Dukay Nagy Ádám
HOSSZÚ ELTÁV
versek
BUDAPEST, 2002
© Dukay Nagy Ádám, 2002
© Parnasszus Kiadó, 2002
A digitális változatot szerkesztette: Zsille Gábor
A könyvet digitalizálta: Király Farkas
Előszó
A tragikusan fiatalon, negyvenegy és fél évesen elhunyt költőnek, Dukay Nagy Ádámnak (1975–2017) életében három verseskönyve jelent meg. Szobrok az esőnek című, 1998-ban magánkiadásban napvilágot látott bemutatkozó kötetét 2002-ben követte a Parnasszus Kiadó gondozásában született Hosszú eltáv, majd tizenhárom esztendő elteltével a kalandos sorsú, végül a L’Harmattan Kiadónál készült Titokbhakta zárta a sort.
Jelen gyűjteményünk tartalmazza a Hosszú eltáv teljes, harminchét versből álló anyagát, megőrizve a ciklusokat és a szövegek eredeti sorrendjét. A Hosszú eltáv és a Titokbhakta közötti időbeli szakadék – csaknem másfél évtized – ellenére Dukay Nagy a két könyv anyagát egységben kezelte, költészetében nem következett be éles váltás. Ezért, hogy a Hosszú eltávból öt költeményt (A társulat; Bebékélés; Eleget élni; Két oldal; Névsor) átemelt a Titokbhaktába. E lírai folytonosságot figyelembe véve, a Hosszú eltáv anyagához most Búcsúéjjelek cikluscímmel egyfajta függeléket illesztettem: húsz versből álló válogatást a Titokbhakta ötvenhárom darabjából. A gyűjtemény legvégére a költő utolsó folyóiratbeli publikációjának négy versét helyeztem: a Csak nagyon; Szövegdrót; Auschwitzban a karácsonyfák; Kész fények elé című költemények kötetben korábban még nem, csak az Élet és Irodalomban jelentek meg.
A Hosszú eltáv izgalmasan elénk tárja Dukay Nagy Ádám szokatlan versépítkezését és nyelvhasználatát, otthontalanságba rekesztett otthonkeresését. A Titokbhakta válogatásának – a szerzőt idézve – „tengelye körül az én és a hamis ego, illetve kettőjük kapcsolata kering”, jellemzően tizenkét soros (3×4-es tagolású) miniatűrökben, a függőségek őszinte megvallásával a korai halált lebegtetve. Az utolsó négy vers pedig nagyobb lélegzetvétellel, testamentumszerű mondatokkal drámai pontot tesz egy rendhagyó irodalmi pálya végére.
Zsille Gábor
HOSSZÚ ELTÁV
„Még soha nem volt olyan látomásom,
amilyenről a próféták beszélnek; de
annál gyakrabban láttam magamat
egy iszonyú nagy tér közepén, a saját
üres jelenlétem legalján.”
(Mészöly Miklós: Saulus)
DARABKA ÉLET
A társulat
Éjjelenként átröpülnek városuk fölött.
A háztetőkön át is látják,
ahogyan alszol;
megannyi éjjeliszekrényt,
kisasztalt ismernek.
Pohár vizek, pirulák, hamutartók –
elmosolyodnak a regényeken,
ha megölelik könyvjelzőiket.
Először ők köszöntik a neonfényben
érkezetteket, s ők engedik el
a félhomályban távozók kezét is.
Intenek a nemzetközi gyorsnak télen,
és nevetve szalutálnak
a locsolókocsiknak nyáron.
De hajnalra ráncos lesz az arcuk,
Az ügyeletes
Mindig rendben tartott kuckó az övé –
porta az égbolt alig ismert részén.
A kicsi asztalon nagy keresőgombos,
famintázatú rádió
és lemezkazetta az aprópénznek.
A viaszosvászon szélei, sarkai
piszkosfehérre kopottak,
itt-ott a szövet is kikandikál.
Szegénység van, de rend.
Az üvegajtós szekrénykében minden a helyén:
a szegekről kulcsok lógnak,
fölöttük vignettákon, leukoplast-csíkokon
nevek és számok.
Érkezéskor és távozáskor
adataidat A/5-ös füzetébe följegyzi,
hellyel kínál, hogylétedről érdeklődik.
Ajtaja előtt soha nem topognak –
ő sem siettet téged.
Hamarosan egyedül marad;
a nagy forgalomnak most jó időre vége.
Hosszú éj következik,
mikor ledől a sarokba, a rövidke priccsre,
s csak az öreg rádió duruzsol majd
csöndes portáján, ott, az ég alig ismert részén,
abban a felejthetetlen finom kávéillatban.
Fényképdoboz
Az Idegen erkélye hajó volt,
amin napokat kellett töltenünk
az iránytalan-sötét limlomos fiókban.
„Kócszívű csürhe” – mondta,
amikor észrevette, hogy kék
ajkaink remegnek.
Ilyenkor vigasztaltuk egymást.
Összerezzenve néztük a kihűlt égitestet:
többé nem hallunk felőle.
Otthonunk lassan kihasználatlan,
fölösleges sziget lett, és napjainkat többé
nem tudtuk fölosztani –
elkezdődött a tartalékok nélküli élet.
Inga
hogy már nem várod tessék
utolsó szövegem
akkordjaim látom
nagyra nyílt szemmel
hallgatod arcodon
elgondolkodtató kétségbeesés
zsebedben maradék sárga
virágaink véresen hervadoznak
napilapba törlöd fáradt szemed
mint mikor éjszakákat sírtál át
hogy neked csak én legyek
pedig mást is köszönhetsz nekem
csak nem érted majd
miért lett ez is a tiéd
mostanra késő
reszketsz újra
az utolsó buszon halállal
kell végigkószálnod
sokadik tavaszod
A néző szemszöge
Semmink nincs, visszahódított
idegen terület minden.
