Vörös István

A KANT UTCA VÉGÉN

jazz

 

2011

 

---

 

KŐBALTA NYOMÓGOMBOKKAL

2005–2006

 

 

 

MIDLIFE CRISIS

 

Most van úgy, hogy nem kell már, amit csinálok.

Most van úgy, hogy a nem kell-t végzem jó ideje már.

Most van úgy, hogy a sikerem átszivárog

a múltbanéző árnyékok falán.

 

Most van úgy, hogy kifelé kéne figyelni.

Most van úgy, hogy befelé vezet számos út.

Most van úgy, hogy a világot kéne nyelni,

de a világ vödre már régen felborult.

 

Röfögve állunk a kiömlött teremtés fölött,

a kondás egy felhő mögül átmennydörög.

A képzelt ételből én kapok elsőnek.

 

De jóllakom a valóságban is,

a gyomorkorgás legtöbbször hamis.

Az égkondérban kék zellerkockák főnek.

 

 

 

 

TALÁN FELTŰNIK HIRTELEN

 

Talán feltűnök hirtelen,

akár az erdőben a dögvad.

A tükörképem int nekem:

„Én nem vagyok. Hogy te se, tudjad.”

 

Jókedv rakja föl testemet,

nem hiszek szem-maró halálnak,

és pluszban kérem lelkemet,

mielőtt könnyűnek találnak.

 

Későn húzta ki a fogam

a fogszabályozó doktora.

Meg tudtam érteni magam,

a bűnbánatnak nincsen kora.

 

Sokfele jártam a földön,

de dacból mindig otthon voltam.

Magam néhány mását őrzöm,

és Isten tükrét az újholdban.

 

Itthagyott már legtöbb ősöm,

de néznek ifjú angyalszemmel,

előttük fordul a földgömb,

ők már tudják, hogy mi az ember.

 

Talán feltűnik hirtelen,

akár a fa mögött az erdő.

És visszakapom mindenem,

a nap este még újra feljő.

 

Feljön, lemegy, el is köszön,

mint lókolbász, elfogy az éjjel

mire lent vagyok a kövön.

Nincsen halál, ő esik széjjel.

 

Öregségem angolparkját

keskenynek hittem és üresnek,

fönt a fényt most felhők hajtják,

a száraz ágak kirügyeznek.

 

 

 

AZ ÍRÁSTUDATLANOK ÁRULÁSA

 

Taníts meg írni, Istenem,

az én betűim szétesnek.

Vezesd át remegő kezem

papírhídján a végesnek.

 

Hogy az arcom a tükörben

ne ijesszen és ne féljen.

Ne ismerjék tágabb körben.

Szédüljek a meredélyen.

 

Legyen rend a papíromon,

mint egy raktáráruházban.

Ha szétesem, azt felrovom.

De tisztellek általában.

 

Mi közöttünk van, az példás

barátságnak is mondható.

Én megteszem, amit elvársz.

Csak az arcod nem látható.

 

De ha lehunyom a szemem,

a papíron rendet rakok,

karba teszem fáradt kezem –

akkor nekem az angyalok

 

egy kis csomagot ledobnak.

Csoki, fésű, törülköző.

A vendégek háborognak:

„Úgy volt, aztán nem jött elő!”

 

Taníts meg várni, Istenem,

a napjaim még végesek.

Ha nem vezeted a kezem,

most azonnal eléd esek.

 

De lassan itt a délidő,

utánad nyúl harangszóval

templom, az ördögtéritő.

És egy utcakő megszólal.

 

 

 

A TUDATHASADÁS ELÉGIÁJA

 

A beázás tündére nem is tündér,

dühös purgatóriumlakó.

Mért nincs arra az angyalra név,

amelyik se rossz, se jó?

A plafon sarkában fekete folt,

egy érdekes zseb a falon,

amerre a víz jár, arra szeretnék én is,

és tudom, hogy lesz alkalom.

Lélekként bolyongni a házban,

álmomban vagy a halál után,

csak vendégségben lenni nálam

zsíroskenyérorgián.

Egy próbalélekre bízni addig a testem,

és szabadon átlépni a falakon,

vagy rab lenni Nálad,

de csak, ha akarom.

Ezért nem akarok semmit.

Előled nem menekülök.

A hitem tebenned megrendít,

és önmagam felé dülök,

mint a tükörképem lelke,

ha megcsókolni a foncsorig hajol.

Te nem is vagy, mondom,

a te életed csak forma volt.

A padlásra becsepeg a víz,

akkor is, ha nem is esik,

és lecsorog a falon,

egészen az idegekig.

A házak is élnek, nem tudtad?

És fölfalják egymást, mint a kannibálok.

Gombaként nőnek, hamu az arcukon,

a szájuk ablaksor, télen alig tátog.

 

Gyerünk a lélek nagy báljára

a fekete-fehér világba!

Cukor helyett színt szórj a kávéba és tejbe,

a hangulatot érzékcsalódás emelje,

mint fejet, törzset a lába.

Aki a józanságtól kába,

indul a lélek kifőzdéje elé.

Főtt tudást fal, gondolkodás-pürével.

Bátorságot félni kérlel,

szilvában fokhagymát érlel,

s úgy magyaráz, olyan hévvel,

hogy azt mondod: gyere, érj el,

és elszaladsz a túlvilágra.

 

A próbalélek testedben

rég bolondokházába juttatott,

látod néha a rácsos ágyban,

a szomszédaid boldogok,

a kertet a gaz fölveri,

tízkor kész a reggeli,

a családod elmenekül,

vissza kéne jönnöd,

hogy ne maradjál egyedül.

De te a túlvilágot járod.

Ott is vannak élők, és vannak

holdfényként elkopók.

Ha az árnyékod beváltod,

megfizetted a halál-adót.

 

 

 

FEBRUÁRI NYOMOK

 

A nagy hidegre, hóra,

egykettőre itt az olvadás.

Tíz percig tart egy óra,

aztán még ötpercnyi ráadás.

 

Meleg szél szárítja fel

a szemzaklató fehérséget,

közé kis szürkét kever.

Kiteszlek közszemlére téged.

 

De hol van a köz szeme?

Talán ez a februári nap?

Csak köpköd a földre le,

inkább száj az, mert havat harap.

 

Harapásnyom a hóban.

Csizmanyomok a levegőben.

Ujjnyom a zeneszóban.

Nézésnyom fed mindent előlem.

 

 

 

EGY VÉKONY SZÁL

 

Közönyös hallgatásba ütközünk,

szeretjük azt hinni, hogy nincsen,

tudni véljük, kit vált majd meg,

és nem érdekel, kit nem.

 

Közönyös hallgatásba ütközünk,

egyszerűen nem érdekeljük őt,

évmilliókon át övé volt,

bánja, hogy nem övé a föld.

 

Közönyös hallgatásba ütközünk,

kiűzött a nemlét édenéből,

és a nemlét poklába terelt be.

Az egész egy-két négyzetmérföld.

Onnan már nincs út semerre.

 

Közönyös hallgatásba ütközik,

senki se utazgat angyalháton.

Az ördögpatkók halkan kopognak,

vidám a szomorúság, belátom.

 

Hordható a megváltás keresztje,

könnyen labdázhatsz a holddal.

Te nem vagy a túlvilág neveltje.

Végighasad a domboldal.

 

Valami könnyű, tarka fény repül

ki onnan, angyalsúly,

te is ilyen vagy legbelül,

nem kell, hogy lelassulj.

 

Közönyös hallgatásba ütközöl,

az ég föléd csavart funérlemez,

ha túl magasra felugrasz,

fejed biztos belévered.

 

Könnyebb nemlétére fogni,

hogy itt semmi nem történik,

amiben meglepetés lenne,

mint egy vékony szálon menni végig

a sárgáskék végtelenbe.

 

 

 

EGY FÉNYKÉPRE

 

Pilinszky Jánosnak

 

Ül a fényben és fényképezik,

az ujja int, hogy fénykép ez itt.

 

A sötétség hullámverése:

nincs egyedül, nem halt meg mégse.

 

A falon egy kép sajnos ferde.

Hogy pillantását rád emelje,

 

nincs sok esély. A múltgrafitban

a néma tenger csendben moccan.

 

A pillanat már húsz éve tart,

a nemlét valakit kitakart,

 

mi azóta volt, elébe tűnt.

Jó öt perce, hogy beszélgetünk.

 

Sír és nevet, a füstöt fújja,

de most is sárga hosszú ujja.

 

A pulóvere földillatú,

a vére hallgat, mert vértanú.

 

„A túlvilágra süketnéma,

még mindig a legtöbb kolléga.

 

Hiába száll a füst a fénybe,

nincsen senki, aki megértse.”

 

Témát váltunk. Az új világról

kérdezget, a jelenre rászól.

 

Egy gyűrűt mutat, akkor kapta,

mikor a múlthoz ért a karja.

 

Rossz meghalni, és nincsen vigasz.

Ez csak egy kép. Mondd meg ki az,

 

aki onnan hozzád beszélhet.

A túl nagy hideg is megéget.

 

Ül a fényben és árnyékot vet

keze holdja a pulóverre.

 

A becsukott szem fényes ötlet.

Csak tüzét reflektor legelje.

 

Egy kis szekrény a kép vakfoltja,

a meg nem történt néz alóla.

 

 

 

TÖRÖTT LÉPESMÉZ

 

Lefeküdtünk a földre

a vizsgaidőszakban

a májusi erdőben,

puha növényi habban.

 

Már félmeztelen voltál.

Úgy hullámzott a vad táj,

hogy melled megremegett.

A test csak hátramenet.

 

Jártam a vad bozótok

eső csupálta árkát,

nagy riadalom volt ott,

veszély ütötte markát.

 

Mint ki harangot kongat,

a rosszért misét mondat,

vagy elsimítja jóval,

úgy figyelt a domboldal.

 

Bejártam vad bozótod

jégeső ízű árkát,

gerinced boltozódott,

mint világ végi korlát.

 

Csakhogy figyelt a levél

alól egy kék denevér,

és mert olyankor nem lát,

nappal mindent megigér.

 

Távcsőn lesett egy öreg.

Épp fűszál ment a számba

és valami rémület,

hogy ezt más is meglátja,

 

mint akinek csináljuk.

Öröm neki simán jut,

míg mi itt is gürcölünk.

Ruháért szólt a kezünk,

 

otthon újra ledobtuk,

mint fényét a Fiastyúk.

Takaróban a padlón

örvénylésed bekapcsolt.

 

Az még azóta is néz,

mint medve föl a fára,

lelke törött lépesméz,

rémült seggünk csodálja.

 

 

 

EMELŐ ÉS PAJSZER

 

Mit láttam az altatásban?

Álmot nem, csak halált.

Félórára holtra váltam,

az öröklét bevárt.

 

Bevárt, aztán futni hagyott,

vért köptem a létbe.

Homlokom egy angyal fagyott,

lila szárnya érte.

 

Láttam, hogy a földön hever

kitépett mandulám,

ez a sértés persze levert.

Bár el se mondanám!

 

De már késő, megműtöttek,

fényhez ért az álmom,

az égi körök működnek,

most is úgy találom.

 

A halál csak egy emelő,

Isten meg egy pajszer,

a semmi odébb tehető,

így támadunk majd fel.

 

Ám addig a kölcsön nemlét

bősz uralma tör ránk,

magához szab, mint egy kelmét,

jégkockát a nyílt láng.

 

 

 

A HIDEGKEZŰ PINCÉR

 

Zeke Gyulának

 

Egy szőke nő három ujja karomon,

ahogy megyünk az esőben,

a bűnt megbánni lesz bőven

mód, de elkövetni nincsen alkalom.

 

Első büntetés a májusi hideg,

vacogó pincér hoz teát,

az ember lelkébe belát,

hol pár becsomagolt gondolat zizeg.

 

A szőke nő mosolygós mélabúja.

A pincér jéghideg keze.

Néha örömöt érez-e,

vagy szűk mellényét éjszaka is hordja?

 

Valami nincs rendben az évszakokkal,

lélekgyógyászhoz jár az Úr.

Az orvos lassan elpirul,

zavartan játszik egy leszakadt gombbal.

 

 

 

KORONÁZÁS

 

Mikor a töviskoronát

fejébe nyomták, király lett.

Neki játék volt, ami a

hóhérnak csak egy itélet.

 

Elfogadott egy nádpálcát,

büszke jogarként tartotta.

Minden dicsőség szomorú.

Fák közt kószált a hold hangja.

 

Harang kondult a jövőből,

boldognak látták a királyt.

Meg se halt, de már föltámadt.

Egy tiszt latinul ordibált.

 

 

 

EGY ÚRI KÉZ

 

A siker nem nő. Férfi.

De annak is herélt.

Nem kell? Jól van. Megérti.

Egy pofonnal felért,

 

ahogy magát kínálta,

azt hinnéd, tényleg lány,

borotvált, sima lába

szép, árnyéka halvány.

 

Magamtól többet vártam,

mástól kevesebbet,

a kezét fogva álltam,

mint aki AIDS-től retteg.

 

 

 

A REMÉNY

 

Verset olvasok a gyerekeknek,

de nem figyel rám senki sem,

közben kártyáznak az anyjukkal és

én csak darálok csendesen.

 

A vers mégis hat rájuk. Nyugalom

lesz, papírlapok forognak.

Mintha mi volnánk a túlvilágon,

a felhőn nyílik egy ablak,

 

verslábat lógat be rajta a nap.

Félreteszem a könyvemet,

és egy szőrpapucsot rápróbálok.

Már a hátamon lépeget.

 

 

 

A FÉLELEM ÁLLATAI

 

Egy kis béka vetette az este

a lábam elé magát,

képzelettől halálra ijedve

mondta a föld igazát.

 

Egy kis este vetette a béka

négy lába elé magát,

halál az igazság hozadéka –

a semmi alá belát.

 

 

 

VIBRÁLÓ SZABÁLYOK

dodekafon kánon

 

 

1

 

ÖBÖL

 

a tenger vibráló nyugalma

a tenger zöld pusztája

a tenger szürke édene

a tenger kék szomjúsága

a tenger bíbor hidege

a tenger levegős mélysége

 

a sirályok vibráló nyugalma

a part zöld pusztája

a napfény szürke édene

a sötétedés kék szomjúsága

a halpiac bíbor hidege

a halál levegős mélysége

 

 

2

 

FÉLSZIGET

 

a nyugalom vibráló tengere

a pusztaság zöld tengere

az éden szürke tengere

a szomjúság kék tengere

a hideg bíbor tengere

a mélység levegős tengere

 

a nyugalom vibráló sirálya

a pusztaság zöld partja

az éden szürke napfénye

a szomjúság kék sötétedése

a hideg bíbor halpiaca

a mélység levegős halála

 

 

3

 

SZÁRAZFÖLD

 

a semmi vibráló édene

a semmi zöld szomjúsága

a semmi szürke hidege

a semmi kék mélysége

a semmi bíbor nyugalma

a semmi levegős pusztája

 

a galambok vibráló édene

az olajfák zöld szomjúsága

a hegyláb szürke hidege

az álom kék mélysége

a párzás bíbor nyugalma

a születés levegős pusztája

 

 

4

 

NYÍLT VÍZ

 

a teljesség vibráló szomjúsága

a teljesség zöld hidege

a teljesség szürke mélysége

a teljesség kék nyugalma

a teljesség bíbor pusztája

a teljesség levegős édene

 

a cápák szürke szomjúsága

a halászhajók kék hidege

a zátony bíbor mélysége

a mélység levegős nyugalma

a nyugalom zöld pusztája

a pusztulás vibráló édene

 

 

 

NAGYVÁROSI HAIKUK

 

Az utcasarkon

friss húgycsík jelent meg ma

reggel. Itt az ősz.

_

 

A teherkocsi

platóján rozsdás vasak –

a nyár anyaga.

_

 

Van olyan, amit

légkalapáccsal lehet

jól kifejezni.

_

 

Van olyan, amit

szirénalekapcsolás

sem leplezhet el.

_

 

Galambot etet

az utcalakó. Néha

őszre jön a nyár.

_

 

Itt étterem nyit,

mint réten a kikerics,

napfolt a Dunán.

_

 

A vízen palack

forog. Halat szeretne

látni. Este van.

_

 

Műanyagbúgás.

Hal ugrik ki a vízből.

Ki hívott? – kérdi.

_

 

A nincs sincs már úgy,

ahogy korábban nem volt.

Úgy most a van nincs.

 

 

 

A MAGÁZÁS MŰVÉSZETE

 

Mi Atyánk, ki a mennyekben tetszik lenni,

és aki tudja, hogy mi a semmi,

az ön neve kéne, hogy szent legyen,

de sajnos, pontosan nem ismerem.

Az ön országát ide várom,

de hogy lép majd át a határon,

mint jóra esküdt hódító?

És mi lesz az itteni úrral,

királysággal, köztársasággal,

a másvilág is lakható?

Az ön akarata teljen be,

és hasson minden jellemre,

ha az angyalokra nem tud,

velünk kössön külön akut.

Vagy akarja azt, amit mi csinálunk,

és halogassa a halálunk,

égi pályák földi útja,

ön nem nő, de végigfutja.

És hozzon kenyeret a boltból,

de jó szándékból, ne haragból.

Vigyen minket a változásba,

mint ördögöt angyaltojásba,

patanyomot, ha tejjel tölt ki,

legyen a túlvilág is földi,

az ellenséghez segítsen felnőni,

de ne vigyen a kísértésbe,

a test örömét mégis értse,

a gonosztól megszabadítson.

Az asztalon egy paradicsom,

mellette egy bögre tea,

öné minden dolog szava,

hontalanság és gyengeség,

ámen, ámen, mostmár elég.

 

 

 

A FŐTÉR MÖGÖTT

 

A főtér mögött az udvarban

egy másik hit temploma áll.

Másik hit, mely azonos ezzel,

ahogy halállal a másik halál,

de nem azonos soha élettel a másik élet.

A kupolában denevérek

csaponganak nappal is.

 

Megérteni mások hitét, Istenem, taníts.

 

Arany fényben ragyogó kényúr,

a te hatalmad nagyobb,

bár ugyanúgy hívnak, más vagy, világi

erődtől, mint egy traktortól, borzadok.

Az nem gyengeségből származik.

 

De meghajlok azonosságod előtt,

ami a másságodba tapad,

ahogy gőz veti le a fedőt

a lábasról – megcsap az istenszag,

elnyomja a tömjént, és (ha rend van)

mormogásod az éneket.

 

Nélküled is csak veled élhetek.

 

 

 

FÜGE ÉS TENGER

 

Szemem alatt az arc puháján

összecsapnak a tenger hullámai,

a mulandóság fügefáján

névsort olvas valaki.

 

Folyton mondja – és eszik.

Az ujja ragad a cukortól.

A jövő annyit veszít,

amennyit letagadsz a múltból.

 

Ha közel mész, ledob egy fügét,

arcodon minden ránc kisimul,

árnyék hajlik ki föléd.

Akkor a tengerzaj lesz az úr.

