Dobai Péter: Voltam élni

versek

Alapkiadás: Parnasszus Könyvek, 2018

---

 

ÉDENT

Édent akartam, nemcsak békét.

Lángoló fákat, nemcsak tavaszt:

maguktól-kigyulladtakat.

Most mint egy sűrűre font kosár

fejem köré szűkül lombjaival a nyár.

Most szolgaként cipelem nem-tudásom,

lakható nyom nem marad utánam,

nem-helyem és nem-lakásom

minden eddigi hely és lakás.

Csak az elhagyott, megtett utak

összegyűlt messzesége kutat bennem.

A dolgok olyanok most is,

mint az első pillanatban.

Nemhiába gyűlölöd a képzelet realizmusát!

Az évszakok a fészket összehordták,

de én édent akartam, nem ezt a tisztaságot,

amit, mint cellát, naponta üresre járok,

nem ezt a tenyérgyáva fészket,

ahol már minden harcot, minden békét értek,

hanem édent, igent, szólítást,

nem tervet az alkalmazkodáshoz,

nem ráncokat az arcra,

a türelem apró sírkeresztjeit,

nem éjszaka gonddal visszafoglalt napokat,

nem a gondokból kipakolt reményt,

nem a lelakatolt arcokat figyelni,

ahogy vonásról vonásra merevednek,

mint az öntevékeny félelem képtárai.

Nem ezeket a vasredőnyök vak és halott

hullámai mögött rejtőző üzletek és raktárak

módjára zsúfolt álmokat akartam,

nem ezeket a vasakkal vakra és holtra vágott,

téglától tégláig szaggatott földalatti álmokat,

anyagalatti álmokat, melyekben minden

a helyén kínlódik, anyaszült helyén, hogy meglegyen,

akár keresem, akár nem, akár kell, akár nem…

nem ezeket a valóságpárti keretálmokat akartam…

(minden, ami van, csak azért van,

hogy előkészítse tulajdon tagadását)

 

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Nincsenek mögöttem tanyák

férfiba belevert asszonyokkal,

asszonyba belevert férfiakkal,

csak gyökértelen nagyvárosarcú múlt:

nincs benne patkónyom lórúgás ól kemence

nincsenek mögöttem tanyák házak hazák.

A filozófiát akartam hazának.

A szabadság fogalmát szabadságnak.

A rend fogalmát személyes rendtartásnak.

De a filozófia halott.

Mint egy uzsorás, aki nem hagyott végrendeletet.

(A filozófia olyan szenvedélyévé

vált az értelmiségnek, mint amilyen

szenvedélye volt az arisztokráciának a vadászat.)

A gyakorlat él csak:

az eszmék lényege.

És a költői képzeletnél szebben virágzik

mint tegnap, ma is –

az üzletek költészete.

Édent akartam, nemcsak életet,

mely két halál közé szorulva

csak óvatos sors lehet.

 

SZOMJ

Kutak fényszomja

szomjúságom.

 

Lehajló női háton

sugárszurony.

 

Őszi vizeken

vitorlacsend.

 

Üres árbocon

lobogók szomjaznak.

Sodrást áhít a holtág:

tükrén sirály-krétarajz.

 

Nyíl-madárraj:

élő kés a hal,

csillog a csőrben.

 

Szárnyak suhintásában

kés

kés

kés

kutak fényszomja

szomjúságom.

 

A MEGELÉGELÉS STÁCIÓI

A kimondottak emléke.

A kimondatlanok emléke.

Annyi képzet, hogy sokaságuk

maga a bűntudat. Nincs rend.

A tárgyak naponta megdolgoztatnak.

A rendtartás szürke őrülete.

A gondokon nincs oroszlánsörény.

Pontosan, mint szürkületkor a hiénák,

előjön és a várakozások mélyén dögöt talál

a félelem.

Azt, hogy mi időszerű,

mindig időszerűtlen

emberek döntik el.

A megnyilvánulás nehézsége.

Az egyik ember becsukja a másikat.

Csak a lakat-közérzet liberális.

A rendtartás lakatos őrülete.

Csak a falakat és a csontokat

nem kell naponta rendbe rakni.

Körülöttem raktár és fészek a szobám.

Itt minden elrohadt kis részlet

életet jelent. Azt jelenti,

amit el fogok hagyni.

A lázadás türelme mélymerülésű:

nem áll egészen a parthoz,

hozzá kell szabni a kikötőt.

 

Minden szónak emberarca van,

ezért olyan szomorú minden hazugság.

KÉPEK

Vonatot dobol a virradat.

Eldől a vidék,

mint könnyű vitorlasor:

átfutja a szél vízmosása.

 

A lombokat sugárnádas röpüli át:

égő vadásznyilak.

Fába dobott kés remegése –

 

 

Futó vagonokkal darabolt táj.

A mellkasom az enyém.

Napozik egy uniformis.

Egy rohamsisak magához tér.

 

Zászlókra hull a szél.

 

A férfiak vízsugarak.

Nőtlenül. Temetetlenül.

Forgóajtó négy nyílásában állsz.

A nők visszaszülnek magukból.

A lányok visszavetélnek magukból.

És undorító ez az egész.

A vers persze vers.

A nyelvben kezdd el

az őrület régészetét.

TUDOM

 

Egy régi versüzenet idézése

 

                                             Máté Marinak

 

 

Este majd liliommal fekszenek le a férfiak

és páfrányok kőnyomatát érintik reggel:

szerelmük antracitba temetkezik,

szénarccal alszik Ruhr, Donyec nehéz földjében.

 

Egy kerten megyek át, nincsenek fái.

Virágai: házfalakon szétszórt belövések –

kinyílnak a télnek.

Madárijesztője – névtelen király –

gyönyörködik az ellenségben.

De ezer darabból áll ez a kert,

egy darabból állt az Éden.

 

Ahogy a vízről visszaverődik a kép,

úgy hajol a jelen fölé a múlt

és két arcodat jövővé metszi össze.

 

A zsalugáter-redők

(mint sűrű létra árnyéka)

az arcomban maradtak.

Lefeslik róla(d) a tekintet.

 

Az igazi múzeumok a föld alatt vannak.

Az igazi képeket bemeszelte a tisztaság.

Az igazi észak nem olvad.

Az igazi dél halálos napszúrás.

LOYOLA

Füstkolostor.

A magas, mozdulatlan ég.

Mellharang. Legalább! Madárkeresztek.

Szeretni a keveset. Kiválasztani egyet.

Parttalan aszkézis.

Mindegy, hogy a benépesített név

nem oly hatalmas már, mint a megelégelés.

Tudni azt, ami meglesz.

Tudni azt, ami nem lehet meg.

Az áldozat öngyilkos színlelés.

Úgy akarni

kőkövön

osztatlanul

kegyelem helyett

a rendet

kőkövön

legyen Isten a határ

hogy nincs: azon az áron.

 

EGY RÉGI HOSSZÚ KELET-EURÓPAI TANGÓ
EGY RÉGI KELET-EURÓPAI ÉTTEREMBEN

Talán Szófia? Talán a front?

Ezek a fehér sörfoltos asztalterítők

úgy fekszenek ebben a homályos hodályban

mint egyforma katonasírok egyforma temetőkben

egyforma őszi lombhullásban.

A szaxofon elindul mint egy öreg tábori üteg…

Ó játsszatok tangót fiúk

(zöld madárkabátban őszi buzi zenészek)

legyetek egy percre büszke hispániai hímek

legyetek spanyol bikák galambgerinccel is

legyetek  – amíg szól ez az asszonyhónaljszagú

ringó sűrű zene –  toledóiak felfújt kerek vörös

képetek látszódjon ettől a melódiától újra ifjúnak

szóljon az a kapadohányon bakadohányon elnyűtt vén

tüdő piruljon az a meglöttyedt örök mosolyágyas arc

tésztapuha arc az arc az arc az a megdöglött arc

az a megdöglött pofonszép fiúarc

az a pofonpimasz megdöglött húszéves arc

az a csókhideg csókhamvas tizenhétéves arc

az a korán beavatott arc a beavatlan arc

vén gumigerincek vén névtelenek ismeretlen sírhelyek

talán Belgrád talán Újvidék talán Szeged

talán a Keleti pályaudvar étterme

szólj édesen te katonavonathosszú tangó

te édes nyilvánosházi zene halk hívó

kurvatangó remeg a láb a comb reszket bele

bele… bele… BELE!

félig walzer félig kánkán félig tangó

mint a tél olyan nagy és fehér a terem

raktár és kórház keveréke halk hívó dallam

kaszárnyafolyosó törvényszéki váróterem

játsszatok kis verébkezekkel amikkel valaha-se

fogtatok jólálló csöcsöt  nagyot és vidámat

csak lógó-riadtat csak olcsó-laposat

csak barna földes mellet szegényet özvegyet

nyögve mint a bőgő bőgni kéne bőgni szépen

reszket az ujj a húr a vonó reszket az egész kis élet

de férfi marad az ember

és akad neki ringó riszáló doromboló lotyó

forognak mint szélben a hó a drága kis csípők

derekak fenekek szólj talán Varsó talán Bécs

talán magyar disszidensekkel teli láger

kis barakk kis bécsi étterem a periférián

talán Trieszt Fiume talán szólj Svejk

csempészd vissza a szívekbe a békebeli szívekbe

a havanna-szivaros-álmú szívekbe

a strici-komisz ifjúságot

tangó talán kánkán talán tegnap talán walzer

talán nóta „hat nap óta” talán végállomás

csempészd vissza a hidegbe azt aki tényleg fázott

azt aki tényleg hősi halott azt aki élő emberi árok

amelyen minden kín minden nóta minden szar lefolyt

amelyben minden kín minden nóta minden ócskavas megállt

eldugult mint a szív a torokban mint a húszfilléres

zöldpaklis pipadohány a pipaszárban szólj talán

talán Berlin az Ostkreuz körül fehér valódi

sörbetonban hogy beleáll a száj a száj

és führerfehér hab marad az ajkon szólj

add vissza a rozzant asztaloknak

a hősi halottaknak akik hiányoznak

a kozákkomisz ifjúságot

szólj talán

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

elindul a szaxofon a pozón a prosztó meg ül egy nagyot

a kihűlt széken a kihűlt ötven éven

szólj talán Zágráb valami kemény horvát csehó

szólj talán talán szép cigányhangon szólj

te kapitánytangó te kapitánykánkán szólj

szólj talán Pola „Im Abendsonnenglanz”

kis képeslap haza (soha) rajta a

Briefzensur szögletes pecsétje S. M. S. Alpha

a Marinefeldpost elsárgult papírja

szólj szólj Mayerling Rudolf merengő lovagarca

Ferencz Ferdinánd vérhieroglifás zubbonya

szólj SVEJKSTRAUSS

szólj te pro-patria-tangó hazudj

édesen te fekete meztelen ringyó mostoha

 

ÉLETFOGYTIGLANOK

A muzulmán hitre áttért magyar 48–49-es

száműzött emigránsok kényszerlakhelyéül

kijelölt Aleppo, Szíria, akkor a Török Birodalom

tartománya.

 

 

A sivatag, mint az agy, mint a tudat.

Jégszikrás, sodródó homok. Hiéna-nesz.

A Ramadán havában egy kis önmarcangoló katolikus

meditáció és honvágy, halálosan.

Gróf Bem József  generálisnak, az Erdélyi Magyar

Honvédhadsereg főparancsnokának flegmája,

arisztokratikus toleranciája a forró szíriai homoktengerben

és lengyel nyelvű jegyzetei a Koránhoz…

Bottka János hadmérnök-őrnagy hőlégballonokkal kísérletezik,

ezt a tevékenységet a török hatóság haladéktalanul megtiltja…

Jould dragonyos kapitány és Zarziczky vértes kapitány

fandangót táncolnak szép szír leányzókkal, Masher bég

és Kehrim pasa mélységes felháborodására…

Anasztázy Konrád honvéd százados

szakadatlanul görög vörösbort vedel és

teli torokból harsogja a M A R S E I L L A I S E – t,

de ezért a törökök nem haragszanak, mert azt hiszik, hogy franciára

fordított szent részleteket üvölt a müezzinek hajnali fohászaiból

Allahhoz… Batiszy Kristóf százados, a branyiszkói roham hőse:

kommunákat tervez, Fourier nyomán…

Figyelmessy Fülöp, lovassági kapitány párbajra hívja ki

a lindaui születésű és Perczel Mór tábornok seregében

Szenttamás ostrománál megsebesült Kurt Hagedorn

lovassági kapitányt, egy bizonyos cuxhaveni születésű

Hildegard von und zu Dohna-Schlodien őrgrófkisasszony miatt,

akit a két tiszt közül egyik sem ismer,

csak egy olajfestményt láttak róla, valamikor régen, Bécsben…

A törökök engedélyezik a párbajt, Bem tábornok megtiltja.

A két lovassági kapitány mégis párbajozik,

de a pisztolyok nem sülnek el a trópusi hőségben…

Marosi Aurél honvédőrnagy, miközben teljesen a hasis

rabja lesz, visszakatolizál, egy dervist kényszerítve

fegyverrel e szertartás lebonyolítására…

Rozsályi Miklós honvéd főhadnagy egy kurd leányzót,

akit Lollinak nevez, türelmesen megtanít németül és

magyarul egy versre:

 

„Was mein armes Herz hier gebanget,

Was es zittert, was verlanget

        Weisst Du, nur Du allein…”

 

„Mi én szegény szívemet aggasztja,

        Amitől remeg, ami a kívánsága,

        Egyedül csak te, csak te ismered…”

 

A szép kurd leány, az ázsiai, keleti Lolli, mind hibátlanabbul

szavalja németül és magyarul a megtanult verseket tanárának,

Rozsályi főhadnagynak, aki olasz csempészboroktól bódultan

alszik sátrában… Kmety György honvédtábornok,

aki mint száműzött szintén iszlám hitre tért át,

aki a Bácskában fényes ütközeteket vívott és

aki a temesvári csatában a balszárny hős parancsnoka volt,

itt, a szíriai Aleppóban Kossuth autoritását vitatja hosszú tractatusokban…

Pier Paolo Pasolinghi, az olasz Monte-légió őrnagya,

vívóleckéket ad török tüzértiszteknek…

Korzelinszky Szever, kapitány a könnyűlovasságtól,

mivel ő is iszlám hitre tért, hát már csak ezért is:

egész háremet tart fenn pompás sátrában török, szír,

kurd nőkből, akik rajongásig imádják a daliás lengyel lovastisztet…

—————

 

AZ A G Y, MINT A SIVATAG, A T U D A T, MINT AZ ÁZSIAI NAP

A haza sírja messze van. Az aradi bitófák már csak üres cölöpök.

Csak a török őrszemek ülnek csendesen,

az élő holtakhoz úgysem jöhet hírmondó, látogató, leveles-futár…

Szép kossuthszemű ősz van Aleppóban…

Homok és por száll a szemekbe és a megharcolt eszmék közé:

a gondolatba, honvágyba, emlékezésbe, álomba…

ijesztő, örök ébrenlétbe, világtalan virrasztásba…

—————

Csak Te, az Erdélyi Hadsereg honvédszázadosa, Petőfi Sándor,

csak Te – amikor kozák dzsidák tízezrei rohamozták

a legbátrabbnak, Bem tábornoknak arcvonalát és „Bem apó”,

ahogyan Te nevezted versedben el, már kiadta az elszakadási,

a visszavonulási parancsot –

csak Te, aki csupán egy szót mondtál: „P o t o m s á g!”

Százados, csak Te hiányzol ebből az aleppói száműzött

honvéd-tisztikarból…

Csak te hiányzol halálosan, Petőfi Sándor, halhatatlanul!

RÉGI MAGYAR KÉPTÁR

Munkácsy: Siralomház. Könyöklő szegénylegény.

Frangepán és Zrínyi a siralomházban. Véres sóhajok.

Martinovics röpülő papfeje. Üvöltések két tenyérbe.

Úr-hegedű-cigány. Rózsa Sándor a lovát zokogtatja.

Könyöklő férfi. Az arc magába mélyed, mint a puszta.

Agárarcú gróf. Lábánál pihenő kopó. Súlyba fáradt puskatus.

Egy öl fa. Néni. Rőzse. Ölbe vett apró erdők. Lőnek.

A bőgő bőg, mint összerugdalt kurvák az útszélen.

Beszédül egy dzsentri. Hozza a fejét pohárral lefejezni.

Cimbalompatájú kocsma. Legyezőszerű kártyamaszkok remegnek.

Egy kéz söpri a pénzt. Egy másik a kezeket. Egy elejti az életét.

Csontváry klimaxos cédrusa. Távoli, déli neurózis. Kóma.

Túl nagy szemek ahhoz, hogy messze lássanak.

UNDER

                                    Balaskó Jenőnek

 

 

General Travel Information

1970 Hungary Customs Regulations

Night Life Hunting Riding What to Eat?

de te azért is utazz Karthágóba

a sóval hintett

a fehér Katyusa-Karthagóba

utazz Sztálingrádba

a fák tavalyi lombja

mintha visszafelé kitavaszodna

és felelne rá karácsony és trombitaszemét

hogy te akartad

és te nem akartad

 

RÉGI

Égő szélgödrök a lombok.

Lent a tenger dobálja magát

elsüllyedt homokágyán.

Arcod nyugodt már, mint itt az öblök.

Az iszapon csípőmozgásod üzenete.

 

Bozótcafatok kapaszkodnak

a dűnék éles kúpjaira.

Kagylók, halak, csigák zuhognak

a  hullámok alól: élve, mint mi.

Hátra van meghalni még.

 

Régi vagy,

mint lábadnál ez a kő,

amit a víz ritmusa

időzít formáiba.

 

FORO ITALICO

Lila felhőtáblákon zuhan a villám.

A Monte Marión forgószél spirálja

tombol, nedves márványfalakra,

hősi szobortorzókra, szarkofágokra

holt faleveleket tapaszt:

megadásra kitárt tenyerek,

tűnt társuk után remegő

szerelmes latin leánykezek – – –

 

IGYATOK KULACSOMBÓL
ÜLJETEK LOVAMRA
EZ SINCS, AZ SINCS
KILOVAGLÁS EGY ŐSZI ERŐDBŐL

mint amikor lány elalszik

összegömbölyödve

úgy becsukódik a kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

 

mint amikor ajtó rád nyílik

ahogyan valakinek a teste

tükröt lobban a kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

 

amikor hasonló képet lát a szem

de szebbet annál amire emlékezne

kinyílik ahogy a kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

 

amikor bárki bárminek végére ér

hogy az egészet elölről kezdje

hegyén és élén fog mint a kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

ahogy mindenki magára vár

mindig másokban gyülekezve

annyi kézhez kopik hozzá a kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

 

aki jóságból kereszten meghal másokért

az mások bűnével szeretni szeretne

az magától bűnös mint a kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

 

akit saját tudása végül már utolér

tudva hogy ezzel magát is befejezte

bűntárgyként marad meg mint egy kés

egy lesz mindenből

vagy egy se

 

ÉSZREVÉTLEN

Kivetkőzni.

Minden rongyból, ruhából,

ingből és zászlók vásznából is,

melyekbe bélyeget

és sorszámot szőttek.

Levetni a kórusblúzt

és a magunkon felejtett karnevál

krepp-cafatjait.

 

Tengerbe öltözni.

Viharhoz készülni.

 

TEST, FOLYÓBAN

Szervek, mint a kövek.

Test, mely nem tagolt tagokra.

 

Arc, melyben nincs anya-vonás,

csak a hal-ős,

ki benne vár a Napra,

kiégett, vörös száj,

kivájva egy kiáltásra.

 

Áramlás rajzolja egyre.

Mielőtt neme megszületne

kagylók hasítják szeméremajkait

fiútestre.

 

NYUGODTAN MEGÁLLNI OTT

Valami megtart.

Valami készül és kész lesz.

És nem hideg. Nem idegen.

Lakható, élhető, olyan, amilyen.

De ahol várlak,

ott még soha nem éltem,

ott még visszatartom a lélegzetem,

hogy legyen esély,

hogy ne legyen emlék,

hogy engem tévedj

utolsó hazádnak.

 

 

BETELT SERLEG

Kint partok. De semmi bennem.

Nem tudtam, milyen: félni a félelemtől,

és milyen lakni a félelemben.

Kint tárgyak, de semmi bennem.

 

Kint dolgok, majdnem eszmék.

De semmi bennem. Én csak így-úgy élnék?

Mert vagyok egy elgondolt és adott van-ban

és ettől én már váltig-váltatlan én vagyok?

 

Kint esték. Alig bírok ülni a széken.

A szavaknak értelmet én adok?

Vagy én is, de más is? És én ezt, mások azt?

Ki mondja ki akkor kétszer a szavakat?

 

Kint: ti. És tinektek: én, az ők-ben.

Tudom. De semmi bennem. Egy tény sem.

Mit olvassak egy régi anyakönyvben?

Gyanús, hogy csak kívülről tudom magam.

 

Kint: én. Mint egy jóslat: egyedül.

De semmi bennem. A félelem figuráinak

nem lesz hosszú karneválja-:

rendet teremtenek soraikban a véletlenek.

 

BALTI HAJNAL

…nem szeretnék, nem akarok  mást, míg csak engem is,
 fűzként, a nagy ár el nem visz, úgy, hogy álomban,
lebegőn hanyatlom majd a habokba…”
Friedrich Hölderlin

 

 

A Balti-tenger virradati ólom-érme

Hold-címerrel ragyog még északot és éjszakát,

de már hajók futnak ki hamvazó vizére,

fölhasítva alvó hullámok sátortáborát.

 

Horgonyok szakadnak föl sziklás mederből:

láncszemek szikrázva hoznak mélyvíz-cseppeket,

s ahogy a csillagok kvarca kiég az égről,

fehér pezsgéssel élednek nyomdokvizek.

 

A tér még időtlen, de már egy másnap ez,

csak a horizont magánya mutatja még a tegnapot.

Az első sugarak vizekre-kivont pengefénye megragyog,

ahogy fénye szemednek, amikor megláttad a szerelmet,

 

ahogy csapása pengédre egy másik pengének –

Azóta álmok mélyén bolyong a társad

s ahogy hullám hullámtól hullámot elválaszt

kint a jégazúr nyíltvizen, úgy tőle téged: tengerévek.

 

EGY TERVEZETT EMLÉK
EGY ALKONYI STRANDON

Minden szerelem három ember között hal meg

és múlik el és lesz más, mint szerelem,

soha nem két ember között.

Ez ugyanúgy igaz, mint mondjuk az, hogy

a fiúk vér nélkül vesztik el anyjukat,

aki vérrel szülte őket.

Lehet, hogy az a szép, az a békés,

ha éjszaka alszik az ember

és vekker nélkül veszi észre a hajnalt,

és eszik délben és eszik este is,

miután napközben kiolvasta az újságokat.

A való világban kell élni,

a világ azonban szobákból áll,

amelyekbe be kell lépni és amelyekben időzni kell.

Lehet, hogy az a szebb, ha egy tengerparton,

egy alkonyi standon megállsz

és többé nem nézel soha vissza,

hiszen, ha innen is tovább és beljebb akarsz menni,

nem állít meg a tenger.

 

A B-UTCAI INTERNÁTUSBÓL
ELINDULVA VALAMERRE

Milyen nyugodt ma Havanna.

A pálmákban ma nem égnek

az áramos széltüzek.

A tengeres, messzelejtő, parti kertek

vadonja mélyén, a villákban, a teraszokon

nem látszik élet, nincs karneváli lampion.

És a tenger vadonja is mozdulatlan.

Így, ahogy most

az életemmel fényképezem ezt a várost,

mintha csak emlékem

volna,

nem időzésem,

nem helyem,

mintha

bennem álmodna

minden múltja:

régi, kusza gyermektérképeken

egy másrajzú jelent.

 

MÁSNAP

A hold fotogramja az égen.

Kihűlt dúralumínium korong.

A házak, a lakások most, mint a kutak:

némák és mélyek.

Az alvó arcok között nincs határ.

Az arcok, mint az álmok:

most összeérnek.

Ez az éjszaka.

Megérted végre?

És másnap mindenki téved.

 

EGYEDÜL SZEMBEJÖVET

– mindenki szép volt szép volt mindenki

akivel kénytelen találkoztam az ő útjukon

szálegyedül szembejövet – – –

szép volt bármi amiért úton lehajoltam

tartottam kezemben hogy aztán elejtsem…

milyen sokat tanultam már világos hogy Mozart

nélkül zene nem is létezik csak még Bach…

de én mégis Vámosi Jánost hallgatom hogy énekelje

el nekem milyen menni menni meg-megállva

a József (császár) és a Ferenc (császár) körúton

milyen ott lenni mindenhol bárhol mintha otthon

akármilyen véletlen hirtelen házban hazában

kontinensen otthon észrevétlenül végzetesen

hozzá mégis kedvesen csaknem blazírtan

és arra is csak alig vigyázni hogy legyen arca

utolsó szavunknak… és menni és nem tudni soha

kiválni csak mereszteni kereső szemet tömegen

és ahelyett hogy könyörületből belelőni egy sortüzet

inkább személyesen nem lenni többé nem részt venni

se Kálvárián se karneválon – – –

 

 

TRAMONTANA

Simonffy András halálhírére

Anno Domini 1995. XII. 16.

 

 

A Tiberis, az Arno, az Isonzo,

a Piave, a Tagliamento, a Po,

a Rába, a Mura sodrával egyesülve,

most ott áramlik már a pannon Dukán.

A Garda-tó álma, ezüstje, hajnali higanya, alkonyi érce

ragyogni, majd kihunyni: Vasvármegyét elérte…

Dukai Takách Judit sírján hideg hortenziák,

megfagyott koszorúk. Elnémult klavír a régi kripta.

A kopott billentyűkön néma futam, Albinoni Adagióját

játssza egy virtuóz művész, a Halál. Végleges átiratban.

December. Diófa roppan össze, hóvihar csapása alatt,

harc nélkül zuhan le, rá a dukai kert jegére,

a pusztult cserjékre, a vadonbozótra, a fekete tujákra.

De lesz itt rózsa, sok vörös csokor, Amice Simonffy!

Eljönnek a legendás Reáltanoda megvénült diákjai…

De eljön Atyád is, a Második Magyar Hadseregtől,

díszegyenruhában, tiszti karddal, rohamsisakban,

csak arcát fedi gázmaszk, hogy ne lássad: ő is halott.

– – – véget értek, András, a Lectura Dantisok,

Petrarca, Tasso, Ariosto, Aretino, Leopardi,

Pirandello, Pasolini… hát elmúlhat a szerelem,

akkor is, ha latin?! Trasteverei kocsmákban a vörösborok…

„Lacrimae Christi”… s a sok Chianti, a sorrentói dalok…

Mily múlandó a fortuna virilis… Bánatos Berzsenyi-tájak,

mélyükben római centuriók pihennek:

„vegyétek bús könnyemet!”

A LÉT MINT ÉLETAKADÁLY,
MINT A SORS ELŐTT LECSAPOTT SOROMPÓ

„Tedd magad azzá,

Amit a lét akar.”

RILKE: Szonettek Orpheuszhoz

 

A lét nem akar semmit.

Ő maga a káosz.

Ő maga Isten közelgő hiánya.

Se életet, se sorsot, se véletleneket,

se a tényeket megmagyarázó monológokat,

se éneket, se gesztusokat, se szavakat.

A létnek élet és sors egyre megy.

A létnek nőnemű vagy hímnemű lények nem

különböznek.

„Mostoha köldök” emléke csak a születésnek.

Korán kelt fel az emberiség,

kellett volna évezredeket szunnyadnia még.

A fő esemény ezért lett a halál.

Nincs idill, nincs illúzió, nincs mérleg,

súlytalanságát szenvedjük szavainknak.

Van ugyan regula: a hallgatás,

a néma csend, a világtalanság,

„és tovaszállva, ifjadnak az órák”.

Nem így van. A jelen máris múlt időben.

Lehet ugyan szemközt nézni a léttel,

de akkor se élet, se sors,

se valóság, se hétfő, se élet,

nagy ára van a szenvedésnek,

amíg van hová tekintenünk,

belátni, hogy a lét

nem óhajtja – még passzióból sem –

a legbátrabbak tekintetét, farkasszemét.

A legtöbb, amit tenni lehet:

egy porladó tárgyat nézni,

halott anyagot, és eltűrni, elviselni,

hogy képes visszanézni.

AZ EMLÉKEZÉSBEN NINCSEN MÚLT IDŐ

Az emlékezésben nincsen elmúlt idő!

Fenyegető jelen és agresszív jövő

– de már időktől független –

van az emlékezésben, az emlékekben…

A régi fényképekben, régi levelekben,

képeslapokban, táviratokban oly eleven

a múlt és oly lélegzetnélküli a jelen – – –

 

A FÉNYKÉPFELVÉTELEK IJESZTŐ
EGYSZERISÉGE

1

Olykor egy-egy régi, sok évtizedes

fénykép bukkan elő egy megsárgult levélborítékból,

egy gyűrt naplófüzetből, egy poros fiókból, egy

régen olvasott regény lapjai közül. A képen egy leány nevet…

És akkor… egy, a tekintetemhez, kezemhez, emlékezetemhez

oly könnyen érinthetően közeli, mégis végtelenül messzi

mosoly: elér a máig, elér mostani-magamig (egy idegenhez),

és megszólít szavak nélkül az immár túlvilági ifjúságból!

 

 

2

Alig pár év telik el, hogy egy régi helyre

– amit akkor passzióból lefényképezett –

óvatlanul visszatér az ember és észre kell vennie:

minden változást szenvedett! Hiába meghitten ismerős

egy-egy részlet: az egykor látott egy-egészet

játszva, mintha holmi kártyalapok lettek volna:

elvilágtalanították, megsemmisítették a sietős,

„szárnyas” idők!

 

 

3

Már félek elővenni annyi régi, távoli fénykép

közül akár csak egyet is. Ifjú mosolyod, Mari:

árnyékot szenved, iránya elvész nézésednek

és a sudár alakra homály telepszik, kioltja

azt a forró fényt, azokat a sugarakat, amelyek

akkor éltek, amikor a Forum Romanum fehér márványromjai

között bolyongva lefényképeztelek.

Ijesztő őrizni annyi tört, sárgult papírt:

egy mostani pillanatra sem keltik életre az akkori

pillanatot! A fényképek „fényírásán” mind mélyebb

árnyék alatt látszik (alig…) az egykori magabiztos,

boldog és bátran-időtlen ifjúság!

Ilyenkor, régi képek nézésében elmerülve,

még Vajda János sem győz meg (igaz, önmagát sem…) –:

            „Nem vész el innen semmi, semmi,

            Csak ami nem bírt megszületni.”

Világtalanul „visszanéző” pillanatok, pontok töredéke

lesz minden fénykép és nem azt mutatja meg:

„voltunk milyenek!”, hanem azt, hogy „lettünk ilyenek”:

önmagunktól egy világgal idegenek!

 

 

4

Régi fotográfiákban igéző, delejező jelenidők vannak,

mintha egy-egy „megörökített” arc, egy-egy mozdulat:

lenne – lehetne bár! – mindmáig időtlenül élő.

Egy szempár, egy nézés, egy pillantás, egy tekintet:

évtizedek óta mondja a csendet. Nem szavakkal szól,

hívása erősebb, mint a szavak, mondatok, nevek.

Tudom, egy megsárgult, töredezett papírdarab

és azon egy üzenni tetsző, nyugtalan vonás,

egy régen élő-volt mosolya az ifjúságnak:

nem támadhat második életre soha.

De mindegyre és szakadatlanul

sugároz egy kínzó vonzást!

 

AZ ÚT UGYANAZ, DE MÁR NEM CÉLOKHOZ
VEZET, CSAK VISZ, OLYKOR VÉGTELEN
VIRÁGMEZŐKIG, AHOL PIPACSOK VÖRÖSLENEK,
NEM MESSZE TŐLÜNK: A  S E M M I B E N

Ugyanazon az úton vagyok megint, arra bolyongok

akaratlan, amerre valaha Veled: halhatatlan-ifjan.

Az út ugyanaz, mintha egyetlen nap sem telt el

volna nélküled-azóta… Ijesztően akkorinak

látom a régi, változatlannak látszó

helyeket… csak éppen lélegzetem alig maradt

a megélt „egykorok” világtalan távlatához.

Az emlékekben, az emlékezetben nincsen múlás,

csak – ha ugyan… – a letelt, megélt

idők (időségek!) folytatódnak, de mintha

mozdulatlan (kényszer-körben?), mintha

megfagyottan… mintha már a halál felől peregne

a naptár, nem előre, tervek, célok, tiszta másnapok felé!