Itt, ahol élünk, búcsúzkodást látok
folyvást, öregeket
az utolsó buszon,
csillogó linóleumot
a kórházi éjszakában,
laktanyát, ahogy ébredezik.
Mindig késni valahonnan,
ezt ismerjük; kamaszkort
visszasírni tudom
nem kell – nem is lehet –
Így marad minden
„Kávéházban élni…”
A próza előtt őszinte lesz,
semmi elvárhatót nem fog tenni.
Ezt-azt összecsomagol,
apróságokat tesz a zsebébe.
Évek óta nem mozdult már;
a nyárhoz öreg,
nem érinti a hátizsákot,
a kinőtt szoba faláról
hajdani sztárok biztatják –
Ami biztos
Ha meglátom majd a húrokat,
amiket nagyapa mutatott
a csillagok között,
s meglesz végre a térkép, akkor én
elmegyek.
A hegyek mélyén pihen akkor
már szívünk,
de nem figyelek a jó szóra.
Farmerzsebben lapul a sokáig várt papiros,
övtáskányi apróság,
tornacipő és flaneling.
Szelíden kérlek, ne marasztalj akkor,
tudom, hogy ismered a tervem,
és előre kigondoltad a jelenetet.
Mikor a húrokat föllelem,
kerüljük ezt.
Az útvonalban biztos leszek,
s bár csak sejtem, mit hiányoltál belőlem,
látni fogod akkor,
távozásom csupa derű lesz;
ismerlek, azt mondanád: darabka élet.
Elment a komponista
N. J. emlékének
Ahogyan az őszt is rajongva imádom –
körtefánk alatt, a száraz levelekben fiatal
kígyók haldoklanak. Türelmesen várlak,
s majd árvácskákat ültetek sírodra.
Borkötő
Pilinszky-variáció
Zelk Zoltános ízzel
Ha a berkéhez értenék,
másképp lenne minden.
Szótlanul derűsen tenném a dolgom –
a házaknál pálinkát,
a fogadóban sültet, kenyeret kapnék.
Városomból nem mozdulnék,
ha garabonciás érkezne hozzánk,
az emberek asztalom felé mutatnának:
„Ő az, ki mesélni tud arról,
milyen is az élet mifelénk.”
És én elmondanám mindnek,
milyen is.
Talán úgy kezdeném: fiam,
Névtelen varázslat
I.
Végül nincs föloldozás, báb maradok,
gyerekek között süket árnyék,
II.
kopott árnyék szürke falakon,
nyirkos templom, fekete asszonyok,
III.
búcsúzkodás, tánc elszédülésig.
A repülés közelében
mennyi mennyi
emberre emlék-
szem tengerekre
folyókra öreg
és fáradt kezem
nézem amerre já-
rok papírok min-
denhol bennem
nincs béke a veré-
sek körül halálos a
csönd megölelem
az utolsó évszakot
nézem ráncos
arcát és megcsó-
Holdkelte
Marcsinak
Igazad volt: „Most már jöjjünk ide mindennap – így!”
Az egész létet a nagy,
ismeretlen víz
és non-stopok
gondoskodásának ajánlva.
Igen, igaz, a hátsó ülésen
vizes hajjal kucorogni megéri,
esély, talán mi leszünk újra a kedvencek.
Ahogy hallottuk:
„Kócos a bóbitád, ej, ej…!”
Már elfogadom, igen, igen, igen,
három nap is lehet egy esztendő
és igaz: egyetlen tó,
Eleget élni
Nem féltünk, a rádió
mégis egész éjjel virrasztott –
a levegőben zápor-
és füstillat keveredett.
Ébren maradtunk.
Azt a néhány hangulatos képet
vártuk reszketve, amikor
a párás országúton
majd kamionok húznak el,
s a kihalt tengerpart
napernyői között
nevetgélnénk talán,
remélve, hogy csontjainkat
Sorsok
Karácsony Attilának
1
Hajnalban át a városon:
ez megmaradjon –
így valódi, ami az lehet.
Lánnyal polaroid-
igazolványképekre vicces arcot vágni: nem.
2
A valóságban állatok fekszenek a padkán,
tollukat, szőrüket vissza-visszafordítja a szél.
Ártatlan testükhöz csak mi érünk,
de a pillanatot,
amikor öreg tekintetükben
sajátunkat látjuk viszont,
Meghívó
A kézben meleg lesz a viasz,
ha épp látogatási idő alatt érkezik,
de a szív már nem lesz a régi.
Öregíteni sem kell magunkat szándékosan,
elég, ha ezt-azt átbeszélünk,
komótosan bepakolunk idegen sporttáskáinkba,
és visszanézünk az ágy melletti kisszékre.
Amikor eljön értünk a mentő, ígérted,
szomorú zene szól majd,
s utunkat a ’80-as évek filmanyagán
És nevet
Előtte apró, meleg este lesz –
évszakokra nyitott ablak,
burukkolás, háttérrádió…
„Jók a fényviszonyok már” –
talán ennyit mondunk,
a megváltozott helyszínen
mégsem lesz hajnali pusmogás, pisszenés se.
Még bízzuk, ez átmeneti szállás,
mindvégig a beköltözés rendje marad:
„Kezed arcomból majd mennyit őriz,
s kezedből arcom mit?”
Az előtte most van.
Annyi, míg pórusainkból
járművek indulnak a fájdalom-városokba,
hol nincs többé
ibolyaszín lámpa mennyezetre terpeszkedő
fényében lezárt belső udvar,
átmeneti szállás és
beköltözési rend:
VIRRASZTÁS
Rejtett alany
Az első hajó,
ami indul,
az elsőre fölszállunk
– így mondtad –;
középkorú indián lehetek
– így mondtad –,
hátamnak majd
jólesik a meleg.
De a városnézést,
városunk nézését
elhagytuk;
városunk sem nézett ránk,
aznap elhagytuk.
Világot látni:
indultunk, nem indultunk –
mi hagyott még el minket?