 

 

 

FÉNNYEL SZEMBEN

 

Mért baj, ha fénynek fel visz az út?

A sötét arra vív háborút.

 

Csatát veszt minden nap a nappal,

meghajlik önként, de haraggal.

 

Meghalljuk árnyéka sírását:

ami jön – bár még nincs – valóság.

 

Bár még nincs valóság, egyszer lesz,

hogy legyen, ahhoz ma te kellesz,

 

meglátjuk árnyéka fényeit.

A sötét lakkcsizmát fényesít.

 

Tábornok a baka bakancsát.

Fénynek fel ritkul a valóság.

 

 

 

TALÁLT VALÓSÁG

 

A gyerekekkel vacsorázni leültünk,

hagymát vágtam a kenyérhez, szalonnát,

ízlett az étel, mint talált valóság,

amely mögül az elveszett is előtűnt.

 

Kérdezték, hogy ma zuhanyozunk vagy fürdünk,

magamat kérdeztem, Isten adósát,

hogy az ő háta képzelt vagy valós hát,

és meglátható-e a közepe tőlünk?

 

A világ közepe volt a fürdőszoba,

ott szappanoztam a gyerekhátakat.

Ne múljon el soha ez a pillanat,

 

vagy ha elmúlik, akkor se legyen oda,

a jelenbe az eljövő hátracsap,

hátunkon az ütésnek nem marad nyoma.

 

 

 

A JÓ OLVASÓ

 

Tán az egyetlen vagyok a városban,

aki Mallarmé-verset olvas épp,

a semmi lélegző falán átkoccan

valami túlvilági omladék.

 

Zörögve gerenda csapódik oda,

téglák repülnek égi ütemre,

az, aki nemrég még azt mondta, soha,

mostmár a háborút megüzente.

 

Ágyú áll büszkén a templomtoronyban,

a szentkép vicsorog a nyakadon.

Egyedül olvasok. Esős a reggel.

 

Gondolat közben lapozok suttyomban,

nincs kedvem álmodni győztes sereggel,

elvész a harag, ha úgy akarom.

 

 

 

A LÁNYOM ALSZIK DÉLUTÁN

 

Az arca álmában kitelt,

a szája zengő szó-hiány,

de nem mozdul egy pilla sem,

mert felrebben majd mindahány.

 

A lélegzése halk beszéd.

Az élet nyelvén énekel.

A bőrre némi hófehér,

mint ágon alvó hó hever.

 

Úgy fordul át a nap felén,

mint párna felhőjén az arc,

hajára fönt a lámpafény

narancs árnyékokat takar.

 

 

 

A JONATÁN ALMA DICSÉRETE

 

 

1

 

A jonatán alma kicsi, bőre

túl sötét, cigányos. Gyakran verik

fekete himlőhelyek. Arca

ravasz, de nézése megnyugtató.

A húsa kemény, mint fiatal

lány körül a levegő.

 

Éva is fiatal volt, amikor

jövendőbelijét almával etette.

Ez volt az eljegyzési vacsorájuk.

A mulandóság tudás. Tudás,

ami nemtudásból áll. A jonatán alma

megnyugtat, megszeret, megesz.

 

 

2 (ima)

 

Dicsérjük a jonatán almát,

én, a dobozos sör a jonatán

almát dicsérem. Dicsérjük

a jonatán almát, én, a torta-

bevonó a jonatán almát

dicsérem. Dicsérjük

a jonatán almát, én, a rab-

 

szállító autó a jonatán almát

dicsérem. Dicsérjük a jonatán

almát, én, az ózonlyuk a jonatán

almát dicsérem. Dicsérjen

a jonatán alma! Én, a jonatán alma

a dobozos sört, a tortabevonót,

a rabszállítót, az ózonlyukat dicsérem.

 

 

 

3

 

Az ózonlyuk egy égben

járó lény elkopott cipősarka.

Ahogy a kopás fölér a bőrig,

a nappali kék is feketébe

vész, összepöndörödnek

a szép esték, mint régi meszelés

 

a falon. Nincsenek bádog-

asztalok vadgesztenyefák alatt,

nincs tücsökszó a városban,

nincs bohókás kocsizörgés,

nincs guruló lócitrom,

nincs sámfákkal teli

 

cipészműhely sem az égben,

ott űrhajók ugatnak,

mint kutya az udvaron,

sem a földön, a szenespincék

üresek. Nincsenek fűtők, akik

almát sütnének a kazán tetején.

 

 

 

EURÓPA

 

1

 

A német nyelv olyan, mint

egy Van Gogh festmény.

A napsütés sötét, a foltos

szókötegek, mint izom-

rostok feszülnek benne.

Hasfal, hártyák, igenevek.

 

Egy tájkép zaklatott lelkifurdalása,

a történelem, amit átevett

a nyelv. A nyelv, amit átevett

a történelem, mint sonkát

a só. Varjak a viharban.

Beszédfoltok a rozsföldön.

 

2

 

A francia nyelv nem olyan,

mint a camembert, nem olyan,

mint a bordói, nem olyan

mint a Loire, nem olyan,

mint Rodin gondolkodójának

gondolatai, nem olyan,

 

mint Balzac pocakja,

mint Camus szemöldöke,

mint Villon kötele, mint

Pascal nádszála, mint

Jeanne d’Arc bizonyossága,

Beckett bizonytalansága.

 

3

 

A cseh nyelvben eggyel több

hang kell a sörhöz, mint

a magyarban. A cseh nyelv

gőz fölött fő, mint a knédli, és

áttetsző akár a zöld üveg.

A cseh nyelv locsog, mint a

 

Moldva Krumlovnál, némán

hömpölyög, mint az Elba

Németország felé. A cseh nyelv

neogót, mint a Szent Vitus székesegyház.

Az Úr csak a régi részben lakik,

szolgái Švejk cipőjét pucolják.

 

4

 

A magyar nyelv tele van

estével, esővel, levert

virágok szagával, szőke

búzatáblák komorságával,

felszántott földek zsíros,

fekete vidámságával.

 

A magyar nyelv szilva, kívül

kék, belül sárga és cukros,

a magyar nyelv szőlő, ropognak

a magjai a fogad alatt, a magyar

nyelv meggy, a legsavanyúbb

édes, a legédesebb savanyú.

 

 

 

HULLÁMOK

 

Szomorú arca néz

a léttelenbe, határtalanba,

ha nem tudnám, ki ez,

azt mondanám, bamba.

 

Felvidult arcom néz

léttelibe, körülhatároltba,

ha tudnám, ki vagyok,

a kérdés se volna.

 

Kétkedő arcod néz

a lét felére, határközelbe,

ha tudnád, hogy ki vagy,

úgyse jönnél erre.

 

Közömbös arcunk néz

határral öntözött nemlétföldre,

ha nem tudnánk, mi ez,

a kör elkészülne.

 

Hamis arcotok néz

a lét zajló határfolyójára,

ha tudnátok, mi ez,

egyiktek sem állna.

 

Becsukott arcuk néz

a semmivel teletöltött létbe,

ha nem tudnám, mi ez,

azt hinném, megérte.

 

 

 

ÉPÜL AZ ORSZÁG

 

Sok lakópark, mint dílerek sora.

Piros szatyor habfehér pora.

Letekernek kocsiablakot,

szemüvegük sötétje ragyog.

 

Hegyen-völgyön robog a kocsi,

zúg a zene, alszik valaki.

Az éterben jön egy SMS,

Laci vagyok, a főnök keres.

 

Országszerte sok daru emel

könnyű terhet, ezzel ünnepel.

Szűk világba, kis jövőbe lép,

fotelből néz jobb hazát e nép.

 

+

 

Jön a kicsi, fut a nagyi,

széles mosolyok.

Jön a huzat, fut a huzat

hozzánk beszuszog.

Vajon hova fut a nagyi

három hete már,

vajon hova fut a huzat,

egyszer csak eláll.

 

Zim, zim, megy a szél, megy a szél,

ez a nap is odaér,

forog az idő,

zum, zum, nagy a fény, nagy a csend,

fekete az idebent,

iszik az idő.

 

+

 

Téli éjjel

gőzöl a kutya fosa,

gőzöl a kutya fosa

a hóban,

sós a körme,

még szalad ide-oda.

Gőzöl a kutya fosa

valóban.

És a neon rá

fényt keretez,

képpé válik,

lenni kezd.

Téli éjjel

gőzöl a kutya fosa,

gőzöl a kutya fosa

a hóban.

 

+

 

Már lövi – lövi már,

katona a tévében,

az időt ki-beüti a korai csihipuhi,

reggel is azt nézem.

 

Néhai hagyomány,

teheti, de nem szól rám.

Ha bejönne a kusza kikeleti csihipuhi,

azt se nagyon tudnám.

 

 

 

NAPSUHOGÁS

 

Ma reggel

úgy kezd minden végtagom,

a sötét

zöld oldalát átfogom.

 

A párna

csomóba gyűlt alattam,

megértem,

de önmagam maradtam.

 

Fölkelni

napról napra nehezebb,

és enni

libazsíros kenyeret.

 

Öltözöm,

mintha szobor készülne.

Portré lesz

vagy egy küldönc estére?

 

A hóban

nejlonzacskót visz a szél,

meglassul,

lóg a felhő-denevér.

 

Nyolc óra,

egy vérnarancs kipotyog

szájából.

Ki mondja meg, mi nagyobb,

 

nap fénye

játszótéri hintákon,

vagy a szél?

Suhogásuk nem álom.

 

 

 

A LEMARADÓ

 

Lemaradok,

mint a visszaadott pénz,

kétforintos,

ami tárcamélyből néz,

 

lemaradok,

mintha ez verseny lenne,

itt a cél, de

futok a végtelenbe,

 

lemaradok,

mint ékezet a szóról,

vagy a szó,

mit valaki lespórol

 

a levélről,

levelét meg se írja,

nem is üzen,

mások csendje nem hívja,

 

mégsem hallgat,

csak locsog álmos szemmel,

lemaradok,

mint magáról az ember,

 

mint utasról

a vonat, nem várja meg.

Bárhová tart,

az útja hátramenet.

 

Lemaradok,

mint villámról a dörgés,

mint aszálykor

vad árvízről a töltés,

 

de a folyó

azért még nem tűnik el,

a jégeső

neki talán nagy siker.

 

 

CSERÉPSZAVAZÁS

 

Én nem tudom, kire szavazzak,

választhatom-e a választást,

még csak nem is mézes a madzag,

annál jobban ismerjük egymást.

 

Én nem tudom, hogy kit válasszak,

csak könyveket és barátokat,

de az idegenek várhatnak,

az életembe beleugat

 

néha egyikük vagy másikuk.

Nem lehet visszaparancsolni

őket? Hogy fogják a holmijuk

s vigyék! Ha van még olyan holmi,

 

ami után nem rohanunk mi is.

Ha nem kell a duma nekem is.

A nagyképűség már nem cikis,

és a kisképűség félrevisz.

 

Lecserélésre méltó tévé,

színei összekeveredtek.

Ha sötét vagy, változz át fénnyé,

ha beszélsz, csak a gyerekeknek.

 

Hát én immár kit ne válasszak,

a víz locsog a gát fülébe.

Szélben bevágódik az ablak,

rálépünk az üvegcserépre.

 

 

 

A TEMPLOM TÜKÖRKÉPE A FENEKETLEN-TÓBAN

 

Hívő vagyok. Az nem szégyen.

Kételkedem. De nem mélyen.

Nem lakja a templomokat.

A kápolnán ő a lakat.

 

Tudom, hogy van, de nem hiszem,

tudom, hogy nincs, de nem ilyen,

nem is olyan.

Kitaláltam valahogyan.

 

A tolvajkulcs, ha kinyitja,

nemlétének ő a nyitja.

Kitaláltam valahogyan,

hogy ő milyen.

Az árnyéka iderohan,

hogy most vigyem.

 

Hát most viszem, hívő vagyok.

Nem kocsival, hanem gyalog.

Az nem szégyen. Kételkedem,

mint labda a meredélyen.

Egyedül marad a hegyen.

 

 

ÉS MAGA A TEMPLOM

 

Ha egyedül marad is a hegyen,

elbújik, hová senkise tudna,

kocsival, valahogy elvitetem,

hiánya megvan tizenöt tonna.

 

Tolvajkulccsal kinyitja a semmit,

csikorog a kapu idegesen,

fél, hogy bent van az is, amit elvitt.

A Föld teniszlabda, idenyesem.

 

Nem tudom, hogy van a nincs. Nem beteg.

Ki mondja meg, mitől lett élveteg?

Tudom, a van nincsen, de tagadom.

 

Tagadni a hit is jó alkalom.

Hívő vagyok, tehát kételkedem.

A mélyében harangzúgás terem.

 

 

 

JÓZANSÁG

 

Nem szégyenlem, hogy az vagyok a-

kinek az Úr teremtett,

elvettem, mint egy tál gyümölcsöt,

a kezéből a lelket.

 

Nem szégyenlem, hogy tudom, van más,

az Úr mellett Úrnő is.

Fogyatkozik a bizonyosság.

A nemlét csak felbőszít.

 

A tálon szőlő, alma, szilva,

a lélek testrészei,

föl se kell nyitnom önmagamat,

a látvány megrészegít.

 

Az Úrnő vállára lehajtom

lélekgőzös fejemet,

a teremtés régen véget ért,

ez már egy új fejezet.

 

A szilva kék, akár a tüdő,

alma dobog középen,

a lélek bele egy fürt szőlő.

Józanságom megértem.

 

 

 

A NAGY PÁRNAHARC

 

A puha ágyba úgy bujunk,

hogy összeér a homlokunk,

a tél ellen föllázadunk,

és nem félünk a hóvirág szavától.

 

Ha mind a kettőnk meztelen,

a lélegzésed átveszem,

a túlvilágra jöjj velem,

én átlépek a te testedbe mától.

 

Míg ott vagyok, megbújhatok,

a jövő év felém robog,

és más hasonló jó dolog,

a semmi már a létezésbe gázol.

 

Az év szalad a múlt felé,

az én kezem lábad közé.

A túlvilág háromfelé

szakad a dúló párnaharc zajától.

 

 

 

AZ ŰR SZILÁNKJA

 

Kitörni a látszatok közül,

mint aki a látszatnak örül,

arcára mosolya ráterül,

az se a legkönnyebb munka ma már.

 

Védeni, ami ott van belül,

bár gyakran máshová menekül,

test marad hátra csak egyedül,

és nem fedi mégse könnyű szabály.

 

Kijutni a valóság mögül,

mint mikor a fán a sas megül,

de fölötte szétrobban az űr,

s elszálló szilánkja célba talál.

 

Kitérni az ütése elől,

mert ha félsz, egy szilánk is megöl,

álom döf létedbe, mint a tőr,

szétszed és összerak majd a halál.

 

 

 

DAL AZ ARANYKORRÓL

 

Kósa Jánosnak

 

Aranykorba vezet

ecsetvonásokkal

egy képzelt övezet,

egy szárnyatlan angyal.

 

Ezüstkorba vezet,

grafithoz ütődök,

rajzokkal kövezett

földjén át az ördög.

 

Szarva nincsen neki,

és patája sincsen,

motorját keresi,

hogy elvigyen innen.

 

Bronzkorban élünk még,

kezünkben kőbalta –

nem jó az élesség:

gombok vannak rajta.

 

Pici nyomógombok,

felhívjuk az angyalt,

neki csak a gondot

adjuk. Meg egy kis zajt.

 

Úgyse telefonál,

senkivel se beszél,

robotokhoz leszáll,

képzelem, de nem él.

 

 

 

A VÍZJÁRÓ DALA

 

Hát íme, hát íme, hát íme,

visszaadom a többistenhitet,

félve lépek partról a vízre,

színe alattam szárazon zizeg.

 

Jöjjetek szürke kóborkutyák,

jöjjetek óriás utcalakók!

Szatyorba gyűrve ott a világ,

szemétté bomolva itt, ami volt.

 

A nyomor toronyház méretű,

az éhség villog, mint vasúti sín,

a jövő felénk szúr: görbe tű.

Gyertek a vízen át barátaim!

 

Jó járni szennyes hullámokon,

lemarad mögöttünk az igazság-

szolgáltatás, mert visszaoson.

A város rossz gyomrát majd kimossák.

 

Indultam megváltás tervével,

hoztam egy új élet kártyalapját,

már látom, a dzsóker nem ér el,

a királyt kölcsönbe osztogatják.

 

 

 

ÁRVÍZI ÉJSZAKA

 

Magasan áll a víz,

szélesebb a Duna.

Ebből az estéből

nem lépek ki soha.

 

Pedig el fog múlni,

már itt is a holnap,

fekete kutyái

az utcán loholnak.

 

Nyelvük ér a kőhöz,

bordó szikra pattan,

sötétség lövöldöz

egyre komolyabban.

 

Nem talál el senkit,

és a Senki ott van,

hosszú köpenyben jön

meg fehér kalapban.

 

Gépek nyikorognak,

áramkör szakad meg,

minden percben lejár

egy kerek évezred.

 

A semmi lövöldöz,

szivarja világít,

mindegyik lövedék

tagad is, meg állít.

 

Sűrű ellentétek

sorfalán törni át,

gátak közé zárják

a jókedvű Dunát.

 

 

 

KIÉ A TÚLVILÁG?

 

Létezhet-e úgy túlvilág,

hogy közben nincs is ura?

Kihajthat-e ott hóvirág,

hol hó nem esik soha?

 

Királyság-e az öröklét?

Vannak-e nemesei?

Ki érzi az angyal öklét,

ha ördög ütlegeli?

 

Vagy a túlvilág nem állam,

nincsen még elnöke se?

De akkor inkább rémálom,

egy rosszul mondott mese.

 

Ha nem alapították meg,

üres az ég-társaság.

Halottak mondanak áment,

érzik a semmi vasát.

 

Nincsen egy meg se született,

ki jövőjéről lemond,

betöri az ég-üveget,

s a túlvilágra beront?

 

Jönnének vele a holtak,

megtennék elnöküknek.

De ő nemlétet latolgat,

a halántéka lüktet.

 

„Ha a fiam tényleg ember,

akkor majd föltámadok.

Ha a lélek tényleg tenger,

akkor szökőár vagyok.”

 

Nem tudjuk sokáig várni.

Ha nem teremti magát,

történjen az égben bármi,

nem kap a földön szobát.

 

A halottak elporlanak,

a test géppé lép elő.

Nem lesz egyetlen pillanat

sem megismételhető.

 

A mulandóság letörölt

videókazettáját

keresik égi betörők.

De magukat se látják.

 

 

 

TÜKRÖZŐDÉS

 

Templomban verset írni

imádság-e?

Üvegablakok fénye

túlvilág-e?

 

Ami körülöttünk van,

az a világ?

Ami körülöttünk nincs,

elébe vág.

 

Van-e magyarázat a

kezdetekre?

Az történt, hogy mindenki

elfeledte?

 

Vagy még el se kezdődött,

de vége van?