Nem. Az évtizedek: feltárhatatlan katakombák…

Az évek makacsul megállítanak minden lengőingát,

egykori ütései visszhangját meg sem hallja az ifjúság,

a világot-kezdő, az önmagát időn kívül élő,

tékozló, félelemtelen fiatalság – – –

 

NAGYAPÁM IFJÚSÁGA:
PRO PATRIA 1914 – 1918

                                                 „Nyújtsd ide,kedves,

                                                            A kis kezedet,

                                              Ki tudja, látlak-e még?

                                        Hajnalban indul az ezred,

                                          Maradt egy éjszaka még!”

                                          (I. világháborús magyar

                                                – K.u.K. katonanóta)

 

Gyurkovics Tibornak

 

Ifjúság! Isonzo! Piave! Tagliamento!

Görz! Podgora! Monte Grappa! Monte Pasubio!

Monte Matajur! A stilfsi hágó! Campolongo!

A Judikária-hasadék! Rovereto! Caporetto! Doberdo!

Őrzöm a régi, töredezett katonakönyvet:

sorozás 17. életévben, rendfokozat:

közvitéz. Kitüntetés: „OB. K.cs.K. sebesülési

érem (kétszer), Károly-csapatkereszt”. A hegyi

tarackok, a nehéz ütegsánctarackok, a Schneider-féle

75 mm-es gyorstüzelő ágyúk, a Škoda-gyárban, sorozatban

készített, 30,5 cm-es motoros mozsarak, a Krupp-féle

messzehordó nehézlövegek, ostromágyúk, az Eberhardt-féle

6,5 cm-es ballon-elhárító ágyúk, a Krupp-féle 21 cm-es,

elsüllyesztéssel elrejthető gyorstüzelő nehézlövegek,

az aknavetők szakadatlan dübörgése,

a géppuskák szakadatlan ugatása,

a srapnelek becsapódásai,

az ellenséges lövedékek tüzében összeomló ágyúsáncok…

és az eskü szavai a csapatzászlókra… közben a ködtől,

hajnali párától használhatatlanná vált fokbeosztások

a quadránsokon, a csöves libellákon, a lőelem-képző

műszerekben. Ó, a szuronyrohamok előtt kiosztott

két deci rum – bátorításul a parancsolt halálhoz…

A lángszórók, a szögesdrót-átvágások, a lövészárkok,

a futóárkok, a gázálarcok, a kézigránátok… Az átrohanások,

a kúszások aláaknázott, pipacsos, kankalinos

– ó, primula veris! –,

margarétás friuliai mezőkön, mintha a történelmen.

De… mi maradt meg a millió halálból, honvédek,

közvitézek, üvöltöző altisztek, mindenható őrmesterek,

fiatal, szőke tisztek, mi maradt meg az ifjúságból?

 

Néhány ezer képeslap, rajta a Briefzensur pecsétje,

tábori posta távoli hazákba… amit ma gazdag

bélyeggyűjtők, anziksz-kártya gyűjtők vesznek meg

fillérekért… (Igaz: tarde venientibus ossa… a későn jövőknek

már csak a maradék jut, pontosabban: csak a csont marad…

de abból meggazdagodnak!) És az is igaz, sajnos, hogy

a régi, roskadó Pro Patria bronzszobrokon, a töredező

gránit-emlékműveken: a virágtartó kampóvas üres…

Távol van egymástól a két ifjúság, nem őriz emléket

a mai nemzedék, és az akkoriak immár semmit nem üzennek.

Senkinek.

 

HÁROM ARC

„A legcsodálatosabb fényeket

Akartam festeni, elborult

Egész világom. No, de én hiszem,

Hogy valahol egyszer majd az leszek,

Aki akartam lenni. Egyelőre

Elszenvedem az életet. Csak azt mind

Sajnálom, amit megfesthettem volna:

A képeket. Egy egész végtelent!”

(Juhász Gyula: Önarckép – Vincent van

Gogh levele testvéréhez. Elveszett.)

 

 

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij,

Vincent van Gogh és Juhász Gyula

arcában van valamilyen rejtélyes hasonlatosság.

Pedig milyen messze van Szibéria a Tiszatájtól,

Arles-tól, Provence-tól! Dosztojevszkij aszkéta-evangélista

arcvonásai (itt most érdektelenek a játék-kaszinók…)

felidézik Vincent van Gogh önarcképeinek megszenvedetten

is uralt tébolyát és felidézik Juhász Gyula arcának

Tiszát-merengő, Marost-merengő, távozó hajók után révedő,

már-már Holtak háza-béli önkívületét, magyar mélabúját.

Pedig mennyire különbözik egymástól Szibéria és a Mediterrán

és a Kárpát-medence… Talán a szeretet, a szenvedély, a tisztaság

teszi oly hasonlóvá e három, de még a jóság látnivaló

vonásaival együtt is: démoni arcot.

Akárhogy is van, mintha a sztyeppéken, Provence-ban

és a holtágas Tiszatájban: ugyanaz a lélek-lendület

munkálta volna ki ezt a három férfisorsot, a vonásokat,

melyeket szomorú arcuk hordoz,

s ami mégis, dacára kínjaiknak vagy éppen az örök művekkel

leküzdött kínjaikból, megaláztatásaikból:

szeretetbe-hívó, jó hírt üzenő erőt sugároz!

A VISZONTLÁTÁS SÖTÉT FASORA

Ma könnyebb. Holnap messzebb.

Elmegyek élni. Maradok meghalni.

Milyen szép, milyen kisasszonyszép ez az alkony!

A lányoktól szép ez a mai alkony.

Régen halott lányok fényképétől szép…

Kínzó emlékképek rohannak meg, világtalanok,

távozott terekből, régmúlt időkből jönnek,

érkeznek közeledés nélkül s játszva lépik át

félelemtől dúlt tudatom megnyíló határvonalait,

pedig „csak” képek, s mégis erősebbek, mint a valóság,

mintha nem a múlt, hanem a jövő felől jönnének felém…

Nincs fegyverem e sötét, baljós képtár ellen!

E képcsarnokból nem tudok kilépni sem.

A holt, ifjan holt, öngyilkos barátok arca:

mind számon kérő maszkként fordul felém most.

Indulok felétek – noha lépések nélkül – a viszontlátások

sötét fasorán, kálvária-szálfák között, sírhantok mentén,

melyeken nincsenek se kék nefelejcsek, se fehér krizantémok.

Én sem viszek virágot, se koszorút és nem üvöltök zsoltárt

lelketek üdvéért, ebben a csendes, meditatív, hóhéri kertben.

Bódy Gábor, Hajas Tibor, Görgényi Ferenc, Balogh Péter,

Hajnóczy Péter, Latinovits Zoltán, Belohorszky Pál,

Huszárik Zoltán, Simonffy András, Remenyik Szilvia,

Selley Sára, El Kazovszkij

és még sokan, sorban, sorban

a távoli ifjúságból, a bátor, kihívó, kiáltó kezdetekből,

a valaha nyílt életből, első szerelemből, mint utolsóból…

Nemlétetek nem lenni bátorít!

Nemlétetek? Nincs nemlétetek!

 

TÁVOLBAN ÜL EGY SZÉK

A jóság már erőszak.

A magnetofon egy szimfóniát sugároz.

Nem hiszed el ezt az egyszerű helyzetet,

hogy hanyatt fekszel, verziók nélkül,

a címerekkel szemben, elevenen és mozdulatlan.

Vagy. Mások is vannak. A tegnap már halhatatlan.

Nem biztos, hogy ott vagy, ahol lenni szép.

A komolyságod háttere homályos:

leültél egy székre, és tart a szék.

Van Isten? A lélek halhatatlan? Lesz háború?

Magányosak a házaspárok? Átmenetiek a viszonyok?

A gyermekek mindenre emlékeznek?

Az években egyformák az órák?

Az életben egyformák az évek?

A valóság az árucsere?

A szavak is végzetesek?

A valóság a tények tartálya?

Az időpontok is tények?

Tények a ránk néző szemek is?

A széken ülsz. Ülsz a széken.

Most ez történik.

Ez.

Hát hazudik a szék!?

 

MINDEN RÉGEN TÖRTÉNT,
AKKOR MEG MINEK?

„Be régen élek itt,

S be minden élet mindegy!”

ADY

 

Éltem én, éltem én régen,

sudaras karibi királypálmák, mély platánok alatt,

egyszer ellenében kétszer is megéltem újra mást,

újra ugyanazt,

éltem én bánattól szép asszonyok magánya udvarában

– vendégként, fogolyként, visszatérő szökevényként –

szépségtől sugárzó, farsangos kisasszonyok, eladó leányzók

játékos, mókás, ajándékos életében éltem,

éltem végtelenből hozzám közel futó, bennem kihunyó

– kék? fehér? fekete? fulladás-színű? –

óceánhullámok ellen emelt mellvédeken, fekve, hanyatt,

éltem, éltem én réges-régen hajók fenséges fedélzetén,

álltam én timon-kerék előtt, hallgattam és teljesítettem

a kapitányi parancsokat… Azóta hol már azok a hajók?

Hol már azok a kapitányok? Hová hullámzott minden,

ami akkor hullámzott?

Ó! Mennyi mosolyban, milyen sok nevetésben éltem én!

…sajnálom, siratom, bánom, hogy annyi tékozló pillanat:

pillangó-létével oly gyorsan szenved múltat,

szinte az időben előre szökve téved el az élet…

és sajnos nem egy másik, nem egy második életbe téved…

igen, az is zuhan, ami az imént még ívelni látszott!

Kiálthatnám, hiába, suttoghatnám, hiába: hiszen alig éltem

és életem égboltja megtörni, lobogója színtelenülni látszik,

miközben hozzá mért-vert sorsom kéretlen megmarad…

De ki az a hülye, aki magának, sőt, másoknak is

azt hazudja, hogy bár „noha” és „tényleg” rég megsemmisült ifjúsága,

ám ő ettől bölcs, akár boldog is képes lenni,

ráadásul oly „ravasz”, hogy egyszerűen „más életformára

összpontosít”… (mit összpontosít?!)

és ezáltal: „olykor” és „viszonylag”

még boldogabb is képes lenni, mint valaha volt…

boldogabb egykori önmagánál?!

Mindjárt, persze mintha csak lassan,

de mindjárt éjfél lesz,

aztán éjfélnél is később órákat jelez az ingaütés,

mégsem hajnalt, csak halált…

Bölcsesség csak az ifjúságban van!

Mint hajdani, elhullt fasort,

ha újravirágozza egy tékozló tavasz,

akkor is, a nyár hozza, hordja rá már a port,

s mielőtt megölné őt az ősz,

augusztusnak adja meg magát,

mint aki már élt, létezett,

mint aki egyszer már élni, létezni volt…

 

 

PASOLINI HAMVAI

PIER PAOLO PASOLINI MEGGYILKOLÁSÁNAK

HUSZADIK ÉVFORDULÓJÁRA

 

„Csapongás a végső csapásig.”

ADY

 

 

Magányos harcos, arcod messze pusztult – – –

A mozik fehér vetítővásznán, a televíziók

képernyőjén olykor – feltűnően ritkán! – „leperegnek”

evangéliumi tisztaságú képsoraid:

képei a te ANGYALI AGRESSZIÓDNAK,

és megjelenik igazi oka, annak a gyáván,

de gyorsan, brutálisan gyilkoló, felbérelt halálnak,

amit te szárnyas sorsoddal oly merészen kihívtál.

Kiégett, kihűlt csillag-romok,

a kozmikus köztemetőben… de meglehet:

tetszhalott sugaraik filmjeidben riadnak

régi forrás-fényeikre fel – – – – – – – –

Neked a halál: nem halál.

Neked senki isten nem hazudott Feltámadást.

 

 

HALÁL A BELSŐ SARKVIDÉKEN

PIER PAOLO PASOLINI (1922. BOLOGNA – 1975. OSTIA)

MEGGYILKOLTATÁSÁNAK 25. ÉVFORDULÓJÁN

 

Io me ne starò là,

come colui che suo dannaggio sogna

sulle rive del mare

in cui ricomincia la vita.

Solo, o quasi, sul vecchio litorale

tra ruderi di antiche civiltà,

Ravenna,

Ostia, o Bombay – è uguale –

PASOLINI

 

Ott leszek én majd,

mint aki saját elkárhozását álmodja,

kint, a tengerpartokon,

ahol újrakezdődik az élet.

Egyedül, vagy majdnem, a régi széleken,

régi kultúrák romjainál,

Ravenna,

Ostia vagy Bombay – egál –

(D. P. fordítása)

 

Halottak napja és Mindenszentek között,

halálos szélcsapások alatt, dúltan, tébolyultan

tombol, feketén lángol a liguri tenger – – – –

A fasorok, a sétányok, a mellvédes partok, a hűvös lugasok:

üresek, kihaltak – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fehér kabinsorok, partra vont, színes csónakok:

most koporsók, hidegek, tavaszig tetszhalottak – – – – – –

Sötét, téli hullám-sorozatok súlyos spiráljaiban

meghalnak mind a könnyű parti pálmák,

csak az ifjúságot gyászoló ciprusok állják

az őrjöngő Mediterrán támadó, rohamozó viharát – – – – –

Kint, a meghasadt nyílttengeren nem manőverez

merész jacht, bátor kormányossal vitorlás:

vésztjóslóan jeltelen a horizont – – – – – –

Pier Paolo, te mégis oda száguldottál, lehetett éjfél,

lehetett virradó kora hajnal is – – – – – – – – – – – –

S ott, a néptelen, nyomtalan, temető-csendes

ostiai úton kiszálltál kék sportkocsidból, közel a sós szél söpörte

dűnékhez, közelítve a szélszaggatta bozóthoz, szinte sejtve:

épp itt keres, itt vár reád a halál, a biztos nemtudás,

a semmit nem őrző nememlék, a nemtavasz, a soha többé

nemvirágzás, a nembúcsúzás, a nemviszontlátás, a többé senkivel

nemtalálkozás – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán kibírt bánattal tudtad azt is:

itt szűnnek meg, együtt a gondolattal,

emlékeid – – – – – – – – – – – – – – –

talán láttad is a sorsod útján keresztbe-eresztett vas-sorompót,

láttad gyilkosaid zseblámpáit – a szemedet ért utolsó fény fókuszát –,

utánad jöttek, hogy szöges lécekkel kivégezzenek,

kivégezzék magatartásodat, a kihívót, a merészet,

kivégezzék eszméidet,

ahogy ígérték régóta már,

likvidáljanak, leszámoljanak veled,

akinek anyja friuliai tanítónő volt, apja pedig fasiszta katonatiszt – – –

És lettél te a szent, a védett nyugatra tévedt „polgár bolsevik” – – – –

Mégis, Pier Paolo, te, aki életed metaforává oldott imperatívuszát:

– „Vagy kifejezést nyerni és meghalni, vagy kifejezetlenül maradni

és halhatatlanul” – nyílt akcióban teljesítetted, elvégre

kifejezést nyertél és belehaltál, elvégre kifejezetlenül maradtál,

és halhatatlanul!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azon a novemberi tengerparton

teremtett életed teremtő sorsodtól elvált,

a vitorlázó pálmák helyett huszonöt éve már:

sírodhoz komor ciprusok vezetnek,

fiúleányok és leányfiúk hozzák hantodra

dél virágait, Afrika virágait, trópusok húsevő virágait és letéve

a friss, fehér csokrokat a politikai meggyőződések

megsárgult koszorúi mellé,

hiszik, ahogy te hitted:

a mert sors tékozló távlatai

végleges és személyes és egyszeri tekintetet adnak

a világtalan, múló Öröklétnek!

HAVANNA HONVÁGY

„…hallani vélek egy vesztes imát.”

ROZGONYI IVÁN

 

 

Ifjú, bátor kezdetek, hogyan lett

belőletek végleg kortalan emlék?!

Tűntek, vesztek el hová a koronás királypálmák?!

Tűntetek szívemtől világtalan-távol: Monchelita,

Estrella, Thelma, Olga, Miriam, Iliena?!

Hová lettek havannai útjaim, Havanna?!

Hová tűntek, miféle hervadásba a fekete orchideák,

forró völgyedből, Soroa, és hová azúr öblöd, Trinidad?!

Törődjek bele az időkbe, a veszteségbe? Mondjam: Adiós?

Rendben. Legyen tengerszem-csendes minden körülöttem

és bennem is! Végleg kiszakítom a kalendáriumból

május havát! Szótlanok legyenek mind a virágok,

a széllökések az összes égtáj felől megenyhüljenek,

maradjanak megnyitatlanok a könyvek, a térképatlaszok,

gyertyák égjenek csonkig immár arctalan szerelmek

emlékére, menjen le trópusi felhők lángja nélkül a Nap,

ha ennyire tehetetlen az emlékezet, ha a viszontlátás

ennyire lehetetlen!

Legyen nem igaz, legyen hihetetlen hazugság,

hogy engem is szerettek, hogy én is szerettem!

Most már édes mindegy,

hogy élni gyáva vagy bátor voltam,

hiszen nincsen rá tanú és nincs, aki megítéljen!

Ítélet nélkül pedig az élet névtelen és értelmetlen!

Lehet, hogy nem is éltem.

 

KÖNNYŰ NÉGYSOROS

Vagyok, mert nem gondolkodom.

Létezem, mert nem emlékezem.

Élek, mert elcserélték az életem.

Bárkinek bemutatkozom, mert nincsen nevem.

 

ÁLMODNI ADRIÁT, HAJÓT, IFJÚSÁGOT

Régi, azóta rommá lett,

óbudai, újpesti sólyatereken

épült ifjú hajóm, M/S Hazám,

hogy újra, hiába lehetetlen, mégis megjelensz

a nagyságos Adrián,

mint ezerkilencszázhatvannégy távol lett tavaszán,

ott… Otranto fokán, görög szigetek, Jón vizek felől

tartva Fiume, Isztria felé a kitűzött északi irányt:

igen, azt gyakran álmodom, erre virradok, ezt virrasztom,

és nem fáj ez az álmom, nem kínoz emlékes tudatom,

hogy csak szép, visszajáró álommal játszom,

kívül naptári időkön, túl a mára megvirradó horizonton,

kívül világon, váltan valóságtól, s túl annak reményén,

hogy álmom egyszeri helyét-idejét

újra történni valaha élettel viszontláthatom – – –

 

SANTA MARIA DELLA SALUTE-BAZILIKA
A GIUDECCA ÉS A CANAL’ GRANDE
EGYESÜLÉSÉNÉL. VELENCE

Mária-Priscának

 

Látványával betelni nem lehet.

Hiába a turista áhítata, önkívülete.

Lenyűgöz a kupola tiszta gömbje,

mely elnyomja a hibátlan timpanon-sort,

a szárnyaló kapuíveket. Tombol ez a templom,

oszlopok, szobrok mértani, regulált, rigorózus rendje

már-már mozdulni látszik, hajóként nyílt tengeren,

angyalok, szentek készülődnek vissza messzi magas mennyekbe.

A templom régen múlt barokk kort idéz,

de szépsége oly merész,

hogy alig is venni észre, hogy kőbe vésett íveiben, sugaraiban

óvás, oltalom van és intés,

evilági ítélet, kérdés és arra válasz is

s tilalom, hogy csúcskeresztje alá, oltára elé:

bűnösen ne tévedj, s ha mégis megteszed

és bátran megvallod magad,

akkor kilépve, a bent kapott irány

szerint haladj,

a delejtű szívet és szűz északot mutat,

ne kószálj sötét fasorok rejtő árnyán,

mellékutak, keresztutak véges csapásán,

mert út csak egy maradt!

Hiába nem hívod,

de istentelen utad is

Istenhez vezet,

sok bűnbeesésed beismerése,

megvallása lesz tékozló lelkednek

a révkalauz. Nem kell jegy, se bérlet.

Ne félj. Halál nélkül érkezel meg.

Ne félj. Csak rövid földi, terhes életed

viszed, vonszolod az ifjú, kortalan Öröklétnek.

IFJÚ SPANYOL APÁCA EGY „SPEEDY SPIRIT” ROBOGÓN A RÓMAI „VIRÁGMEZŐN” A CAMPO DE’ FIORIN

Ifjú nővér vesz bravúrosan kanyart a Virágok terére,

merészen dőlve hajt át standok, sátrak, kofák között:

fehér rendi ruhája fölkap, fölgyűrődik térdig,

ahogy motorja nyergében, fiú módra, szétvetett lábbal ül,

aztán még följebb hajtja a szellőhosszú, bő öltözetét,

föl, „világiasan”, egész a fedetlen, ívelt, izmos combközépig,

de ő nem veszi észre vagy éppen nem is bánja, engedi, hagyja,

hogy zárt, szigorú szabású nővéri ruhája s fejfátyla a maga

játékát játssza! Fiúk, férfiak fordulnak csoportban utána,

a novícia nevetve kiáltja, visszafordulva feléjük motorja

nyergében – akár egy lovagé is lehetne ez a mozdulata –:

„Hace mucho calor señores!” Ismeretlen kolostorának,

fogadalmas zárdájának regulája szerint a szépséges nővér

sötét, dús, hispán haját bizonyára kopaszra nyírták,

de fején, mint a katonák, ezüstszínű, már-már UFO-szerű,

tán angyali sisakot visel… Mosolya szabadító és szabad,

mintha az ifjú novícia jelenése, tüneménye a Legmagasabb

Kegyelem révén: ment lenne minden rigortól, regulától,

életfogytiglan fogadalomtól, töretlen természetének

töredelmes megtörésétől! Május-ifjú és Mária-szép

ez az andalúz vagy kasztíliai krisztus menyasszony, ki itt,

talán a templomos, székesegyházas, szent, Rózsafüzéres

Rómában is: szűz leányi eksztázisát, déli önkívületének hevét

kínálja fel és adja, mint egész lázas, virág-önmagát:

elérhetetlen messzi, mennyei, Megváltó vőlegényének át!

Mintha e lelki tettét valósággal végbevinni, olyképp

látná a virgo nővér – mindig virrasztva tisztaságát! –

legcélszerűbben, hogy egy százszor szent szentélyben

hirtelen „mond”, „kiált”, „sikolt” szótlan, vétlen,

teremtett meztelen egy testi imát,

egy ujjongó halleluját, mely áttöri cellája falát

és a falakkal együtt: a világtalan vigíliát!

NEM SZABAD HINNI AZ IDEGENVEZETŐKNEK!

Az emberiség, az ember turista lett,

akár a saját fél-, netán összkomfortos lakásában

bolyong a villanyóra és a gázóra között, mint önként fizető vendég,

akár Rómába, Velencébe, Párizsba, akár Luxorba megy,

akár századosan csendes kerengők oszlopnégyzetét

szeretné belépőjeggyel szerzett áhítattal bejárni,

mint megfagyott, taníthatatlan geometriát,

múltak mértanát, fekete cédrus-sorok fojtott eksztázisát,

szökőkutak vízsugarainak sugaras ezüstjét,

templommélyi kripták olvashatatlanná kopott feliratát

– mintha volnának meghívásra szóló névjegyek… –,

hiába a vakufények villanása, hiába a videokamerák, a távcsövek,

a kirándulások a porladó kriptáknál véget érnek,

nem szabad hinni az idegenvezetőknek,

minden  a s z p i k ban van: képtárak, múzeumok

aszpikja alatt vannak: Giotto, Rembrandt, Caravaggio, Palladio,

Bernini, Borromini, Rubens, Vermeer, Memling, Grünewald,

Dürer, Veronese, Turner, van Gogh, Modigliani,

Csontváry… a vaku fény-csapása átvilágítja egy pillanatra

a kocsonyás aszpik áttetsző, romlékony anyagát

és a turisták máris rohannak tovább

a fényképekkel, videofelvételekkel megmenthetetlen,

megőrizhetetlen kultúrában,

amit megélni képtelen

a XX. századi ember (a szépség félelmet is kelt),

jó, ha észrevenni képes a lényén, az énjén,

a lényegén, a repülőjegyén

túlszárnyaló békés, hatalmas Szépséget,

amelynek világrahozásában egy téglával részt nem vett,

nem azért, mert még mindig él! A XX. századi embernek

meg kell halnia, mert turista lett a történelemben!

 

GÖRGÉNYI FERENC, HAJAS TIBOR,
HAJNÓCZY PÉTER, HUSZÁRIK ZOLTÁN,
BÓDY GÁBOR, ERDÉLY MIKLÓS,
BELOHORSZKY PÁL, EL KAZOVSZKIJ
NEM HOMÁLYOSULÓ EMLÉKÉBEN

Életfogytiglan lélekjelenlét, éberség

kell ahhoz, hogy elviseljük életünk,

énünk tartamának biztos egyszeriségét,

s ahhoz is, hogy bátor alázattal tudjuk:

a most telő pillanat: máris emlék.

Nehéz passzió kibírni ébredéskor

egy tegnapi szobát és elképzelni egy holnapit.

Nehéz belátni, hogy az emlékezés csak munka,

semmi más. Örökké dolgozunk tehát…

Nehéz tudomásul-kényszeríteni,

hogy nincs idill, nincs VARÁZSHEGY, nincs gyógyulás,

hogy az ideológiák, a rendszerbe-épített filozófiák,

a világnézetek mögött: nincsen Világ!

 

TENGERHONVÁGY

Hajóm, az M/S „HAZÁM” emlékében

1963/64

 

 

Hányszor keltek még át rajtam,

ti távlatos, nagy mélységektől morajos

tengerek!? Hányszor zúg, söpör végig fehér tarajos,

tomboló hullámsorotok annyi emlék,

annyi álom fáradt fedélzetén?

Te régi, örökzajlású hullámkékség, delejesen megidézvén

ifjú, más időket, még hányszor havazod át

trópusi pálmák emlékét is,

hideg hullámcsúcsok csapásaival vénre vált szívemet?!

– – – akárhányszor is, elvégre mindegy,

mert verten-vesztesen-visszanézőn: egyformák a régi révek,

a régi kikötők, a boldog partok, a fároszok, a leányok,

a zúzott csónakok, a mellvédes sétányok,

a platános promenádok,

a régen partravont, porladó bárkák,

a meghitt, ölelő öblök, őrtornyok,

csattogó, szárnyas vásznakkal a szálfa-lobogórudak,

a masszív hullámtörő gátfalak, a sebes őrnaszádok,

a karcsú rombolók,

a nyílt vízen horgonyzó cirkálók, a repülőgép-hordozók,

a kifutó, könnyű jachtok, könnyű lányokkal a fedélzeten,

a vizektől végleg búcsút vett, tört árbocos vitorlások,

a partra futó hullámok fölött köröző sirályrajok…

Oh! Tengerek! Hajók! Fedélzetek!

Kapitányi sípszavak a kifutáshoz:

éltetve éltek énbennem, térjetek vissza hozzám,

bátor viszontláthatatlan!

IFJÚ TENGEREK!

Ifjú őstengerek! Én eltévedtem.

Sorsommá vált vétkes-vétlen életem!

Olykor, ha néha régi kikötőkbe elvetődöm:

új hajók szépségén eltűnődöm – – –

Régi hajóm: óbudai, újpesti sólyatéren építettek!

Álomban, éberen eszembe jutsz,

újpesti sólyákról sorsod messze-messze vitt,

hasítottad Maláj-tengerek tornádós-monszunos vizeit – – –

A harcot sokáig bírták honi gyártmányú turbináid,

sokáig bírta vas-Vénuszi-tested az Óceán viharait,

bár lehettem volna utolsó utadon kormányosod,

hajóztam volna véled „HAZÁM”: mindhalálig!

– – – Megállok most a Duna-parton…

Lám, mennyi szép leány sétál a korzón…

körülöttük sok ficsúr, jampec, úri gavallér,

de én már nem nézem őket,

ifjúságom szilánkra tört tükreit…

Volnék veled, hajóm, ezerszer inkább odalent:

– korallos-polipos-murénás mélységekben –

a kormánykerék, az iránytű előtt,

immár leválthatatlan, örök szolgálattevésben!

 

SZEMBEN EGY RÉGI FÉNYKÉPPEL

Fényképen nézek, látok

egy szép, egy nagyon szép,

női arcot. Tudom, hogy nem ismerem.

Tudom, hogy ő sem ismer engem.

A szépség: ellentéte a félelemnek.

Nézem ezt a régen készült fotográfiát.

Talán külön, egymástól idegen, elszakított

világban élünk. Talán. Tévedni szeretnék.

Miközben tudván tudom, hogy már túl

késő lenne eltévedni, sőt luxus lenne eltévedni,

házban, hazában, nagyvilágban,

Magyarországban, ifjúságom Internátusában – – –

De én tudom, hogy egyedül a szépség

nem rejtélyes, legfeljebb rejtélye önmagának,

a szépség rejtélyét megfejteni nem született

senki – – –

A szépségnek nincsen titka,

„ellenben” a világnak a szépség

az egyetlen titka, de a világ nem őrzi,

sőt szétszórja, mintha holmi szemét volna,

szépségét minden véletlennek – – –

Tragikus? Komikus? Mindenesetre: a szépség

védhetetlen… és ami magát a szépséget illeti:

mint egy szál rózsa, nem szorul semmiféle

védelemre – – –

 

ANTIBES, CÔTE D’AZUR

A CÔTE D’AZURNEK TRAGIKUS MAGYAR EMLÉKE IS VAN

 

„Am Kreuzweg wird begraben

Wer selber sich brachte um;

Dort blüht eine blaue Blume,

Die Armesünderblum.”

HEINE

 

Báró Mednyánszky Cézár hadilelkész, az 1848–49-es

Honvéd Hadsereg főpapjának saját kezével lemásolt

búcsúsorai Kyhlenburg porosz hercegnőhöz, aki miatt

1857-ben az április 19-ről 20-ra virradó éjszakán, úton

Antibes és Hyères között megölte magát.

„Báró Mednyánszky Cézár, ki mint hadilelkész mindig

a harcoló csapatok élén járt… s kivel Hyères-ben voltam,

egy porosz nő iránti őrült szenvedélyből, ezelőtt

néhány nappal megmérgezte magát. Sírja jeltelen, ösmeretlen

a Côte d’Azur földjében. Többé nem bujdosó.”

(Teleki László levele nővéréhez)

 

 

A mediterrán partok májusfényekben ragyognak.

A kikötő előtt hatalmas hajók, horgonyon.

A móló magas mellvédje mögött

merész ívben épített testű,

fehér jachtok flottája vár, még

felgöngyölt vitorlákkal, készen a kifutásra:

a tenger tavaszába, Korzikába, Afrikába

vagy át a Gibraltáron, az Atlanti-óceánra!

Tudom, nemsokára vitorlát bontanak

és kisiklanak Antibes védelmező mólói mögül

s a hajóorrok éle fehér tajtékot hasít a kékbe!

Mély honvággyal a nyíltvizek után,

nehéz tudni, belátni azt,

hogy a még álmodó hajóraj

hirtelen indulni riad,

nélkülem – – –

VINCENT VAN GOGH
ÖNARCKÉPEI

Dosztojevszkij-arcú önarcképek!

Bűn és Bűnhődés-önarcképek!

Feljegyzések a Holtak Házából-önarcképek!

Pedig Vincent festett arles-i tájképeket is,

festett aratásra váró búzamezőket,

haldokló ciprusokkal…

Festett üres széket,

elnyűtt fegyenc-bakancsot,

festett tengerpartot, elhagyott ladikot,

hidat, teret, zúzott utcasarkot,

festett barátokat és prostituáltakat!

Festhetett volna Paul Cézanne-csendéletet,

de helyette máglyaként égő napraforgókat festett,

mintha volna máglya mind…

Megfestette lakóhelyét: a bolondokházát,

csoda, hogy ott vászonhoz, ecsethez, színekhez jutott…

Azután megfagytak a csendéletek.

Jöttek az öngyilkos önarcképek, leborotvált füllel.

A veduták többé nem ajzották,

tulajdon arca lett az inspirációs erőtér!

A veduta, a táj, a búzamező, a napraforgó

hirtelen kiégett. Maradt az arc,

a világtalan tekintet, a megkínzott vonások,

egyetlen arcba vonva a mérhetetlen nagyvilágot…

Mérlegek ezek a Vincent-önarcképek.

Mit mérnek? Súlyát a szenvedésnek?

Mit mutatnak? Fájdalmát a szembenézésnek?

Platánok alatt ülni, idillt festeni könnyebb.

Napraforgókat, búzamezőket, hidakat sem nehéz.

De az arc, a nézés már-már önkínzó nárcizmusa

egy külön, egy „privát” Túlvilágnak…

Egy tükörben bámulni arcunk összes ráncát:

az már a csúcsa a kihívott szenvedésnek,

az már a téboly és a pokol bejárata

és Vincent átment rajta,

átlépte a látás szelíd horizontját,

haláláig tágította arcának látóhatárát.