Mi hagyta
elhagyni magunkat?
Mi hagyta:
hagyni-elhagyni?
Ami maradt:
azt megmaradni
mi hagyta?
Mi hagyta
(ki, mi, ki, mi?),
hogy ebbe a világba
ennyi vér
– mit majd hátrahagyok –
zuhanjon velem?
Mi hagyta hagyni?
Ki hagyta – így?
Ki hagyta kimondani
: – hagyjuk így;
s ki mondta ki először,
ki?
Hosszú eltáv
Van idő, jut hely:
tartok neked nyugalmas napokat;
azt mondod majd,
én vagyok a dögunalom,
mégsem folyton sulykolni:
„ez a biztonság”,
nem sorolok „érveim”
mellé tárgyakat,
elintézett napi dolgokat.
Mutatnám az elázott-kiszáradt
teafiltert, az almacsutkát, ahogy
konzervdobozban alszanak –
mutatnám: nem vagy biztonságban.
Tartok neked nyugalmas napokat,
mindenkinek megállok olyankor,
bhaktának, alapítványsegítőnek, kérincsélőnek,
a cascóból kirakom a csaót,
és megkérlek, hogy számodat
a tenyerembe írd –
ígérem, küldök nagybetűs üzeneteket.
Amikor halat vacsorázunk,
majd többet iszom
(egyikünk se éledjen föl),
és ha gurulótáskás néni,
elhagyott anyuka picivel,
készakarva bőröndökkel
metrózó turista bántana,
nem gondolok semmi gonoszra.
Mert Isten háta mögött az „van”,
ami a mi szemünk előtt „nincs”,
s a nyugalmas napokon Isten azt kérdi:
hány helyen kell megnyitnom a testem,
hogy, mintha dalban, végre havazni kezdjen?,
de nem tudunk felelni, hány helyen kell,
pedig biztosan ezt kérdi majd Isten.
S hogy mennyit kell aludni
teli hamutartók, üres üvegek mellett,
mennyiszer kell kimondani, ami „tuti”:
a Napnak és a Holdnak vannak kísérői,
a tavasznak az ősz és a nyár nővérei?
Hányszor kell kimondani,
ez a tábla a miénk,
s igaz, ki helyettünk léphetne,
most az is halogat, mégis-mégis:
tartok neked nyugalmas napokat:
nem vagy biztonságban –
kimaradsz, kimaradsz, kimaradsz.
In situ
Talán ma, talán holnap szemhéjam mögött
bezárulnak az ablakok, és én szótlanul várom,
hogy az öreg ajtókra lakat kerüljön végleg.
Szobáim utolsó „vendégei”
– Vitay, Both s az ifjú Dedalus –
végre saját ritmusuk szerint élnek.
Az ablakok parány repedésein
és a bumfordi-üres rámákon
a didergés levegője ki-be jár,
ám a napirend önálló, s azoknak az éveknek
vége. Imádság, étkezés, tisztálkodás
többé nincs szabályokhoz kötve.
Otthonuk, a kóter most én vagyok,
s ugyan ősz van, állandó ősz, Ginának elég,
ha finom blúzára stólát, arra posztó pelerint ölt,
míg a fiúk a szépen vasalt ingre mellényt,
fölé erős, tömött zakót húznak.
(Becsapós idő, meghűlni könnyű…)
Az ábránd-kornak – ím –: vége. Talpuk alatt
bizonytalanul neszez a park mindig nedves,
sárga-szürke kavicsútja…; szembogarukba a rabság
koromból főzött tintáját töltötte az idő.
Változatlanságban állapodtak meg. Semmit nem
mérnek: napjaikat maguk osztják föl.
Énbelőlem három, egymással szomszédos
szobát laknak, a ház 9/10-e rég’ élettelen.
(Ilyen nyugodtan ők soha nem várakoztak.)
Létük most az osztálykirándulásokról, eltávokról,
kimenőkről… örökre lemaradottaké.
De így is jó; e „lemaradás”: szabad akarat.
Szemhéjam mögött bezárulnak az ablakok.
Tekintetem mostanra nyugodt, föloldozott,
a zsákmányok beletörődése: birtokom.
Tagjaimból kíméletlen egyenletességgel
az „élet” a túloldal felé masírozik –
mégsem a beköltözés rendjét őrzöm majd.
Mindennek lesz helye, minden a helyére kerül.
Engem már nem hagynak el –
egymás életéből óvatosan kilopózunk inkább.
Közel a nap, s e házban ma minden szótlanul,
fölkészülten várakozik. Az ablakszárnyak
egykedvűen mozdulnak rámájuk felé, s mintha titkos
parancsra: így húzzuk magunkat mi is össze.
Hosszú éj következik, s épp csak megvárjuk,
hogy az öreg ajtókra végre lakat kerüljön.
Talán egy perc, és kimondhatjuk:
Uram, mennyire szerettük mindezt.
Védett kor
Amikor „hazulról” elmegyek,
a rádiót bekapcsolva hagyom,
higgye bárki – akit alkalom szül –:
otthon vagyok.
Higgye azt: vagyok.