Mikroszkóp vizsgálódik

kíváncsian.

 

Hideg kémcső pattan szét

a tudástól.

Vakolat hull a templom

oldaláról.

 

Az idő olyan éhes,

követ eszik.

De nem abból építi

testrészeit.

 

Valami, ami nem volt,

most miért van?

Hogyan magyarázza meg

ezt a mértan?

 

Hogyan számol el velem

a fizika?

Mért kell az öröklétnek

kinyílnia,

 

hogy ne vesszen el megint,

ami nem volt?

Mért süt be az ablakon

néha két hold?

 

 

 

REMBRANDT TANÍTÓ KRISZTUSA

 

Ujjával a porba rajzol egy gyerek,

nem magukra figyelnek az emberek,

hallgatják a tanító tanítását,

pillantása a rosszból jóba ás át.

 

Pillantása a jóból rosszba ás át,

megtalálja kitalált, égi mását,

önmagukra figyelnek az emberek,

porban alszik ebéd után a gyerek.

 

Porrá válnak álmukban az ördögök,

öntudatuk önmagában gőzölög,

meghallják a nyugalom tanítását,

pillantásuk a rosszból jóba vált át.

 

 

 

LÁMPA ÉS ANGYAL

 

Itt ülök egy házban

apámmal és fiammal.

Sárgán ég a lámpa,

esőhangon az angyal.

 

Alusznak mindketten,

én egyedül fönt vagyok,

lámpa ég felettem,

körülöttem angyalok.

 

A fiam tízéves,

és az apám hatvanhat.

A lámpa nem éghet

egyetlenegy angyalnak,

 

jönnek százan, ezren,

a túlvilág kitágul.

Lámpafény reppen.

Egy angyalszem bezárul,

 

alszik az esőben:

a sötét az ágynemű,

lámpám fénye innen

angyal-arcára vetül.

 

Apakorba léptem.

De fiú is maradok.

Ülök lámpafényben,

angyalmorgás kavarog.

 

Apám már nagypapa,

a fiam már fiú lett,

lámpám fény-árama

elém angyalt vetített.

 

Vagy engem vetített

maga elé egy angyal?

Sárga árnyékot vet,

esőszínűt tapasztal.

 

 

KAPÁLÁS ESŐBEN

 

Három napon át esett,

a földön víz sétált.

Három napon átesett,

kit az égben tét várt.

 

A napban is megbotlott,

ha esőben kapált.

A nap hamis, feloszlott,

egy felhőre talált.

 

Süt a nap, nincs szivárvány,

árokban víz dagad,

az ég alján kis márvány,

fönt sáros pillanat.

 

Zsálya leng a közelben,

színe püspöklila,

a sár az égbe reppen,

nem kell meghalnia.

 

Lehet, itt nyerünk csatát,

vidéki telkecskén,

ha kivirít a csalán.

Bánatom eltenném:                             /

 

kiesnék az ég alá,

anyámtól lányomig,

ilyesmit csak néha lát,

fejére rászorít

 

ünnep első reggelén

az a szomorú Föld.

Minden élet túlfelén

feltámadás üvölt.

 

 

 

A NYÁR ELÉ

 

Lehet, hogy mindez

valóban csak előkészület?

Ég, napfényt hintesz

árnyékokra, törd le végüket!

 

Előkészület?

A délelőtt vízhideg legyen.

Nyári őrület

zöld hulláma csap át a hegyen.

 

Boszorkánylepke

utazik a hullám taraján.

Egy angyal körme

karmolja véresre a magányt.

 

Nem érik gyümölcs,

de a harmat bőven megterem

mint üveg-szemölcs

a levél tenyerén, ághegyen.

 

Betegség élni

az öröklét percére várva.

A jó eléri,

hogy szemre tegyen szert meg szájra.

 

Előkészület?

És az öröklét utójáték?

Látsz futótüzet,

mikor alkonyhoz ér a tájék?

 

Az öröklét nem

ezután következik majd el,

hanem, azt hiszem,

oda visszamerül az ember.

 

Akkor egyedül

néz szembe saját hiányával.

Ugyan menekül,

de egy lehullott hajszál rávall.

 

Ugyan nem mozdul,

de lassan a nemlét is forog.

Ugyan vízen jár –

elköt Khárontól egy csónakot.

 

Hogyha ez nem nyár,

mire volt az előkészület?

Az árnyak rosszul

kormányozzák nyirkos népüket.

 

 

 

A LÉT FOROG VESZÉLYBEN

 

(Kórus az Antigonéból)

 

Sok van, mi csodálatos,

de az embernél nincs semmi csodálatosabb. –

mondja, ha nem óvatos

az ember, szájából az önáltatás kicsap.

 

Bár átkel a tengeren,

de szemetét közben a vízbe bedobja.

Húst eszik Nagypénteken,

és fittyet hány minden ostoba tilalomra.

 

Nem hisz az istenekben,

mert nem fél a törvényük ellenében élni.

Ki művel földet szebben?

A kukoricát a lóherével cseréli.

 

Sok van, mi félelmetes,

de nincs semmi félelmetesebb az embernél,

az agya veszélyt jelez,

de mégis ott áll a lengő világ-pengénél.

 

Szolgává tesz ő növényt,

állatot, embert és öntudatlan fizikát.

Alkoholt iszik, töményt,

sok csillagot, de a bolygók közt csak tízig lát.

 

Van szava a tárgyakra,

a gondolatok viharát könyvekbe fogta.

Felsőbb szótól áthatva

igyekszik föl az első égi létra-fokra.

 

A halálon nem győzhet,

de a szolgálatába még beállíthatja.

Halottaktól a földet

megtagadni, okot adhat bátor bánatra.

 

Mindenben van akarat,

de az ember talán a legakaratosabb,

ledönt régi kőfalat,

a jó vályogháza előtte földre roskad.

 

Sok mester van a földön,

de az ember a legnagyobb halálszavú mester,

azt mondják neki: lőjön,

s barátja ellen fordul kezében a fegyver.

 

Azt mondják neki: éljen,

s önmaga ellen fordul kezében a fegyver.

A lét forog veszélyben,

mert könnyen elvesztheti ember rangját egyszer.

 

Ha rosszra tör, jót csinál,

ha jót akar, abból is könnyedén jó lehet,

az öröklét is kivár,

ha megszólal a mélyben a lelkiismeret.

 

De ha nem, mi van akkor?

Ha az emberben nem marad csodálnivaló,

s törvényt szab a parancsból?

Ha valakinek már nem az a szép, ami jó?

 

Akkor nem töltök neki,

törvénytagadót hellyel, borral nem kinálok.

Túl könnyűek léptei,

lelke úgy zárja körbe, mint a vizesárok.

 

Undoksága kihat rám.

Az emberek közt mindig akad egy szemét.

Hiába is itatnám,

nem érti a bánat nyelvét, sem az örömét.

 

 

 

FELMONDÓLEVÉL

 

Van egy része a világnak,

ami szükségszerűen rossz.

Fények, hangok, tarka árnyak:

Zeusz könyvében lapoz.

 

De ki ő, hogy porba sújtson

nagyapát és unokát is?

Mért rágódik úgy a múlton?

Ha nem álmos, miért ásít?

 

Takarodj már, gyilkos jóság!

A sors-labdát kinek dobod?

Olyan nehéz, mint a só-zsák.

Te kérj tőlünk bocsánatot!

 

Az égben túl sok az isten,

a földön egy király is sok.

Az ember hova fut innen?

Ti az égből hová juttok?

 

Apollón, a jóslatodat

jó tréfának gondoltad tán,

és aludtál hónapokat,

kezed nyugtatva egy múzsán.

 

Kár, hogy nem figyeltél jobban,

látnod kellett volna: zokog.

A túlvilág nagyot lobban.

Te kérj tőlünk bocsánatot!

 

 

 

ERÓSZHOZ

 

A szerelem nem istenség,

a szerelem nem ember,

még a hűsége sem hűség,

óceánja nem tenger.

 

A szerelem nem is növény.

A szerelem nem állat.

A szerelem nem véredény,

az érzés nem borpárlat.

 

Mégis parancsol bárkinek,

mégis lányarcokban él,

gondolatot is átvihet

a szem széles tengerén.

 

Liánként falon kúszik föl,

harap, mint a veszett eb.

Mégis vért látsz, hogyha rád tör,

ha nem iszod, megerjed.

 

Uralkodik a királyon,

koldustól pénzt koldul,

nem kell fusson, hogy megálljon,

egyenesen megfordul.

 

Halász hálójába akad,

ott van a törvénykönyvben.

Bár nem jár neki hódolat,

szolgáljuk egyre többen.

 

A halál is nászágy csupán,

vallomás a rossz döntés.

Mi jön a szerelem után?

Százezer év töprengés.

 

 

 

ANTIGONÉHOZ

 

Akit élve sírba zárnak,

nem hiheti, hogy föltámad.

 

Akit holtan létbe dobnak,

a halálról sokat mondhat.

 

Élve indulsz a halálba,

nagy dicsőség és nagy bánat.

 

Istenekkel osztozkodol,

úgy lépsz ki a halál alól,

 

mint kapuból a házmester,

mikor kukát hord ki reggel.

 

Nem lesz fiad, nem lesz lányod,

csak örökhírű halálod.

 

Apádért halsz, őt követed,

mégse jutsz hozzá közelebb,

 

mert a halál nagy távolság,

széltét, hosszát nem számolják.

 

Te választottad a sorsod –

léted csomóját megoldod.

 

Nem kell kard, vagy tőr ellened,

a puszta semmi közeleg.

 

 

 

A BEZÁRTSÁG DICSÉRETE

 

Az ősember évezredeket

töltött barlangba húzódva.

Farkas védte a csupasz Mauglit,

ugyanígy született Róma.

 

A barlang falán kéznyomokat

hagy az ősöd, szabad ember!

A keze ott van. Rajzolt vele.

A nemlétbe árnyként ment el.

 

Vagy nézz előre a keresztig!

Jézust egy barlangba zárják.

Ki se jön majd a sziklasírból,

ott épül föl a mennyország.

 

De nem minden kripta mennyország,

erről Romeo tud sokat,

a véletlen buja ereje

a sorsnak mindig szót fogad.

 

Radnóti testét úgy ássák el,

zsebében vannak versei.

Kukacok kérik, hogy olvasson,

ha egyszer ott van, fel nekik.

 

Platón barlangfalon látja meg,

hogy ez a világ másolat.

Kant az ég rácsára bámulva

lel önmagában másokat.

 

Gandalfot az irigy Szarumán

torony tetejére dobja,

sas viszi el az ég-börtönből,

eljövendő századokba.

 

Anna Frank egy könyvbe falazva

fölülír minden háborút.

Te vagy ő, ha nem is tetszik,

az öröklét rád borult.

 

Persze tudom, épp elég neked

meghalni saját halálod.

Az élet szép. Sötétbe lépve

te talán nem így találod?

 

Hiszen mindenkit utolérnek

a végzet lasszós lányai.

Nem véd az öröm, nem fed bánat,

a sóhajtásuk hallani.

 

 

 

A SOKNEVÜ ISTEN

 

Bor és öröm árva istene,

térj vissza elhagyott városodba.

Fölöttünk van Parnasszus hegye,

hol minden barlang a lélek odva.

 

A bakkhánsnők itt találtak rád,

a mustszagú, édes mellű csapat.

Hét kapu mutatja a hazád,

és hét égtáj tágas világodat.

 

Mert te nem egyetlen isten vagy,

a bortól belőled kettőt látok.

Te Dionüszosz, fehéret adj,

és tőled, Bakkhosz, vöröset várok!

 

A jövő lelke is ott lebeg

valahol a teli kehely fölött.

Ha rád gondolok, kis szédület

fog el, a hideg ital gőzölög.

 

Ismered a forralt bor titkát,

cukrozás, kénezés mesterségét?

Közértből hoztál teli kannát?

Fogtad már szédülve asztal szélét?

 

Értünk Tokaj szőlővesszein

fönthagytad aszalódni a szőlőt,

a Kiskunság homokdombjain

a parlagfű méteresre fölnőtt.

 

Chilei bort adtál üvegben,

és almából is erjedt a lőre.

A füstös kocsmából kimentem.

Az igazságért mostmár előre!

 

A füstös odúból kimentem

a teli konyakos üvegeket,

és lelket is hozok üvegben,

mégis hiába az igyekezet.

 

Feldőlt a pohár az asztalon,

mint artériából, ömlik a bor.

A jókedv bánatra alkalom,

lidércek hullnak az abrosz alól.

 

Bor és öröm árva istene,

térj vissza az elhagyott világba!

Nem kell nekünk a király kegye,

s ne gondoljunk testvérmentő lányra!

 

Egy kis bódulat elég lehet

az igazi mámort megérezni.

Örök üdvösség felé vezet

saját szőlőföldjén át a semmi.

 

 

 

ÖNMAGAD TÜKRE

 

Ne akarj sokat,

se túl keveset,

se kavicsokat,

se kék hegyeket.

 

Ne egyél csigát,

lecsót se sokat.

Olyan a világ,

néha bólogat,

 

néha megállít.

Tiszteld a törvényt,

ne a szolgáit!

Hajolj meg önként

 

a parancsoknak.

Igazad ne oszd

soha másoknak.

Könyvekben lapozz,

 

ne legyél büszke

szándékaidra,

önmagad tükre

önmagad foglya.

 

Bajt hozol könnyen

saját fejedre.

Ne maradj csöndben!

A lét kelepce.

 

A lét kelepce,

a nemlét csapda,

hogyha lehetne,

rögtön felfalna.

 

Rögtön felfalna,

hogyha lehetne,

öregség csendje,

fogadj magadba.

 

 

 

FÖLDI HARMÓNIÁK

2006–2008

 

 

 

42

 

42 éves lett szegény.

Meglepetés ez? Költemény?

Fele-

fele.

 

Ha végignéz az életén,

az ifjúsága hűlt helyén,

felér

vele

 

egy kis szobor az asztalán,

a konyhában a porcelán

fehér

helye.

 

Ha elutazik, itt marad.

Nem is pakolt be holmikat.

Jöhet,

mehet.

 

Már otthonos a Földön is,

ha énekel, kicsit hamis:

vakolt

akkord.

 

Pár ránc fut végig a nyakán

de negyvennek se mondanám:

üveg

öreg.

 

Még jó a kedve, ha nevet,

és kohol hosszabb terveket,

semmi

neki,

 

ha könyvből könyvbe ugrik át,

ha ébren tölt egy éjszakát.

Utat

kutat,

 

hogy merre menjen ő maga,

vagy forduljon az éjszaka.

Vizet

vitet

 

az ágyához a két gyerek,

hát így öregszik éveket

idő-

vel ő.

 

De hosszú még az éjszaka,

a felesége szép haja

vizes

hideg,

 

felébreszti a létüket,

mi néha előkészület,

sose

mese,

 

és tudják is azt már nagyon,

az élet mire alkalom,

tehát

kizárt,

 

hogy ne maradjanak együtt,

ne érjen össze a fejük,

ha al-

szanak.

 

 

 

MANDARIN, KRUMPLIHÉJ, MENTA

 

Lepréselt virág jött a levélben,

de árvíz van egy lélek tájain,

a test a semmié lesz egészen,

eltűnik, mint a rohadt mandarin

 

a szemetesben krumplihéj között,

vagy leszakadt vezeték a fűben.

Eddig nekem a jövő hősködött,

és a múlt sirámain derültem.

 

A teraszon felborult a menta.

A szél úgy löködi a házunkat,

ide-oda lengünk, mint a hinta.

A fűszeres napfényre ráunhat

 

az ember, ha nem tud kilépni

megbocsátó, lassú melegébe.

Ez a kék fölöttünk nem is égi,

angyal szűk bugyija, de levéve.

 

Böhöm melltartó az a két felhő,

most legalább két napig nem esik.

A lélek kóláspohara feldől,

ragadni fog a végítéletig.

 

 

 

GYÓNÁSMEGELŐZÉS

 

Hol a megbocsátás, a szeretet?

Mégis mért dühösek az öregek?

Mért hallgat a legvidámabb barakk?

A pesti vicc ordítássá dagad?

 

Röhögnöm kell, ha rátok gondolok,

megdühödt, felhőtéri angyalok.

Pár éve sörrel koccint a magyar,

Vécsey, Aulich pálinkát akar,

 

kötelük helyén az csak nyakkendő.

Tisza Pista már velük egyenlő.

Radnóti, Sárközi, Halász Gábor,

Szerb Antal, sorsotok még vádol,

 

hogy nem tettünk értetek eleget,

nem működik a lelkiismeret.

Most hiányoztok csak a hazából,

mert meg nem írt művetek nem gátol

 

rossznak, butának, kicsinek lenni.

Nem tanultunk meg jól kételkedni.

Nem Arany János népe a magyar?

Végigver rajta kuruc zivatar,

 

átüt a bőrén labanc napsütés.

Ne legyen holnap megint pártütés.

Akit most utálsz, bocsáss meg neki,

ne kelljen tőle lányod félteni.

 

Ne kelljen egyszer olyat meggyónnod,

mitől a pap sír, a pokol boldog.

Ne ébredj egyszer olyan reggelre,

üres a lelked, nincs út semerre.

 

Elég volt, fiam, a hülye játék!

Hogy köztünk lehetsz, az is ajándék.

Becsüld meg magad, jöhet helyedre

fekete bárány, hófehér medve.

 

 

 

ELSZOKNI A NEMLÉTTŐL

 

A káoszból mielőtt kiemelkedtem,

egy angyal megfogott és megformált engem,

de ellopott egy ördög és lenyelt egyben,

maradt a világ, már nem volt hová mennem.

 

Tőlem elhagyottan zokogott az ördög,

akár a vízcsap, ha elzárják és szörcsög.

Az angyal elfelejtett rögtön, de aztán

némi döbbent öröm jelent meg az arcán.

 

Az utolsó lélek, amit megformáltam! –

sóhajtott az angyal és én a kiságyban.

Bölcsödébe vittek, de belázasodtam,

úgy feküdtem akkor, nemlétre halottan.

 

Siratott a semmi, e bölcsőszájú hal,

előttem az élet: árnyéklakta udvar.

Aki megszületett, meghalt a nemlétre,

nem is sír az ördög – füst ment a szemébe.

 

 

 

A KANT UTCA VÉGÉN

 

A Kant utca végén,

sej, a Kant utca végén

nem jár egy lélek se,

a gondolkodás élmény.

 

A Kant utca végén,

sej, déli fél háromkor,

három lány lépett be

egy kapuba a rosszból.

 

Vasvilla volt náluk,

egy műanyag vasvilla,

csak játszani kellett,

látszott, hogy nincs nagy súlya.

 

A Kant utca végén,

sej, három csinos lányzó

beléptek egy kapun

a zajos Kant utcából.

 

Beléptek egy kapun,

és ott fönn levetkőztek,

a Kant utca végén

nem laknak rémes szörnyek.

