikor egy versében a zenész szemmel tartja az aluljárót (Elemi óda a vak zenészhez; sajnos nem tudom megállni, hogy idekerítsem Babits vak fényeit, melyek emlegetése után rögvest felkiált: Ó, mért nem lettem én muzsikus?! Mentségemre legyen mondva, a Majd Papitiben majd’ mindegyik verse eszembe juttat egy másikat.) Aztán: „Talán nem véletlen hogy lemaradtam / az utolsó / vonatról”, néhány sorral lejjebb: „végül egy mozdonyfülke zárt magába” (Postavonat).

Amikor azt írja, hogy „magányos részegek vizeltek a templom fala mellett” (Fénytörések), akkor meglehet, hogy a részegek nem a templom fala mellé hugyoztak, hanem valósággal rá a templomfalra. Vagy amikor ugyanebben a versben azt olvashatjuk: „Nem, már nem a Mészölyben ülünk. / Megvették. Csődbe ment”, akkor sejtjük, mi adhatja az oppozíciót: a kocsma nem a megvásárlás után ment csődbe, hanem azért vették meg, mert utolérte a krach. Az ilyen beidegződéseknek köszönhetően nem bizakodunk abban, hogy bárki „mosolyra görbített ajka / hulló levelek ívére hasonlít”, s nem maceráljuk (marcelláljuk) azokat, akik a szerző elgondolásával ellentétben a mosolyban nem a hulló levelek, hanem a levelek hullásának ívét vélik látni. Ezek csak csip-csup pontatlanságok, hiszen nem háborgatják a szöveget, annyira zavaróak csupán, mint egy pendliző tanerő a kinevezett oktatók közt. Tehát csak a ’felvonásközökben’.

Az már kezes-lábatlankodás, ha a tisztán kikevert pirospozsgák mellett olyan vértelenségeket is megenged magának, melyben „rigók füttykoncertjére ébredek” (Fénytörés), vagy „én gyújtok tüzet ám vízzel én is oltom el” (Némajáték). „Mutatós” alakítások ezek, de kedvelhetőbb az olyan bővérűség, mint pl.: „Az utánad következők is körmöst kapnak, ettől egy csapásra / az osztály kedvence lesz” (Örökség).

A könyv legemlékezetesebb darabjai között említtessék meg a Tizenharmadik c. (annak is a Recitativo-ja), és a Hajnali kettő, párizsi, zsömle c. vers (kiváltképp a dinnyehéjas ’dinnyehajók’ miatt).

Oravecz nem tart a játéktól, de a nagyság szűkségétől néha elkedvtelenedik. A Rövid leszek-ben kimondat egy-egy szót (Rákos?) Sándorral, (Orbán?) Ottóval, (Szabó?) Lőrinccel, sorrendben: „TÁG”, „RÖGESZME”, „FÉNY”, s kénytelen belátni, hogy „lyukas a vödrünk, az égi víz átmerhetetlen”. Vigasztalásképp rövid leszek: Oravecznek igaza van abban, hogy akár nyúlfarknyi idő alatt beláthatatlan számú, mesterkéletlennek tűnő egybeterelést lehet mímelni e három szó segítségével. (Neki ez elkeseredésre is okot ad: „Egy biztos: lassan olyan savanyú képpel / olvasok verseket, / mintha szakkönyveket bújnék.”) Szűkítve a kört, az említettek közül legyen górcső alatt csak a Tóth Árpád – Kosztolányi Dezső páros, s merítsük e három szó közös nevezőjét Oravecz citált verséből: „delírium” (létjogosultsága a szerzőtől: „két májuk van”). Jöjjön akkor a TÁG és a FÉNY: „Már megritkult a szó. Ültünk a tág verandán. / Sötét fény csillogott az ordas óboron.”, ez Tóth Árpád (A Tejút alatt). Jöjjön a RÖGESZME: „egy rögeszmén részegülve csüng.” – ekképp Kosztolányi a Számadásban.

Kun Marcella rögeszméje: „Szép az, ami temérdek nélkül tetszik.” Tág fény, érdek és temérdek nélkül: Marcella Majd Papitiben nekem is fekszik.

Aki nem Tahiti, járjon utána.

Az Irodalom Visszavág

tavasz–nyár

Van emlékezetem, a büfékocsikban tehetséges vagyok, gondoltam, ennyi elég az emlékezőtehetséghez. Drabális jegyzetfüzetet készítettem be otthon, mellé új tollat, újtízkilométereset, ez olyan, amivel újtízkilométert lehet írni, jó minőségű tollról van tehát szó, egy drabális jegyzetfüzetről meg a kiváló emlékezőtehetségemről. Gondoltam, megdolgozom betevőmért, beivómért, előre a medve lőrére, s annyi unicum, amennyi egészes verscím vagy idézet. Hát mit mondjak, nem csíptem be.

RÉSZEMRŐL A KIEGÉSZÍTÉSEK

Hajnal V. Csaba: Egész

Kortárs Kiadó, Budapest, 2000

Azzal pepecseltem (Miskolcról) Pest felé a vonaton – (Miskolcról) Pest felé szoktam hasonló ostobaságokkal dolgozás végett foglalatoskodni -, hogy egészes-verseket kutattam emlékezetemben. Van emlékezetem, a büfékocsikban tehetséges vagyok, gondoltam, ennyi elég az emlékezőtehetséghez. Drabális jegyzetfüzetet készítettem be otthon, mellé új tollat, újtízkilométereset, ez olyan, amivel újtízkilométert lehet írni, jó minőségű tollról van tehát szó, egy drabális jegyzetfüzetről meg a kiváló emlékezőtehetségemről. Gondoltam, megdolgozom betevőmért, beivómért, előre a medve lőrére, s annyi unicum, amennyi egészes verscím vagy idézet.

Hát mit mondjak, nem csíptem be. Jó tollhoz jó tintázás illik, de se a dicsőség, se az ital nem szállt kellően a fejembe: Ady Minden Egész eltörött-jének, Szabó Lőrinc Semmiért egészen-jének leheletében Nyékládházáig tohonyásan helyezkedtem.

Úgy véltem, egyszerű dolgom lesz, majd szavalom magamban a nektárcsöpögtetést, a majdansíromat meg a rákentekaszázadokat, lehetetlen, hogy ezekben ne szerepeljen ez a szó, integetek majd feszt a pincérnek. Hiába-himnusz, hiába-szózat, beszélhettem orrom alá Füzesabonyig, nem jutott több unicum.

Hatvannál Juhász Gyula elhibázott élete jött be, Kőbányánál József Attila meg a középiskolás fok.

Szállásból maradt a metróra fel, ott egy hajléktalan piros lábasáról eszembe ötlött a kegyelmesék, a vacsora, meg a fazék. Ennyit a kilométerekről, a drabálisról, meg a büfékocsis tehetségemről.

„Tipográfus vagyok, meg Az Irodalom Visszavág szerkesztőségének tagja.” – olvashatjuk a hátsó borítón. A szerzőt a tipográfusságáért, mint szép szakmáért, sokan irigyelhetik. Ám e hivatás, s Kortárs-hívatás birtokában Hajnal V. „pusztán” csak egy átlagosan szép küllemű verseskönyv szerzője. Derék „szótartó” teljesítmény ez így is, de szépen megmagyarmondva: el van egy kissé a rendeltetésből pazarolva. Zárolva, ad acta – a kötet negyedik oldalán: „A tipográfia és a fedélterv Horváth Péter munkája.” A Kortárs Kiadó szerencsére nem ragaszkodott Új Látószög-sorozatának harsány, majdhogynem csiricsáré színvilágához – utalok például a szintén Horváth Péter által tervezett Tomkiss Tamás Alt control del, Molnár András Devilági; Fenyves Marcell Parttalanra vetett hal c. köteteinek fedlapcikornyáira. Ám amennyire e könyvek egyesével a hiábavaló rikítást trenírozzák, úgy egymás mellé téve azt a fajta tisztességes elgondolást erősítik, amely mára – mondjuk úgy: koncepció- vagy legalábbis állásfoglalás-szinten – majdhogynem kiveszett a kötetsorozatok arculatáért felelős szakemberek tudományából. Merthogy az lenne a természetes, ha a sok Új Látószög-kisrikítást egymás mellé helyezve kapnánk egy Új Látószög-nagyrikítást. Rikít az így is, de együtt-valójuknak „betudhatóan”: az első könyvvel (értsd: elsőkötettel) indokoltan el lehet ezt játszani. Egyszer, először igen. (Fenyves Marcell második könyvének (Nyolctilalmas a világ) borítója, melyet szintén a Kortárs adott ki, nem ízlésesebb, de jóval visszafogottabb – ez is a kiadó házi könyvtervezőjének munkája. Jó lenne bizonyosan tudni, miért halkulhattak az Új Látószög borítói éppen Hajnal V. esetében: remélhetőleg e csitulás nem a szeretett véletlen, vagy a gyűlölt esetlegesség műve/bűne.

„A négy évvel ezelőtti Nem Mind Egy antológiát nem számítva ez az első könyvem.” A tradíció (van ennek komoly tradíciója?), ha legfeljebb négyen szerepelnek egy antológiában, vagy egy csoportos kiállításon, az önálló kötetnek vagy önálló kiállításnak számít. Elszámítja, ámítja magát az, aki hisz az olyan antológiás bemutatkozásokban (hacsak nem debütálásról van szó), ahol négynél több szerző mutogatja oroszlánkörmeit. Más kérdés persze, ha nem bemutatkozásról van szó, hanem pl. műfaj-, téma- vagy tájantológiáról. Nem titok, hogy nem Hajnal V. volt a Nem Mind Egy antológia legelső számú reménysége, de még csak azt sem mondhatnám, hogy szűk ismeretségi-baráti körén kívül 1996-ban oly sokan bíztak abban, hogy a szerző néhány éven belül előáll egy tekintélyes kiadó tekintélyes könyvsorozatának tekintélyes darabjával.

„Már négy éve készülődik az Egész, darabjai (hosszabb-rövidebb idő alatt) sorban megszülettek, majd egyszerre automatikusan kötetté állnak össze.” Ha a szerző tud a kötetéből kiszólni valami modorosat, akkor ez az. Mi tagadás, nem kimondottan kedvelem az automatikusan kötetté összeálló dolgokat, illetve azon írók azon szövegeit, amelyek az automatizmus többnyire önáltató hitében állnak össze kötetté. Erőtlen gondolati skatulya a gombnyomásban hinni. Más kérdés, ha az „álihletettségből” eredő kiszólás a szerző idejében bevett és jól bevált (kedvezően visszaigazolt) önironikus furfangja.

Egy elsőkötet azonban nem lehet ily fineszes. (Nincs tisztelet a kivételnek.) Itt is szép szó az automatizmus, lírailag helytálló, de semmi több. Jól hangzó, illuzórikus igény, pályakezdői-életkori sajátosságból fakadó vágy. Kötetborítós, külsőleg nyomatékos emlegetésének egyik lehetséges, könnyen elfogadható magyarázataként szolgálhat az a szövegértésben már, a szerkesztésben még nem megszerzett tapasztalat, amelynek birtokában, és értelemszerű, számon nem kérhető hiányában Hajnal V. Csaba ilyen Egészséges kötetet tudott produkálni.

Az ő esetében is legfeljebb arról lehet szó, hogy a használható szöveganyag adja magát, „hozza a formáját”, s csakugyan az lehet érzése az embernek, hogy az egyes munkák a legkézenfekvőbb rang-sorba rendezik magukat. A glédába állás voltaképpen állítás: a saját szöveghez való hozzáértés egyfajta igazolása, megerősítése, ahol a működés nem a textusok, hanem önnönmagunk önnönmagunkban használható jártassága, mondjuk úgy: tulajdon ’magunkkal’ szembeni szöveg-intelligenciánk önműködése.

„Mint amikor hirtelen kitágul a látótér (így már Új Látószög), és az addig egésznek látott kisebb képek finoman összekapcsolódva egy újabb Egész darabjává formálódnak, de további részletekhez közelítve újabb egészeket találunk. Lehetnek egyformák, lehetnek különbözőek. Számítógépes animációkon látni ilyeneket. A matematikusok Mandelbrot-halmaznak nevezik, és bonyolult képletekkel írják el. Én Egésznek hívom, és így írom le.”

A címszó (meg a cséplésem) a köznapi pusmogásban oly hihetetlenül semmitmondó, szürke és jellegtelen, hogy az már csoda. Egy ilyen kötetcímben a látszólagos semmitmondás adhatja az igézetet. Ha nem lenne a matematika, meg az a bizonyos Mandelbrot-halmaz emlegetve a hátsó borítón, akkor bizony indokoltan eligéznénk másfelé: hiszen ahogy az egészség képződmény az egészt nem mint melléknevet, határozószót vagy főnevet, hanem a kifogástalan testi és lelki állapotot, a teljesség épségét kifejező létet juttatja eszünkbe, úgy ez a cím is hamarjában felküzdené magát – sok más ízetlen társával egyetemben – a részvétlen feledésig.

„Csak egyes és nulla kering” – olvasható A Nap c. versében. Világunkat 1974-75-ig, Mandelbrot elméletének megszületéséig – bohóságból érdemes megjegyezni: Hajnal V. Csaba világra jöttéig – úgy ismertük, mint ami egy nulldimenziós pontokból, egydimenziós egyenesekből és görbékből, kétdimenziós síkidomokból és háromdimenziós testekből álló univerzum.

Szinte hihetetlen, hogy Mandelbrotig az egész kiterjedés-ügy nem foglalkozott a világegyetem nem egész számmal leírható dimenzióival, s így a semmi és a valami, a vákuum és a levegő az irodalomban is egyként és külön-külön is tudott egészen érvényes lenni. A nem egész dimenziók mentén leírható dolgokról, azaz a fraktálokról való tudásunk óta kockázatmentesebben láthatjuk be, hogy irodalmunkban miként vannak jelen az egy, a kettő, vagy a három egészével, s miként pl. az egy és kettő, vagy a kettő és három közötti „számokkal” jellemezhető szerzők művei. Azóta az is csekélyebb rizikóval jár, ha kijelentjük, hogy „számszakilag” is csak kétféleképpen olvasunk (tudunk olvasni) verseket.

Hajnal V. Csaba idejében megszimatolta, hogy a matematikában való jártasság segíthet megkülönböztetni előnyös és előnytelen irodalmi műveket, ezért úgy „automatizálta” könyvét, hogy az a klasszikus, euklideszi geometria és/vagy a tradíciót alaposan meg- és őszintén beismerő, haladó (értsd: korszerű) szöveg-térmértan (Mandelbrot fraktálgeometriája) (elő)ítélete mentén is előnyösen tudjon bennünk munkálkodni.

A lehetséges közelítési módszereink közti átjárhatóság vegytiszta magyarázatát, azonos (tér)élményeink különböző kiterjedéseit (pl. éggömb-földgolyó) nem véletlenül a kötet záró soraiban adja: „Zsákutca / az út / mióta / szétpattant a gömb golyókra”. A különbséget, a megkülönböztethetőséget sorrendben utolsó verseiben érzékelteti: míg laikusan a könyv első ciklusának, az (elkezdődik)-nek betűit félmillió egyenes és ív felrajzolásával nehézkesen tudnánk vizualizálni, addig időben észlelvén a nem kézenfekvő betűazonosságokat, megoldhatjuk ugyanezt akár negyedannyiból is.

Az euklideszi típus elgondolás, terv nélkül nekiáll leképezni a betűk, szavak alakját, a fraktáltípus majdnemhogy a terv elkészítésébe fektet több energiát, mint a konkrét munkavégzésbe. Hajnal V. Csaba az elvégzendők felmérésével foglalkozik többet, mint a már felmértek végrehajtásával.

Ha elsősorban nem a több-kevesebb hozzáértés, anyagismeret felől ítéljük meg egyik vagy másik magatartást, azaz nem talentumokat kívánunk írásban-olvasásban nemes egyszerűséggel összemérni, hanem „csupán” egyes művek életrevalósága pillanatnyi egybevetésének igényével a problémamegoldó képességet, kreativitást vesszük górcső alá, akkor sem lehet kétséges, hogy Hajnal V. számára az alkotás problémamegoldó folyamat. Másképp nehéz lenne elképzelni, hogy vágyott különbözőségének, elkülönülési szándékának miért ily szabatos arisztokratizmussal adja tanúbizonyságát: „mindenki más köröket ír / a gömbre, térben” (tél).

Pedzegeti, hogy a tisztes átjárhatósággal csak a fogékonyabbak bírnak, ezért az ő esetükben inkább visszajárható utakról beszél, míg a „lustábbakról” saját laikusságuk felismerése után sem tudja feltételezni, hogy változtatni képesek (hátrányos) helyzetükön: „Hallottam hogy egészben / máshogy fest a dolog lüktetése / teste arca más fényt sugároz / körbe mint külön egyfelé / nem értem ezt az egységet hirtelen” (Egész).

Ha ilyen egyszerű lenne megkülönböztetnünk magunk és mások írói-olvasói zsánereit, s ha Hajnal V. Csaba kötete ürügyén kellene rámutatnunk az említett versolvasási/versírási/versértési különbözőségekre, akkor modellként állíthatnánk azt a fraktál-verstermészet kódjaival bíró magatartást, amelynek habitusa ismeri a bonyolult alakzatok viszonylag egyszerű leírhatóságának módját: „a levegőben látom magam beletörődni / a lábaimat nem támasztja alá semmi” (hazug). Tudja, hogy azt a kezdősort például, hogy „ebben az erdőben már örökre tél marad” (tél), csak kétféleképpen lehet olvasni: jól vagy rosszul.

Lenyűgöz, ahogy kockáztat. Csakhogy amennyire jól nyomon követhető, hogy Hajnal V. „mértantudása” hol jár együtt mértéktan-tudásával, úgy nem állíthatjuk cáfolhatatlanul, hogy a szerző fölismervén saját korlátait, széltében-hosszában küzdene a pongyolaság ellen: „távolról is / megérintett / a deszkák vizes halszaga − írja egyhelyütt (a tó). Tudjuk, mit akart mondani, de a vizes halszag még képzavarnak is haszontalan. Ki lehet nőni az ilyesmit.

A kötet utolsó, (hiányzik) c. ciklusában találjuk a sorrendben második Egész c. verset, mely a kötet legEgészebb fraktálja. A mesterszonett után már csak azért is nevezhetnénk mesterfraktálnak, mert a kötet verseinek egyes – hol csupán nüansznyilag, hol jelentősen – modifikált soraiból kronologikusan épített szöveg olyan sajátos algoritmus szerint gomolyog, amely a kaotikus jelenségekre jellemző kisebb formulák aprólékos, teljes, fölfed(ez)ésével világosítható csak meg.

Nézzük meg például, hogy a kötet második (változik) c. nyolc versből álló ciklusának verssorai hogyan fókuszálnak az Egész c. vers szintén (változik) c. (természetesen nyolcsoros) szakaszába; következzenek a második ciklus verseinek továbbvitt, nagyított sorai:

„Az úton fény: a vége / éjszaka. Ezalatt hosszú hajnal” (Alagút)

„Lassan úszik, ellenáll erősen” (A vízben)

„Kifakad: fejlődik / a kellős / közepén.” (Holnap)

„emelkedni szokás ilyenkor a dombtól a föld fölé” (hazug)

„fekszenek növekednek” (otthon)

„Helyem keresem” (víz)

„türelmetlenül elindul a két oldal” (jelentés)

„majd odébb gördül néhány kő”

S mindez egy nagyítólencse alatt kiterjeszkedve az Egész c. versben:

„A hosszú hajnalhoz illőn / lassan de erősen / kifakad és fejlődik / Egy kis domb a föld felett / növekedve / helyet keres magának / türelmetlenül / odébb gördít néhány követ”.

Az Egész kaotikussága színleg eseménytelen zűrzavart, áttekinthetetlenséget sugall, ám a kitartó befogadói munkára fogékony olvasó előbb-utóbb rálel arra a szimpatikus bonyolultságra, amely a lelkét s lelkierejét jelentheti e műnek. Fölvetődhet persze a kérdés, hogy ki mindenki hajlandó e szöveggel azok után is együtt gomolyogni, hogy megtudván a kaotikus jelenségek működésének szabályait, maga is bármikor létrehozhat egy hasonlót. Ráébredve az Egész gondosan szervezett káoszának geometriájára, többé soha nem emeljük le a könyvespolcról? No, de ne gyújtsunk több tüzet, miután tudjuk, hogy a lobogást, mint az egyik legszebb fraktáljelenséget, néhány másodpercre előre nem tudjuk megjósolni, de kis idő múltán, megtapasztalván legjellemzőbb alakzatait, tudjuk majd, milyen képet vág, ha megpiszkáljuk a parazsát? Már mindörökké unalmas lesz ülni a kandalló ellőtt? Ne bámuljuk hosszan a felhők alakját, mert az a lánghoz hasonlóan bizonyos határértékek között maradó jellegzetességeket mutatván kiismerhető lesz? Banális lesz egy hanyattfekvés a réten?

Sokszor előforduló kedvenc szavai, egyoldalú (mondhatni: szűk) témaválasztása ellenére (beleremeg az ember szeme pl. a kő „kővetkezetesen” gyakori előfordulásába) jól olvasható a könyv. Sejthető, hogy a szerző nem fogja (tudni) folyóiratokban rendszeres szerzővé tenni magát – érezhetően jó ideig nem lesz járatos kötetnél-könyvnél kisebb halmazok képzésében. Ez azért izgalmas, továbbgondolandó kérdés, mert számos olyan költőt ismerek, akiket a büfékocsis pepecselések közepette folyóiratokban szívesen olvasok, köteteik azonban nem maradandó élmények.

Az Egész biztos – legalábbis egy darabig.

Életünk

2001/6

Kívánom, legyen trendi Paróczai-verseket olvasni, teszem azt a Vörös Oroszlánban, a régi-új Centrálban, vagy egy salgótarjáni zsebkendőnyi elnyúlóban, ahol kóborlovag-képű ifjak meg a holdviláglelkű leányok egy-egy verseskötet és pár csésze kávé fölött összedugják, teszem azt, a fejüket.

SZABÓDOM, HOGY A VERSSZÖVET

Szingli-trendi kommen-tár Paróczai Csaba verseihez

Paróczai Csaba: Közelítések

A szerző kiadása, Salgótarján, 1997

Paróczai Csaba: Háton vitt sarkcsillag

Alma Grafikai Stúdió és Kiadó, Salgótarján, 2000

[kommen egy]

Hogy a kommen, e jövőmenő, vanáslevő sváb szó honnan. Paróczai Csaba sváb filozopter szokás szerint sokat foglalkozik a vanással meg a levéssel, a vanáslevéssel meg a levésvanással. A ’tér’ és az ’idő’ mellett ezek a favorizált szavai.

[kommen kettő]

A Nők Lapját olvasom és Paróczai Csabát. A Nők Lapja Irodalmi divatok c. írását N. E. tollából (52. évfolyam, 28. szám, 2001. július 11., 18. oldal; melynek köszönhetően két új szót tudok: szingli és trendi) és Paróczai Csaba verseit (Közelítések, a szerző kiadása, Salgótarján, 1997; Háton vitt sarkcsillag, Alma Grafikai Stúdió és Kiadó-Humanitás Oktatási és Közművelődési Stúdió, Salgótarján, 2000), melyeknek köszönhetően sok új szót tudok. Ez az írás nem jöhetett volna létre, ha nem tudok olvasni, továbbá nincs 1. a Nők Lapja, 2. Paróczai Csaba. A harmadik: pontban rólam nem beszélve. Nem beszélek rólam, szóval. Tartom a Nők Lapját és Paróczai Csaba könyveit a kezemben, hétköznap délelőtt. Heverészek a hernádkaki padlásszobámban, van egy padlásszobám Hernádkakon, hétköznap délelőttöt írunk és a ripők legyekkel együtt ezt a pocsék Re: cenziót.

[kommen három]

Paróczai verseit apró érdemtelenségek veszik körül, mintha csak legyeskedni kívánnának a szerző szárnypróbálgatásai körül. Az első ilyen én vagyok, érdemtelenül zümmögök itt, lévén fogalmam sincs a szerző hol- és hogylétéről, s az arról való tudás nagyban befolyásolna. (Például ha ismerném az érintetteket, feltehetőleg kihagynám a [kommen négy]-et.

[kommen négy]

Apró legyeskedés megjegyezni, hogy Paróczai Csaba könyvei tele vannak otromba helyesírási hibákkal.

Apró legyeskedés megjegyezni, hogy a szerző első, csúnyácska küllemű kötetének hátsó borítóján ilyen − finoman szólva is: előnytelen − portréfotó riasztja el az olvasót.

Apró legyeskedés e könyv hátsó borítóján arról beszélni, hogy „a divatreformerek valószínűleg nemigen lelik örömüket e versekben, amelyekben erőteljesen jelen van maga az élmény és fogalmi megfoghatóság”. Ez a szövegtermék vagy maga is „divatreformer” akar(t) lenni, vagy egyszerűen nem érzékeli ’helyénvalóan’ a kortárs irodalmat.

Apró legyeskedés a második könyv ’lektori jelentésében’, hogy e szövegből vándormotívumként (tiszteletből? felületességből?) átvesz egy szót és ’gyengéd költői hangnemben’ szenveleg a „keserűre sikeredett versszövet” fölött.

Apró legyeskedés a második kötet illusztrációit napvilágra segíteni.

Apró legyeskedés ezek után magasztalni a szerkesztést, de el kell legyeskedni, hogy érti a szakmát az, aki ’felfűzte’ így ezt a rendet. S tudjuk, hogy a légy jó mindhalálig.

[kommen öt]

A divatreformerség. N. E. a Nők Lapjában: „Trendi…finom érveléssel bírálni a könyvheti újdonságokat.”; vagy: „Trendi könyvvel a hónunk alatt felolvasóestekre járni, ahol a szépreményű ifjoncok még a csilláron is lógnak, mert a nézőtér megtelt.” Paróczai: „Jöjjön az ajakbiggyesztés / kis durcáskodás meg utálat / és van aki komolyan veszi / a többi meg le se szarja” (a szükséges elég tudása); vagy: „a nők sem mondták fel soha jól / a nekik írt szép szövegeket” (valami talán). Milyen kellemetes ezeket a szingliket így nem trendileg összeolvasni. N. E.: „Ismét vannak divatos teaházak, mondjuk Pesten a Vörös Oroszlán, aztán favorizált kávéházak, mint a régi-új Centrál, meg kávézók, például a Király utcában az a zsebkendőnyi szalon, ahol jutazsákban áll a pörkölt kávé, és a kóborlovag-képű ifjak meg a holdviláglelkű leányok egy-egy verseskötet és pár csésze forró kávé fölött összedugják a fejüket.” Paróczai: „én mindenesetre gyakran berúgok / azaz legálisan válok drogfogyasztóvá / s ettől semmilyen irányból nem leszek píszí / rámegy családi életem / kockára teszem talánvolt közbecsülésem / testi funkcióim rabjává leszek / szégyentelenül és azt mondom na és” (amit akartok), vagy: „nyugtalan lelke hiába viszi vitte / presszókon kerti kiskocsmákon túl / hiába sugdosott helyes kis női fülekbe / nézett kamaszos elpirulással / hitetlenkedő szempárokba álmos / kapualjakban / valami csak nem akart sikerülni” (valami talán).

[kommen hat]

Paróczai Csaba egyik jóleső verse a Köntörfal; „szaporodnak öltönyeim és van már szép / hosszú fekete kabátom is / mint lelkiismeret meleg és elegáns / talán már te is kevesebbet szólsz rám / nem mintha jobb lennék így / csak te is elcsöndesedtél / eléggé váltam számodra / megszokta füled az összes szavam / belém karolsz az utcán kézfogósdi helyett / s tudod hogy beágyazok / míg te az esedékes ingem vasalod”. Persze lehetne a ’versszövet’ (külön köszönet a két lektornak, a továbbiakban a szövetesek: k.k.k.l.) többhelyütt ily sűrűre szőtt, de a művek ránézésre szimpatikusan laza, s néhol túlontúl fecsegőnek tűnnek. Írójuk (bő)beszédes, elbeszélő zsáner, aki e szeretetre méltó történetmondogatásban minden bizonnyal nem a rafinált kotnyelesség, hanem a szimpla közlékenység értelmében szeret az lenni. És versek mellett elbeszélő is: művei ugyanazon versszövet (k.k.k.l.) szétnyirbált anyagdarabkáinak tűnnek, amely számottevő előrelépés az első kötet szélsőségesen ingadozó színvonalú, foszladozó méteráruihoz képest.

A Háton vitt sarkcsillag már többnyire egy bordában szőtt (k.k.k.l.) versekkel beszél el a rigmusok mellett, ez termékeny, mert ettől egyszerre erősebb-tartósabb és finomabb tapintású a kelme. Merészen naiv, de amíg az első kötetben többnyire életkori sajátosságból adódóan kényszerül rá, addig a másodikban már rafinériából is tudja mímelni és mívelni azt.

[kommen hét]

A Közelítések-ből leárazottan se visznek el tőlünk olyat a népek, hogy „Mind amit tudok magamtól tanultam / tanítóm nem volt, sem olyan ki felkarolt / Mindig változtam s ugyanaz maradtam, / égetlek, mint a Nap, s beszőlek, mint a Hold.” (Négy sorban; igen, itt is a szövés, k.k.k.l.).

Végkiárusításkor is rajtunk maradnak a középiskolás önképzőköri lapokban közlésre érdemes himnikus csacskaságok, mint pl. „korsótok s minden poharatok kiittuk / kiszáradtatok és összedőltetek / szomjazó toroknak nem adtok enyhet már / kiapadtatok mielőtt belétek fúltunk volna”. (Rekviem régi kocsmákért).

Jónéhány soráért viszont jelentős felárat lehet számolni, ilyen originális pl. a „jöjjön a fekete mente” (végre) − az ember ilyenkor elveszti a fonalat (k.k.k.l.), hogy vajon tényleg Ariadné vezetett-e erre, vagy csak egy véletlen különútnak köszönhetjük ezt az élvezetes jövés-menést. Hitem szerint nem véletlen, s erre a bizodalomra a Közelítések szegényesen tekervényes labirintusaiban több ’leleményes’ versével is rászolgál.