 

HERMANN HESSE
„HUMANISTA” TÉVEDÉSE

 

„De minden ember nemcsak önmaga, benne

van az egyetlen, mindenkor fontos és különleges

pont is, ahol a világ jelenségei egyszer és

megismételhetetlenül keresztezik egymást.”

HERMANN HESSE: Demián

 

 

Tudom: találkozások vagyunk.

Tudom: búcsúzások vagyunk.

Tudom: viszontlátások vagyunk.

Tudom: nincsenek álarcaink.

Nem tudom: mondanivalók-e a szavaink?

Nem tudom: a világ jelenségei egyszer

nem törnek-e ránk újra és még egyszer?

Sorsomhoz túl gyáva voltam,

életemhez túl vakmerő.

Alázatosabbnak kellett volna lennem?

Vagy ellenkezőleg: bátrabb és jóslatoktól nem ijedő?

Kapitánya kell lennünk minden pillanatunknak,

és nem sodródó utas, nem áru, nem eltévedt hajó.

De csak hagyjuk a csábító metaforákat,

maradjunk meg önként önmagunknak.

Az ember úgymond „egyszeri” és megismételhetetlen!

A világ jelenségei nem „keresztezik” egymást benne,

ellenben gondolkodnia, emlékeznie kell,

holott szeretne – már előre –

nehéz jövőket kipihenni,

s noha ő maga az óra, az idő,

szeretne az örök életért

egy kápolnában naponta térdre esni,

szeretné gyarló erejéből

Istent megteremteni.

FEHÉR PAVILON

                   Donatella Marchinak

 

 

A fasoron túl hív egy fehér pavilon.

A könnyű íves szerkezet nyitott lugas,

pergola, bátran közelítsd meg.

A pavilon körül fehér padok: mind üres.

Szieszta volna vagy közelgő szélroham?

Senki nem vár itt senkire. És nem is jön ide senki sem.

Itt nincs várakozás, se emlékezés. Itt minden névtelen.

Néha egy-egy sírás üzeni, hogy még a semmi is fáj!

Nézd a fehér pavilon szigorú mértanát,

ezt a tetszhalott geometriát, ahol nem fordul feléd élet.

Nézd az épület, a tér, a hely kómáját,

öntudat nélküli állapotát, üres távlatba merevedve.

Nézd a fehér pavilont, az üres padok sorát:

itt egy-egy pad piheni ki, törli el önmagát.

Nincs hozzá ember, nincs hozzá világ!

Itt nem kell „intézkedned”,

itt nem ismer senki rád…

Nézd az üres padokat, nézd a fehér pavilont,

ez minden, amit itt tehetsz,

aztán távozz, tűnj, menj el innen, siess,

amíg a sötét ciprus fasor

kifelé vezet – – –

 

NEM LEHET LELKESEDNI LÉLEKTELENÜL

„A világ szomorú, mint a fiatalság.”

(Tóth Bálint: Az atlantiszi szélben)

 

 

Ki vár engem hazatérő utakon,

amelyeken soha nem indultam el?

Ki jött el értem maradásaimban?

Mit ér az, hogy ugyanazt gondolom,

amit érzek és ugyanazt emlékezem?

Van lakásom, ahová nem jön vendég,

alighanem én magam akartam ezt a szerencsét…

Menekülés? Költözés? Kivárás? Megszökés?

Tudod, hogy nincs! Ellenben van a félelem:

élő láncként az érzéseken, van a magány:

üres csúcsa és kínzó kudarca cserélhetetlen

„sorsainknak”.

Könyvtárak, levéltárak, képtárak rabja lettél.

Elhagytad a régi tornatermeket, a pályákat,

az óbudai uszodákat, a lelátókat, a napozókat,

az augusztusi strandfürdők fehér teraszait.

Idegenként bolyongsz nagyságos tengerpartokon,

fémhangon zengő kikötőkben, pálmás promenádokon,

mólókon, hullámtörő gátakon, néptelen rakpartokon…

és ez a bolyongás világtalan, csak régen, nagyon

régen, az ifjúság harcolt hozzá világot

és szerelmet, tékozlást, életet, sorsot és jövőt!

 

FEHÉR, RÉGI, TÉLI ERDŐN VÁGSZ ÁT

Fehér, régi, téli erdőn vágsz át, céltalan utadon

kísérnek lomb-halott fák

és te bátor, sorsszerű tévedéseidtől

észre sem veszed, hogy sétádhoz halott

vagy már magad is… Halott honvágy.

Honvágy, amelynek nincs se háza, se hazája.

Már régen valaki más sétál helyetted itt…

Az erdőnek egyre megy. A lépéseknek is.

Annak is, aki lépéseidet helyetted járja:

azé minden emléked, azé a másiké

és ő tereád nem emlékezik. Csak felejt.

De nem téged felejt, nem téged hív,

hogy gúnnyal búcsút intsen.

Ő más. Ő él. Ő halottkém. Felderítő.

Gondold meg! Mi mást érdemeltél?

Király, koronás, sereges király lehettél volna

egy régi korban, de ahhoz túl későn születtél.

Most érd be azzal, hogy az erdő haldoklik,

de túlél minden magányos sétálót,

minden önkéntes stációt,

minden hisztérikus meditációt – – –

 

VIRÁGOK NYÍLNAK

Virágok nyílnak meg tavasszal

de te nem veszed észre,

készülsz, kész vagy a télre!

Könyvet régen nem veszel kézbe,

holott a „kultúra rabja” vagy, abból élsz…

Az igazság az, hogy ÖNHITLERISTA vagy,

hadseregek nélküli Hitler.

És az orchideákat sem vagy képes legyőzni…

Sztálingrád neked minden virág!

Temető neked minden templomkert.

Neked tömegsírokat rejt minden mező, rét, fennsík.

S amikor májusokon lombbal élednek újra az erdők,

te már várod az őszt, fejszével a kézben…

Nem baj! Nem kár! Ilyen vagy. Kivel cserélnél?!

Gyáva idegbeteg vagy, akitől senki se fél, kivéve önmagad.

– – – Nem baj! Nem kár! Egyszer visszatér érted egy

régi, messze múlt, gyermekkori tél,

az internátusban eltöltött régi, hóviharos tél…

Majd az visz el, úgy, mintha magadtól mennél…

Akarom vissza az akaratomat!

Az akaratomat akarom akarni!

Uralni általa magamat!

Rettegek a holnapi naptól.

Nehogy halott menyasszonyt tartogasson számomra is!

Félek a mai éjszakától, rettegek a holnapi naptól,

mert olyan lesz, mint a mai, mint a tegnapi.

Rettegek a tegnapi évektől, holott sorra leéltem őket,

reménytelenül, valóságosan, magamnak ellenére…

Holott minden más megtörténhetett volna,

terveim, tévedéseim ellenére: elég lett volna szeretni!

Szeretet nélkül nem történhet semmi!

Nem történt semmi. Csak történt a semmi.

Van úgy, hogy egy száz évig épített katedrális

sem segít, még kevésbé a gyóntató papja…

Van úgy, hogy egy római szökőkút ezüst csóvája

elszomorít, hiába, hogy sok század óta

szökik föl magasba mély forrásából a víz…

A búcsúzás küszöbén megállok.

Királypálmák? Félvér leányok?

Meghajtom fejem, hisz annyi megköszönnivaló van…

És végül, ha késve is, eljön a halál is.

Mindegy, kit hol ér el, bizonyos, hogy eléri időben.

Előtte jár, intésképpen a félelem,

a kibírhatatlan félelem,

sok-sok fehér köpeny… sok irgalmas pelerin,

de erősebb a pelerineknél, a fehér köpenyeknél

az önsemmiség érzése, a világsemmiség érzése,

miközben a pusztuló végre észreveszi,

milyen szépek a tehetetlen ápolónővérek…

Késő! Hisz oly szép volt minden,

hogy Feltámadni szinte értelmetlen…

Aztán csak önhulladékunkra emlékezünk,

infúzió, ágytál, beöntés, hasfelvágás,

klinikák fehér pavilonjai, tűk, szikék, varratok…

És hiába, hogy a halál sem örökkévaló,

mégis jó, pihentető a nemlét, a nem-itt-lét,

és ha már a halál is véget ér:

már nem önmagunkkal találkozunk

és ez az ajándék!

Mert ünnep az:

önmagunk helyett lenni, élni magunkat másnak!

Csak zúgjanak a harangok a templomtornyokban!

Mi az üzenet? Az, hogy nem kellünk Istennek!

Isten Isten marad minélkülünk is.

A mindenhatóság is árva, magányos és önkifosztó.

Isten nélkül mi nem maradunk emberek,

leszünk ember mivoltunk helyett riasztó szörnyek.

Igaz, Isten nem kellett nekünk. Miért hát annyi bánat,

panasz, annyi kisírt könnycsepp?

Az orgonás, orchideás, krizantémos temetőkben

nem lenne nem-lenni könnyebb?!

Bátor az, aki szemernyi bűnbánat nélkül hal meg.

Bátor az, aki halálának önként elébe megy.

Bátor az, aki magáról egy sors-súlyú életen át hallgat.

Milyen sokat mond hallgatása! Sakk-mattja önmagának.

Temetők. Sírmezők. Keresztek. Diadalkapuk.

Corpusok. Hantok. Kripták. Harangok.

Félénk, távoli fáklyalángok.

Hős mindenki, aki halott,

és fáradt már a Feltámadáshoz.

 

TÖREDÉK

Hiába kérded:

tomboló tavaszaid el hová tűntek?

Minden kérdésedre korai ősz és hosszú tél felel,

és mire belátnád, hogy sorsod már nem élet,

addigra nem vagy, nem élsz, addigra

halott vagy, aki egyre kérdez…

 

NEM MONDHATOD

Kereszt.

Megállni kényszerülsz.

Corpus a kereszten.

Térdre esve hozzá menekülsz.

Ki tudja mennyi út van

A világon,

Mennyi út keresztezésén

Áll, állít meg Krisztus keresztje!?

De te csak menj tovább,

Túl kereszten, túl a Corpuson,

Hiszen egyetlen helyén e Földnek

Nem mondhatod,

Hogy ez az én házam, ez az én otthonom.

Nem laksz sehol.

„Széles e világon senki se szeret…”

De te ezt legalább életeddel kiérdemelted.

 

TÉKOZLÓ VIGÍLIÁK
RÓZSA-SORTŰZ

„Találod hol azt a rózsát,

amely kezedben, anélkül, hogy tudnád,

csodás ajándék? (…) Rémes ősképmás,

amelynek rózsavonása nincsen…”

BORGES

 

 

Sortüzet álmodok. Sortűzzel álmodok.

Sortűzről álmodok. Az áldozat nem én vagyok.

A kivégzőosztag sorában állok?

Az osztagot vezénylő tiszt vagyok?

Arra ébredek merő verejtékben,

hogy akire tüzet nyitok:

anyám az, még él, aztán a sárba lerogy,

anyám, akit pedig túl sem éltem – – –

 

VÁLTOZAT BROWNING-VERSSOROKRA

Gyengeségemben néha idegen erőt érzek,

Ezért kiáltok: hiszen ki nem szeretne

Valaki más lenni,

Miközben szeretne még inkább önmaga is:

Hasonmása által, véletlen észrevéve lenni.

 

„JELEK A PARTRÓL”

SOROK ROZGONYI IVÁN EMLÉKÉBEN

BÚCSÚVÉTEL VERSBEN ÉS PRÓZÁBAN

 

„A költészet az irodalom ellentéte.”

„…egyszemélyes rohamra indulok minden reggel Gallipoli ellen,

ebben a csatában nem lehet nyerni…”

BAKUCZ JÓZSEF

 

„Utazni? A létezés már maga utazás. (…) Nekem az írás
önmagam megvetése, de képtelen vagyok nem írni többé. (…) Az
írás veszedelembe sodor, de mindenki a veszte felé halad úgyis,

mert mindent elveszejt. Mégis, én örömtelen haladok a vesztem

felé, nem úgy, mint torkolata felé a folyó (…) Hol van Isten,

mégha nem létezik is?”

FERNANDO PESSOA

 

 

I

 

Eljött, Iván, a végső au revoir! Az örökös, szakadatlan à jour

véget ért: a halál munkáját mindig időben végzi el, a halál

nem ismer démarche-t… a tempo távoztál, Iván. Itt

nincs ritornando. Ha költőre jellemzőek és megtartottak

Richard Wagner sorai a Művészet és Forradalom című

könyvéből, akkor Rozgonyira különösen: „In Wahrheit ist

die Grösse des Dichters am meisten dabach zu ermessen,

was er verschweigt, um uns das Unaussprechliche selbst

schweigend uns sagen zu lassen…” (Valójában a költő

nagyságát leginkább azon lehet lemérni, amit elhallgat,

hogy a kimondhatatlant mi magunk mondhassuk el

magunknak.) Rozgonyi Iván tékozlóan keveset bízott a

költőileg kimondhatatlanból verseinek nyomdabetűire,

a csak futó sorokra méltatott papírlapokra…

 

 

II

 

„Megindul ez a drága

lobogás a ruhádban,

de ha nem mondom tovább

– megállsz…”

 

Elérted hát, Iván, a könnyű járást, amiért alázattal kérted

védtelen sorsodat, amire oly sztoikus bölcsességgel vártál,

mint egy rejtőző király: előre levert koronával.

„Szemernyi rózsa semmi tüske”. Végtére megkaptad a rózsákat is,

immár tüskék nélkül, Iván. Ó, rózsák, ó, hideg, altató illatú csokrok…

Rilke sírfelirata jutott eszembe, amikor halálod híre hozzám eljutott.

Most már ismeretlen címedre üzenem, idézem:

            „Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség.

Annyi temérdek pilla alatt

Senki sem alszik.”

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

„Ércbe ne véssétek. Nyíljék a rózsa.

Kedvére csak, s hullassa levelét.

Mert mindez Orpheusz megújulása

más-más alakban. Nem is kell egyéb

néven neveznünk. Most és mindörökre

az ének – Orpheusz jön s elsiet.

Néhány nappal túlélheti a gyönge

rózsakelyheket. De többet nem tehet.”

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

            „Nyugszik ím a világ:

            homály és fényesség,

            könyv és virág.”

Iván, te tudtad Rilkét, a tiszta Tudót! És életeddel tudtad

Vajda János sorát: „Van fájdalom a gondolatban.”

Tudtad, hogy a fájdalom lehet egy logikus gondolat is,

ha magányos mélységekben járja be a vétkezett világot,

és tudtad: egy gondolat lehet alig elviselhető érzés, amit

kénytelen gravitációval vonz magához a semmit-virrasztó lélek.

Ahogy Pasolini, Te is végső, mindent összegző önkifejezésnek,

totális, folyamatos kommunikációnak merészelted nevezni

a halált, a megsemmisülést? Amikor minden betöltött forma lesz?

Amikor szótlan-hirtelen számtalan létezést flegmán felad az egy-test,

a szívkamrák, a szívburok, a tüdőlebenyek, a verőerek,

az izmok, az ízületek, a csontok?

Igaz, elvégre Te írtad le a bátor, kihívó paradoxont:

            „Amíg láttalak,

             addig látlak is.”

Most már egy megnevezhetetlen-veszélytelen-valahol vagy,

kedves Iván: „Ahol elfut az idő, te pedig visszatérhetsz.”

Számodra már nincs több térkép, nincs több útikalauz:

a halálos közelből már nem indulhatsz,

már nem mehetsz messzebb!

És nincs több szótár, nincs több szó, nincs több

sürgős közölnivaló, amely megtörhetné a kiáltáshoz oly baljósan

hasonló csöndet!

 

 

III

 

Híven emlékező hitvesedtől tudom, hogy még halálos ágyad

mellett is ott volt életfogytiglan-olvasott Babits-köteted.

Vércseppek hullottak a könyvre. Talán Az Istenek halnak,

az ember él vagy a Versenyt az esztendőkkel búcsúzó verseit

olvastad, vagy az Elgurult napokat…

A kor, a történelem, amelyben ifjúságod, költői tálentumod

sugarasan kibontakozott és egyszer adatott Életed  lassan Sorssá

válni kényszerült, az a kor nem volt hasonlítható az árkádiai

ligetekhez, az ókori lantos költő-versenyekhez, ahol szépséges

görög leányzók koszorúzták babérral a győzteseket…

Akkoriban – az ötvenes, hatvanas évek – a szobrászoktól olyan

bronz és márvány Lenin-szobrokat rendeltek meg, amelyek úgy

ábrázolják Lenint, amint éppen Puskin verseit olvassa…

Az a kor, kedves Iván, a Te ifjúságod összetört kora, a műmárvány

dísztribünök, a röpgyűlések, a freudi analíziseket felülmúló „mélységű”

kényszer-önkritikák, a szoc-szür-reál (Zsdánov, Lukács, Révai) „stílus”,

a heroikus munkás-freskók, a domborművekkel díszített gyárkapuk,

a párttitkár-poéták Sztálinhoz, Rákosihoz írt ódáinak kora volt.

Még saját ünnepeikkel, a május elsejékkel is: a totális demagógiával

megtévesztett és elárult proletárok jól fizetett és „magánszorgalmú”

agitátorainak, propagandistáinak, a hatalomról deliráló diktátorainak

lopott, hamisított történelme volt.

A Te verseid, Iván, könnyű járást kértek, mintha kegyelmet…

Nem vasalt sarkú csizmasarok csattogását, ahogy írtad:

                        „Gőgös lépés kivet a csöndből.”

Te a csöndet választottad válaszodnak.

És választásodat mind életként, mind végzetként elfogadtad.

Verseid most megszólítanak minket, már-már mellékessé téve

evilági nemléted riasztó némaságát.

 

HASONMÁSA NINCS SENKINEK

Álmodtam én is, ha nem is álmokat,

hogy távolsággal jött felém egy ember, járás, lépés nélkül is.

Térben jött felém? Vagy csak időben közelgett?

Ha maga a sátán lett volna akkor is:

út, járás, lépés nélkül termett előttem

az az ismeretlen

Másik,

akiről tudtam, hogy ő csak a tükörképem,

hogy én magam vagyok ő,

de akkor miért a tükröt szilánkokra nem törtem?

Hiszen minek a halálhoz még tükörkép is,

hasonmás is, hiszen egyetlen arc

– mely, sajnos, anyánk arcához hasonlít –,

egy álarc, egy talált maszk is elég.

 

EGY MÚLT SZÁZADI MAGYAR
KÖLTŐI ARCÉL

TOMPA MIHÁLY EMLÉKÉNEK

 

„Tíz év lezajlott, – gyászos feketén

Merült el az idő holt tengerén;

Minden csendes, – tán néha megjelen

Halvány buborék a felületen.”

………………………

„A szív, ha szent tárgyat veszt el,

Tartja magát képzelettel.”

TOMPA MIHÁLY

 

 

Függönyös, gobelines, medálos, biedermeier

szobák múltak el, hogy halottjaik észre se vették,

platán-lagúnák múltak el, lent a levantei délen,

ahogy északon sziklás, ossziáni séták

és évek estek össze, a tér sátra kinyílt az időnek,

pár kendő, pár csizma sem maradt meg ott,

ahol farsangok fáklyás tánca fénylett,

gépek jöttek, gőzhajók, lokomotívok,

gőzmalmok és elevátorok, szövőgépcsarnokok,

vaslemezek és vasszegecselésű vaspálya-hidak,

portland-cement, gumi és morse-nyelv,

„eliramlott” az ősidill…

meg lehetett írni az oldott kévék költeményét

és az elhagyott gólyafészkeket,

de itt-ott, menekülő kertek mélyén

megjelent és nyílt egy-egy virág – kozmoszi metafora –:

élet és halál, lélek és anyag között,

hiába törte össze kelyhét a kor,

a lelkész-költő felmutatta szóval:

a néma színt, a gráciát, a szomjat vízre, fényre,

egy szirom semmijét is úgy, ahogy egy csillagét.

„VAN FÁJDALOM A GONDOLATBAN”

VAJDA JÁNOS EGY VERSSORÁRA…

 

 

Az Alduna-soron,

azután a pesti korzón

– a Tompa utca, a Ferencváros felől jövet –

sétálsz (inkább menetelsz!) magányosan:

a vaáli erdő távol, messze van,

de mégsem… a vaáli vadon: a szívedben van!

Messze van Bikol, ahol mély fák alatt,

a meggondolhatót: elvégre meggondoltad!

A Mont Blanc nyomtalan eltűnt lelked kusza

térképéről… Egy fehér gőzhajót figyelsz,

mely elvihetne, iránytalan-messze innen!

Menni mégis hova!? Gina… Georgina nem

messze tőled, itt van:

az ismerős, személyes Semmiben…

Ifjúságod tékozló emléke lettél:

ahhoz második életet, sorsot, valóságot ugyan

mire föl és főleg miféle Istentől koldulnál?

Tán élni vágysz sírodban? Talán emlékezni halálodban?

Talán poraid vermébe várod Georginát!?

Hinnéd, hogy csontjaid gödrének mélyéből:

újra kihajt, még egyszer kinyílik,

kibontja szirmait az a húsevő virág!?

 

ADY ENDRE KÉRDÉSEIRE
MERÉSZELT KÉSEI VÁLASZ:
„KI LÁTOTT ENGEM?”

Ki látott egyszál harcaidban,

csapongó szerelmeidben, hősi hanyatlásodban Téged?

Talán tizennyolcban, a fagyott lövészárkokban

harcoló magyar bakák, éhező közvitézek?

Talán tizenkilencben a frontokról visszaözönlő

vöröskatonák, a proletárok?

Talán Trianonban kivégzett hazád,

a világtalanná tett nemzet?

Látott Téged a Te fajtád, a Te néped,

az általad elátkozott tömegek?

Talán a geszti gróf Tisza István,

akiről a rangot, a sok érmet

Ady Endre, Te, egyetlen verssel letépted,

talán a „disznófejű nagyúr”,

ő látott volna Téged?

Igazad volt, Ady Endre! „Nekünk Mohács kell!”

Sőt Muhi! Sőt Majtény!

Sőt Világos! És Arad mindenáron,

igen, mind a tizenhárom!

Talán Léda látott, talán Csinszka,

Csinszka, aki isteni szépségedet

asszír fejedelem szépségéhez hasonlította.

Igen, talán Csinszka látott Téged…

Talán soha senki sem látott Téged?!

Talán a végén, a fehér pavilonban,

a sudár, szépséges, ifjú nővérek a szanatóriumban

mégis láttak Téged, ahogy fulladsz, rekedsz,

eszméletedet veszíted és démoni erővel

eszméletedet újra meg újra visszanyered

országos átkaidban,

 a végső, az árva, a tisztító tusádban?

Nem volt igazi, Hozzád méltó áldozatod a gyilkoláshoz,

kivéve önmagad, és azt tékozlóan oda is adtad:

hazádnak, halálnak, öröklétnek,

félt Feltámadásnak!

 

KRÚDY GYULA: SZENT MARGIT SZIGETE

TAVASZ A SZIGETEN – LEVÉL A NYÁRFA HÉJÁN

 

„Pedig szent igaz: tavaszkor megszólalnak

a vén fák Szent Margit szigetén.”

KRÚDY

 

Halljátok, fák, nagyságos csendetekben

s ti, virág-színek, halljátok a halk

Krúdy-zsoltárt? Válaszoltok-e Szindbád szavára

és miféle nyelvek-előtti nyelven feleltek

a magányos hajósnak, a támadó dunai szélben?

Távol fehér pavilon… mellette kisasszony-hinta

leng, leng üresen, mintha a mademoiselle

– vajon „milyen volt szőkesége”? –

alig imént szállt volna le

a lengő hinta-padról, hogy eltűnjön, el örökre,

mint egy atalanta-lepke…

Eltűnjön ő is, ifjan és szűzen, ahogy eltűnt

a szent királyleány, fogadalmas kolostorából

néhány zúzott falmaradvány maradt miránk,

ahogy eltűntek tenger-századokkal Rhodosz vitézei,

a Nagy Rend, a lovag Johanniták, Gerardus nagymester,

Bouillon Gottfried és Du Puy Raymond bátor harcosai…

Villiers de l’Isle Adam nagymester Rhodosz szigetét

mindhalálig védelmező vitézei… mellvértjük, sisakjuk,

kardjuk, lándzsájuk és keresztes zászlóik: fű, virág,

föld és ezer tavasz alatt pihennek, arcukat csak Krúdy

álmodja, látja, a nagy sereg: számára él, létezik,

tetszhalott csak!

Hirtelen, mintha a közeli Semmiből, fehér szirom

pereg, kereng alá, száll Krúdy mélybarna,

öröktavasz-honvágyas szemére, talán Margit soror árnya,

talán a János-lovagok Imádságos könyvében préselt virága,

s akkor – noha ő maga nem veszi észre – meghal Krúdy is,

Margit, a Szent, a lovagok, a Bátrak: eljöttek érte…

NAGYAPÁM EMLÉKÉBEN 1914–1918

 

(A tizenharmadik gyalogezred egykori géppuskásának emlékére…

„Kis-Ezüst”, „Nagy-Ezüst” sebesülési érmeit máig őrzöm,
akárcsak katonakönyvét és Károly király „Csapatkeresztjét”,
nemkülönben az összes történetét, a frontokról, ahol harcolt,
ugyan bár miért harcolt? –: Ferencz Jóskáért?
Ferencz Ferdinándért?
Vagy csak egy szőke, hirtelenszőke, pisze, szeplős goriziai
leányért vagy mégis a hazáért, mégis a nemzetért kelt volna át
az a régen por gyalogezred a Piavén, az Isonzón, a Tagliamentón?
Nagyapám tizenhét éves volt, amikor besorozták és huszonegy
éves, amikor IV. Károly hadparancsa megérkezett
a lövészárkokba: miszerint tüzet szüntess, békét kértem,
aláírás: „Károly király” – – –)

 

 

 

Túl sok múlt van a jelenben,

a mai, sőt már a holnapi napban is…

túl sok emlék van minden gondolatban,

túl sok élet van a halálban,

túl sok halál van élni kényszerült életünkben,

túl sok halál van a sorsainkban… de elvégre

törődjünk bele ebbe a „bőségbe”, hiszen

nem az a legfontosabb, hogy éljen az ember!

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

 

Eszembe jut egy régi dal, ott Óbudán énekelte

Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán…

A dalra már alig emlékezem.

Tizenhét éves, frontharcos Nagyapám emlékére:

én magam írok dalt, én magam írok indulót,

szól majd ez a nóta őnélküle is – – – – – – –

„Ma eladó, kiadó a szívem,

Nem lakik benne már senki sem…

Most egy jó szóért megveheted…”

Másképp él az én szívemben ez a dal, ez a nóta:

„Ma eladó, kiadó, Toledo, ma Doberdo a szívem,

nem védi már senki sem… se Császár, se Király,

sem heves táncban pörgő dalmát leány…

Ma eladó, kiadó, Toledo, Doberdo, Caporetto a szívem,

nem lakik benne már senki sem… Mégis kérdem,

mit akar ez a sok szépen megnyílt virág énelőttem,

tán rózsa fehér, talán rózsa vörös, tán kék liliom,

talán krizantém, fehér, névtelen katonasírokon…?”

Talán énreám külön harcmezők várnak? Egyszemélyes

harcmező várna rám? Egy támadás, ellenség nélkül?!

Talán a temetőkhöz lakom túl közel?

Talán túl közel, közvetlen közel lenne hozzám

Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Arad, Trianon és a jeges Don?!

Minden közel van hozzám! E súlyos közelségtől

soha nem távolodom. Elér holnap, ha ugyan

eddig el nem ért már, életem zsarnoka: a sorsom.

Hát igen… ma eladó, ma kiadó a szívem…

Csak azt érzem, amit gondolok, csak azt gondolom,

amit érzek, hiába fosztana ki emlékezetem,

hiába hinném, hogy engem mások önmagamért szeretnek,

én tudom: már nincs több utam újabb és újabb tévedéshez.

Tudom, hogy már nem tévedhetek magamnak

új házat, más hazát – – –

 

CASTRUM DOLORIS

A „szomorú körutas”,

Vajda János emlékének

 

 

Deltádat, élettel, el már nem éred,

hiába, hogy te tengert akartál, nem port, nem őszt,

de déli dzsungelt és északot, jeges dűnéket,

nem mért sétány kellett, nem lugasos liget neked,

de: távozó tavasz, nyílt nyár és nyílhegyek sugárból,

amitől szemed hol könnyezik, hol visszalángol!

Elmenni egyedül maradsz, erre őriz még erőd.

 

Most tél. Az évek házai sorban elsodorva.

Világgá lett a játék: a játszótárstalan játszma.

Olyan régi helyen állsz, önként, fegyverben, időtlen:

mint egy mesékbe-süllyedt kapuban a jelszót váró őrszem.

Ki vagy? Bánat a nevetésben? Karneváli vámtiszt, ki egyetlen

arcot keres, álarcok tréfáját durván félreértve?

Ki csak legvégén eszmél rá közömbös drámák kezdetére?

 

Játszani nem sikerült. Csónak élén állsz, vizek végén.

De se part, se torkolat, se sziget, csak örvény.

Mint szétrombolt erőd, amit nem véd már őrsége;

amit nem támad többé ostromló ellensége:

úgy tornyosul, tolul szemedre első szerelmed őrült csataképe.

Hullámok, melyeken jövőd riadt és ismét ott, most, a múltak:

forog, forog veled a nyíltvízen a csónak.

 

HA NEHEZEN IS, DE LEXIKON LESZÜNK

Bántja szemem a fényes horizont.

De majd megszokom.

Fényszórók helyett majd meghitt gyertyát gyújtok

és éjszakákon át a Révai Nagy Lexikont olvasom…

Mennyi tudás halmozódik egybe itt egy tudatlannak!

Mennyi betű, mennyi ábra, mennyi kép!

Ettől akár még észhez is térhetne az ember.

Leteszem mégis a vaskos köteteket. Pihenni kell még

a nagy tudás előtt. Pihenni szebb. Pihenni bölcsebb.

Ma könnyebb. Holnap messzebb. Út nélkül megyünk,

mégis odaérünk, az érkezésünk hiába céltalan. Odaérünk.

Tanulni szép! Felejteni még szebb! Ki ad tankönyvet

a felejtéshez? Ki ad tankönyvet az emlékezéshez?

Hisz mindkettő szép: szép a felejtés, szép az emlékezés.

Talán csak az a bátor, aki se nem felejt, se nem emlékezik?

Még tulajdon nevére sem!

Anyja nevére sem!

Hősiesen és kétségbeesve: kimondja önmagáról,

hogy sem élete, sem sorsa nem kell, sem a személye

és nem tudja, hogy mi kell, mi kellene helyette!

 

TENGER, HULLÁM, PUPILLA-PILLANAT

Riad a virradati víz! Vad Adria!

Az alkony, az este, az éj, az éjfél:

még érzéssel is érthetetlen, mégis,

kihív, el, máshol-lenni bátorít,

sőt: mással-lenni és újra mással…

Hullám a pupillán és egy pillanat a pupillában:

nincs gondolat! Ne félj… Nézni csak mersz?

Vagy könnyebb lenne,

ha az ember egy lexikont a kezébe venne,

hogy megtudja, mondjuk: miféle csatában,

miféle célokért vagy csak szomorúságában

halt meg egy régi, nagy király, akinek sisakja, vértje

valami világvégi kaszárnya-múzeumban áll?

 

VAN ANNAK IS EMLÉKE,
AMI ÉLETTÉ NEM VÁLHATOTT

„George Berkeley elve szerint akkor létezünk,

ha (…) találkozunk valakivel; és a másik is

csak azáltal van, ha találkozik mivelünk. Tehát

csupán találkozásaink révén találkozunk magával a

világgal is!”

MIGUEL DE UNAMUNO

 

 

Annyi vesztő, veszejtő véletlen tékozló játszóterén

Mi még találkozunk, Katalinok, Ditták, Máriák!

Igen, találkozunk ama régi „labdatéren”,

És leng majd – noha üresen –

A hinta, leng, habár már nem mivelünk,

Ti, és általatok talán én is,

Akár a pompás világ nélkül is,

Akár világtalan is, vagyunk.

Személyes és egyetemes egymáshoz-tartozásunk,

Véglegesen, örökre egyesült életünknek széttépett,

Rojtokra kibomlott, szétszaggatott, ronggyá foszlott szövése,

Szövevénye, lelki leshelye, rejtélye, nyíltsága, szabadsága,

Testi térképe, játéka, mókája, szövetsége, sok sírása, sok nevetése:

Ha sehol is, ha soha is,

Mégis kénytelen találkozik!