 

Egy film készül nyilván,

sej, a Kant utca végén,

lámpa csillog ott fönn

és bent erkölcsi törvény.

 

Lábuk között törvény,

de még csak borotválják,

az egyik jelmezt vesz,

kirúzsozza a száját.

 

Piros nyom az égen,

sej, a Kant utca végén,

ott van most az ördög,

egy férfi ül a térdén.

 

És rúzsos szájával,

sej, a Kant utca végén

elbabrál egy kicsit

a tiszta ész rejtélyén.

 

Mire sötét borul

a Kant utca végére,

leesik az eső.

És kilép az erkélyre

 

egy füdőköpenyben

az, aki az ördög volt.

Mellbimbója lila,

szeme alatt kis fényfolt.

 

 

 

A KEDVES KÖZÉLETE

 

Mindig jó voltam félreolvasásban,

tudja Goethe

is, gondolok, ha nap járja a lábam

kinti zöldre,

 

és gondolok, ha nap fénye hevíti

a bádogtetőt,

hogy az árnyékban se lehet leülni,

felüdítőt,

 

olyasmit gondolok, mint a légörvény

a víz fölött,

nagy gondolat, aminek a legmélyén

semmi pörög.

 

A kedves közélete – tankönyvemben

így olvastam.

Hogy állhat a költő közte és közte,

innen s onnan?

 

Lehetett a kedves: közélet helye?

Csak a lélek?

Akkor volt annak belső története,

hogyan élnek,

 

ha nap fényét füröszti a tengerár

(vagyis nappal),

ha forrás vizét festi a holdsugár,

teli talppal

 

harmatos réten gázol egy hálóing

(vagyis éjjel) –

most autóduda hangzik, nem pásztorsíp,

szürke lét-jel,

 

arra gondolok, az esti műuton

rókát üt el

épp egy kamion, és nem fékez, tudom.

A vég közel-

 

ebb van a kezdethez, mint önmagához,

mást gondolok,

mint amit a jó s a rossz elhatároz.

Mást gondolok,

 

ha a nap fénye egy tócsára fröcsög,

vagyis este,

és megint mást rettentő álmok között

felébredve,

 

épp úgy, mint akit deszkák közé zártak

büntetésül,

s a lét kócos hajába, ha fellázad,

belefésül.

 

 

 

A PAPÍRTÜCSÖK ÉNEKEL

 

Az álmomban apám picinek láttam,

akkora volt, mint egy tücsök.

Nézte, hogy miféle madár van nálam,

nem értette: én repülök.

 

Az álmomban apám kulcs volt a zárban,

ha hozzáértem, eltörött.

Az álmomban apám más volt, mint vártam,

földigérő szakálla nőtt.

 

Az álmomban anyám nem járt a hóban,

ő volt a hó, békét hozott.

Az álmomban sosem gondolt mást rólam,

mint amilyen tényleg vagyok.

 

Az álmomban anyám kapta a tücsköt,

papírból volt, mégis zenélt.

Én voltam az, aki ilyesmit küldött,

fontos kis tárgy – fillért se ér.

 

Tudtam, hogy megvan délről az ebédjük,

kértem, hogy énrám ne várjanak.

Nem kell más, leülni kicsit melléjük,

egy-két jószó, nem indulat.

 

 

 

SZÉKELY MAGDA SIRATÁSA

 

Verseidből a fény

vezessen a túlvilágon.

Te voltál a példaképem,

lettél a barátom.

 

Ültünk a szobádban,

a macskákról beszélgettünk,

valami apró megérzés

volt a vezérelvünk.

 

Azt mondtad, csoda, hogy

mindezt meg tudtad csinálni.

Mitől leszünk most jobbak, nem

vagyok rá kiváncsi.

 

Szédeleg a vízen

az orgona tükörképe,

pontyot takar, cinkét ringat

halpénzért cserébe.

 

 

 

A VIRÁGUNTAK

 

Ne félj, az egyensúly

maga teremti magát, lassan

vagy gyorsan, de létrejön.

A világ változik, de a

pusztulás is. Így

 

zúdul ránk a lét-özön.

Nincs az a Noé, aki

megmeneküljön, nincs

az a Kháron, aki elvigyen.

Fekete hullám szalad körbe

 

a remegő, tajtékos, kék vízen.

Az égen gyáva felhők úsznak,

ködnek lejönni nem mernek.

Hogyha valamit tenni fognak,

hideget hoznak az embernek.

 

Ne félj, az egyensúly úgy

terem meg korhadó világunk

oldalán, mint a tapló. Legtöbbünk

persze már virág-unt, hánynia

kell az orgona-szagtól,

 

és amikor égi harang szól.

 

 

 

A KIFLI ORSZÁGA

 

Az ország, hová visszatérek,

a szétesés szélén áll.

A határ szántása megéget,

számból kicsordul a nyál.

 

Letört kiflivégnyi boldogság

szárad a földre esve,

dobozos tejet kínál hozzá

a felszolgáló este.

 

Régi idők tűnnek semmibe,

nem kalandvágyból indul,

kinek oda el kell mennie.

A jövő régi, nincs új.

 

A kiflit beáztatjuk tejbe,

aztán megszórjuk mákkal,

hogy földes, senki meg ne sejtse,

nyomja csak el a mákzaj

 

a sár együgyű mormogását.

Vannak szebb világok is.

A kíváncsi a múlton átlát,

de időt rá nem szakít.

 

Az országot, hová betérek

szétesés tartja egybe,

a rémálom végre felébred,

s bámul a kiflis tejbe.

 

 

 

TEMETŐI FÉNY

 

A temetői fém szétbomlik,

a rács, a kovácsoltvas Madonna,

de az avar él a sírokon.

Egy marék öröklét földre dobva.

 

Hány Krisztus van egy temetőben?

Hány vasvirág hajt halottak fölött?

Elmúlt idő itt akad bőven.

A világ őszi fénybe öltözött.

 

 

 

THOMAS BUDDENBROOK ELBIZONYTALANODIK

 

42 éves. Ül a szobájában

egy napon. Az arca sápadt.

Elpusztulok, ha hagyom,

gondolja álmában, gondolja

ébren, gondolja otthon

biztonságban és otthon

végveszélyben.

42 éves, ül a szobájában,

aztán járkál, gázzal

van tele feje fölött a csillár,

gázzal van tele a jövője,

gáz, gáz, szétrobbantja

őt, elsöpri a polgárt.

Hol a polgár mostanában?

Barátságos, meleg szobában.

80 év, és jön a gáz,

ami nemcsak embert

öl, de életet, még a halál

is fagyott képpel szédeleg

ennyi zsákmány fölött,

nem tudja elhordani.

Ölni is valami? Kérdezi,

magában füstölög, hová

lett az élet? Halál, én

most veled beszélek,

szól vissza a polgár

az egyenruha alól, rossztett

helyébe jót vár; igaza

van, ha szól, de méginkább,

ha nem. A halál nem

álom, az ölés nem fegyvernem.

 

42 éves, ül a szobájában,

járkál. Mint arcán az élet,

fölötte kialszik a csillár.

Elalszik állva a bátor

kezdeményezőképesség, legyen álom,

legyen arany – vagy bronz.

Legyen délben

tojásleves az ebédem,

mondja, és már nem gond

a gondja, kint esik,

az ég ontja

a szenteletlen vizet.

A jövő a szárazságért

most előre fizet.

 

 

 

ELVÁGYÓDÁS

 

Sok idő folyt le a Dunán,

neked hiába mondanám,

hiába, hiába bizony,

mert nincs benned ez az iszony.

 

Hiába van itt a Duna,

hiába a szobám fala,

egy másik élet hív engem

Göttingenben, Göttingenben.

 

De elmenni mégsem birok,

a lábamon van egy hurok.

Ha följebb ér, megfulladok

szépen csendben.

 

Volt itt már háború, béke.

Fölállok kicsit egy székre

megpróbálok elrepülni

a kiégett Németföldig.

 

Eltűnt már onnan a háború,

az ember mégis szomorú,

ott él aranyhajú Margit

a fején hamukoszorú.

 

Gyereke született három,

az egyik akár a lányom.

Napfényes arcát a bánat,

belakja, mint egy házat.

 

Elugrom lassan a székről,

a szemem az ég felé tör,

kinyitom gyorsan a szárnyam…

Volt egy vágyam, volt egy vágyam.

 

 

 

FÖLDI HARMÓNIÁK

 

Ismerd föl, hogy szerelmes vagy a feleségedbe,

nem fásultál bele az életbe,

nincs más, aki így éltetne,

ki, ha egyedül vagy, elérhetne.

Tekints hát ebbe a kútba, a lélekbe,

és mondd neki is, lépjen be,

zuhanjon bele mélyedbe,

mint aki könyvbe belemélyedve

elválik a külvilágtól,

vagy előre szalad évekre,

gyertyát gyújt a jövő-lángról,

bár más hozzá se érhetne,

kezében a bizalom világol.

Elszakad, mint szó a szájtól,

és visszafelé téved be

kísértet járta sok-sok évedbe,

de te már ennyivel nem éred be,

itt az istálló, a jászol,

a megváltás most kezdődik igazából,

ha az angyal eltévedne,

mert nem látja a szárnyat magától,

és a repülés a járásban meggátol,

akár melléd is léphetne,

persze azért az égre ne,

most már egy csók is illene,

és kiléptek végre a homályból.

 

 

 

7-KOR A CSÖRGŐÓRA

 

7 év elmúlt az évezredből.

7 dolmányos varjú ül a fán.

A 7 nap mindig hétfelé dől.

7 óra nyugalom jön talán.

 

Alszunk álom nélkül hajnalban.

7-kor a csörgőóra kattan.

Mielőtt azt hisszük, holnap van,

félelem gyúl ki a tudatban.

 

Félelem. De mitől? Mitől félsz?

Nyugalom. De hogyan? Mit hoz az?

A jövő? Túl éles körfűrész.

Szétesés? Tebenned válogat.

 

7 év elmúlt a kiszabottból.

7 hal merült le a víz alá.

Nevetnem kell az iszonyattól,

iszonyat, ha el se mondanám.

 

 

 

ÉV VÉGI ZSOLTÁR

 

Lelkeken oldj föl

ellenállást, lazíts

ellenszenvet, övet.

Lazíts a világ szorításán.

Minden szorítást

lazulás követ.

És ezen is lazítsál,

legyen még könnyebb

minden. Fél kiló

legyen egy autó.

De néha legyen

50 kiló az ingem.

 

Ne legyen könnyű hazudni,

legyen minden

hazugságból tréfa.

Oldja föl nevetés,

nevetés, nevetés,

ami a sírás hozadéka.

 

Hozzon a sírás, mint

hegyi patak, aranyat.

Az arany beváltható

legyen megértésre,

időre.

Az inged alól kiragyog

egy érzés, a szíved

mögé begyűrve.

 

Fél kiló legyen

egy mentőautó.

A haldokló a hóna

alatt vigye.

Adjanak vért

neki kis zacskóból.

De a vérnek kék

legyen a szine.

 

Minden vér kék

alkonyatkor.

Minden szem zöld

az erdőből

kilépve.

Minden, ami itt van,

nemrég nem volt.

A nemlétet kivéve.

 

 

 

PITYPANGSZEDÉS ÉJSZAKA

 

A kéréssel kezdődik

a teljesítés, a teljesítéssel

a kérés,

ha teljesül, amit kértem,

az erdőn nyílik egy

levélrés.

 

Belátok oda, ahová

nem kéne.

Az erdő mögött, a

fákon túl nincs semmi,

hiába igyekeznek,

nem lehet

előlem eltakarni.

 

Nem látom a fától

a semmit,

az erdőtől a

mindent,

nem látom az égtől,

hogy mi történik

ittlent.

 

A repülőről

nem látnak se

le, se föl,

se engem, se nem engem.

Sikerül minden

éveben a nap körül

egyet keringnem.

 

Belátok oda,

ahová nem lehet,

sétálni viszem

a végtelent.

 

Lábam az űr

porában járt,

fekszem most az

égen hasmánt.

Hallgatom a

kövek szavát,

bedalolják

az éjszakát.

 

Tele sötétséggel

a hang.

A galaxis

érett pitypang.

Leszakítom,

és ráfujok.

Csengenek a

spirálisok.

 

 

 

AZ ALKONYSZÁJ

 

Nem pusztán a jó az,

amire itt vágyom,

nem elég aludni

örökpuha ágyon.

 

A halál szájából

kivenni a csontot.

A túlvilág sanszán

minden éjjel rontok.

 

Nem pusztán a rossz az,

amit nem akarok,

hiszen akarni őt,

akadna ezer ok.

 

Rossz a jót akarni,

de nem próbálni meg

belőle megélni,

és másból meg minek.

 

Én a jóból élek,

ámítás, de igaz,

hazugság, nem csalás,

ellentmondás havaz.

 

Fekete-fehér a

táj az ablak alatt.

Jégcsapforma módon

lógnak itt a szavak.

 

Vagy az döglött macska?

Ki akasztotta föl?

Hideg van. Elbújunk

az alkonyszáj elől.

 

 

 

ÚJÉVI VERS

 

Az asztalon egyre

kevesebb az alma,

micsoda újév és

micsoda nap van ma.

 

Mintha az ég szájá-

ba citrom kerülne,

a jövő malaca

így lesz jól átsütve.

 

Ropog majd a bőrke.

Lencse az asztalon.

Az éles fájdalmat

szépen lehalkitom.

 

Vissza a szobába,

az ágyba heverek.

Fejemben sok nem zsong,

és izzó igenek.

 

 

 

A RÉGEN LÁTOTT BARÁTHOZ

 

Az öregedés istene

ott járt az arcodon, barátom,

de meghízni még nem zene,

ütemét sehogyse találom.

 

Az öregedés istene

nem isten, ha belegondolsz.

Szakács, hengerget prézlibe,

és akad hozzád zsemlegombóc.

 

De meghízni még nem zene,

bár szebb az éhség dallamánál.

Az öregedés istene

mint ezüst villa, rajtad átjár.

 

Szakács, hengerget prézlibe,

de kinél van a kés, a villa?

Az öregedés istene

a lisztet épp hajadra fújja.

 

Az öregedés istene

maga is megöregszik egyszer,

már senkise beszél vele.

Ő maga is csak éhes ember.

 

Lerágott csontot rág, ha van,

téged; rákap egy fiatalra,

az öregedés homloka

fehér, a haja csokibarna.

 

Az öregedés istene

csak munkaközben hord parókát,

ha van kis szabad ideje

lerója az álomadóját.

 

Az öregedés istene

álomadó, álomadósság.

Miért kacag a fél szeme,

a kedvéből úgyis levonják.

 

 

 

MANDELSTAMHOZ

 

Én már csak rád irigykedem,

Mandelstam, drága Oszipom,

mintha fent állnék egy hegyen,

nyelvemet néha kidugom.

 

A sötétség barlangjában

nincs teljes sötét.

A fény vendég csak itt nálam,

elkapom fülét,

ez nem öröklét,

de nem is az elmúlás.

 

A sötét és a halál egy állam,

ezt nem tudják általában.

Fejek a börtönei.

Saját börtönünkben élünk,

ezt tudtad, drága Oszip,

a halál úgy jön elébünk,

mint aki még tartozik

nekünk valamivel.

És megváltást cipel.

 

Kiugrottál az első emeleti

kórházablakon,

de bátorságod kineveti

egy őz a havon.

Néz csak a farkasok szemébe,

azt mondja még így is megérte.

 

Én meg hallgatom:

az idő csöpög egy edénybe.

 

Macskát ölt az egérke,

vallatótiszted azt elérte,

hogy szél söpörjön a falvakon

éhséget és havat keresztül.

Sorsod fölött kereszt ül,

homlokodon egy csillag süt keresztül.

 

Lecsöppen az utolsó csepp idő.

Közelséged szép, távolságod rémitő.

 

 

 

TEJALTATÓ

 

Hogy a kancsóban megaludjon a tej,

kihúztam a függönyt.

Az égről egy sárga, furcsa fej

– léttel teli bőrönd,

hol mégse mindennek jut ma hely –

épp visszaverődött,

magában lelt tükröt,

vagy csak lenézett ránk, az is kész röhej,

ide hajolt, méghozzá egész közel,

hogy fénnyel kezdődjön,

mert a fény minden változást felölel,

s épp állhatatlanságában remekel,

az élet a földön.

 

 

 

A REGGELI FELHŐK KÖZELSÉGE

 

Mi közöm a test nyavalyáihoz?

A fejfájásom én vagyok?

Engem nem a van, csak a lesz kinoz,

a múlt ragyog, ragyog, ragyog.

 

Ragyog, de nincs. A múlt rég elveszett,

a jelennel meg együtt élek,

persze néha nem túl nagy élvezet,

már a lélekben sincs lélek.

 

Lélek, élek, ítélek, megfutok,

de fáj, de fáj a fej, a fül.

Még kell a test, amit ma hordhatok,

távollétem közel kerül.

 

Közel? Nézd, az ég lógó kutyahas,

túl sokat zabált alkonyból,

rühes bundájában ne tapogass,

ha nem óvod, még felfordul.

 

Fel! Az ég négy, égnek dobott lába.

Reggel semmi nem kezdődik.

Szomorúan harap önmagába,

veszett száján kicsordul a nyála,

lét nem óvja, a nemlét nem várja,

kék nyelve leér a földig.

 

 

 

AZ ÖNISMERET IGÉNYEI

 

Arra készülj, hogy mindent elveszíthetsz –

így biztos nem ér majd meglepetés.

A szív túl zajosan koppan a szívhez,

a jóságból elég, elég, elég.

 

De végül mi marad, ha nem a jóság?

A rossz pusztít téged egyáltalán?

Ismerd meg magad, pusztulás adósát,

az önismeret elmúlást kiván.

 

 

 

AZ ÉLET FELÉN

 

Aki élni

nem igyekszik,

az az élet

betege.

Aki halni

megöregszik,

a halálnak

csemege.

 

Aki akkor

nem öregszik,

mikor útja

beszakad,

az az ember

ide téved,

a világból

kimarad.

 

(Idejönni,

kimaradni,

odamenni

csupa zűr.

Hol az arca,

mi a terve,

ne kutassad,

s kiderül.

 

Kiderülni,

beborulni

kutyatépte

nap alatt,

tud az ég is,

tud az ember,

ha fejéből

kimarad

 

a halálrongy,

feketéllő

hetek árnya,

puha vas.

Nekem, ördög,

ne hazudj már,

ez az ég nap-

sugaras.

 

Nekem, angyal,

ne hazudj már,

ez a csillag

fekete.

Neki, lélek,

ne papolj már,

ez az élet

közepe.

 

 

 

MI A MAGYAR?

 

Ó, én szeretem a nagypesti népet,

nekem nem számít vallás és kinézet,

ez az a nép, az annyiszor lenézett,

ki még sosem fogott szaván

 

senkit, szeretem a komor vidéket,

ahol a kéklő, alacsony hegyélek

még tükröződnek rosszkedvünk taván,

 

szeretem a városokat, megyéket,

ahol az unalom reggelre megéled,

ahol száz éves lehetsz, ha megéled –

ha nem vigyázol ötven se talán.