[kommen nyolc]

Rongyrázásnak (k.k.k.l.) tűnhet, hogy a Magány c. verse teljes egészében ideidéződik a következőkben, s az, hogy elé ezúton most „megfigyelési szempont” kerül. A hiánytalan idézésre rájátszik a szöveg frappáns rövidsége, és a szakaszolás bravúrjával (is) előhívott bravúros homonímia-találat. A nem inviolábilis „vagyon” kifejezés olyan újszerűen fölényes birtoklásáról van szó, amely már nem lehet önkéntelen: az archaizáló létige és a gazdagság szinonimájának kivételes egybehangzását megteremtő hangulatot érdemes fürkészni: „Csütörtökre megszárad / a hétfőn vett fél kiló kenyér. / Gyülekeznek a serclik, a magány / amorf építőkövei. Épül a vár, / szilárd és bevehetetlen s mi már / régóta tudjuk, hogy / a falak ereje nem a kőben / vagyon.”

[kommen kilenc]

Engedtessék meg egy kis kitérő, néhány véletlenszerű felhordás vagyon-ügyben: ennek egyszerű indítéka az, hogy e limitatív szöveg Paróczai főhajtása, kommemorációja is lehet azok előtt, akiket érezhetően fétisként tisztel.

Tetszetősen „vagyonkodni” Balassinak sikerült tán először, mikor a Valahány török bejt-ben imígyen szóla: „Ez széles világon mennyi virág vagyon, / mindaz sem ér egy rózsát.”

Kun Marcella borgőzösen nem átallna olyat feltételezni, hogy Bessenyei György eme emlékezetes két sorba belelátta a temetéssel járó költségeket: „Megholt a természet; temetése vagyon, / A tél takarítja, s azért lármáz nagyon.”

Kazinczy a Pór gőg-ben a körmönfont [k.k.k.l.] bújtatás etalonját adja a homonímiának: „Egy gyöngéje vagyon: szeret úrnak látszani.”

Nem feledhetjük Csokonait, aki a magyar nyelvben minden bizonnyal először használta a vagyont ’kétszeres-dologiasságában’: „A méltóság, a pénz s mindenféle vagyon / A szerencse játszi újjai közt vagyon.” (A hír).

Megkapó Vörösmartytól a Gőthe-utánzó-ban: „Árnyék sem vagy egész, csak lába vagy és feje már nem, / Egy vagyon, ami tied, s mindened, a lipeszárny.”

Arany tanár úr sem hagyta ki ezt, ’természetesen’ egy sírversben: „A fáradhatlant fáradság győzte le végre; / Sok vesztése után itt nyeresége vagyon.”

Érdemes megjegyezni, hogy sem Petőfi, sem Ady nem ’alakoskodott’ a vagyonnal, s meglepő, de Babitsot és Kosztolányit sem foglalkoztatta ez a kifejezés.

[kommen tíz]

A szép Paróczai-beszéd fonala (k.k.k.l.) tovább: „az egész egy régi Ludas-karikatúra / az ágyszélen ülő borzas csíkos pizsamás / alakkal kinek szeme alatt hullámokban / terjed az éjszaka gyötrelmeinek / doppler effektusa” (ezt pontosan akkor írtam amikor a gyári sziréna 5 óra 50 perckor a műszak végét fújta).

Klasszikusokkal árul egy gyékényen (k.k.k.l.), amikor a lesújtón éteri „csisz-csosz és giling-galang / hajnali harangszó hallik a pizsamaszár / kéttornyú templomából”-sorokat írja ugyanebben a műben.

Az pedig már high-fidelity, ahogy a Korai évek c. versében fabulázik: „egyszer úgy hatéves lehettem / különös teherautók jöttek le a dombon / vagyis az akkor még javában lovászjózsefúton / olyan dömperek voltak egyforma / nagy kerekekkel egyszemélyes fülkékkel / szürkén és kellemes-édeskés dízelfüst szagúan / gurultak egymás után / felpakolva a betonkoszorús alkonyt…nem tudom volt-e olyan kellemes estém azóta” (Korai évek).

Ugyanebben a szövegben viszont már klirrfaktor, ha azt mondja: „hozták magukkal a kort / vagy korhangulatnak mondanám ma már / a hat tengelyen döcögő szocialista realizmust”. Ám éppen ez az egyenközű versbeszéd az, ami megmenti Paróczai első könyvét a teljes enyészettől: ilyen szövegeiben találjuk nyomait annak, hogy a makramézni tudó (k.k.k.l.) poéta-csoportok nem egy-két év alatt teremnek, hanem egyes kitartóan olvasó és író, állhatatosan tanuló, ígéretes versszövet-képző (k. k. k. l.) emberekből csomósodnak (k. k. k. l.).

[kommen tizenegy]

Megalapozott a remény − még ha a Paróczai Csaba (36 esztendeje létező) név ismeretlenül hangzik is a kortárs irodalomban −, hogy harmadik könyvével a szerző egészében ’elálló(bb)’ műegészt tud majd produkálni: míg a Közelítések értelemszerűen nem mentes a ’mentornélküli’ elsőkötetek matériáiba jobbadán rogyásig beleszőtt (k.k.k.l.) érzelgősség, szenvelgősség cérnaszálaitól, addig a Háton vitt sarkcsillag a maga puritán egyöntetűségével azt bizonyítja, hogy a zsengéktől való − még nem definitív − elszakadás egy reális idő alatt (három esztendő telt el a két kötet kiadása között, s az első kötetet feltehetően a kiskamaszkori zsengék is gyengítik) és relatíve látványosan történt.

Csúnya és utált közhellyel élve: a Háton vitt sarkcsillag-ban jóval kevesebb az elvarratlan szál (k.k.k.l.). Köszönhető ez annak, hogy 1997-ben megjelent könyvbe érthető tapasztalatlansággal minden írása belehajigálódhatott, mígnem a tavalyiban a szerkesztés műgondjának köszönhetően becsesebben homogénné szövődik (k.k.k.l.) a kötet.

[kommen tizenkettő]

A Háton vitt sarkcsillag esetlenségeire ’fölmentések’ lappanghatnak a Közelítések-ben, de a soron következő szériagyártott hézagaira már nem lesz ’fedezet’, nem lesz mentő körülmény: azzal a könyvvel egyszer és mindenkorra vagy kilép a szeretett kliséiből, és megérdemelt helyét elfoglalva belép az irodalomba, vagy hátramarad, s továbbra is nyomódúc-formával gyártható − egyes provincializmusokban elfogadható − verseket ír a kevesebb számú maradandó mellett.

Kívánom, bírja cérnával: hiszen versei máris jobbak a Deákné vásznánál (k.k.k.l.). Kívánom, legyen trendi Paróczai verseket olvasni, teszem azt a Vörös Oroszlánban, a régi-új Centrálban, vagy egy salgótarjáni zsebkendőnyi elnyúlóban, ahol kóborlovag-képű ifjak meg a holdviláglelkű leányok egy-egy verseskötet és pár csésze kávé fölött összedugják, teszem azt, a fejüket.

[kommen tizenhárom]

Csak tudnám, hogy akkor a költészet szingli életforma-e, avagy sem. N. E.: „Momentán a folytatást is olvasni szingli.” Trendi vagy nem trendi, szingli vagy nem szingli, én bizakodással várom Paróczai Csaba következő könyvét, és nem felejtem el megvenni a Nők Lapja aktuális számát.

[kommen tizennégy]

július 13., péntek

FÜLEXTRA

Lackfi János: Elképzelhető

Nagyvilág Könyvek, Budapest, 2000

(full extra)

„…szépűljön ezzel az olyan ábrázat,

Melyre vagy miniom, vagy vers kent szebb mázat.

Nem alacsonyítom szépségét meg azzal,

Hogy a dícséretet szórjam rá halmazzal.”

Csokonai Vitéz Mihály

Fagyos Schlossgoldot kérek, ide hallani, hogy mélyre túr az étkezőkocsi cukorfalat felszolgáló kisasszonya, fölcsörren ihletetten a pillanat, egymáshoz ütődnek a palackok, szép kis koncert. Ehhez szegődik még egy versenymű, Lackfi János szép kis koncertjére hegyezem a fülem, melyet Elképzelhető címmel rendezett partitúrába széles e Nagyvilágon.

Egy fagyos hétköznap délután, útban a Műcsarnok felé, második másfél órás Lackfi-olvasásra rendezkedek be. Egyszer másfél óra rendre elegendőnek bizonyul egy verseskötet olybéli végiglapozgatásához, tanulmányozgatásához, hogy abból jóféle jegyzetek szülessenek. Rendhagyó vagyok, második másfél utazás-órám után sincsenek jegyzeteim, mely nem lustaságomnak, hanem annak köszönhető, hogy Lackfi is rendhagyó: olyan könyvet tett le a büfékocsi asztalára, amelynek minden egyes versét újra és újra le- és át kéne kottáznom, hogy a mélyretúrást helyettesítő felszínes fölcsörrenések együttes hangzása ne sérüljön. Sérülni fog.

A fülhegyezés egyrészt mert (önhitt és:) fel-színes, másrészt mert lehetőségük és lehetetlenségük ellenére mégiscsak le kéne ide fülhegyeznem egynéhány veretes sorát, hegyezhetőségü(n)kben épp azt érzékeltetendő, hogy a Lackfi-összhangzattan sérül minden fülhegynél: miként a Lackfiak közt is van bán, ispán, vajda, nádor és érsek, úgy az ezt megelőző Lackfi-kötetekben (Magam, 1992; Hosszú öltésekkel, 1995; Illesztékek, 1998; Öt seb, 2000) is vannak kivehető fülBánok (el- és megBánok-versek), fülisPánok (jaPánok-versek, tuliPánok-versek, legényatalPánok-versek), fülnÁdorok (torreÁdor-versek; pincegÁdor-versek [„Meredek a pincegádor, Nehéz teher az a mámor.” – Petőfi]) és fülÉrsek (örömvÉrsek [ejtsd: örömversek], nyÉrsek-versek [ejtsd: nyersekversek]).

Elképzelhető, mennyivel fülextrásabb.

(árnyékszínház)

„Félszeg árnyék-figurák, mind kevélyek és furák.

Egyik a felhőkbe nyargal, másik hadonáz a karddal

és a párnát egyre rakjuk, ferdül-fordul az alakjuk,

melyet szorgos fény kimintáz. Panoráma, esti színház.”

Kosztolányi Dezső

„Ilyenkor olyan volt / a cigaretták vörös pöttye, mint egy / távoli autólámpa vagy egy / hűtőszekrény őrlángja vagy egy / karácsonyfaégő vagy egy / szem izzó parázs vagy egy / templomi örökmécs.” − írja az Árnyékszínház c. versében. A sorok végére kiülő „vagy egy”-ekkel kitűnően modellezhető (lenne) Lackfi elegánsan hanyag, sikkesen slampos formanyelve. Nála soha nem a semmitmondó és semmit mondó köznapi hangjegy-allűrök ünnepélyes előadásmódjáról van szó, hanem a köznapiság olyan köznapi módon történő előadásáról, amely éppen attól lesz emelkedett, hogy egyáltalán nem akar az lenni.

A Lackfi-jelenség: az élet-menet csavaros anya-alkalmazása a versírásra; minden-magunk huszonnégy órás munkaidőben történő nevelése, alakítása közben rábírni a leghétköznapibb jelenségeket, hogy kizárólag a legesleghétköznapibban fennkölt módon, pusztán a hétköznapban rejlő pátosszal versüljenek meg: épp csak annyira emelkedetten, amennyi a fennmaradásból minimum elég a költészethez: „Jólesett megnyugodni, hogy / az a rossz / végül mindig valaki ismerős, mondjuk a Bandi szomszéd, kocsmába menet, / vagy Pali bácsi, és tudni lehet: / a bal kezén csak három ujja van, mióta az ablaküvegbe beleesett, / vagy az autószerelő, ati ténet mondja a tát / s dénet a dét med a dét, például íd: / duri, medetted már a tenyeredet?”

Érdemes elgondolkodni, hogy ennek a Lackfi-jelenségnek ellentmondanak-e a szerző szavai: „Mondhatja bárki magáról, hogy ő napi huszonnégy órából huszonnégyben költő, nehezen hiszem el. Lehet valaki három műszakban okos, művelt, ritka röptű szellem, de két vers megírása közt költő: nem, az nem lehet.” − vallja egy interjúban.

War You Inter You: háborúban nem nagy kár, hogy a köztes lét a versek közti lét a költő elől fölissza. (Idéztem Kun Marcella Melisszától. A melissa görög szó, le-jelentése: méz. „A méz maró keserű / S édes íze a sónak”, hozza szóba Marcella költőteste, badyendre. Az ellentmondás, ha van, akkor az igazolatlanul hiányzó igazolás végett. De ez nem avégett nem érő történet.

(minima lista)

„Táncoljatok magyar lányok,

Nálam van a lista.”

Juhász Gyula

„Újabb verseimben fellazul a beszéd, közelít a köznapihoz, a jambikus lejtést, amely műfordítói praxisomban ragadt rám, általában megőrzöm, de igyekszem széttördelni, természetes ütemben meg-megzökkenteni. A tárgyi mozzanatok ugyan megmaradnak, de olykor nyersebben fogalmazok önmagamról, közvetlenebb képet próbálok nyújtani az eddiginél. Nem irányváltoztatásban vagyok, inkább csak több ágra bomlik a pálya.” − mondja ugyanabban az interjúban. A megzökkentő minimum: elég. Elég. Nem az ige, hanem a mellék neveként: ha beszélni akarunk Lackfi egyre több és több ágra bomló versgyűjteményével, elegendő tudni a kötet központi számát, az majd automatikusan adja az aktuális melléket.

A vonal végén egy minimalista költőt találunk: Lackfi abban az értelemben veszi fel a minimalizmust, hogy olyan minima listákat készít, melyekben többnyire halálpontosan fölmért az a legalább, ami éppenséggel elegendő a legfeljebbhez. A mellék neves különírások elkülönüléseinek írásai: úgy tud ugyanis kortársaitól kiválni, hogy a legritkább esetben ad foglalt jelzést.

Megszakad a vonal s a szív: maxima lista-lírája remekül szervezett fennmaradás-líra. Oly szervesen és körülírhatatlanul az, hogy ki tudja, szíve, mája, lépe, veséje mellé-belé van-e szervülve a vers, vagy esetleg van-é neki külön vers-szerve? (Gyaníthatóan van: nála az anyai és apai „költői evolúciók” génjei remekül adódtak össze: Lackfi poéta szülők szöveGén erősödött.)

Műveinek csak egy töredéke íródik meg általa, a fennmaradót némelykor csak cselekedetei, némelykor csak gondolatai, vagy az azok által elő-idézett visszahatások játsszák el és le, élik föl és túl. Lackfi nem biztos, hogy versekben írja meg a verseit: e lajstromban azért nincs semmi felesleg föltüntetve, itt azért nem vész semmi kárba, mert kivétel nélkül minden nyomban líraművé válik, ami vele-, vagy általa meg-fogalmazódva, vagy akár meg-fogalmazatlanul történik − meglehet, mindössze csupán mázlija van azon „fogalmainak”, amelyek általunk is olvashatóvá válnak.

Fogalmam sincs, pontosan mikor jön el az ideje, de érzem, Lackfinál hamarosan nem fogunk tudni megkülönböztetni jó és jó-ra való írást: az Elképzelhető megjelenése óta esetében nem az a kérdés, hogy a jövőben milyen, hanem az, hogy mennyi líramű lejegyzésére szán időt.

(őszi leső)

„Ereszkedik le a felhő,

Hull a fára őszi eső,

Hull a fának a levele,

Mégis szól a fülemile.”

Petőfi Sándor

Túl azon, hogy Lackfi majd’ mindig tudja, hol a határ, önnön alakját nagyobbrészt (a jót) választó vonalai írják. Egy-egy szolgálatkész madárijesztő föl-föltűnik a mezsgyén, de ők sem haszontalankodnak naphosszat, dolguk végzik akkor is, ha nincs kit-mit riogatni. Tény, hogy nem mindegyikük virít előnyösen a vidéken, de ki állítaná, hogy nem praktikusak. És ne feledjük, legviseltesebb gúnyáinkat ők életfogytig büszkén hordják. Jelenlétük cinkosan tiszteletet parancsoló, olyanok, mint otthagyott csendőrkalapok a bálban: a díszes főfedők gazdái már régen otthon szundikáltak, míg a nép mulatott, de a kalap, direkt látható helyen hagyva, ugyanúgy vigyázta a rendet, mintha gazdája még mindig a bálban ülne.

Egy madárijesztő csendőrkalap-példa: „Vágy dohányozni, őszi eső / a megállóban rágyújt valaki, / rezzenetlen arccal, mohón / szívod a füstjét, s tudod, te már / sosem” − a kérdés az lehet, miért „feles-legült” ide az „őszi eső” nevű hangulatelem. Nem duracell, bizonyára, mert az őszi eső, ha lemerül, éppúgy lehetne téli hóesés, és ha már éppúgy lehetne, akkor inkább ne legyen.

Vajda tartós őszi esőjét is − Pésándorunk mottója kíséretében − „ellenpéldaként” hozom: „Apró lanyha őszi eső, / Sirdogál a vén esztendő; / Égen földön szinte látszik, / Hogy egészségére válik.” (Vagy hord-ereje révén ki vitatná el József Attiláét?: „Az őszi eső szürke kontya / arcomba lóg zilálva, bontva.”)

Fül(-)emile: ful@petofi.hu.

(Godot-ra lárva)

Kukacoskodom, kedves Godot(t), jelentem, Budapest bevárva, a sör fölmeleGedett. Mindjárt kelleti magát a pályaudvar. Juhász Gyulával: „Baross: e név ma azt jelenti: munka.” Lackfival: „A megállókat szabályozni fogják / Lesz, ahol lányok, csupa szépek / szállnak fel majd”.

Az Irodalom Visszavág

2002 tavasz

Önvallomás-folyamról van szó, pergő, de ugyanakkor megfontolt életmondó-csacsogásról, amelybe hellyel-közzel – többnyire kellő időben, kellő mértékben, nyomokban „kozmetikázva” – bele-belepuhatol, hol csak egy-egy keresetlen szóval, hol egy kissé hosszabb, de mértéktartó referálással Balla Zsófia.

Egy könyv illata

Bodor Ádám: A börtön szaga

Válaszok Balla Zsófia kérdéseire, egy korábbi rádióinterjú változata

Magvető, Budapest, 2001

A börtön szagát egy kórház szagában olvasom. Úgy hozta a sors, hogy novemberi (reuma)szanatóriumi kórtermembe kijelölt olvasmányaim közé került e Bodor-kötet is. Szerencsére. Még az ízületeim se fájnak annyira a lapozgatással, mint máskor, mint mással: annyira jól esik a könyv.

Másokkal ellentétben én nem tudok különböző prózaműveket egyidejűleg lapozgatni, még kevésbé olvasni, képtelen vagyok tartani az egyenközű könyvélmények súlyát. Nem azért, mert régóta komiszkodik a derekam, hanem mert nem győzöm gerinc-gerinc mellett vezetni a fonalakat, ami persze nem a cselekmény (ha van olyan) fonala, hanem a mű szöveg-ágainak, idegszálainak ide-odarendezgetése.

Talán az, aki azt mondja, több könyvvel tud párhuzamosan együtt élni, nem szentel teljes figyelmet egyiküknek sem, vissza-visszametszi folyton valamelyiküket (mindőjüket?). Márpedig én hülyeségeket is csak teljes odaadással, fényesített metszőollóval vagyok hajlandó olvasni. Volt, hogy sokszor sok könyvet böngésztem, de olyan irdatlan nagy bozótok nőttek bennem, hogy irtani nem voltam már képes egyikőjüket sem, mert már egy főgyökeret sem találtam: rendre odaveszett minden együtt olvasott mű. De mélyen hagyott sebeik szinte évről-évre, elképesztő élniakarással újra és újra „fölgyökereznek”, mai napig vannak ilyen kifordíthatatlan gyökértörzseim – uramég, igazat mondanak azok, akik „mindent” elolvasnak? Vagy csak piálásuk közbeni nagyotmondás ez is?

Balla Zsófiától tudom, hogy létezik erdélyi alkoholizmus. Bodor Ádámtól tudom, ő nem nevezné erdélyinek, de még kelet-európainak sem azt az italozást, amely „valóságos cselekvési program, modell, talán maga a kibontakozás, és mint a tiltakozás, lázadás és bosszúállás burkolt formája, ívelő éteri híd az önmegvalósítás felé.” No lám, imígyen is lehet beszélni arról, hogy miért lesz részeg az ember. Programból a piával önmegvalósít. „Ez a fajta piálás minden filozófiai eltökéltsége ellenére nélkülözi a hedonisták eleganciáját, ami ezen a tájon történik, az egyszerűen a megvert, kiszolgáltatott, seggberúgott ember mindennapos vedelésének egyhangú krónikája, ami az esetek többségében a sárga földön végződik.”

Ezek után senki ne gondolja azt, hogy Bodor Ádám legújabb könyve, A börtön szaga, amelyben Balla Zsófia kérdéseire válaszol – a könyv alcímének tanúsága szerint egy korábbi rádióinterjú változataként – filozófiai eltökéltséggel, csak az erdélyi alkoholizmusról szól. A legkevésbé szól (csak) arról, de ez a gondolat, és az ebből kibomló hosszas ideasodor is éppoly érdemi része lett annak az interjúkötetnek, amely immáron éppolyelválaszthatatlan részét képezi a terjedelmes Bodor-életműnek (helyhiány miatt említtessék itt meg csupán az emlékezetes Sinistra körzet [egy regény fejezetei], mely Svájcban és Franciaországban, Olaszországban, Bulgáriában is napvilágot látott, vagy művei filmen: Forró vizet a kopaszra, A részleg), mint mondjuk a börtönévekre visszagondoló tragi(komi)kus beszámoló, vagy a református egyház szolgálatában eltöltött idő visszaidézése, vagy épp az írói pályakezdés felelevenítése.

Interjúkötet, interjúkötet, ízlelgetem a szót, azért, mert bizonyára pontatlan, mi több: pongyola műfaji meghatározás. Önvallomás-folyamról lehet szó, pergő, de ugyanakkor megfontolt életmondó-csacsogásról, amelybe hellyel-közzel – többnyire kellő időben, kellő mértékben, nyomokban „kozmetikázva” – bele-belepuhatol hol csak egy-egy keresetlen szóval, hol egy kissé hosszabb, de mértéktartó referálással Balla Zsófia. Ő tisztességesen háttérben marad, (vélhetően a személyes ismeretségből következően is) ügyesen ’szövegeltet’. Bodor Ádám pedig ügyesen ’szövegel’, de nem mindenhol hisszük el, hogy fésületlen élőbeszédét olvassuk csupán: nem tudjuk, milyen változata ez az említett korábbi rádióinterjúnak. Minden bizonnyal a gondos „digitális utómunkálat”-nak köszönhetően született ilyen jól olvasható, tisztességesen tépelődőnek és tépelődtetőnek, révedezőnek és révedeztetőnek, helyénvalóan mélázónak és méláztatónak.

Nem állom meg, hogy végezetül ide ne idézzem: „Budapest az utcáin szabadlábon grasszáló haramiákkal megalázó hely…Minálunk gyávák garázdálkodnak, tudják, törvényeink és azok őrei gyengék, jogszolgáltatásunk oly kezdetleges, hogy következmények nélkül megtehetik. Legfönnebb a polgár számára túl nagy a tét, mivelhogy nem bír szabadulni illúzióitól, rögeszméjétől, hogy valóságos polgári környezetben él.” Ilyen és ehhez hasonló nyalánkságok miatt fogom illatozgatni rendszeresen a könyvet – nem csak kórházban.

Terasz.hu

2001 november

Szorosan a tárgyhoz tartozik, egy recenzióban fontos ilyeneket említeni, apámnak is volt, nem recenziója, hanem fegyvere, míg le nem adta, egy – azt hiszem: – Zbrojovkája (mi a faszért nem húzza alá ezt a helyesírás-ellenőrzöm?; a faszért-ot bezzeg aláhúzza), egyszer, még kisfiú koromban, engedte is, hogy a kezembe vegyem, de nem bírtam fél kézzel megtartani, olyan nehéz volt. Ha már a húzás, meg az alá: van egy kedvenc Csokonaim, ebben a májkroszoft meg a sobrákot húzza alá: „Senki nem ruházza rám a sobrák nevet, / Faszariságomért huncut aki nevet.”

(Néhány) dolog a Berettás könyvről

Péterfi András–Benedek Szabolcs: Berettás könyv

Kávé Kiadó, Budapest, 2002

„Ilyen az ember.”

Márai Sándor: Füves könyv

☻ (irigylős) dolog a fejvédővel

Van egy reklám, szerencsére nem tudom, mit akar eladni, kétszer tán, ha véletlenül láttam belőle részletet: fejükhöz csapnak az emberek, valami árut a polcról levéve, „hogy ez nem nekem jutott eszembe”, vagy valami ilyesmi. Nos, olyan fejvédő immáron nekem is szükségeltetne: itt van egy dolog, amit nagyon irigylek Péterfi Andrástól és Benedek Szabolcstól. Írtak közösen egy művet, Berettás könyv lett a címe.

☻ (szócikkes) dolog a címmel

Megkérdeztem Benedek Szabolcsot, miért lett berettás a Berettás könyv. „A könyv címe Péterfi András ötlete, mivel ő nagy fegyverbuzi (a Beretta egy pisztolymárka), és ragaszkodott a címhez. Megsúgom, tervben volt egy beretta-szócikk megírása is, de ez elmaradt.” Nos, megsúgom, ennek a válasznak jobban örülök, mintha kaptam volna egy tényszerű szerzői magyarázatot, mert így magam elmélkedhetek rajta. Nem a tényszerű szerzői magyarázaton, hanem a berettán. (Nincs berettás szócikk; a mű éppúgy viselhetné címéül a Füvetlen könyvet, mint pl. a Receptkönyvet? Dehogy viselhetné. Ez berettás könyv, és kész. További címötleteknek lőttek.)

☻ (fűtött) dolog a berettával

Mit tudok a berettáról? A berettáról tudom, hogy micsoda, számítógépes (h)őskorszakomból (1993, a merevlemez négy megabájt és lazán ráfér minden) ismerős néhány videojátékból (de azért becsülöm, hogy Benedek megírta, sose lehet tudni ezzel a vasstibivel, gondolhatta magában). Az Internet Explorerbe beütöm, szoktam így, beütni, találomra, hogy www.beretta.hu. Igaz, hogy ez az oldal a frappáns „töltés”-sel nyit (meg kell mondjam, nem gyakran látok a neten ilyen jó gegeket), de itt a beretta egy kazánmárka. Kazánmárka, tetszenek érteni. Nem szoktam így, tetszenek érteni, találomra, meglepődni. Péterfi és Benedek jól befűtöttek nekünk. Nálunk (ha valaki berettálni akar: Miskolc, Mátyás király út 13.) központilag fűtenek, a nyaralómban meg, mivel nyaraló (ha valaki berettálni akar: Hernádkak, Ifjúság út 5.), a szalonnasütésre használt fahasábokkal. Szoktam így, fűteni, mivel van. Aztán meg: beretta, mondja a fiam a beretvára („Haragszik rá, mint borbély az Ön-beretválkozóra” – kéretik Arany tanár úr szavainak szólásba emelése). Aztán meg: „Az olasz Beretta cég termékpalettája nagyon széles. Megtalálható kínálatában a golyós és sörétes vadászfegyvertől kezdve a pisztolyon át a géppisztolyig, sőt a golyószóróig minden fegyver. Az 1957-ben, 87 éves korában elhunyt Pietro Beretta hatalmas fegyvergyártó birodalmat hagyott hátra maga után, melynek termékei méltán tettek szert világhírnévre.” – olvasható a neten. A fűtésről jut eszembe Vörösmarty. „Üdvözle fűt, fát, réteket”. Persze, jut még majd másról, más is.

☻ (megtartó) dolog a Zbrojovkával

Szorosan a tárgyhoz tartozik, egy recenzióban fontos ilyeneket említeni, apámnak is volt, nem recenziója, hanem fegyvere, míg le nem adta, egy – azt hiszem: – Zbrojovkája (mi a faszért nem húzza alá ezt a helyesírás-ellenőrzőm?; a faszért-ot bezzeg aláhúzza), egyszer, még kisfiú koromban, engedte is, hogy a kezembe vegyem, de nem bírtam fél kézzel megtartani, olyan nehéz volt. Ha már a húzás, meg az alá: van egy kedvenc Csokonaim, ebben a májkroszoft meg csak a sobrákot húzza alá: „Senki nem ruházza rám a sobrák nevet, / Faszariságomért huncut aki nevet.”

☻ (túl direkt) dolog a fölfogással

Nevet adjunk a berettásnak: tartható. Ezt a könyvet meg bírom tartani, fél kézzel is, pedig nehéz. Nem súlyra persze, hanem mondani-jának való-jára, már ha lehet ilyet mérni. Miért ne lehetne? A lektűrre mondják, hogy könnyű olvasmány. Hát ez ha akarom, könnyű, ’megértelektűr’, ha akarom nehéz, az (is) benne a jó. Fölfogás kérdése. Ha akarom, fölfogom. Hónom alá, vagy bal kezembe, szaunába menet (fontos a szauna), bal kéznél legyen Tapolcáig (fontos a Tapolca). Ebédelni is magammal viszem, ma a Megyeházán (fontos a Megyeháza) ebédeltem, magammal vittem. Fontos persze, hogy a balomon. Sólet közben berettáztam. Le is sóletoztam, ezt a részt, „A pornográfiáról”: „A tévé képernyőjét a monitor váltotta föl, az irodákban az íróasztal alá, a szőnyegre rejszolunk. (Ezt ki kéne húzni. Túl direkt.)” Igen, ott van a babszem-maradvány, pont ezen. (Ezt ki kéne húzni. Túl direkt.) Fontos a fölfogás, ugye mondtam.