A fagyott sírmezők, az örökké túlórázó sírásók,

A tengerként tomboló temetők

Ellenére és kegyetlen ellenében is,

Bár viszontlátás nélkül, mégis:

Testestől-lelkestől, immár önmagunktól szabadultan

Találkozik egy második ifjúságban,

Egy második jelenidőben, immár múltak nélkül találkozik:

Immár messze túl a világok világain,

Álmodott emlékeink közelgő múltidejében…

És a soha többé nem-találkozásban is

Találkozunk, mert annak is, ami életté nem válhatott,

Van annak is emléke, még fájdalmasabb, mintha hozzá az ember

Ráadásul élne!

Mindlétig, mindhalálig,

Tűnő, tünékeny lényünk beteljesíthetetlen

Vágyaiban is találkozás van, noha személytelen,

Egy megállt, tereit örökre vesztett időben,

Mintha a szívben! Szeretem gyávaságom pátoszát!

Nagyon szeretném tudni, hogy kitől féljek, amiért szeretem.

Szeretnék egy szót szólni arról a szabadságról,

Melynek szögesdrótos lágerében én vagyok.

Igen: istentelen-emberien, sehogyan, mégis mindenképpen

Lesz, túl minden emléken új, ismeretlen találkozás.

 

„SZÍVEDHEZ LASSAN CSODÁK KÖZELEDNEK”

„Meglásd a múltak hogy megkönnyebbülnek,

ha néhány évnyi élet elhaladt,

szívedhez lassan csodák közelednek,

és minden érzést gyors képek követnek –

és nagy idők csupán csekély jeleknek

tűnnek, akár egy szép kézmozdulat.”

RILKE

 

 

Közelednek… lassan… szívedhez… csodák…

persze olyan egyszerű csodákról van szó,

mint a halál, a végleges eltűnés… a gyász,

amit te ki – soha – nem – érdemeltél. A földgolyó

nagy, de még egy sírvermet is meg kell szolgálni

rajta… olyan egyszerű csodákról van szó,

mint a Feltámadás, mint az Örökkévalóság…

mint volt földi otthonod, hogy vár a meghitt ház,

ahonnan, ha csak tehetted, szöktél, menekültél,

és most ugyanoda honvággyal visszavágysz,

pedig már nincs meg az a ház:

helyén üres telek, eltörölték a buldózerek,

és szép vitrined – tele porcelán huszárral,

porcelán menyecskével –

régen odalett – – –

 

MA KÖNNYEBB.
HOLNAP MESSZEBB

Mióta nélküled járom útjaimat,

vajon utak-e még egyáltalán

az egyedül távozás,

az egyedül érkezés

céltalan lépései?

(Mellesleg: okvetlen szükséges célokat kitűzni?

És azokat azután a bűntudatig teljesíteni?)

Hirtelen régi hely sugallja, kérdi: minek odaérni,

Tenélküled? S ha mégis odaérek:

ugyan minek sietve távozni

onnan – és hová haza?

Miért nem inkább ottmaradni mindegy?

Az utolsó menet már: Bíró nélküli.

 

                       *

 

A fasor már elmaradt

mögöttünk. Csendes lett a nádas,

lengése, zúgása elült. A tavat

újra láttuk. Elértük azt a régi házat.

Minek hát menni mégis tovább?

Nincsenek végtelen utak,

az ifjúság sem az…

Ha az ismeretlen jövőkbe tekintek,

megértem, mekkora tudás nélkül halok meg.

A „földi vendégség” nem tart sokáig:

alig éppen egy hevülésig,

alig egy ámulásig – – –

Mind gyakrabban választom a csendet.

A szavak már mind kimondattak.

Hallgatni ellenben szinte mindenről lehet.

Ma könnyebb. Holnap messzebb.

Akkor minek rohanvást nézelődni még,

hát nem telt be már a tarka kép-egész?

Mire való futó benyomásaink sürgős

közlésével megzavarni mások ép eszét?

Avagy csak közlés és semmi más:

az egész élet, sors, világ?

Vajon nem az utolsó menet ez már:

a Bíró nélküli?

 

VAN VISSZAKÉRDEZÉS!

„Hasztalan fárad, aki őrzi a várost,

ha én meg nem őrzöm.”

(Zsolt. 126,2. Idézi Sziénai Szent Katalin)

 

Óh, áldott, áldásos, áldó Máriák!

Minek a hajnali, minek az alkonyi imák?

Kihez szól a töredelmes élet-gyónás?

Minek a verejtékes virrasztás? Minek a vigíliák?

Mit világítanak meg a gyertyák, a fáklyák, a mártíri máglyák?

Minek a térdepelve tűrt rigorózus liturgiák?

Minek a zord, jéghideg cellák?

Kinek szól, zeng kórusa gyönyörű hangotoknak?

Kié hosszú, magányos éjszakáitok

Éber, kínzó csendje?

Körülfalazott rendházatok szigorú napirendje

Ugyan kinek a parancsa, ugyan kinek a diadalmas rendje?

Szép testetek, sudárságotok meztelensége

Miféle hamisan-hatalmas emberfelettiség

Előtt marad mindörökre rejtve?

Miféle hideg láng éget benneteket

Hamuvá, porrá, pernyévé, semmivé: élve

El? Honnan, kitől szakad rátok az az akarat,

Mely mindőtöket magához láncol? Véretek

Erejét, keringését ki űzi, ki kergeti lassú alvadásba,

Az önkéntes kiégés felé, szívetekben örök riadtságot,

Félelmet keltve: meg-nem-élt életeteket kicsoda teszi

Véges és végzetes sorssá és sorstalanná?!

Miért és kinek tartoztok ti hittel, hűséggel, májusvirágával

Tiszta lényeteknek? Ki sújtja hervadással

Szirom-szépségeteket, rózsa-erős szenvedélyetek?

Ki tette tövissé örömre, fényre, evilágra született

Szívetek, testetek, arcotok világra hozott néma növényét,

Rétjét, mezejét, erdejét, tengerét természeteteknek?

Óh, gyertek hozzám, amikor végre nem leszek,

Találkozzunk, amikor a találkozáshoz már nem lesznek helyek,

Mert hiszen, helyet talál magának világon-túlvilágon:

Az ifjúság, a szépség, a szenvedély és a szerelem!

VISELKEDJ ÚGY,
MINT AKI MÁSODSZOR ÉL!

„Életed gyenge szál, amellyel szőnek

a tájak a múlt dob hurkot a jövőnek

               ………………………………

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.”

BABITS MIHÁLY

 

„Rózsafa-vonóként nagy zengésű húrhoz

Súrlódjék ez írás Makovecz Imre úrhoz”

(Ady-variáns, „Levél-féle válasz

1. I. hívó és intő levelére)

 

1

 

Nem attól kell félni, hogy nincsen Isten,

Hanem attól, hogy Isten lehet, hogy lesz!

 

 

2

 

Kezdjük bátran, giccsesen, tangóharmonika billentyűsoron…

… egyszer nem lesznek lila orgonák, se hozzájuk virágos,

merész májusok, se naptárak a májusokhoz…

… se felejthetetlen első szerelmek, se tékozló, életfogytiglan

szenvedélyek, egyszer nem lesznek „bús lombú” fák,

se sötét fasorok, se fehér pavilonok, se meghitt pergolák,

se irdatlan, áramos, azúr tengerek, se azokon hódító hajók,

se a fedélzetekre ifjú, leányzóan-szép legénység,

egyszer nem lesz lakása a földi

fájdalomnak,

nem lesz a fájdalomhoz se hajlék, se födél,

hogy élni szenvedje önmagát, aki alatta él…

Végül minden, mint májusokon a remegő orgonák:

Minden emlék lesz, emlékezők nélkül!

Isten, emlékezz az ember szerelmére!

Egyszer tényleg minden Istené lesz,

amikor mindent – ifjúságot, mosolyt, nevetést, szerelmet,

emléket, álmot s a bátorságot is a szerelmekhez… holmi

hervadt szál rózsaként, megfeketedett orchideaként,

megsárgult, régi fényképként, megszakadt filmszalagként –

mindent, ahogy Teremtőhöz, Gazdához illik: Isten mindent

visszakap és kénytelen visszavesz végtelen-magához,

akkor Isten nem fog emberek élt és álmodott emlékein

eligazodni tudni, nem fogja tudni ki volt másoknak és magának

milyen (holott voltak csaknem mind hasonmások…), akkor

a Teremtést magát kell újra kezdenie,

Édent kell építenie a fájdalomból,

belátva, hogy világok, otthonok, arcok, életek, mint milliárdok,

mosolyok, hívások, találkozások, viszontlátások, vallomások,

hűségek váltak a szépség géniuszából semmivé,

semmijévé az arctalan, névtelen, darabbérbe dolgozó halálnak – – –

Uram, halált az élethez nem kellett volna mellékelni!

Hogyan lehetne Isten világ-szemébe nézni bátor kiáltás nélkül:

„Pusztuljon velünk együtt minden, ami van! Vesszen velünk

el minden isteni cél is, ha eszközök vagyunk csupán

és alig élünk: életünk máris emlék!” Emléke kinek?!

Mégis, legyen meg a halálos találkozás, Veled, Uram!

Ó, milyen nehezen fogadják el futó emberi sorsok

az egyforma végzetet!

 

 

3

 

„Vagy kifejezést nyerni és meghalni, vagy kifejezetlenül maradni

és halhatatlanul” – így Pier Paolo Pasolini.

4

 

Isten, ha adtál táncot,

Miért veszed ki a táncból a táncost?

Hát rendre új-ugyanaz kell? Mindig új táncos

alig változó figurákhoz?

Mindig új arc a régi maszkhoz, a legelső, élő álarchoz?

Már-már isteni bűnökért embert tévedsz büntetni

ítéleteddel?

 

 

5

 

A kérdés csak az:

lesz-e a Feltámadásban ifjúság

vagy csak katakomba-ÖRÖKKÉVALÓSÁG

és ott földi honvágyunk bánatán átvakító,

világtalan fénysugár-harsonák!?

 

MASZKJAID MEGZAVARJÁK ARCODAT

„Versbe hazudni vétkeinket, visszafordulást, félelmet,

futamodást, nyílt, kapkodó erőszakot,

amit életünkké csak a véletlen szabott.”

(BORISZ PASZTERNAK: Eljutni mindig mindenütt)

 

(Avagy: érkezni soha-sehova mégsem?)

Anno Domini: visszaszámlálás – – – –

 

 

Római kertkapun kilép egy templárius lovag.

Páncélvértje, sisakja, kardja, pajzsa, lezárt rostélya

alatt nincs arc, nincs ajak a mosolyhoz, száj a szavaknak,

nincs nézés a horizonthoz – – – – – – – – – – – – – – –

Jégmezők felé zarándokol, a zajló jéghatáron, kitartva

az örök északon, átvágva nyomtalan hóvilágon, meg kell

találnia Jeruzsálemet s nem igazodhat csillagokhoz.

Kilép a libanoni cédrusfából faragott kapuív alól,

de hová ki? Miféle meghitt hajlékból, vastag cellafalak

közül, miféle hontalan keresztútra? Kilép befelé?

Az sem lehetetlen éppen, bár fáradságos, sőt: luxus

egy lovagtól, régi, páncélos közelharcok halottjától.

Sugártalan éj, álmot szenvednek az égitestek,

forrásuktól végleg elszakadt fényeket törnek össze

hitvány, földi tükrök, tükörcserepek s a könnycseppek is…

Másoknak egyedül vagyok, magamnak vásári sokadalom,

üres üzletem meztelen próbabábuja – – – – – – – – – – – –

Önkívületig ajzott, egzaltált női kórus zúzza szét a templom

csendjét! Loknis, kontyos kamasz leányok énekkarát hallgatom:

szálegyedül, csak egy szótlan, gyilokjáró őrszem

vigyáz reám, de én a jelszót nem tudom – – – – – –– – – – –

Bombáz, szőnyegbombáz hosszú éjszakák, hajnalok riadó csendje,

mintha rég halott pilóták Focke-Wulf vadászbombázó-raja repülne

rá egy régen megsemmisített célra, befejezett sorsokra, életekre,

névtelen múlt időkre, temetőkre, keresztekre, búcsújáró

Kálváriahegyre.

Adonisz-arcú, ifjú pilóták, tévedhetetlen rádiósok, navigátorok:

néhány megsárgult, dohánybarnára fakult, gyűrt fotográfia

maradt rólatok sírotok barbár betonfalán… Őrület zuhan az

észre, az emlékezetre, szép őrület… A szépségnek nincs oka,

se magyarázata…

A szépség céltalan, viszonozhatatlan, a szépség: önmaga!

Miféle régen elégett erdőben, lángban pusztult elhamvadt

vadonban maradt meg margaréta,

egy szál?

Rózsák, krizantémok, nefelejcsek csokra,

hol őrzi emlékét névtelen létezésetek vermének?

Észak is, dél is megöregszik? Meghalnak a hátranyilazott

szárnyú, tökéletes vadászgépek, meghalnak a vitorlák?

Meghalnak a hajók? A fedélzetek, a parancsnoki hidak

beomlanak, összetörnek, elsüllyednek?

Félek,

élnek a holtak is, noha nincs több útjuk, nincs több szavuk,

nincs több kérdésük, nincs többé válaszuk.

Emlékezünk rájuk? És örökkévaló nemlétük

ismeretlen arcát viszontlátni világtalanul is,

hiába visszavárjuk?

 

CLAUDE-LOUIS CHÂTELET: SZICÍLIAI TÁJ

Az örök-nyár, a mediterrán dél latin idillje

játszik ezen a sugaras festményen,

ezen az ókorhoz-honvágyas képen!

Bozótos folyópart: önfeledten táncoló ifjakkal

olajfák, oleánderbokrok között!

Elképzelem, hogy a háttérbe festett fenyegető hegyekből

hirtelen héroszok, heroinák, hetérák, őrjöngő menádok,

bacchánsnők, a bor, a mámor, a vidámság papnői,

ádáz amazonok és nimfák jönnek elő, hogy faunok,

szatírok, kecskelábú pánok, nőrabló kentaurok

törnek ki a sűrű erdőből csapatban!

Elképzelem, hogy föltámad egy végleg letűnt világ,

egy azóta régen kihűlt, kétezer év előtt

oly heves, oly rajongó élet…

Elképzelem… aztán rájövök, hogy a televízió képernyőjén

egy régi festményt nézek… Csatornákat váltok sorra

és a képernyőn egy mítosz nélküli, huszadik századi

világot látok, filmhíradókat: és itt nincs idill,

tömeges nyomorúság és barbár vérengzés van.

Bűn van, bűnhődés nélkül!

 

AZ EMBER EGY SZOBA ABLAKÁBAN ÁLL
ÉS NEM-LÁTNI: KINÉZ

„Meghajnallik minden múltunk”

BALASKÓ JENŐ

 

Huszárik Zoltán hetvenedik születésnapjára

 

Tékozló, zarándok Szindbád!

Hiába emlékezlek, képzellek el egy régen tűnt őszön,

a felszámolt filmgyár elbontott udvarán

– válladon általvető bőr-iszák –

közeledni felém, hozzám…

Szövésének szálaira esett szét azóta legendás vitorlád,

húsz éve forog hajód fojtó horgonyláncán,

a timon-keréknél kormányos nem áll,

én mégis eltűnődöm, képzelődöm:

Zoltán, ott ülsz, előtted egyszerű, metszetlen,

kocsmai pohár, előtted

a Krúdy-breviárium, egyetlen könyved,

melletted kárpáti-trópusi virágok a három meztelen

leány, félig elhamvadt viaszbábok már

mind… lángnyelv-mosolyuk mégis végső vallomásodra vár,

amit szavak helyett megtesz a pohár, a halál.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hirtelen lesz egy gondolatból érzés,

érzésből egyszerre lesz félelem és féltés,

hirtelen lépi át az ember – kifelé –

vélt, véletlen, világtalan otthonai küszöbét,

pedig csak egy szoba ablakában áll

és nem-látni: kinéz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rózsák illatát érzi, hozza távoli temetői szél,

de ő csak megy, megy,

mint akit honvágy vonz, vezet,

idegen hantok, keresztek, koszorúk iránt,

amíg az övéig el nem ér

és ott ő is meghalni-téved.

HOGY TEMPÓZNAK A PILLANATOK!

„Tempó és csúcsteljesítmény”…

„A tempó, mint már sokszor mondtam,

gyakran távolról sem egyértelmű a civilizációval.”

(STANLEY BALDWIN, Earl of Bewdley: This Torch of Freedom)

 

 

„Egy percet sem elmulasztani” – Vas István

írta le ezt az „imperatívuszt” RÁÉRÜNK

című könyvében. Nem kis dilemma ez, hiszen

olyan következtetéshez vezet, amely az ellenkező

lehetőséget két irányból is kizárja…

– – – mert tulajdonképpen az ég-világon

semmi mást nem teszünk, azon kívül, hogy csak

perceket mulasztunk el és persze a percek

révén-vámján: órákat, napokat, heteket, hónapokat,

éveket, életet, hívásokat és viszontlátásokat.

És – noha életünk igen –

sorsunk mégsem

az idő által telik be, hanem döntések, választások,

távozások vagy maradások, kimondott vagy elhallgatott

szavak által. Meglehet tehát, hogy a sors független

az idők múlásától, igenis függ ellenben (inherensen)

a célirányos bátorságtól, amellyel mintegy

nem leéljük, ellenkezőleg: megéljük a perceket!

Illik belátni, hogy mint minden ezen a világon:

az idő is csak hiú üzlet, adás-vétel, kereslet-kínálat.

Persze tudom, szebb az időmúlást a virágok hervadásához,

platánok ősszel pusztuló lombjához, lehulló leveleihez

hasonlítani, mintsem az óramutatók egy-körben forgásához…

És talán mégis megadatik egyetlen kivétel:

amikor semmi mást nem érzünk, csak szerelmet.

Mérték és határ nélküli szerelmet, mint Romeo és Júlia,

mint Dante Beatrice iránt, mint Petrarca és Laura,

mint Hamlet és Ophelia, mint Francesca da Rimini

és Paolo Malatesta… amikor hiába, hogy az „ára”

őrület és halál.

Igen, a szerelem, amíg tart: időtlen. Nincs naptára

és nem őrlik porrá a pillanatok, percek.

HANG ZUM BÖSEN (Jacob Böhme)

(Vonzódás a Rosszhoz – vagyis: Önmagadhoz?)

 

 

Milyen régen tanultál filozófiát!

Miért félsz minden eszmét, szót, fogalmat, fogadalmat?

Milyen régen nem olvastad a bátor, a tiszta Spinozát!

Milyen régen nem mered viselni képzelt

kínjaid karneváli sátánmaszkját!

Tudod jól, hogy virágok nyílnak tavasszal,

de te nem veszed észre… Sötét, kiszámíthatatlan szándékkal

készülsz, kész vagy a télre, lelked jeges decemberére.

Könyveket, újságokat már régen nem veszel kézbe…

Sőt, ha lehetne, másokat is lebeszélnél az olvasásról…

Holott mégiscsak a kultúra sztahanovistája vagy, elvégre

abból élsz… Meglehet, hogy önhitlerista vagy?

Hitler-ellenes Hitler? Legyintesz a Világtörténelemre?

Pedig van Világtörténelem, hiába is szökne

szíved, eszed minél messzebb tőle!

És ugyan ki figyel oda üres kezed legyintésére?

Harangok, erdők, éhező tömegek zúgnak fehér zászlók alatt!

De te csak saját privatizált „költői” szabadságodért tüntetsz

egymagad, s kiáltasz elévült jelszavakat…

Hát Sztálingrád neked minden szál virág?

Akkor kaszáld le, sarlóval sújtsd le szárukról földre a rózsákat,

orchideákat, lángliliomokat, harangvirágokat!

Buldózerrel hajts át régi katonatemetőkön, tömegsírokon,

templomkerteken, búcsújáró, szent zarándokhelyeken,

hadd repedjenek, törjenek szilánkra a fejfák, a keresztek!

És amikor nagyságos májusokon tavaszlombbal élednek

újra a szálerdők, a ligetek, te már várd bőszen az őszt,

fejszével a kézben…

Nem baj! Nem kár! Idill többé nincsen! Ilyen lettél.

Ó, milyen erőszakos tud lenni a gyávaság! Kivel cserélnél?

És veled ugyan ki váltana sorsot?

Kilőtt, kiégett tank vagy, akitől senki se fél.

Ne feledd el soha Yukio Mishima angyali agresszióját!

Hát félj magadtól legalább, hosszú, virrasztott éjszakákon át!

Rémülsz? Riadsz? Színleg flegma maradsz?

Egy utolsó méltóság szégyenével szeresd önmagadat!

Nem megy. Az úgyse menne… Ifjúkori legendáid

bohóca lettél, keresd szerepedhez a vándorcirkuszokat!

Mindegy, hogy nincs vigasz, ha nem is „édes” – mindegy…

Hidd, reméld, hogy egyszer visszatér teérted egy

régi, messzi múlt, tűnt gyermekkori tél,

szigorú internátusban eltöltött, elszenvedett

hóviharos tél… Majd az visz el játszi erővel,

oly könnyen, mintha magadtól mennél…

Lásd be, fogd fel: Életed csak vendége volt Sorsodnak!

 

ELMÚLÁS-CSENDÉLET
A SZIGETKÖZBEN

Úton Marival

 

 

Régi partok, boldog nyarakon látott szigetpartok,

süllyedő gálya-lombokkal vonuló, sűrű ártéri

galéria-erdők, halászbárkák, sajkák, ladikok,

homokra, szürke iszapra, fövenyre: meghalni,

 

palánk-darabokra széjjel-esni, korhadni,

üres koporsóként volt vizek beszakadt szélén

temetetlen roncsként oldalra dőlni,

tört evezőkkel, szakadt kötelekkel semmisülni…

 

A vasbeton gátakkal, pokoli zsilipkapukkal megerőszakolt

nagyságos folyam medre most: nyitott sírbolt…

A megsebzett Duna erdőket, ligeteket sodor pusztulásba,

noha egykor súlyos sodrára már nem repül rá sirályok raja…

 

Tűnődéssel nézem egy eltűnő Duna-parti Pietà

szobrának lassú porladását… messzebb egy kőkereszt,

melyről a bronz-Corpus, a kőkeresztre szegezett:

leszakad, le, bele egy volt keresztút zarándok porába…

 

MESTER UTCAI PLATÁNOK

Életüket immár ledolgozott mesteremberek műhelyei,

régi kereskedők cégtáblás boltjai, kocsmák, borozók

fölé hajolnak, igen, ezen az idei őszön is,

ezek az emlékes, hajózó lombsorok,

mintha egy múlt századi őszben hullatná

arany leveleit a nyár, az augusztus után

most álmot-ért línea-platán.

A kimozdult kockakövek között fölgörbülő ódon villamossínek

– zengő, zúgó párhuzamuk annyi menettől megtöretett –

évtizedeken át a külső Ferencvárosba vezettek,

ki, a vágóhidakhoz, a vagonsorokhoz, a nagy városi malmokhoz,

a Haller-piachoz, a ferencvárosi farakodó kikötőhöz:

most mintha volnának járatlan temetkező utak.

Már más város él a súlyos platánsor szegélyezte úton

és nem lesz lépésünk célja soha hasonló azokéhoz,

akik régen élt ifjúságukkal kötődtek ugyanezekhez a fákhoz,

akiknek élete, teste, arca, neve, sok fontos, aznapi, sietős dolga:

– szavak a semmiségbe, ígéretek, mosolyok, találkozások,

napernyős séták, szerelmek, búcsúzások, véletlen viszontlátások… –

már régen túllépett ezen a csendes, messze hívó platán-határon

és távolodik mitőlünk, mind messzebbre jut

és távozik azóta is!

 

HAJNÓCZY PÉTER ÉS BÓDY GÁBOR SÍRJÁNÁL
MERÉSZELT MEDITÁCIÓ

„Az ifjak halálában nagy

és sokszoros veszteség van.”

(TOMPA MIHÁLY egyik orációjából)

 

„Örök levés s enyészet minden élet.”

MADÁCH

 

Bírd ki a mindennapi megrendülést,

félelmet, szorongást, hirtelen pánik-csapást!

Akard a katarzist, a megtisztulást, inkább

mint a pszichoanalízist, inkább mint a tablettát,

a vodkát. És őrizd meg a megszerzett tudást:

a quae mutatio rerum… (ó, mily változása a dolgoknak!

Hogy megváltozott minden!) Ugyan mi változott?

Annyi csak, hogy ők halottak,

ha éltek valaha egyáltalán…

Persze a halál is katarzis, nem csak a tragédia.

Mindenkinek, aki él, annak sorsa is van.

Márpedig a sors kihívóbb, brutálisabb, mint az élet.

A sorssal, a végzettel mégsem végezhet más, csak az élet.

Eltűnt arcuk, elnémult szavuk semmit sem bizonyít.

Elmentek? Vagy éppen most lennének érkezőben?

És ugyan mit tékozoltak el?

Diktatúrákban tilos az Ige-hirdetés.

És mást értenek szabadságon, nem a szabadságot.

De az eltűnésnek is van esztétikája, Beke László szerint,

és ha van, akkor ezt az eltűnés-esztétikát, mind a két barát,

bizony, figyelmen kívül hagyta, hátrahagyva persze holmi

legendát, de még azt is elsietve… hiszen alkudozni

éppenséggel lehetett volna, de ők radikálisan csinálták,

a halál pedig „belement” a rapid megoldásba.

Megsemmisültek?

És lehet, hogy nem létezik, hogy nincs a Semmi?

FÉLEK HOLTAK EMLÉKEZETÉBEN ÉLNI

Az egyedül és céltalanul

hazaérkezés céltalan lépései.

Útközben érzem, nem én megyek,

hanem helyettem kíváncsi emlékezetem teszi

meg az ismerős utat, valótlanul,

de mégis, nolens-volens odaérek,

más szóval haza tévedem magam, haza távozom.

Szobáim, bútoraim a régiek, a régesrégiek.

Ó! Mennyi könyv, atlasz, folyóirat, térkép, lexikon,

hát én egy közkönyvtárban lakom?!

Lám, megállt az ónémet ingaóra.

Lám, az ágyam megvetetlen.

Az egyik falról három fotográfia

néz reám: Pola Negri

(szinte meztelen a melle, oly mély a dekoltázs. Fején a

széles szalmakalapot trópusi, karibi papagájtollak díszítik).

Második kép: Pier Paolo Pasolini

(homlokán vörös gerilla-kendő, mintha most érkezett

volna vissza véresen Bolíviából, Che Guevara

lemészárolt, kivégzett kommandójából, persze holtan).

Amrita Sher-Gil fényképe a harmadik nézője

hősi hisztériába hajló, önkéntes, önveszejtő,

ön-meghatott magányomnak. Néznek. Visszanézem őket.

Milyen időtlenek! … Mintha nem is léteztek

volna soha, mintha élni-halni én találtam volna ki

őket, hogy egyszer majd mégis találkozhassak velük!

AMRITA! Fiúleány avagy Leányfiú.

Női mivolta dacára: SIVA-szemmel, egyszerre két erővel,

romboló-teremtő tekintettel távol-holtából hipnotizálja

testemet, tudatomat, mintha valami sürgős útválasztást

szuggerálna ez a mozdulatlanul reám-fixált,

pillátlan, szikh szempár, utat: lénye messzi forrásához,

utat, mely énbennem őhozzá vezet!

TAVASZ VIRÁGOK NÉLKÜL

Eljön az idő, amikor megköszönöd

másoknak saját magányodat.

Barátaim szétszórva köztemetőkben,

szétszórva bennem,

megfagyva szívemben,

de tudom: krizantémos hantok alatt,

fejfák alatt, nincsenek halottak,

nem lehet ember áldozata a Feltámadásnak.

Az ifjúság előbb hal meg, mint az öregség, a vénség,

bánatban nincs tudás,

tudásban nincsen bánat,

de van gyász a bánatban,

van gyász a tudásban,

és csak a kérdés marad, hogy mit művel,

mit csinál az ember,

amikor nem gyászol.

 

VERS AZOKHOZ ÉS AZOKÉRT,
AKIK ENGEM SZERETNI REMÉLTEK

Csapda volt minden út előttem.

A nagyságos tengerek, akár a gyászoló erdők,

akár a könnyek a szememben,

akár ott, abban a régi INTERNÁTUSBAN,

ott, abban a rácsos ablakú kollégiumban,

akár hirtelenszőke anyám – – –

Olykor ott éreztem, mi a könnyes szem,

mi a sírás: pedig csak azt akartam

elsiratni, megsiratni, ami kívülem van,

csak azt, ami nem én vagyok

és mertem gondolni néha arra,

hogy volt és van ISTEN,

és az már legyen

édes mindegy, hogy énnélkülem – – –

 

ÖNJÚDÁS

Érzek én, érzek minden együttérzést.

Érzem én ellenségeim ádáz, alig aljas együttérzését is,

noha, pillanatra se gondolok soha arra,

hogy önjelölt ellenségeim vajon mitől? miért?

jobbra szánt életük miféle hirtelen elesettségétől

lettek – szívük szándéka ellenére,

önmagamtól engem testükkel, lelkükkel védve –

mégis ellenségeim, méghozzá ily sokan,

egymás mögé sorakozottan,

szinte megkövező tömegben.

Talán maga a Szentírás esett volna ki átkozott kezemből,

hogy helyette megtartsam a Szmirnoff vodkát,

talán az Ószövetséget vagy egyszerre mind a négy

Evangéliumot ejtettem volna le

a próféták szent lépteit őrző porba,

hogy ellenségeim úgy néznek egymásra

énmögöttem, mintha egy-szál magamnak

ön-Júdása volnék, akinek nincs ideje már,

és nem érdemel életet sem az időhöz:

se alkura, se árulásra, se megbánásra,

se arra, hogy a harminc ezüstpénzt visszaadja,

se arra, hogy az egész Kálváriát

legalább önmagának megbocsássa,

immár Krisztus nélkül is!

 

KIÉ AZ EMLÉKEZETEM?

                        ZSILKA JÁNOS EMLÉKÉBEN

 

 

Világról szóló, szórt, szedett-vedett

tudásom talán tényleg az enyém.

És ugyan ki is lenne méltó oly késztetésre,

hogy ezt a könyves tudást ővéle önfeledten,

ajzottan, fecsegve, oktalan okoskodva megosszam?

Hiszen még a legmélyebb tudás is, teszem, Aquinói Szent Tamás,

Albertus Magnus, Clairvaux-i Szent Bernát,

Abélard és Héloïse, a vértanú Alexandriai Szent Katalin,

Hildegard von Bingen Istentől nyert üzenete

bizony alig felfogható és biztos, hogy megoszthatatlan.

Őhozzájuk önkívület, magát veszejtő rajongás,

csak eksztázis vezet, s nem az írást ólombetűkkel kinyomtatott

Gutenberg könyvei.

Emlékezetem szép, reám sugárzó arcai enyémek nemkülönben.

Avagy emlékezetem, tudásom, személyem,

szerelmeim, másokat pusztító szenvedélyem

sem volna enyém?

Ugyan már… elvégre önként önveszejtő az,

aki önmagát akarja birtokolni.

De nála csak az ostobább, ki önmagát

mások birtokába esve elfelejti.

Erőszakkal szerzett tapasztalataim tán úgyszintén enyémek.

De ki adta hitét, hitességét szívemnek?

És ha adta, mégis miért vette el együtt szívemmel

keresztes, kardos hitemet? Miért bolyongok egyre visszatérőn

Itália, Róma dómjaiban, templomaiban,

kolostorok megfagyott kerengőiben,

mintha volnék úttalan zarándoka soha megtett útjaimnak?

 

REMBRANDT HARMENSZ VAN RIJN

Anno Domini 1606–1669

 

 

Régi, kényes, nemes szövésű vásznak,

régi, óarany rámákban, Amszterdamban,

Bécsben, Bázelben, Stockholmban, New Yorkban,

Szentpétervárott, Drezdában… szerte szétszórva

a világ nagy képtáraiban…

Milyen gazdag, dúsgazdag lehetne most az a leideni molnárlegény

akármelyik képének, rajzának idei árverésén…

Ő, aki örökös árverésben, veszejtő csődeljárásokban élt…

Festményein azok a távolodó, tékozló tengereket tükröző

éles észak-fények – a képtári keretekből kitörve – élnek, éltetnek,

azok a sújtó sugarak, azok a hajnal-lángok, alkony-lángok,

szőke hajfonat-fények, amelyek akkor, mihozzánk nagyon régen,

elfáradt évszázadokkal ezelőtt, az ő verve vert életében,

az ő bűnös és minden bűnt megbocsátó szemében verődtek vissza

tehetetlen, végzetesen vonzó, vérmes, delejes vonásaikkal.