 

Szeretem a festékfoltos ruhákat,

az ember saját köréből kiláthat,

nem kell mindig a rosszkedv, az utálat,

elég csak egy piaci délután,

 

néhány részeg pálinkával kinálgat,

egy kutya épp megszagolja a házat,

résztvehetünk egy lángos-orgián,

 

a kofa friss káposztáért kiálthat,

a felmosott kő egy perc alatt megszárad,

van sonka, kolbász, alma, tej kinálat,

ládaként reped ketté a magány,

 

az utcalakó újságot ajánl fel,

a zaj úgy hullámzik, akár a tenger,

lecsordul a szusizó ablakán,

 

szeretem a kínai boltba lépőt,

ki olcsón akar pólót, villanyégőt,

szeretem a könnyűvel megkisértőt,

már rég nem akadok fenn a szaván.

 

Szeretem, ha húsz forinttal becsapnak,

de a tárcával utánam rohannak,

nem is kell borravalót adni annak,

a zsebéből kilóg egy szürke madzag,

úgy néz az elszállt alkalom után.

 

Ó, én szeretem a víg pesti népet,

nekem nem számít válás és igéret,

nem firtatok be nem tartott igéket.

Végignézek a főnevek során.

 

 

 

TÉRAVATÁS

 

Szent vagy, szent vagy, ó, Kosztolányi,

szent, ki úgy tud verset csinálni,

hogy arca ott van a szavak mögött.

 

Olvasva ki tudom találni,

milyen voltál, te régi bácsi,

hisz meglátom vékony szemöldököd.

 

Versed nem egy zajos tanári,

benne mindig van hova állni,

ahol nem a tornatanár lököd.

 

Úgy hallgatsz el, mint egy kanári,

ketrecéből nem tud kiszállni,

mégse minden rémületed örök,

 

elmúltuk nem tudtad kivárni.

Nem minden élet tart halálig,

a tied még most is köztünk pörög.

 

 

 

ANGYALKOKTÉL

 

Ahol hazugság van a rendben,

ott hazudik, aki igazat mond.

A jóslat csak tévedés lehet, főleg, ha talál.

Nem történés, ami van,

nem visz a semmiig a megsemmisülés,

a túlvilág valóra vált hazugság,

az ördög nem tűzből gyúrt lélek, hanem agyaggolyó.

Az angyal nem viharból gyúrt lélek,

hanem csokigolyó.

Az Isten nem angyalokból és egy ördögből kevert koktél,

hanem ágyú, melyből agyag- és csokilövedék repül ki.

Ahol a hazugság rendet teremt,

ahol hazugság rendet terem,

ahol már nincs őszinte lopás, csalás,

nincs kis hazugság a nagy miatt, nincs nagy hazugság

az undorító, mindent belepő igazság miatt,

ahol igazság van, mert megcsinálták,

ott az igazság a válság,

ott az igazság eltakar mindent, ami hazugság,

és lenyeli, mint kígyó a pogácsát,

ha rossz gazda rosszul eteti,

ömlenek a kígyó mérges könnyei.

Ki bír belenézni a szemébe,

ki bírja ki, ha nézése megéget,

kit éget meg az igazság hazug pillantása,

ha egyszer már a szájszagát állja?

Ahol hazugság nincs,

ott semmi sincs, ott csak egyféle a valóság,

ott a jóság és a gonoszság, mint két kishal, egyforma.

Ahol igazság nincs, ott annyi féle

a valóság sok éhes töredéke,

hogy felfal mindent, ami nincs,

hazugság lesz még a semmi is.

És semmivé áll össze a sok kis dolog,

ötven évig nem születik gyerek,

csak kicsi, ráncos felnőtt,

mint ha valaki magas hegyekbe költözik.

Ki nem röhögi el magát,

ha az igazság szemébe néz?

Ez van. Ez nincs. Ennyi az egész?

De… – kezdené mondani, ám nincs szája,

csak szeme, az igazságnak nincs orra,

nincs füle,

az igazság nem hall híreket,

és nem adja tovább őket,

de még csak nem is néz, legfeljebb lát,

de még csak nem is kéz, legfeljebb láb,

az igazság nem fog meg, nem zongorázik,

az igazság nem áll, megy az úton,

bakancsot vesz, kihajthatós zoknit.

Ó igazság, de jó a szagod,

bár nem érzed,

az igazság nem most él, a múltbaréved,

nincs jelen, de a múlt is csupa hazugság,

ha az igazság múltba bámul, magát látja,

ha az igazság múltba néz, minket,

akik akkor még meg sem születhettek,

ha a múltat figyeli, meglátja a saját hátát.

Ahol hazugság van a rendben, ott a rend hazugság,

ahol igazság van a rendben, ott az igazság hazugság.

Ahol már semmi sincs rendben,

ott egy kő alatt pár bogár alszik.

Ott az utcán koszos takarókra esik a téli eső.

Ha ez nem igazság, akkor semmi,

de a hazugság úgy körbelengi,

mint pulikutya a nyájat.

Igen, az igazság, mint a tenger vize, árad,

elönti a strandot, a kikötői sétányt,

beömlik egy boltba,

a nyers pizzára hajócsart vet;

lopott fából ácsolt tutajon úszik rajta a hazugság,

de hogy ki hazug, meg nem tudhatom,

az egyik azt mondja, a másik,

a másik azt mondja, ő maga.

Hiszen egyetértenek. Csakhogy melyiknek van igaza?

Ahol hazugság van, ott biztos van egy kis jó is,

ahol igazság van, ott biztos van egy kis rossz is,

ez az a senkiföldje, ahol kibékülhetnének.

Az igazságon megtapadt a bélyeg,

mint a kenyéren, hogy mikor sütötték,

a hazugságon ott az ítélet,

a jó tüzéből egyszer kivették.

Nincs hazug ember, rég utolérték.

Nincs igaz ember, rég elfutott.

Egyik lemarad, másik hét határon túl.

Aki rájuk hallgat, attól koldul.

 

 

 

FÉLLÁBON

 

Telik-e arra, hogy becsapjon

az utcalakó, a szomszéd?

Valami belőlem maradjon,

ha megkésel a kifent ég.

Kikent-kifent éjszaka fekszik

 

a hátamra, mint a légkör.

Mutatja: Fogjátok meg ezt itt!

Már elég volt az elégből.

Essen felhő nélkül az eső.

A békés hadd gyújtogasson,

 

bődüljön el cérnahangon.

Tűjébe fűzi majd az idő.

A valóságot ránkdobják:

egy foltos, leevett terítő.

A tányér, étkészlet bőszítő.

 

Kanál elég, hagyd a villát!

Telik-e arra, hogy becsapjon

az apám és saját árnyékom?

Vagy én csapjam be anyámat?

A semmit kell elé kiraknom,

 

az féllábon is megállhat.

 

 

 

ÜRES, ZÖLD, HÍG

 

Üresen kortyoltál-e már

zöld tea mesés édenébe?

Te voltál az vagy a pohár,

üres locsogás zöld beszéde?

S figyelted-e, a ritka lé

mily haraggal, mily idegesen

zöldül, burjánzik fölfelé

a lakhatatlan kockafejen.

Figyelted, hogy tart össze még,

bár egér rág a gyökereken?

Így vívódik az éjszaka

reggeltájt az égre meredve,

neki a fény a sír maga,

még esőben se jó a kedve.

Így szívódik a zöld tea

az üres ablakon belesve,

a zöld tea, a víz szaga

minden faladba és teredbe,

mígnem egy fázós, szürke reggel

a plafon úgy omlik le rád,

hogy el se talál, fejbe sem ver,

a csésze füle rég levált,

mintha nem azért volnál ember,

hogy kiidd a híg éjszakát.

 

 

 

A PIRAMIS ELŐTT

 

Sárgán hever itt az ókori Egyiptom,

de az ókor elmúlt, úgy kell most megnyitnom,

megnyitom, egy ablakon át belépek,

mint aki fél, hogy sírba téved,

de ha már ott van, összeszed aranyat,

meg egy halálos betegséget.

 

Nem amit látsz, csak amit én látok,

nem a piramis, nem is az átok,

a fáraó örül, ha viszik a kincsét,

az ő léte csak nemlét-betegség,

már tudja, hogy nem kell örökké élni,

ő az, aki ezt a szekeret nézi,

ő lát a jövőbe, a jövő itt van,

nem ember-, de gúla-alakban.

Unja a napistent, és úgy unja a szobrát.

Hozna valaki kávét meg arab uzsonnát?

Kuszkuszt, baklavát, valami frisset,

viheti érte ezt a nagy kincset,

ha kell, feküdjön gyorsan a helyemre,

adósságait írassa nevemre,

jöhet a behajtó, én azt csak nevetem,

nem vagyok halott már, nagyon is eleven.

 

Így szól a fáraó, korog a gyomra,

szomorúan néz a sokadalomra.

Viszi a vihar a sivatagot

a Nílus fölött, és belezokog.

 

 

 

44 SOR A LELKI SZENVEDÉSRŐL

 

Egyszerű baj

az ő baja,

ruhája van,

de nincs haja.

 

Csöpp cérnahang

hasít bele,

ez itt a fal,

mi lesz vele?

 

Mi lesz vele,

mi lesz velünk,

amíg fallal

építkezünk,

 

amíg fogság

az otthonunk,

falak között

otthon vagyunk?

 

Légvárlakó

ha nem lehetsz,

a víz szinén

sem lépegetsz,

 

nem nyúl föléd

angyal keze,

a kép naptól

fehér fele,

 

azt se tudod,

mi a világ,

nem szólít meg

saját hibád:

 

„Figyelj kicsit,

mert itt vagyok,

és mindig te-

rád gondolok.

 

A kislány én –

a fal te vagy,

a bánat szét-

majd összerak.

 

A lány te vagy,

a fal hideg,

drót járja át,

és nem ideg.

 

Rajzold le rám

saját magad,

de vidd innen

árnyékodat.”

 

 

 

DÉLELŐTT

 

A hitre is rá lehet unni,

ráunni a Nirvánára,

a papucsban fekete zokni,

a pad alatt kutya lába.

 

A fej és a kéz kopasz lehet.

Az ereket nem takarja

csak a gyenge életismeret,

bőr felhámja, egek alja.

 

A valamit nem a jövőtől

kell várni, az csak jön, jön, jön.

Szívd be teli tüdőből

a rosszat, át az időkön,

 

hogy meglásd a legbutább lapon,

valami tintafolt mellett,

mennyi kihagyott kis alkalom

épít föl végül egy lelket.

 

 

 

KÖZKEGYELEM

 

Nem engedem, hogy szétverd a házam,

nem engedem, hogy szétverd a hazám,

aki ver, nem jó általában,

aki üt, nem jó semmiképp.

Aki üt, nem jóképű akkor.

Aki üt, azt nem találja már az aggkor,

mert ha túl sokat haragszol,

bizony elbúcsúzhatsz magadtól,

nem engedem, hogy szétverd a hazám.

Aki üt, nem jóképű akkor,

a csuklya alatt hullaarc szuszog,

akit ütnek: akár az angyalok,

az igazság a megtámadottak felé mozog.

Megtalálja, kézbeveszi, megforgatja őket,

mesél nekik jobb időket,

nem engedem, hogy szétverd a hazám,

nem engedem, hogy azt hidd, jó vagy,

ha a jóba nem merülsz le igazán.

Hisz nem vagy te sem tökéletes,

a hibát előbb magadban keresd,

ha segítség kell, azt mondd,

aki üt, nem jóképű akkor,

nem jószívű, nem ül kezén aranypor,

aki tör, nem teremt ugyanakkor,

nem engedem, hogy szétverd a hazám.

Nem te mondod meg, ki a jobbik,

nem te mondod meg, ki a rossz,

a világ, nézz körül végre, teveled is csodálatos.

Bocsásd meg végre másnak, hogy nem te vagy,

mert te mindenki nem lehetsz,

sokan vagytok, de nem lesztek sose elegen.

Hétfőn te, kedden te,

szerdán megint egy másik,

az ember ha magára néz,

saját személye hiányában ázik.

Állj ki végre az esőbe,

lökd le a kapucnidat.

Valami fény jön a sötétből,

nem sodor el az áradat.

Ne bújj a többiek mögé,

önmagad elé lépj ki,

bánj meg mindent, amit meg se tettél,

ha elég erős vagy,

ki fogod bírni.

 

 

 

EGY HÍRES KÍSÉRTET

 

44 évet már biztosan megéltem,

vajha majdnem ennyit még adatna élnem,

hány könyvet olvasnék, miről gondolkodnék,

miféle barátság tartana életben,

miféle jószándék?

 

11 éve csak 33 voltam,

volt egy fiam már és hitelem a holdban.

Úgy változik minden, mint a kő a hegyen,

bár látni nem látom, hangja pedig nincsen,

mégis észreveszem.

 

22 évesen lettem felnőtt végleg,

4 nyelvet tanultam, egyet se beszéltem,

mindaz amit addig a versről megtudtam,

tenyeremben elfért, törött lázmérő volt

kék műanyagtokban.

 

22 évesen könnyű felrobbanni,

a sok szilánk közül egyben megmaradni,

a többi oda lett, mindegyik én voltam,

milyen idegen az, aki csak lehetnék,

egyik-másik szólam.

 

11 évesen, 33 éve,

új világot vártam a határt átlépve,

azt hittem, a por ott nem lepi az utat,

tényleg nagyon más volt, a világ kitágult,

így már nem fog soha.

 

Amikor születtem, őszi éjszaka volt,

felém odakintről egy kéz begyalogolt,

ha megnyílik az ég, s óriási ujjak,

hívnak maguk után, akkor menni kell, mert

új világról szólnak.

 

44 évvel a születésem előtt

a háború elmúlt, és a béke betört,

mint víz a pincébe, az eljövő múltba,

nagyszüleim éltek, de persze még ők is

csak gyerekek voltak.

 

440 évvel azt megelőzően

nem volt vonat itt és krumpli se a földben,

nem volt híre-hamva, annak, hogy én leszek,

nem is volt a világ csak egy templom mélyben

elhadart üzenet.

 

Ha 4000 évvel még távolabb megyünk,

semmi se létezett, ami fontos nekünk.

Hol várt akkor Mozart vagy Dante sorára,

az angyalok karján a semmi szatyrából

kilógott-e lába?

 

40 ezer éve ember se létezett,

csak amolyan gyenge első kísérletek,

ha nem volt még ember, mit csinált az ördög,

bor se igen forrt még, hogyha szomorú volt,

magának mit töltött?

 

400 ezer éve itt mindent jég fedett

a pokol lakatlan és hideg módfelett,

egy-két angyal aludt a bárányfelhőkön,

mint aki már készül, és ha itt az idő

titkával előjön.

 

40 millió év hány állat családja

jutott be pár évre az ős-menyországba?

Dinoszauruszkorból ottragadt főisten,

sok változást tervez, vissza fog vonulni,

rá már szükség nincsen.

 

Fél milliárd éve, akár a mesébe,

ki volt téve létünk a világ szélére,

mint egy árokpartra, nem leszünk vagy lesz majd,

mi a semmi mögött bújik egyelőre

és nem csinál nagy zajt,

 

lesz majd ezerféle, egymásra acsargó

különféle állat, föld- és égcsavargó,

lesz közöttük sárkány, lesz közöttük ember,

aki lelket formál saját belsejében

őrült türelmemmel.

 

44 évesen én is azt faragom,

csupa szilánk néha az íróasztalom.

Fölállok s egy bögre zöld teába nézek,

ahogy a jövőbe bámul szomjas testtel

egy híres kísértet.

 

 

 

 

A NYÁR KISZÁLLT A KLINIKÁKON

 

Pestre megint visszaszökött a nyár,

Szentendre felől jött a síneken,

a Klinikákig végigmetrózott

és pénzt dobott nekem.

 

Épp üldögéltem lent a műkövön,

s fagytak lelkembe kis neon-napok,

szúrósak, bambák, azúrszínüek,

hogy meggazdagodok.

 

Elment a nyár, de később felhivott,

a telefonom beleremegett,

haló, röpködtek át az éteren

tréfás üzenetek.

 

Pár szó: de ki se kéne mondani,

a nyár mögülük kacagva szaladt,

hívott, s a számát én tudom csupán

csíkos műég alatt.

 

 

 

BIZALMI VÁLSÁG

 

Egy bizalmatlan országot álmodtam én,

ott semmi bizalom nem volt,

mindenhol csupa bizalmatlanság,

de nem csak kívül,

még a bizalmatlanság belsejében is,

protézis a csont helyett,

a terasz aládúcolva,

fogak helyett híd, a hídon rozsdás rózsa,

a korláton egy gyáva áthajol és kiugrik a nyelvre,

de az fekete, fekete, fekete,

mint a sárga a sötétségben,

kék a barna fényben,

fekete és gyanús, fekete és hihetetlen,

fekete és minden hazugság,

fekete és sírni senki nem tud szebben,

földbordákkal átszőtt tavak, egek,

valami éles, fekete fény közeleg,

átvilágít lelken, csonton,

a sötétet összerontom,

ezt mondja, de nem bízunk benne.

Ha bíznánk, minden fehér lenne,

vagy legalábbis átlátszó.

Átlátszó ember és átlátszó föld,

fehér öröm és fehér gyász.

Átlátszó érc, átlátszó kő és

átlátszó sebben átlátszó kés,

fehér föld és fehér fák,

nyáron is fehér, fehér, fehér világ.

Ahol bizalom van, ott bizalom van a bizalmatlanságban,

fehérje és sárgája a fekete tojásban,

piros vér csordul a fekete nyárban,

ezüstfog csillan a becsukott szájban,

ahol bizalom van, ott minden elfér a bizalomban:

fekete kelme, fekete gond,

fekete arc és fekete csont,

fekete zene és fekete szél,

ahol bizalom van, hideg a tél.

Hideg a tél és meleg a nyár,

fehér a tavasz, és barna a sár,

fehér dallam, fekete ritmus,

egy láthatatlan torok énekel,

álomban álomból álommá válik

a valóság, és csak a bizalom

tartja életben figuráit,

bízik aki kérdez és bízik aki állít.

Ébredek a bizalmatlanságból,

mert a csörgőóra rám szól,

rám szól és én tudom a dolgom,

álomjáró sarum leoldom.

 

 

 

ARS POETICA

 

Elég a mondatokból,

de a szavakból is sok.

Kéne egy mondat-doktor,

rá talán hasonlítok,

 

aki gyógyítja őket,

határozót amputál,

csupa vér már a szőnyeg,

borzalmas a szó-halál.

 

Rohan az asszisztens

egy oxigénpalackkal,

a mondat már nincs itt lent,

rég kimondta egy angyal.

 

Elektrosokkot adok

neki, hát összerándul,

nyakán gyógyító hurok.

És rezeg, mint az Á-húr.