☻(szeles) dolog a lektűrrel

Tehát, ha akarom, fölfogom, mondjuk nehéznek, ha akarom, mondjuk könnyűnek. Találtatik benne súlyos mondani- és ennivaló. Nem csak most már, hogy a bab is. Ha akarom „lektűr”, ha akarom, számot tart ’művészei értékre’. „Sok világ van alattam, fölöttem”, mondta a szögedi. Ha akarom, fölfogom a nyaralómig, a nyaralómban, ahol most nem kell fűteni, nyár van, következésképp. Szoktam így, fölfogni. A szaunában nehezen megy, a fölfogás, ott a szerzőségen fő a fejem. Ott a bejárat mellett ki van írva, hogy sajtóterméket nem vihet be az ember. A könyvtermék nincs megtiltva, mégsem akartam, a babozás után, még csöpögtetni is, hát hogy nézne az ki. Ja, a Berettás könyv berettául néz ki. Van egy beretta a címlapon. Ha a Keletiben árulják, nem a berettát, vagy a címlapot, hanem a berettás cím-lapos (ha-ha, ha rossz lenne a cím, most jól jönne ez) könyvet, ezért is sokan megveszik. Ahol pisztoly van, ott fogyás van: „volt találkozásunk / Híd karfáján és pisztoly csövén”, ha már juhászgyuláztunk. Szóval vinnék bár, a népek, a könyvet, a Keletiből is.

☻(érdekes) dolog a szerzőséggel

Közös könyv, amely konkrétan nem árulja el, hogy melyik írásnak ki a szerzője. Egyértelműnek tűnő utalásokat tesz-tehet, melyből akár egyértelmű következtések is levonhatók. Pl.: a Péterfi András által írt Előhang címe normál, szövegteste dőlt betűs, a Benedek Szabolcs által jegyzett Utószó címe dőlt, szövegteste normál betűs, s az egyes – a szerzőség tekintetében (nem minden kétséget kizáróan, de feltehetően és érezhetően is) egymást váltogató – írások hasonló módon tipografizáltak. (A logikás rendőrviccek ilyesmiről szólnak. J. Attilául: „A líra: logika; / de nem tudomány.”)

☻(érdektelen) dolog a szerzőséggel

De ez logikául utalhat akár ugyanennek az ellenkezőjére is: hiszen egyiket sem, másikat sem támasztja alá semmilyen konkrét ’hivatkozás’. Hacsak az nem, hogy a szerzőket ismerő olvasó számára nyilvánvaló, hogy ki milyen zenét hallgat, házastársától melyikük vált el, ki lakott közülük 18 éves koráig Szolnokon, kinek volt szódásüveg-szemüvege. Adott egy téma, melyről – hangsúlyozom: valószínűleg – mindketten, felváltva írnak.

☻(egyedi) dolog a közösséggel

Többek között közös bennük, hogy fiúk, jól író írók, nem igazán kedvelik a kortárs költészetet, ellenben a Neoton Famíliával jól elvannak, s hogy a hátsó borítón található fotón nem kazánnak látszó tárgy van a kezükben.

☻(gyümölcsöző) dolog a dőléssel meg az állással

Dőlt elsőre líraibbnak, elvben esszésebbnek, Álló prózaibbnak, elevenen „eszesebb”-nek, bölcse(lkedő)bbnek tűnik. Másodjára is. Sőt, ha folyamatosan olvasom a könyvet, a tűnés sokadszorra is ez.

Dőlt e szerkesztés linearitásában többnyire megkapó líratölteltékkel dúsított prózavers-szerű kisesszékkel jön, Álló töprengő-elmélkedő, finoman didaktikus értekezésekkel. Nem meglepő módon, ha egyszer a kötet páros oldalait, azaz kizárólag Dőlt-et, vagy a páratlan oldalakat, azaz kizárólag Álló műveit olvasom egymásutánban, megerőszakolva az egyenközűséget, ez a „jövés” fölhangosodva hallik. Máskor meg épp halkulva. Ezért is izgalmasabb a paralel szerkesztés: gyümölcsözőbb őket felváltva olvasni ugyanarról a témáról, így az egymástól hol homlokegyenest eltérő, hol össze-összejátszó ’témakidolgozások’ egyszerre teszik roppant olvasmányossá, szórakoztatóvá és „mélyenszántóvá” is a művet. Ez egy szép dolgozatba illő mondat volt – mondtam már, hogy a lektűr, meg az irodalom magasa.

☻(szemrevaló) dolog a vasárnappal

Ha már a gyümölcsözés, meg a szántás: pór módján mondhatom, hogy vasárnap nevű napról ritkán olvasni ily szemrevalót: „Hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hogy a vasárnap a sírszagú hétfő eseménytelen előszobája. A legokosabb lenne átírni a naptárban mondjuk keddnek, és bemenni dolgozni. (…) Az egyik legjobb, ősi fegyver a reggeltől estig tartó döglés, lehetőleg szexszel fűszerezve – de legalább tévével, édességgel, kávéval és cigivel –, este pedig egy-két kedves vendég, akikkel nem kell sokat törődni, de segítenek oldani a jeges ürességet. Semmi esetre se mi menjünk látogatóba, mert az általában szintén öngyilkos hangulatba kerget majd minket.” – írja Dőlt. Pollack Mihályról, meg a vasárnapról: J. Attila, midőn megáll a Pollack-tervezte Nemzeti (Múzeum) előtt, örömében imígyen szóla: „Bor, téged vasárnapollak.”

☻(vesevelős) dolog a témaválasztással

Sokhelyütt tudni lehet, mert mint a fényben lebegő ’pór’, ráesőfényben kiviláglik, melyik témát melyikük vetette fel. (A pénz bizonyára nem veti föl sem őket, sem a kiadót, vékony kartonált kötésben jön a beretta. De a buszozást jól bírja, a sólettel is elvan.) Ahol Dőlt hozott formájánál lényegesen „líraibb”, ott Álló nem filozofál oly vesevelősen – és fordítva. Álló – szörnyű, de kihagyhatatlan zavarral: – a neki nem fekvő témákat hajlamos elintézni egy-két hányavetin odavetett mondattal. Dőlt, ha nem kedvére való a tárgyalandó ügy, ’mindössze’ visszafogottabban lírizál, vagy szimplán csak cinikus: ő az, aki határozottabban akarja és/vagy tudja takargatni, hogy nem övé a témaötlet. Pl.: Álló „A kameraállások váltogatásáról” foghegyről mindössze azt mondja: „Majd ha egyszer filmezésre adom a fejem, kitalálom, mit jelent. Addig viszont nem szeretnék hülyeségeket mondani.”; Dőlt „A gombfociról”, ahogy szarkazmusát nem titkolva próbál erőt venni magán: „Szerintem ellenállhatatlanul bájos, amikor meglett férfiak táblázatba rendezik gombfocicsapataik eredményeit, és izgatottan szaladgálnak a gombokkal megrakott asztal körül.”

☻(sziszegős) dolog az istenről meg a botról

Fölszisszenek, milyen szép, amit az „Arról, hogy Isten néha bottal ver”-ben művelnek (pl.: dőlt: „Néha pedig sárga pénzutalványokkal és narancsbőrös seggekkel. De leginkább nincs jelen, és – számos más haverunkhoz hasonlóan – főleg ez teszi érdekessé”), vagy „Az elveszett otthon utáni sóvárgásról” szóló opuszban (pl. álló: „Szolnokot nem vesztettem el, én döntöttem úgy, hogy otthagyom. A sóvárgás is alábbhagyott. Mostanában ott vagyok otthon, ahol Te vagy, úgyhogy elkezdtem sóvárogni megint.”) Kígyózó sorokban, ilyenekért kéne, hogy álljon a nép, akár a Keletiben is.

☻(komolytalan) dolog az eszembejutásról

Elő-előfordul, hogy Álló magához nem méltó szólamokban ír: „Kevés jobb érzés van annál – ha van egyáltalán –, mint amikor a férfiember a legszentebb női szentélybe (legyek direkt:) ürít. Imádom. Bizonyára ti is.” („Az óvszertelenségbe vetett hitről”. És itt most fokozottan nem arról van szó, hogy ebből nem derül ki, hogy az írónak melyik a szent, a szentebb és a legszentebb női szentély: a szájlyuk, a segglyuk vagy a vulvalyuk. (Zalán a Papírváros 2-ben a „rendesebb kielégülésről” írván nőben történő magelhagyást hoz szóba: lám, mily finomságokkal gazdagítható az ürítés tárháza.) Az a baj, hogy a – sok szentezés miatt is csúnya – „legszentebb női szentély” frázisa miatt válhat fájdalmasan egy-értelművé, hogy miről van szó – vagy miről akar-lyuk, hogy mélyen szó legyen. Tetejébe sajnos a „bizonyára ti is” bizalmassága abszolút lyuk-idegen itt. (Meg máshol is. A lyukról jön ide Petőcz szép talált-szava A titkos szerető-ből: lyuksógor. Sajna most is ilyen eszembejutós vagyok.) Mindjárt más, amikor A nők elsárkárkányosodásáról-ban azt írja: „Különbözőek vagyunk, akár az égen a csillagok. Ahogy Önöknek tetszik, uraim.” (Istenem, de jó, hogy vannak ezek a csillagok, mennyi mindent lehet hozzájuk hasonlítani. Kéne egy magyar-líracsillag, csillag-líramagyar szótár. Első javasolt szócikk: „Péterfi–Benedek az angol”, aki a szeméremdombra ment föl, de a Sam Araim hegyről jött le.)

☻(komoly) dolog a szőrözéssel

Volt szemérem, most jöjjön a szőrözés: bizonyára nincs sok ’utómunka’ az Álló-szövegeken. Nem tudni pl. miért hagyja el ebben a mondatban a határozott névelőt: „Legyünk szelídek, mert a világ vad, és ha őrizni akarunk valamit emberi mivoltunkból, annak a szelídség egyik mérföldköve” – pedig ennek, mivel az „Arról hogy miért legyünk szelídek” egymondatos, velős leírásáról van szó, annak az egy mondatnak halálpontosa(bba)n kellene hangoznia. Igen, a szelídség elől hiányzik „az” – mint most innen. Onnan tudom, vagy onnan nem, hogy a Füves könyvben az ilyesmik is pontosak.

☻(első komoly) dolog a füvesről is

Ja igen, a Füves könyv. Dőlt Előhangjában és Álló Utószavában is nevesített ez a Márai mű, mely a Berettás könyv „ihlető forrásául” szolgált. Precíz, szép kifejezés: ihlető forrásául. Nem egyszerűen az ihlető könyvről, vagy az ihlető könyvről van szó, hanem (át)tételesen is jelezve: a forrás-műről.

Aki ismeri ezt az alapművet, annak ehelyütt szükségtelen ’hasonlítgatni’, aki meg nem ismeri, annak egyenesen felesleges. A lektűrök zabálói között feltételezhetően többen lesznek olyanok, akik éppen a Berettás-nak köszönhetően néznek utána a Füves-nek. S persze sokan lesznek olyanok, akik ennek köszönhetően veszik elő azt újra, vagy legalább fölébred bennük a vágy, hogy a közeljövőben elővegyék. Persze, ha az ’elsőolvasók’ valami nagyon hasonlót várnak, csalódni fognak.

☻ (második komoly) dolog a füvesről is

A Füves könyvet a Berettás könyv után megismerőkben talán csak annyi analógia ébred, hogy Álló az, aki (Márai-)modorosabb, Dőlt sokkalta lazábbra veszi a figurát, ’ránézésre’ majdhogynem csak az átörökített formai keretet „költi tele”.

A „Márai-modort” az átlagnál behatóbban ismerők Álló írásaiban találnak számos kézenfekvő, érdekes, faggatható, továbbgondolható Márai-nyomot, Dőlt-ében kevésbé konkrét, ám annál izgalmasabb áthallásokat. Nem tudni, hogy az a finom reminiszcencia-háló, amely kitapinthatóvá válik Dőlt írásaiban, a sok Márai-olvasás következménye-e, avagy valamiféle ’otthonról hozott’ (mondjuk úgy: ön-kéntelen) intelligencia eredményezi. Gyaníthatóan az utóbbi: Dőlt (előnyére is!) sokkalta ösztönösebb, mint szerzőtársa. Az, ami Álló írásművészetében érezhetően már ’beállt’, jellegzetesen mechanizálódott (pl. az olvashatóság „tart-hatósága”, a spontán gördülékenység „elöl-járósága”), az Dőlt-nél jóval esetlegesebben (hogy kapkodóbban-e?, nem tudom, de hogy kevésbé összefogottan, az bizonyos) van jelen.

☻(első és utolsó komolytalan) dolog a füvesről is

A Márai-kutató irodalmi muzeológusok kézlegyintenek: körükben ez nem lesz hivatkozási alapja a Márai-hatástörténetnek. De ez kit érdekel? Ezek a fiúk nem Máraihoz, hanem magukhoz akartak többet adni. És azokhoz az olvasókhoz, akikhez eljut a könyvük. Szorítok nekik, hogy minél többekhez. Márminthogy, jusson el. Nem a dolog, hanem a könyv. (T)árazzunk be: csak 1480 Ft.

☻(jó-ságos) dolog

Sehogy nem jön ide, és szerencsére ennek sincs semmi köze az egészhez: az 1480-ról is eszembe kellett hogy jusson valami. Igaz, nem beretta, de Benigna (leendő anyukák és apukák, ez a női név [jóságos, jóakaró] ma is benne van a Magyar Utónévkönyvben!), aki ebben az esztendőben kötött házasságot Kinizsi Pállal. Ha már az évek: ezt ’88-ban jegyeztem meg, mikor gyermekirodalomból kollokváltam. A Berettás könyv nem lesz gyermekirodalom, de Benignás, mint jó-ságos, igen. Kinizsiből sör lett, Berettából könyv. Egészségünkre.

Palócföld

2002/6

Nyiladozó, éles eszű olvasók szerethetik társadalomkritikaként is, de akik tompulni akarnának rajt’, ne feledjék: Tört Énelmi lektűrként is a jóbarátukká fogadhatják. Petrovics, mint a törtet törttel osztó, én-elmét recip rock-kal szorzó (olvasható Megadeth-idézet a könyvben) utazó: az idegen vezető. Barguzinban, ha létezik Hősök tere, bizonyára az Andrássy utat zárja közvetlenül a Városliget bejáratában. A kötet, mint barguzini monumentális forma: elegáns fülek, behajtás balról, behajtás jobbról, minthacsak a Hősök tere szoborcsoportjának eleganciáját, a tér ünnepélyességét fokozó múzeumépületek „jel-képei” lennének. Balról egy szép, művészeti, jobbról egy mű, csarnoki. Balról egy kétmondatos életrajz, jobbról egy vonalkód, rajta az ár: 1680 Ft. Ebben a könyvben sem lehet semmi véletlen: 1680-ban Thökölyt fővezérré választották.

Petrovics Sándor utazásai

Tomkiss Tamás: Március 14

III szinoptikus könyv

Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002

Tomkiss könyvébe bele lehet feledkezni. Olvasom Tomkiss könyvét a buszon, tovább megyek: írom magamban újra a sorait, belefeled-kezem, fele kézzel olvasok, tovább megyek egy megállóval a kelleténél. Van, hogy fél kézzel elbánnék vele, haragszom rá, eltereli az útról a figyelmem. Matatok a lapjain. Minél többet buszozok, annál jobban haragszom a könyvre, amiért megjárat.

Máskülönben is lenne okom a haragvásra. Kértem a szerzőtől decemberben egy példányt, nem küldött. Azt mondta, a kiadó januárban küldi szét a recenziós példányokat, majd küld a kiadó nekem is. Kiadós várakozás előzte meg ezt az olvasást, mert a könyv csak nem jött, csak nem akart jönni. Új mandátum: jött mástól, kézelőleg. A könyvet kézzel eszem, nem tudom az illemet, járok a kedvéért többet buszon, hogy olvashassam. Mikor fölnézek, ráébredek, mindig az előző megállónál kellett volna leszállnom. Talán nem kéne annyit fölnéznem.

Ott feledkezem bele a leginkább, ahol a pokol bugyrait tomkisozza az elején, meg ahol a „szinoptikos iratokat” a végén. Persze a kettő között történik leginkább a könyv, de ez a „közöttség” nem annyira utaztat, mint maga a „keret”. (Szép a könyv, öröm, hogy volt rá keret. Elegáns, jó kézbe venni, azért is, mert Az Irodalom Visszavág c. – Tomkiss által főszerkeszett – folyóirat igényes küllemét idézi.)

A „keret”-eknél nem nézek föl, leginkább ott haladom túl a megállókat. Kedvencem A bolond posztmodern története. Petrovics Sándor tér- és időutazó versíró kisiparos hétköznapjai kisebb-nagyobb darabokban, rövidebb-hosszabb távokban elevenednek meg előttem. Hány megállónyi idő, hány megállónyi tér: így történnek bennem a részletek.

Hulla jó, ha beletemetkezem, megelevenednek Petrovics életei és halálai: hősünket Kármán József kíséri a pokolba, ahol felismeri pl. Rózsa Sándort és Sós Lajost, Báthory Erzsébetet és Kádár Jánost is; aztán a purgatóriumban – melynek őre Jumurdzsák – találkozik Arany Jánossal, a paradicsomban Hamvas Bélával, aki a „tér és idő sötét távlataiba” veti Petrovicsot. „Saját világi bőrödön kell megtapasztalnod, mivel jár hősökkel packázni”.

Nos, Petrovics nem panaszkodhat, utazásai során tapasztalatot bőven szerez: megtudjuk például, hogy miatta ferdült el a kereszt a koronán, ő rántotta le a várfalról Dugovics Tituszt, de ő írta a Gesta Hungarorumot is. Talán elfelejtett útközben jelezni? De Petrovics időben átszáll, új jegyet soha nem lyukaszt: egy és egyenes út vezet egyik halálából a másikba.

A szerző a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy „vélhetőleg a Március 14 nem pontosan illeszkedik a magyar történelmi regények vonulatába, s ezért nyilván sokaknak kinyílik majd a bicska a zsebében. Vagy éppen összecsukódik”. Nos, a Március 14 nemhogy nem pontosan, de egyáltalán nem illeszkedik ebbe a vonulatba – nyilván nem is akar illeszkedni. Akár lehetne ő maga a bicska. Ahány zseb, annyi szokás.

Nyiladozó, éles eszű olvasók szerethetik társadalomkritikaként is, de akik tompulni akarnának rajt’, ne feledjék: Tört Énelmi lektűrként is a jóbarátukká fogadhatják.

Petrovics, mint a törtet törttel osztó, én-elmét recip rock-kal szorzó (olvasható Megadeth-idézet a könyvben) utazó: az idegen vezető. Barguzinban, ha létezik Hősök tere, bizonyára az Andrássy utat zárja közvetlenül a Városliget bejáratában. A kötet, mint barguzini monumentális forma: elegáns fülek, behajtás balról, behajtás jobbról, minthacsak a Hősök tere szoborcsoportjának eleganciáját, a tér ünnepélyességét fokozó múzeumépületek „jel-képei” lennének. Balról egy szép, művészeti, jobbról egy mű, csarnoki. Balról egy kétmondatos életrajz, jobbról egy vonalkód, rajta az ár: 1680 Ft.

Ebben a könyvben sem lehet semmi véletlen: 1680-ban Thökölyt fővezérré választották. A Március 14 főhőse ekkortájt „furfangos tervet kovácsol Thököly megmérgezésére, ám a dolgok rosszul alakulnak”. Hogy mennyire rosszul, azt tessék a megállók közt fölfejteni. Ha a kelleténél véletlenül továbbmennek, ne aggódjanak, nem árt egy kis séta. Vagy teszem azt, jelzések nélküli időutazás. Hacsak nem „időre mennek”. A lényeg az, ha gyorsjárattal utaznak is, a könyvet vigyék magukkal: akkor bizonyára nem maradnak le semmiről.

Új Könyvpiac

március

Zalán az a magyar író, aki ismét dombra ment fel, de hegyről jött le: e műfajok-műnemek sajátos ötvözetét nyújtó műbe sem szívlapáttal hányódtak egyre-másra ilyen-olyan szövegek, lesz, ami lesz alapon. Ebben a mixtúrában az (is) a rokonszenves, hogy a „regénybe” írt „színdarab” egyik mondatról a másikra, szinte észrevétlenül, a színfalak mögött lesz hangjáték, netán vers, vagy napló. Szín-falak: rózsaszín, forgatókönyv-szerű leírásai éppúgy tudnak egy baleseti jegyzőkönyv vérvörös feljegyzéseinek hangulatához idomulni, mint, teszem azt, egy napsütéstől kifakult sárgás bolti panaszkönyv, vagy épp egy égkék, bársonyborítású brigádnapló beírásaihoz akklimatizálódni. Végül is tök mindegy, hogy Zalán receptet ír, rejtvényt kreál, magán- vagy búcsúlevelet, feljelentést fogalmaz netán, műszaki szórajzon, melléknév-akvarellen, fa- vagy márvány-ige-szobron töri a fejét, annyi bizonyos, hogy nem el-, hanem megbeszélés-művet olvasunk.

Formaölő

Zalán Tibor: Papírváros

Egy lassúdad regény, kettő

elektronikus formában

Zalán Tibor Papírváros (egy lassúdad regény, kettő) c. művét elektronikus formában olvasom, így fogalmam sincs, milyen formát ölt majd az a félmillió karakter, amit a szerző „összeírt”. A mű formaölő így, s ez – a vizualitás iránt igen fogékony – Zalán esetében számos impressziót elvon a majdan kész könyv-élmény elől – mint régi Zalán-rajongónak, mentségemre szóljon azonban, hogy papír(város)om van róla: minden formában szeretem őt olvasni.

Szeretni való, ha a költők hosszabb prózai művek írására szánják el magukat, és tehetségük-kedvük szerint összerakosgatják ilyen-olyan (stílusú/rendű-rangú) műveiket. Némelyikük hanyagul egymásra hányja a nagyjából egy tárgykörbe számítható prózaverseit, mások a prózafolyamban csak „színesítő” versbetétekként használják lírai(nak számítható) műveiket. Persze indokolt(nak tűnik) a szöveghalomban minden, mintha direkte oda lett volna írva minden egyes darab. Csak az nem mindegy, hogy a töltelék-anyagoktól dús halomból hol lesz hányás, hol csak bucka, akár már dombocska.

Zalán az a magyar író, aki ismét dombra ment fel, de hegyről jött le: e műfajok-műnemek sajátos ötvözetét nyújtó műbe sem szívlapáttal hányódtak egyre-másra ilyen-olyan szövegek, lesz, ami lesz alapon. Ebben a mixtúrában az (is) a rokonszenves, hogy a „regénybe” írt „színdarab” egyik mondatról a másikra, szinte észrevétlenül, a színfalak mögött lesz hangjáték, netán vers vagy napló. Szín-falak: rózsaszín, forgatókönyv-szerű leírásai éppúgy tudnak egy baleseti jegyzőkönyv vérvörös feljegyzéseinek hangulatához idomulni, mint, teszem azt, egy napsütéstől kifakult sárgás bolti panaszkönyv, vagy épp egy égkék, bársonyborítású brigádnapló beírásaihoz akklimatizálódni.

Végül is tök mindegy, hogy Zalán receptet ír, rejtvényt kreál, magán- vagy búcsúlevelet, feljelentést fogalmaz netán, műszaki szórajzon, melléknév-akvarellen, fa- vagy márvány-ige-szobron töri a fejét, annyi bizonyos, hogy nem el-, hanem megbeszélés-művet olvasunk. Én írok, Ön meg beszél: az Ön-megbeszélő, motivációit is ’kitárgyaló’ szövegműben a Zalán-kifejezések bensőséges eszme-cseréiről van szó, s nem csak a régiekéről: mese-szép új szavak (pl. egy csúnya embertestből anyagparódia lesz, a nagyon soványból szélherceg; van aki szájfingja a szavakat; de van pókhálóhalál, almaszar, nullaszag) elegyednek szóba mese-szép bekezdésekkel.

Tán nem mesebeszéd, hogy a közhelyes szimbólumokat készakarva nem használja következetesen: mikor a rózsát teszi pellengérre, egyszer a rákos betegséggel hozza kapcsolatba: „őt nem érdekelték már a lányok, ha érdekelték volna is, hiába, hiszen az utolsó stádiumába érkezett a betegsége, hatalmas rózsák zabálták az életét, melyek a gyomrában nyíltak”, másszor (csupán néhány sorral lejjebb) egész másra utal vele: „továbbra sem nézte úgy a lányokat, ahogy te, nem igyekezett a combjuk közé bámulni, megpillantani ott a feketeségbe nyíló rózsák elővillanásait”. Nyilván Zalán fülében is ott csengenek Ady szavai („haragos, tüzes, bő rózsákat nyílott a vérem”), hiszen a szövegmű végén sem feledkezik meg a szimbólumról: „látott még vörösen gőzölgő hatalmas fölmeredt nemi szervet rózsatorokként megnyíló nemi szervbe hatolni”.

A Papírvárosban konkrétan megnevezett területek, helységek (pl. Alföld, Szeged, Kecskemét, Cegléd, Chicago) és helyiségek (pl. a kocsmák) térben-helyben, egyes ’célozgatások’ (pl. a papírhúszas figurája, vagy a Sokol rádió) időben határolják be (segítenek behatárolni) a cselekmény(eke)t – ezek a konkrétumok nem feltétlenül válnak a szövegmű javára, de nem is dolgoznak ellene. Sok szempontból mellőzhetőek lennének, de jól elvagyunk velük: a Zalán-magánmitológiának már feltétlen velejárói ezek a nagyon is szerethető túl-tényszerűsítések – melyek nem információt, hanem „bájt” adnak a szöveghez.

Ha már a bájt: a több mint félezer bájtban előfordul, hogy indokolatlanul használ idegen szavakat („a reggeli ki nem józanodás is a rettenetes ivászat felé intencionált”, „mordult rá amaz barátságtalanul, és mielőtt a taxis retirálhatott volna”). Ebben a közegben még az installáció szó is idegenül hat: „értelmetlenné foszt mindenfajta létezést, a ravatalozó fekete installációit is”. A nyomatékosítás kedvéért néhol feleslegesen szaporít szót (és annyira fehér, mint a halottak fehér arca szokott fehér lenni”; „a temetőbe érkezel, egy ravatalozó előtt emberek állnak körül koporsót, kandeláberekben lángok vergődnek”). Néhol szükségszerűen szegényes: „besegíti magát lába közének a tárulkozásába”, máshol – szőrözzünk: – szükségtelenül az: „egy kövér vörösborcsepp az orrára pattant, ott remegett finoman, akár ha piros nyúl szimatoló puha orrocskája” – tudjuk, hogy nem piros, hanem piros szemű nyúlról van szó. Vagy: „a fülei átlátszottak, mintha celofánpapírból ragasztották volna a bajszos fejre két oldalt” – lévén nem egynemű anyagokról van szó, a ragasztás vagy celofánra, vagy papírra hasonlíthat. A Papírvárosban nyilván papírra. (Zalán ismert kreativitásától egyébként az is „kitelik”, hogy Papírvárosban celo fán terem a papír.)

Van kevés komcsi humor (pl. „a jászberényi Lehel hűtőszekrénybe még a Szaratovok is korcsolyázni járnak”), kevés etno-humor (pl. „a büszke vőlegény, akinek kötelezően olyan arcot kellett vágnia, mintha ő találta volna fel a saját faszát, a tökéleteset és az ebbe a lányba illőt”), tömegével jönnek hidegrázóan szép leírások (pl.: „a szemüveges emberek szemüveg nélkül valahogy a meztelenség érzetét keltik az emberben, a szemüveg által odáig összetartott arc, tekintet szétesik, elfolyik, szétcsepeg”).

Szép darabokkal bővült a Zalán hasonlat-tár: „lógott rajta az alpakka, mint tehénen a háromnapos szar”; „a reggel kék és kemény, mint az üveg”; „olyan hatékony, mint az orosz vízforraló”; „árválkodott, mint az elvonuló díszmenet után maradt lószarkupac.” Tetszetősek a költészet-tudatból átmentett finomságok (pl. „kövérkés emberke, elkerekedett szemmel”).

Ahol gyengéden tóthárpádozik („a véredben szétáradtak az alkohol arany sugarai”) ott néhány sorral lejjebb halálbiztosan beüt egy a megidézett szerző által „foglalt” szó, itt történetesen az asztalterítőre vonatkozó kifejezés: „szinte nem beszéltetek, csak ültetek hosszan és elszántan az asztalnál, melyet egy csipkésre mintázott szélű műanyag terítő, viaszosvászon borító takart”. Ahol gyengéden feketeistvánozik („az alkonyat finom kontúrbontásának idején”), ott szintén néhány sorral lejjebb ráfejel: „a csönd ilyenkor úgy megsűrűsödött körülöttünk, hogy mozdulni sem bírtunk a rettenetesen ragacsos levegőiszapban.” A túl konkrét ’átemeléseknek’ is felelős tisztségük van: a szükségét végző vadállat gyámoltalanságának emlegetése itt is a megfelelő helyen és időben történik.

Számomra nem derül ki egyértelműen, hogy valamennyi ’nyelvrontása’ szándékos-e. Nem indokolt ugyanis Claire Kenneth, Robin Cook nevének helyes említése után Daniel Styl-t írni (talán még a stíl okán sem), a többször emlegetett Sylvie-t „leSylvizni”. Talán innentől fogva lehetnek „gyanúsak” a teenagger, vagy a Word Trade Center című „átiratok”.

A Thomas Mann-idézettel nyitó könyv valóban alkalmat nyújt arra, hogy segítségével azzal legyünk, aki „Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva”. Zalán, aki a dombra ment föl, de a Varázshegyről jött le. Jó könyv lesz, igen-igen jó könyv lesz.

Új Könyvpiac

június

Eleven versek, itatós papíron

Pollágh Péter: Eleve terpesz

Kortárs Kiadó, Budapest, 2001

Kettőezer nyarán, egy tatabányai, feledhetőnek ígérkező irodalmi esten hallottam először a Pollágh Péter nevet, aki kimondta, egy feledhetőnek ígérkező, „rókaszín hajú” fiú volt, és mondott utána, ugyanaz a rókaszín hajú fiú, Pollágh Péter-verseket. Menten megváltozott a véleményem, ezért is emlékszem az estre és a rókaszín hajú fiúra: az antológiából ’valamire való’ hang egyedül az övé volt. Mint egy évvel később az Eleve terpeszből megtudtam, az antológia címadó verse az övé (Asztalodon üvegróka).