És azóta is lélekkel élően, eltemetett, virágtalan temetőkben

éltetően mindörökre élnek a mi képernyőktől, komputerektől

világtalan mai szemünkben – – –

Ó, azok a súlyos, kegyelmes sugarak, azok az ősi, fantomi fények,

azok a mennyből-pokolból üzenő, iránytalanul hívó lángok,

azok a rejtélyes élet-halál homályok, azok a csillagbölcső-árnyékba

visszahanyatló, távlatos fény-nyalábok, amelyek réges-régen

a fríz Saskia szépséges, nagyságos arcán, szemének kék tüzében

ragyogtak, azok a meleg, barna, barbár ős-egyszínűségek,

amelyek a ransdorpi parasztleány, Hendrickje,

hozzád-hites arcán, benned szerelmes meztelen testének árva édenén

fénylettek fel a te szemed bátor, bátorító, boldog,

boldogító, Istentől sugaras fényével,

atlanti Rembrandt!

 

TÖRETLEN TENGERPARTOK

Akár a kápolnák, a templomok,

a sok-kupolás bazilikák,

akár a századokon át faragott,

háromhajós, kereszthajós katedrálisok, a dómok,

az erődök, a várkastélyok, a paloták, a meghitt, diófás

kúriák, nemkülönben a kohók, az erőművek, a bányák:

az évek is összeomlanak, megvénülnek az ifjú idők!

Megtörik a test. Megőszül a haj. Leszakad a falról a naptár.

Megváltozik a ruhák divatja. Más bútorok, más szobák…

Más szokások. Más szenvedélyek. Más nyelvtan, más szótár.

Régi zászlók, címerek égnek el. Más forradalmak hívnak halálba.

Meg mégis mi marad?! Régi, kamaszkori, sugárzó fényképeid?

És ha változást szenvednek a fényképek is?

Ha életünk iker-sugaras fénye kialszik, kiég?

Vajon elég lesz-e akkor az életemnél is erősebb emlék

hangodra, nevetésedre, tested sugarára és hogy a halál

se több, mint hosszú felkészülés a Veled-újra-találkozásra,

immár időtlen viszontlátásra?

Dezertálni a temetőkből, vissza,

vissza a töretlen tengerpartokra,

meztelenül

a meztelen hullámokba!

 

CSEPEL, SZABADKIKÖTŐ, 1963

Nincsen nem-múlás! Most, A. D. 2003 tavaszán,

negyven év múltán, gyalog megyek végig a régi

úton… – delejtűként vonz arra ifjúságom nagysága! –

igen… itt mély platánfasor vonult,

ott egy ifjú munkásnő és egy ifjú martinász

homokkő szobra állt, föléjük sugaras lomb borult…

a VASMŰ dór oszlopos bejáratánál Lenin szobra állt,

a vezérlő bronzalak véletlenül éppen a közeli kocsmák

felé vezető utat mutatta, utat a túlórázó vasasoknak,

a munkásosztálynak…

Az a régi fasor azóta elvonult, hová?

Az ifjú munkásnő és a martinász hősi szoborpárosa

azóta Leninnel együtt eltűnt, hová?

A Szabadkikötőben – Puncto franco –, ahol 1963

szeptemberében behajóztam, most mozdulatlan

darusorok, hajóroncsok, partra vont horgonyok,

nehéz láncok vas-csendéletképe, elfáradt anyaguk

csendje fogad. Tudom: jártam, dolgoztam ezeken

a rakpartokon. Érzem: soha nem voltam itt.

A most múló s máris emlékes pillanatokkal elérni vélt,

mindegyre megismétlődő múltakban, az elfordult

távlatokban: tékozló honvággyal még egyszer

eltévedünk – – –

 

EGY TENGERÉSZ BÚCSÚVÉTELE
A TENGEREKTŐL

Zentay János hajóparancsnok Úrnak – Master of Ship –,

1. osztályú, hosszújáratú tengerész kapitánynak küldöm

ezt a vers-üzenetet, mély tisztelettel, mint egykori aláren-

deltje: az M/S „Hazám” hajó kormányosa. Isten adjon örök

békét nyugtalan hajóslelkednek, Parancsnok Úr! A túlvilági

tengereken, ahol már nincsenek célkikötők, kívánok Néked

merész, felfedező, végtelen utakat, Kapitány!

 

 

A kezdetek zarándoka az ember – – –

Hullámok azúr boltozata! Tiszta és tisztító távlatok!

Hajóm! Hazám! Ifjúságom! Bátorságom!

Nyílt-tengeri, szabad és szabadító horizontok!

A fedélzet fölött szárnyaló sirály-rajok!

Kikötők, révek, matrózok, kormányosok, kapitányok!

Árboc-sudarak, csattogó lobogók, parancsnoki hidak!

Partok, hívó, szépséges öblök és a partokon leányok!

Szemünk láttára születő szigetek!

Bóra-szélcsapások alatt tomboló vizek!

Súlyos horgonyláncok, csörlők, csigák, kötélzetek!

Lengő, alábukó hajótest, őrjöngő iránytűk, halálos manőverek!

Villámoktól megzavarodott radarok, világtalan lokátorok!

Ship ahoj! Hajó a láthatáron…

Köd-kürtök, pásztázó reflektorok!

1964! Azóta életem évtizedei süllyedtek el,

de a tenger ifjú maradt, időtlen és szép és erős:

új hajókra, új hajósokra vár…

A tájoló összetört, a mágneses szélrózsa

a célokról levált,

de én már nem is vágyok magamnak új irányt – – –

 

RÉGEN TOVA-ZÚGOTT,
SZABAD VIZEK

Merész, kezdő útjaid, ifjúság,

már nem hatalmas folyamokat,

nem ezüstöt szikrázó áramlásokat,

sziklából szakadó zuhatagokat

ívelnek át,

csak száraz, köves, üres medreket – – –

Régen sodrukba vesztek, lezúgtak

azok a tomboló, tékozló tavasz-vizek,

azok a tajtékos, fehér források,

azok a köveket formáló torlódások,

melyeknek partjain új és új erőket

kapott sorsához a szerelem, a lélek, a test – – –

 

PRIVÁT METAFIZIKA

Állni, megállni egy messzi mólón,

szálegyedül egy tengerparti stégen,

olyankor, amikor érzés, gondolat, emlék

együtt és egyszerre tombol a tékozló tudatban.

Igen, félni, rettegni is bátran kell.

Békével belátni, hogy szökni, elmenni nem lehet,

 

az pedig holtbiztos, hogy maradni sem.

Az évszakok, évszázadok, évezredek

is múló pillanatokból kapnak nagy időket,

az emberélet gyorsan elfut,

miközben időtlenek a katedrálisok, kolostorok.

Ijesztő az, hogy a kimondott szavak jelentése

csökken és bűnné válik minden beszéd

és hazudni könnyebb az életet, a létezést.

 

Beszéd, megszólalás, megnyilvánulás: kegyetlen kénytelenség.

Néha nőket látunk férfiaknak, máskor férfiakat nőknek.

De nincs idő arra, hogy a nemek között különbséget tegyek.

Az életre sincs elég idő, életünket idő nélkül éljük, hideg terek

fagyott falainak négyszögében. Szerelmeinket is elfelejtjük.

 

Könnyű lenni, létezni, de élni nehéz – – –

Ideje eljött a szótlanságnak,

bűn lett a Beszéd,

vétek, vétkezés a párbeszéd,

még akkor is, ha lenne hozzá testvérem, társam,

aki kérdéseket tenne, válaszomra se várva.

Hirtelen eszembe jut a világ, a valóság, az emberiség.

Börtön, fegyház az akaraterő, inkább jobb lenne

porig, hamuvá elégni máglyán.

Tudom: mindenki mártír.

EGYSZEMÉLYES TITANIC

„Nem kell rózsa, mert vannak rózsák.”

FERNANDO PESSOA

 

 

Végül

– miféle véletlen kezdetnek

holtbiztos végén, ahol hűséggel

magunkhoz-tartozni terve kinek? –,

végül minden úgyis Titanic lesz.

Titanic lesz szeretett, kedves tárgyainkból,

régi levelekből, távoli képeslapokból, naplókból

s mindenből, ami minket élettel őrzően naponta körülvett…

nemkülönben alig-imént exponált fényképekből,

meisseni porcelán-figurákkal: boldog, heves táncba,

örök önkívületbe merevült, ifjú párokkal teli vitrinekből,

„fontos”, „esedékes” dátumokból, betelt naptárakból,

a minden nap sűrűn teleírt – intéznivaló! –

agenda-cédulákból, életünk egész „meghitt” holmijából,

minden ajándékból, minden apróságból, amit valaha

örömmel kezünkbe vettünk, ha csak egyszer is…

a vonzó céloktól „teljes”, örökös jövés-menésből,

viszontlátásból, búcsúzásból, távozásból,

vélt megérkezésből,

hajszákból, hazardírozásból, ígért határidőkből

és világtalan határokból:

végül TITANIC lesz, egyszemélyes,

jéghegyek nélkül, úszó, zajló, sodródó jégmezők nélkül,

és emlékeinkből, bátor szerelmeinkből is Titanic lesz:

óceán nélkül – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

 

MÁRIA, TE IS ITÁLIA VAGY!

Szép, déli, trópusi országom lett személyed

szépsége, lényed lendülete, mellettemléted

kísértő démonokat győzött játszva le,

angyal-álarcos ördög-kommandók vesztettek

közelharcot ellenedben,

miközben azt hittem: én győztem …

Ó, oly sok, felejthetetlen zarándok-utunk

jut most eszembe, Itália városaiba, képtáraiba,

hitvalló templomainak, bazilikáinak sorába,

tengerpartjaira, de Itália emléke te lettél,

hozzád kell hát mindennap elzarándokolni – – – 

Lettél tüzemnek lángja, noha tudom, bár siratni

sohasem fogom, hogy hamar kihuny a tűz,

csak mindörökre maradjon meg a lángja!

Mily szép röptében egy nyílvessző célja

felé ívelve, mily szép egy íj, miután nyilát kilőtte,

s pihen a megfeszített húr, készen újabb célra.

Mindhiába kutatom, miért lép

gondolkodásom helyére mindig emlék, emlékezés …

Ifjúságunk, az Universitas vivátos ideje

nem múlhat el soha, őrzi azt szívem, ereim keringése!

Mária, Itália vagy te magad. Szépségnek csak

szépséghez lehet köze! Elvirulás? Hervadás?

Lélek-lombhullás? Vörös virágok bomlanak feketére.

Emlékem marad mindörökre:

tested első meztelensége. Tárulj ki újra!

Akarom, hogy vagy!

 

 

 

POMPEJI

1969 augusztusában Mariról készült fényképfelvételek
– három tekercs film – képeire…

 

(A fényképezés, mint az őrület egyik csendes megnyilvánulása.)

 

 

Most épülnek mind a százados romok,

most emelkednek a lávafelszín fölé a zúzott oszlopsorok

– most, igen, amikor a fényképen Mari mosolyog –,

most zeng, őrjöng az amfiteátrum, most halnak meg a gladiátorok,

még itt van a római mérnök, mellette áll a pallér, még itt vannak

az ókori kőművesek, kőfaragók, szobrászok, noha névtelenek…

Most hordják afrikai rabszolgák Pompeji városához

a vörös és fehér márványtömböket a magaslatokról,

a kénes barlangok bejáratában jósnők most jövendölik meg

hadvezéreknek és tengernagyoknak a másnapot, végzetet, jövőt…

Látom őket az 1969 sugárkévés, rózsaablakos nyarán exponált

fényképfelvételeken!

Látom a tirrén tengerhorizonton gályák delta vitorlázatát,

evezőlapátokba-parancsolt világbirodalmi erő rémes ritmusát,

és nem hervad a hazatérő, hódító, legendás légiók

harcosaira szórt sok virág!

A Vezúv fölött, felhőtlen-azúr, aranykori égbolton,

e mediterrán máglyán, sugár sugarat nyilaz

s az épülő romokon, mint óriás napórán:

az árnyékvető márványoszlopok múltak nélküli időt mutatnak,

egy bennünk táguló jelent,

egy pillanatot – mintha pillantást, nézést egy fényképen –,

de egy rákövetkezőt már nem…

Tirrén tengerpartok! Forró strandok! Színes napernyők!

Napozó nők! Alvó hullámsorokat hasító fehér yachtok!

Fényképek: kétezer éves papírdarabok… Mari rohan felém…

(– hol? mikor? Pompeji fórumán át? régen? vagy „csak” most :

a fényképen, amit a kezemben tartok és nézem vagy Pompeji

elégett fórumán tartottam és néztem? Pár kifejezés a pillanatra,

az időre, íme: olykor-soha / gyakran-soha /

        időben-tettenért-soha;

ami, igen, ami tulajdonképpen a kép, a fénykép…–)

És mégis – bármikor – Mari rohan felém egy fényképen,

Pompeji elpusztult fórumán át

1969 ifjú nyarán, negyven éve már,

fut, közelít énfelém,

mint a tetszhalott színek közül,

az objektívre, a filmre fagyott másodpercből,

Pompeji fotójának papírjáról

szabaduló és szabadító, szerelemben-áttetsző

femina testfény!

TRIESZT – KÉPESLAPOK

1906.VI/10-11.

 

(K. Ledermann műterme, Wien I. Fleischmarkt 12.)

 

 

Trieste. „Riva Carciotti”, „Porto”, „Lanterna”,

„Leuchtturm”, „Molo San Carlo”, „Karlsmole”, „Corso”,

„Lloyd Palast”, „Strada di Miramare”, „Schloss Miramare”,

„Cilli”, „Kaiser Josef-Denkmal” és hajók, hajók, amelyek

nincsenek már és a „Riva” a fekete gőzössel,

a vitorlákkal, a lovaskocsival: kinek emlékében élhet

még így, hogy egyszer ott volt és ilyen volt és mennyi

minden hiányzik még a képről, nem csak a hajnalban kifutott

hajók, egy teljes világ hiányzik onnan, ahonnan ez a kép van,

árbocok és keresztárbocok üres rúdjai, horgonyvasak,

sétáló urak, matrózok, rakodók: foltok egy fényképen,

rejtélyek abban az egyszerűségben, hogy elmúlt hét évtized,

úrinők és komornák a hajóhídon, vajon azóta is nevetnek,

túl töredezett keretein retusált színein fényképeiknek?

Szürke, barna és fehér vitorlavásznak! És láncok, ládák,

kötéldobok, zsákok és a móló kövéhez simuló rakodóbárkák,

– csak a szavak, a kiáltások hiányzanak? csak a mozdulat? –,

vagy az lenne igaz, amit Martin Heidegger gondolt végig a

Fekete Erdőben: „…a dolgok egy bizonyos értelemben éppen

eltávolodásukkal fordulnak felénk…”? Vagy egyszerűbben: a

„paso doble” volna a jelenlét és az eltűnés gyermeki hadititka?

A promenád… igen: ha belekarolhatnék, nagyságos asszonyom,

a múltjaiba… hiszen itt ez a fénykép, ez a képeslap… Kegyed

adta postára ezelőtt hét évtizeddel, hát azóta miért nem ír?

De ebből már nem lesz párbeszéd soha. Vagy egyszer igen,

mégis? Tudom, hogy nem. Nem is tudom. Gondolkozni kéne az úton,

mely elvezetne arra a mólóra, arra a hajóhídra, lehet,

hogy csak az 1906-os vasúti és gőzhajózási menetrend hiányzik

és a naptár és kézcsókra hajolva kérdezhetném meg, elsőnek:

melyik jegyben méltóztatott és mikor megszületni? Másodszor:

mely úticéllal kél útra ezen a képeslapon, nagyságos asszonyom?

És lehet, hogy azt felelné (kacagva persze): …hát, uram,

én már nem is tudom.

Fehérbúrájú, dróthálós gázlámpák az öntöttvas oszlopokon.

Gördülő rakodódaruk gémjei „mozdulnak” a képen sötét palánkú

gőzhajók hombárjai fölé, kint, még nyílt vízen, de horgonyon már:

hófehér vitorlacsarnakok, menyasszonyi-vőlegényi párok,

vad ifjúságuk immár elérhetetlen, lent fekszenek párban

vagy magányban a kék alatt, ismeretlen mélytengeri hantban.

Csónakokban hajóik felé evező férfiak, az egyik egy szóval

a társához odahajlik, noha némák mind a ketten.

Az öböl víztükrén, a fénykép-fényben: egyenesükből kizilált,

fodrozó, csigázó vonalak, vasrudak, előárbocok, kötelek,

háromszögvásznak, delták tükörképe:

az akkori pillanat befejezett fényével verődik a vízre

és ott, a vízfelszíni képben az összes részlet úgy marad,

ahogy a rakparti köveken sétáló nők árnyéka, szőkéké és barnáké,

az 1906-os júniusi, trieszti víztükörben, egy képes-levélen,

abban az időtlen eseményben, ami az élőknek a múlt,

abban, ami csak annyi, hogy vagyunk: ott, akkor, amikor éppen

és aztán, mint egy ijesztő tengeri mesében,

egyszer csak nem-ott, nem-akkor, nem-mi, hanem ismeretlenek egy képen.

Ahogy most te nézed őket, miért nem igaz, hogy ők is visszanéznek,

hogy élnek ők is, noha nem itt, noha már nem önmaguknak,

és hogy mégis készül és lesz találkozás?

 

 

 

„BARTH HADAPRÓD, BECSÜLETSZAVAMRA,
VISSZATÉR A NYÁR!” ^*

Igy szólt bajtársa, amikor egy,

a randevúra el nem jött leány miatt,

Barth hadapród olajozni kezdte a pisztolyát.

 

 

Kristálypoharakban vodka kitöltve sorban.

Katonatemetőkben a feketülő fejfák sorban.

Szuronyroham, asztalnál ülve: „Fiúk, előre!”

Angyali leányzó jön, közelít, mintha menne,

távolodna, megáll, megállni látszik az ifjú

kadétok asztalánál, kezében pohár, amit emelne

koccintásra, de az egyenruhás, szőke dalia-bábok sora

marad mozdulatlan, ülnek sorban, férfiasan,

hőseiként egy még el sem kezdődött honvédő háborúnak.

Még az ellenség is ismeretlen, de eljön a hirtelen idő,

amikor sortüzek, gépfegyverek füstszagáról majd megismerik.

Közeledik  – poharakkal kezében –  egy szépséges kozákleány.

A zártkörű ünnep önkéntes hőseiként, halottjaiként, a fiúkon

fegyverolaj-szag, némi vérszag, jövőjük sötét,

de a szép, ifjú harcosok borús jelenüket sem veszik

észre, sem azt, hogy nagy ünnepre készül, ma este, itt a halál…

A terített asztalok, mint a ravatalok. Sok-sok virág! Északi orchideák!

Sok hadapród, szép kadétok, szépek, szőkék, fényesek:

észre sem veszik a vadon-szép kozák leányzót,

kényes-elkényeztetett mosolyuk csak a vodkának, a kártyának

és az utolsó puskagolyónak szól… amit majd a Harcok idején

bátran zárnak be ifjú szívükbe, hiszen mindig is tudták,

mindig csak ezt tanították nekik, hogy ők, az ő szívük a cél…

És hogy mi lesz a lovat játszva megülő, termetes, ős-szőke,

és szépnek született kozák leányokkal, azt már a hadapródok,

a daliás kadétok úgyse tudják már meg soha – – –

Mégis szóljon ez a vers a kadétok helyett ama sok,

hűséges kozák leányról, kik híven hitték és táncukat bátran járták,

hogy egyszer  – annyi ingerlő, heves tánc után –  szülnek ők is

egy kozák fiút, netán önmaguknál is méltóbbat, szépet,

a legszebbet, szebbet, mint a háborúk, mint a lovassági harcosok

halálba bátran néző szépsége, hogy szülnek egy fiút,

aki rájuk borul, mintha világra jöttének köszöneteképpen:

könnyel szemében, szótalanul, életével dadogva-mondja:

„Köszönöm, Anyám, hogy édes fiadként e-világra hoztál,

távozni el, innen, engem, engedj el egyedül, Anyám!”

NINCS VÁLASZ

1.

 

Ki fest meg egy olyan képet,

amelyben minden képet

láthatnak majd azok is,

akiknek a születése előtt

a képtárak kiégtek?

És ki írja meg a könyvtárak könyvét:

egy életben mindenki életét?

És ki szövi újra a múltak szövetét,

miközben éli és szenvedi szüntelen az övét?

Ki érti meg, túl a könyvtárakon és képtárakon:

egy loknis hajfonat, egy kibomlott konty

játékát azokkal, akiknek ő volt a játék?

 

 

2.

 

Ami történik, az az ajándék.

 

 

3.

 

Az évszakok átlátszanak:

a vörös csokor már havas.

 

 

4.

 

Kiútja nincs a megérkezésnek.

BÚCSÚZÁS. EL

                                             Marinak

 

 

Egy virág se most van!

Nem ezen a májuson nyílik meg

szirmaik színe, hanem egy messzi,

másik tavaszon, ’melynek szerelmes emlékei

egy távoli, alkonyodó latin mezőben,

mintha rejtőző temetőben:

mind megmaradtak lehullni, fájni…

Igen, egyszer már kinyíltak ugyanezek a virágok,

egy távoli, ifjú, tengeri tavaszban,

amikor szempillánk is álmodni lezárult észrevétlen,

első szerelem után: első halálban.

 

 

EGY RÉGEN ELMÚLT NYÁR

Szeretlek egy régen elmúlt nyárban,

ahogy szeretlek ma is  –

szeretlek annak a nyárnak azóta elfénylett,

de akkor oly ifjú, szép, hősi

augusztus-deltájában  –

szeretlek annak a nyárnak távoli vitorláiban  –

szeretlek annak a régen elmúlt nyárnak

támadó, sugaras tengerében,

repülő-zuhanó fehér hullámtestek

időtlen, isteni játékában  –

szeretem azt a régen elmúlt nyarat:

noha immár csak általad élem

és csak tebenned látom magas fényeit  –

annak a régi nyárnak minden idege,

minden ideje, összes színe, virágzása,

öröme, nevetése:

te vagy!

 

EGYSZER… HIÁBA NEM AKARJA ÉLETEM!

„elém tárul – egyszer – a világod,

ahogy majd vakultomban

is a szemeddel nézem.”

                           Keszthelyi Rezső

„amíg láttalak, addig látlak is…”

                                Rozgonyi Iván

 

 

Egyszer eljön az a tékozló, pusztító primavera is

                  – hamar, halálos hirtelen –,

amikor nem várlak több találkozásra már

az Aventinus mellvédes dombján,

ahonnan káprázatos, vonzatos Róma-veduta nyílik.

Vagy várlak mégis? Csak nem érlek el, nem talállak

ott, túl a faragott cédrusfa kapun, a Santa Sabina

bazilika jámbor, térítő kerengőjében, a régi kútnál,

amelynek könnyedén a kávájához dőlsz – dőltél –

egy régi fényképen…

Mari, te majd déli virágok csendje alatt pihensz,

én pedig üres szívvel leszek szóródó szemét,

amíg kegyelmesen el nem sodor sötét mélyeibe

a temető tenger.

 

 

EMLÉK AZ ÉLETED, MIKÖZBEN
BOLDOG JÖVŐK REMÉNYÉVEL
ÉLED, TÉKOZLOD, FELÉLED
ÉS ELVÉGRE ÉSZREVÉTLEN
LEÉLED

Alig éltél és lett életed máris emlék.

Mások emléke rólad… akiket elfeledtél,

nevük, arcuk, sugaras ifjúságuk

feléd már régi jelt nem ad, nem él.

Minden szerelmed elérte szerelmeit!

Ahogy vagy, úgy vagy emlék.

Akár magad indulsz, felfelé a kálvárián,

akár kísérjen leányzó-százszorszép,

vezessen karján egy utolsó karneválba:

egyre megy immár ez a két út, emlék

minden lépésed, akár a már régen és

sokszor megtettek, akár a közeli, még

soha meg nem tett lépéseid olyan célok

felé visznek-vonnak, nolens-volens,

mely célok szíveden, lelkeden, képzeleteden

messze kívül esnek, de te csak mégy,

mintha „előre” az emlékezetben:

a legbensőbb idegenbe!

– – –  Aludni szeretnél, de álmod      

szembe jön veled, mintha volna egy

elérhetetlen emlék, amely másik álomra

ébreszt, az ébrenlét, a virrasztás álmára

riaszt – – –

Emlékezni? Emlékezni annyi, mint

nem félni.

És emlék a halál is.

HÉDERVÁR, SZIGETKÖZ
1992. AUGUSZTUS

            Két leányzó egymással táncol

 

 

Közel, igen közel a köztemetőhöz,

magas mulatság van: két leányzó forog

a táncban, észrevétlen, szorosan egymást fogva vállon:

táncol a két szépséges hajadon!

Font copfjuk hátukról messze röppen,

szoknyájuk föl, a magasba forog,

mellük áttetszik a könnyű réklin

és heves, lendületes táncukat

a sűrű cigarettafüstben,

férfiak lesik, előttük fröccs, sör, rum,

ezüstlő vodka – – –

De ők ketten csak járják

– ölelve, delejezve egymást –

a táncot s rejtélyes lépéseik

valami lassú, édes tangót

rajzolnak erre a világszegénységre,

ahogy föl, föl csípőig pörög szoknyájuk szegélye,

és a csipkés, a fodros fehérneműk egyre

kihívóbban látszanak, mintha anyaszült meztelenségre

vinné, vezetné a két leányt ez a tánc,

amelynek mintha nem is létezne közönsége,

kemény lépéseiknek, lágy öleléseiknek mintha soha

nem jönne vége, mintha az este, az éj, az éjfél a távol hajnalig

csakis az övék volna, ahogy egymásra borulva járják

ifjú életük, ismeretlen sorsuk csalóka táncát,

mit sem tudva arról, hogy mindkettőjüket

– együtt nehéz verejtékükkel, szakadatlan kacagásukkal –

a Sátán halált hozó, hideg harcosai várják ott,

odakint a dúlt éjszakában…

A táncuk végét még kivárják

s aztán viszik őket arra a porondra,

amely a végső és végleges…

Ó, két leányzó, valami távoli, nagy

erő úgyis mindent befejez helyettetek,

mielőtt ti ketten bármit befejeznétek,

bizony hogy véget ér a leányi virtus

s én tudom, sejtem, kicsoda húzza hozzá a tust…

Oh! Leányzók! Nézem, elnézem bűvöletben

delejes tarantella-táncotok,

mely véget életetekkel sem érhet,

mert e pillanattal: mindörök – – – !

 

 

A PANNON POÉZIS TENGERSZEME

In memoriam aeternam Alexandri Weöres

 

 

 

„Az ember elmegy muzsikusként,

aztán visszajön koldusnak.”

(Weöres Sándor, Részlet az utolsó
vele készült rádióbeszélgetésből.)

 

 

 

 

Szentjóby Tamásnak Genfbe 1990.

 

 

– – – „A szó kergeti jelentését.” Írtad.

Csakhogy nem mi mondjuk ki a szavakat,

a szavak mondanak ki minket. – – –

– – – „Lábunkat vinni.” Közben úgy látszik,

hogy mégsem mi megyünk, az utak mennek

és – sajnos – el, mivelünk. – – –

– – – „Őrült minden fűszál.” Írtad. Hát nem hitted,

hogy az az őrült, aki vadon, dús réten: nézi a fűszálakat! – – –

– – – „Fény a lámpában, lámpa a fényben.” Írtad. Hát a látásnak

nem egyik formája a vakság? Hát nem a világtalanság egyik lehetősége

a látás? A világlátás, a „világnézet” az nem önmagunkra-vakság?

– – – „Csukott kulcs.” Írtad. Hát a zárak azok nem mind órák

is egyben, csak éppen időt nem mutatnak? De… mégis, vajon nem

csak az időnek jelzik az időt, miközben az idő a jeleknek jelzi csak

a jeleket, mintha magát a semmit jelezné magának a semminek? – – –

– – – „Szép távolságoddal itt vagy.” Írtad. Bizonyhogy mégis

távoztál, tékozló öreg, mégpedig az egy-és-nincs-több-még-egy

örökké-tartó „minutára” és most ott járkálsz az „idylliumi”

napórák és klepszidrák alatt, melletted Catullus, Ovidius léptei,

de azok a léptek már nem hallatszanak… és sétányai, lugasai,

játszóterei, meghitt helyei, melyek mintha álmai, emlékei

lennének odabolyongott életednek – ha ugyan vannak meghitt ligetei,

vízpartjai a táguló túlvilágnak, akkor most te is ráérsz, mint a kő,

mint a vízköpő szörnyfejek a gótikus középkori katedrálisok

porladozó párkányzatain, kihűlt boltívein a meghalt magasban

                          – magányos sárkányrepülő! –,

csúcsba-szökő toronysisakon, fent, odafent, súlyos harangok

közelében, megfagyott kőszáli sasok, öngyilkos albatroszok

széjjelszaggatott tetemei mellett, fent, odafent,

ahol megijed múlni az idő!

 

 

 

SZIGETKÖZ, HÉDERVÁR,
MARIVAL PANNON UTAKON,
                     A.D. 2004. őszén

 

Súlyos, nagyságos, százados platánok

tékozló zöldje most örvénylik bele az őszbe,

nehéz, fáradt, fénytelen törtaranyba, hogy

aztán a sebzően éles, szablyázó alpesi szél törje,

sodorja tovább: templomkertek régi temetői felé,

útkereszteződésekben álló bádog-Krisztusok elé

zuhanó koronáik immár eszméletlen levélzetét

s hogy szemünkből ennek a nyárnak

emlékét is eltörölje, honvágyra, bánatra cserélje,

életünkből messzire elűzze…

de ne, mégse fényképezd le

hanyatló, pusztuló terebélyüket,

hisz ez is csak egy ősz,

mint sok annyi már…

Merjük hinni, gondolni, remélni

e fenyegető levélpörgésben, hideg hervadásban is,

hogy az első, legelső tavaszsugarak

élően visszaadják emlékeink tiszta horizontját

és újra visszahozzák nekünk e sújtott, búcsút vett,

távozott, tűnt királyplatánokat!

Legyünk hát élő útjelzői mi is

a távoli, testvéri tavaszoknak!

 

 

HARANGOZÓ DOMINICA
HANTJÁNÁL, A FARKASRÉTI
SÍRKERTBEN

Makovecz Imrének         

 

 

Harangozó Dominica a paulai Szent Vince

és lelki leánya, Ludovica Marillac által alapítatott

Irgalmasok Rendjének, a Filles de la miséricorde

szeretet-közösségének a novíciája volt. Lelencházban

dolgozott ápoló nővérként, de még fogadalmát

sem tehette le, alig tizennyolc esztendősen hívták

evilágból el a jólelkű leányt, mindenható égi erők,

testét itt, a Farkasok rétjén nővérek énekével

temették, olasz akácokhoz közel…

Süllyedt hantjánál, dőlt fakeresztjénél megállok,

meditálok, megszólítom ismeretlenül, Dominicát!

Választ nem várok.

A síron nincsenek virágok.

Szólítom, de szavaim értelmetlenek.

Meglehet az is, hogy Dominica mégis válaszol nekem,

talán olyan nyelven, amelyet én nem értek,

pedig az a nyelv nem lehet énnékem idegen:

nemsokára meg kell majd tanulnom, igen,

mire én is oda érkezem – – –

 

 

STABAT MATER DOLOROSA

1. B. Salvi – Sassoferrato Madonna-festményeinek
   inspirációs erőterében: Santa Maria della Salute
   bazilika, Velence. Úton Marival

 

 

Én, aki az Angyali Üdvözletben,

az isteni futár szavai hallatán,

egyszerű, együgyű leányként

önkívületbe estem,

én, ősi hitemben hiúan hitetlen,

én, aki se kiválasztottságot,

sem elhívatást nem éreztem:

most és mindörökké számon kérem Istent,

igen, a számonkérhetetlent,

hogy miért ölték meg Fiamat az Atyáért,

fiamat, a kínzó, kivégző kereszten?!

Hiába fogantam szeplőtelen egyesülésben

szép, bátor és másokat is életre

bátorító fiamat,

amikor én őt világra hoztam,

csak anyja, csak szülőanyja voltam,

régen elfelejtettem már az Angyali üzenetet!