Pedig, dehogy;
ünnep sincs, „otthonról”
bármikor így tűnök el,
más úton-módon „vigyázok”
magamra, idén majd emlékszem kölni
barátomra – így lesz idén –,
kit bőröndjével együtt
a Deák térről húztam a Nyugatiba át
(„Ott van a lakásom, de
ötven éve nem voltam itthon…”),
most – másnap is – ő él, botorkál bennem,
s marad is, mint ha-volna-fiam,
kivel épp úgy nem mennék már sehova,
fognám közbiztonságra, rossz korra,
pedig ma éjjel van előttem olyan kép
– mert ma, ritka, fönnmaradtam –,
hogy együtt lépdelünk az első hóban,
hogy lépdelünk, együtt,
ma éjjel van előttem ilyen,
ha-volna-fiam és én,
emlékeztet arra, mikor én voltam
ekkora és nem láttam soha
az első havat leesni, és ez hiányzott,
mert így csak reggel volt tadám!,
őrzök is ilyen reggelt,
hatot-nyolcat, az hat-nyolc év talán,
később már nem érdekelt,
s ma újra nem és közben sem,
de ha-volna-fiammal ma este
kivételt tennék, úgy hiszem;
nyakamba kapnám, sózsák,
mondanám, s futkározni is
hagynám, mert itt, ahol most élünk,
itt ez most jó környék, rendes,
és ha-volna-fiamnak lenne apró bakancsa,
belül bundás, nem ázna át soha,
teát, pálinkát nem is vinnék,
mert épp csak leugrunk, ugye?,
aztán máris haza – áthűlni idő se legyen –,
cipőjét gyorsan húznám le, „mutasd a zoknid”,
meleg, száraz, rendben,
pár sort még mesélek,
hogy nyugodtan, szép filmben aludj,
de látod, hiába vigyáztunk
– nadrágod is átázott –,
nem sikerült neked mamát álmodnunk.
Sehányadik lét
Készítene pillanatfölvételt;
volna is miértje, apropója.
Lehet, utószor röppenne – míg exponálna –
néhány idősb
(„hölgy”, „úr”?)
a tavasz-illatban
a parkon át –:
ím, igazi viszony.
Mozija végén
a dolby-hang majd
érthetően, tagoltan sorolja:
hőseinek további „élete”
így és így alakult
abban a távoli jövőben,
miből ő már
bizonyosan nem sóhajt.
A vesztes ki lesz,
nem kérdés.
A szálak csak elvben
kuszálódnak,
s övéi még úgy sem;
marad egyenes,
képlete szög-egyszerű.
Pánik, hírhiány nincs;
fejlődik a tragédia –
az utolsó, mosolygós kockák
mellé ezt vetítik.
Ez az évszak még megtartja
(a földet többé nem érintheti),
aztán elengedi,
de a stáblista előtt,
a majd’ üres teremben
utolsó megjegyzése lepereg még:
„Szomorúságom nem adoptálható,
az hajómon vasmacska –
minden jog fenntartva!,
FOGLALT JELZÉS
Bebékélés
Gergőnek
A valóság az volna:
nem ismerni „gazdáját”
a le-lepottyanó csutkának –
nem tudni, miféle teremtés ejtett
izgatott ujjai közül
gyümölcsmaradványt a lombok alá.
Az elcsöndesedett világ,
mi felé vágyakozol;
hogy butuska álmukra, mint régen,
a Teremtő vigyázzon újra,
míg pocakjukban növények pihennek,
és nádneszezést, vízillatot
visz feléjük a szél.
Így maradni csöndesen,
erre vigyázni,
ugye, ez lehetett volna utunk
egy másféle indulással?
Ezt őrizni, igen, mint illatot és ízt,
mahagóni-napnyugtákat őriznek
a késő őszi gyümölcsök,
miknek magjában
Életesély
Földi Péternek
Elengedni az utolsó fogódzót:
nem küzdeni;
lemondani és beletörődni
most tanulunk.
Arcunkon még
fények játszanak,
mik a lombokon átjutottak,
de már választjuk
a sebesült állatok
óvatos létét –
emberrel érintkezni: soha.
Bölcsek leszünk,
mint a lányok a buszon,
akik ismeretlenül
nem néznek utánunk
hátsó ablakokból.
Ezt öleljük mostantól át –
e lemondást.
Mint riadalom ölel
fölrebbenő madárrajt,
alvós pólók az éjjeli járattal
továbbutazó lányokat,
s mint az elszaladó járművek
nehéz, meleg sóhaja
Hátsó ülés: dúc
A slágerekről lemaradunk,
nem telepedtünk le, azért.
Nem tudjuk, milyen poharakkal
a kézben út mellett működő
kocsmák teraszán iszogatni;
milyen nem érteni, hová
igyekeznek az alkonyautók.
Soványak és fehérek vagyunk,
arcunk nyúzott,
vízpöttyös üvegen alszik.
És néha, mégis, lassúbb tempónál
(mikor nem kockáztatunk:
elkéstünk úgyis)
megsejtjük, milyen lehet italokkal,
út mellett működő kocsmák
teraszán iszogatni,
Képlet
Amikor iszunk, gyerekek leszünk újra.
Már nem ugyanúgy, igaz,
nem úgy engedetlenek.
Álmunkban óceánok mélyére bújunk,
ha szerencsénk van, találkozunk.
Hajnalban aztán fölfelé nézünk: „hideg van” –
öngyilkosként jövünk a partra,
s a fövenyt tisztán találjuk.
A strand mégis hiába,
bennünk párás uszoda visszhangzik.
A túloldalról vízbe csobban valaki,
érintésével játszik a csarnok,
ahogy bordáink mögött is hasonló barlang tátong,
amikor nem iszunk és öregek maradunk.
Állókép
Kovács Bodor Sándornak
– alkalmilag –
Szezon eleji látogatásunk;
véletlen kirándulás –
s mi, akkor: úgy-ahogy.
Minden mást gaz lep el.
„Ez itt akkor nem így volt…” –
mondod, de gyerekkorod medencéjében
most így sétálunk, míg
kabátjaink a bizonytalanok volt-korlátját
szorító bilincsmarkokon lógnak.
Az a bilincs, látod, már engem sem ereszt –
tizenéves meztelen talpad alá
törmelékkel írtam –
tudod: amit;
és fülemet szívedre hajtottam,
hajdani csobbanás-zsivajotok
– hallgatóztam –
bordáid mögött
Névsor
Kavicsokat mozgatunk majd
csupasz lábfejünkkel a parton –
bőrünk akkorra
rugalmatlan lesz:
ruháink ráncai
és apró csontgombok
hagynak nyomatot
soványka, szürke testünkön.