Azóta eltelt még egy esztendő, a fiú haja nem lett világosabb, az én (feledhetőnek ígérkező) elmém azonban igen: jól (Pollágh-szóból artikulálva:) pszichoszimatoltam meg akkor, hogy valami-nő vezérlő elvű költészetet produkál: számomra ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eltelt esztendőben viszonylag rendszeresen beleszagolgattam a kötetébe.

Bele-belevezérelt a jókedv, mert bár kezdeti szó-torlaszain nem egykönnyen rágtam át magam, az idő minden sebet begyógyít-elve könnyítette az akklimatizálódást, egyszeriben olvashatónak (mi több: szórakozatónak!) bizonyult ez a kivételes ’nyomóerővel’ bíró, játék-vezető kép-költészet. (Egyszeri-ben, mint páratlanságában is.) Esetemben a hozzáidomulás helyett hozzávadulás jöhetett szóba: beszédessé (mű)fajult versnyelvem eleinte e tömény, hígítatlan „tiszta szesz” csípte, égette.

Az Eleve terpesz kerítésszaggató, de nem guggolós pálinka-kínáló (ha valamely égtájon nem ismerős: a szomszéd kertje előtt guggolva kell elhaladni, nehogy véletlenül meglásson és megkínáljon). Kínálása jóleső, ezért nem feltétlenül akarunk előle kitérni, de nem is (mindig) provokáljuk ki a vele való találkozást. Magyarán, ha itókára is vágyunk, nem ugrálunk a kerítés előtt, mint egy hülye, hogy hátha észrevesznek: megy az ember a szokott útján, a mindennapi tempójában, és ha úgy jön ki a lépés, alkalomadtán húz egyet a kínálatból. Van persze, hogy csak udvariasságból teszi ezt, s egy illem-gyors bájcsevely után, hivatkozva otthoni örökéltű, halaszthatatlan dolgaira, hamar lelép a helyszínről: „Amikor még vallomásban utaztam, / azt találtam mondani egy külsősnek, / hogy állapotom szerfölött boldog” (Kötél). És ami nagy szerencse: előfordul gyakran, hogy hazafelé menet, marasztalás nélkül is ránehezedik a kerítésre, sőt jókedvűen, ráérősen faggatni kezdi a szomszédot, mondaná meg, mivégre eme nagy boszorkányság: „Enyves évadok után lett offenzív alak, / túl sokszor mondta, hogy tegnap. / Pelenkát a szar, bosszúja téged akar.” – írja az észvesztő Hosszú és vesztes-ben. (Vagy ugyanezt szesz-nyelven: „veled a feles és tegez a szkepszis”; Szebb, mint minden maffia.) Aztán már igen emelkedett hangulatban hozzáteszi, hogy „Miután leszoktam / a nagy szavakról, nem tudom mi van, / félszavakból értem magam” (Mióta leszoktam). S eszméletre térve, másnapra is van originál gyógy-ír: „Ott állsz nővel, a végső tegezésben. / Megbuggyant benned az idő. / Érzéki kávézás, jól ismered: adod magad, / csészékre kopott ujjadat” (Szebb, mint minden maffia).

Bátran nyúl klisé-szerű alliterációkhoz (ige-betessékelés: al-literál): van, ahol „apaképére apellál” (Valami éjszakai közlöny), „felületes felütések” (Erő) közepette „szemérmes, szeszektől” (Szebb, mint minden maffia) bódult. De milyen vonzó ugyanebben a versben a „Szeme rebellis szerelem szelencéje”! Feltűnően sok a kórház-élmény: „az arc, a kórházköpenyes gyermeké” (A szabadság szétesése), „kockánként bevallott kórház”, „szirénakék verőér” (Periféria); „hárombetűs mentőautó” (Hosszú és vesztes), „mentőautófehérben / vakszobában / élvezel” (Konszenzusos hóesésben).

A Pollágh-vers itatja magát, de ellenben más, hasonlóan remek elsőkötetekkel, nem lassacskán részegül le tőle az ember, hanem egyszercsak elvágódik olvasása során a delikvens. Hiszen, ha csak azt csapoljuk-papoljuk, hogy mily nagy elő-szeretettel alkot szép új szavakat (emlékszék, szoknyamagas, metszőszőke, titokcsempész, selyemszép), s mily nagy utó-gyűlölettel kevésbé szépeket (pepszipresszó, vodkaarc, konyakkamasz, kölnibőr – hogy csak a folyós ügyeknél maradjunk), már akkor is szembetűnő, hogy mily rafináltan csalóka: jól bírja az italt, de alázattal bánik vele, tud minden mámor-alkalomnál úgy tenni, mintha először ittasodna le. Minden vers ugyanúgy lehet kezdő löket, mint utolsó csepp a pohárban: épp ezért akadhatott nehéz dolga a szerkesztőnek (Zalán Tibor): az itt kortyolgatható sorrend és sokfelé-szakítottság (hat! ciklus) egyik érvényét annak belátása adhatja, hogy sok mindent rá lehetett bízni a szerzőre, akinek érezhetően – ritka dolog: – van „fogalma” a saját munkájáról. Máskülönben nem lenne „Meggyőződése, hogy minden színnek / van egy háza” (mint ahogy azt a Sárga c. versében írja), nem tudna holmi „szellemi sárgaság”-ról (Szintén a Sárgában).

Apró, (nem a szerző párlata okozta) félrenyelések megköhécseltetik a fogyasztót: a Pollágh verseit beíró személy (innen is puszilom) mindvégig figyelembe vette, a nyelvi lektor (van még ilyen? mondjuk úgy: nyelvhelyesség-ellenőrző non-sze[n]sztestvér; innen se puszilom) pedig figyelmen kívül hagyta, hogy a szerző régi vágásúan perjelt használ kézirataiban zárójel helyett (ó, hála ég, van még, ki Erikával gépel!), így a vers-szövetben itt-ott félreérthető a szakaszolás-jelzés. Az pedig csak az absztinenseket zavarhatja, hogy a hátsó borító vonalkódja felett a Kortárs Új Látószög-sorozatának egy másik kötetére való utalás olvasható. Kor-hely: ez aztán az eleve herpesz. Az ilyen kötekedőket alkoholmentes sörrel tessék itatni.

Lőre áll, mert megérdemlem.

Új Könyvpiac

október

A fordító kétségkívül elsőként érzett rá arra, hogy Poswiatowska emberfeletti erővel hogyan tudott megszabadulni a betegségtudat következtében fellépő és más esetben krónikussá váló természetes (!) önsajnálattól, s érzékletesen rávilágít, hogy ez kivételes intelligencia, elsőrangú talentum híján gyakorlatilag lehetetlen. A költőnő olyan hidegrázó kegyetlenséggel képes írni a végzetéről, és olyan halálosan élvezetes a fordítás, hogy abba bele lehet dögleni.

A TULAJDON HALÁL

Halina Poswiatowska: Miféle gyöngédség

Válogatott versek Zsille Gábor fordításában

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2000

Ha nem tudnánk Halina Poswiatowskáról (1935–1967), hogy „betegsége szerelmi életét is meghatározta”, akkor bizony szegényebbek lennénk egy köznapi információval meg egy még köznapibb illúzióval. A köznapi információt a kötet utószavából kapjuk: „a háború utáni lengyel líra legeredetibb és legnagyobb hatású költőjének életrajza voltaképpen tragédiák sorozata.” Persze annyiban hétköznapi a kora gyermekkorától gyógyíthatatlan beteg lengyel költőnő sorsa, mint amennyire hétköznapi a háború, a tragédiák sorozata, vagy épp a költészet maga. És annyira hétköznapi, mint amennyire az tud lenni egy illúzió: a tragikum Poswiatowska esetében is elkerülhetetlenül becsesebbé emeli a verseket.

A békét két háború közti tűzszünetnek tituláló, szánalommal telt olvasó számos pallérozatlanságot eltűr. Olyan nyúlánk köznapiasság-falak fölött is átlát, amelyek a korai versek sorsszerűen apatikus frázisainak tégláiból épültek. Egyszerűen keresztülsiklik a szem a bővérű szentimentalizmuson.

Ha az olvasó kellően optimista, akkor engedékeny is, és annak a ténynek örvend, hogy egy jelentős lengyel költőnő jelentősen nem omlott össze, miután közölték vele, hogy halálos beteg: rendre írta törékeny, szívfájdító verseit. Hétköznapiakat, és hétköznapian időtállóakat, illő sikkességgel szenvelgőket és az érzelgősségtől tisztes távolságot tartani tudó filigrán szó-szobrokat egyaránt. (Sőt, vadászta is a szenvedést, hiszen hozzáment egy szintén halálos beteg férfihoz.)

Reménykedjünk, hogy Halina Poswiatowskának többnyire kellően optimista versolvasói lesznek. Zsille Gábor, a versek fordítója, minden bizonnyal optimista és szerény ember: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kötet borítóján nem találjuk ott a nevét. Sem a gerincen, sem a hátsó borítón. A könyv Halina Poswiatowska válogatott verseinek magyar nyelvű gyűjteménye. Miféle gyöngédség. Miféle gyöngédség nem kiíratni a nevünket akármilyen nagyságú betűkkel egy ilyen nagy volumenű, önálló fordításkötetre? Még a hátuljára sem… (Vagy mégsem céltudatos gyöngédség ez? Ösztönös mértéktartás? Szerénység? Félénkség? Esetleg egy baki?)

A csúnyácska borító, az érthetetlenül szegényes tipográfia nem kifejezetten csinál kedvet az olvasáshoz (elriasztani senkit nem fog). Az ezerkétszáz forintos ára sem.

Kilehel néhány műből a szertartásosan hűvös kriptaszag, de ez kifejezetten jót tesz neki: a kötet csip-csup, kedélyes szépséghibákkal pompásan megspékelt, melyekkel karöltve (édeskés − és itt talán illetlen − képzavarral mondva) életrevalóbb lesz a kötet. Az érzelmesség gondosan kreált szépségfoltjaival így mintaszerűbb. S ezáltal élvezhetőbben emberibb és esetlenebb. Nőiesebb: asszonyosabb és csitrisebb. Felsőfok: a legelnőiesedettebb.

Zsille Gábor szerfelett jó fordító, eddigi munkái alapján bátran kiváló mű- és nőértőnek nevezhetjük. Itt is lépten-nyomon érezhető, hogy régtől fogva járatos a nővers és versnő közötti leheletfinom differenciákban, ám ez a nyersanyag (elsősorban a műi és aztán a női) mintha széltében-hosszában nem akarna olyan széles kebellel a keze alá dolgozni, mint azt tőle megszoktuk. Talán egy nagymellényűbb, de annál szigorúbb szortír, egy kevésbé „együtt érző, nyomósabb” válogatás egységesebb kötetet eredményezett volna. De ki nem szeret alkalomadtán a szeretett kétségek közt vergődni?

Nem tudni, hogy a lánykollégiumok (közismertebb nevükön: tyúkólak) falain kívül hol szeretik még a „mióta elhagytál / magam maradtam / az arany nap alatt”-típusú Poswiatowska-sorokat, de az bizonyos, hogy a Vad angyal szereplőit a magyartanárok zöme is hamarabb fel tudja sorolni, mint a Bánk bánét. A nézettségnek meg az olvasottságnak nem mintha sok köze lenne egymáshoz, de ránézésre lehet tudni, mekkora Gertrúdoknak nem ajánlatos a vadóc angyaloké lett Halina Poswiatowskától ilyen utánozhatatlanul remek sorokat olvasni: „verset írni úgy gondolom nehéz / nézd hányszor nem megy még azoknak sem / akiknek pedig tudniuk kéne / de azt is gondolom mérget nyelni / hegycsúcsot hódítani sem könnyű / vagy átúszni a La Manche csatornát / s mert mindez mégis csak emberi tett / hát bátorkodom újra meg újra”.

Zsille Gábor lengyel missziója, páratlan teljesítménye ebben az ügyben is elvitathatatlan: a fordító kétségkívül elsőként érzett rá arra, hogy Poswiatowska emberfeletti erővel hogyan tudott megszabadulni a betegségtudat következtében fellépő és más esetben krónikussá váló természetes (!) önsajnálattól, s érzékletesen rávilágít, hogy ez kivételes intelligencia, elsőrangú talentum híján gyakorlatilag lehetetlen.

A költőnő olyan hidegrázó kegyetlenséggel képes írni a végzetéről, és olyan halálosan élvezetes a fordítás, hogy abba bele lehet dögleni. Halálcsúfolóra ritkán találni ironikusabb példát: „Halina Poswiatowska egy személy mondják / s még azt is hogy meghal mint oly sokan már / Halina Poswiatowska mostanság elfoglalt / leköti tulajdon halála”.

Új Könyvpiac

június–július

Nőttön a nő

Tenger áramok, mai finn költők

Turczi István versfordításai

Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996

„Vas kezére omlik a nő”

Arany János

Augusztus 14., Tokaji Írótábor. Az idefelé vezető úton Horpácsi Sanyit emlegetjük, aki az idei találkozón már nem vehet részt: a Tokajba járó sok rossz költőtől irtózó kritikus néhány hónapja, a költészet napján hunyt el.

Hesszeljük Csaplár nőpartnerét és fekete sportkocsiját. Ha egy köpésre megyünk az autóhoz, az már köszön és finoman elküld a picsába. „Jó napot kívánok, túl közel jöttél, kérlek, fáradj távolabb!” Éjszaka is le-lejárunk a parkolóba, hogy a mozgalmi nótákat énekelő Írótábor közmegelégedésére újra és újra aktiváljuk a tegező autóriasztót. Közben azon röhögünk, biztos a gyönyörű nőjelenségnek is van egy ilyen mikrocsip az agyában, s ha túl közel megy hozzá valaki, akkor lenyomja ezt a dumát.

Másnap délben Turczi István int, gyere, adok egy könyvet. Odavezet az elegáns fekete sportkocsihoz, kikapcsolja a riasztót, fölnyitja a csomagtartót – nézem, mit turkál más kocsijában. De kiderül, a kocsi is az övé, s a könyv is, amit feltúrt mélyről, mai finn költők fordításai.

„Az ember mániás. Beleszeret valamibe, hozzáfog, gyürkőzik, csihol, aztán létezteti, dunsztolja, idővel megint előveszi, tisztogatja, újra-újraálmodja, felpörgeti, végakarja: nyugvópontot keres, mert jó (lenne) tudni, eleget áldozott-e a Mérhetőért” – olvasom a hátlapon.

„Ez tajtékzik, mint valami tenger / és zúg mint egy kocsma. / Gyűlöletet / és szeretetet szabdaló hullámok. / Idegenségen / szétforgácsolódó áradat. Ölbe vágyik és el az ölből. Ölbe.” – mily szépen kihallik Caj Vesterberg soraiból a tengeröböl, a Tenger áramok. (Gyönyörű-kínzó munka lehet a versfordítás, elajándékozni sok-sok ’ötletünket’ a mind tartalmasabb tolmácsolásért. Finnben bizonyára nem ilyetén mód összehangzó az öl az öböllel; de a fordító bánatára van más, lehet tartalmasabb, ami pótolhatatlan, mert nem jöhet át.) Tokajban ezekkel a szavakkal vagyok, zúgolódom untalan, hogy a tenger zúg, mint valami kocsma. Jóféle tenger az, jóféle kocsma.

Tíz finn költő szerepel a könyvben, s ha jól látom – meglehetősen rosszra sikerültek a fényképek –, két nő van a csapatban, egyikük Arja Tiainen (költő, prózaíró, kritikus, 1947-ben született), itthon a kötet olvasását itt kezdem. És kezdhetnénk rögtön magyarázkodni, jólesően, hogy miért itt – az én magyarázatom helyett álljon itt az övé: „A nő szabadsága az, hogy nő. Ezt a férfiak nem értik, / de a legtöbb nő sem. Azért nőnek lenni jó. / A nő bőrében lenni és gondolni bármit is, remek dolog.” Remek bizony, ez a nyelvezet, kedvemre való, nemhiába itt kezdtem, hisz Ady is ’monta mán’: a Nő (magunk közt) úgyis annyit ér fel, amennyit hozzá férfihajlam képzel.

Megbizonyosodva helyes döntésemről, magabiztosan folytatnám a döntéseket tovább, épp hátradőlnék a székemben, de Arja odavág: „Kevés férfi tud természetesen ülni egy székben, anélkül, hogy kiesne.” Paff. Ez a kiesés paffja volt. Megint Adyval: „Tájék, kötődés, nóta, nő: Meg nem állom, hogy ne fütyöljek.” Bár egy elhárításból és egy követelésből állnék össze, ha nők verseit olvasom: elhárítani a nemek közti vers-különbség tényét, ami jó költőknél mindig érezhető, és mintha kitaláció lenne, kitalálni, nő írta-e a verset, ha előtte nem tudom, ki a szerző, egyúttal azonban követelni, hogy (a)lapjában ne ebben különbözzenek. A partogenezis lehet ilyen, és maga a szűznemzett gyermek, köztük, és mintha férfi és nő között egyetlen múló gondolatban létezne csupán a totális jelentés- és jelenlétvesztés. A körülírhatatlan kiesés maga, ahogy a pillanat „Veszélyes pillanat: a kettéosztottságé. Csak nézed két remegő kezed az asztalon.”

Az már minden bizonnyal nem a finn nyelv, hanem a fordítás csúcsa, ahogy az elhalkult-elhalkított belső galopprímet Arja magyarja, Turczi kiaknázza: „A szobám már olyan piszkos, hogy jobb lenne / eliszkolni innen”; a piszkos-eliszkolni szópárbajából az említetlen, mégis előhangzó „elpiszkolni” kerül ki győztesen.

A (ri)posztok modernjeinek art-piszkosaival és art-tisztikusaival szemben ez az ötvenesztendős költőnő oly zavarba ejtő finomsággal vállalja a jóköltőséget, hogy az már itten kész csuda: úgy ’testhezálló’, ahogy van, énjét, szövegeit nem kecsesen át-meg átfetisizálva: képzeljük el, ahogy profi módon nem csípőből, hanem hónaljból „tüzel” (elég lehetetlennek tűnik), s mint egy halhatatlan versterminátorizé, tízből tízet talál, hatlövetűjével nem tölt: nem hisz vakon a kritika aktuális kedvteléseiből eredeztethető, feledhető törekvéseknek, de bízik a hasznos és haszontalan, az érték és az értéktelen valóságos, időtálló természetében. Épp annyi öniróniával telt, amennyivel már túl lehet élni a (nő)témaválasztás egyoldalúságát: „Minden szava költészet még az ágyban is! / Vele röppen az éj, rohannak a napok. / Nem hívja az anyját, nem házőrző feleség-típus, / nem félénk mátka szemében nem feketéllik a bánat kútja. / Minden kulcs nyitja. / Ésígytovább, ésígytovább. / Ez itt a nők kiárusítása.”

Ám ez az egy-oldalúság is erény, hisz itt a kultúra is „szexis és gyanúsan fiatal” és „szétrakott lábakkal, hosszában fekszik”, mert „az igazi szerelem ritka, mint / az egyenes adásban közvetített forradalom”, mert „talán éjszakáimat kellene megosztanom / egy másik lélegzettel, így összeadódik a magány.” Nehéz lenne e néhány kiragadott idézettel bizonyítanom, hogy a nő – mint költő – szerintem elsősorban nő, szintúgy eleven modellje saját verseinek, mint ahogy a nő verse eleven modellje a nőnek (Hozom Tóth Árpádot: „Ó, nő, te nem is tudsz megérteni, / Nyilatkozz inkább, hogy mi van ebédre?”, de:) Ilyen viszonyt egy férfi sohasem képes le- és visszaképezni, egyfajta halovány ráerőszakolás nélkül beépülni saját nemében, még androgin igénnyel átszövegezett munkái közepette sem. Sokhelyütt húzódhat árok, átugrálandó elmosódhatnak a nemek közti határok, de itt a vers vers kedvéért való szeretete sem feledtetheti azt, hogy ezt például csak egy nő írhatja le: „A királyfiknak nem kell a felébredt Csipkerózsika, / ők alvót akarnak. / Egyedül ülnek váraikban, cselekvésre készen, / és a meséktől is kár félniük / a csúf mostohák mindig a fiúk pártján állnak.” , vagy „Nincs a szerelemben választás. / Őrült zuhanás a lejtőn, elszakadás a földtől. / És a leérkezés egyformán bizonytalan. / De indulni kell. Indulni kell. / Egyedül vagy a világban.” Elszoktam már attól, hogy az ilyen konkrét szövegeket konkrétan tudjam élvezni, mert bánt, hogy a konkrétság gyakorta azonos az együgyűvel, a kiüresedettel. Elkeserítő, mert nincs tétje az ilyennek. Azt hittem már, nem találok a hasonló modorú szövegek között olyat, ahol a szó úgy azonos az általa jelenteni kívántatottal, hogy közben mérhető a kifejezés felelősségének tudata. Vannak kivételek. Ötvenen innen ez még nem ’úgy’ megy. S e kivétel feledteti bennem, hogy gyakorta más mozdul meg (ejnye), máskor és máshogy mozdulok meg, ha újraolvasáskor más-más hangot hallik ugyanazon versek mögül, vagy ha tíztagú kórusból kihallom ezt az el-elcsukló, görcsösen lemondó, gyönyörű asszonyi hangot.

Nem is tudok már a többiek verseiről szólni. Nem arról van szó, hogy jelentőségük, hangjuk e költőnő mellett elhalkul. Mind jó, mind különös, de most nem nő bennem más, csak Arja, egyre magasabbra, a székkel együtt elszállok, ahogy ő mondja: „kitárom denevérszárnyam, / röpülök, az őrületen innen, / az antennákon túl.”

Talán túl közel mentem Arjához, de még nem szól a riasztója. Horpa intene most, figyeljem, az írótársak hogy hesszelnek bennünket – de előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy a nő valóban hozzám tartozik. Sanyi, hallgasd csak szavait: „Valamit ki kell találni, hogy szebb legyen a befejezés.”

Észak-Magyarország

augusztus 23.

Az se számít, hány fakó viszki ecseteli közben a torkunkat, hány fénye-vesztett kardél leng az adott napszakban fölöttünk. Nem meglepő, hogy a halotthalvány költészetek mindezektől függetlenül folyton csak ugyanazt a színt tudják játszani, ugyanabban a formában képesek tündökölni, mint tündöklelni. Hányaveti élményt kínál, fölöklel az olyan litera-túra, melyben (h)egyre megy, milyen fényviszonyok közt vagyunk képesek felkapaszkodni egy-egy csúcsára. Shapcott litera-túravezető úr megtanít, hogy juthatunk el kaméleonként a tápláléklánc csúcsára. Íme ő, a hegycsúcsragadozó: „A nap félretolja a gesztenyafa árnyékát. / Vannak dolgok, amelyeket birtoklunk; / vannak dolgok, amelyek minket birtokolnak.”

Látók határa

Thomas Shapcott: Ausztrál horizont

Turczi István versfordításai

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2004

Ha meg kell neveznünk Ausztrália nevezetességei közül néhányat, előkelő helyen − a kenguru, a koala és az operaház után, de biztos, hogy az első öt „helyi érdekű útvesztő” [méd báj Balogh Robert] között bolyongva − szerepel a kontinens vörös szíveként is emlegetett Uluru hegy, földünk legnagyobb egy darabból álló sziklatömbje.

Meglehet, a helyi idő-járást, a dörgést jobban ismerők megemlítik még legnagyobb jégmadarunkat, a kokaburát, vagy azt az emlőst, amely tojással szaporodik. Előfordulhat azonban, hogy ugyanaz a kokabura- vagy hangyászsün-járatos az Ulurut monolitnak tartja, s nem fogadja el a tényt: olyan hegycsúcsot lát, aminek „gazda-teste” még hat kilométerrel a föld alatt is képes hegyezni a fülét. S ha kortárs ausztrál költők közül kellene megneveznie néhányat, bizonyára bajban lenne. Illetve, lehetett volna nagyobb bajban 1999-ig, az első, Magyarországon megjelent ausztrál költészeti antológia megjelenésének idejéig. Aki a nagy líra-világzengésből Turczi István fordításainak köszönhetően képes kihallani azóta az ausztrál dallamot (Dalok ura, Széphalom, tehát: 1999), annak az is feltűnhet, hogy számos egy-színű, egy-hangú, „kontinentális” irodalmi produktummal szemben a Shapcott-vers előnyére tudja változtatgatni színeit, hangjait. Aki barátságtalanul modi-fikázni kívánja a túlontúl alkalmazkodóképes lírákat, az talán nem kedveli a nevezetes homokkő más és más színekben pompázni tudó reggeleit vagy estéit.

Shapcott műveit is képesek át- meg átszínezni a napszakok: s ez nem feltétlenül attól függ, mikor és hol kerül az olvasó kezeibe a kötet − melynek címlapját uralja egy az Ulururól készült színes fotó. Ginsberg írta Uluru énekében (’72), hogy ott „az eső zöld levelű vörös homok lesz”. A szín-tivornya egy fenyegetően fakó poézist nem képes befolyásolni, annak befogadásakor talán mindegy, honnan és mikor bámulja meg az ember például az esőt, egy büfékocsiban ülve reggel, vagy este egy esztékás fogorvosi rendelőben.

Színlelt analógia, de idekívánkozik: Ginsberg és Shapcott színképeinek sem mindegy, mikor keveredik hozzájuk az ember. Az se számít, hány fakó viszki ecseteli közben a torkunkat, hány fénye-vesztett kardél leng az adott napszakban fölöttünk. Nem meglepő, hogy a halotthalvány költészetek mindezektől függetlenül folyton csak ugyanazt a színt tudják játszani, ugyanabban a formában képesek tündökölni, mint tündöklelni. Hányaveti élményt kínál, fölöklel az olyan litera-túra, melyben (h)egyre megy, milyen fényviszonyok közt vagyunk képesek felkapaszkodni egy-egy csúcsára. Shapcott litera-túravezető úr megtanít, hogy juthatunk el kaméleonként a tápláléklánc csúcsára. Íme ő, a hegycsúcsragadozó: „A nap félretolja a gesztenyafa árnyékát. / Vannak dolgok, amelyeket birtoklunk; / vannak dolgok, amelyek minket birtokolnak.”

Nem szimpatizálnék azzal a lomtalanítóval, aki azt mondaná, hogy a versfordításokat talá-lomra nyomták fehér lapokra kék(szerű) színnel. Nem, mert akkor az Ulururól − és végső soron: az ausztrál horizontról − véletlenül lenne elmondható ugyanaz, mint ezekről a kék(szerű) szövegtestekről: kirívó a felszín formagazdagsága, az eső és a szél (lásd Shapcott idő-járása) munkájának nyomai, az erózió vájta barlangok, a hasadékok, repedések, barázdák, a vízgyűjtő gödröcsKék: mind-mind a bennszülöttek, a ma még versfordításokat olvasni szeretők és tudók szent helyei.

Egyik legszentebb hely a nő helye a szobában: „Tíz perc. Ő csak ül a gondosan kifényesített / világosságban. A rózsa legalább érte van. / Az asztal letérdel, az üveg összegyűjti / a fény elváló rétegeit”.

Azt, hogy az Uluru mit jelent, igazából senki nem tudja. Shapcott és Turczi közös jelentéseiről azonban már lehet „fogalmunk”. Ha ikrecs-kékként becéznénk őket: egyikük a jelentések Régi Látócskája, másikuk Mr. Szem Antikája. Gyakorta összetéveszthetőek: s mi más lenne a fordítás táplálékláncának csúcsa? Kokabura ide, kokabura oda, Uluru tehát már azt is jelentheti: Turczi+Shapcott. Plusz Orpheusz, plusz Hanga. Plusz Spolarich Miklós: külön köszönet szerethető, élhető könyvtervéért. És Neked, Ausztrália, a tojással szaporodó emlősért.

Új Könyvpiac

2004 december

Megjelenésük előtt van szerencsém ismerni egynéhány Sebeők-kéziratot, azaz gépiratot, nem mástól tudom, mit jelent 2005-ben a tájék egy hagyományos írógéppel felszántott, majd önkézzel boronált papírtalajon. A Sebeők önkorrektúra-jelek külön műfaji csoportot alkotnak, isten (korr.: Isten) áldja a szerkesztőség gépíró kisasszonyait. Ők, kik írógépen szállnak fölébe, tudják csak igazán, Sebeőknél hogyan lesznek a mélyépítőkből a mélységi mámor szakértői, vagy épp a Krishna-hívőből krishnaisták. Jelszó: szócirkuszt és szókenyeret, mondatháborút és mondatbékét.

Sebeők, a könnyűbulvár. Satöbbi

Sebeők János: Enciklopédia énezer

Magyar Nemzet Könyvek, Budapest, 2005

Szombat, reggel hat, arra ébredek, apám vízcsapot szerel. Mikor máskor. A sors úgy hozta, apáméknál kellett aludnom. Azaz náluk kellett volna. Okom nincs bosszankodni, szeretem a sorshozós szombatreggeleket, pláne, ha augusztus huszadikára esnek. Mit esik, szakad az eső, ezért is erre az időpontra sorshozódott Sebeők János Enciklopédia énezere. Azaz énezre, mert mindjárt a kötet elején jövel és növel a Sebeők-megmondás: „Gondolj apádra, ha rákerülsz a lapátra.”

Apám tömít, Sebeők tömörít. Egyikük múzsája az alvásom, másikuké az alvásott kölyök: a kéménybe korommal felvésett karakterszám. Szó- és hozzámmi-közökkel persze.

Régen Robotron, sör benyom, számolás ujjra. Ma robotgomb benyom, számolás újra.

Sör-szép szó a tömítés, hát még az énezer. Jöhet a múzsaszámból, a kábé négyezer karakterből, ennyi férhet a hordozó bőrébe, a Magyar Nemzet kéthetente megjelenő – hasonló című – rovatába. Többet nem engedhet meg a magánynak, máskülönben a húzáshoz kell társulnia. A húzás múzsája kéjgyilkos lehetett valaha?

Elképzelhetőnek tartom, hogy azokat a kétheti kolumnákat, melyekbe odavárják a Sebeők-naplóírásokat, az Enciklopédia énezrekhez tördelik: szerzőnk munkájának tömbje az aznapi oldal kiindulópontja, így az aktuális kolumna, mint látvány, e (bűv)köré szerveződik. Sebeők-reál, mert megérdemli.