 

Hová koporsó nélkül

dobják be a halottat,

az ég ridegre kékül.

Egy új beteg kopogtat.

 

Bejön, de kloroformmal

fogadom, hogy nem tér már

magához csak a műtő-

asztalon, sírva néz rám.

 

Vérrák, infarktus, nátha,

én vagyok a bölcs orvos,

ki a beteg szavába

vág, és levegőt fogdos,

 

mintha megvizsgálhatná.

Hogy melyik, neki mindegy,

a kudarc tapasztalattá

lesz, ilyesmi az ihlet.

 

Gumikesztyűt rángatok

fel lelki kezeimre,

a sötétség ráragyog,

hogy kicsit melegítse

 

a kimondhatatlant.

Elég a mondatokból,

az értelem roppant

hiánya bennük tombol.

 

A műgond mondd, minek kell?

A tükör csupa pára.

Sosem próbál az ember

írni dögcédulára.

 

 

 

A VÁLSÁG ÜDVÖZLÉSE

 

Ha mindent pénzzel mérnek,

te mással mérni tudod-e magad?

A válság, mint egy ének,

magnóról szól, ha jönnie szabad.

 

Ha mindent pénzre fordít,

egy furcsa lélekforditó, a sors,

nem tudjuk meg, mi volt itt,

s nekünk létünkből mennyivel adós.

 

Ne tudjuk meg, mi van ma,

mert a válság gyermekei vagyunk.

Ha a romlás kihagyna,

nem működhetne kárpótló agyunk.

 

Mi nyolcvan éve volt, az

a történelembe ütött lyukat,

az emlék persze sorvad,

trappolva járunk hasonló utat.

 

Tetőnkre gólya szálljon.

Autó helyett legyen fehér lovunk.

Egy jól elképzelt tájon

mi néha tényleg átlovagolunk.

 

A szó, a vers, a lélek

tervgazdasága átvezessen ott,

ahol heves lidércek

üzleti titka fölöttünk csapong.

 

Nem lázadás a lét, de

nem is hülye semmibe bámulás.

A bénaság megéget,

irány a sebhez, hitetlen Tamás!

 

Irány a változásba,

az autópályán átfutnak a fák.

Égi betonra állva

látható e szokatlan társaság.

 

Ha mindent pénzre fordít,

egy furcsa lélekforditó, a lesz,

nem tudjuk meg, ki bólint,

mert fordítása csak ideiglenes.

 

Mi nyolcvan éve volt, nem

a valóságba ütött kis lyukat,

csak tompán kong az ámen,

az égi kád üresen is folyat.

 

A jövő visszafordul,

előrenézve látható a múlt.

Hamis mosolygás lódul,

veleröhögni nem túl bonyolult.

 

Megnyugvás a parancsnak

nagy bátran engedelmeskedni, és

igazat adni annak,

kit simán szembeköpni is kevés.

 

Mi nyolcvan évre szóló

tervet sosem dobunk magunk fölé.

A lét elveszett olló,

ki mer belépni két villám közé?

 

 

 

GÉPZENE, MEGBOCSÁTÁS

 

Az építkezésen egy gép

furcsa dallamot fúj az utcán.

Mi lenne, ha ezt most tőle

kicsit magamnak eloroznám?

 

Mit mondhat egy építkezés?

Mit mond egy dallam a világról?

Mit mond egy én a nem-énről?

Addig vagy csak, míg lenni látszol.

 

Míg lenni látszik a világ,

munka kell az időt kitöltse,

dologtalan minden halott,

nemlenni jár a lét a földbe.

 

Nem az űr a legüresebb.

Hahó, a gép erről beszélne,

hahó, csak lassan szól a szó,

a lassúság nem hallható,

a létre rótt idő-adó

az 50 %-ot is elérte.

 

Egy gép a lassúság dalát

tanítja bánatpettyes arccal,

pár csepp eső kopog le rá,

pofája lenni nem marasztal.

 

Pofátlanság a lét, tudom,

sokkal előkelőbb a nemlét.

Bunkónak lenni alkalom.

Az üres földbe beüzennék:

 

Apám, ki vagy a föld alatt,

a lélekvándorlásra van mód?

Az én nevem a te neved.

A sírkereszt titkos vonalkód.

 

A te országod idegen,

de végigráng egy idegen,

ha nem vagy, akkor mi legyen?

Az értelem üres nekem.

Mint boncolási képeken,

a test nyitott, élettelen.

Nem akarsz semmit, ugye nem?

A menny helyét megnézhetem,

ott van éppen a földbe lenn.

Elég! Ez jó kenyér nekem,

a bűnbe fordult félelem.

Neked most végül megbocsátok,

de azt azért megkérdezem:

A halál ajándék vagy átok?

S mert nem sikerült élni sem,

pár évig megtarthatjátok?

 

 

 

A VILÁG ÁTRENDEZÉSE

 

Nem az kérdés, idő van-e,

az a kérdés, van-e halál.

Halottak léte

nem bizonyíték a nemlétre.

Az Úr valamit kitalál.

 

Másik idő van e mögött.

Még nagyobb Úr az Úr fölött.

A halál időelvékonyodás.

De mindent összevéve

valami jó cserére

számíthat az egész bagázs.

 

Utcaseprő a Holdon,

vagy jegyszedő a mennyben,

ezegyszer nem csalódom,

az értelemmel kezdem:

 

Az ördög jön a Földre,

neki az sokkal lakhatóbb.

Hogy önmagát legyőzze,

száján remeg a béke-csók.

A mennyet kiürítik,

ott téblábolni addig

az emberek nem kaphatók.

Van egy másik világ,

léte kicsit zilált,

lejtők és kaptatók.

Fehér, mint az élet,

világít, mint a Hold.

 

De a nap nem süt be oda.

A szónak ott nincs is szava,

olyan, akár egy keltető

vagy angyalóvoda.

Az ég fölé nem kell tető.

Az ég alatt nincs űr soha.

 

 

 

A SEMMI VAGÁNY

 

1 hónap és a fiam

13 éves lesz.

1 örökkévalóság

még a végítélethez,

 

már csak annyi hiányzik,

egy örökkévalóság.

De az sok vagy túl kevés?

Kintlevőség, adóság?

 

Időt kapunk vagy adunk?

A múlt fogy? Kezdete nő?

13 évesen

az arány még tűrhető.

 

1 hónap és az apám

1 éve túl van magán,

hogy ki volt, kongó talány,

a semmiben is vagány.

 

13 év múlva

3 kell a 60-hoz.

Ropog az idő ujja.

Az őszi ég harangoz.

 

Ahogy kong, az a felhő,

ahogy bong, az az eső,

ahogy zúg, az napsütés,

ha elhallgat: kék az ég.

De mért nem zöld vagy sárga,

és mért nem éjszakára

zúdul ennyi fényesség?

 

 

 

KICSI NEVET

 

Kicsit nevetséges vagyok,

kicsit mind ilyenek vagyunk,

mert csak magamra gondolok,

mert csak magunkra gondolunk.

 

Kicsit nevetséges vagyok,

kicsit mind ilyenek vagyunk,

ha nem magamra gondolok,

ha nem magunkra gondolunk.

 

A kis nevetséges ragyog,

kicsit mind ilyenek vagyunk,

mert csak magamra gondolok,

mert csak magunkra gondolunk.

 

A kis nevetséges ragyog,

kicsit mind ilyenek vagyunk,

ha nem magamra gondolok,

ha nem magunkra gondolunk.

 

 

 

EGY RÉGI OSTRAVAI KAPURA

 

Létünk minden titka benne van,

mindjárt elsirom magam.

Létünk titkát mindjárt elsirom,

csak ne lenne más bajom.

 

Csak ne lenne más titkolt bajom,

bajra titkolt alkalom,

elsirnám, de most elhallgatom,

léte titka benne van.

 

Ha nem létezik, már úgy hagyom,

léte minden alkalom.

Benne minden titok: lét nagyon,

magam is alkalmazom.

 

Én magam alkalmazott vagyok,

titokra alkalmazok,

kívánt méretre létet szabok.

Egy könnyben a nap ragyog.

 

 

 

A FÖLD SZÁJÁBAN

 

Kálnoky Lászlónak

 

A föld szájában megalszik a tej.

Megalszanak az évszakok.

Hogy mit képzelt ez az isteni fej,

magyarázatot nem tudok,

legfeljebb pár hasonlatot.

 

Vékony réteg a világ, csak papír,

kicsit gyűrött ugyan, de már

az elképzelt teremtő arra ír,

és mindegyik szava vidám

(így lép túl rajtam és magán),

 

vagy legalábbis nem túl szomorú.

Hasadt patákon lép a múlt,

őz-homlokán légből font koszorú,

mi rég jövőnek bizonyult.

Léte nem lét, de bonyolult.

 

Vadász rohan nyomában – persze fél,

zsebéből aprópénz potyog,

és hamis vadászati engedély,

megsárgult, tépett évszakok –

de árnyéka rég nem mozog.

 

 

 

JÓZSEF ATTILA,

                       JIŘÍ WOLKER

                                       ÉS MAJAKOVSZKIJ EMLÉKÉNEK

 

 

Hol van a munkás,

a mérnök,

a bányász?

Mennyi maradt a

régi világból?

Hol a kisöpört

műhely,

amin átlátsz?

Annyi se vagy,

amennyinek látszol.

 

 

A ház előtt

mért vágták

ki a fákat?

Mért gyűlik bent

halmokba a szemét?

A vad nyugalom

mért megy

csodaszámba?

Aki voltam,

magamnak se elég.

 

 

Hol van a munka,

a mérce,

a lélek?

Hol van a,

hol van az „itt”,

hova lett?

Már fekete fények

csapnak az égre,

 

 

addig nyújtózkodj,

hogy elérje,

ezt a sötétmély

tömböt a kezed.

Ha fogod,

ami nincs,

hova teszed?

 

 

 

 

A FÉNYES STÚDIÓ

2008–2011

 

 

 

FOHÁSZ ÚJ ERŐÉRT

 

Ha eddig rézből voltam, Istenem,

csinálj meg ezüstből,

a lelkem részeire szétszedem.

A zöld vér előtör.

Adj hozzám fényt, ez a titok.

A tenyered fölöttem kinyitod,

már valaki másra hasonlitok.

 

Ha eddig vasból voltam, Istenem,

csinálj meg papírból,

tudásom részeire szétszedem.

Tépj szét, ha haragszol.

Ha örömed telik bennem,

ne hagyj kételkednem

a közös sikerben.

 

Eddig belőled voltam, Istenem,

csinálj meg ördögből,

úgy, hogy ne kelljen téged féltenem.

Éljek az örökből,

felét felhasználjuk mától,

különben meggátol

élni, s elválaszt magától.

 

Ha eddig hóból voltam, Istenem,

csinálj meg mégegyszer,

ne hagyj elolvadni a semmiben,

voltál te is ember.

Vagy ha nem, lehetnél,

élnél a végeknél,

hol a múlt már nem cél.

 

Ha eddig csak cél voltál, Istenem,

legyél lövedék is,

az utat részeire szétszedem.

Magaddal ne rémíts.

Se a hiányoddal,

amit nagy műgonddal

fed be a sok angyal.

 

 

 

A FÉNYES STÚDIÓ

 

A szív kitágul, s a tüdő

is elvizesedik,

kis ügy, apróságnak tünő,

a semmibe repít.

Megalkuszol a pusztulás-

sal, csak kiránduló

lettél a létben, semmi más,

a vég sem végső állomás,

a halál már most körbe ás,

a zaj jól hallható.

Hallható a csont hogy kopik,

pedig gyengül a fül,

egy-két rémálom hajnalig

mindig előkerül.

Az eret belülről a mész

belengi mint dühös lidérc,

ha eltöprengve arra mész,

a titkaid nyomán,

valami sziklás falhoz érsz,

és csak aki sovány,

a szűkületben az jut át

a falnak verve homlokát.

De mondd, mit is kiván

a zajból épült hallgatás?

A vér panasza hallható,

az izmon görcs cikáz,

a fájdalom mint induló,

a jövő mint a láz

• mely fűt és megaláz,

és mégsem kézzel fogható,

de belül ott tanyáz –

kicsapnak külső térbe is,

a sejtburjánzás körbevisz

a fényes stúdión,

amiben már senki se hisz,

az Úr csak oszt, kivon,

nem mutatja ikon,

nem jutsz hozzá hidon,

de itt van bent, te is tudod,

az elkopás arról dadog,

az ördögök s az angyalok

májnak álltak be mind,

a szem mennybe tekint,

a tisztitótűz itt forog,

a koponya angyal lakot

rejt el – a haj szerint.

Az üstöket megint

bűnösökkel rakták tele,

pont jó hely erre a vese,

a förtelemnek kedvese,

az elmúlás szerelmese.

Ha vagy, jövőd megérted-e,

ha nem, a múlt legyint

rád, és leng mint az ing.

Ha csak leszel, még tág a hely,

szedjed össze magad.

A részeiddel ünnepelj,

legyél jó kis csapat.

Az angyaloknak így felelj:

Beköltözni szabad!

 

 

 

EGY PÉLDA

 

Hallottam a rádióban

egy özvegy nő holt fiáról,

kire adósságot szórtak,

s nem látta a másvilágról.

 

Nem övé volt az adósság,

de hagyatékára rótták

(lényeg, hogy a pénz befusson)

nem ügyvédek, szürke rókák.

 

A halott hogy védje magát?

Meglesz a pénzük legalább.

Mindegy kitől, csak bejöjjön

vészen át és tarka gőzön.

 

Ez történik mindenkivel,

mint az árvíz: adó emel

magasan a sorsom fölé,

más módjához egész közel,

 

amit ők el ittak-adtak,

s lett a létük foltban gazdag,

elvárják, most más fizesse,

mert ha nem, hát még rosszabb lesz:

 

be se érik a cseresznye,

madár nem ül az ereszre,

lakhatatlan lesz a ketrec.

Ami most még nekünk kedvez,

 

ha bebújunk örvendezve.

Barlangba az örvösmedve,

visszatér az összes kedve,

pedig rég meg van mérgezve.

 

Persze élünk, persze állunk,

persze erre aki ráunt,

éjjel káprázik a szeme.

Veszekedés fehér heve

 

önti el az ég peremét,

hánytorog a földi szemét,

flakon ütődik az űrhöz.

A fénydenevér üvöltöz.

 

 

 

FŐZÉS, ÁSÁS, KÖHÖGÉS

 

Ma megint félrevert a szívem,

féltem megáll, vagy begyorsul.

Döbbenten figyeltem, hogy mi van,

mit jelent ez a fakó súly.

 

A köhögésbe menekültem,

bár nem lehet menekülni,

tegnapban ázik képzelt földem,

öntözi a nemlét-kölni,

 

egy görcs ugrott a szív helyébe,

ágas-bogas úton járva

valami gyökér összetörte,

bár nem volt út, s nem volt lába.

 

Az ágas-bogas téridőben

itt a holnap, ott a semmi.

Letéptem mind és összefőztem.

Ízén nem fogod érezni.

 

Aprítottam a régmúltból is,

a keserű eltelt hétből,

a jövő század kicsit csokis,

ki megeszi, majd fölé dől

 

a tányérnak s az évszázadnak,

üres térnek, forró víznek,

a mohók ugyan mit várhatnak,

már este bereggeliznek,

 

magam száz évig nem eszem mást,

csak valami diétásat,

semmivelőt, vad időomlást.

Jövőm síkján évek ásnak.

 

 

 

TÖREDÉKPÓTLÁS

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy megerényesedett,

hogy önként akart jó lenni, nem parancsra,

virtuálisan volt itt, mint a kísértetek,

kiknek lelkünkre tenyerel a mancsa.

 

Oly korban éltünk mi a földön,

mikor a történelem 20 éve végetért,

alatta egy metróalagutat ástak,

hogy átjöhessünk a túloldalról

az ittmaradtakért.

 

Oly korban élünk majd a holdon,

mikor a földre visszanézni jólesik nekünk,

motorral megyünk föl, nem űrhajóval,

körkörös pályán, ahogy az  ablakon

hagy nyomot szép lélegzetünk.

 

Oly korban bámulunk a napba,

mikor az emberek már egymásra se néznek.

Mi nézzünk meg itt mindent magunk körül!

Mint aki élvezi, hogy élhet, s a látásnak,

mint csodának, örül.

 

 

 

LAPSZÉLI JEGYZETEK HABAKUK

ÉS R. M. PRÓFÉTÁHOZ

 

Sok házak

lángoltak,

tűzben állt

a faluk,

szólalj meg,

ha bírsz még,

Habakuk!

 

A törvény

nem védi

a gyengét,

vagy hogy nincs

törvény már,

azt hinnéd.

 

Nem hűl ki,

felizzik

a parázs.

Azt mondják,

véletlen

villanás.

 

Lángot dob,

lövöldöz,

jót akar,

vendégsze-

rető nép

a magyar.

 

Mert a kő

kiáltoz

a falból.

Mit kérjünk,

ha eljön,

a tüzes

angyaltól?

 

Gyújtson rá,

nézze, hogy

hol élünk.

Maradjon

amíg tud,

legyen a

testvérünk.

 

Az ősi

hegyvidék

szétporlik.

Szólítsuk

bajt mérni

Radnótit!

 

 

 

FALUSI REPÜLÉS

 

Bánatos tehénnek

hangja feszül neki

az éjszakának.

 

Az autózaj ének,

folyton ezt kérdezi:

Mi ez a bánat?

 

Térdemig felérnek

a földnek rémei,

és éghez vágnak.

 

Forgó csillagképek

közele hirdeti,

nincsen bocsánat.

 

Forró csillagképek

felizzó élei

szárnyamba vágnak.

 

Ha fönt körülnézek,

a Föld vad fényei

hipnotizálnak.

 

Elalvó tehénnek

hangja fekszik neki

az éjszakának.

 

 

 

AZ ELŐÖREGEDÉS HULLÁMTERMÉSZETÉRŐL

 

Középkorúságom, e nádast,

piócásnak hittem és hidegnek.

– Néha még fiatallá válhatsz,

csak engedd át magad a nevednek. –

 

Középkorúságom, e nádast,

stégbejárók vágják ketté itt-ott.

– Néha még önmagaddá válhatsz,

de soha ne tükrözd ezt a titkot

 

a nád között előbukkanva.

Ne húzódj a neved mögé, mert már

ott rejt egy jövendő sírkamra. –

Egyszerre két helyen lenni nem fáj.

 

De nem is jó. Kiszáradt nádas,

ha visszafiatalodom kicsit.

A „már nem vagyok én” még várhat,

a „már én vagyok” meg idegesít.

 

Középkorúságom, e nádast,

piócásnak hittem és hidegnek,

néha még fiatallá váltam.

Ilyesmiben mások is szenvednek.

 

 

 

A HATALOM FÉLELMEI

 

A tények azok makacs dolgok,

de folyton ővelük zavartok,

egyet fogok és félrehajtok,

ha rábeszélek, szinte kattog,

mert rábeszéllek, ha akartok

egy ténynél is fontosabb dolgot,

figyeljetek rám, s meghatódtok.