–

Amikor mezítelen testét

a kereszthez vonszolták,

arra ráfeszítették és Isten vérző fiamat

nekem odaveszni láthatni megengedte:

én akkor meggyötörtségemben

Istent szívemből kivetettem – – –

Egyszülött fiam arca, teste szép volt!

A Mindenható megadta látnom, hogy fiam

vérzik és kivérzik a megfeszítettségben.

És akkor arra gondoltam én,

hogy ilyen halált csak olyan Isten

akarhat, aki fél, fél, mégpedig önmagától,

ezért akar magánál szebb, bátrabb áldozatot…

Amikor fiam szögektől vérzett és kivérzett

és szólította Atyját, akkor tudtam én:

fiamat szűzen, ifjan és szépen:

én magam szültem, semmi Megváltás reményében,

de az anyaság önmagát szentesítő

szabadítóan boldog beteljesülésében!

 

Tudom, hogy az Ő testét az én vétlen,

szeplőtlen testem hordta ki és legyen

mindegy, hogy kitől fogant…Tudom, szebb

lett volna, ha maga az Isten is ember lett

volna akkor…egyszer, de ehhez még őnéki sem

volt hatalma! Nem templomoknak, nem papoknak

szültem én fiút! Bár kényszerültem volna

Megváltónak lenni én, az Angyali Üdvözlet Máriája,

bár ne szültem volna hőst hitvány evilágra,

se ritka bátor, kedves fiút, boldogítóját

a boldogtalanoknak, bár ne szültem volna

meg magát a Reményt, étektől, hajléktól,

Istentől megfosztottaknak, bátorítóját

a bátortalanoknak, virrasztó őrizőjét

az életfogytiglan hontalan, otthontalan

embersokaságnak! Igen, hiába… Hiába Teremtés,

hiába annyi minden, annyi rész, annyi félegész,

és hiába szintén annyi enyésző egész,

Uram, te nem vagy anya,

csak Isten – – –

 

 

VERSTŰNŐDÉS EGY SZOBORNÁL

Bernini, Szent Teréz eksztázisa,

Santa Maria della Vittoria templomában,

RÓMA-ŐSZ, 1999. Marival

 

 

A Cornaro-kápolna fehér homálya.

Messzi magasból mértani orgona-muzsika.

De a szabaduló, ifjú leány alakja nem rabja már

a túlvilág falába faragott márvány hideg, kriptai kövének!

Az is lehet, hogy evilági, földi céltól lángol

ez az ölelő önkívület!

Lehet az is, hogy bűn nélkül keres és talál

eksztázisát tombolásba fokozó viszonzást

és kegyelmet is nyer ez a habzó fénybe-fulladás,

e verejtékes, veszejtő önkivetkezés?

Ájulás zuhan át ezen a sugaras, riadt áhítaton!

Delejes odaadása – kitártan! –  egy női testnek!

Kihívón kínálja, engedi, adja, esengi magát! Kinek? Kihez?

Kicsoda jelent meg előtte kísértő élő? holt? hősi?

lovagi alakban? Hirtelen honnan a hullám, a hév,

ajzó láza honnan a nemes vérnek? Nézi őt, s hanyatt szegezi

hányféle nézés, angyali, ördögi, emberi? Miféle kép

nyűgözi, gyötri, igézi fogadalmas, hárfa-tiszta lényét?

Sújtó, sebző, lelkét kettőző látomás, mintha imájából,

az Üdvözlégyből tépte volna mást vallani ki

s kényszerítené valakit megnevezni, valóra hívni, társául kiáltani!

Hogy hitt-önmagát pillanat-tébollyal tagadva:

de idegen-magát édenmeztelen megmutassa,

szabadon, elszabadultan ittlét és nemittlét határán,

mielőtt kezdődik ígért harsonák hangjára a félt Feltámadás,

mielőtt véget ér vagy véget vet magának a tékozló Teremtés,

vele ember,

vele világ!

 

POLA, HADIKIKÖTŐ, LŐGYAKORLAT

     Nagyanyám fivérének, Karlecz Mihály torpedistának
    emlékében, aki az osztrák-magyar flotta cirkálórajának

   zászlóshajóján, a „Novarán” szolgált az Adrián, (l914–l918),
  az Otranto-i ütközetben súlyosan megsebesült. Nagy Ezüst
 Seb. érmet kapott Horthy Miklós ellentengernagytól, a „Novara”
és a cirkálóraj főparancsnokától.

 

„Szél viszi messze a fellegeket,

Mögöttük lángol az ég!

Nyújtsd ide, kedves, a kis kezedet,

Ki tudja, látlak-e még?

Ki tudja, ölel-e a két karom,

Ki tudja, csókol-e még valaha a szád?

Ki tudja, melyik éjjel, melyik hajnalon

Indul a naszád tovább…”      Tengerészdal

 

„…éjjel a fák közt szivarra gyújt egy
hősi halott…”             Bakucz József

 

 

Az I. Ferencz József császár és király arcát

római cézárok babérjával ábrázoló, 5 Heller-es

bélyegen a lila körpecsét: még békeéveket idéz,

ama tűnt „békebeli világot”…

De a rombolók, cirkálók,

csatahajók, ágyúnaszádok sikált fedélzetén már folynak

az éles lőgyakorlatok, a lőelemképzés-gyakorlatok,

a tűzvezetés-gyakorlatok, Vormeisterfeuer am Bord:

az irányzó gyakorlatok…

A vertikálisan és horizontálisan

is mozgatható, Krupp-acél páncéltörő, gyorstüzelő

gépágyúnál két ifjú tengerész tüzér áll, éppen bemérik

a higanyos hajszálkereszten a célt…

A még békebeli célt.

Célpontok lesznek nemsokára ők is, illik hát írni egy-egy

képeslapot, távol, falusi hazába, búcsúként édesanyáknak,

aráknak, húgoknak, régi, öreg tanítóknak…

mielőtt harckészen

kifut a nyílttengerre a flotta…

– – – A közeli szárazföldön a sírásók is gyakorlatoznak már

a kibővített temetőkben: a hősök közös tömegsírját ássák,

méricskélik a mélyét, szélességét, hosszát,

hogy elférjen majd a meszesgödörben, teljes létszámban

az elesett legénység…

 

BÉKEBELI XIX. SZÁZADVÉGI, SZÍNEZETT
KÉPESLAPOK, MINTHA KÉSZÜLTEK
VOLNA TEGNAP…

„Postkarte”, „Post card”, „Cartolina postale”, „Dopisnice”,

„Briefkaart”, „Brefkort”, „Union postale universelle”,

„Weltpostverein”  – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Az anzix-kártya kelte és ideje: „Pola, l904. deczember 26.

1. u. é. k. mindnyájotoknak!”

A címzett szép, győri Jungfer-Fräulein lehetett:

„Őnagysága Bakoss Annus úrleány

Belváros. Apácza utcza 9. sz.

              Győr. (: Raab 🙂 in Ungarn”

Az 5 Heller-es bélyegen I. Ferencz József (Ferencz Jóska)

császár és király, Legfőbb Hadúr arca. Fejedelmi fején:

római diadal-koszorú.

A képeslapon karcsú, sudár kadét  – fehér, kimenő uniformisban –

manilakenderből font hágószálon áll, egyik kezével

egy árboc-kötélbe kapaszkodik, a fedélzet legszélén,

másik kezében fekete szalagos, haditengerész sapkája,

azzal integet ama messzi győri kisasszonynak, Annus úrleánynak…

Óh, pillangószárny-színes, elefántcsont nyelű, könnyű, japáni

napernyők alól, arcukat rejtő spanyol legyezők mögül: életnek,

véletlennek önként, nem kénytelen kínálkozón kipillantó

szépséges kisasszonyok, nemes és nemzetes úrleányok

világtól-ifjúságtól nyugtalan tekintete, mosolygó, regényes

nézése kihívóan állja az őket igen megnéző karcsú, izmos,

sudár termetű kadétok, szép tisztjelölt fiatalurak szemének

beszédes, „sokatmondó” tekintetét !

– Óh! azóta ama régi leányzók, ígérkező, emlékes pillantása

immár mindörökre mozdulatlanná, világtalanná lett…

Tempós, sietős, heves, mégis ringó, játszi könnyed járásuk

– titkos, esti, éjféli randevúkra, frivol légyottokra,

veszélyes találkákra –  már régen megállt, lendületük, mintha

lett volna egyszer… véletlen fel nem húzott ó-német óra ingája…

Soha többé nincsen semerre, senkihez indulásuk! Elveszett egész világuk!

Minden ifjú álmuk, megszállott fantáziálásuk, merész ábrándjuk, vágyuk,

jövős reménységük, ajzottságuk, rajongásuk, s olykor már alig

illedelmes vonzalmuk, bátorságuk: szoros tánchoz, szerelemhez,

boldog, buja öleléshez, delejező erejű leányi lényük,

szépséges, személyes mindenségük, annyit izgult és izgatott

testük: már régen templom körüli, régi temetőkertben, megsüllyedt,

virágtalan sírhant alatt „van”, végtelen nemlétezésben…

Rózsa-arcuk, orchidea-arcuk, királypálma-testük: csontokig,

koponyáig, szemüregig, porig pusztán… pusztultan…

– ahogy nemkülönben azok a daliás, szép tengerész-kadétok,

hódító hadnagyok is mind egy szálig ott fekszenek, ha ők nem is

békés, akácos temetőkben, hanem leharcolt, elsüllyedt hajójuk

szürke páncélkoporsójában, lent… mélyen… tengerfenéken…

örökre jeltelen… Igen, utolsó szálig mind a legénység: vitéz

matrózok, kormányosok, tüzérek, torpedisták, szép, deli kadétok,

tisztek, kapitányok, akikért nemes, hajadon úrleányok, igéző

kisasszonyok – azok a nagyon nevetős Jungfer-Fräuleinok  –

arca pirult, s gyúlt lángvörösre, akikért szerelmes, szerető szívük

vert vala hevesebben, akik a  boldogan-riadó, kisasszony álmokban

csokor nárcisszal, benne szál kubai fekete orchideával

meg-megjelentek s távoztak is nyomban… tán szalutáltak,

tán hátraarcot vágtak, s a pillanatra felriasztott Jungfer-Fräuleinok 

édes álmából, életük reményéből, sorsuk rövid regényéből

– „bal-jobb-bal-jobb-lépés-indulj” –: végleg kiléptek,

a rombolókra, torpedónaszádokra, cirkálókra visszatértek…

S vigyázzban állva jelentették a halálnak, hogy jelen vannak

a létszámolvasás baljós sorfalában, jelentették,

hogy egy szépleány álmából meghalni önként visszatértek,

jelentették, hogy en garde harcra készek, ütközetre készek,

egy már régen elveszett hazáért, egy idegen tengeren – –

– hogy aztán a táncos, kacagós kisasszonyok, egy életen

át, templomokban a hősökért gyertyát gyújtsanak és hazatérve,

hálószobájukban  – mintha a múló időben –  mécses elé térdelve,

hiába, mindhiába imádkozzanak…

Az ifjú évekből viszontlátásra nem futotta!

SZERETEK RÉGI, XIX. SZÁZADVÉGI
– „polycolor” – KÉPESLAPOKAT NÉZNI,
MERT MÁR NINCS BENNÜK (EL)MÚLÁS,
SEM IDŐ, AMI MÚLJON

„Veletek győzetett meg a halál (…)

véglegesség csak mosolygó márvány-arcokon van.”

Jékely Zoltán

 

 

Mindkét anzix-kártya címzettje ugyanaz az első világháborús magyar baka: „Tekintetes Kalocsay Viktor géppuskás honvéd úrnak M. kir. 20.népfelkelő gyalogezred, IV. zászlóalj 15. század, Tábori posta 649.”

Az egyik képeslapon két hirtelenszőke, fehérruhás szép leány tengerbenyúló keskeny stégen pihen. („Sommeridyl.” „Sommeridyll.” „At sea.” „Idylle d’ été.”)

Vajon miről, kiről beszél azon a réges-régi képeslapon az a két hajadon?

Oly szomorú, oly szótlan az a kép! Miről, kiről hallgatnak, kire emlékeznek,

hiszen mégis oly beszédes az a néma, emlékes képeslap!

Jóslat ez a még békebeli képes üzenet, igen, jóslat minden emlék!

A kisasszonyok  másik képeslapján alkonyodik…

Dőlt nádasból egy ifjú evez ki fehér ladikon, körülötte ólomszínbe

sötétedik a víztükör, de felette a felhőkön még sugarak törnek át.

– – – A katona válaszlapján a dátum már 1917! Nyomtatott feliratán ez olvasható:

„Die Wacht an der Adria. Az Adria őre.” És: „Reingewinn zugunsten

der Witwen und Waisen von Gefallenen an der Isonzofront.”

A harcos képeslapján látszik a k.u.k. Feldpost Briefzensur elmosódott

lila pecsétje…  A képen az Adria őre egy Mauser vagy Schwarzloser

géppuska mögött ül készenlétben, fegyverével a sziklás, sötét partvonalon

egy világos, embernek látszó pontot vesz célba…

– – – Oh, hol van már az a két szép szőke hajadon leányzó és ugyan ki őrzi

titkos ifjú emlékeik reményét? Bánatukat ki temette el?

És hol van már azóta, melyik jeltelen tömegsírban,

a géppuskás harcos,  az „Adria őre”?!

Talán egy világtalan viszontlátás egyszer mégis

találkozásra hívja mindhármukat?

GÖTEBORG EMLÉKE
1964.

Eszembe juttok, skandináv vizek,

viharba boruló, szürke tengerfelszínek,

eszembe jutsz, hajóm: M/S HAZÁM,

az voltál, mint a neved: hazám,

ott, a távoli, magas északon,

higany-sűrű ködökben és sugaras napokon!

Nehéz honvágyat hagytatok

bennem, balti hullámok,

mólók, mellvédek, zord északi révek,

méz-szín hajú, szőke svéd leányzók!

Azóta hol van ifjúságotok?

Hol van ringása járásotoknak,

hová lett kékje szemeteknek?

Az évtizedekben összetört a szőkeség,

megszürkült a tekintet tiszta kékje,

minden öreg lett,

talán a tenger is…

Pedig annyit is alig tettünk,

hogy sorsunk szerint éltünk.

A naptár: stációk sora,

és nem időtlenek az évek.

 

 

KUBA: EGYETLEN
– ÖLIG FÖLRÖPPENŐ – SZOKNYA

Hirtelen, hogy megdől,

lombjáig megnő, összeomlik

a nagyságos királypálma-sorok kupolája

és a fekete orchideák összes szirma,

amikor az atlanti szélcsapások,

az örvénylő vihardüh, viharklimax tombolva

nekirontanak a sziget bölcső-öbleinek,

sárkányfészek-sziklaszirtjeinek, a playáknak,

és halálos spirálban zuhannak alá,

hogy ezüst villámfényben odaérjenek,

hogy pár pillanat teltén lesújtsanak – – –

mintha lett volna az egész lenti világ

magasba, combtövig felkapott,

a tenger hullámaitól a testre fölcsavarodott,

könnyű, színes, karneváli szoknya,

amit sohasem visel már az,

aki addig hordta – – –

 

 

HINNI CSAK ISTEN NÉLKÜL LEHET

„Ez az érzékiség, úgy tűnik, nem akar

és nem tud beleegyezni a szenvedésbe.”

Sziénai Szent Katalin

 

Makovecz Imrének küldöm

 

 

Létezésünk legtisztább állapota a búcsú,

és nem az, amit  – sajnos szokásunk lett –

szívszorongató véletlen viszontlátásnak nevezni.

Lett, hová, emlékeim szárnyas jövője?!

Alighanem, sőt holtbiztos,

hogy egy belső, rab messzeségbe menekültek

éntőlem és énelőlem távolabb ifjú emlékeim…

el tőlem távol…

Lettek hová, régi évek annyi terve, távlatos

szép íve, bátor idege:

tűnt sebesen és észrevétlen, tűnt tékozlón tova,

tőlem szökve el: egy másik életbe, egy személytelen,

egy világtalan öröklétbe, a közeli,

a szomszéd Semmibe! – – –

Hit? Hinni csak Isten nélkül lehet!

Biztos pedig, hogy emberfia-emberlánya, nemkülönben

a gyermekek: Isten nélkül visszatérnének

az örök Óceánba, az élet

legelső, sejt-bölcsőjébe, ami nem ringat,

nem énekel dajkája édes bölcsődalt felette…

Bölcs az vajon, aki sebesült, kiszáradt

száján egy nem messze-távoli májust megidézve

csak annyit kérdez suttogó, elhaló hangon:

„Kinek lehet ezen a bolygón,

én Úristenem és Megváltóm, ugyan kinek

lehet itt ezen a nyomorúságos bolygón igaza?”

És ugyan kivel szemben?! Netán magával Istennel és

angyalaival merészelne szembeszállni?

Vagy hitének heves igazában lelökne, mondjuk

egy öregasszonyt a villamosról, mondván:

maga bolsevik, maga náci, sőt, neonáci, maga nem más,

mint egy vak villamosvezető… (etc.) Kérdem,

e sok panaszra mit válaszolna hitvány személyemnek

az én Úristenem, az én Teremtőm,

hiszen Ő sohasem szállt villamosra…

Tegyük fel, nem is válaszolna,

és ha mégis szóra méltatna

– csak alig egy minutáig, egy pillanat erejéig –,

tán ellökne Magától, nehogy beszennyezzem Őt Magát is,

de az is lehet, hogy megsimogatna, megáldana,

szólna pár szót, és azt mondaná nekem:

„Hagyjuk egymást! Isten és ember között nincsen nagy

szembeszökő különbség. Ég Tevéled!

Soha ne azt keresd utadnak, amit félelmedben

választasz, hogy merre menj, merre ne…

Mert minden út úgyis oda visz, vezet,

ahol Rám találsz

és bennünket Sorssal köt össze

egy baljós Öröklét.”

 

TÉVEDÉS, EGÉSZ ÉLETTEL

1.

Nem hibázni… nem tévedni…

nem eltévedni, néha valakitől végleg?

Lehetetlen. A lehetséges mi? –:

a tévedésben tévedést nem találni!

Az összes keresztúton önmagunkra várni.

Senki nem jön.

Várni senkire!

 

2.

Voltál-e te valakinek önkéntes jövője?

Voltál-e te valakinek őszinte múltja?

Leszel-e te valakinek hasonmása?

Lennél-e te önmagad női lénye?

Várnál-e te egy olyan gyorsvonatra,

amelynek érkezése nincs beírva

a menekítő menetrendbe?

Rendben. Nem. Hiszen nincsen válasz

a kérdésekben. Nem vagy te rejtély!

S ha mégis megfejtenének,

az eredmény úgysem te lennél…

 

3.

Illik csak egyszer élni.

Inkább egyetlen emlék fájjon,

gyötörjön, mintsem másnapom,

naptár szerinti „holnapom” összes

terve, számítása, „trendje”, „projectje”

– mintegy önmagam fölé „emelve” –

tönkre tegye a nyílt, bátor „semmittevést”!

Nyűg bizony minden tennivaló, minden

„agenda”, bizony nyűg minden igaz és minden

hazug szó és nyűg minden magyarázat.

Hamleté is az.

SZIROM, TÁNC, TÉL, TEMETŐ

Az első, a tétova, a remegő, legelső tánc előtt

volt, tombolt egy bátor, ősi dionüszoszi tánc,

egy élettel halálig táncolt tánc

– tarantella – tánc, önkívületig járt,

ezt a táncot felejtettük el.

Egy soha el nem táncolt mennyegzői tánc,

melynek kezdetén a vőlegény kések között nem élt már,

és arája sem élte túl az ünnepet,

hiába fehér csipkefátyla,

hiába termetének sugara, sudársága, odaadása,

hiába hullott köré sok-sok nefelejcs,

hiába volt ő maga a tavasz,

életre mégsem kelthette vissza

egyetlen reá dobott szirom se.

Hiába volt delejes nézése,

hiába szeplőtlen lelke,

hiába összes remélt emléke,

ővele meghalt minden virág,

ővele ősz lett,

arra hirtelen tél, temető.

Szótlan, csendes lett minden.

Fekete kalapban álltak a férfiak,

halántékukon verejtékcseppekkel.

Egy egész év múlt el tékozló percek alatt.

Ki érez gyászt? Ki érzett félelmet?

Ki tudja elképzelni a holnapi napot,

ha egyszer a tegnapot sem viselte el?!

Ne félj! Gondolj bármit,

és máris az emléke lesz.

 

 

KRIZANTÉMOK

Giacomo Puccini románca (1890)

Amadeo di Savoia  emlékére

 

– – –  lassan leesik a búcsúzó kéz,

mielőtt gyászoló virágot csokorba kötne…

fehér lüktetés, mind krizantémok,

de mintha a hantokhoz sötét fasor nem vezetne,

még nem is halott, aki oda van veszve,

tegnap táncolt még és hódított, állt hajóhídon,

sziklacsúcson, sortűzben bekötött szemmel – – –

… csak a kéz búcsúzik. Int. A közeli semmin átsuhint.

Szónak, kiáltásnak, imának, sírásnak: hangja nincs.

Hát nem is temető ez a virágzó, ifjú mező?

Ó, hideg, altató csokrok, mire fölriadtok,

elfeledünk mind valaki szépet, hőst, ifjút,

kinek helyébe gyakran képzeltük gyarló magunkat,

mindhiába. Ó, hervadó csokrok… sírhantok sorokban,

platánok romokban… Fehér fáklyasora leányzók

kórusának! Miért a fejfa névtelen?

A rejtélyes menyasszony bízik miben?

Harangbronzok bombázó csendje.

Egy leányarc változik tulajdon fényképére.

Magas, jeges ária közelít. Messze, messze,

mégsem nagyon távol, a front fekete vonalán,

fekete lobogóval álarcos hérosz áll,

szívét a tél elérte, el a halál,

el a világtalan honvágy az öröklétre,

nincs hit mosolyában, búcsúzó krizantém takarja

Isten földi képét, a hősök arcában millió más szépség

arca él, kiket egyszer valaha mind egy szálig

meg is ismerünk! Kik egyszer valaha mind mi is leszünk!

Igen, mások szíve az ember! És mások bátorsága…

Arca: mások messzi emléke!

Életébe mások halnak bele.

VAN ANNAK IS EMLÉKE, AMI ÉLETTÉ NEM VÁLHATOTT

„George Berkeley elve szerint akkor létezünk,

ha (…) találkozunk valakivel; és a másik is

csak azáltal van, ha találkozik mivelünk. Tehát

csupán találkozásaink révén találkozunk magával

a világgal is.”

Miguel de Unamuno

 

 

Annyi vesztő, veszejtő véletlen tékozló játszóterén

Mi még találkozunk, Katalinok, Margitok, Máriák!

Igen, találkozunk ama régi „labdatéren”,

És leng majd – noha üresen –

A hinta, leng, már nem mivelünk,

Ti és általatok talán én is, akár a pompás világ nélkül is,

Akár világtalan is, vagyunk. Személyes és egyetemes

Egymáshoz-tartozásunk, véglegesen, örökre egyesült életünknek

Széttépett, rojtokra kibomlott, szétszaggatott, ronggyá foszlott szövése,

Szövevénye, lelki leshelye, rejtélye, nyíltsága, szabadsága,

Testi térképe, játéka, mókája, szövetsége, sok sírása, sok nevetése:

Ha sehol is,

Ha soha is,

Mégis kénytelen találkozik!

A fagyott sírmezők, az örökké túlórázó sírásók,

A tengerként tomboló temetők

Ellenére és kegyetlen ellenében is:

Bár viszontlátás nélkül, mégis:

Testestől-lelkestől, immár önmagunktól szabadultan

Találkozik egy második ifjúságban,

Egy második jelen időben, immár múltak nélkül találkozik:

Messze túl a világok világain

A határtalanság létező, sötét határán.

És akkor már időtlen kalendáriumok, naptárak,

Hülye horoszkópok nélkül bánataink, rajongásaink, nevetéseink,

Csak álmodott emlékeink, igen, igenis egy már közelgő múltidőben

Szerelmeink, a soha többé nem-találkozásban is:

Találkozunk, mert az is, ami életté nem válhatott,

Van annak is emléke, még fájdalmasabb, mint ha hozzá az ember

Ráadásul élne!

Mindlétig, mindhalálig,

Tűnő, tünékeny lényünk beteljesíthetetlen

Vágyaiban is találkozás van, noha személytelen,

Egy megállt, tereit örökre vesztett időben,

Mintha a szívben! Szeretem gyávaságom pátoszát!

Nagyon szeretném tudni, hogy kitől féljek, amiért szeretem.

Szeretnék egy szót szólni arról a szabadságról,

Amely szögesdrótos lágerében életemnek én vagyok.

Igen: istentelen-emberien, sehogyan, mégis mindenképpen

Lesz, túl minden emléken új, ismeretlen találkozás.

 

 

VELENCE, ADRIAKÖDBEN
l969 nyarának egy távoli korhajnalán

Marival ott. Régen, naptártalan régen,

a nagyságos, szép és hősi ifjúságban

 

 

Lassan, mintha lennének hatalmas hajók,

tökéletes rajzuk megjelenik a ködfalakon:

égszín és felhőfehér kupolák és néma oszlopsorok

a kolostorok virrasztó kerengőiben,

mintha volnának muzsikus nélküli hangszerek,

elhagyott instrumentumok: dallam száll felőlük felém…

S a régesrégen faragott ivókutak, örök helyükből

most elmozdulni látszó szobrok és hirtelen mozdulatlanná

váló velencei kisasszonyok, akik alig imént még siettek

a piacra, friss halért, kagylókért, rákokért, homárokért,

aznapi ételért, életért… Hát hangszerek volnának mind

a csendes márvány-csarnokok?

Avagy csak én hallok itt zenét!?

A kútkávák úgy zúgnak a fekete mélyben, mint a világos

magasban a súlyos, ősi, bizánci bronzharangok

és hallom talán csak én? …persze és elvégre az ember

Velencébe eleve hallucinálni megy…

Talán csak egy friuli cselédlány nesztelen lépte

riasztotta volna fel ezt az egész okkult orkesztert?!

Szűk lagúnából kisiklik az első gondola, evezője még alvó

vízbe merül, talán temetésre csolnakázik

a San Michele szigetére,

ahol majd eltemetik, egy méltatlan halottal együtt

ezt a régi, régesrégi velencei éjszakát is…

Riadok! Rohanok! Hová!?

 

 

MEGNYÍLNAK VISSZAFELÉ
MIND A MÚLTAK, A VALAHA
BEFEJEZETT IDŐSÉGEK

Mária Rómában, A.D. 2007. április 23. –  május 7.
között készült fényképfelvételeire megkísérelt
vers-átiratok

 

 

Megnyílnak visszafelé élően mind a Múltak,

mintha lennének megint, másodszor is Jövők!

Sokszázados kősírokon, évezredekkel életünk

előtt elhervadt por-virágok susogásával

ismeretlen életek idői hívnak elindulásra – hová?

Talán út nélküli utazónak? Higgyük, hogy a lélek

táguló erőtere célok nélkül is lehet éltető vonzás,

ismeretlen helyek utáni honvágy, útra-késztető,

barbár-boldog erő és talán nem is az a fontos,

hogy valaha is hazatérjen az ember, csak induljon

holmi csomagok nélkül el, ama rejtélyes

elmúlt virág-hívások felé, volt tavaszok, tűnt tengerek felé… 

Minden szó: enigma. Megfejthetetlen. Emlékek…

Kérdés az, hogy mi nem emlék?

Bizony, emlék az eljövendő holnap is, akárcsak

a soha el nem jövendő… Az élet emlék! Emlék,

mint az első születés, mint az első szerelem,

mint az első halál…

 

Milyen fenyegető káprázat, hogy a fényképeken

megörökített tört falak, eltűnt templomokból megmaradt

fehér oszlopok, zúzott diadalív-domborművek,

beomlott vízvezetékek, időkezdetek óta vizet

zubogtató élet-kutak, megsüllyedt terek, szépséges, újra

élni kész női torzók, távlatukat veszített utak és minden,

ami minket akkor körülvett, amikor exponáltad

ezt a fényképet, úgy tűnik, e nagyságos romvilág

mégsem a múlté, hanem most születik, most épül,

kiknek keze által? –  Vénusz templomának és teste

szobrának magához intő, létezni tetsző töredéke:

most jön világra és mi, Mari, mi távozunk ismeretlen,

idegen Múltak éppen most kövezett sugárútján,

szegélyezzék bár fekete gyászciprusok és kirabolt

szarkofágok, mégis ijesztő tempóban készül az út,

amelyen mi ketten megyünk el

és vár ránk

senki

semmi

és ott kell majd többé soha nem élni,

csak szótlanul szeretni és egymást nem feledni – – –

ám nem tudni, mi végre, de hátha szótlanul,

ha ugyan nem a szavak helyett:

megszólal valaha soha le nem élt életünk – – –            

Miért a végtelen egyszemélyes?

Mari, miért nem maradsz végleg velem,

hozzám szervülten, örök reményben,

összes tervben, emlékben: egyesülten?

 

Avagy mégis szebb külön, más-más

végtelenben egynek érezni, ifjúnak emlékezni

s távolnak szenvedni egymást?

Hallgatnak a római kövek, kutak:

magukba temettek minden filozófiát

s vele el az összes félt fájdalmakat

s annyi fájdalommal együtt minden félelmet,

úgyszint’ a hiábavaló rémületet önmagunktól,

az álmokat fölszaggató riadásokat is,

végül csak bátor, szép emlékeink maradtak meg,

hiába, hogy immár minélkülünk:

az emlékek mind jövőidők, mint a szerelmek – – – !

UTAK

„Caminante no hay camino…”

Antonio Machado

 

 

Az utak, amelyeken valaha elindultál,

mennek tovább, akár veled, akár nélküled.

Megtörténnek minden utak és elérnek

olyan célokat is, amelyeknek kitűzéséhez

se a kezdetekben, se végül: nem voltál

elég bátor, elég vakmerő, nem adtál

elég esélyt a véletleneknek…

Megtett és soha meg nem tett útjaid

valahol összefutnak és egyesülnek,

közeli határán a semminek… Nélküled!

Az utak magukkal visznek téged is,

de te már nem érzed a szabadító távolodást

önmagadtól: „ha”-éned, „lehetett volna”-éned

a végleges megérkezés önkéntes foglya lesz,

miközben az utak tartanak tovább, távlatuk

immár számodra ismeretlen, noha kezdetükre

honvággyal emlékezel, lábbilincsbe verve.

És megtörténnek, meg, mind az idők is,

a te időid, ingaórák, kalendáriumok, naptárak

nélkül: egyszer csak, majdnem észrevétlen,

igen, hirtelen lesz minden, ami voltál, ami vagy:

mély és személytelen múlt időben… s az ellen

nincs több, nincs még egy jelen!

Múlt időt szenvednek a szerelmek is,

sugaras vágyak, szépek a viszonzás szépségétől!

A viszontlátáshoz nincsen út, se hely, se idő.

De valaha mégis lesz találkozás – tortúra lesz az…–:

kettős  – egymástól elfalazott – könyörgő emlékezetben…

FELTÁMADT FASOROK

A látvány, a „veduta” ismerős ijesztően.

Vonzatos, honvágyas hely, neve nincsen.

Valaha / mikor? Betelt időkben,

eltemetett terekben, emléktávlatos-régen,

véletlen-egyszer vagy sehol-sohasem-:

időzött itt hősi, szép, kihívó, fáklyás ifjúságunk?                                                             

S ha igen, hová, miért tévedett el innen?

Mégis, mintha Ostia, Terracina, Fregene, Ladispoli

playái, acélazúr zengésű hullámkórusai

s Róma nyílttengermorajnál mélyebb ítéletharangjai

angyalszárny-rebbenés kísérte rejtélyes rezgéssel

röpülnének, zúgnának eltévedt útjaink után, Mari,

mintha Róma Mindenségének szobrai, szökőkútjai,

oszlopsorai, boltívei, túlélő romjai, latin leányai,

s píneái, platánjai, gyászciprusai:

feltámadt fasorként vezetnének vissza mindkettőnket,

suhogón, hívón egy szeretett, szerelmes,

kezdő világba, kifelé, el, el világtalan évtizedekből,

egy örök Alma Materba, mely virágos délmezőkben áll,

koszorús, mezítelen ifjak táncos körében, elhívón, igen,

ajándékozva szerelmünknek egy második,

egy végleges ifjúságot.

Vezetve kézen befejezett jövendők

most épülő romjain át, le, délre, Afrika fényei iránt,

a fehér, faragott szarkofágok szegélyezte via Appián!

– – –   Mi, emberek, kik sokféle időket éltünk:

mind ifjúságunk hősi halottai vagyunk.