„Azon vagyok, hogy az átívelő motívumok ellenére is az egyszeri olvasó számára bármelyik Enciklopédia énezer darab önállóan érthető s értelmezhető legyen.” Ide a rozsdás kenyérszeletelőt, Sebeők a legelső énezrénél tudta, könyv lesz a publicisztikáiból. Káinból a kábel, bigbraderból a víájpí: járatos saját kifutásaiban, tudja, hogy a kétheti morzsákból összeállhat augusztus huszadikára az új kenyér.

Összeállt. A publicisztika-regény szépen megkelt, kikelt, szép a haja, a béle, élvezettel majszolja az ember. Majd szól: az illemtudók közt akad, aki apró glossza-falatkákra töredezi, de az ott-fogsz-majd-új-kenyeret-enni-ahol-senki-se-lát-érzés előbb-utóbb őket is elkapja. (És tessék figyelni az „egyszeri”-ség játszd újra Sam Antikájára: az a napilapok aznapi örökkévalóságát is rejti. Millió és millió ilyen szép rejtekadó zug zúgolódik a száznál valamivel több írás, e kb. négy esztendő betűhív Sebeők-lenyomatában.)

Sebeők énmilliók óta természetveszteségeket gyűjt. „Engem a természetvesztés érint különösképp”. Megnyugtathatom, nálunk (falu, üdülőövezet) nagyjából még rendben a természet, egyrészt apámra ütöttem, bizonyára fogok szombat hajnalokban bőven kopácsolni, másrészt itt ez a harkály, alig pár méterrel a hátam mögött, szeretettel küldöm fonémáit a Sebeők-műhely és a kisasszonyok keltette hangok mellé.

Egy-két övezeten aluli ütés persze itt is akad, barbár autósok, környezet- és lélekszennyező üdülők, de a lényeg, hogy ma akadálytalanul folyik az igazi, az eredeti folyékonyszappan-opera: Librettó úr találkozása Libretta kisasszonnyal, írta, rendezte, a fő- és mellékszerepeket játssza: www.sebeokjanos.hu.

A legszebb írásfalatkák majdnem oly törékenyen szépek, akár a parlagfű, s nem csak azért, mert az énezer-kifejeződések így egyben (is) irtó jók. Sebeők szerint a parlagfű „univerzális bűnbakká lépett elő, és immár semmi köze az allergiához. Mánia, rögeszme, küldetés, egyéniség, nevezd akárminek, kifejeződni akar.” Mikor jó a Sebeők-ember, ha nem akkor, amikor saját mániájává, rögeszméjévé, küldetésévé, egyéniségévé, nevezdakármijévé fejeződik ki. (Vagy be. Főszerkesztő asszony, karakterben itt volt a kábé énezer.)

Párdon, itt jön a kihúzható még-valami: És mikor jó a Sebeők-olvasó, ha nem akkor, amikor saját mániájává, rögeszméjévé, satöbbi.

Új Könyvpiac

2005 szeptember

Az irodalmi lexikonok szócikkíróinak tisztelettel javaslom, hogy Szentit innentől kezdve a Hold Költők Társasága tagjaként jegyezzék. Ha bárki túl sok (téves) következtetést vonna le abból, hogy néhány költőt néhány jelzője erejéig Szenti hold-ügyében most idecitálok, tegye bátran. Azért is mondom minden kommentár nélkül: amely égitest Batsányinál kegyes és szelíd, Csokonainál lenge és halavány, az Aranynál már vaksi, szerény, nyájas, szűz és bánatos. Petőfi hozzárakta ehhez még a változékonyt, a kíváncsit, az ezüstöt, Vörösmarty a kegyest, borongót, bujdokolót, Babits a szendét, a szentet és az óriást. Kosztolányinál lomha, álmodó és vigyorgó a hold, Tóth Árpádnál roppant, lomha, könnyszínű és sárga. Juhász Gyuláé sápadt, haldokló, dérütötte és pogány. És most se fusson végig senkin a hideg, hogy ami Adynál fekete, hideg, csonka és csúfolódó, az József Attilánál anyás, szűz és piros. Nos, milyenek Szenti holdjai? Szép, mesterséges holdak. Ha jelzőt kapnak, akkor fejlődésképtelen, hálás, kötelességtudó teliholdak.

ÜNNEPLŐBE KÖLTÖZTETETT EMLÉKEK

Szenti Ernő: Emlékköltöztetés

Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999

„Egy biztos, nem azért írok, hogy olvassanak”

Szenti Ernő

(Most kézbesíts; Apollinaire, marhapárizsi)

Fent írt idézetre ma teszek szert, Serfőző (Simon) szobájában. Jön a Serfőző (Simon) postása, hozza a postát; két tiszteletpéldányt hoz a postás Serfőzőnek (igen, Simonnak) a Karcag c. irodalmi és művészeti periodikából. Olvasom a Karcagot, kapok egy tiszteletpéldányt, illemből először Serfőzőt (hm?), mégiscsak házigazda. Aztán Szentit (Ernőt). A harmadik kötetéből ismerős verset olvasom, Véletlenek egybeesése. Most az a vesszőparipám, egybe esik majdnem a kötetben találhatóval, egy vessző híján. „Augusztus huszonötödike, holdtölte” mondja a kötetbéli; „Augusztus, huszonötödike, holdtölte” írja (írják el?) a Karcagban. Legyen kérem szimpatikus, ha hiányzik egy vessző. Vagy több van eggyel. Mintha fontos lenne. Mintha nem akarna valahol véletlen, vagy valamelyikben hiba lenni. Csak úgy hiányzik. Vagy felesleges. A tizenegyezer-egyedik. Vesszek meg, ha tovább gondolom.

(Föld, rajz, Szele kútja)

Jól jön ez a Karcag, eszembe juttat „régiókat”, a régiók pedig A szelek útja c. antológiát, amelyet öt esztendővel ezelőtt méltattam az Új Néplapban. Szentiről azt írtam, hogy munkáiban „hol a képzőművészeti eszközökkel megvalósított költői dokumentum, hol a költői eszközökkel nyelvtanosított vizualitás játszi könnyedséggel kezelt formái uralkodnak”. Meg olyat is, hogy „kimondja, amit gondolok, kigondolja, amit mondok”. Sok szövege kapcsán ma sem gondolom ezt másképp. Szövegei zártságáról is beszéltem, néhol megmütyürkézettnek tűnő szójátékairól.

1997-ben, az Észak-Magyarország irodalmi szerkesztőjeként készítettem egy Szenti-oldalt, akkor tudtam meg, hogy Kisújszálláson él, földrajz–rajz szakos tanár. Ez, mint információ (is), a szövegek szempontjából lényegtelen volt, mert sem a kisújszállási lét, sem a földrajz–rajz szak akkor nem „telepedett rá” a műveire. Harmadik kötetének szövegei zártak, de már nem abban az értelemben, mint öt esztendővel ezelőtt. Ehhez a zártsághoz immáron egyfajta szűkség is társul: az Emlékköltöztetés írója olyannyira árulkodóan vidéken élő földrajz szakos tanárember, hogy az egyenesen ámulatba ejtő. Ejtőzzünk csupán azon, hogy ahol akarva szűk, ott a szövegek visszaélnek ezzel a helyzettel: gátlástalanul lazává épülnek. Vagy azon, hogy ahol akaratlanul az, ott a helyzet él vissza a szövegekkel: lazán gátlástalanok maradnak. Egy rossz szóviccel: ki meri ezek után állítani, hogy Vörösmarty egy jámbor szerzetes sírkövére vésetett szavai most is igazat szólnának: „E helyt szentinek a szent férfiu zenge zsolozsmát: / Most pedig őneki zeng mennyben az égi sereg.”?

Már a kötet ajánlójában ‘figyelmeztetnek’ bennünket Szenti mélységesen átélt flóra- és faunaélményére: a kötet szerzője „Ritkán emeli fel hangját, és nem fog tiltakozni az ellen sem, ha kritikusa majdan a természetszabályozók java közt említi a nevét.” – írja Turczi István a hátsó borítón. Jó szó ez a természetszabályozó, telitalálat. Akkora dózisban jön a természeti és a gazdasági földrajz, mint egy jóféle ivóban. Kevés élő fajta marad említetlenül: a kötet alapszókincse nem merül ki a kezes báránynál, jönnek itt piócák, vadak, madarak, lovak, jön retek, vadzab, vízililiom, nefelejcs, alma, jön annyi felhő, szél, eső, hegy, napok, felkelték és lementék, tüzek, vizek, hogy az embernek egy hétig nem lesz kedve Animal Planetet, Discovery Chanelt meg Spektrumot nézni. Vagy annál inkább.

(Holding)
Szeretem én ezt, holdomiglan, holdáiglan, mindjárást mondom, miért. Nem tudni, mi baja Szentinek például a holddal. Visszanézem, én ilyen visszanéző vagyok, már első kötetében is meggyűlt vele a gondja: ott is van már például „holdfénypókfonál”, meg „teliholdkomponens”.

A kötet elején kapunk egy szép képet. Úgy szól, hogy: „holdvilágherpesz”. Akár el is bánhatnánk vele, ha a kötetben először az égbolt hólyagos kiütéseként, sömöreként „előrángatott” égitestet Szenti költészetében nem érez(tet)nénk (el)túlzott fontosságúnak. A holdvilágherpesz, így, a kötet elején, érzékletes alaphangját adja Szenti holdnyelvű készletének.

Van, akinek jó pár szentiliter borocska után is (vagy esetleg csak akkor) feltűnhet, hogy némelyhol vannak kényszerpályájukon kedvetlenül kerengő vagy kilövésre váró, valahol még veszteglő holdjai is. Az Emlékköltöztetés az erőlködés látszatát kerülve gyakran szeretne talán úgy holdrészeg lenni, hogy a másnaposság ne vegye le a lábáról. Az említett társaságból azonban nem kizáró ok, ha meglátása szerint „Létrejött a kapcsolat / a lyuk és a telihold között” (Kapaszkodj belém), vagy „zuhog a holdfény a bevetetlen ágyra” (Esővirág), esetleg felszólít: „Hogyhogy nem jut az eszedbe / a telihold rövidített neve!” (Dada), vagy kérdez: „Létezik mozgás, mely azzal kezdi a napot, / hogy félrevezeti a vizet, gátat szab a szél- / nek, az idő egyirányúsított mozgásának? / Létezik mozdulatlan, mely azzal végzi nap- / ját, hogy ítéletet hirdet a kövek fölött, hogy / kibelezi a teliholdat?” (Szellemidézés). Vigasztalásképp színre kerül egy „Holdkóros folklorista.” (Elvágott hang), amely a „Híve vagyok a test / és a lélek egymáshoz közeledésének.” mondat után akár öndefiníciónak is felfogható. Ezt a hold-ügyet zárjuk le azzal, amivel a kötetében, indokolva látsszék következetessége, szépen ő is lezárja: „A / konzekvenciák leszűrése közben figyeltem / a teliholdat.” (Változatlan a távolság).

(Csendestárs; mi múlik tíz deka zalán)

Hatévesen egyszer úgy intett csendre nagyanyám (én voltam hatéves, nem a nagyanyám:-), azt találta mondani, cssssss, hallgasd, hogy szarik a pók. Nos, az Emlékköltöztetés olvasata idején nálam jó sok pókfekália felgyűlt. Ha már citáltunk jóféle költőket hold-ügyben, citáljunk két név erejéig az előző halmazból csönd-ügyben is. E szó leírásában, előfordulásának gyakoriságában Szenti Ernőt e században minden bizonnyal csupán Juhász Gyula volt képes túlszárnyalni. Juhásznak azonban kevésbé sikerült oly szoros fizikai közelségbe összehozni a csöndet és a holdat („Haldokló hold virraszt a csönd felett” − írja az Októberi éjben), mint Vörösmartynak: Zalán a nagy rohanás közepette is látta, „hogy emelkedik a csendes hold képe ragyogva”.

Mielőtt bárki azzal vádolná Szentit, hogy kortárs költőink közt alulmaradni kívánt ebben a nemes versengésben, ismerkedjen meg alaposan eddigi köteteivel. A szerző az Emlékköltöztetésben igazat szól, amikor azt írja: „Odakintre is jut a bennem / található csöndből” (Kifogás). Tényleg jut bőven. Van itt „eltángált csönd” (Konkoly), csöndcsattogás (Purgatórium), „Zavartalan / együttműködés, nem komplett / csönd.” (Útmutató). Van, ahol lelkiismeret-furdalással küszködik: „Elhanyagolt csöndekben / ismert nevekre bukkantam” (Babusgatás), van, ahol önkényesen örkényes: „Húzza maga után / kifordult belét a csönd.” (Asztallap). Aztán egyszer csak tanácstalanná válik, s kedvesen megkérdezi: „A csönd hete, a szó / hava után mi következik?”. Választ egyszer meseszerű idillben kapunk rá („Várj! megigazítom a csönd begyűrődött / könyvlapját.”) (Felfújódott szó); de előfordul, hogy egy Stephen King-regénybe illő mottóban találunk rá: „Halált hörög a csöndektől felfújódott szó.” (Felfújódott szó). De korántsem akarja ennyivel letudni: kedvelt szavával kapcsolatban bőven van még mit kijelentenie, felszólítani, (számon)kérnie, kérdeznie. „Minél kisebb a / csönd, annál számítóbb.” (Hattyútoll); „Ne legyen üreges a mondat, nyögvenyelős a / csönd” (Kavicsárnyék); „Ki csúsztatott párnát / a csönd feje alá?” (Csúsztatás); „Kivéve azt az egy esetet, amikor a csönd- / magházból kipattintottad magadat.” (Sávváltás). Kétségkívül hihetünk az ilyen vallomásoknak: „Sok-sok év után hall- / gatásom is csatlakozott a csöndekhez.” (Az együvé tartozás).

Csöndarzenáljában természetes, hogy ha egy versében azt állítja, hogy „A csönd aktivitása a múlté” (Nehezebb mint hittem), akkor néhány lappal odább, valamilyen ismeretlen oknál fogva meggondolja magát, és szelíden arra kér, hogy „ereszd be a csöndet a szóba” (Levélforma).

(A kínai nagyfa, ökör példák)

De ne tessék itt csönd-sorrendben szerkesztésbeli hiányosságokat feltételezni. A kötet egyik bravúrját remélhetőleg nem az esetlegesség, hanem a szerkesztő jó keze szülte. (A kötetből nem tudjuk, ki az. Meglehet, a szerző maga képezte ezt a sorrendet.) Bár akkor is elégedettek lehetnénk, ha „csupán” a gondviselésnek köszönhetnénk a kötet közepe táján egy oldalbáron (ha már a borocskák) olvasható Tűszúrás és a Nyugodt délután c. verseket. „Egyetlen tűszúrással / tönkre tett tapasztalat.” – fejeződik be a Tűszúrás, s a következőképp kezdődik a Nyugodt délután: „Azokban az időkben a nagyfába / vágott fejszékből a könyvekbe is jutott.”

Ha szájbarágós akarnék lenni, elgondolkodtatnám a tisztelt Olvasót a tönkön meg a nagyfán, de már Arany tanár úr is megmondta, hogy „Nem mindíg jó űlni a nagy fa árnyékában” annyit. Sokféle magyarázatot keríthetünk arra, hogy a versbéli illető azokban az időkben a fejszéjét miért nagyfába és miért nem nagy fába vágta. Mondok ökör példákat. Például: ökör példák.

Na jó, akkor egy: nagyon nagy volt a fa, és/vagy nagyon kicsi a fejsze. Például kettő: a nagyfai elvonókúrák emlékéről van itt szó, csak épp a tulajdonnév kezdőbetűje elbaltázódott, (v)életlenül kicsivel sikeredett. Innen is az oldalbár. Például három: ‘költői szabaccság’, azaz utalás nemzeti költőnk barguzini évei előtt született egyik nagysikerű szerelmi opuszára, melyben imigyen vágja hátba az asszonyt a konyhában: „Itt a kályha lesz a / Nagy fa, mely alatt / Elmondám szerelmi / Vallomásomat.” Például négy: földrajz szak, tehát a kínai nagyfa. (Ha csipkelődnék, azt mondanám, ennyi holddal meg csönddel, nagyfával egy kizárólag haikukat tartalmazó kötetet kell legközelebb írnia. Nem tudom, hogy jött ez ide, talán a kínaiból, de Japánnak meg Kínának tán csak annyi köze van egymáshoz, mint a holdnak a csöndhöz. És fordítva.)

(Rakott nyelv, ismét regionális disznóságok)

A kötetet szeretni fogják, akik szeretik a nyelvet, élvezik majd a szerző kísérletező kedvében született sokféle (minőségű) szójátékát. Amikor csak gesztus-szinten hajigálódnak fel nyelvi lelemények, akár unhatja is magát a szöveg; amikor a szerző aprólékos gonddal részletez és rétegez, finom árnyalatokkal hangsúlyozza a számára fontosabb (vagy egyszerűen csak: pillanatnyilag neki jobban tetsző) felfedezéseket, akkor maradandó(bb) művek keletkeznek. Ki-ki saját ízlése szerint választhat, válogathat a „nemzetmentőláda”-szerű összevonásokon, (pl.: boncasztaltársaság, eskütételhúzás, futószőnyegbombázás), elmélkedhet violinkulcs figurákon, szép nyelvtörőkön: „Annak idején a nyelvi klisé és a kiló só” (Konkoly), „Annak idején a borkő és a bőrkeményedés” (Átlumpolt éjszaka után); nyugtalankodhat ‘szabályos lehetetlenségeken’: „Az élvezetek a kalandor a keresete” (Kereset).

Kisújszállás meg a lét. (Hogy majomkodjak ismét, jetimológiai kutatásaim nem mentek túl azon, hogy 1522-ben a várost, ahonnan Szenti készül Budapestre, Kyswyzallasként már leírták; annak még utánanéztem, hogy Dallasra csak véletlenül hasonlít-e; Karcag ez idő tájt: Karczaghwyzallasa…; a szállás, az ujj, meg Babits, „remegő sok ujj közt uszik, foszlik, száll / végső pár szavad”; már csak ezért is abba kell hagynom…) Szenti nem írja le egyszer se, így se, úgy se, mégis ott van mindenütt. De miként Ilma annak idején megmondta, hogy „A kisujj már azt jelenti, Hogy nagyobb ujj is vagyon”, és Csongor nem kérdezett rá, hogy ez a vagyon vajon szerelme anyagi javainak összessége-e, úgy nekünk sincs okunk kis, új szállóigéket keresnünk az Emlékköltöztetésben. Az igék kedvelt ‘regionális’ szállóhelyeit azonban érdemes felkeresni. A legelső versben azt írja, hogy „A falu az a hely, ahová / el lehet bújni hetekre, évekre” − (Nem keresnek), a legutolsóban pedig „Zárolt álmok, Budapestről kitiltott angyal.” (Öntözés után özönvíz). A legelső idézetnek Kisújszálláshoz semmi köze, Kisújszállás az város. Mea culpa. És a legszebb: „Lesétálok a tóhoz, majd / felmegyek Budapestre” − írja (a Mea Culpa c. versben). Később ugyanott: „Kötődésem az ország / határaihoz genetikailag / is garantált.” Ezek után sem jelentéktelen adat, hogy a kötet Miskolcon jelent meg. (Véletlenül, felelős kiadó: Serfőző Simon. Adatnak jelentéktelen, nekem fontos, hogy Szenti Ernővel Miskolcon ismerkedtem meg. Erről sem, arról sem beszélek sokat, hogy a kötetében van egy idézőjeles mondat, egy mondatom. Csak annyit: tavaly ebbe a cselekedetébe kapaszkodva nyitottam meg egy ‘kézbesítéssel’ kapcsolatos kiállítást; mondatom utazása révén is maradandó emlékkel költöztet tovább.)

(Készétel)

Na igen, a mondatok, a költöztetés. „Ezt-azt / majd visszavonat velem a halál, és kész.” Irigylem ezt a befejezést.

És kész. Vesszek meg, ha továbbgondolom.

Eső

2000 tavasz

Ha nincs még valami helyi éremművész alkotta plakett, egy helyi grafikusművész pergamenjével kitalálva Kisújszálláson a lokálpatriotizmus magasművészeti módon történő tolmácsolásának elismerésére, javaslom a t. önkormányzatnak, alapítson egy díjat, kapóra jön még augusztusig a millennium, és hamarjában ismerje el Szentit, mert az az érzésem, ha ez az ember bárhová kerül (mittudomén, jobb [normális] esetben Mongóliába megy tanulmányútra, vagy beköltözik Szolnokra, rosszabb esetben egyszer csak itt ragad velem a miskolci Tokaji Borozóban), rövid időn belül beleszerelmesedik egy másik Kisújszállásba, a geográfia míves tudójaként fölveszi az ottani terep alakját és akkor annyi a következő millennium helytörténészeinek.

ÚJABB HOLD TENGERI TEKERCSEK

Szenti Ernő: Időmosás

Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001

(Nincs mese. El-és el nem mozdulások. A szerző dúlása örömében)

Nincs mese: Szenti nem mozdult Északkelet-Magyarországról, ha a könyvkiadók elnevezéseit nézzük − Felsőmagyarország 1999-ben, Széphalom 2001-ben. Ha jobb (normális) esetben nem a kiadó nevén legeltetjük a szemünket, hanem a székhelyeken, akkor bizony nagy utat tett meg: Miskolc–Budapest interszitivel két óra, jobb (normális) esetben reggeli/ebéd és egy-két sör büfékocsiban. Ha majd megkérdik Szentit az unokái, hogy mit csinált 2000-ben, akkor azt mondja, hogy örült az Emlékköltöztetésnek és írta az Időmosást, s jobb (normális) esetben hozzáteszi, hogy vasstibi meg a könyveiről írt a büfékocsiban.

(Moss, kézbesíts. Tokaji, ahova a mádi Levi’s.)

„Írom az öröklét tíz legfontosabb összetevőjét.”

Szenti Ernő

Időmosás. Zord, komisz cím, a pénz jut róla eszembe, a pénz mosása, ez a mesés mosás: az időmosó masa mosodája. Pedig még csak most fütyült a kalauz, lengeti karjában azt a bigyót, föl-le mozgatja, megráng a szerelvény, kapkodok a pénztárcám után, elhoztam-e, befellegzett akkor a jobb (normális) ivós-evős esetemnek a büfékocsiban, föl-le mozgatom a mongol bőrkabátom, 1984-től hordom, a bátyám cserélte egy léviszért Uljanovszkban, egy mongollal persze, én meg itt ezzel integetek.

Valamiféle ilyen mongolos-nyugtalan föl-le mozgatás ez a könyv, ferde szemmel nézegetve egyszer feltartja, egyszer leengedi, integet vele félénken, mint Cselényi Béla ’94-ben Keszthelyen, jobb kezének begörbített mutatóujjával a pincérnek, úgy integetett, mintha bocsánatot kérne, hogy ő bizony szeretne fogyasztani valamit, nem tehet róla, de megszomjazott; rászorul arra a nyamvadt pincérre, aki nem veszi észre a bátortalan integető segélykiáltásait. Szenti művei mintha ilyen bocsánatkérő integetések lennének, a kötet pedig mintha a mentegetőzés maga: öröktől fogva azt mossa-tisztázza, szabadkozva, s persze leginkább önnön maga megnyugtatására, hogy miért jó neki ott, ahol él, miért ott kell magát jól éreznie, ahová rendeltette őt a sors.

Kisújszállását nem adná egy lóért, de még egy léviszért se. Gyanítom, hogy nála helyénvalóbb költő széles e világon nincs. Nézzük kommentár nélkül a tízparancsolatot, miért szeret ott élni, ahol.

„Itt azért szeretek élni, mert…

a szavak pénzváltó auto- / matája még egyszer sem hagyott cserben.” (Üvegházhatás)
az őszinte beszéd hiánya / nem igényel többletcsöndet.” (Szentév);
már korareggel gyönyörködhetem / a tojásvékony felhőkben.” (Farfekvéses mondat);
a kenyérkereset alkalmai / lefedik számításaimat.” (Gyerünk emberek);
utat engednek szempontjaimnak / a testi szükségletek.” (Zajszakértő);
a szomszéd / zenész, és eljátssza múltamat.” (Arcél);
egy követ fújnak / a cókmókamester, és az érték- / megrontó.” (A nagyok),
tavasszal a virágzó fáké, télen / az angyaltisztaságú hóesésé az elsőbbség.” (Bababók);
szerepelhetek az évszakok / forgószínpadán.” (Forgószínpad),
a szomszédban kétszeresen / kitüntetett álomfelkészítő lakik”. (verscím hiányzik)– a kötetből is!

Meglehet, mongoloid vagyok, egy mióta-idióta, mert nekem régtől fogva tetszik ez. Egyszerűen imádnivaló ez a helyi szellem.

Erről a helyiségről jut eszembe, egy irodalmilag hanyagolható, háromnevű, helyi versíró kötetcímében „mond(d!)ható” versekről beszél. Sajnos ebből következik a mos(t!)ható vers. Hiába no, van pfúj a nap alatt.

Géniusz Lóci, ahogy Kun Marcella mondaná Szabó L. után (mondta is Oravecz Péter Majd Papitiben c. kötetének olvasata után), ha hátba kéne veregetnie Szentit. Komolyan mondom, szerzőnk megérdemelné azt a pillanatot. A hátbaveregetését. Ha nincs még valami helyi éremművész alkotta plakett, egy helyi grafikusművész pergamenjével kitalálva Kisújszálláson a lokálpatriotizmus magasművészeti módon történő tolmácsolásának elsimerésére, javaslom a t. önkormányzatnak, alapítson egy díjat, kapóra jön még augusztusig a millennium, és hamarjában ismerje el Szentit, mert az az érzésem, ha ez az ember bárhová kerül (mittudomén, jobb [normális] esetben Mongóliába megy tanulmányútra, vagy beköltözik Szolnokra, rosszabb esetben egyszer csak itt ragad velem a miskolci Tokaji Borozóban), rövid időn belül beleszerelmesedik egy másik Kisújszállásba, a geográfia míves tudójaként fölveszi az ottani terep alakját és akkor annyi a következő millennium helytörténészeinek. Tessék adni neki rögvest valamit, ha mást nem, egy mongol bőrkabátot, hogy ott ragadjon, megbecsülni, mert ez az ember többet tett azért a helységért, mint az összes tanácselnök meg a téeszelnök az agronómusokkal együtt: viszi a hírét Kisújszállásnak, szerte a világba, ma is Kisújszállásról beszéltem Miskolcon egy helyileg frissen Szabó Lőrinc-díjazott művésszel a Tokajiban, a Tokaji az szerte-a-világ, tessék eljönni a Tokajiba, a mindenféle minőségi népek minőségi borkóstolójába. Arról beszéltünk, hogy ő már próféta a saját hazájában, idéztem neki a tízparancsolatból, mózes, akarom mondani mézesmázos mádi borok között össze-vissza idéztem a fentebb és alantabb sorolt Szentiket:

„itt akarom jól érezni magamat, ahol…”

a jóhoz a véletlen / vezette el a rosszat.” (Párna);
az öröklét a pillanat / megbízható üzlettársa.” (Üzlettárs),

úgy, mintha saját szavaim lennének, azzal a bevezetővel persze, hogy él tőlünk távol egy költő, aki ilyeneket mond, miközben mossa az időt, mintha aranyat, szortíroz és jókedvre derít.

Mosatlan beszéd, ha azt mondom, nincs ebben a tízparancsolatban semmi aktuális poézis, és milyen jó, hogy Szenti végre eljutott idáig. Valahányszor fölveszem a bőrkabátom, nem a mongol jut róla eszembe, hanem a bátyám meg Uljanovszk, az orosz csajok a Volga-parton. Szenti az Időmosásig valahányszor leült verset írni, mindig a versfaragás juthatott róla eszébe. Verseket csinált, egy lévisz szót kicserélt egy bőrkabátra, vagy szógyártóként csinált a kettőből egy újat (például kabátlébőrvisz, viszlébátkabőr).

A költészet nélküli költészetről szóló dikció 2001-ig fikció, hiszen öt kötetébe került, hogy fel tudja mérni a „csere egyszerűségének”, a minőségi csencselés csodáját:

„Itt akarom magamat jól / érezni, ahol letette névjegyét / a gyógyhatású víz.” (Kisvárosi emlékek); vagy

„Azóta érzem jól magamat, / mióta lelkierőm öt érzékszerv / között osztja meg magát”.

Úgy gondolja talán, hogy annyi szócsapda után megengedheti magának ezt a béketűrést? Ó-rszágomat egy ó-ért. Négy túlköltészetes kötetemet egy túlköltészettelenért. Szerintem jó cserét csinált, a bátyám is, Szenti is, lévén a bőrkabátot én hordom, nem a mongol és nem a bátyám, fölveszem Uljanovszkot és nem jut eszembe egy mongol se, Szenti meg már nem az előző négy kötetével integet, hanem ezzel itt ni, ezzel az Időmosással, még ha bocsánatkérően is. Nézzük, az integetésen túl mire jó egy ötödik verseskötet.

(Ha mese, akkor fabula. Állati integetések.)

Integetés közben egy könyvvel le lehet csapni egy legyet. Ilyen esetekben előny, ha a könyv fóliázott, midőn az ember kifog egy kövér döglegyet, kifordul belőle négyezer vajszín pete, jó, ha egy mozdulattal nyomtalaníthatunk.

Képzeljék el a mongol bőrkabátos embert (nem, ez így nem jó, inkább a mongolbőr-kabátos embert), ahogy Szenti ötödik verseskötetével egy kövér döglegyet hajkurász a büfékocsiban. Hogy mennyivel jobb neki, mint mikor ugyanezt ugyanitt a szerző negyedik kötetével (Emlékköltöztetés) tette, azt el sem tudják képzelni. Pedig arról írok most, hogy jobb neki ez a hajkurászás, s hogy bár a negyedik könyv igen-igen tetszett neki (lásd Eső, 2000. tavasz), ez aztán már maga az Édes önbosszantás. (Ez Szenti harmadik könyvének címe, szintén Miskolcon jelent meg, 1998-ban.) Ha nem megy az az elképzelés, nem Önökkel, hanem velem van a probléma. Én úgyis a mongolra kenem. Szentivel nincs baj, Szentit díjazni kéne, istenbizony.