Az egykedvű révész
nem sejti, nem kérdi,
merről jöttünk,
kik lehetünk,
csak ápolt körmeinket,
katonás frizuránkat,
s a fölszínen futó,
vékony falú ereink
igyekvését nyugtázza.
A mögöttünk hagyott
penészes göncökről,
kitörött, kivett fogaink
tátongó, eleven hegeiről
mi hallgatunk.
Meztelenül, szűk tüdővel
várunk sorunkra fegyelmezetten –
s hogy ideátról majd mi hiányzik,
Szabad akarat
Ez a bordós-barnás
fátyol most kell –
most, a múló, eltelő
világ arcának idején is:
éleinek csörömpölése, dühe
csitulna talán.
És, meglehet,
e múló, eltelő arcon
kellene valami hely
(neveznéd bárminek:
kuckó, vacok, dúc…),
hogy rejtekezni volna hová;
de, és rendjén így van,
változatlan minden:
hátsó ülés, összebújva, együtt.
Hajunkat csodára mozgatja
erre-arra a menetszél
és, sebesség ide vagy oda,
a lombkupacok füstszalagja csak
nagy bizonytalan sétál mihozzánk be –
méltóságteljes kört tesz,
angolosan távozik.
Én srégen a sofőrre látok,
de innen is: minden rendben;
minden, ahogy eddig volt.
Te hangtalanul még sírdogálsz,
bár tudod, nincs miért –
jussunk, mit követelnénk, odalett:
Közös szókincs
Alkonyat-buszok
fordulnak a pályára
– milyen időben beszélek? –;
a pályák mindenhol
milyen-milyen szépek,
s mindig-mindig
pihenőkben álldogálunk
hipp-hopp szendvicseket
konzervsörrel majszolunk.
„A nyárnak – összegezted egyszer –,
a nyárnak teszaga van;
és vanília- és levendula-
és teszaga van.”
De napunk rézsút sugara
lassan mahagóni-narancsra
színezte az élőket,
s a belőlünk akkorra
vörös hajú, szeplős-mosolygós
angyalsegédekké vált lényeket.
„Ugye, múlt időben beszélünk?
Múlt időben, ugye?”
Kislány voltál már újra,
félérett kamasz, azt hiszem;
s ahol állad legszebben
hajlik, arcod ott érintettem.
Soha többé nem kérdeztél,
és én utoljára feleltem:
Öröknaptár
A rabló-sorsok
kedvelik az őszi délutánokat;
a napköziben felejtett
túl harcos fiúkat.
Akik salakon rúgják
a labdát
– és izzadnak,
„minden ezen múlik” –,
ők a könnyű prédák.
Ha meg-megpihennek,
ujjaikat kerítésre fonják,
s ajkaik közé
egy-egy huzalt illesztenek.
Ez a „hajó” elment,
mégis: folytatják –
övék lett volna,
de ezt a világot
mások használják.
S visszakozz!-ok (mire megértik,
mi történt) nincsenek,
kik sorsukat elvették,
jöttük előtt
Két oldal
Pál József emlékére
Itt nincs élet,
nem tudni, emlékezni,
mióta már.
Hogy valaha itt járt, az reklámokból sejthető:
gyufaskatulya hátoldala,
konzervnek gyújtott gáztűzhely.
Most kívánjuk igazán:
legyen tél újra,
idegen zuhanyrózsák alatt másnapos vacogás,
míg a csöppek nem kezdenek
ajkunkon fölfelé rohanni –
orrunkon, homlokunkon át,
fejtetőnkig egészen.
Gyomrunkban pár falat lesz akkor –
kevéske gyümölcs és kenyér talán,
hogy a pirulák engedjenek
az erőtlen nedveknek.
Elveszni újra így kell.
Segítség nélkül, egyedül kivárni a didergés levegőjét,
a másik oldalt,
míg visszafelé nem halad minden.
Ahogyan, akkor
Hogy más közös bennünk nincs,
csupáncsak az egy fájdalom
– mindahányunk szegletköve –
bizonyos talán.
Ez egy van veled.
József öröksége, látod, egyedül tiéd.
s mit hinned kell, mostanra dübörög benned:
atya volt az Úr
és Mária is: anya
és Egy a fiú –
és ragasztott díszlet Ő.
A szívkamrákban pedig az az egy fájdalom
– mindahányunk szegletköve –
húzza-mozgatja majd a szervet,
míg megérted, mit tégy.
És mit tenned kell, akkor megcselekszed:
magadhoz veszed a gyermeket
és magadhoz veszed annak anyját.
Ez egy utad van –
Első lecke
Ne kezdjek idegenekkel
társalogni – róla;
maradjon ő (kérem, ő maradjon)
az, aki, aki, aki…;
inkább állandóan lesütött
szem (arc?) – –
de semmi, semmi, semmi.
Valaki mással ha kezdenék
– mégis –, talán így:
„Ötvenéves lettem (vagyok?),
te hány éves sehányéves vagy?”
– aluljáróban talán így.
De ez a sors fölvételről megy:
nem aggódom; miatta nem.
Hagyom magam – ez egyszer –
megmenteni, hagyom-hagyom.
Tudom, „akár” üzenettel is
(digitális-súlytalan-semmi),
de így is és úgy is: megment;
és a vége – ha vele-vele, így-így –
ez egyszer nem érdekel,
Csúcsidő
Valami életjelet – mégis – kell adni,
s az életről valami jelet hagyni;
a jelnek valami „életet” adni,
s a jelet nem, de az életet: hagyni!
Mégis,
így is és úgy is:
nem fogadott hívás maradok,
soha be nem szűrődő háttérmoraj –
Mantra
Mennyit enged
a talán-közös úti cél?
Meddig „követhetem”;
hány átszállás jár,
hogy láthassam
– lépni, olvasni,
homlokát ráncolni:
ettől a valóságtól
meg-megriadni –;
mennyit enged?
Mennyit, hogy
„átölelhetne”,
mint aktuális regénye
öreg könyvjelzőjét?