Minden úgy van, mint bennem fortyog.

A világot, akár egy rajzot,

átformálom, ne legyen boldog,

és ne köthessen, ha én oldok.

Hiszen tőlem függnek a dolgok.

Vagy nem? Vagy nem? Ti mit gondoltok?

 

 

 

VIRÁGOS ÁTOK

 

Tűnj a szemem elől, ferde lélek!

Fölapróznak ferde élek,

délutáni napsütések.

Tűnj a fülem elől, hamis lélek!

Ezentúl már sose hallak.

Árnyékodra lecseréllek.

Egy virággal eltakarlak.

Tűnj az orrom elől bűzös lélek!

A sorsodról nem beszélek,

te eltűnsz, de én még élek.

Tűnj a kezem közül, apró lélek!

Egy virággal eltakarlak,

semmivé válsz, de én hagylak

zsugorodni. Mint egy ablak,

kitárulsz, és zsupsz kidoblak.

 

 

 

AZ ELTÉVEDT ÖRDÖG BALLADÁJA

Zoltán Gábornak

 

 

Amit elvesz, visszaadja

átformálva, összegyűrve,

hogyha hívják, feljön néha

kalandozni még a földre.

Feljön néha kalandozni,

 

bár a pokol nem is lent van,

bár őneki sincs patája,

szarva kurta a haj között,

hogy tiszteljék, azt se várja.

Már a pokol nem is lent van.

 

A pokol nincs se lent, se fönt,

nem talál a hazaútra.

Hiányzik a kénkő neki,

emberforma lábát húzza.

Feljön néha kalandozni.

 

A paphoz megy, de ő tagad,

ördögöt még sose látott,

meggyóntatja, majd vidáman

kiszab 50 Miatyánkot.

Hogy legalább megváltozzon.

 

Nem is fönt van, nem is lent van.

Az Istenhez fohászkodik.

Könyveket lop el a metrón,

néha zsebtolvajlást tanít.

Lop a metrón, tolvajt tanít.

 

Lediktál egy történésznek

minden titkos sötét tervet,

amit régen megpróbáltak,

azt is, amit nem is mertek,

lediktál pár sötét tervet.

 

Szerződést köt egy futóval,

8 másodperc 100 méterre.

Aztán viszem is a lelked,

csak nem tudom, hova, merre.

Bár a pokol nemrég megvolt.

 

Vagy csak a kulcsom veszett el?

– így tűnődik, szinte sír már,

belerúg egy kiscicába,

megtorpan egy ördög sírnál.

Vagy csak a kulcsa veszett el?

 

Talán én már nem is élek?

– a nevet még kibetűzi,

nem tudja, hogy mi az, ami

évről évre ideűzi,

bár a pokol nem is fent van.

 

 

 

VEGYSZERES DOBOZ

 

A szalmiákszesz szaga.

Színes edények.

A szalmiákszesz szaga.

Nyári éjszaka.

Gyerekkor sötétje,

gyerekkor fénye.

 

Polc a padláslépcső

fölött. Higany gőzölög.

Azt hittem, az anyagok

olyanok, mint a szagok.

Vegytan meséje

ült le a székre.

 

És én meséltem, meséltem.

Előre tanultam, mint aki egy boltban

előre fizet.

Papírhajó libeg

egy teli lavórban.

Meg tíz kacsatojás.

Ami elmúlt, már csupa részlet,

csupa vonatkozás.

 

 

 

NEHÉZ SZAVAK

 

Nehéz szavak,

a mondat alattuk beszakad.

 

Én. Kezdjük a végén.

Világ forgácsa. Teljesség-élmény.

 

Te . Most belenéztem egy tükörbe,

és a világ eltűnt körbe.

Aztán összetörte.

 

Mi. Nem te meg én.

Szinte semmi, ha nincs benne

én meg te.

 

Ő.

Megállt idő.

Idegenség fölé ácsolt tető.

 

Ti. Nem lehet megszokni.

Az eltört világ szilánkjaiból

készül selyemalsó,

nyakkendő, zokni.

 

Idő.

Megállt ő, én.

Idegenség egy lyukas

tető szélén.

 

Ők.

Mozgó terek.

Az azonosság fölött felhők.

De nem csepereg.

 

Halál.

Hasadás a pizsamán,

mi szíven talál.

 

 

 

KENYÉRVÁROS

Dragomán Györgynek

 

A kenyérbe

belesütöm az időt,

volt a ninccsel összenőtt,

mint levegővel a Föld.

 

A 0. óra.

Kovász hull a porba,

a lisztre és sóra,

aztán a víz körbefolyja.

 

Az első óra fedél alatt.

Mi külön volt,

egybetapad.

 

A 3. óra.

Még ne gondolj a borra.

A lélek még fél.

A testet csak megszagolja.

 

Ha reggel kezdted,

délre félbe

vághatod, mi hátravan,

így léphetsz be az egészbe.

 

A 9. óra

öve megoldva. Tágul

a liszt, mintha

világ volna.

 

½ kiló búza,

20 deka kukorica

volt, de nem az már.

A teremtés bajjal jár.

 

Eltelt fél nap

sötéttől sötétig,

más voltál,

amikor kezdődött,

de városod belső tüzek megvédik.

 

Egy óráig süt

a régi napok fénye

6-osra feltéve

a habos kenyérre.

Vedd ki,

mielőtt megégne.

 

A kenyérbe

belesütöm az időt.

De csak héja van.

A képzelt város összedőlt.

 

 

 

NŐI VILÁG

Jaroslav Seifertnek

 

 

Hát

 

Egy női hát szépsége

egy nyári délutánnal

felér.

A bőr szaga a rét maga:

fehér.

Vagy sárgáspiros,

esetleg égszínű, ha hozzáérsz,

elér,

mi végtelenül egyszerű,

s megér egy égbenyúlást.

Elér

a nyári délután

s a mozdulatlan ég

feléd.

 

 

Segg

 

Egy női segg két félteke,

és mint a bölcs tekintete,

sokáig elkisér,

ne hagyd el semmiért,

csak lépj gyorsan a létbe be,

a test, tudod, megért.

 

 

Arc

 

Egy női arcból tudhatod,

hogy kettőtökből ki nagyobb:

az árnyékod, az angyalod?

vagy te magad, ha még birod,

és bámulni maradt okod.

Az esti nap feléd ragyog.

 

 

Öl

 

Hány neve van az ölnek is,

ha szőrős és ha még pisis:

pina, nuna és puncika,

kapu vagy kert vagy épp csoda.

Szavak a szerelem alól,

mögöttük furcsa űr dalol.

 

 

Himnusz

 

Dalol a furcsa űr neked,

ott kezdődött az életed,

a jövőt is ott kergeted,

a jelen kéne még neked.

De régen nem beszélt veled.

A víz előtted szétreped,

a tüzet is megégeted.

 

 

 

KIS FÉLELEM

 

A sötét lámpa

rajzolta odva,

de kővé válva –

és visszavonva.

 

Lekapcsolt ága

egyszeri fénynek.

Villog a lámpa.

Még tart az élet.

 

 

 

A MAI KISJÉZUS ÚTJA

 

A mai karácsony az

csak ígéret, hogy egyszer,

33 év múlva

megváltatik, amit ma

meg kéne váltani.

 

A mai Kisjézus csak

bő 10 év múlva megy föl

Jeruzsálembe, hogy í-

rástudókkal vitázzon.

Amit ma tévedsz, arról

10 év múlva sejted meg,

hogy tévedés lehet.

 

Lázárt 30 év múlva

támasztja föl a mai

Kisjézus – nem holnap.

 

Mostmár csak az a kérdés,

indult-e 30 éve

feléd egy Jézus útja?

Gyerekként tudtad, hogy majd

megváltásra szorulhatsz?

Akkor tudtál-e ennyit?

 

 

 

BAGTELLEK PREPARÁLT ZONNGORÁRA

 

 

C

 

100+100=sok

sok+sok=400

400–sok= kevés

tehát:

kevés=sok

 

rossz+rossz=sok

sok+sok=háború

háború+sok=béke

háború–béke=jó

tehát:

jó=rossz+rossz+rossz

 

 

 

Cisz

 

 

a fehér nem szín de

a legvadabb színekből áll

a disznóvágáskor a hentes

a világot akarja megölni

a pap a gyóntatószékben

a világot akarja meggyóntatni

a kereskedő a boltban

a világot akarja eladni

a masiniszta a mozdonyban

a világot akarja máshová vinni

az arc a tükörben

a világot akarja viszontlátni

az én a koponyában

az egész világért felel

az űr semmiben

az egész világot akarja lecserélni

 

 

 

D

 

(de most elég ha a ház

és a világ jelentést cserél)

 

favilágok állnak

a hétvégi telkeken

a csiga bármikor

behúzódhat a csigavilágba

lesz feleségem tehát

megvilágosodom

 

 

 

Disz

 

Fél     hang    üt

zong.   Át    lát

kép    hang.     Kő

ség     ép    ház.

Vill    fönn   lenn  ág.

 

Most    zaj    zeng   mint

csend.    Fény  lép  sár

1. Üt aut     mint

kár.    Tya    lát.    Tya    bán.

 

Kár    nincs.     Baj    nincs.

Jaj      van.   Van   nincs.

Most  nincs  jaj.    Van   zeng.

Hang    ból  vesz  ki       én      csend.

 

Ból    vesz   mert   nincs  múlt.

Jót     tesz    mert   nincs  rossz.

Nincs   rossz   hang   nincs   zaj.

 

 

 

E

 

Ami nincs, volt,

pedig éppen

az a titkom

a mesében,

 

hogy a szóból

kiszakítom,

ami benne

kicsit ódon.

 

Ami nincs, lesz,

kiszakítom,

de a lét az

sose ketrec.

 

Kiszakítom,

ami lesz, nincs,

de nem is lesz,

na ne szédíts,

 

jelenen túl

sose volt még

soha semmi,

soha minden.

 

Soha minden

a mesében,

jelenen túl

megidézem:

 

Ez a minden

alig annyi,

ami éppen

kiborult.

 

 

 

F

 

Fény fehér fala

Fű fényes fia

Fönn fehér soha

 

Soh fehér fia

Fél fázik soha

Feh sohér fala

 

 

 

Fisz

 

ami nincs

ped

az a titk

mes

 

hogy a szó

kész

de a lét

ket

 

ez a mind

al

ami épp

últ

 

soha mind

sem

jelenen

túl

 

 

 

EGY NEHÉZ IDŐSZAK UTÁN

 

Vége, vége végre.

Már ennyi megérte.

Végre, végre vége,

ennyi már megérte.

 

Megérte már ennyi,

végre vége, ennyi,

annyi vége végre,

már ennyi megérte.

 

Megérte, hogy érte

szert tegyek pár végre.

Hogy mivégre vége,

lesz, ki elbeszélje.

 

Lesz, ki értse: vége.

Nincs baj, annak vége,

lesz, ki értse végre,

ennyi már megérte.

 

Ráléptem a végre,

a kezdet kezdetére,

végre vége sincsen,

lesz ki elrepítsen

 

a vég utáni rétre,

a kezdet kezdetére,

végre, végre értem,

ami van, elértem.

 

 

 

KÍSÉRTETEK IRODALOMÓRÁJA

 

Füst Milánnak, aki többet tudott

erről is, másról is, mint amennyit nem tudott

 

A habarcsnak, ha száz éve pihen két tégla között, lelke lesz.

Kis lélekrész, amilyenből, ha van egy háznyi, összeállhat egy kísértet.

Kipottyan a vízcsapon éjszaka.

Nehéz, hömpölygő, őszi éjszaka, amikor a sötétség zöld színű, mint a must első éjjel a hordóban!

Ó, hordók ezüst szellemei, düledező bérházak macska alakú árnyai, kerítések sovány lelkei, villanyoszlopok hengerfejű lidércei, macskaköves járdák járkáló cipősarok-kopogása, melyekhez nem tartozik cipő, a cipőhöz se láb, a lábhoz se ember, és az emberhez se név.

Ha egy házban kísértet születik, akkor a lakók mélyen alusznak, de az ezüst nyakláncuk egy hónapra beoxidálódik.

 

+

 

Mint aki egy bérház folyosóján éjfélkor denevérhuhogást hall, és ijedtében lelök egy cserepes virágot az udvarra, de utánakapva megbillen és átlendül maga is a korláton, ám megfeszítve karizmát szinte a zuhanásban kapaszkodik meg, és visszatornássza magát a kőre, csak azért, hogy az egyik kilépő lakó megpofozhassa a virág miatt, úgy küzdök én a démonaimmal, melyek nem is az enyémek, másoktól telepedtek rám, gyötörnek, ők a tudásom, a bölcsességem, öreg vagyok már negyven évesen, de tíz éve még matuzsálem voltam.

Tíz éve még matuzsálem voltam, csak nem látszott. Most, elcsapott tanár, ülök albérleti szobámban, bámulom az udvar nappali szürkéit, éjjeli világos feketéjét, lakózöldjét, bérlőkékjét, kísértefehérjét.

 

+

 

Ebben a házban kísértetek laknak, és most nekik tartok irodalomórát, verseket mondok nekik és ők verseket mondanak nekem.

Furcsák a kísértetek versei. Vidámak, naivak, bizakodók.

De egyáltalán nem tetszetősek, nem mélyek, nincsenek bennük gondolatok, sem üresség.

A legjobb költőik tűnnek az ember számára a legfölöslegesebbnek, legérdektelenebbnek, leggyengébbnek.

A kísértetek későrómai latin dialektusban beszélnek, de már tanulják a kávéházi németet és magyart.

 

+

 

Mindig olyan dolgokat szerettem volna tudni, melyeknek tudására nem volt esély, mindig olyasmiben szerettem volna jó lenni, ami alkatomtól idegen volt, és ez így van jól, mert többet vittem végbe, mint amennyire vállalkoztam.

 

 

 

HOSSZÚ EGYSOROSOK

 

A költészet halott, mondta valaki, már nem emlékszem ki, mert túl sok verset olvastam azóta, hogy ezt hallottam és el is hittem. Gyakran jártam akkoriban temetőbe, és a költők sírját kajtattam. Egyik sem volt más, mint másoké. A költészet tehát halott – de ez a lényege. És, mint minden halott, bomlik, férgek tenyésznek rajta, túlvilágot rohaszt a semmibe. Él, túlél, ráél, felülél, ellenél, föléél minden okoskodó mondásnak, minden okoskodónak, minden butának, minden költőnek és versgyűlölőnek, minden slágerszövegnek és gondolati rejtvénynek. Egyszóval halott.

 

+

 

Nem az a kérdés, mi a költészet, hanem az, hogy mi nem.

 

+

 

A versbe préselt költészet olyan, mint a kitömött kolibri. Jobban meg tudjuk figyelni, hogy aztán a valóságban is fölismerhessük.

 

+

 

Ha a költészet halott, a vers a kísértete, és aki verset ír, nem teremt, hanem elmúlást teremt. Megállított elmúlást. Tehát ottmúlást, sőt néha ittmúlást.

 

+

 

A költészet nem versekből áll, nem költők hozzák létre, a vers nem érdeklődik a költészet iránt, csak a költőnők érdeklik.

 

+

 

A vershez nem kell költő és költőnő, a versnek nincs gyerekkora, felnőttkora, tehát nem is halhat meg. Vers van a költészet halála, és van Auschwitz után is.

 

+

 

Auschwitz után nem lehet nem verset írni. Minden értékes szöveg, ami azóta létrejött, rangrejtett, kimosakodott, kitért vers.

 

+

 

Ha egy regény vers akar lenni, előbb tanfolyamra kell járnia, hittan, rövidtávfutás, víz alatti úszás, üzleti csőd tanulás speckolon.

 

+

 

Ha egy kő vers akar lenni, általában senki se figyel fel a szándékára, aztán egyszer valaki mégis beledobja a folyóba, és ő mielőtt elmerülne, hármat pattan a vízfelszínen.

 

+

 

Az a szöveg, ami nem pattan hármat a vízfelszínen, nem is vers. A költészet legkevésbé a versekben található manapság. Azért írok verseket, mert nincs semmi, ami jobban kivívná ásításomat a költészetnél.

 

+

 

Az egysoros vers nem vers, az egy könyvlapnyi szélességnél hosszabb sor nem egy sor, a hosszú egysoros az egyetlen vers, ami nem vers, ezért lehet benne költészet, tehát nem lenne szabad ilyesmit írnom, el kéne tiltanom magam tőle, de a költészet szabadság, míg a vers rabság, azaz mégis a költészetet választaná minden épeszű. Csakhogy az őrület ma már nem a költészetben, hanem a versben van. Aki nem normális, ne is írjon!

 

+

 

Az a szöveg, ami hármat pattan a vízfelszínen, nem vers. Az a szöveg, amit el lehet dobni, nem lehet vers. Az a vers, amit be lehet dobni egy folyóba, maga a költészet. A költészet legkevésbé keresés közben található meg. Azért írok verseket, mert nincs semmi, ami jobban kivívná ásításomat náluk. Az unalomnál nincs izgalmasabb.

 

+

 

A rendszerváltás óta megint lehet politikai verset írni.

 

+

 

A váltás óta a rendszer megint vers.

 

+

 

A vers a váltások rendszere.

 

+

 

A poliszt legkevésbé az ügyei érdeklik. Nincs is polisz, a hiányt a vers töltheti be a legkevésbé, a foglalt helyekre pedig nem férhet oda.

 

+

 

A költészet föltámadására nincs nagyobb esély, mint a testére.

 

+

 

A költészet feltámadására nincs kevesebb esély, mint a testére.

 

+

 

A versek nem bizonyítják a költészet létét, és nem is igazolják elég eredményesen nemlétét.

 

 

 

A LEFAGYÁS POÉTÁJA

 

Egykedvű, netező legény volt,

küldője sok-sok méla fájlnak,

blogot irkált és nekivágott

a híres magyar Pest-Budának.

 

A házasság és az elvállás

megfogta száz ujjal a lelkét,

de ha vigaszt talált egy e-mailben,

a családtagok letörölték.

 

Ezerszer gondolt az új kezdetre,

áramszünetre, pénzre, lóra.

Semmi más táján a hálónak

nem mondtak volna még le róla.

 

De ha a piszkos konyhán bamba

képpel a hűtőbe belenézett,

lefagyott benne minden jókedv,

sorsára hagyta az egészet.

 

 

 

ÉJJELI SZÁJ

 

Ha nincs már több veszély,

elmúlt az éjszaka.

Ne félj, ne félj, ne félj! –

a hajnal végszava.

 

A szürke szétterül,

a kék az égre fut.

Piros lesz legfölül

a reggel oldala.

 

A zöld a fákon át

a szemedbe suhint,

fehér a láthatár,

és rút a rút megint.

 

Másképpen volt előbb,

csak pár órája még,

vibráló fényszögön

imbolygott a vidék

 

egy ördögszáj fölött,

mit éjjel ránk nyit a

letűnt lelkek törött,

de sívó bánata.