Légy dög a büfékocsiban. Petézd a bajt azzal, hogy a fóliázás pénz kérdése. Végre jut keret innen-onnan szép könyvekre. Külön köszönet a támogatóknak, Kaposvári Kázmér elnök-vezérigazgató úrnak (Víz- és Csatornaművek Koncessziós Rt., Szolnok), valamint dr. Tóth Albert Úrnak (Alföldkutatásért Alapítvány, Kisújszállás). Vörös Istvánnak a szerkesztésért. Nagy Gábornak a szöveggondozásért. Szenti Ernőnek az illusztrációért. Mezey Katalinnak a felelős kiadásért. Pénzes Károlynak a nyomásért. Szenti Ervinnek a fotóért. (Ha ez most úgy hangzott, mint egy stáblista, arról a mongol tehet. Aki tud egy kortárs mongol költőnőt, az hagyjon üzenetet a szerkesztőségben.)

Nem tudom, ki az a Szenti Ervin, de jó (igazolvány)képet készített a szerzőről. (Jó [normális] esetben ő az az öcskös, akiről több alkalommal szól a kötetében.) Ez a kép annyira Szenti-költészet-azonos, hogy az már félelmetes. A látvány három részeleme: az első a portré maga, a második a mögötte fölbokrosodó növényzet, leghátul pedig mintha egy lakótelep unalmas meredezéseit látnánk, holott semmi köze hozzá. Egy kisméretű rács lehet, vagy akár egy függöny is, bármi apró tárgy, amely első látásra nagynak tűnik, közeli, hosszas vizsgálódás után észlelhető, hogy egy apró, de annál fontosabb valami. A kép első „rétege” a derű, az erőlködés nélkül sugárzott életöröm. A szerzőn két számmal kisebb kisztáboros ing, amelynek az utolsó előtti gombja is szorítja már kissé a nyakat. Túlontúl passzentos, de még kényelmes, nyúzható. A gallér kissé felkunkorodik, szép árnyékot vet. A kép középmezője: a növény, amely lehet borostyán, szőlő, vagy ilyesmikre hasonlító bármi. A leghátsó minta lehet akármi, de olyan akármi, amely első ránézésre rögvest felidéz valami ismert képet, melyről később kiderül, hogy semmi köze az eredeti elképzeléshez. Tessék megolvasni a könyvet és naponként más-más ciklust behelyettesíteni az egyes képrétegekbe. Mivel négy ciklusról van szó, egy mindig kiválik. Na az a bőrkabát tulajdon maga, jobb (normális) esetben azt kell az adott napra fölhúzni, vagy csak lóbálni a kézben, esetleg integetni vele. Úgy, mint a mesében.

Eső

tél

Semmi értelme bárkit azzal is kábítani, hogy az igazat mondom, amikor róla beszélek; az igazat akkor, mikor tudva tudván ő sem hazudik itt az én oldalaimról. Ficsku megkért, ne tudjunk arról, amit a másik mond az egyikről, egyről-másról se tudjunk, legyen egy kis izgalom a dologban. Hát most marhára izgulok, hogy dicsér meg a Kabai.

SZEM BESÜLŐ

Kabai Zoltán: Repülőszőnyeg

Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000

Éppen ma egy esztendeje, egy év elmúlt azóta, hogy Kabai ajánlást kért tőlem a kötetéhez. Egy éve megkért Kabai, hogy írjak a kötetéről, egy ajánlást. Írtam neki egyet. Olvasták a Borsodi Hőerőműben, valamelyik igazgató valamelyik titkárnője olvasta, az erőműn kívülin meg tán a miskolci és a megyei önkormányzat valamelyik osztályvezetőjének valamelyik titkárnője olvasta, pályázott vele Kabai, nem a titkárnővel pályázott, legfeljebb rá pályázhatna, ha ismerné és kellene neki valamelyik osztályvezető valamelyik vezető titkárnője, nem az ajánlásommal pályázott, azzal nem megy semmire, a kötetével pályázott.

Benyújtott Kabai egy-egy pályázatot a megyéhez meg a városhoz. Kapott pénzt innen-onnan. Ha megolvassa valamelyik osztályvezető valamelyik titkárnője, elég sok pénzt kapott, a pénzt olvasni lehet. Itt a kötete. Nyert a megyétől meg a várostól pénzt Kabai, az ajánlásomat meg olvasták a titkárnők. Beajánlottam Zolit, a pénz folyamatban van, nem ettől, a kötet folyama matt fóliában már itt, az ajánlásom iktatták, nem a törvénybe, de a törvényes keretek között fogta Serfőző [Simon] és előre kiadta a parancsot, a felsőbb Magyarország, fogta a parancsot és kiadta, tessék itt a könyv, a pénz majd jön, előbb a könyvhét, lehet olvasni Kabait.

Könnyű lenne most ideidéznem azt az ajánlást, beírnom ide egyszerűen, begépelni újra, merthogy operációs rendszert cseréltem, elmentek az adataim, az ajánlás is egy adat volt, könnyű lenne begépelni újra, aztán felolvasni itt, amit ismernek a titkárnők, hárman legalább a titkárnők közül, akik unalmukban elolvashatták; egy ajánlás annyi egy ilyen pályázatban, mint egy félig kitöltött űrlap, az unatkozó titkárnőkön kívül azok a titkárnők olvassák, akik még nem tudják, milyen unalmas egy ajánlás meg egy verseskötet, egyiket se olvassa, aki a pénzt adja, a dolog nem erről szól.

Arról sem szól, a dolog, hogy komolyan szembe kéne itt egymással, ezt találták ki Ficskuék, nem sok dolgát látom újramondani Kabai sokak által ismert fényes és árnyoldalait. Semmi értelme bárkit azzal is kábítani, hogy az igazat mondom, amikor róla beszélek; az igazat akkor, mikor tudva tudván ő sem hazudik itt az én oldalaimról.

Ficsku megkért, ne tudjunk arról, amit a másik mond az egyikről, egyről-másról se tudjunk, legyen egy kis izgalom a dologban. Hát most marhára izgulok, hogy dicsér meg a Kabai.

Megkérdezte, Kabai kérdezte meg, hogy a Hamismás utolsó oldalán mit jelent az a „Kiadványszám: 180” című szókapcsolat. Azt kérdezte, hogy ennyi példányban jelent-e meg, hogy száznyolcvanban jött-e ki a kötetem. Komolyan kérdezte. Mert akkor legalább annyi rosszat mondana róla. Hogy ilyen kevésben. Nem jól jött ki, mondom, szerintem nem azt jelenti. Azt gondoltam, mondta, azt gondoltam, végre mondhatok valami rosszat. Hát ennyit a szembesülésről.

Vagyok ma az Északban, tíz körül, mondom Csörnöknek, te Mariann, beszéltem Fecskével, beszélt velem Fecske [Csaba], azt mondta, elküldi Neked a recenziót a Hamismásról, jó lenne, ha közölnéd Fecske recenzióját a Könyvhéten, itt van-e Nálad. Nem szól semmit, elővesz egy Északot, egy mai Északot, ott van Fecske recenziója a mai Északban, azt mondta, meghúzta, a recenziót húzta meg Mariann. Csörnök vitatkozott Méhessel, hallom Méhestől és Csörnöktől, vitatkoztak, Méhes nem érti, Mariann miért nem érti, hogy egy hűvös kisfröccs az nem provokáló. Nem tudom, miről van szó, még nem tudom, elviszem Mariann Északját, leülök hazafelé menet a Paprikában, a kutyámat bevihetem a Paprikába, leülök a presszóban, kérek mádit és elolvasom Fecskét; nagyjából rájövök, min vitatkozott Méhes meg Csörnök, szó van Fecske recenziójában egy provokálóan hűvös kisfröccsről. Egy fröccsről vitatkoztak, hogy lehet provokáló, akár hűvös, akár nem, vagy egyáltalán.

A kutyámra szokás szerint rájön a hányinger. Ha mádi félédest iszom, és nem a Tokajiban, a kutyámra rájön. Ha a kutyámra rájön a hányinger, akkor rendszerint hányik is. A szervezet által emészthetetlen ételeket kihányja a kutyám, ha rájön a hányinger. Keresek valami újságot, a Paprikában, hogy ne a betonra hányjon a kutyám, illetlenség, ha a betonra hányik, de nincs nálam újság, azaz mégis van, mielőtt épp a betonra hányna a kutyám, aládugom Mariann Északját, Fecskénél van nyitva persze, a provokálóan hűvös kisfröccsnél, nem érek rá hajtogatni, öklendezik a kutyám, aki betartja a rendet, lehányja az ajándék Északot. Ma tizenegy tájban feláldoztam egy Északot a Paprika tisztaságának megőrzése kedvéért. Le a kalappal.

Le a kalappal, ilyen egyszerű lesz Kabai kötetéről beszélni, mondom egy bácsikának, tizenegy tájban, megőrzünk valamit, mondjuk a tisztaságot, vigyázunk, hova megy az emészthetetlen étel. A bácsika, aki volt Recsken, nem kirándulni volt ott, azt mondja, ez ám a tisztaság, míg áll fölöttem, aztán kérdi, mit csinál a kutyám, mondom, nincs semmi komoly baj, a szervezet által emészthetetlen ételeket kihányja a kutyám, most éppen a Paprikában tudja a rendet. Nem kérdezi, a bácsi, hogy milyen kötetet, s hogy ki az a Kabai, azt kérdi, mit csinál a kutyám, de nem az Északkal, hanem úgy általában, mi a hányás oka. Elmondom, mi az oka, a hányásnak, beszélek neki Kabairól, titkárnőkről beszélek neki, akik unalmukban olvasnak néhány pályázatot. Nem beszélek az első feleségemről, aki titkárnő, és nem unalmában olvas pályázatokat, ajánlásokat, történetesen épp ott, ahol fél hat tájt ez az írás felhangzik. Elmondja, nem az első feleségem, hanem a bácsika, hogy milyen volt Recsken, beszél a bácsika az agyvérzéséről, Gábornak hívják, Gábor bácsinak, beszél a Vasgyári Kórházról meg a hályogos feleségéről, akit most ott műtenek, hetvenéves az asszony, nekem meg itt hányik a kutyám az Északra, és Kabai kötetéről kell mondanom valamit fél hat tájt ahelyütt, ahol titkárnő az első feleségem, aki olvas néha pályázatokat meg ajánlásokat, nem feltétlenül unalmában.

Kérdem az Északban, tíz óra tájban, Csörnöktől kérdem, jön-e valaki Tőletek, az Északból jön-e valaki, azt mondja, Kornyát rá lehet ilyesmire venni, a gazdasági rovatból, kijön ma Kornya, ha úgy jön ki a lépése, ír a Szembesülésről, Péterfy, Jánossy, Kabai meg a Vass, amit itt csinálnak. Neki is dolgozik, Kornyának, meglehet még fél hat tájt is, dolgozik itt a párja, aki a második ember a Galériában, ő is hallgatja ezt a Könyvhetit.

Ettől szép, mondom majd Kabainak, ránézek és azt mondom, ettől szép ez a nap, fél hat tájban mondom majd, a könyv miatt szép, attól, hogy szeretjük a titkárnőket, a soha el nem olvasott köteteket, a róluk szóló heteket, a Könyvhetet, melynek a nulladik napját éppen ma, éppen itt, például Kabai ürügyén is, Miskolcon, a 2000. évi Ünnepi Könyvhét elődelén.

Új Holnap

2000 nyár

A példa értékénél és mértékénél fogva (remélhetőleg) rövid időintervallumban nem kapja el a sárga irigység a környező önkormányzatokat, a helyi civil szervezeteket, hogy antológia-kiadásra fordítsanak egyébként is szűkös költségvetésükből, s így nem fognak hamarjában felsorakozni arnóti, szikszói, gesztelyi, hernádkaki, bőcsi irodalmi antológiák: abban a körmérkőzésben megint más eredmények születnének.

REKORDOK KÖNYVE

Ongai Kulturális Füzetek I.

Szerkesztette: Kovács Zsolt

Ongai Kulturális Egyesület, Onga, 1999

„Nem egy megszokott dolog, hogy egy község saját lakosainak irodalmi munkáiból jelentessen meg egy kötetet.” − olvashatjuk a kötet előszavában, Takács László, a (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei) Ongai Kulturális Egyesület elnökének tollából. A „dolog” valóban nem megszokott, mi több: eleddig példátlan. A tájantológiák sorában első ízben fordul elő, hogy nem egy nagyobb tájegység (legyen most az egy megye), vagy egy „közepesen” nagy térség (legyen az egy város), esetleg egy város kerülete jelentkezzen kortárs irodalmi szöveggyűjteménnyel.

Az ilyen antológiák alcímükben (szinte) kivétel nélkül jelzik „földrajziságukat” − legyünk stílszerűek: írásaikkal geoGráfiájukat, rajzaikkal geoGrafikusságaikat −, s erről legtöbbjük legott a címlapján tájékoztat. (Találomra, polcomról, a megyeiek közül: Ikarosz készülődik, Szabolcs-szatmári költők antológiája, Nyíregyháza, 1987; Kézjegy, Tolna megyei alkotók antológiája, Tolna, 1999; Hófúvás szagát, Komárom-Esztergom megyei írók és költők antológiája, Tatabánya, 1993; a városiak közül: Gazdátlan hajók, Szegeden élő fiatal költők antológiája, Szeged, 1979; Bőrünkön a betűk, balassagyarmati alkotók antológiája, Balassagyarmat, 1987; a kerületiek közül pl. két pesterzsébeti: Külvárosi jeladás, 1973; Kinyitom az időt, 1987).

Az ongai antológia a polgármester szerint „azért ongai irodalom, mert e gyűjteményes verseskötet költői mind Ongán éltek, illetve jelenleg is községünk lakói. Természetesen nem mind ongai születésűek, de itt élnek közöttünk és mindannyian ongainak vallják magukat.” Községi hazardírozás ez, de nem falusi: a község irodalmi kiállását irodalmilag kétségkívül sokan leállásnak, leállításnak, blöffnek aposztrofálnák, ha az előszóíró Takács mindjárt az első bekezdésében nem szögezné le, hogy „a kötetben olvasható versek nem profi költők tollából születtek”, mert a profiság emlegetése a hasonítható szövegkorpuszokban eleddig nem a „munkavégzés” professzionalitására vagy non-professzionalitására (amatőrségére), hanem a szerzők nem-foglalkozásszerű költőségére utalt. A köszöntőíró polgármesternek és az előszóíró egyesületi elnöknek nincsenek irodalmi ambíciói, következésképp nem a pontatlan önértékelésből fakadó professzionalitás minőségvágya fogalmazódik meg.

E szöveggyűjtemény helytörténetileg irodalmi, s irodalmilag helytörténeti jelentőségű, s mint ilyen, helyek és helyü(n)k története, valamint történetek és történetü(n)k helye paralel jelentéseinek-jelentőségeinek látszólagos ellentéteit szenvedi el. Ám amennyire ezt az elszenvedést ki-ki a bírálatok − és hiányaik − baljóslatú eltűrésének, vagy jóindulatú elnézéseinek tulajdonítja, úgy megegyezhetnek abban, hogy az antológia nagyobbrészt haszontalan irodalmi szövegeket közöl. A szerkesztők bizonyára nem szerepeltetnek bárki emberfiát, aki a XX. században Ongán valaha tollat fogott, mégis érződik a bármiféle mércét nélkülöző toborzó, dokumentatív szándék, mivel más elgondolás nem adhatna magyarázatot ilyen rekordméretű szakadék képződésére az alkotók, valamint az egyes alkotók egyes művei között. Mert amennyire pl. az ongai háromkirályok (a kilencvenes évek közepén indult legegységesebb, legszínvonalasabb teljesítményt nyújtó, jelentős lapokban publikáló k.kabai lóránt, valamint a kétkötetes, 1992-es pályakezdésétől fogva extrém módon ingadozó színvonalon dolgozó Kabai Zoltán és a Borsod megyei napilapok irodalmi mellékletében 1994–1997 között publikáló legifjabb Kabai, Fekete Péter) teljesítménye is jóformán összemérhetetlen, úgy hiábavaló lenne például Juhász Győző szegényes dalszövegeit Hársing László dísztelen gyermekverseivel, vagy a kamasz Jeddi Katalin természetszerűleg semmitmondó, infantilis szenvelgéseit Luterán István húszas években született primitív rigmusaival részletekbe menően összevetni.

Elégedjünk meg annyival, hogy az ongai verbunk túlmutathat szerény, szűkös helyi jelentőségének és némileg tágasabb lokális jelentősségének paradoxialitásán, ha helytörténeti kirakat-elemként időben föl tud emelődni a belterületi nevezetességek sorába. Kívánom, hogy a kiadvány egyes példányait ne csupán a polgármesteri iroda üvegvitrinje óvja a portól. Így Ongán a jó píárnak köszönhetően valóban fel lehet majd mutatni helyi irodalmat, mert a következő nemzedékeknek e kiadvány helytállóan azt sugallja, hogy a millennium idején társadalmilag nevezetesnek lenni Ongán éppen annyit tesz, mint Tolnán, Nyíregyházán, Tatabányán, vagy a huszadik kerületben, feltéve, ha ez a nevezetesség inkább a tág, s a hivatkozó „odavalósi”-ság, mint a zárt, s a hivalkodó „helybéli”-ség rangsorolásának egyedüli ismertetőjegyeként koptatódik tovább. A koptatódás előbb-utóbb kaptatás lészen, hiszen a kötet érdeme nyilvánvalóan nem csupán példa-értékűségében rejlik. A példa értékénél és mértékénél fogva (remélhetőleg) rövid időintervallumban nem kapja el a sárga irigység a környező önkormányzatokat, a helyi civil szervezeteket, hogy antológia-kiadásra fordítsanak egyébként is szűkös költségvetésükből, s így nem fognak hamarjában felsorakozni arnóti, szikszói, gesztelyi, hernádkaki, bőcsi irodalmi antológiák: abban a körmérkőzésben megint más eredmények születnének.

Új Könyvpiac

2001 tavasz–nyár

Bizonyos életkor felett be kellene végre látni, hogy akinek az „irodalmi ideje” eddig nem jött el, sajnos ezután (a könyv után) sem fog eljönni. Mindössze egy szűk régióval (egyetlen, vagy csak egynéhány településsel, szellemi[etlen] központtal) bezárólag van tétje ezen alkotásoknak: a térségekben a regionalitás elvén szerveződő antológiák tartják életben a műkedvelő írói tábort.

FELEMÁS ÉRTÉKMENTÉS

Kelet Könyv 18.

Szerkesztette: Karosi Imre

Kódex Kiadó, Miskolc, 2000

„Annyi év meg nem értés, kirekesztés, lekicsinylés után, valószínűleg a hivatalos irodalom felkent képviselőit is meglepi majd ez az összeállítás. Talán elhallgatják, esetleg kicsit méltatják is, mindenesetre ezt a könyvet már nem lehet megkerülni.” – írja Utry Attila, a miskolci Kelet Irodalmi Alkotócsoport egyik alapítója a kötet (első) fülszövegében. Nem tudni, miért minősíti a szerzőket, mellyel – kérdés, hogy akarva-e, vagy akaratlanul – rosszat tesz azoknak, akik a Keletben a „hivatalos” irodalom felkent képviselőinek tartják magukat, s rosszat azoknak, akik (akár most, akár a későbbiekben) szeretnék magukat annak tarta(t)ni.

Éppen az ilyen informis megfogalmazásokból hallani ki azt a vágyat, amely korábban a „felkent” képviselői mandátum megszerzésére irányult. Joggal értetlenkedhetünk szövege felett: miért, miből gondolhatja bárki, hogy az ezredforduló idején a Keletnek ezzel jön el a megértés ideje. Legfeljebb a millenniumi elnéző, fölösleges szánalom, az értelmetlen részvét „irodalmi” időszámítása következhet.

Utry nem titkoltan fölminősítené magát a kötet tekintélyesebb, „felkentebb” szerzői közé, s lefokozza azokat, akiket más ’kvalitás-elméletekben’ többre érdemeseknek tartanak – hisz tagadhatatlan, hogy a könyvben szerepelnek aránylag rangos, a szakmában és az olvasóközönség körében is nagyobb megbecsültségnek, tekintélynek örvendő alkotók, akikre nézve egyenesen életveszélyes lehet ez a fülszöveg.

Szakmainak lenne nevezhető e félrelépés, ha az írás szerzőjének vajmi köze lenne a szakmához. De Utry művei a Keleten kívül soha nem voltak – következésképp már soha nem is lesznek – számottevőek. Nyilvánvalóan kényszerűen vállalt programból, mintsem egyszerű alultájékozottságból különböztetődött meg hivatalos és nem hivatalos irodalom. Sajnálatos, hogy egy sikerületlen költői pálya ilyesformán rányomta bélyegét az egyébként jobb sorsra érdemes alkotócsoportra.

Karosi Imre – civilben a Déli Hírlap c. Borsod megyei napilap lapigazgatója – hátsó fülszövegét tartó oszlopként, a könyv védjegyeként foghatjuk fel: védjegyként a gyártmány, s a márkajel értelmében is, hisz ő a kötetet a kiadói munkát is magára vállaló szerkesztőként, és/vagy a szerkesztői munkát is magára vállaló kiadóként is jegyzi. „Köszöntöm az alkotókat, elnézést kérek azoktól, akiknek gyöngyeit nem emeltem be – attól még igenis gyöngyök, csak nem illettek ebbe az ékszerbe.” Ezzel ügyesen elvette kenyerét számos pusmogónak, hiszen téma volt (nem csak Miskolcon), hogy kik adtak kéziratot, de nem válogatták be, kik azok, akik szerettek volna adni, de nem kértek tőlük, kik azok, akitől kértek, de nem adtak. Sokan gyönyörködtek az anyaggyűjtés stádiumában (több mint egy esztendő) felpezsdült ötöd-, és felforrt megyei (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves) alkotói tizedélvonalak abnormális erőlködéseiben.

Az antológiákat eddig is illuzionista módon hantológiákká varázsló Kelet a hozzájuk csapódott „kelletlen”, enervált és blazírt alkotók mellett ismét szép számmal vonultatja fel „kellhetetlen” alkotóit is. Azokat, akik hosszú éves kitartó és következetes semmittevésük következtében saját szükségből és a csoport szűkségéből fakadóan nélkülözhetetlenné tudták kinőni magukat. A csoport az intenzív „műhelymunkát” élő kommunitás históriáját tekintve példátlanul rövid idő leforgása alatt, mindössze hét szűk esztendő alatt impressziózusan meg tudott újulni, ez a húszéves Kelet antológiával (Negyedik üzenet, Felsőmagyarország Kiadó, sorszámozatlan Kelet Könyvek, Miskolc, 1993) modellezhető. Ez a kötet közöl egy lajstromot Kelet Irodalmi Alkotócsoport 1973–1993 címen, s közel húsz nevet sorol, akik nincsenek abban a névsorban, de szerepelnek a legfrissebb antológiában. Érdekes, hogy az újdonsültek közül e könyvben miként kerülhetett kőhajításnyi közelségbe Sopron (Kerék Imre) és Sárospatak (Tusnády László), Lugano (Svájc) és Mezőkövesd (Cseh Károly interjúja Saáry Évával és Saáry Éva versei). Placconként paralelizálható vidéki versszerűség és fővárosi politikum (Káli Sándor, Furmann Imre), valamint németek és törökök (műfordítások). Felnőtt, régtől fogva kisebb-nagyobb rendszerességgel publikáló emberekről lévén szó, kényszerűen klasszifikálhatunk, melynek során – hozzátéve, hogy nem túl nagy kihívás e felhozatalban maradandót nyújtani – emlékezetesek (a Kelet-körökben első alkalommal megjelenő) Tornay Mari és az ős-Keletes Fecske Csaba egyes művei; s a kötelező hátba veregetés gesztusával dicsérhető a fiatal Bán Olivér. A jól bevált közép-őrök, a Kelet antik grandiőr mediálisai között Furmann Imre, Cseh Károly (Cseh mennyiségileg, Fecske minőségileg viszi a prímet), valamint a kevésbé ismert Györgyei Géza és Szabó Bogár Imre nevezhető meg. Fodor András udvarias pátyolgatását Szabó is félreértette: Fodor halála után megszámlálhatatlanul sok társával egyetemben önnön legitimizációja érdekében őt is elkapta a sorozatos emlékvers-komponálás iránti igény. Szabó Fax-ot küld most neki, s sajnos Fodor a mennyből nemigen tiltakozhat e zaklatás ellen.

Kétségkívül azon recenzensek lesznek az antológia szerzőinek és szeretettel olvasóinak körében kedveltek, akik a tetszetős kiadvány méltatásakor azokról írnak, akiket ismernek és szeretnek – hisz „egymás közt” ez a természetes. De akarva-akaratlanul ők is arról viszik a hírt, hogy az amatőr kifejezés a Keletben is éppoly akkurátusan le- és átfedi a szakszerűtlenség gondolatköreit, mint más alkotócsoportokban – ettől nem különbözik másoktól. Talán még abban sem, hogy itt sem okoz nehézséget a tehetség és a kontárság megkülönböztetése. Eltérés legfeljebb abban mutatkozhat, hogy míg máshol az amatőrök valamelyest képesek voltak belátást gyakorolni, beletörődni többre-nem-hivatottságukba, addig a Kelet esetében eleddig majdhogynem hiábavaló erőfeszítés volt akár csak arra az apróságra felhívni a figyelmet, hogy terjedelmes antológiáiknak – egyes szerzőikkel ellentétben – nem volt és belátható időn belül nem is lesz köze az értékmentéshez.

Új Könyvpiac

2001 április

Bűnös akarnokság? Vétkes kénylem?

Néhány megjegyzés a Kárpáti Béla:

Irodalom Miskolcon II., A Napjainktól napjainkig c. kötete kapcsán

Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 2002

„Az Új Bekezdés 1997-ben feloszlatta önmagát. Az ok, hogy küldetését elvégezte, nem tűnik elegendőnek, mert ha van iránta érdeklődés – mint a kezdetekben megnyilvánult –, akkor nem folytatni vétkes kényelem. Ha azonban elhalt iránta az érdeklődés, akkor folytatni bűnös akarnokság lett volna. Feltehetően inkább az érdeklődés elcsendesedése volt a valódi ok.” – írja Kárpáti Béla. Az Irodalom Miskolcon II., A Napjainktól napjainkig c. kiadvány szerzője nem volt és nincs jelen Miskolc irodalmi életében, következésképp talán oktalanság megengednie magának ilyen feltételezést. Persze ez azt jelentheti, hogy szerintem én jelen vagyok, ami korántsem „megingathatatlan”. Maradjunk annyiban, hogy ő egy másikban van jelen, egy olyan másikban, amit rajta kívül senki, vagy csak nagyon kevesen tudnak érzékelni.

Nem tehetek bele minden egyes Kárpáti-könyvbe egy cetlit, hogy hol ír badarságokat. Egy igénytelen verseskötetre csak legyint az ember, egy a tényeket durván meghamisító irodalomtörténeti munkának szánt dolgozatra talán már nem lehet. A szerző jóindulatát nem vonom kétségbe, de a tájékozatlanságából adódó félreértései nem elnézhetőek. Felesleges lenne azonban itt számba venni az összes hibát, mert a korrigálás kitenne egy nagy terjedelmű művet. És maga a felsorolás a kötet jelentőségét hangsúlyozná, talán azt jelezné nekünk, hogy fontos a korrekció. De nem fontos. Nincs mit helyrehozni. Ez a könyv megnyugtatóan nem tud „beavatkozni” a miskolci irodalomba (ha van olyan), az elődjéhez hasonlóan (Irodalom Miskolcon I.) remélhetően a maga szép csendességében elfelejtődik. Alszunk rá egyet, s kihullik az emlékezetből. Ám a nagy szunya előtt néhány félreértést mégis jó lenne tisztázni, mert talán az se mindegy, mit kell felejtenie az embernek.

Kárpáti Béla szerint az Új Bekezdés (továbbiakban: ÚB) értékét, presztízsét emeli az a kontinuitás, melyet két vezetőjük, Vass Tibor és Zemlényi Attila az Új Holnap (továbbiakban: ÚH) szerkesztőiként képviselnek. Zemlényi Attila nem hogy vezetője, tagja sem volt soha az ÚB-nek.

Kárpáti az ÚB volt alelnökét, Kabai Zoltánt a Bruthalia magazin munkatárásnak nevezi ki. Kabai Zoltán soha nem volt a Bruthalia munkatársa. Kárpáti mintha „ÚB-Bruthalia oda-vissza” akarna tévedni egyet-egyet.

(Méhes László azt írja ma az Észak-Magyarországban [továbbiakban: ÉM], hogy egy fiatal költő azon háborog, hogy szépírói életrajza nem úgy jelent meg Kárpáti könyvében, ahogy ő azt megírta; azt írja továbbá: „Más értelművé tett önképe azonban finom jelzés arra, hogy mást jelent az „irodalomcsinálás” annak, aki írja, mást, aki ír róla, és megint csak mást annak, aki olvassa.” Persze, hogy mást jelent, de Méhes sem hiheti, hogy Kárpáti más értelművé tett költő-önképei miatt indokoltan lesz Zemlényi az ÚB vezetője, Kabai a Bruthalia munkatársa. Méhesnek valószínűleg nem tűnt fel sok „elírás”, mert ha pontosan tudná, mikre keres a mai cikkében mentő körülményt, akkor fölvetődne benne a kérdés, szabad-e a költők által a szerzőnek leadott önképekhez bármit is hozzávegyíteni. Kárpáti más értelművé tett önképei, ezek az általa sajnálatosan finom jelzésekké aposztrofált torzítások között például olyan állítás is szerepel, mely a Zemlényi által is szervezett, ma is működő Máger-féle irodalmi szalont az ÚB hatásának könyveli el.)