S mennyit a pániknak,
mi nem kérdez, tesz
(tagjainkon unottan
tapos keresztül);
együtt – neki –
mennyit engednénk?
S ezzel az „áldozattal”
eljut-e járatunk oda,
hol a fájdalom-város
búcsúzó tábláját
keze srégen-pirosan
Lektűr
A levegőben, a közös sóhajban készülődés;
van, ki sírással küszködik, a „tavaszról” mégis:
vissza, befelé –
mielőtt az évszak megérinthetné.
Éjjelenként még egy-egy óvatos próba
(talán cigaretta a gangon),
de már csak az égbolt miatt:
a dolgok itt majd miként alakulnak.
Két nap közt az átmenet így zajlik,
míg egy halászváros hullámtörői közül
tengerzúgás morajlik távoli telefonodba.
Eltűnni az idő szeme elől más mód nincs
– a játékból nem kihagyni őt,
de szerkentyűjét ravaszul elcsenni –;
a perceket saját tempónkra ekképp állíthatjuk.
Váratlanul akkor semmi nem ér:
a kamrákban teafű és dohány,
édesburgonya, fekete retek és délről hozott virágméz –
néhány palack fűszeres bor, pár szál gyertya, jázmin
és grafit és papiros is biztosan.
A könyveket én olvasás előtt
barna csomagolópapírba foglalom,
oldalai közé gyűrt leveleket, fakó belépőket halmozok,
és hajnalonta eltüntetem a szoba falait –
ablakot a világra már csak olyankor nyitok.
Így lesz valóság a javasasszony álma:
…köreit lassan csak a belső űr teszi,
maradsz egyazon csapáson,
és bár világod útvonalai folyvást változnak,
célod mégsem lesz bizonytalan.
S mi kántálva felelünk, végre föloldva:
…hallom a távoli hullámtörőket,
senki nem siet elibém,
a végállomás nincs mozgásban…
tatatata-tam-tam… tatatata-tam-tam…
Kapudrog
Erre a létre nem készít föl semmi;
már nem hiszem, hogy a kijárat előtt
ne változtatnánk tucatszor időt,
helyet, valamicskét valami helyett.
Már mind gyakrabban mondják, árulkodik
arcunk, s szemeinkből kitörölhetetlen:
ez a sokadik együttállás,
mi el kellett volna veszejtsen.
Erre a létre nem készít föl semmi
– kapudrog, kapudrog, kapudrog –,
ha a szívkamrákban valamit elhagysz
– mint mobilt: „Merre lehet?” –,
többé nem tudod megcsörgetni.
BÚCSÚÉJJELEK
Egy új idegennek
és Nyilas Atillának
Többé nem fordulok elő.
Emelt fűvel, emelt
gyógyszeradaggal töltöm
írólapjaimra mostantól az időt.
Hatóránként letusolok,
héjastól megfőzök egy édesburgonyát,
majd hámozatlanul,
apró harapásokkal megeszem.
Nem nagyon van térerő itt,
de ha mégis elérsz, mielőtt fölvenném,
kihajolok a telefonnal az ablakon.
Hogy azt hidd, járt utcákat járok,
hallgatásunk mögé beúsztatom
az épp alattam futó egyirányú moraját.
Onnan
Az utcai árusok
kesztyűs ujjak közt sodrott,
tömpe cigarettája –
vagy ahogyan a Csöndet
Jan Garbarek belélegzi
szoprán szaxofonjába:
a részletek levélnyílásain
olykor átcsúszik
egy-egy emlék onnan,
ahová, olyankor emlékszel,
tarthatatlan tartasz,
Kimérés
Hajnalra megfagy,
és szilánkosra törik
a benned álmodó alkohol.
„Az lesz a tökéletes béke” –
amit addig
csak nyomokban tartalmazol.
Abortálva az időből
fázik addig vézna tested
pucér ágyadon.
Hajnalra fagy csak meg benne,
s robban szét
szilánkokat szórva a fájdalom.
Tőled
A lezuhant redőny foghíja
szomjas lőrésként szívja át magán
a mai utolsó fényszeletet.
Elcsavarog egy füstkarika,
keresztüllebeg az egykedvű szobán,
és megöleli kékre fagyott növényedet.
Egy hírtől kihagy egyet a szív,
aztán vadul igyekszik behozni
saját elvesztett ritmuszavarát.
Az est felőröl, orrába szív –
most te vagy a cucc, az alvás előtti,
tőled mosódik egybe ide- és odaát.
Hagyományos fölállás
A meg-meglóduló szél
a közelgő est illatával festi be
a rakparti házak falát.
Könnyű, lágy rozé az ég,
vadcseresznyés, mandulás az utóíze –
issza a park, a csúszda, a plakát.
A folyó dzsesszt visszhangzik –
egy távoli sétahajón trió dzsemmel
hagyományos fölállásban.
A lábcinek közt halk szving –
zongora tűnődik bőgőkísérettel,
aztán elhagyják az összhangzattant.
Elmosódott határok
Gyertyáitokat két végén,
a közös cigiket láncban égetitek –
aktuális szállásotok
korongecsettel mázolt sötétedésében
így virrasztotok háttérrádiótok
vékony dzsessztakarója alatt,
s egymás kigombolt arcát
gyulladt szemekkel fürkészve
hajnalig azon tűnődtök,
melyikőtök a hamis ego,
Kávéház Kvantum-Európában
Allen Ginsberg partitúrájára
Műanyag-székeken ücsörgő,
e kávéházba egy órácskára belibbenő kísértetek –
telefont nyomogató, tetovált mellű kísértet-lányok –
kihúzott pillák, piercingek, ragasztott körmök,
elfutó szemű, fekete- és testszín harisnyák –
tépett-retróra zselézett hajú kísértet-fiúk,
állukon egyforma körszakáll –
a mozaikkal rakott, fénytelen asztalok fölött
a délutánban könnyű csevejbe merülő,
új kísértet-társaság.