Ha valaha, túl időkön, feltámadunk,

emlékezni támadunk fel: ezért adassék meg

a remélt Öröklét, mert kezdetben volt az Emlék!

 

MINDEN MÁR ELŐRE EMLÉK

Elek Szilviának

 

 

Egyszer… világtalanul leszünk emlékeinkbe zárva…

Pillanatig tart. Halandó minden emlék. Meghal maga

a félelem is, hiába bírtuk ki életünk remény-erejével,

ifjúságban, szerelemben! De hinni merni kell,

hogy személyünk szűntén: talán nem hiányzik majd

– talán nem… – egyetlen szélben játszó szőke, barna

leányhajszál, egyetlen pihe, egyetlen elszabadult tincs

sem, egyetlen szál fű sem, és a távozó búcsúzásban

nem fog fájni nem látni, hogy májusban milyen

egy könnyű szellőben, delelő sugarakban nyíló pipacs,

nagy, mély mezőben, melyet messze: erdő ölel…

és nem fog fájni nem láthatni egy csapongó pillangó

céltalan röptét… hogy Schumann Pillangója másoknak

milyen… egy következő Semmiben – – – – – – – – – – – – – –

 

 

EGY MURÁNÓI UDVAR
MARASZTALÓ IDŐTLENSÉGE

az ősi udvar egyik féltere fényben,

másik részét áttetsző árnyék uralja – – –

közel egy kútkáva lezuhant csendet

őrző, faragott, fehér kőgyűrűjéhez:

szoborfülkék nyitott kagylóhéjában

két klasszikus latin leányszépség áll,

volt életük tőlünk kéznyújtásra összetört

távlatában: egy leendő tegnapban?

egy múltában megállt halálban?

sugaras oszlopsor mélyén nyitott kapu íve,

mely önmaga mögé tár utat,

egy különvaló, lenni most kezdődő,

hirtelen semmibe – – –

 

VERS-ÁTIRAT THOMAS GAINSBOROUGH
MUSIDORA CIMŰ FESTMÉNYÉNEK
INSPIRÁCIÓS ERŐTERÉBEN
                     (Tate Gallery, London)

Vajon kinek, melyik lordnak vagy earlnek

vagy éppen kamasz lovászfiúnak lehetett

és maradt életfogytiglan emléke ez a minden

időknek, mókás-rejtélyes múltaknak

– melyekben nincsen halál, nincs feledés –

múlni szépségével ellenszegülő angol villi-lány:

élő lelke halott menyasszonynak – – –

Vajon erdei tisztásokon, kísértő keresztutakon

hány férfiút táncoltatott halálba heves, lüktető,

temető tarantella-tánca, testének édes támadása?

Vajon mi mindent játszhatott ez a brit Miss

a reávaduló ifjakkal vagy vénülő, dúsgazdag nagyurakkal,

akik oly hiún azt hitték, hogy ő volt nékik a játék,

hogy valaha is lett volna mindenestül övék…

Holott titokzatos személyiségét

alig is ismerhették, sem walküri testének, meztelenségének

delejező erejét, szendergő eksztázisát, elalélt gerjedelmét,

bátor, ajzó bujaságát…

Ugyan mit tudhattak a belészédült urak e már-már légies,

mégis virágzó-vérmes, megszakadásig szenvedélyes

Solent-parti leányzó tékozló tündérvalójáról?

Ó! Ez az angolszász szépség révületben-önkívületben,

önfeledten ünnepli testének tökéletességét!

Szinte szemérmes, najádi bűbája, sugaras, sudár leánysága

vajon hány őrülésig tartó ölelésbe engedte, hagyta, zuhanta,

lökte, vetette testét, miközben őrizte, óvta, vigyázta

a teljes odaadástól lényének lázas, igéző egészét?

Föltűzött, vörös haján aranyszín szalag fut át,

zöld patak-zuhatagban hűsíti hibátlan lábát,

hosszú, izmos lábszárát, dús combját,

a futó víz eléri szeméremdombját, telt, fehér mellének

hullámát nem fedi el a könnyű, áttetsző lepel,

a sűrű, parti bozótban élettel világít ez a leányi,

nagy meztelenség: mély lombok árnyékán fénylik át

minden és mindaz, ami ő volt és ami ő maradt

mindörökre! Deli ifjúságát híven és időtlen tárja

elénk a festmény, hiába, hogy nem találkozhatunk

ezzel a kisasszonnyal soha, érezzük-szenvedjük: miénk.

S milyen veszettek-elveszettek-boldogok lehettünk volna

általa… ha életünk történése és sok bolyongó utunk:

véletlen arra téved, ahol ő vár,

mindegyre vár, mintha második életére,

oda, ahol ő emlékezik mireánk,

igen, végzetesen emlékezik reánk:

messze előre.

 

 

FEKVŐ AKT

Lotz Károly festményének

elragadtatásában

 

 

Miféle magasságos és magányos,

egyszemélyes édenben pihen

e szőkének virult leányzó,

oly bimbózó, virágzó, nagyságosan

mezítelen, oly emléktelen, oly eszméletlen?

Déltengeri álmát, tündértestének tetszhalálát,

ismeretlen személyének trópusi szirmát

szatíri virrasztás vigyázza,

két karja szárnyként hátravetve, röpülni-nyílva,

hosszú, atléta combja széttárva

s rejtőző lényének leányi fénye

lángok után maradt, utolsó aranyalkonyat-sugár.

Ő maga volt lobogó láng! Most lezuhant fénykéve.

Mire lesz, ha lesz ébredése?

Táncra, orgiára, angyal-mivoltának megmutatására,

tengerbefutásra, végleg virággá-változásra?

Avagy álma örökre bezárta volna

vágyai végtelen labirintusába,

Júlia-halálba?

 

 

CAMPO DE’ FIORI, ROMA

Marinak, A.D. 2007. április 25.

 

 

Sziromszínekben égő virágmező…

Kifakult, fehér vászonsátrak alatt

déligyümölcsökkel teli ládák, friss tengeri halaktól,

rákoktól, langusztáktól, homároktól,

polipoktól ezüstben, nedvben ragyogó,

kagyló-rózsaszínben pompázó standok,

húsok, fél borjak, sajtok fürtös bőségében

olívabogyók, hatalmas paradicsomok, paprikahalmok,

délövi zöldségek, fűszerek  között sétál itt az ember,

érzi mediterrán sugarak hevét,

tűző telt fényektől dús földek termő erejét – – –

Két szőke ifjú leány szedi-kötözi sűrű, súlyos csokrokba

a virágszálakat, a szárakra szalmából vetve hurkot…

zúgó, zsongó, hullámzó, örvénylő, szerelmes színek:

Giordano Bruno csuklyás bronzszobra előtt,

ott, ahol valaha a vértanú filozófus kivégző máglyája

vetett halálos lángot.

Szirmok tűznyelve déli sugárban…

latin-mediterrán szálvirágok,

csokrok, bokréták, koszorúk… pillangó színek,

ünneplő, esküvői színek, búcsúzó, temető színek…

Virágmező… templomi oltár… sírmező…

Ó, az a kihívó két szőke leány, könnyű kezük, gyors ujjaik

fáradhatatlan kötnek szálhoz szálat, színhez színeket,

az ájult szirmok kezüktől életre kelnek.

Nézem, sokáig elnézem a két római virágárus leányt,

míg végre felfogom, megértem:

valaha virágok voltak ők is,

és egyszer virágok lesznek megint, mind a ketten…

UTOLJÁRA VELENCÉBEN,
MINTHA LEGELŐSZÖR

Alvó, álmodó lagúnák éjfél-vizén,

ismeretlen, befejezetlen múltidőkből,

           – kizárva az időkből –

fekete fedélzetükön álarcos társasággal:

volt  hajók siklanak felénk,

mintha céljuk lennénk.

S mire valaha ideérnek,

mi már nem leszünk sehol.

 

 

KENTAUR

A tél a tölgyterebélyeket is összetörte,

a koronás platánlombokat utolsó levélig megölte,

megfojtotta a sötét jegenyefasort,

az ezüsthársakat sorra jégtábla-máglyákra lökte

és az örökzöld tiszafák közé fehérre fagyott gallyakat sodort.

De hirtelen, mielőtt meghalna az alkony,

az éles, téli napsugarak fényétől fölhasad a szigetközi köd:

zölden és őrülten lángolnak föl még egyszer az aranytuják,

a kastélypark mélyén mozdul a brutális kentaurszobor,

külön a felső, fájdalmas emberi része

s külön az alsó, a tomboló állati test tömege:

ölelő férfikarja közül egy lány ájul át a halálba,

miközben a kentaur másik fele, a patás, a vadállati rész,

egy legázolt női test felett vált utat,

a kentaur emberi része nem érzi meg, nem veszi észre,

hogy az anyaszült-meztelen asszonyi alak:

állati testrészével egyesül és együttmarad!

 

 

HÉDERVÁR GÓTIKUS NAGYBOLDOGASSZONY
TEMPLOMA ELŐTT

1989. december 26. Marival

 

 

A túlélő templomtorony még él, még kiált,

még hinni hív, hajléka még ez a rom

zsoltárnak, éneknek, gyónásnak, imának!

A faragott főkapu íve megnyílna még,

ahogy annyi századon át kitárult

esküvőre, gyászra, annyi elment nemzedékre!

Az erődített torony tömbje,

az apszis félköríve s az oromzat kettéhasadt,

bent, a  főhajóban, a középkori kórus összezúzva,

a barokk lovagsírok, a nemesi kripták márványa

darabokra törve, a régi családi sírhelyek kirabolva,

csontvázak, koponyák szemétként egymásra vetve,

a csúcsíves, nyitott ablakok világtalan tekintete

az égboltra mered, a leszakadt harang helyén hóhérkampó vasa

csüng, ijesztő súlyával, mintha a túlvilág zuhanna vissza

erre a kifosztott földre. A haldokló templom kertjére

sokszázados fák tört terebélye,

sokszázados zászlósúri sírboltok szobortöredéke

veti nagy múltak intésjelét:

a semmi már oly világűr-közel van itt,

mint egy felhőszakadásban őrjöngő vízköpő szörny,

egy sárkánygyík, a szentély kísértő réme,

akinek van emberi személye,

aki faragott, földi mását másodszor megölni

Krisztushoz közelít!

PÊCHEUR D’HOMMES
         EMBERHALÁSZ

                                       Halász Péter utolsó (?) premierjére

 

 

Az arc a szenvedésben odaveszett.

Végleg? Nem végleg?

Hány végzete van egy embernek?!

De megmaradt megannyi színészi-bohóci maszk!

A kihívó álarcok alatt élni megmaradt

minden nevetés s a némaság közé vetett

összes szó, hívás, búcsúzás, vallató vallomás!

Péter! Meredek úton indultál el s a menet

tart tovább: most az út indult el veled

hideg horizontba süllyedő csúcsok felé – – –

Itt már nem szenved több határt

a pionír bátorság, se a másság-azonosság,

itt már nincs társulat, se publikum, se súgó,

csak monológ van,

távolodó, magányos üzenet, szótlan,

de nem visszhangtalan!

A harangban hang van,

akkor is, ha bronza mozdulatlan!

 

 

ANTONÍN DVOŘAK

szeretett emlékében,

aki a zenénél is jobban szerette

a gőzmozdonyokat és a masinisztákat,

aki jobban szeretett füstös, robajos

pályaudvarok csarnokaiban sétálgatni

a peronokon, mint fényes koncerttermekben

dirigálni saját szimfóniáit, aki szívesebben

lapozgatott régesrégen lejárt vasúti

menetrendeket, semmint partitúrákat,

aki sajnálta, hogy nem ő találta fel

a gőzmozdonyt vagy legalább világhírű

komponista helyett lett volna mozdonyvezető, 

a végtelen sínpárokon száguldó szabad ember,

aki végül elhagyja a vagonokat, az utasokat,

aki végül nem áll meg sehol… Aki: ÚTLAKÓ!

 

 

Vannak bátrak, ’kik hisznek indulásban-érkezésben!

’Kik igenis, kívülről tudják a menetrendet! Vannak

ilyen férfiak, Istennek hála, bár számuk egyre fogy… 

Távolodnak… befutnak a mozdonyok! A szív földobog!              

Megint mennyien megérkeztek! Megint mennyien tovatűntek!

Száll, forog a fekete füst, a dugattyúk előre lökődnek,

azután vissza s újra előre és nem jön vissza

senki sehonnan sehová soha!

Igaz, senkit nem is várnak haza!

Ugyan kicsoda meri megkérdezni egy útra kelőtől:

miért indul el és tart hova? És ugyan kicsoda meri

megkérdezni egy érkezőtől, honnan jött és mi a célja

a megérkezéssel?! Tán keres valakit?! Hah! Az kéne még,

hogy meg is találja: hisz száz és ezer mozdony fut a síneken,

még sincsen otthon senki sem!

 

KAMERA INDUL – SI GIRA!

Bódy Gábor emlékében: ha létezne még

kihívó karmája, flegma, blazírt és ezzel

együtt: naivan rajongó személyisége, akkor

most lenne hatvan éves. Régen nem él.

Régen nem halott!

 

„Schlecht ist alles, was aus der Schwache

stammt.”(Rossz minden, ami gyöngeségből ered.)

                                               Friedrich Nietzsche

 

„Things don’t finish just because they stop happening!”

(A dolgok nem fejeződnek be pusztán azáltal, hogy

megszűnnek történni!”)

 

 „Vagy kifejezést nyerni és meghalni, vagy

kifejezetlenül maradni és halhatatlanul.”

                                                  Pier Paolo Pasolini

 

„Az ifjak halálában nagy és sokszoros veszteség van.”

                                     Tompa Mihály orációjából 

 

 

„Ó, Szulikó!

Fájó szívem majd meghasad…”

Egyszemélyes, véres Sztálingrád!

Egyszemélyes támadás mosolygó,

örökszürke Kádár-plakátok ellen, ó, Kreml,

eltévedni bitófa-ligetekben,

meghalni egy Jeszenyin-versben,

feltámadni egy királykobra egyetlen tervében,

elesni eszméletlen három ukrán kamaszkurvával

egyszerre merészelt guggolós táncban,

verejtékező hónaljjal, nedves ágyék-háromszöggel

egy temetkező őszi mezőben… Ó, mire az értelmiség

észrevette volna: a Párt, az elvtársak, a KB, a PB:

 

megette a magyar munkásosztályt… barikádok helyett:

barakkok, barakk barakkot takar – – – – – – – – – – – – – – –

távolabb: sírhant-horizont, fejfák nevek és virágok

nélkül, név nélküli évtizedek, név nélküli nemzedékek,

virágos, virágzó gránit-tribünök, beton-mellvédek,

napraforgó-mezőben, mint pihenő őshüllők, egy tankhadosztály…

…gond hát volt elég, túlélni, mit? a napi névsorolvasást,

a mosoly-nyilvántartást, a szellemi házkutatást,

a mindennapi milliós szembesítést, miközben titokban bizony

illett sírni hősi halált halt proletárok mellén, közvitézek

elrozsdált sebesülési-vitézségi érmén, illett kínai nyelvre

fordítani Lukács Györgyöt, bizony illett agitálni, agitálni

hivatásos, főállású Agitátoroknak és leginkább illett

ifjan meghalni, mert az ellenzék legendája lett a halál,

miközben elvtársak, miközben urak, uralkodó elvtársak,

miközben csokorra-való szex-flegma KISZ-kisasszonyok…

a film forog, a film halálfogytiglan forog – – – – – – – –

 

IN LOVING MEMORY OF INNOCENCE
SHOCK AND DEATH
BÓDY GÁBOR 60. SZÜLETÉSNAPJÁRA

I.

Nothing. Blazírt nothing… What to eat?!

What to drink? How are You Mr. doctor?

 

 

II.

Nothing. Flegma nothing. Fly into nothing

with Intertourist!

 

 

III.

More nothing… Közben bezár a pedo-porno bazár…

 

 

IV.

Sírt a holló never már!

 

 

V.

Said the raven but once more! Go ahead! Please!

 

 

VI.

Ó, a hinta – a hinta – palinta – a hinta – Gábor – a hinta :

körbefordult kurta láncán veled – : közben (miközben?)

eltűntek a bekerített játszóterek, közben egy század

rendőrnő lefényképezett  – Ó, a vakság megfagyott fókusza! –,

közben egy nemzedék vérével bekeretez,

ó, miért, mitől véresek a fényképek és a filmek!?

Gábor, második halálodig már nem sok idő van előre!

MÁRIA EGY RÉGI FÉNYKÉPÉT
ELNÉZVE FÉLŐN, MERENGŐN,
ÉLNI ÉLETTEL VISSZAKÉRŐN

l.

Milyen régen elmúltak azok a fák,

amelyeknek árnyéka súlytalanná tette

lendülő alakod nyilazó sugarát – – – 

Igen, a tér a régi helyén van. Az időket közben el ki vette?

 

 

2.

A fényképeken háttal állunk az időben:

arcunkon mosolyunkban nincsen félelem,

nem, nem vesszük észre, hogy a papíros fényképeken

is múlik az idő, de az már nem a mienk – – –   

 

 

3.

Lassan felfogom: egyetlen fénykép sem emlék!

Minden fénykép most van, mint egy gondolat,

mint a remény, sőt, a fénykép mindig csak lesz még,

hiába, hogy régen, egy másik életben exponáltad!

 

MI TÖRTÉNT EMLÉKEINK ELŐTT?

                                Finta Évának

 

 

Nézd csak a szépet.          

Ne magyarázd meg.

Ne kérdezd: lett

szép, ó, mitől?

Minden szépség távlata:          

önmaga. Idők kezdetétől

létezik,

volt-van-lesz nélküled is.

S ha a szépség elfordul tőled,

eltűnik tekinteted horizontján:

ne mozdulj, ne szökj magad elől

a szépség után,

maradj magadnál,

légy emlékező nemlét.

Az a kegyelem ér s az lesz a megtérés,

hogy végre önmagadnak is ismeretlen

leszel és valahára nem fogod tudni,

mi az emlék,

s mi volt 

– ha ugyan volt valaha bármi –

az emlékek

előtt.

 

 

LEHET EMLÉKÜL LENNI ÖNMAGUNKNAK?

Az én hősi, gyors, karcsú, ifjú menyasszony-hajóm,

melynek legénye, matróza, kormányosa voltam,

a még mindent megvívó, első, a kezdő férfiúi korban,

már nem siklik többé támadó, aztán ájult hullámokon…

tovasodorta vized mélységes, ajzott azúrja,

nagyságos Adria! S vele évek, vele évtizedek

gyűrűztek messze tőlem el, ifjúság, nagyság lett

csak tékozló emlékké, melynek se hajnala,

se élet-tavasza nincsen. Idegen múltidőben,

megszakadt utakon, elfalazott, elhagyatott helyeken,

félelemmel szívemben, hol-hogyan keressem, leljem

újra meg egy véletlen-jelenben azt az önmagam?

Áldott helyek, ahol ottlenni-szeretni valaha, veszejtő-régen,

jó volt, ó, szerető, kedves társak, akikkel egykor

a Jóreménység fokát föl nem adtuk: megélni  bátor,

boldog eljövendők még emléktelen történetét!

Íme a most: visszatérés, viszontlátás lehetetlen,

hiába hozzá a régi delejtű, a tépett lelki térkép…

Az útrahívó honvágyas-hontalanság is már csak épp

hogy alig emlék, mint együtt és egyszerre minden,

aki lehettem és aki még – hitemre – egyre lennék!

 

 

ÁLOM? ÁLMATLAN HONVÁGY?

Mária-Priscának

 

 

Voltak parttalan, nagy nyarak,

ifjú fényük mindnek messze már,

amikor még nem láttam arcodat,

szép és hősi arcod!

Amikor nem ismertem sugaras alakodat,

jövendő augusztusok déli deltáinak

vízoszlopoktól vert hullámtörőjén!

Élt bennem, hogy éltessen: hajóm

s a tenger! És élt bennem mindig

egy képmás: csakhogy majd egyszer                            

a te végleges valód legyen,

ki éljen viszonzott szenvedélyben,

első szerelemben, bátorság mosolyával

ajkán:

velem,

bennem

és virág maradjon vesztem után is!

 

 

 

A VELED EMLÉKE

Rostock-Warnemünde – Marival

1970–71 Karácsonyán-Szilveszterén

 

 

Mintha alig-imént még létező ifjúságunkból,

remény és kaland odüsszeuszi erejével,

annyi eltemetett, boldog-volt tengeren át:

sugár-súlytalanul egyre közelít felém

–  horgonyt vetni, kikötni szívemben –

egy archaikus, atlanti vitorlás. Ó, amazoni test,

hogy navigál megállt, mozdulatlan hullámokon!

Igen, felismerem: ez a hajó régesrégen búcsút szenvedett,

távoli, trópusi, orkán sújtotta tengerek tetszhalott arája lett,

messze-múlt idők menyasszonya és mostan a mélységek

szerelmes, húsevő virág-vadonja koszorúzza álmát,

emlékét: kihívó, deli, hősi, ajzó és ajzott hajadonságának!

Nézd, Mari! A szőke dűnéken túl, most futnak ki sorsuk iránt

a halászhajók, el a partoktól, ki a nagy, szabad nyíltvizekre,

ahol minden olyannak maradt, amilyen a kezdet,

az első ölelés vala!

 

 

A VÉGTELEN VELÜNK KEZDŐDIK

A tenger emlékek nélküli

álmokat ringat,

nem te álmodsz,

mégis egy hullám

hősi önkívületében

örökre ott vagy!

 

 

EMLÉK AZ EMBER
                                   Marinak

„Assai palpitasti stanco mio cor’

Or’ poserai per sempre… ”

                                        Leopardi

(„Eleget dobogtál, elfáradt szívem,

most majd örökre megpihensz…”)

 

Milyen mély, messzi s mégis milyen kényszerítően

jelenvaló a múlt. A jövők bölcsője lenne a múlt?

Azon az egyetlen tiszta tegnapon: száz év telt el.

Azon a tiszta tegnapon, száz éve már, amikor

levetkőztél, talán nem is előttem, hanem a hatalmas

fáknak, terebélyeknek, még alvó lombkoronáknak,

bokrok sötét sűrűjének, a virradó vadonnak,

ébredő virágoknak, a kezdődő fényességnek,

az első sugaraknak változtál át meztelenné,

egy másik lénnyé annak a tiszta tegnapnak hősi hajnalán,

elvérezni kétszemélyes, kétnemű csatán, testünk első tusáján.

Oly fiatalnak tűnt a világ, azon a tiszta tegnapon!

Hová „lett” a múlt? Szökött s eltűnt idegen, ősi jövők felé…

Emlék az ember. Mások emléke. Aztán már csak egy fénykép,

amit ismeretlenek valaha kezükbe vesznek, nézik arcát, tekintetét,

mosolyát, aztán elmúlik a fénykép ideje is,

a vonások, a nézés, az alig-mosoly a szájon

megsárgul, összeomlik az arc, eltűnik, elrejti maszk,

múlásba vész, mint ama százéves tiszta tegnap,

mely az idők forgásába vissza soha nem tér…

Meghalunk másodszor is: a fényképeinken.

Hát ne fényképezz!

Semmit ne „örökíts” meg,

hiszen minden úgyis örök!

 

 

BALASKÓ HÍV EMLÉKÉBEN,
AKI SZINTÉN NEM VOLT BESÚGÓ
A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSE KÖZBEN

                                                   „…ingyen volt ez a hajnal,

                                               kancellár, a halálodat kérem,

                                                   kérek egy tengert, ingyen!”

                                                                        Balaskó Jenő

 

Mély alkonyárnyékon

még mélyebb árnyékot

általvető

fekete gyászciprus közelében

(pihenj egy kicsit végleg, Jenő…)

érezem,

lám, mily közel a temető,

ó, már szól a gyermektrombita

utánam, értem…

szól, hív hősi hangja

vissza:

megint ott lenni, mint a kezdetekben,

azon a szőkeleány-illatú játszótéren,

hív egy régi, szép, szigorú internátusba,

névsorolvasásra, takarodóra,

hív egy rácsos ablakos, boldog árvaházba,

ó, hív harsányan vissza

mindazok közé, kik másszor éltek – – –

Szép volt a magányos maraton,

Jenci!

Merci.

_ _ _

 

Most megfordult minden:

gurul, pattog a labda

a gyermek után,

de ő már soha nem dobhatja

társainak vissza,

övé, már csak az övé a labda…

Már ő maga lett a labda – – –

TÚLÉLŐ DALOK VAGYUNK

              Cseh Tamás-Indián hív emlékében

 

 

egyszer… ha már… tényleg végleg

messze lesz szívedtől a tenger az ének

s mind a hősi nagyságos hajók is

a kikötők hullámtörők bóják

világítótornyok szigetek ölelő öblök

s szép fegyvered: a gitár

szintén lesznek tőled messze mind

s mélyen alámerül a magyar történelem

hogy boldogabb történelmek nyíljanak fölötted

s egy baljós hideg horizonton egyre el-el

távolodnak… na… akkor még egyszer utoljára

egyetlen ifjú emlékben egyetlen képben

mintha képmásban minden úton túlrohant

életed visszapillantó tükrében:

lobban és porig ég egyetlen érzés

akkor majd megfáradt dalnok tán megérted

s felfogod magányos fájdalommal:

ennyi volt a magadénak vélt történet

mely végül mindenestül másoké lesz

őbennük él mindaz mit te kénytelen

elfelejtesz igen kiég a nagy képtár

és arcod oly sok arca

lánggá

lészen

szád még két

szót gyónna:

éltem énekeltem

 

 

KEZDETBEN VOLT AZ EMLÉK

„Nekem soha nem volt anyám.”

Emily Dickinson

 

 

Kezdetben volt az IGE. Így szól a Szentírás.

Kezdetben volt a TETT. Ezt hirdette Goethe.

De nem! Mégsem. Kezdetben volt az EMLÉK.

Sem Ige, sem Tett, az Emlék volt a Kezdet!

Emléked már akkor létezett, amikor még meg

sem születtél, mielőtt még a világra jöttél volna:

emlék voltál, mások emléke, ki tudja, kié? Kiké?

Valaha vajon megismered-e őket? Soha.    

Jövevénye egy pillanatnak s máris annak emléke vagy.

Emléke vagy egy jövendő jelennek

(már benned a térítő távlat)

mely eljő, mely lesz: nélküled – – –

A játék nem volt játék,

hiába játszottál annyit…

Lassan megállt a hinta,

a labda messze elgurult,

messze, egy régi, ifjú, hősi,

soha meg sem történt táncos tavaszba,

melynek virágai mégis nyílnak, máig és mindörökké – – –

Ó, az a tágas, sugaras erdőtisztás, az a mező,

az a mély májustenger!

Hullámainak fényes lombsora!

Ott mi még találkozunk, Mari. Valaha.

Nem is kell hozzá hely, sem idő!

Egyszer. Egy elmúlt jövőben – – –

 

 

KRÚDY GYULA A MARGIT-SZIGETRŐL
ÓBUDÁRA KÖLTÖZIK, MEGHALNI

Óbuda. Templom utca. Ódon, földszintes házban

az utolsó lélekvesztő-lakás. Lakbérhátralék.

Kikapcsolt villanyáram, végrehajtók,

hitelezők kopogtatása…

S ott, Óbudán, egy májustavaszon, a belső tél kulcsaival

minden ajtózárat megnyitó halál.

Milyen őszi, mennyire téli május lehetett az Krúdynak…

Elköltözve már a Margit-szigeti szálloda és a szanatórium,

a „József főherceg villa” – azaz „Erzhercog Joseph villa” –

aranykori, aranyjánosi, ősplatánlombos idilljéből,

igen, ebből a végső révből is kihajózva, ahonnan

a szépséges, szőke, ifjú, szigeti doktorkisasszony delejes

tudománya már nem kísérte Krúdyt át a kocsmás, plébániás,

temetős, krizantém-csokros Óbudára…

Oda is Szindbádként érkezett,

kikötött a Hajógyári-szigeten, a sólyák sora alatt,

a nagyságos sólyatéren, ahonnan hajnalokon

új és új hajók, fehér sétafedélzetes,

lapátkerekes termes-gőzösök, nehéz, fekete vontatók,

erős jégtörők, könnyű bójakitűző hajók,

sebesjárású hadinaszádok siklanak le

– a folyam hajadonjai! – az Óbudai-sziget

csendes Duna-ágának vizére.

Csak Szindbád Bolygó Hollandi bárkája marad

már véglegesen itt, a meghitt óbudai révben,

s a nagy mű, a regények, az Írás,

mintha hajónapló volna, benne honvágyas üzenet,

elsüllyedt szigetek térképe, elfeledett női levelekből

kihulló préselt, kék nefelejcsek,

és mégis elfelejtett leánynevek – ó, milyen sok nefelejcs! –

s a kapitányi kéz, amikor

– ó, augusztusoktól ajzott virágok s altató rózsák! –

mindőtöket elejt!

MAGÁNYOS  HARCOS
          … KEZÉBEN ZÖLD ÁG

Csoóri  Sándor  születésnapjára

 

 

Mint tiszta kard,

mely emlékszik még a vérre!

– – –                                                

Sándor, sok, de látom, korai még…

Ez a vitéz nyolcvanadik év

sem volt elfáradt feladáshoz elég!

– – –                                                                 

Fáklyát lobbantok,

lángot magasba tartok,

egyszál személyed tiszteletére!

Ritka példádért,

sorelső bátorságodért:

hódoló lobogót bontok,

lengjen ama régi, májusi magasságban

érted és kevés társadért,

kik nem álltatok a vesztes és veszejtő indulót

éneklők parancsra tömött sorába,

sem a lázas lojalitás bérelt élvonalába,

aljas, aktivista apológiák

magánszorgalmú, ál-acélhangú kórusába,

az egypártország egyszólamú dalárdáiba:

„…hej, Szabadság… stb.”

– – –                        

A megharcolt, hites múltidőkben

jelen vannak mind az eljövők,

a mai nap is, mintha az első, a merészen kezdő

és jelen az ifjú, az irreverzibilis tavaszerők

fényes forrásai, felhívó szavak, térítők,

melyek sohasem kapituláltak komisszároknak,

sem a temetővirágba borított párttribünök

selyemmel álcázott betonja előtt!

– – –

Tudom, nem lehet teljes a győzelem, ha magyar…

Mégis, minden sors kénytelen magára vall!

Éltessen Isten, Sándor, tovább tálentummal,

céljaidhoz vezérlő boldog utakkal!

 

 

ŐSZI OMLÁS

Mintha volna súlyos királyi gálya:

tölgyek, platánok, vérbükkök közé

hajózik hatalmasan október ó-aranya

s megáll  – egy pillanatra  –  a naptár,

időké,

tereké…

Aztán már minden múlni kezd,

de mielőtt végét elérné:

minden elváltozás üzenet lesz!

Hiába hívsz vissza tavaszt, nyarat, ünnepet,

sugárzó leányzókat, amint sétálnak tova,

mély fasorok szélbolyongta lombja alatt,

ó, hová-haza?

Nagy fények omlanak össze, felhőket fölhevítve,

igen, ez már az este, készülni kell az éjre,

félve-nemfélve, de készen kell lenni

élet helyett: emlékezni – – – 

Érzed?

Minden régen történt.

Minden emlék.

Emlék az is, ami lesz még!

 

 

SEMMISÜLT SZEMÉLYED
HÍV, VONZ, ŰZ

                           Selley Sára emlékében

 

 

I.

Szemedben… volt, hogy dél lángolt,

máskor északi köd takarta tekinteted

távlatait… szemed világának évszakait.

Tested párája, illata, nedve lett

azóta tova régen,

lett nehéz, el nem engedő emlékem,

százszor olvasott, meg nem írt regényem,

előtte pedig, oly ifjú-régen: életfény volt,

s azt magamhoz mindegyre visszaremélem!

Hát mikor kelsz végre újra útra, az utolsóra,

Te szerb-magyar, pécsi szépleány,

visszatérni élő távolodból hozzám!?

 

II.

Túl a testeden:

kezem a semmiben – – –

S túl reámnézéseden:

a világ egyébként képtelen – – –

Tenélküled nehéz az őszt szabad szemmel

          – alig szeptember kezdetén –

nem észre venni. Mert nem akarja a szem!

… amikor baljós fényében megjelen

a zúgó, viharzó, vulkáni zöldben, a virradó szélben

valami királyi – escoriáli – a nádasra hulló, búcsúzó

aranyszínben

a rádvárni marasztaló félelem: a Félni!