Az ÚB akkor szüntette meg magát, amikor ráébredt, hogy kihasználta lehetőségeit, elérte az alapítói által megfogalmazott célt, amit nem volt érdemes tovább lebegtetnie a saját szeme előtt, csak azért, hogy vezetői üljenek a babérjaikon, kiélvezzék a jól végzett munka eredményeit. Most mondjam, azt, hogy a saját megszüntetésével is példát akart mutatni, hogy tisztességesen le lehet zárni valamit? Nem mondom. Az egyesület mitológiáját építgetnem itt annyit jelentene, mint egy faszagyerek-oklevelet adni saját magamnak. De ezt anyaggyűjtése folyamán elmondtam személyesen Kárpáti Bélának, mármint nem a faszagyerek-oklevelet, hanem az ÚB megszüntetésének okait. Arról is beszéltem neki, hogy nagyjából idejében sikerült fölmérni, hogy az ÚB kinek mit hozott a konyhára, s azt is, hogy mennyi kárt okozott az „irodalomnak”. Az ÚB belátta, hogy kiadott számos bűnrossz könyvet, amiket ki kellett adnia, mert azok kényszerűen együtt jártak a nyíltságból fakadó dilettantizmusával, s a 95-ös sikerei már nem voltak együtt vállalhatóak ezekkel. Az ÚB megalapítása után hamar ráébredtünk: ahhoz, hogy helyben el tudjuk érni céljainkat, országos szervezetté kellett váljunk. Számomra, másoknak is bevallottan ’94-ben szűnt meg az egyesületesdi, amikor a Tokaji Írótábor Másfél évtized magyar költészete c. tanácskozására megírtam, hogy elegem van az egyesület köré csoportosult műkedvelőkből.

(Ennek köszönhetően olyannyira letisztulhatott a kép, hogy 95-re az Időjeleket sikerült azzá formálnunk, amivé eredetileg terveztük: a lap azévi négy tematikus száma áttörést jelentett mind a készítői, mind a szerzői köre számára. [Az ÚB kiadványaiban olyanok debütáltak, mint Gyukics Gábor, Filó Vera, Fenyves Marcell, Király Levente, Kabai Lóránt {k.kabai lorant, később k.kabai lóránt}, Balogh Robert, Zsille Gábor, L. Simon László {korábban: Simon László, László Simon}, Novák Valentin, Pintér Sándor, Székelyhidi Zsolt; publikált többek között Bohár András, H. Nagy Péter, Kolumbán Melinda, Sőrés Zsolt, Szijj Ferenc, Zilahy Péter, Papp Tibor, Papp Sándor Zsigmond, Határ Győző, Bertók László, Cselényi Béla, Cséka György; a képzőművészek közül többek között Sóváradi Valéria, Fazakas Tibor, Madácsy István, Matzon Ákos, Pantl Mihály, Mocsári Mária, Fátyol Zoltán, Kling József, Magén István, fenyvesi Tóth Árpád, Orosz Csaba, Síró Lajos, Bátai Sándor; Chris Cutler {UK}, Bartolomé Ferrando {Spanyolország}, Giovanni Fontana {Olaszország}, Le K’dar és Judith Nem’s {Franciaország}]).

A 94-es önretorziót követően – ellentétben a jól bevált gondolat- és vagyonátmentési technikákkal, miközben leszámoltam az irodalmi civil szervezet nyíltságának létjogosultságával – nem kezdtem el építgetni az ÚB-ből egy elit társulatot. A hivatalos megszűnés azon módját kerestem, mely során az egyesületet létrehozó gondolat, az alkotómunka közösség-építő ereje, a közösség egyéni alkotómunkára gyakorolt hatása ne szenvedjen csorbát. Ma milyen hülyén hangzik ez alkotómunka-közösség-építő-erő. Elég, ha a Kelet (Irodalmi és Társművészeti Egyesület) utóbbi tíz éves agóniájára gondolok. A kérdés tehát az volt: hogyan lehet lerázni a jogi személyiség hivatalos kötöttségeit, hogy más, intézményi(bb) keretek között folytatódhasson a tehetségkutatás és tehetséggondozás? Erre akkor kívánkozott a legmegfelelőbb alkalom, amikor ’96-ban a felújított Rákóczi-házba kerülhettem múzeumi népművelőnek: a Galériában a Miskolci Képes Műhely (továbbiakban: MKM) lehetett többek között az ÚB ügyének továbbfolytatója: Dobrik Istvánnal, a Galéria igazgatójával, Bán Andrással, a Galéria külsős művészettörténészével, és Urbán Tiborral, az ÚB képzőművészeti vezetőjével (később a Galéria grafikus-kiállításrendezőjével) közösen, négyesben alapítottuk meg a MKM-t. (Okulva az egyesületesdi létből, a MKM nem lett jogi személyiség: „alapító okirata” szerint művészeti baráti-szakmai társaság lett. ’98-ig működött, míg Bán András és jómagam a Galériában dolgoztunk.) Az ÚB vagyonát átadtuk a Szépmesterségek Alapítványnak, így a MKM a Petró-házban gyakorlatilag az ÚB folytatása lehetett. A MKM ’98-ig a Petró-házban szervezte a nagy népszerűségnek örvendő irodalmi és képzőművészeti programjait – ugyanabban a székben, ugyanazok között a bútorok között ültem, ugyanazzal a készülékkel telefonáltam, mint tettem azt az ÚB szerkesztőségében, mert erre a Galéria nagyvonalúan lehetőséget adott. Csakhogy akkortól kezdve ugyanazért a munkáért, amit az ÚB-ben a nehezen megszerzett eszközök segítségével grátisz végeztem, a Galériában közalkalmazotti fizetést kaptam. De honnan is tudhatná mindezt Kárpáti Béla?, akit, mióta az eszem tudom, soha nem láttam egyetlen irodalmi vagy képzőművészeti rendezvényen sem.

(A Petró-házban Mihez Képest Estek címen futottak a programok, ahol az ÚB „örökségeként” önálló kiállításon mutatkozott be Hegedűs Mária és Més-záros István, kiállításokat nyitottak meg, ill. köteteikkel szerepeltek: Nagy Pál, L. Simon László, Gyukics Gábor, Székelyhidi Zsolt, Novák Valentin, Nyilas Atilla, Zemlényi Attila, Pálinkás István, Petőcz András. Kiállítottuk az Élet és Irodalom antológia illusztrációit, a Nyíregyházi Főiskola és a miskolci Gábor Áron Szakközépiskola végzős hallgatóinak munkáit; a MKM felfedezettje a galériájában debütáló Lenkey-Tóth Péter; a Többlet[t] kiállításon szerepelt többek között Borgó, Fejér Ernő, HAász Ágnes, Ádám János, Bohár András, Drozsnyik István, Máger Ágnes, Varga Éva; önálló tárlaton mutattuk be Misch Ádám, Kling József, Schwarz Volker, Pataki János, Fátyol Zoltán, Holb Margit, Horváth Kinga műveit. Mindezt azért sorolom, hogy fölhívjam rá a figyelmet: a MKM-ben oly szorosan együtt járt a képzőművészet az irodalommal, ahogy arra korábban nem volt példa a városban – és [nem Kárpáti szerencsétlen ÚB-Zemlényi analógiájára utalva] erről még annyit, hogy ez a tendencia látszik visszaköszönni a Máger-szalonban. Az ÚB közvetlen „öröksége” továbbá a MKM invitálására a Kabai-fivérekből [Zoltán, Lóránt, Csaba] megalakult ÜljLeBélaSzedekLevest Munkacsoport [továbbiakban ÜM], amely performanszokkal, happeningekkel a MKM működése végéig rendezvényeinek szinte állandó szereplője volt. A MKM volt életre hívója a Lerch Tamás–Mohay Orsolya–Hajnal Gábor által Egyenes beszéd címmel tartott happening-sorozatnak. A MKM Kő kövön címmel ’97-ben rendezett nemzetközi művészeti fesztivált, ahol egy küldeményművészeti kiállítás [közel húsz ország] apropóján lépett fel verseivel Nyilas Atilla, Zemlényi Attila, Fecske Csaba, Tornay Mari. A „személyes érintettség” okán ezen programok jelentősége valódi súlyánál fogva számomra jóval jelentősebbnek tűnhetnek, mint mondjuk egy [irodalom]történetírónak, azonban – még ha rövid időszakról lévén is szó – egyáltalán nem tudni róluk: bűnös akarnokság vagy vétkes kényelem.)

A tételes APEH-vizsgálat, melyet a hatóság az egyesület hivatalos megszűnését követő öt éven belül végezhet el, idén tavasszal megtörtént. Két héttel az öt év lejárta előtt (!) beidéztek, hónom alá kellett csapnom az ÚB bőröndöt. A naplófőkönyvön csámcsogó hivatalnokok Kárpáti Bélához hasonlóan barátian a vétkes kényelem-bűnös akarnokság problémakörét feszegették. Értetlenkedtek, hogy miért kellett megszüntetni azt az egyesületet, amely ötéves fennállása alatt közel 4,5 millió forint bevétellel gazdálkodhatott – civil szervezet ilyen támogatottságát ugyanis ők nem tapasztalták a praxisukban. Megnyugtattam őket, hogy én se. Kérdeztem, nem tűnt-e fel nekik, hogy munkabérre, honoráriumra egyetlen fillért nem fordítottunk. Maguk ingyen dolgoztak?, kérdi. Ingyen, mondom; ez volt az ügy egyik lényege. Nem fizettünk senkinek – ez kezdetben profi amatőrizmus, később amatőr profizmus. Megszüntetéséig hittünk benne, hogy jó ilyen hülyének lenni. És jó volt, higgyék el.

Az egyetlen szabálytalanság, amit az APEH felfedezett az ÚB működésében, az egy ezer forintos túlfizetés volt. Valaki ráutalt a számlájára ennyi munkaadói (vagy munkavállalói?, mit tudom én) járulékot. Milyen gyönyörű tévedés ez: az egyesület, amely soha nem fizetett senkinek honoráriumot, ezer forint munkaügyi plusszal nem tud elszámolni.

Bárcsak Kárpáti Bélának lennének ilyen gyönyörűek a tévedései. De ő Porkoláb Tibor ’96-ban megjelent, a miskolci irodalomról szóló cikkét – melynek következményeként Horváth Gyula szervezett egy emlékezetes haszontalanságot az ÚH szerkesztőségének tőszomszédságába, a TIT Kazinczy klubjába – a Holnapba és nem az ÚH-ba teszi. Tornay (szerinte Tarnai) Mari legutóbbi könyvét a Széphalom Közműhelyek adja ki – vett-e kezébe a szerző valaha a Széphalom Könyvműhely, vagy a Felsőmagyarország Kiadó könyveiből akár egyet is, vagy olvasott-e pl. Esterházyt, Új Sympoziont, Hajdu Gábort, hisz következetesen többször elírja ezeket a neveket.

Kárpáti többhelyütt azt bizonyítja, hogy nem érti a nyelvet, amin ír. „Csorba Piroskának 37 közlése jelenik meg lapban” – Kárpáti Béla szerint Csorba Piroska nem verseket, hanem közléseket írt. Következő: Serfőző iskolai végzettsége ellenére „a versrovatnál nem támadtak nívótlan tévesztések”. Kérdezzük meg, hogy Serfőzőnek nívós tévesztései támadtak volna, ha továbbtanul? Ne kérdezzük. Para-Kovácssal szólva, az agyam ott dobja le az ékszíjat, mikor azt írja, hogy a bölcsész egyesület alapszabályzatában elfogadták az Igaz Magyarságért kitüntetés átnyújtását és a díszdoktori címet. De hagyjuk ezeket, tömérdek hasonló bakit szült a szerző.

Kárpáti azt írja: „Történeti szemlémben sorba vettem Miskolc és tájkörzete minden meghatározó irodalmi tényezőjét.” Ha ez így lenne, akkor az ÉM irodalmi mellékletének történetét nem zárná le a Cseh Károly-korszakkal, hanem tudna a Látókört követő Literátorról, amely 95–97 között közel harminc tematikus összeállítással gazdagította az ún. „helyi irodalmat”. (Annyira utálom ezt a kifejezést, hogy az csuda.)

Tandori Dezső, Nagy Pál, Szkárosi Endre, Térey János, Jász Attila, Gyukics Gábor, Szénási Miklós, Zsille Gábor, Balogh Robert, L. Simon László, Székelyhidi Zsolt, Magyari Barna, Szentmártoni János először a Borsod megyei napilapban (megkockáztatom: legtöbbjük először vidéki napilapban). A „megyei” derékhad, Serfőző, Horpácsi, Fecske, Cseh, Nyilas, Béki, Zemlényi, Kabai [Zoltán], Hegedűs [Mária], Tornay [Mari], a fiatalabbak közül Papp János [később Gánóczy György], Kornya István, Kabai Lóránt [k. kabai lorant], Fekete Péter [Kabai Csaba], T. Sipos László, Bán Olivér. Persze ott voltak az „újrapályakezdő” Varga Rudolf és az „örök-eltűnő” Szőke Lajos írásai is, le kellett tudni az erőtlenebb „helyi törekvéseket” is.

(Ne legyenek mellékesek a Literátor idején az ÉM-ban megjelent képzőművészek sem: Gaál József, Galántai György, Sós Evelin, Vörös András, Pataki János, Urbán Tibor, Drozsnyik István, Laczkó László, Sütő Róbert, Halmai László, Kerekes Csaba, valamint Ádám János fotográfus [Tandori, Més-záros, Szenti Ernő, L. Simon, k.kabai lorant képeikkel is jelen voltak]; s nem tartozik szorosan e tárgyhoz, de a hív dokumentálás kedvéért – ha már Kárpáti figyelemre se méltatta ezt a korszakot a „tájkörzet minden meghatározó irodalmi tényezőjének” számba vétele során – emlékeztetnem kell a szerzőt, és a szerző könyvét majdan – remélhetőleg nem – használó olvasókat, hogy számos elektrografikus, mail artos műveit ezidőtájt Filip Gabriella [akkor az ÉM kulturális rovatvezetője] és Görömbölyi László [akkor az ÉM főszerkesztője] áldásával „belophattam” a lapba: Clemente Padin [Uruguay], Marcello Diotallevi, Bruno Pollacci [Olaszország], Mary Rose Pudelko (Németország), Lloyd Godman (Új-Zéland).

Bízom benne, lesz még olyan napilap mifelénk, amelyben reprodukálódhat ez a színvonal. Bár nincs rá semmi garancia, hogy az Kárpáti Béla „irodalomtörténeti” nagyítólencséjén keresztül láthatóvá válik majd. [Előre megfontolt szándékkal az irodalomtörténeti-t és nem a nagyítólencsé-t idézőjeleztem.] Kárpáti Bélának a Literátort nem említenie: bűnös akarnokság, avagy vétkes kényelem?

Nem elhanyagolható a Déli Hírlap Provincia c. – az ÚB Kelettel való összefonódására-összefogására és ékes „szakmai” különbözőségükre egyaránt példaként hozható – irodalmi melléklete, amelyet 1994–1995-ben kéthetente az egyesületek felváltva szerkesztettek; az ÚB részéről Kabai Zoltán összefogásával. Az Új Északban (továbbiakban: ÚÉ) 1995–1996-ban Cseh Károly és Fecske Csaba szerkesztett egy-egy irodalmi oldalt, Cseh ÉM-os Látókörének szerkesztői gárdáját mentette át, Fecske Nyitnikék címmel igényes gyermekirodalmat szerkesztett (az oldalon a klasszikusok mellett az ÚB közvetítésével megjelent többek között Király Levente). De ballépés megfeledkezni az ÉM Serfőző-féle Kilátójáról is: a havonta szerkesztett egy oldalas melléklet szerzői között szerepelt pl.: Balla D. Károly, Gál Sándor, Gyüre Lajos. Végül és utolsósorban [mert Vass Tibor szerkesztette]: három megyei napilap [Észak-Magyarország, Kelet-Magyarország, Hajdú-Bihari Napló] kéthetente megjelenő közös ifjúsági mellékletének, a Jövünknek is volt „irodalmi rovata”.

Kárpáti az írja: „Sajnálatunkra kimaradt (többszöri invitálásom ellenére) Csorba Piroska (nem tudni, mi okból nem kívánt e seregszemlében részt venni, ahogyan mellőzte a Hit a szóban c. Kelet antológiát is,) Horváth Gyula és Vass Tibor is, akik több megkeresés ellenére elmulasztották anyagaik elküldését.”

Hát fogalmam sincs, hogy Gulyás Mihály, Papp Lajos, Kabdebó Lóránt, Serfőző Simon és Fecske Csaba hogyan egyezhetett bele nyugodt szívvel, hogy anyagaik megjelenhessenek ebben a könyvben. Nevüket a szerző még az impresszumban is felsorolja, mint akiknek „támogató és kritikai közreműködésükért” köszönetet mond. A szerző okosan áthárított felelőssége ez, avagy az érintetteket valóban komoly támogató és kritikai közreműködésükért illeti köszönet? Ha itt és most nevük impresszum-béli jelenlétét kikérték maguknak, akkor vajon felmenthetőek-e a felelősség alól? Szó lehet-e bármilyen felelősségről?

(Persze, jegyzem meg, ha megtörtént is ez az elhatárolódás, utólag könnyebb elhatárolódni, azt mondani, jaj, én, kérem, nem tehetek róla, a szerző bűnös akarnokságból vagy vétkes kényelemből használta védjegyként a nevemet, mint, teszem azt, szót emelni a készülődés stádiumában, úgymond „letiltani” a saját anyagomat és nem jóindulatúan elnézni mindezt, hogy hát majd lesz belőle valami… Esetleg titkon abban reménykedtünk, hogy ez a kötet nem fog megjelenni? Esetleg arra gondoltunk, hogy megússzuk ezt a nyilvános, kényelmetlen elhatárolódást? Vagy jó nekünk jelen lenni ebben a könyvben? Vagy egyszerűen csőbe húzott bennünket a szerző? S így akár bekerülhetett volna Galilei neve is a tisztelt grémium tagjai közé? Lehoznám most a csillagokat is az égről, ha tudnám a választ.)

Az, hogy Csorba Piroska, Horváth Gyula vagy Vass Tibor kimaradt, nem háríthatja el a felsorolt szerzők felelősségét sem – függetlenül attól, hogy Csorba Piroska és Horváth Gyula irodalomból való elmaradását a 90-es évek közepétől mindannyian tapasztalhattuk. Vass Tibor írása itt pedig azt jelzi, hogy nem hótziher, hogy a kimaradás elég elhatárolódás – nem holtbiztos tehát, hogy elegendő kimaradni ebből és kész.

No, de hogy veheti elejét az ember egy ilyen könyv megjelenésének? Mi jogon, ki és hogyan avatkozhat közbe? Azzal, ha én az anyagommal nem támogatom, plusz egykedvűen elnézem ezt a ténykedést, megyünk valamire? Ha már megjelent, mi a teendő? Kinek kellene föllépnie ahhoz, hogy kikérje a kötet nyilvánvaló tévesztéseit? Egyáltalán: föl kell-e lépnie valakinek, vagy hagyjuk a francba az egészet?

Isten ments, hogy sebtében egy olyan tisztelt grémium felállítását javasoljam, amely megjelenésük előtt cenzúrázza az ilyetén műveket. De ahogy Horpácsi Sándor mondaná: nézzenek magunkba, író elvtársak: mi a francnak vannak itt olyan szervezetek, mint a Magyar Írószövetség Észak-magyarországi Csoportja, a Felsőmagyarország Művészeti Alapítvány, (a Kelet Irodalmi és Társművészeti Egyesületet nem szívesen említem, nem jelentős), ha képviselőik közül Kárpáti Béla bárki nevét büntetlenül felhozhatja, és köszönetet nyilváníthat kritikai közreműködésükért? Beírhatja támogatóként a város és a megye nevét? Kérjük meg a Filharmóniát, hogy adjon ki sajtóközleményt, nem jó ez a könyv? Vagy most jól eldádázzuk a könyvet, és ezzel a dolog elrendezettnek tekinthető?

Nem tudom, hisz a kötet támogatói között Miskolc és Borsod megye is ott szerepel, persze őket nincs miért hibáztatni, a virágozzék minden virág elve alapján a hatalom nem gerjeszthet felesleges indulatokat.

A kötetet kiadó Bölcsész Egyesület felelősségét már nem is firtatom, hisz a könyv szerzőjéhez hasonlóan az alapító elnök asszony is az alkotók között, terjedelmes anyaggal van jelen, érdekei, általam tisztelt ambíciói tehát nyilvánvalóan megkívánták a tisztes pártfogást.

Azt meg csak egy fél percig bolygatom, hogy a bemutatón – amiről egy kis közjáték után, rögtön az elején leléptem – a helyet adó intézmény, az ÚH kiadója nevében kértem egy tiszteletpéldányt, s arra való hivatkozással nem kaptam, hogy nem vagyok a kötet szerzője, tehát nekem nem jár. A tiszteletpéldányt osztogató bájos hölgy antipátiáját boldogan kifejezve állta utam a könyvért dulakodók sorában. Sebaj, hiába vártam soromra, én nem szenvedek szerkesztő-rangkórságban, de ne gondolják azt, hogy jól kibasztak velem.

Talán semmi gond nem lenne a könyvvel, ha nem az Irodalom Miskolcon címet adja neki, hanem azt, hogy A miskolci irodalomról egy Tátra utcai lakos szemével. Egye fene, akkor legfeljebb nem érdekelne bennünket.

(Ilyen átfogó munkába azok sem kezdenének bele, akik tudják, hogyan lehetne, hogyan lenne érdemes erőszakkal „meglokalizálni” az irodalmat. Néhány napja Ukrajnából kértek fel, hogy egy az interneten szerveződő, virtuális irodalmi konferencián fejtsem ki véleményemet a kárpátaljai irodalom anyaországi befogadásának problematikájáról. A felkérést tisztelettel visszautasítottam azzal, hogy bánt az „anyaországi befogadás” kifejezés, és nem tudom létezik-e [számomra] kárpátaljai magyar irodalom. Azt az idióta hasonlatot hoztam, hogy ez kábé olyan lenne, mintha ebben az írásban számba kéne vennem a B.-A.-Z. megyei irodalom befogadásának Heves megyei problematikáját, vagy a Budapesten születő irodalom befogadásának problematikáját feszegetném Miskolc első, második vagy harmadik kerületi lakosságának körében. Engem nem foglalkoztatott soha, hogy hol születik magyar nyelvű irodalom, esetleg akkor érdekel[t], ha az adott szépírás arról szól[t], hol születik. Ilyesformán talán azt sem tudom, Miskolc-belváros anyaország-bélibb-e [bennem], mint a zuglói munkahelyem. Meglehet, az irodalomtudósok értenek az irodalmi geográfiához, én talán csak újabb kérdéseket tudnék felvetni: azzal meg nem megyünk semmire. De kell is menni a miskolci irodalom témában valamerre? Van-e olyan egyáltalán?)

Méhes László mai Észak-cikke szerint e találkozó rávilágíthat arra, hogy az elmúlt évtizedben nem igazán számolódott el az e vidéken születő irodalom jelentősége. Azt kell mondanom: semmi jelentősége nincs addig, se az irodalomnak, se az elszámolásának, amíg a Kárpáti-kötethez hasonló kiadványok Miskolcon megjelenhetnek.

Új Holnap

2002 tél

Drozsnyik nem elsősorban képzőművész és másodsorban költő. Versfaragásainak gyűjteménye szimpatikus sokoldalúságának egyik – egyre jelentősebb terjedelmű – referenciaanyaga, mely természetszerűleg anémiás a pallérozottabb irodalmárok között, ám (nem nívójának köszönhetően, hanem ’puszta’ létének erejével, ’megjelenésének’ tekintélyével) annál vérmesebb, életerősebb az egyoldalú (értsd: egy dologgal foglalkozó) képzőművészek körében.

MISKOLC, SZÉKESFŐVÁROS

Székfoglalóm Drozsnyik István Ars poeticájához

Drozsnyik István: Pelyhes füvek, ördögkarmok

Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001

„Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás”

József Attila

Drozsnyik István be- és beleavatkozó művész. Zavarog, mélyen beleártja magát önnön robotjába, s mélyen beleártja magát a világ dolgaiba. Létezését maga és a miliője számára is nap mint nap elemi üggyé emeli. Ha csak közvetlen környezete felé fordulna azzal az ellentmondást nem tűrő rámenősséggel, amellyel pótolhatatlanná emeli magát a művészetek bizonyos berkeiben, akkor könnyelműen kijelenthetnénk, hogy a tolakodás a Drozsnyik-magyar szótárban végérvényesen egyként lexikalizálódott a vagabund exhibicionizmussal és a spontán módon társuló lerázhatatlansággal. Mert aki a Kárpát-medencében ilyen artisztikus-ripők tüzet hány, aki ilyen színpadi-szemérmetlen füstöt okád, az jobbára nem mondvacsinált, hanem alaposan kiagyalt, megfontolt művészeti céllal kormoz mindent, ami őt fékezni kívánja. (Más munkálkodás ezt hányni és okádni egyéb miliőkben, lásd később pl.: Los Angeles–Tirana.)

Egy hivatásos tűzoltótiszt és egy sorkatona kéményseprő szerepét egyként felvállalva nem oly endemikus figuraként műveli mindezt, aki a rapszodikusság, vagy a gyermekded naivitás jogcímén egykönnyen megelégedne közvetlen környezetének eseménytelen nyomasztásával („tűzoltó leszel és katona”), másrészt megdöbbentő intenzitással és nem farizeus módján befelé is tolakszik, tulajdon magának és tulajdon mag(máj)ában is érvényesülni kíván („Látod, elalszik anyuka”).

E páratlanul leplezetlen exhibicionizmus egy hollywoodi tanmesében a fellegekben járó székfűrészelő-farigcsáló szerepében tetszelegne, ahol a teátrális zöld ágra vergődés mesterének képében keltené a feltűnést (deszkák = világ, azaz a világot jelentő deszkák). Egy albán népmesében a földhözragadt mészárszék-szobrászatra specializálódott satrafaként ergo a dűlőre jutás mediátoraként villogna. A narrátor szerepét is szívesen ráosztaná az, aki már kellőképpen ismeri őt, hiszen tudja, hogy valahány szerepben játszi könnyedséggel azonnal felülmúlná a várakozásokat.

A sikkes izgágaság egy műveit megszemélyesítő ’mesésen hétköznapi’ közegben hamar idegtépéssé „finomul”: nem láttam még embert, akit megnyugtatott volna egy Drozsnyik-mű látványa.

Volt szerencsém előző életmű-kiállításán (Miskolci Galéria, 1997) számos különféle összetételű csoport hivatalból történő kalauzolása közben alaposan megfigyelni a reakciókat: a tárlatlátogatók szinte kivétel nélkül „felrázva”, feszülten pislogtak. A máskor nem kevésszer tapasztalt indifferens szemlélődés ki volt zárva, a szokatlanul fülledt nyár ellenére még a legyek is hetekre eltakarodtak a kiállító-teremből. (Tessék megfigyelni, hogy milyen típusú emberekre, hovatovább milyen tárgyakra szállnak gyakrabban a legyek, kiken/miken időznek szívesen. Nagyon nem bírják, ha náluk bárki/bármi nyughatatlanabb.)

Lassúszobor, tovább élsz. Helyesebben szólva: hovatovább szoborlassú. Drozsnyik művei megengedik maguknak ezt a csintalanságot, mímeljük hát mi is tovább: a szó borlassú. A bor szólassú. És egyéb ól-lassú disznóságok.

Egyöntetű vélemény nincs, hogy milyen viszonyokban mennyit mozog, hogyan mozdul el valahonnan, hogyan mozdul rá valamire egy művészeti szék-ellés és szék-kelés. A Drozsnyik-szobor zsánerképző lett: a többnyire ülhetetlen alkalmatosságok hamar kinőtték magukat odáig, hogy habitusukkal mérnek bizonyos embertípusokat, szó- és borlassúakat, ülőket, felültetőket és szék-előket egyaránt. Tégy le egy Drozsnyik-szószéket bárhová, locsold meg, másnapra ügyet ont vagy rügyet bont.

Hogy mennyire nem exkuzáló szándékkal kigyökereződött fikció a látás-láttatás truppja, azt az ötvenedik születésnapjára önköszöntőleg írt Ars poeticája egy nagyotmondó, nagykívánó mondat zárójelben megbúvó szava igazolja; a honnanindultam-holvagyok-hovátartok trigónumában a publikum előtti bemutatkozással egyenrangú önnön állapotának felmérése, a látottak és a láttatottak azonosságaiban az életmű önmaga előtti felértékelése: „Ha megkérdeznék, mi lenne az utolsó kívánságom, azt felelném, hogy szeretném bemutatni (látni) egyben, nem részleteiben az életművem, de ehhez azt hiszem a Műcsarnok összes terme már most kevés lenne. Ezért mint sok más álmom, talán mindörökre ez is csak egy édesdeden szunyókáló álom marad?!” A tisztesség határain belül a nem titkolt követelés, követelődzés is fedezéket keres: a mondatvégi írásjel akaratlan színtisztasággal igazolja a kívánalom vélt jogosságát.

Szavai megfelelni igyekezvén a psziché gyakorta meg nem értett, már-már irreális motivációinak, buzognak, törtetnek, s ezt fáradhatatlanul kénytelen viselni a szervezet, a fizikum. Az övé, meg a miénk. Itt kérem sohasem szendereg a robogás.

Drozsnyik a borúlátó defetizmus és a rátarti önbizalom distanciáját istenesen megszenvedte. Sebezhetőségét újra és újra reprodukálja, örökzöld díszcserjékké nemesített egynyári szóbokrait friss szövegkorpuszaiban is szokatlan artisztikummá emeli: „Lelkemet százszor felszántották, világreményeimnek nem hagyták, hogy szárba szökjenek. Kivésett utam előtt mindig hegyek sorakoznak, és én kétségbe esve röghöz kötözve állok (várok) immáron életem delén valami csodára a gémberedő időben. Összezúznak az élet labirintusában a rám zúduló kövek és ütések.”

Vállalja az ellentmondást a modern műfaji színpompa (rajz, grafika, festészet, szobrászat, installáció, videofilm, performansz, kerámia, fotó, vers) és az évtizedekkel ezelőtt is idejétmúltnak tűnő, talán kissé szokatlan leplezetlenséggel túldimenzionált váteszi önsajnálat között. Előszeretettel szimpatizál azzal az alkotói attitűddel, amelyik azért van részvéttel maga iránt, mert a gyűlölt közömbösség helyett így tudja a részvéttel terhes figyelmet kiverekedni. Egyértelműen tudtunkra adja: ha nem fájlaljuk, ami őt bántja, akkor kívül esünk a szerettei körén.