A történelem bús sanzonja halkabb
az öreg sztereón –
s a század leckéje (az ostor akkor
csattan, mikor hegye a sikolynál
gyorsabban moccan), halványul,
akár a ragacsos, fekete kenyér íze.
Nos, a régi épületekre, s a nagyiék hajnalig tartó
víg murijaira bomba hullt –
és az enyésző gettók sikolyai mellett
gyilkos közöny lapult.
Most a lányok megigazítják párizsi piros
boszorkány-frizuráikat, s ülnek tovább fegyelmezetten
a sárga falnál, és vékony-fekete nyakkendőikben
velük a sovány, elhasznált kísértet-fiúk –
elszívnak mind három-három cigarettát,
s talán épp azon bólongatnak most,
hogy igen-igen, de még mennyire,
az egy remek, remek film volt!… –
Kísértetek, Isten és a testetek el ne hagyjon most,
míg fiatalok vagytok –
e leírhatatlan mennyben,
amely -izmusok ontotta vértől pecsétes,
nektek minden szerelmetek és tekintetetek
oly lágynak tetszik egymás szerelmében,
tekintetében –
borotvált arcotok-lábatok, sima-fehér bőrötök,
ajakrúzsotok, pillantásaitok és kényes sarkatok,
amint keresztbe vetett lábbal
ültök asztalaitoknál –
s a türelmes szeretet, ahogyan együtt
forgatjátok a művészlapokat –
milyen szép mindez.
Ahogyan beléptek, és belenevettek a helyiségbe,
hogy aztán sarkon forduljatok szeszélyesen,
és elsiessetek a másutt töltendő,
következő órára –
vagy csak a bárpultnál bámultok magatok elé,
míg társaságotok meg nem érkezik,
s míg a figyelmes pincérnő a lassú,
forró-piros teát el nem készíti.
És múlnak az évek –
perc hullik percre, vártok,
míg óráitokat elkongatják a templomi harangok –
ajkaitokat összeszorítjátok,
aztán ellazulva fújjátok tova a füstöt –
talán egy új kört is rendeltek –
vagy épp nevetve összehajoltok
e bozontos őrült láttán,
idegen, idegen kísértet.
Innen semmi
A tél búcsúéjjelein
néha sarkig tárod
szobád ablakának szárnyait,
aztán hanyatt fekszel,
várod évszakcsatlakozásod,
csak cigivéged világít,
ez az elaludni vágyó,
öreg szentjánosbogár,
aki az elejétől tudja,
ide nem érkezik semmi,
innen semmi nem jár,
Félke
Benőtte a szívemet a fű.
Mélypontjaimat hó
és fagyott alkohol borítja.
félkegyelem.
Repülési terv
Föl akarom húzni,
amíg még lehet,
újra és újra
a gép orrát.
Aztán vissza,
Kiürülési idő
Visszaválthatatlan palack a test.
Nem fog talajt, csak léggyökeret ereszt.
Fölfelé hull fejében a hó,
a kendermagok a szívében hajtanak ki,
s ami egy pontig tombol benne,
az később alig, aztán egyáltalán
Kokain
Néha megnézed
„magad” egy tükörben,
hátha ismerős vagy,
de rá egy percre,
hogy otthagytad
a foncsorozott üvegen,
nem emlékszel
Hírhasáb
Nagygabiéknak,
Jan Garbarek (szaxofon),
Charlie Haden (nagybőgő)
és Egberto Gismonti (zongora, gitár)
Csöndjéhez
Fölpuffadt szemhéjú
vasárnap. Hideg verejtékben
ázik az utca.
Hiányt markolnak
a faágak. Gyógyalkoholt
tesz a pincér a pultra.
Az égbolt tegnapi
golyónyom. Vékony felhővar
mögött lüktető seb.
A szívből eredő
folyókon ma elhajóznak
az ott felnőtt szörnyek.
Így van
Fénycsíkok nyújtóznak
a parkettán. Porszemtánc,
pár vizes mezítlábnyom.
Csorog rólam a hűvös
délután. Hanyatt dőlök
a ruhátlan ágyon.
Szemem alatt vastag
fűkarika. Fázósan
bújnék másik életbe.
Olyan ez az évszak,
akár apa. Már nincs,
Különöröm
Kiszáradt nyelved, örökre
begyulladt torkod. Fogzománcodon
csikorog az éjszaka.
Átszédülnek az agyból a szívbe
a drogok. Zöld üvegcseréptől
csillog a parketta.
Orrvérzésed piszkos, gyűrt
zsebkendőbe törlöd. Szobádat
langyos eső permetezi.
Az eltöltendő idő, akár
az eltöltött. Nem hiányzik már –
Egyetlen éles, három kitartott, hét szaggatott hang
Bódi Tóth Elemérnek
Aki századunkban századunkba kinézett
– eldöntendő, mi változott –,
talán látta, hogyha tekintete percéig
összeolvassa mind a múltat,
az a fájdalom teljes enciklopédiája.
Talán ezért nem szólal meg ma dőreségből sem
a Jövetelét jelentő, kos szarvából készült kürt
a város megfelelő pontján;
s miben hangjának reménye eleve hangzik,
azt sugárnyaláb, radar nem érzékeli –
nem ad róla hírt a U. S. News and World Report,
sem fájdalmas-szép klipet a National Geographic Channel.
Mert van határa a szónak –
s bizonyos lepkék nyolc héten át tartó,
fáradhatatlan utazásának elbeszélése,
mely út célja, hogy Észak-Amerikából indulva,
szárnyacskáiktól kavargó bézs színű felhőkben
a kontinenst átszelve
a Mexikói-sivatagig1 repüljenek: az.
Ám a remény, hogy Európa Fekete Lyuk Fővárosa
fölött is átörvénylik egyszer rajuk,
hogy a porból, amit földje ölel,
napfényes, déli tájaikra valami didergést
magukkal vigyenek: szótlan –
akár a dallamsort váró csönd
a belsőszív meztelenre vetkőztetett falai között.