Elmúlt remény röpülne

egy nemlesz, egy nélküled jövőbe – – –

Hiába, szárnya nincs,

csak égboltja maradt meg

szerelmünknek – – – 

SZÉLKIRÁLY ÉS HINTATRÓN

Lopott gyermekhintán, hintázik,

leng önfeledten egy öreg király.

Koronáján nincsen drágakő.

Koronáján télen is tavaszi virág nyílik.

Arcán boldog a bánat, sírás nincs mosolyán.

Nem messze tőle: sírkő, majd ott nyugszik ő.

Tűnődik tűnt birodalmán,

hisz’ nemrég övé volt egész Lipótmező!

Fellobogózott várkastélyában most már

nem múlik az idő, nem zúg harang, nem üt inga.

A hintán egy szép álom ébreszti fel,

álmában álmodik egy másik álmot,

utat keres hosszú sétájához,

miközben egyhelyben áll.

Szobrának bronza daliának mutatja,

pedig immár három évszázada

annak, hogy bizony ő is élt valaha

s körülte pörgött-forgott megannyi szoknya!

Gondja semmi.

Csak lenni.

Csak nemlenni.

 

PÁR SOR EMLÉK…
IMMÁR JÖVŐ ÉS MÚLT NÉLKÜL,
CSAK ÚGY A PILLANGÓ JELENBEN

Emlékezem: voltak bátor, boldog, hősi évek,

egész éjszakákat átmúlató nagy nevetések!

Szoknyák forogtak, szólt a B-tenor szaxofon

végig a Balaton-strandokon, a pultokon szőke

cseh sör csordúlt a korsókon túl s hívtak messzi fények,

túlparti fények, még el nem jött évek, még ki nem mondott

szavak hívtak s most itt vagyok, a csend hív. Félek.

Valaha ki félte volna, hogy a hosszú, éjszakai parti séták

majd mind templomok köré vetett temetőkben érnek véget?

Mennyi halott barát, barátnő! Halotti levelek, zúgó harangok,

távolodó, változást szenvedett arcok… egy-egy ismerős szót

hallucinál az emlékezet, aztán feledésbe zuhan az egész,

ami ifjúság volt, szépség, szenvedély, szerelem…

A tér, a helyek mind-mind megmaradtak,

az idő, igen, az idő lett élni lehetetlen.

 

 

EGY KÉP SZOBÁD FALÁN

Elmúlt remény repülne

egy nemlesz jövőbe.

Szobád falán egy fénykép:

anyád ifjú arca, mintha még

soha nem láttad volna,

noha naponta…

És változik naponta…

Mintha nem volna még halott

s mintha soha nem is élt volna:

kép, melynek számodra élete nem volt soha,

kép, melynek halála nem lesz.

 

 

„Ó, IDŐ, Ó, PERCEK, Ó, SZÁZADOK!”

Juan de Aranjo lovag, elfeledett latin-amerikai

zeneszerző (1648–1712), kinek bús muzsikája

mélyen megindított

 

Útjainkra eleve távozni születünk,

érkezni sohasem?

 

 

Tűnt el, veszett messze hová sugarad, ifjúság…

Tengerpart forró, fehér homokja felé futó párok,

s mint szemközt a hullámokban: őbennük is önkívület,

rajongás, alig uralt téboly, tékozlás, egymásba hatolás,

s alvást, álmot nem ismerő,

pusztíthatatlan pupillafények!

Ó, hány földrajzóra, tájfutás, hány ösvény, mély fasor,

hány sziget, sziklalánc, hegycsúcs, hány szerelem,

mennyi virradatig-tánc, vad, túlhevült, maszkos

karnevál, nyáréji mulatság, máglyás, tűzugrásos

Szentivánéjszaka lett szív-szakadékos, meddő kőbánya,

kínzó Kálvária… kegyelmi társtalanság, magányba

száműzött emlékezés!? Ugyan minek adatott még idő is,

ama régi, meghitt, mindegyre hiába visszahívó,

honvágyas helyekhez, ahová visszatérés soha nem lesz…

Idők sebes iramodásával, torzultában az emlékezetnek

s testükön tele redővel, ránccal, sebbel,

most, hogy a lélek elválni készül, kényszerül,

el világtól, tengertől el,

most még mind egy padon ülnek a vének egy percet

és elbeszélgetve feledik el az egészet…

Felednek ugyan mit?

A soha meg nem tett utakat feledik

s az utakkal együtt:

az álomnak maradt nagy céljait vágyott útjaiknak…

és hogy a soha meg nem tett utakon

mégis eltévedtek

HAJNAL
ATTERSEE-SEEWALCHEN,
1987. szeptember 19.
                                             Úton Marival

Ezüst és vas között virrad, riad

a víz, mélyálmú tükrét most érik el

az első sugarak.

De a távol-hegyek, a távol-fenyvesek,

a messze-csúcsok, a túlparti vérbükk-fasorok

bástyás, súlyos lombjai

még mindig az élő éjben, álomhatáron állnak,

alig ébredésben, látszatra nem is földi térben,

mintha lassított mozgóképen, filmen

vagy festményen látnám önkívületből visszatérő,

a horizonton-szétbontakozó, még révült körvonalaikat:

nehéz, fekete sziluettek,

e mai napra most születnek

s mintha máris megadnák magukat egy másik éjszakának.

Oly lassan kél fel kelet felől a fény,

mintha Isten félálma volna.

Most teljes az alpesi szélcsend.

A parthoz közel, szétszórtan, horgonyon:

alvó, halk hajók, mind mozdulatlan.

Fehér koporsók a vitorlások, árbocaik:

a víztükörről visszaverődő, visszatükröződő

keresztek, mintha volna most a tó egy régi hajótemető.

Fehér vásznaik a fedélzeten fekszenek,

összegöngyölve, ponyvák alatt, mint alvó aktok,

Csipkerózsika-testek…

Jó nem szólni most. Tékozlás lenne a megszólalás.

A magashegységi csendességé ez a hajnal.

Hallgatni, mint a tó. Mit is kezdhetni itt verssorokkal,

amikor az Attersee vize a hajnalodó parthoz

máris az alkonyt sodorja?

A TENGER MINDIG MESSZE VAN

„A tenger maga az ember.”

Ibsen

 

 

A tenger mindig messze van.

Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje,

akkor is, ha csak emlékezed, ha már csak álmodod…

akkor is, ha egy magas szirtfokról bámulod,

hogy sugaras hullámlökéseinek súlyos sokasága

jön honnan s tart vissza hová – – –

A tenger mindig messze van… akkor is,

amikor hajóddal hajózod s vitorlád, árbocod ifjú még,

mint a szíved és nézed, egyre nézed

és nem látsz a láthatáron többé partokat,

csak tükrének kéklángú tüzét, örök futótüzet,

égszínek izzásában, lázas örvényforgásban – – –

 

Megállsz egy régi parton s nem tudod, ki vagy,

pedig nem tévedtél el… megérkeztél:

a tenger emléke vagy! 

 

 

A TENGER  VISSZANÉZ

„A tenger tesz azzá az emberré, aki lenni akarok.”

Valéry

 

Finta Évának

 

 

Hódító hullámok. Halálos hullámsorok.

Nézem a tengert.

Én is hullám vagyok. Vigyázok,

érzem: a végtelen víz visszanéz!

Nagy idők s befejezetlen terek.

Alázattal s emlékezően nézem,

midőn meghátrálnak mind a sodró,

örvénylő viharszél elől a megcsavart

lombkoronák és az utolsó sugaraktól

máglyalángba borul a kísértet-fasor – – –  

Szemben a tengerrel senkisem magányos.

Világvárosok, megapoliszok sugárútjain,

boulevard-jain, lovasszobros közterein:

mindenki szálegyedül van, idegen.

Idegeiben, mint lövedék a fegyvercsőben:

az ütőszeg ütése, a pusztítás előtt még pihen…

aztán őrült röpte célt keres, célt talál.

Nagyságos tengerpartokon nincsen emlékem

a halálról, de távol a hősi hullámoktól, hirtelen

emlékem támad a privát nemlétről,

múlást szenvedett szerelmekről, másnemű testekről,

ó, nagy és szép vala mind!

Bátorság kell nevet merni adni a félelemnek.

Tenger a neve. Múltidő a neve. A másik ember a neve.

Tékozló ifjúság a neve. Munkásosztály a neve. Nincs neve.

Igen, a fájdalom időből van. Eljön az idő, el, amikor mindent

elfelejtek, el mezőket, velük lobogó virágok szálját, csokrát,

el erdőket, velük boldog volt ösvényeket,

el szerelmet, vele hűséget, el leányok nevetését

s velük el legendás lényük egészét,

el, igen, elfelejtem végre a halált is,

ezt a vesztő győztest, el a nemlétet:

a legutolsó impressziót – – –

De a tenger mindenre emlékeztet,

amikor nézi nézésemet

és végtelenje viszonozza mindazt, ami én vagyok,

mindazt, ami nem

és mindazt, ami a tenger: bennem.

 

 

A FILOZÓFIÁT AKARTAM
HAZÁNAK

…de a filozófia halott,

mint egy uzsorás, aki nem hagyott

végrendeletet, csak kamatos kamatot…

A filozófia olyan szenvedélyévé vált

az értelmiségnek, mint amilyen valaha

volt az arisztokráciának

(később a puritán Pártvezetőségnek)

a vadászat.

A legújabb kori bookmaker-humanistáknak

nehéz úgy élve maradni

(hitelért korzózva banktól bankig),

nehéz úgy élve maradni,

ahogy meghalt Szókratész.

Kérdezem… kérdés hiába:

ki tanította, hogy a történelem

elfér két csizmányi helyen,

hogy az is vigyázban áll,

akit szabadulásához visz az ár?

Mint állat, ha ketrecét már üresre járta,

olyan üresre élt a lét,

olyan mindenre-kiéhezett,

olyan mindennel-jóllakott.

Régi híradófilmeket nézek (jobb híján,

hiszen a jelene csaknem nézhetetlen…),

íme: felfújt lovasság zúdul alá, honnan-hová?!

Üres mellvértek megfutása, csak az imák

és a himnuszok vívnak háborút, nincsen sereg…

Na lám… a vers leáll… búcsúzz a metaforáktól,

nem hiányoznak senkinek…

Igazam van: itt fekszik előttem a szél,

átölel és végre megöl.

A jóidőt kellett volna megenni!

Érzek. Valamit érzek. Egy szót érzek

kimondhatatlannak, miközben kimondom.

De ez csak pánik. Ha odanézel, sikerül a valóság.

 

 

ALBERT CAMUS (1913–1960)
EMLÉKÉBEN, A. S. N. 100.

Délen, a mediterrán tengerekre néző

Alpesek magas szikla-mellkasában, a Tengeri Alpok

csúcsainak örökjégtől szikrázó látóterében,

Vaucluse rejtőzködő vidékén, egy völgy ölelő

karjában, ahol valaha? vagy most is és holnap is,

mitőlünk sokszázados térségű messzeségben:

Petrarca és Laura sétál… Provence boldog,

szélszárnyas pálmái búvópatak-utat kísérnek

hősi, légiós hűséggel egy kis francia falu felé,

melynek helyét csak a lelki térképeken lelhetem:

L o u r m a r i n.

Amerre gyászciprusok vonulnak az ősi temető felé,

arra nem fordul út, át kell vágni ájult virágokon

s lassan egy másik időbe érve: ott egy latin hant alatt

pihen egy Idegen – Un étranger –,  egy fegyvertelen

hős, egy harcos és győztes Idegen, egy Evangelista!

Ember embernek való alávetettségének ellensége volt,

filozófus, agitátor, világi szerzetese a nem térdelők rendjének!

Közel sírjának római kövéhez baljós felirat:

„Ma la gioia ѐ una pellegrina sulla terra.”

(Az öröm csak zarándok ezen a földön.)

Látszólag… brutális autóbaleset végezte ki,

mintha Goya álmodta volna lobogó, lángoló vászonra…

Egy hathengeres, háromezer köbcentis Facel Vega HK 500

sportkocsi utasaként halt szörnyet Petit Villeblevin

fogadó közelében…vele volt Nietzsche Vidám tudomány

című könyve és egy befejezetlen önéletrajzi írás,

amit halálával fejezett be… Megkezdődött végleges

száműzetése, lett és maradt mindörökre

önmaga halálfogytiglan idegenje, a Francia Kommunista

Pártból anarchista-trockista „mivolta” miatt kiközösített

„Lázadó ember”, egy olyan véletlen hősi halottja,

amelyben észrevétlen ott álmodott a szükségszerűség,

a megváltó determináció…

Albert Camus nem volt kollaboránsa saját halálának,

és soha nem játszott kényszerből szégyenszerepet

a Hatalom, a Párt alig-por-életű próbaszínpadán,

szerelmet, szépséget, hitvallást

eltemető, temetkező tapsviharban…

A tiszta lélek-terek távlatos messzeségeibe távozott tőlünk

Albert Camus, Afrika fehér fia, ó, nehéz lesz utolérnünk őt,

hiszen ő a Megváltó önkéntes munkatársa

(már-már váltó-társa, Dosztojevszkij oldalán…),

kánon-ember a rontással szemben

és mi nem ismerjük fogadalmait!

 

AZ EMBER MASZKKAL
SZÜLETIK, MÉGIS IGYEKSZIK
ANYJÁHOZ HASONLÍTANI,
HA MINDHIÁBA IS

Az ember nekivág az életnek,

kirajzolja arculatát

és ezen az arcon kívül

nincs semmi.”

„Teljes beolvadás a műbe.”

igen

és még egy szobrozó frázis:

„Odalent már nem fáj semmi…”                          

igen

de ezt legalább a cigány súgja

és nem csak Jean-Paul Sartre hiszi         

 

 

A RÉGI INTERNÁTUS
AZÓTA ELVADULT KERTJÉN
ÁTIRAMODVA

Nagyapám, a 13. gyalogezred

8. századának géppuskása

emlékében (Szerb front,

azután olasz front. A világháborút

nem Svejk, de nem is Ferencz Ferdinánd

trónörökös robbantotta ki, hanem

tőkések, bankárok és hadiszállítók.)

 

               „Mi az ott,

               A mezőn az a vérfolt?

               Pipacsok, pipacsok!”

                          Rónay György

 

 

A kertek mélyén

szívlakatlan

gyermekhazák…

Most festők másolják

ezt a tájat,

ezeket a filozofáló

ősi fákat

s mély lombművükben

a harmóniát.

A művészek mind úgy érzik,

hogy valóságot látnak,

úgy érzik,

hogy ez a vörös virág

a vásznukon ma van.

Észre sem veszik,

hogy mindez régen elmúlt,

hogy az a vörös virág nem ma van,

az a vörös virág örökre

ottmaradt egy doberdói

rozsdás rohamszuronyon…

Oda vezet minket

egy lelki térkép,

oda ezer vörös virághoz,

oda, ó, hány ezer elesett katonához,

de onnan nem  illik visszajönni

soha többé: egy áruló hazába – – – – – 

 

 

AZ ÉVEK:  EMLÉKTÁRGYAK

Olyan kevés emlékünk van arról,

hogy milyen volt egy mozdulat

egy másik mozdulat előtt,

hogy egy pohár hogyan csillogott hol?

hogy egy végtelen tenorária

hogyan szólt mikor?

hogy egyszer arcunk hasonlított

egy másik archoz kiéhez miért?

Az évekről nincs térképünk.

Megint egy más szoba,

nem mintha különbözne az eddigi

szobáktól… Nézd, amott, hogy csillog

egy veretes kilincs… amit egy régi

farsangkor mókából a falba csavartak

miáltal ajtót sejtet… Pedig nem nyit semmit.

Hát azon szökj meg!

Előtted, mint mögötted: évek.

Ne félj, már nem sokáig…

Az idő se zavarjon…

A falióra is csak egy kép,

mint a falon függő többi kép.

 

 

HAMAR LESZ RÉGI MINDEN

Régi lesz minden. Nemsokára.

Lám! Máris régi az alig iménti!

Ismerni az időket ne reméld!

A viszontlátás lehetetlen:

hiába hív mindegyre magához

a legszebb acháj leány, lejárt

időket vágya, mosolya, elnyílt szája íve,

hevesen emelkedő-süllyedő hibátlan keble,

feszülő, hosszúizmú combjai és dús hajzatának

elizzott antracit tüze vissza nem hozhat újra időzni

és oly sok volt világon keresztül látó égő szeme:

bár utánad fordulni látszik,

ám márvány tekintetéhez nincsen többé világ,

immár ugyanazt látja örökké,

amit a lezárt pillák alá mentett legutolsó

pillanata, régen.

A látás kezdetén.

A látványok végén.

 

KÖZELEDÉS

Közel minden megélt múlthoz,

közel minden sietős jövőhöz,

én önként holttested leszek –

Tudod, hogy te újra világra jössz,

kit egyvalaki követve köt.

Lehet, hogy akkor majd rémülten

megérted, hogy te végleg én leszek

és én végleg a te-tieddé válok,

mint aki addig sohasem létezett.

Legyen ez elnémult szánkból

életnek-halálnak, tavasznak-ősznek

egyszavú üzenet!

Üzenem én akkor neked és nekem,

hogy legyen bár szerelmünk kegyes

és kegyetlen, más út nem volt és nem is lesz.

Nem lesz tulajdon arcod se tenéked, se énnekem,

egyedül és egy lesz végleges vonás,

mi már egymásnak-világnak

többé különülten nem leszünk.

S ha jön, ha eljön a harsonás szólítás:

arra a válasz nevezhetetlen egyként,

nemünkben szintén egyesülten:

hősként, bátran és szembenézőn:

egyetlenként készen leszünk. Amen.

 

VAJON SIKERÜL-E
MAJD EZ A NYÁR IS?

ki lakja ezt a mély lomblakást,

ahonnan lassan őszbe kell költözni?

ki tölti ki kakukktojásként ezt a fészket?

ki adja oda haja fodrát ennek

a magashegységi szélnek?

ki fogja ezt a sok romot meghitt múltjába

visszaásni?

ki fogja ezt az erdőszélen állva elaludt nőt

álmából kivágni?

 

KÉRDÉS A TÚLÉLŐKHÖZ

Ki fest meg majd egy olyan képet,

amelyben minden képet magára valló,

ritka szépségében láthatnak majd azok is,

akiknek születése, e-szép-világra-jötte előtt

a képtárak, a gyűjtemények mind kiégtek?

És ki írja meg a könyvtárak könyvét:

egyetlen életrajzban mindenki életét?

És ki szövi jövővé a fájt múltak szövetét,

miközben éli és cseréli, szálról-szálra az övét?

És ugyan ki érti meg, túl könyvtárakon és képtárakon:

egy loknis, szőke hajfonat, egy táncból kiszakított leány

játékát azokkal, akiknek ő volt a játék?

 

KÖZTÉRI SÉTA

Eső –

A nedves márványfalakra

faleveleket tapaszt:

megadásra kitárt tenyerek.

Eső –

Virrasztó szuronyok,

feltűzve a szélgyilkolta fákra.

Lefüggönyözött, fekete gépkocsik

fényszóró-frontjai az álmatlan

éjszakában, pokolbéli verőfények.

Árnyékok, hősök szobrának mellébe vágva.

Szobor szobrot takar, együtt ennyi hőst

büszke vagyok látni, rémtetteik szerepét

gátlástalan játsszák tovább,

a tisztelet pedig elmenekül előlük.

Hová?

Egy másik, egy képzelt történelembe?

 

 

SPANYOL TÁNCOSNŐ
Facit Natalia Goncsarova (1881–1962 )
Cubo-futurista festőnő  (Puskin rokona)

                              Morsányi Bernadettnek

Carmen  vérig mély szenvedélyét

idegeimbe idéző delejes test-sugarú

sevillai táncosnő elveszejtőn igézi

szívem testem lényegészem!

s bejárja  – lépés nélkül – emlékezetem

– – –  alig rejti arca afro-hispáni fényét

a gyöngyös remegő legyező

ó! lenni szál dúlt lelkének szőttesében!

ó! bár lehettem volna társa párja

egy véletlen találkozás végzetében

tán Sevilla egyik fekete sikátora

mélyén ahonnan nincsen visszaút hová?

s az ő táncába lélekszakadva

beléhajolva beléfonódva:

érc-és-selyem lényét

magamba fojtva

életembe rabolva

lennék hősi társa – válván véres duetté

operaszínpadok díszleteit lángba borítva

lennék lovagja trubadúrja legott gyilkosa

akit ő nem ismer meg soha – – –

 

 

RÉGI KÉPESLAPOK
ABBÁZIÁBÓL. 1914.

Békebeli magyar emlékek,
álmok, ábrándok, átkok

Valahavolt, tovatűnt párok sétája: most

közelít felém, örök lépések vezetnek hozzám,

ó, hogy soha el nem érnek, bizony ezért

illene zokognom, de hát nem ők,

én tévedtem el az ő szépemlékes útjaikon,

vissza kell érnem, hiszen vár, diktál a XXI.

századi naptár… A múltak, a régi, deli másidők:

engem be nem fogadnak… Nézem a fotográfiák

százados vonását:  – belvedere –  a hölgyek

arcán sötét madeira csipkefátylak, hát ennyi

szépjárású, széptartású femina

egy egész hadsereget

már előre gyászol?

 

Vigyázzban állok,

szalutálok

a fekete

arcfátylaknak,

az átlőtt rohamsisakoknak…

hiszen még alig száz éve annak,

hogy ők voltak az élet üdve:

ők temettek szépséget, ifjúságot –

 

 

MINDEN RÉGEN TÖRTÉNIK

A lassú éveket szerettem.

Belvedere, ó!

A nagy nyárelmúlást, szeptember lehulló,

nehéz színeit … A keresztre feszített

leveleket, gallyakat, krisztustestű ágakat…

Sokféle halál létezik… Ezzel szemben, sajnos:

egyféle élet követeli tőlünk befejeződését  Ω +

Elnézni… ó, Belvedere… a lomb-mellkasok

zokogó búcsúját…

Pannon kastélyromok meghívó csendjét

hallgatni harangos alkonyaton… ó, Belvedere!

Tündöklőn-szép pannon kisasszonyleányok

magas énekét hallgatni falusi templomok

kopott padsoraiban… ó, hajfonatok, ó, Belvedere!

Igaz imádságban, hősi hitben győztesen,

mély önkívületig alámerülve-fölmerülve boldogan!

Pannon Madonnák! Ó, Belvedere! Sűrűre font kontyok!

Bátor éneküket követné föl, egekig szívem,

tudom, velük világgá szárnyalnom lehetetlen…

Minden út visszatér ismeretlen kezdetéhez.

Régen történik minden.

 

NEM KELL BILINCS,
SZABAD KEZED
MAGÁBAN AZ

„A világegyetem nem az élettel, a bioszféra nem az emberrel
volt viselős. (…) Ha arra a hatalmas útra gondolunk, amelyet
az evolúció talán hárommilliárd éven át bejárt, a struktúrák
bámulatos gazdagságára, melyet létrehozott, az élőlények
csodálatos teljesítőképességére a Baktériumtól az Emberig,
újra könnyen elfoghat a kétely, vajon nem lehet-e mindez
egy óriás lottójáték eredménye, ahol a vak szelekció
találomra húzza ki a nyerő számokat.”

Jacques Monod: Le hasard et la nécessité

(Véletlen és szükségszerűség)

 

 

Már nem kell lakás,

nem kell bebútorozott szoba,

nem kell se függőágy, se függőkert,

se b e l v e d e r e-terasz a tengerre,

nem kell se papír, se indigó, se telefon,

se postaláda, se Mont Blanc töltőtoll,

se Porsche ezüstmetál sportkocsi, már nem kell

se szótár, se lexikon, se szekreter, se széf,

se szövegszerkesztő, nem kell határidőnapló,

nem kell naptár, se térkép, se iránytű, se hozzá égtáj…

nem kell vitrin, se a vitrinbe porcelán pásztorleány,

s melléje nem kell porcelán Nádasdy-huszár,

se muránói  csillár, se album régi fényképeknek,

nem kell a falakra festmény, se régi rézmetszet,

se falak szobám köré…

nem kell több önéletrajz, se önarckép, se hozzá önkívület,

se gyónás, se vallomás s vele hazugság se, nem kell vendég,

nem kell tea délutánra, se délután teára,

nem kell reggelre kávé, se kávéra reggel,

ó, nem kell reggelre vekker,

se vekkerre reggel!

Játékos vagyok, akit már nem véd a játék.

Úgy révedek megtizedelt emlékeim vaktávlatára,

ahogy szabadságuk egyszerűségére

egyre összetettebben gondoló rabok.

 

ÉLETEM BOHÓZATÁNAK
HÍV BOHÓCA VOLTAM

Balatonfüred, 2014. július 16.

 

 

Ó, hogy röpült, hogy lengett fejem felett

a trapézon négy amazon,

míg én odalent

vakmerő bukfenceket hánytam a porondon

tevék, lovak patái között,

és lopva lestem a közönséget…

láttam, hogy mutatványomon

senki nem sír, senki nem nevet

s a tapsvihar nem nekem,

a négy zuhanó amazonnak szól

és a térdükre rogyó tevéknek.

…most nyugdíjas bohócként

merész pályámra ha visszanézek,

amint esténként

boldogan keringek a porondon

és magamat föl a magasba,

föl a trapézra álmodom…

…érzem hamar véget ér e bátor álom

s tudom, lett ennyi bölcsességem:

mindvégig ugyanegy volt

a cirkusz és a nagyvilág.

 

V O L T A M   É L N I

„Az emlékek látnak…”

Tomas Tranströmer

 

 

Voltam élni.

Egy percet? Vagy éltem sok évszázadot?

Talán már másszor is éltem?

Nem emlékszem. Talán barátaim, szerelmeim

meg tudnák mondani… Vagy ők sem.

Elvégre nem élhetek örökké mások emlékezetében,

mint életükre települt parazita.

Egy biztos: a halál nem elég hosszú ahhoz,

hogy kipihenjük életünk fájdalmát, fáradtságát.

Előre ijeszt, hogy a lélek halhatatlan, rémít,

hogy egyszer megszólalnak az angyali harsonák,

félek, hogy lesz Feltámadás, erőszakos Feltámadás!

Félve-félek az Örökléttől, az ön-nemző

szerelemtől, ölelés nélkül is 

szépséges angyalok hideg körétől,

örök kórusától, suhogó szárnyaiktól, az angyaloktól félek,

akik még a halált, a nemlétet sem ismerik, nemhogy az életet,

az  e g y s z e r i t,  az  e m b e r i t,

a sebes és sebző idő-múlásba belevetettetett…

És attól is félek, és félő, hogy nemhiába:

az Öröklétben nincsen emlékezet – – –

JÖNNEK ELMÚLNI ÉVEK, EMBEREK…

              „Én meg felhívnám a figyelmet Szent Ágostonra.

                Azt írja, az Úr nem tudta másképp megteremteni

                a világot, csak az idővel. Ez erről szól. Képtelen

                volt idő nélkül világot teremteni. Ezért a mi testünk

                végül is idő.”                       Prof. Dr. Cserny József

 

 

1.

Az egy egészet látni véljük egy pillanatra,

pedig csak részei által látjuk: „másholjait-máskorjait”,

ám a részt látni lettünk egy életen át.

Ha elég bátor vagy hozzá, hidd és hitesd el mindenkivel:

a véletlen és a szükségszerű: szinonimák.

Kevés lényeges történés érinti az embert,

ahhoz képest, amit önmagáról képzelni mer.

 

2.

Mire győztem, legyőzött ember lettem.

Az utak, amelyeken megyek, bennem érnek véget,

kezdetük: ismeretlen. Túl az ismerős, emlékező,

gyermeki térségeken: még kezdetlen, idegen,

meghitt múltak nélküli idő van!

Térképe egykor elveszett, remélt és tervezett

jövőidőknek, ablakot nyitni rá: lehetetlen.

Valami meghal belül, ami kívül nem is létezett.

Félek, én minden képet láttam már, azokat is,

amelyeket még soha nem festettek meg…

akkor mégis miben reménykedjek?

3.

Leszel idők heves múlása iránt közömbös, flegma

illetéktelen, ’ki tavaszt-nyarat belül csak áttelel

s arcot is cserél, nemcsak álarcokat?

Ó, honnan-hová? A megérkezés az igazi távozás?

A távozás az igazi megérkezés?

Okán vonzatos, magukhoz tévesztő véletleneknek:

leszek végül én is egy ok-nélküli okozat,

drámaibban: egy utak nélküli utas?

 

„Az élet mindig készül valamire,

ami sohasem következik be.” W.B.Yeats

 

---

 

Dobai Péter

Szakmai önéletrajz

 

1944. augusztus 12-én születtem Budapesten. 1963-ban érettségiztem az Eötvös József Gimnáziumban, matematika szakos osztályban. Érettségi után három évig hajóztam a DETERT tengerjáró hajóin, a Földközi-, az Északi- és a Balti-tengeren. Hajókormányosi képesítéssel szereltem le. 1970-ben az ELTE Bölcsészettudományi karán olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia és általános nyelvészet szakon tanári diplomát szereztem.

1970–1994-ig a MAFILM-nél dolgoztam mint rendezőasszisztens, később mint dramaturg és forgatókönyvíró (Hunnia Filmstúdió, Hétfői Műhely etc.).

Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Írók Egyesületének, a Magyar PEN Clubnak, a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének, a Forgatókönyvírók Céhének, a Magyar Művészeti Akadémiának.

 

 

DÍJAK, KITÜNTETÉSEK:

 

Irodalmi alap nívódíja [1973]

József Attila-díj [1976]

Az év legjobb forgatókönyvének díja, Cannes [1981]

Cinema Narrativa díja, Agrigento [1982]

Balázs Béla-díj [1990]

A Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője [2000]

Alkotói Nagydíj (MAOE) [2001]

Ferencváros díszpolgára [2001]

A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje [2004]

Kossuth-díj [2014]

A Nemzet Művésze [2014]

 

 

IRODALMI MŰVEIM:

 

Kilovaglás egy őszi erődből (versek) [1973]

Csontmolnárok (regény) [1974]

Tartozó élet (regény) [1975]

Egy arc módosulásai (versek) [1976]

Játék a szobákkal (novellák) [1976]

1964 – Sziget (napló-regény) [1977]

Sakktábla két figurával (novellák) [1978]

Hanyatt (versek) [1978]

Lavina (regény) [1980]

Se szó, se törvény (irodalmi forgatókönyv) [1981]

Vadon (regény) [1982]

Háromszögtan (regény) [1983]

Archaikus torzó (tanulmányok, forgatókönyvek) [1983]

Buda-Duna-Pest (elbeszélés) [1983]

Az éden vermei (versek) [1985]

A birodalom ezredese (regény) [1985]

Ív (regény) [1988]

Lendkerék (regény) [1989]

Válogatott versek (versek) [1989]

Vitorlák emléke (versek) [1994]

Önmúltszázad (versek) [1997]

Párbaj, tükörben (novellák) [2000]

Versek egy elnémult klavírra (versek) [2002]

Angyali agresszió (esszék Pier Paolo Pasoliniról) [2002]

Ma könnyebb. Holnap messzebb (versek) [2003]

„Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” (versek) [2006]

Emlékek jövőidőben (versek) [2008]

Latin lélegzet (versek) [2010]

Emlék az ember (versek) [2011]

Belvedere (versek) [2014]

 

 

FILMFORGATÓKÖNYVEIM:

 

Büntetőexpedíció [1971]

Radetzky-induló [1976]

Rosszemberek [1978]

Csontváry, a festő [1979]

A vadász [1980]

Mephisto [1980]

Redl ezredes [1983]

Hanussen [1984]

Der Verdacht (F. Dürrenmatt) [1985]

Budavár visszavívása: A.D.1686. [1986]

Eszmélet [1987]
(MTV, háromrészes sorozat József Attila életéről)

Kutyaszív  (Bulgakov regényéből) [1988]

Rembrandt van Rijn (élete és munkássága) [1992]

Károly és Zita [1993]

Guantanamera [1995]

A fürdőorvos (Csáth Géza élete) [1996]

Magyar kereszt [2000]

Amrita Sher-Gil [2001]

Római álom [2002]

 

 

FILMRENDEZÉSEK:

 

Archaikus torzó (BBS – elkészültekor betiltva) [1970]

Együtthatók (Dokumentumokkal kiegészített játékfilm a magyar avantgarde és a hivatalos kultúrpolitika harcáról, benne portré Erdély Miklósról, Halász Péterről etc.; BBS – elkészültekor betiltva) [1973]

Anyám (MTV – elkészültekor betiltva) [1975]

Nagyvásárcsarnok (MTV) [1993]

Hazám a városban (lírai dokumentumfilm a régi és az új Ferencvárosról, Soós Péterrel) [2002]