Azt kívánja, hogy legyünk labdái, sípjai, sőt erdői és kirándulásai is. És jó cukrai: ha a szellem nem is művel semmit, gondoskodik róla, hogy tétlenségei felől legyenek édes gondolataink. Ha másképp nem, terhére próbál lenni saját magának: a semmittevés számára régtől fogva ismeretlen. Ha kiiktatja magát, nála akkor is a semmi tevéséről van szó. Tegyen e tevés akár szóvá vagy lóvá: ő mindig előidézni akar valamit. Tudatára ébredt, és minden kétséget kizáróan tudtunkra adja, hogy szerinte milyen kvalitással csinálja: „Már idegesít tehetségem szüntelen bizonygatása a süketek és vakok birodalmában.”

Mi, süketek és vakok, vadakat is terelő juhászok zavarodottan észleljük, hogy ha megszakadna is, ő még szakadatlanul dolgozik. Nem bír megválni az alkotómunkától. Nem tud, nem képes megszűnni. „…talán…kiérződik nyugtalanságom, kísérletező kedvem, makrancos magányosságom, önfejű, konok elszántságom, ellenszegülésem a világgal és a nekem nem tetsző dolgokkal….valószínű ezen jó tulajdonságaimnak köszönhetem, hogy sokan nem szeretnek, nem értenek, vagy nem kellően értékelnek.” Nincs az az emfázis, amelyik ebből a mondatból a „jó”-nak az üdvös, áldásos jelentését emelhetné ki, annak ellenére, hogy a nyugtalanság (illetőleg nyughatatlanság) és/vagy konokság a Drozsnyik-művek esetében is előnyös ’jellemvonásokként’ említhetőek.

Mint aki sosem akarja belátni, hogy nem lehet ő az a dunna, amely alatt bealszik minden rét. Mintha ilyen és hasonló mentegetőzései közepette szánkba adná, miként kellene műveihez viszonyulnunk: leszólít, felszólít, be- és átrendez, létigéit köti karóhoz az ebugatta. Pedig nem a szavak embere. Pörög, szaporáz, kiüzen mindenhonnan és mindenből, ahonnan és amiből „artisztikailag” és bakailag is le tud húzni egy vagonír bőrt. Leültet és felültet, elevenen, kíméletlenül nyúzza a világot.

Ennek egyik lenyomata az az aprólékos és idegenszerű részletezésekbe bomló-foszló szakmai önéletrajz, amely még arra is kiterjed, hogy órára (nem ritkán percre) pontosan mikor, kinek nyilatkozott. Az ön-agyondokumentálás egy percre sem engedi ellazulni, olyan ez, mint mikor kép a képben, egyszerre hét csatornán imádnánk a televíziót, nehogy lemaradjunk valami fontosról. És persze hiába tudjuk meg, hogy pontosan hányszor hunyta le sok szemét a ház, és kék szemét az ég, az adatolások közepette szalasztódik el valami lényegi más.

Drozsnyik első verseskötetének (Kifehéredett idő, Kelet Könyvek, Rónai Művelődési Központ, Miskolc, 1999) kéziratába is volt szerencsém a szerző megtisztelő kérésére megjelenése előtt belekukkantani (ha már a székelés: belekakkantani). Maga a kézirat már egy kész Drozsnyik-szobor volt. (Remélhetőleg nem csak volt: az életmű majdani szépreményű kutatóinak szekírozására remélhetőleg ez is dokumentálódott.) Sétálóutcás, galamblelkű feltépések és vadasparki, vérmes felszaggatások, hanyagul bedobált cetlik, hányaveti zsírpapírok, szűzhártyavékony és mélyenszántó beírások, firkálmányok, karistolások, át- meg áthúzások százai, ide-oda-ragasztgatások, ide-igen, oda-nem ragaszkodások: mind-mind a Drozsnyik-féle napi meló vígságos tortúrái.

Ím itt van a második kötet kézirata, melyben a szerkesztő (Cseh Károly) bejegyzései nyomán a kacagó szélből vihorászó lesz, a rohanva távozásból illanón távozás, a megsimogatott arcból megcirógatott. Ha azt állítanánk, hogy egyrészt hiábavaló küzdelem árnyalni (a szerző által is) árnyalhatatlanabbat − jelen esetben köz-helyesebbé reparálni a frázisokat −, másrészt „a versírás nem közösségi munka” szólamából eredően szükségtelen is, akkor sokak kenyerét elvennénk. Csehét főleg, ő nem csak Drozsnyik esetében hivatásos kozmetikázó, ám itt a felcicomázásban kimerülő visszás ’szerkesztői’ magatartás Drozsnyik visszadíszítő kompilálásaival majdhogynem azonos értékű, s ez némiképp enyhítő körülmény.

A miskolctapolcai műterem atmoszférájában a Cseh–Drozsnyik analóg manikűrök helytállóbbaknak súgják a képzőművész ösztönösebb, ezáltal a vétségek kisebb kockázata mellett előforduló cikornyásításait (innen is üdvözlet Thomas Bernhardnak: „ha belegondolunk, minden szó, amelyet használunk, egyszer csak nevetséges lesz”). Tegyük hozzá, hogy a szórakoztatóvá válás inverz művelet, hisz a szerkesztő mezőkövesdi dolgozószobájában a sallangok fetisizálódhatnak.

Az olvasó szerencsére kimarad ebből a bágyasztó műhelymunkából, a Cseh formanyelvét ismerők azonban érzékelik az elegáns, választékos szószaporítás ízléstelen semmitmondásba züllésének lenyomatait. A sorozatgyártott díszítmények glédájába Drozsnyik elmaradhatatlan lojalitással, fölényesen belenyugszik, hiszen, mint említettem, ő nem a szavak embere.

Mivégre való akkor immáron a második verseskötet? Amiért máma már nem hasad tovább. Drozsnyik nem elsősorban képzőművész és másodsorban költő. Versfaragásainak gyűjteménye szimpatikus sokoldalúságának egyik − egyre jelentősebb terjedelmű − referenciaanyaga, mely természetszerűleg anémiás a pallérozottabb irodalmárok között, ám (nem nívójának köszönhetően, hanem ’puszta’ létének erejével, ’megjelenésének’ tekintélyével) annál vérmesebb, életerősebb az egyoldalú (értsd: egy dologgal foglalkozó) képzőművészek körében.

A képzőművészeti vázlatkönyvnek, gyakorlófüzetnek egyként nevesíthető szöveggyűjtemény adalékul szolgál az auktor eredeti ’rendeltetési céljának’, a vadakat rajzilag terelni képes juhász fátumának belát(tatá)ásához.

Mindenképp szerencsés, ha tárlatvezetési forgatókönyvként is azonos balansszal aposztrofáltatjuk, hisz kétségkívül hathatósabb megértést ad a vizuális műképzés máshol számottevően palástoltabb motivációihoz. A szövegi/rajzi szinopszis használati utasításként is interpretálható mozzanataira fogékony befogadók úgysem fognak megelégedni a „meghosszabbított rajzoló kéz”, vagy a „literatúrailag is kiteljesedő és terjeszkedő képzőművész” gusztustalan kliséivel.

Azok vannak a legszerencsétlenebb helyzetben, akik csupán versgyűjteményei alapján alkotnak véleményt Drozsnyik művészi tetteiről. Ők kénytelenek ráhagyatkozni Horváth Gyula azon véleményére, miszerint Drozsnyik „annyira jó költő, mint amilyen jó képzőművész” (lásd előző kötet fülszöveg), s így helytelenül következtethetnek a képzőművészeti talentum nívójára. A dilemma az „álmában csöngetés” valószerűségének eltúlzásában rejtekezhet: a pajtási kíméletesség az irodalmi érdemek lényeg-nem-látása okán, a vágyott álomkép túlrealizálásával kicserélődni látszott az (a máskülönben ehelyütt evidenciálisan mellőzhető) udvariassággal. A túlzott diplomatikusság érthetően jóindulatból fakad, ám számolni kellett volna azzal a veszéllyel, hogy a dolgok azonos rangra emelése ilyen esetekben vagy a tárgyilagosságot nélkülöző, részrehajló magatartás impresszióját trenírozza, vagy az érintett művészeti ágakban való otthonosságot erőtleníti. A fülszövegíró esetében kétségkívül nem az utóbbiról van szó, hanem arról a vakmerő könnyelműségről, amelyet Kun Marcella is megengedett magának a fölnőtt Balázs altatásakor: „a távolságot, mint golyóimat, megkapod”; hiszen a székesfővárosi golyózáporokból eleddig azok a vaktölténnyel tüzelő, impotensnek hitt alkotók kerültek ki győztesen, akik kitartóan bíztak abban, hogy háborúban a kapanyél is elsülhet.

Parnasszus

2002 ősz

Tojáshéj a fenéken: szállok is, szállingózok is. Integetek a gyorsan átrepülőknek, a lassan, méltóságteljesen vonulókat hosszan megfigyelem. Néhányuk épp fölöttem, repülés közben múlik el, tetemük nagyot szól, ha a járdakőre vágódik. Van, amelyikük szét is hasad, szívük, ahogy utolsókat dobban, közelről látom. Néhányukat tisztességgel el is temetem: hisz ők már repülni is tudtak valamennyicskét.

Van, aki látványosan túlértékeli magát, madárnak néz, s van, akit én értékelek túl. De aki csak úgy lefordul az ágról, az ágrólszakadt marad, nálam is − pedig arra az ágra föl kellett jutnia valahogy. Vagy csak épp kimászott a fészekből? Ha csak úgy, hát akkor is: szép hölgy a szándék, tisztelendő úr az akarat. Vagyok utolsó kenet, utólag elkenődő és előzőleg elkendőző is: vigasztal, hogy ha a fióka csak odáig jut, hogy a földön ellepjék a hangyák, azelőtt a szellem körforgásába talán néhány percig még bele tudott csicseregni. Itt és most mindegy, hogy kitúrták, véletlenül kiesett, vagy önszárnyával vetett véget az életének. Boldog vadászmezők vendége, már ott jár, ahol a madár sem.

Madártávlatból

Szárnyak hullámverésben

Miskolci Egyetem – Magyar Versmondók Egyesülete, 2004

„Pajkos madár a műbíráló.”

Juhász Gyula

Kerek három hete nálam a Szárnyak hullámverésben c. kötet kézirata. Kerek két hétig hozzá sem mertem nyúlni, kerekedett a szemem rögvest a Kardomba dőlök-típusú címen, és Vasshoz nem méltó módjára berezeltem: kerek ötszáz oldal, hát az még az acélosan edzett kéziratolvasónak is nagyfábavágás.

Na de ott lesz majd a kard a címzetes dőlésből, élesítünk és aprítunk, megleszek vele hamar: ösztökéltem (rossz az, aki rosszra gondol, kedves Kun Marcella) magam, s a szárnyak hullámverésétől elriadva kerek két hétig kiterjedt kutatásokat folytattam más határidős tevékenységek után, találtam is bőven, így hát mentségem is lett az időhúzásra, felé se néztem a kardombadőlésnek.

Kezdődött a harmadik hét. Talán felét kezdtem lapozni, a fenét, harmadát inkább, jaja, harmadoltam kábé a kupacot, na mondom, nekiugrok így „aprajával” mégiscsak, nem húzhatom sokáig az időt, nem a költőbiztonsági főtanácsadóm, Kun Marcella copfja az, vagy akármije, amit húzni lehet, amiket ha akármileg húzok, megáll az idő.

Jajaj. Az idő meg állítólag közben a kardomba dőlt, mára dombbá lett a dombocska, gonddá a gondocska, ócska szárnyaim fesztávja hét röpke napig nőttön nőtt, csőkkön csökkent. Csősz-tök (párdon), most itt gubbasztok, épp határidőnapon, a hernádkaki ferde diófám alatt, s lapok széleit böngészem, hová fölírtam többször, „kertkönyv”, tervbe vettem, ha jó a széljárás, és a határidő is a múzsám lehet, akkor ma kifejtem.

Számos hasonló pályázat anyagát olvastam, helyi és országos pályázatokat kiírók rendszeresen „leterhelnek”; szerencsére az Új Holnap és a Parnasszus szerkesztőségébe is rengeteg kézirat érkezik. A ’90-es évek első felében az (1991–1996 között működő) Új Bekezdés Művészeti Egyesület irodalmi pályázataira több ezer (!) pályamű érkezett. Lett belőlük szép kötet-sorozat (Első hangon), a kb. ötven szerző közül ma minden tizedik hangja jellegzetesen kihallik a nagy-vegyes irodalmi dalárdából. Viharedzett kéziratolvasóként a jövendőt mondhatom: ebből a kötetből is lesz négy-öt ember, akikről később is tudni fogunk.

Nem tudom, mi volt Lutter Imre előválogatásának szempontja, de igazából azt sem tudom, kell-e egyáltalán szempont hozzá… Illetve, hogy szem-pontok közé kell-e sorolnunk azt a tapasztalatot, jártasságot, azt a rá-érzést, mely az első pár szó, néhány bekezdés után pontosan tudja, hogy mivel áll pont szemben. Lutter sokadjára teszi, ezért bizonyára egyre jártasabban szűri ki a pályázatot idén is leghívebben reprezentáló gárdát. Toleranciája nem feltétlenül előny, de nem is veti vissza azon keveseket, akik tehetségük, szorgalmuk révén az ő pártfogásával élethivatásul (vagy legalábbis hivatásuk egyik fészekrakásra alkalmas ágául) választhatják majd az írást. Az ilyen és hasonló kötetek tétje nem az lehet, hogy „irodalmilag”, hanem hogy „emberileg” tudnak-e a szerzői majdan jó szívvel emlékezni rá.

Óvatosan benyúltam egy-egy mesterséges röpnyíláson, megtapogathattam selymes, sokáig emlékezetes formákat, jónéhányuk „megdicsértem”-et írt be a tenyerembe. (Második osztályos tanítómnak volt „Megdicsértem” és „Figyelmeztettem” feliratú bélyegzője − bár a pecsétművész Magdi néni feledhetetlen mozdulatát felidézve értékelhetném csupán e kéziratoldalakat…)

Hol takaros fészkek albérlőire, hol takarós odvak főbérlőire találtam. A fészekrablókkal ugyan alaposan meggyűlt a bajom, de fiókát ki nem löktem („Amit nagyon nem javasolsz a kötetbe, jelezd és kivesszük!” − írta kézirat-kísérő levelében Lutter Imre, az ornitológiai tanszék vezetője). Sokalltam bár, de gondoltam, nem lenne sokkalta kényelmesebb, tágasabb, szellősebb egyikőjüknek sem ez az osztatlan közös tulajdon. S miért lennék én szívtelen madárijesztő? Szellőztetni nem én kezdtem, hogy a madaraknak a kerítés mindenhol csak egy tereptárgy. S nem minden ott gubbasztóról rí le messziről: ön-kényes foglalókká vágynak.

Ha már a lerívás: sírhatnékom is támadt néha, mert akadnak, akiknek nemhogy repülni, de lépdelni, ugrándozni is nehézkes. Sírhant-nékom legyen, hogy elnézni célszerű lehet?, hisz hiába tanítaná bárki is szabályosabb mozdulatokra néhányukat, ők szárnyak híján nem a hibáikon, hanem a sorsukon lennének képtelenek felülemelkedni − de a földönfutók közt is akadnak gyönyörű nagymadarak…Vagy azok már emlősök?

(Ne feledjük, Lutter diplomatikus „amit”-ról szólt, nem „akit”-ról; nem is kezdek fészkelődni − az évszakok majd szelektálnak. A hideg elviszi azokat, én már itt sem leszek, akik a megszokott etetőikben nem találnak rendszeresen táplálékot. De ne én fűtsek be nekik. Miért ritkítanám én az állományt? Arra vannak hivatásos kilövők − trófeát, kitömni való állatot gyűjtsön az, aki épített hozzájuk elegendő falfelületet [van elég bőr a po’fal’ján], vannak felesleges polcai − én csendben hagyom, hogy később levadásszon magának az, ami/aki az Új Holnapba [galeria.olh.hu], a Parnasszusba [www.parnasszus.hu], a Spanyolnáthába [www.spanyolnatha.hu] kívánkozik. Ha szigorú [ha már a madarak: rigó-rózus] lennék, ötödére toll-fosztanám az anyagot, a fokozottan védettek köréből kalitkáznék be csupán − de az egy másik kert, az egy másik kertész, itt most perpillanat csak nekem illik megválogatni a saját taluimat.)

Idén először már nem csupán a Miskolci Egyetem hallgatóinak tollforgatói pályázhattak az Északkelet-magyarországi Regionális Versmondó Egyesület irodalmi pályázatára.

Visszaszállva a határidő-múzsa kifejtésére: borsózik a hátam kicsikét, s csicseri ez a borsózás, mert a madárhangok ma is, mint a tetemes anyag olvasgatása közben, elvonják a figyelmem. De már nem kertelhetek tovább, mert most a tisztás szó, a zengzetes konk-rét élővilágát kell(ene) eme írásban szemléltetni, s e szöveg-mező élővilágában álnevükön különböztetni meg csupán egymástól a hímírókat, a költőtojókat, a szó-hermafroditákat és a fordítókat.

Transzt vesztő önviták helyett ön-kívületes szóváltásba keveredek, fajtájuktól függetlenül számomra így lehettek szálló vendégeim és szállóvendégeim a kertkötet lakói, s így lehettem én szívélyes és szív-éjes vendégfogadójuk.

Ekképp se akarjak tehát ünneprontó, hullámtörő lenni. Hisz minden madár társat választ, kirágom, kirágom, ezen is keresztülrágom magam.

Béküljek, enyhüljek meg, nézzem el, hogy cinegék és csuszkák éppúgy időzhetnek e kertkönyvben, mint a verebek, örülhetünk csíznek, sármánynak, s átzúghatnak néha ijesztően alacsonyan, légies hullámvonalban a rikoltó fakopáncsok. Ők alulról fölfelé kúszva, apróra vizsgálgatják a szóanyagot, s ha észlelik, hogy megbámulom őket, mindjárt az ellenkező − a kézirat következő − oldalára kúsznak.

Legyenek inkább a dalárdában az idei, most először idelátogató, a majdan alacsonyabban lévő fészkelőhelyeket kedvelő cinegékre hasonlítók éppúgy, mint a vissza-visszajáró kedvenc barátaimra, a csuszkákra, a házi és mezei verebekre emlékeztetők. Kukkantson be időnként egy-egy alkalmi vendég, zöldike, tengelic, időzzenek a légtérben jóvágású fecskék, fejünk fölé a holtági gólyát is hozza be néha egy váratlan áramlat. A látványától nem leszünk szegényebbek, sőt: szárnya alig mozdul, olyan magasságokban ő már ki tudja használni a levegő mozgását.

A szarkák hangja napközben, a sárgarigóké hajnalban, a fülemüléké éjszaka hallik ide. Ha ritkán is, de tudnak a szokott időpontokon kívül megkapó életjeleket adni. Mintha csak azt üzennék: most itt vagyok, most is itt vagyok.

Borús időben néha hallani a kuvik aktuális panaszát. Máshol lakik, de jelenlétéről folyton tudósítania muszáj. Van neki közléskényszere, igen; évről évre ugyanazok a sirámai, hiába próbálja cifrázni, néha saját erőlködésétől unja el magát. Kúrálólag hat egy ilyen közlés, amelytől egy életre immunissá válunk: erre mondja − Pataki János képzőművész után szabadon − Kun Marcella, hogy jól jegyezzük meg a nevét, mert az életben többé sose fogjuk hallani.

Az idei kiscinkék nem túlzottan óvatosan még, de a kacsák tápjára, vizére már csapatosan járnak. A nagy öregek vigyáznak rájuk: két oldalról figyelnek a ragadozókra. Az etetőhöz ritkán mennek csoportosan: óvatosan, egyenként repülnek oda, elnyomnak egy rövid dallamot, majd felkapnak egy-egy szem magot, elviszik onnan, s néhány méterrel arrébb, a biztonságot nyújtó sűrűbb lomb között, emlékezetes mozdulatokkal fogyasztják el.

A veréb, az pocsékol. Leggyakrabban csapatban érkezik, harsog. Bizonyára akad köztük kenderike is: a távolság miatt azonban nem tudom megkülönböztetni a verébtől. A nyílt élőhelyeket kedveli, a „sűrűjébe” nem megy.

A balkáni gerle szinte mindig párban jár, kánonban szól szépen. Üzengetnek egymásnak, az ember megérti, hogy miért olyan megértőek… Érdemes kotlani a dolgain, a kitartó költés meghozza nekik (és nekünk) az eredményt. Fénytörésben ők a boldogság kék madarai.

És akkor ott sorakoznak még a beszédes nevű írózók és kőltőzők: köztük például a sarlósfecskék, akik kitűnően repülő madarak, ezért szinte egész életükben lenézőek, a levegőben párzanak és repülve is alszanak… (higgyétek el, latin neve: apus apus).

Aztán fel-feltűnnek a csak nevükben rokonaik, az esti kalandokat kereső, disznó dallamokat kedvelő, ezért is gyakran összeröffenő partifecskék (nem mellesleg: szakadópartokon fészkelnek), a még kifejezőbb álnevű kalandrapacsirták.

Előfordul egy-egy tüzesfejű királyka, apácahantmadár, szürke légykapó, süvöltő, bajszos sármány, nem hiányozhat a szürkebegy, a halvány geze és a siketfajd sem. Ismerve az előzményeket, kiszámítható, hogy szinte minden esztendőben fölrikolt legalább egy messziről kiszökött papagáj. Micsoda zene füleinknek!

Az idegen ajkú fészekaljak dallam-tolmácsolói között lenyűgöző a csilp-csalp füzike: ezen az erőtől duzzadó, élénk, mozgékony madárkán nincs semmi szembeszökő, nevéhez illően szereti a füzest és a füzetest, melynek levélzetei, oldalzatai majdhogynem „elnyelik”. Kissé feltűnőbb párja a könyvike, de az ő jelenlétéről sem a külleme, vagy mozgása, hanem szintén a hangja árulkodik. Parányi torkán roppant erős, messze hangzó dallamok születnek; szólama szerint: csil-csal, csil-csal. Eredeti németben úgy halljuk: czilp-czalp, czilp-czalp, angolban úgy szól: tchilp-tchalp, tchilp-tchalp − ezekből lesz a magyar csilp-csalp. Madártávlatból is jól érzékelhetőek a bravúros részletek: alaposan kidolgozottak, úgy, ahogy az a nagy könyvben − ha már a távlat: −, meg van perspektí®va.

A színpompás pinty költési szezonjában énekével − és olykor tettlegesen is − üldözi el területéről a betolakodó riválisokat. Leggyakrabban a közvetlen közelében éneklő fajtársakat hallgatva és utánozva tanulja meg a fajra jellemző dallamot. Ha a környékbeliek nyelvjárását elsajátító ifjakat nem érik időben más hanghatások, örökké csak mímelők maradnak. Aki idejében messzebbre tud figyelni, az megtapasztalja, hogy az utánzáson alapuló tanulás nélkülözhetetlenül fontos, de mivel fennmaradásukhoz hamar területet kell foglalniuk a közelben, társaiktól mielőbb különbözniük kell.

A házi rozsdafarkúak (mondtam már, hogy rossz az, aki rosszra gondol, kedves Kun Marcella) költésének megfigyelése valódi élmény: vannak köztük megszólalásig szépek, vannak megtévesztésig hasonlítani tudók − élvezettel figyeli őket az ember, míg ki nem derül, hogy egy rossz Trabant féltengely, egy idegen mobiltelefon csörgése, egy hintaágy nyikorgása kelti a furcsa melódiákat. Madárlátta futamaik szeretni valóak, de néha már a begyemben vannak.

Na és a kacsák. Vannak kacsáim. Kedvtelésből. Róluk még, keveset, mielőtt befogom a csőröm, hisz kötetkacsa is van, nem ok nélkül hápogok. Az enyémek: Ipia, Pacsi, és főnökük, a Némó kacsa. Névadójuk a fiam, boldog, madarat lehet vele fogatni. Némák a kacsák, alkatilag. Vagyis inkább: hallgatagok. A kert hallga tagjai. Szinte csak akkor szólalnak meg, ha etetem őket. Akkor is alig hallhatóan, de annál kedvesebben. Ipiának és Pacsinak muszáj volt megnyesnünk a szárnyát, mielőtt elvágytak volna. A beavatkozás nem gyötrelmes, de szívfájdító: az ijedtségtől sápítozik a kacsa, de aztán hamar túlteszi magát rajta, tojik az egészre. Jó folyósakat, és megnyugszik. A legszebb tollai közül megmarad jó pár − s mi lehet egy jól író tollnál hobbikacsa-ügyben fontosabb? Némó már túl nehéz, félelmetesen gyönyörű madár lett, nagy szárnyait szaladozás közben csapdossa, de felemelkedni csak akkor tud, ha szerencsésen alákap a szél. Hogy meddig élnek, még nem tudom − bizonyára a kapitány hagyja el utoljára a hajót. Ha jut türelem, kiteleltetjük őket. Ha nem, hát hullájuk és hullám, a verésben. Akarom mondani: versében.

ELHANGZOTT A MERLIN SZÍNHÁZBAN, A VI. NEMZETKÖZI KALEIDOSZKÓP VERSFESZTIVÁL ANTOLÓGIA-BEMUTATÓJÁN

október 30.

A tartalom felhasználóbarát jegyzéke

Az égető szükség

Zsávolya Zoltán: Könnyű negyed

Attól tartok, a távolság

Lövétei Lázár László: Távolságtartás

Repedő nőtükör

Szonda Szabolcs: Kiegyezés a tükörrel

Farkas Wellman Endre: A vágy visszakézből

Itt vagyon a tárgyalás

Szonda Szabolcs: Vagyontárgyalás

A halál megvető bátorsága

Bagu László: Az argentin típusú családok lemészárlása

Leckekönyv

Lecke, kárpátaljai antológia

(.na ja, a világ örökös térdreroskadása)

Novák Valentin: Roskadás

Merre görög a dió

Nagy Pál: Nem görög a haraszt

A tanúság tételei

Nagy Pál: Journal in-time

Vendég a háznál

Papp Tibor: Vendégszövegek (n)

Összegyűjtött versek és vizuális költemények 1957–2002

Nő-Vény-kert

Papp Tibor: Olivér Könyve

Mi kéne, ha vóna

Petőcz András: Medúza

Faludi Ádám: Visszajátszás

Cefrenesz

Faludi Ádám: Napraforgó

Remi Ni Scencia Presbyopia, a devilági-syndroma

Molnár András: Devilági

Nem piti, Papiti

Oravecz Péter: Majd Papitiben

Részemről a kiegészítések

Hajnal V. Csaba: Egész

Fülextra

Lackfi János: Elképzelhető

Szabódom, hogy a versszövet

Paróczai Csaba: Háton vitt sarkcsillag

Egy könyv illata

Bodor Ádám: A börtön szaga

(Néhány) dolog a Berettás könyvről

Péterfi András–Benedek Szabolcs: Berettás könyv

Petrovics Sándor utazásai

Tomkiss Tamás: Március 14 (III szinoptikus könyv)

Formaölő

Zalán Tibor: Papírváros (egy lassúdad regény, 2)

Eleven versek, itatós papíron

Pollágh Péter: Eleve terpesz

A tulajdon halál

Halina Poswiatowska: Miféle gyöngédség

Fordította Zsille Gábor

Nőttön a nő

Tenger áramok, mai finn költők

Turczi István versfordításai

Látók határa

Thomas Shapcott: Ausztrál horizont

Turczi István versfordításai

Sebeők, a könnyűbulvár. Satöbbi

Sebeők János: Enciklopédia énezer

Ünneplőbe költöztetett emlékek

Szenti Ernő: Emlékköltöztetés

Újabb Hold tengeri tekercsek

Szenti Ernő: Időmosás

Szem besülő

Kabai Zoltán: Repülőszőnyeg

Rekordok könyve

Bársonyosan, ongai antológia

Felemás értékmentés

Hit a szóban, Kelet antológia

Bűnös akarnokság? Vétkes kényelem?

Kárpáti Béla: Irodalom Miskolcon II., A Napjainktól napjainkig

Miskolc, székesfőváros

Drozsnyik István: Pelyhes füvek, Ördögkarmok

Madártávlatból

A Miskolci Egyetem – Magyar Versmondók Egyesülete antológiája

A digitális változatot kódolta: Király Farkas

Vass Tibor: Felhasznált irodalom

Vass Tibor

FELHASZNÁLT IRODALOM

AZ ÉGETŐ SZÜKSÉG

ATTÓL TARTOK, A TÁVOLSÁG

®EPEDŐ NŐTÜKÖR

Farkas Wellmann Endre: A vágy visszakézből

Itt vagyon a tárgyalás

A HALÁL MEGVETŐ BÁTORSÁGA

LECKEKÖNYV

Lecke

Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból

(.NA JA, A VILÁG ÖRÖKÖS TÉRDREROSKADÁSA.)

Novák Valentin: Roskadás

MERRE GÖRÖG A DIÓ

Jegyzetlapom Nagy Pál Nem görög a haraszt c. kötetében

A TANÚSÁG TÉTELEI

Vendég a háznál

Nő-Vény-kert

MI KÉNE, HA VÓNA

Cefrenesz

REMI NI SCENCIA PRESBYOPIA, A DEVILÁGI-SYNDROMA,

NEM PITI, PAPITI

Tandori Dezső: Egyszer volt egy Szép Ernő

RÉSZEMRŐL A KIEGÉSZÍTÉSEK

SZABÓDOM, HOGY A VERSSZÖVET

FÜLEXTRA

Nagyvilág Könyvek, Budapest, 2000

Egy könyv illata

(Néhány) dolog a Berettás könyvről

Petrovics Sándor utazásai

Formaölő

Eleven versek, itatós papíron

A TULAJDON HALÁL

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2000

Nőttön a nő

Látók határa

Sebeők, a könnyűbulvár. Satöbbi

ÜNNEPLŐBE KÖLTÖZTETETT EMLÉKEK

Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999

ÚJABB HOLD TENGERI TEKERCSEK

SZEM BESÜLŐ

REKORDOK KÖNYVE

FELEMÁS ÉRTÉKMENTÉS

Bűnös akarnokság? Vétkes kénylem?

MISKOLC, SZÉKESFŐVÁROS

Madártávlatból

A tartalom felhasználóbarát jegyzéke

^®EPEDŐ NŐTÜKÖR