1 Földrajzi nevén: Sonora-sivatag (Zs. G.)
Háromra
Marschalkó Zsolt emlékére
Lemerülök az éjszaka mélyére.
Szédítő nyomás gyötri a szívfalat.
Nincs nappal, amely idáig elérne.
A fölszínnel a kapcsolat megszakadt.
Sodródom, mint egy életlen téveszme.
Mintha ösztön volna, kódolt feladat.
Elszökik az ego összes emléke.
Az addig egynek vélt újra széthasad.
Testem repülőgép dugóhúzóban.
Hűvös, vak áramlatokon pörög.
Lelkecském, készülődj, katapultálunk!
Ami nem volt jól, most már az is jól van.
Aki voltam – három részre törött.
Egy átszakadt szívfal marad utánunk.
Új íz
Málik Roland emlékére
Egy szavam sem lehet
rád, nagyvilág. Távoli,
szép idegen vagy nekem.
Ablakom repedt égboltján
karcfirkák. Porördög
táncol zúgó fejemben.
A halál távműködtetésű
ajtó. Mielőtt kinyílna,
felszisszenek.
Akár egy először kóstolt
narkó – átjár majd,
A toronynak
Kívülről unom
az egészet.
Nincsenek terveim –
semmire sem
készülök, számítok.
Tartom a rossz irányt,
sebességet
és a tiltott repülési
Magántél
Nem gondol semmire, szikkadt dió
az agyad. Csak néhány emlék
stoppol az idegpályák mellett.
Törékeny csontjaidba hiányok
harapnak. Tűvékony ráncok
rajzolják újra tenyeredet.
Begyulladt szemedből szárnyatlan
rovar kortyol. A szomszéd szállás
csöndjét izzadja tapétád.
Hosszú hócsíkot szívsz föl
mocskos asztalodról. Porból lett
célszalagot, ami téged szakít át.
Csak nagyon
Gyere már, kérlek, s ha leg-
közelebb jössz, legyél egy szó,
vagy ha indián vagy, egy toll
az imámban, hogy amikor
jön az igazi éjjel, ami bár ne
volna, s amikor aludni lenne
muszáj, s amikor épp úgy nem
tanulok a hibáimból, én, a ma-
gány világbajnokaként, s aki nem
akart – így mondják, mondták –
senkivel rosszindulatba keveredni,
csak kiszellőztetni a szívét, a golf-
sapkáját, hogy bírja még a szer-
vezete, amit a lelke igényel,
papírrá aszalódott nyelvvel,
a légyzümmögésben álló leve-
gőben, a testnek nyújtott béke-
jobbal, hogy valamelyest, ha lehet,
mégis vigyázzon magára; vagy ne – – –
a lényeg csak az, hogy nagyon.
Szövegdrót
Tegye föl a kezét, hogy ki hol lakik,
s az is, aki megéli, amit nem él meg,
aki húsz éve a válltáskájából él,
aki nem tart külsőt, akinél minden
a régi, s akinek mindene régi; aki
az állandó változót nem szíveli, mert
másban, másképp nem is tudna élni;
akinek egy darabka éjszaka az élet,
aki csak meghalni talált párt, aki
fáradt őszi légy A/6-os noteszának
fennsíkján; tegye föl a kezét, aki
szereti Pestet, s akinek mindig hosszú
a passz, és hiába várja a labdát a lábára,
s akinek egy jobb válogatottban lenne
a helye, ha nem lenne sérült folyvást;
akinek hangszere fémrésze vagy épp
lakkozott fája maszatol olykor súrló-
fényt összegyűrt arcára; aki képtelen
uralkodni magán, akinek pancsolnak
a vérében, aki ismeri az évek vonulását,
s a szenteket a vásárcsarnokok galériáján;
aki látott már tajcsizó kínai kereskedőket,
aki azt tudakolja, van itt valaki, s az is,
aki tudja, nincs itt senki; tegye föl a kezét,
aki hajnalban kezd inni, s akitől ha azt kérdik,
hogy van, azt mondja: nem tudom, csak azt,
hogy a legszebb alkotás a séta; tegye föl
a kezét, aki csak ha megőrül, akkor józan,
és tegye föl a kezét, aki éli, amit én nem élek
meg, de megkérdi: neked hogy hívják a neved?
Auschwitzban a karácsonyfák
Te tudod, mennyi a fontos idő,
hogy nem romokban, hanem
romok alatt heverészem, s hogy
a gerincem helyén idegen húr
feszül; hogy úgy bámulok, akár
Auschwitzban a karácsonyfák
mellé állított akasztófák szemei;
te tudod, hogy nincs nap, hogy ne
jutnál a szívembe; tudod, hogy
ez a világ melyiknek az elrontott
másolata; te tudsz úgy gyönyör-
ködni egy mély kapualjban, ahogyan
a lábfejed csodálja a meztelen,
fölásott talajt; te tudod, mennyi
helyre írták föl szomorú neve-
met, s mennyi keserű strigulát
húztak mellé; s te tudod, hogy
nem volt így sem jó, de jobb híján
Kész fények elé
Kupcsulik Áginak
Pár másodpercnyi repülés
még a zuhanás is, s az élet
minket szabadidejében
így dobálgatott – emlék-
szel? –, sok szerencsét, mond-
ták, amikor leszereltünk,
s mikor letett minket a sofőr
a verdáról, majd komótosan
elhajtott, csak forgolódtunk,
elhasználtan, hogy mi a parancs;
azért is, gyere már, kérlek; s ha
jössz, legközelebb, majd én
kérek elnézést, s kész fények
elé állítalak, én, a bárszagú, aki
titokhelyeken dohányzik; és nem
a pohár alját nézdegéli, hanem
azon át a kívült, és rácsodálkozik,
hogy benne van még a világban,
amit már a születésekor
búcsúcsókkal köszöntött.