 

És lengett a vidék,

rémálmokat kavart

egy zúgó, régi kép,

hogy leomlik a part,

 

a múlt felé a lesz,

a semmi felsikolt

és gyorssan szájba vesz,

bár koplalni akart.

 

 

 

NEMLÉT-BRAKE

 

Hízott bácsi mért cifrázza?

Hogyha ránéz a halálra,

a halál is visszabámul

megremegve igazától.

 

A kísértet mért cifrázza?

Hogyha ránéz a halálra,

ijedtében ő csak nevet.

Ilyenek a kísértetek?

 

Csontváz bácsi mért cifrázza?

Hogyha ránéz önmagára,

a halál is sírva fakad –

felismerted halálodat.

 

 

 

LE

 

A hallókészülék, az lassan aktuális,

mert szétomlik a csend belső zajokra máris.

Mert szétomlik a zaj belső csendekre néha.

A lassúság a hang begyorsult maradéka.

 

A szemüvegemet már negyven éve hordom,

a fény feje kopog, és szétesik a Holdon.

A fény talpát az út nem töri föl – ha nem jár:

az égi gyorsaság ösvényein poroszkál.

 

Hiába már a krém, a szauna és az edzés,

a test nem mozdul úgy, ahogy azt én szeretném.

A szellemet pedig soha nem látta senki még.

 

Hiába volt a könyv, a filmek és a színház,

a test nem mozdul úgy, amilyen gyorsan irkálsz.

Ha volna túlvilág, még az se lenne most elég.

 

 

 

CAFÉ DANTE

 

Az  emberélet zoknija

a térdemig felér,

már hozzá kellett szoknia,

hogy ezt-azt még megér.

 

Az emberélet kesztyüjét

pár nélkül készitik.

Hiába hordod nyáron is,

mindig szorít kicsit.

 

Az emberélet öltönye

divatja múlt ruha.

Nem is szabad, hogy fölvegye,

ki nem szabta maga.

 

Az emberélet ingjeit

átizzadjuk hamar.

Sötétet ránk miért terít

kit látványunk zavar?

 

 

 

ÉLETKOROK

 

1

Gyerekkor

 

Szinte a lehetetlenre vállalkozom,

szinte semmiért.

 

2

Felnőttkor

 

Alighanem a lehetségesre vállalkozom,

alighanem valamiért.

 

3

Öregkor

 

Csakis a szükségszerűre vállalkozom,

csakis mindenért.

 

 

 

SZORZÁS, OSZTÁS – SZAVAKKKAL

 

Az erők közönyösek velünk.

A gyengeség nem.

 

A túlvilág üres velünk.

Nélkülünk nem.

 

Az ész beszéltet,

de a butaság is.

Sokszor ugyanaz a kettő.

 

A gyengeség közönyös velünk.

Az erő ellenünk.

Sokszor ugyanaz a kettő.

 

A túlvilág teli van velünk.

Nélkülünk nem létezik.

A kettő sokszor egy.

 

 

 

MENNYIT ZSUGORODOTT A VILÁG?

 

Ó, jaj, határvitái a létnek,

hogy a dolgok lassan összeérnek,

hogy a világ egyre kisebb, tényleg,

hogy elveszik, ami lényeg,

ó, jaj, világ, téged

zsugorodásra ítéltek!

 

Hogy „rohannak már az évek”:

a perc elmúlt végleg,

mint lyukas pénz, üres képlet,

úgy a holnap is véget

ér, mint bárány, nem is béget,

ha letaglózzák. Elég lesz

elkezdeni, s itt a végzet,

a távlatok nem túl szépek.

 

Hogy szakadnak már a gének,

lélek, lélek, lélek, lélek,

elvesztél, s én nevetgélek.

Ne gondoljatok szemétnek,

a jelen is elmúlt végleg,

amit élünk, csak kísértett,

a kitalált világvégek

mind elmúltak, ez az élet.

 

Hogy rohannak már a féltett

titkok, jövő-repedések,

ami nincs még, már kísértet,

behuhogta a vidéket,

lepedőben, hogy a fények

ráhazudták az egészet

arra, mi volt. Az se lényeg,

hogy a létbe dobjon téged,

aki alszik, aki ébred,

fénysárkányok, barna népek,

ezüst színű szóvidékek,

aki alszik, mindig téved.

 

Hogy változnak meg a szépek,

hegyek háta, kéklő élek,

feltámadó új remények,

szédelegnek, mint a lélek,

feltámadni épp elég lesz,

ha még mernek, ha nem félnek.

 

Hogy lassulnak már az évek,

ebből ötven is elég lesz.

Vagy több kéne, nem a véges?

 

 

 

VERSKOCKA

3 vers függőlegesen egymás mögé állítva, majd vízszintes metszeteikben szintenként összeolvasva

 

A három réteg szemből nézve:

 

A

 

egy fát választottam barátnak

sose csönget hívatlanul

sose hív magához

 

B

 

sejtem ki leszek

az üres világ foglya

innen nézve halott

 

C

 

tudom ki vagyok

meglep hogy ti is tudjátok

a megszökött dühös árnyék

 

A három réteg föntről nézve:

 

1

 

tudom ki vagyok

sejtem ki leszek

egy fát választottam barátnak

 

2

 

meglep hogy ti is tudjátok

az üres világ foglya

sose csönget hívatlanul

 

3

 

a megszökött dühös árnyék

innen nézve halott

sose hív magához

MÁSODIK VERSKOCKA

 

Négy keresztöltés függőlegesen egymás mögé állítva (A-D), aztán a föntről nézett metszetek (1-4) újabb négy keresztöltése, a kockát lehet jobbról rápillantva is olvasni (I-IV), így összesen 12 keresztöltés jön létre, mivel mindnek két olvasta van, 24 vers alkotja az egészet, ami itt nem gömb, hanem kocka, így a jelentések néha meglehetősen sarkosan feszülnek egymásnak

 

Szemből nézve:

 

 

A

 

szélén          erdő           belül             fák is

bármi           mozdul       ágak             zúgnak

jónak           lassan          könnyebb     lenni

rossz van     körbe           titka             semmi

 

 

B

 

egek            nincsen        kincse          látják

kútja            száraz          az űr            árad

ritkán          vizes             maga           ura

tárul            minden         semmi         az úr

 

 

C

 

vége            fű nő            képzelt         ember

kezdett        lassan           világ            lenni

tűnik           a fa               álma             ritka

ködbe          gyorsan        ólom            játék

 

 

D

 

világ            partján         angyal          járkál

lehet            néha             nehéz           minden

a jó              ásít               pisztolyt       szíjaz

útja              a hó              próbál          álmot

 

 

Fölülről nézve:

 

 

1

 

világ            partján        angyal           járkál

vége            fű nő            képzelt         ember

egek            nincsen        kincse           látják

szélén          erdő           belül              fák is

 

 

2

 

 

lehet            néha            nehéz            minden

kezdett        lassan          világ             lenni

kútja            száraz         az űr             árad

bármi           mozdul       ágak             zúgnak

 

 

3

 

a jó              ásít              pisztolyt       szíjaz

tűnik           a fa               álma            ritka

ritkán          vizes            maga            ura

jónak           lassan          könnyebb     lenni

 

 

4

 

útja              a hó              próbál          álmot

ködbe          gyorsan        ólom            játék

tárul            minden         semmi         az úr

rossz van     körbe           titka             semmi

 

 

Jobb oldalról nézve:

 

 

I

 

fák is           látják           ember           járkál

zúgnak        árad             lenni             minden

lenni            ura              ritka              szíjaz

semmi         az úr            játék             álmot

 

 

II

 

belül           kincse          képzelt          angyal

ágak            az űr            világ              nehéz

könnyebb    maga            álma              pisztolyt

titka             semmi          ólom             próbál

 

 

III

 

erdő           nincsen        fű nő             partján

mozdul      száraz          lassan            néha

lassan        vizes            a fa                ásít

körbe         minden        gyorsan         a hó

 

 

IV

 

Szélén         egek            vége              világ

bármi          kútja            kezdet           lehet

jónak          ritkán           tűnik              a jó

rossz van    tárul             ködbe            útja

 

 

 

KI HAJÍT BELE A ZSÁKJÁBA?

 

Létem ha egyszer fölmerült,

minek ez a sok egybegyűlt?

Lángot eddig is bőven láttam,

ennyien vagyunk az elmúlásban?

Azt hittem, egyedül én nem vagyok,

mért látok seregnyi hasonlatot?

Szájába ki vesz, hogyha kérem?

Ki utazik a denevéren?

Minek a test, ha lélek nincsen?

Hogy a szerelem elrepítsen

oda, ahonnan menekülnek

motyót cipelő égi szörnyek?

Ki hajít bele a zsákjába?

A nagy nemlétnek ez az ára.

Ki gúnyol rajban megeredt

senkiket, menekülteket?

 

 

 

KÉTKARÚ MÉRLEG

 

Egy mákszemet egy dió ellenében,

hogy a múlt nem ropogósra sült kacsa.

 

Egy diót egy kacsa ellenében,

hogy az ég nem vérből és mentából kevert elegy.

 

Az eget egy kacsa ellenében,

hogy a jelen egy hordó bornál sem nagyobb.

 

Egy hordót az ég ellenében,

ha bezárhatod egyiket a másikba.

 

A kintet a bent ellenében,

ha van út a kettő között.

 

Az utat egy mákszem ellenében,

ha a jövő nem félig evett kacsa.

 

 

 

A VAK

 

„Vídulj gyászos elme! megújul a világ,

          S előbb, mint e század végső pontjára hág.

          (…)

A föld kereksége megrendült e szóra,

S látja, hogy érkezik a régen várt óra” Stb.

Batsányi János: A látó

 

Vidulj gyászos elme, elagg most a világ,

előbb, mint a század közép pontjára hág,

nem is kell eltelni első negyedének,

közelebb jönnek a kezdetnél a végek.

Hülye nagy szavak csak ezek persze, hagyjuk.

Pár éve laknak a Balatonon hattyúk.

Kacsák helyét kérik, és vízicsibékét.

Sohasem harcolnak, ki tesz köztük békét?

 

Ti, kiknek szíve most vidámságba merült,

a többi szervetek ideges menekült:

tekereg a gerinc, kígyó akar lenni,

a máj szeszt kér: Miért jut mára csak ennyi?

A gyomor nem korog, teletömték hússal,

vért von el az agytól, puha koporsófal.

 

Épül a babona barokkos oltára,

elvész húsz év, elvész száz is, de ki bánja.

Pusztuljon ami volt, pusztuljon, ami lesz,

az ön pusztítása több jó ivást kitesz.

Mert ön nem lehet ön, legfeljebb csak maga,

de te maga se vagy, nem voltál az soha.

És te se maradhatsz, más te kell ma ide,

nem büszke, nem okos, egyszerűen üde.

 

Tegnap havazott, ma a felmelegedés

elfújja a telet és ennyi az egész.

Eme dicső nemzet felkelt ím egészen,

megjött egy új e-mail, megül itt a gépben.

Az ember elvesztett örökös rabláncát

meglelik a mélyben és gyorsan kiássák.

Tekereg a gerinc, kukac akar lenni,

ebbe a friss földbe hogy juthatott ennyi?

 

Tetszik a bogárnép, jó kemény a háta.

Az ámokfutásból mennyi van még hátra?

A rovarfuttatást a katica nyeri,

riporter faggatja, útjáról kérdezi.

Nem nézi a tévét, régen kikapcsolta

az értetlen Moszkva, ostoba Európa,

mikor a portréfilm lemegy okulásra,

hogyan teljesül be a katica vágya:

 

hogy futni tanítsa az egész világot,

mindig azt akarta, mindig arra vágyott.

De rossz a riporter, ostobák a nézők,

ellenség mindenki, miért nem megértők?

Lehagyta a nyulat, gepárdnál is gyorsabb,

ő csak a szerencse hátán lovagolhat.

 

A föld kereksége felröhög e szóra,

és látja, hogy megint elmúlott egy óra,

mikor az egyenlő nem lehet egyenlő,

amikor két testvér egymással egybenő,

amikor a szabad csak táncra invitál –

letűnnek a múltba, mint egy latintanár.

 

Vidulj gyászos elme, elagg most a világ,

előbb, mint a század közép pontjára hág.

 

 

 

HAGYATÉK

 

Borisz Paszternak verse, melyet Mandelstam eltűnése után írt, és bátran azonnal elégetett, de különleges számítógép-technikával sikerült egy kupac Moszkva környéki hamuból rekonstruálni. Sajnos a vers címe vagy címzettje így is ismeretlen.

 

Ki nem állom a hazug

vigyorod a konc fölött.

Amit mondasz, az böszme

önimádattól csöpög.

 

Félsz attól a szégyentől,

hogy a nép majd elzavar,

pedig készül már a zápor,

szétver majd a zivatar.

 

Száz év múlva szüless meg,

legyél hentes, vagy szatír,

legyél kutya, vagy csak eb,

kézben kettétört radír!

 

Nem tudom, ember vagy-e,

vagy egy nemesebb anyag.

Hazugságaid nélkül

belőled mi sem marad.

 

Egy eltépett sajtpapír,

orvosi igazolás.

Ha rád bízzák, akkor nem

lesz soha feltámadás.

 

 

 

KIS PRÓBA

 

A tükör elé lépek,

és kipróbálom, hogy milyen

leszek, ha majd halott.

A szem kimered, a

száj kitátva, de nem

érzem azt a szagot.

Nem vagyok, de élek.

Vagy nem élek, de

a végtelenen nem változtatok.

 

A végtelenen úgy változtatok,

ha tudom, két semmi közül

melyik nagyobb,

s ha rájuk süt a nap

a ferde fényben

melyik hogyan ragyog.

 

 

 

HANGGYŰJTŐ

 

1

 

A fekete fejek, a fekete fejek

kottafejek a papíron,

a fekete hajak, a fekete hajak,

a helyük gomolyog, ahogy írom.

 

A kicsike szemek, a kicsike szemek,

perzsel a nézésük, ki se bírom.

A kicsike remeg, a kicsike remeg.

Nézd, ki az ott? Idehívom.

 

 

2

 

Magas sarkú cipőben járni nem jó,

de megszépül a láb, ha fölveszed.

Sajnos a nő is épp olyan halandó,

mint te, aki a pusztulást is élvezed.

 

 

3

 

Megállni tudni kell,

meg állni tudni kell

a véletlen szavát.

 

Kiszállni tudni kell.

Ki szállni tudni mer

a véletlen lován,

 

az véletlen se kell.

A véletlen se kell

az égi harcba már.

 

Megállni tudni kell,

meg állni tudni kell

a véletlen szavát.

 

 

 

ZELKIÁDA

1

AZ ÚR SZAKÁLLA

Későáprilisi kéket feszít
a menny és a zöld pokol
közé egy nagy díszlettervező,
szárnyra kapó ördögök
és ember nagyságú denevérek
a kivitelezők,
mérnek és rajzszögeznek,
ropog az ég korhadó
faváza a szokatlan súlytól.
Egy darabig az Úr
arcáról egyetlen szakállszőr
se fog lehullni ránk.

 

2

GYÍKOK

A forró kövön három
gyík kergeti egymást,
pikkelyes bőrükön
még jóformán ott a tojáshéj,
de a fejüket föltartják
a tavaszi varjúkárogásba.

 

3

FOGMŰTÉT UTÁN

„Fekszem a földgolyón hanyatt,
hívom, hogy sorakozzanak
körém rétek, hegyek, tavak,
minden állatok, madarak –
milyen förgeteg támadt a szobában!”

ZZ: Szívroham után

Fekszem a földgolyón háton,
nem hívom, de mégis várom
gyorsan múló kis halálom,
elhull a fog, mint az álom.
Milyen szélcsend tombol a zajban.

Erdőbe hull a szemfogam,
minden gyökér már odavan,
szemem csukva, hagyom magam,
magam csukva komótosan.
Milyen zajcsend tombol a szélben.

A vízcsapba csüng a kezem,
partján a fát úgy képzelem,
mintha létből létbe velem
átbillenne. Nincs végtelen.
Milyen szélzaj tombol a csendben.

 

4

NAGYPÉNTEK, 2011

A világ létezik akkor
is, ha diktatúra hódít
meg belőle pár
szobát, teret és irodát.

A világ létezik akkor
is, ha szegénység csal
lépre jósorsra érdemes
embereket.

A világ létezik akkor
is, ha a megváltás épp
nem érhető el se
evilági, se túlvilági
eszközökkel.

A világ létezik akkor
is, ha hiába hívnak
egy rég halott költőt,
hiszen itt van,
egészen közel.

 

5

ALACSONY ZÚGÁS

Hagymaszagú fehér virág
a kocsányos tölgy alatt.
De nem egymaga. Egy országnyi
virágfej. A gondolataikat
tolakvó méhek gyűjtik
sűrű, sárga pépbe, ikrás,
nehéz folyadékba,
és nem lesz fontos
se a megrabolt fej,
se a fullánkos fosztogató.

 

6

HÁNY MÁSODPERC?

Hol a házad, középkorú,
hol az utad?
hol az autód, hol a cipőd,
hol az utad?

Hol a jövőd, hol a jelen,
hol lesz a múlt?
Ha nem figyelsz, áthelyezik,
hol lesz a múlt?

Hol az árnyék, hol a napfény,
mért süt a hold?
Hol van az űr és hol nincsen,
ha süt a hold?

Hány másodperc a 40 év,
meg a többi?
Hányszor sújt ránk ez a sóhaj,
meg a többi?

Hol az átok, hol az áldás,
öregember?
Hol leszel és miből leszel
öregember?

 

 

7

MADARAK

Vak startgödör. Halott mező.
Kihalt a pálya, rejtező
gaz verte föl. Vak startgödör.
Helyén a gaz se tündököl.

Vak szemgödör. Halott rigó.
Szeméttel lett tele a tó.
A nagymamám rég nincs velünk.
Ez átformálta istenünk.

Az enyém biztos elhizott,
a szemgödrében én vagyok.
Vak szemgödör, halott egér.
két macska szája összeér.

Jövök az utcán sehova,
s ha nem jövök, az se csoda,
jövök, mert jönni kell megint,
s a nemjövés is rámlegyint.

Hát állok itt, hát állok ott,
az álldogálás megszokott
módja a nemjövésnek is,
és jöttmentségre kényszerít.

A sírgödör nyitott irány,
a buckára leszállt sirály
a szárnyát tárja és szarik,
hogy megjelölje vágyait.

 

 

KÖZEL

 

Árad az áldás, az átok,

47 évesnek látom

a világot.

Előtte nem volt, csak létezett.

Léte nekem tett egy halvány

ígéretet.

 

Áld az áradás, megátkoz,

sosem jártam ilyen közel

a világhoz.

Bár a lényeg elkeserít,

sose volt még a túlvilág

ennyire itt.

 

---

 

A digitális változatot Király Farkas kódolta.