Dukay Nagy Ádám

 

HOSSZÚ ELTÁV

 

versek

 

BUDAPEST, 2002

© Dukay Nagy Ádám, 2002

© Parnasszus Kiadó, 2002

 

A digitális változatot szerkesztette: Zsille Gábor

A könyvet digitalizálta: Király Farkas

 


 

Előszó

 

A tragikusan fiatalon, negyvenegy és fél évesen elhunyt költőnek, Dukay Nagy Ádámnak (1975–2017) életében három verseskönyve jelent meg. Szobrok az esőnek című, 1998-ban magánkiadásban napvilágot látott bemutatkozó kötetét 2002-ben követte a Parnasszus Kiadó gondozásában született Hosszú eltáv, majd tizenhárom esztendő elteltével a kalandos sorsú, végül a L’Harmattan Kiadónál készült Titokbhakta zárta a sort.

Jelen gyűjteményünk tartalmazza a Hosszú eltáv teljes, harminchét versből álló anyagát, megőrizve a ciklusokat és a szövegek eredeti sorrendjét. A Hosszú eltáv és a Titokbhakta közötti időbeli szakadék – csaknem másfél évtized – ellenére Dukay Nagy a két könyv anyagát egységben kezelte, költészetében nem következett be éles váltás. Ezért, hogy a Hosszú eltávból öt költeményt (A társulat; Bebékélés; Eleget élni; Két oldal; Névsor) átemelt a Titokbhaktába. E lírai folytonosságot figyelembe véve, a Hosszú eltáv anyagához most Búcsúéjjelek cikluscímmel egyfajta függeléket illesztettem: húsz versből álló válogatást a Titokbhakta ötvenhárom darabjából. A gyűjtemény legvégére a költő utolsó folyóiratbeli publikációjának négy versét helyeztem: a Csak nagyon; Szövegdrót; Auschwitzban a karácsonyfák; Kész fények elé című költemények kötetben korábban még nem, csak az Élet és Irodalomban jelentek meg.

A Hosszú eltáv izgalmasan elénk tárja Dukay Nagy Ádám szokatlan versépítkezését és nyelvhasználatát, otthontalanságba rekesztett otthonkeresését. A Titokbhakta válogatásának – a szerzőt idézve – „tengelye körül az én és a hamis ego, illetve kettőjük kapcsolata kering”, jellemzően tizenkét soros (3×4-es tagolású) miniatűrökben, a függőségek őszinte megvallásával a korai halált lebegtetve. Az utolsó négy vers pedig nagyobb lélegzetvétellel, testamentumszerű mondatokkal drámai pontot tesz egy rendhagyó irodalmi pálya végére.

Zsille Gábor

 


 

 

HOSSZÚ ELTÁV

 

„Még soha nem volt olyan látomásom,

amilyenről a próféták beszélnek; de

annál gyakrabban láttam magamat

egy iszonyú nagy tér közepén, a saját

üres jelenlétem legalján.”

(Mészöly Miklós: Saulus)

 

DARABKA ÉLET

 

A társulat

 

Éjjelenként átröpülnek városuk fölött.

 

A háztetőkön át is látják,

ahogyan alszol;

megannyi éjjeliszekrényt,

kisasztalt ismernek.

Pohár vizek, pirulák, hamutartók –

elmosolyodnak a regényeken,

ha megölelik könyvjelzőiket.

 

Először ők köszöntik a neonfényben

érkezetteket, s ők engedik el

a félhomályban távozók kezét is.

Intenek a nemzetközi gyorsnak télen,

és nevetve szalutálnak

a locsolókocsiknak nyáron.

De hajnalra ráncos lesz az arcuk,

elmennek mind. 

 

 

Az ügyeletes

 

Mindig rendben tartott kuckó az övé –

porta az égbolt alig ismert részén.

A kicsi asztalon nagy keresőgombos,

famintázatú rádió

és lemezkazetta az aprópénznek.

A viaszosvászon szélei, sarkai

piszkosfehérre kopottak,

itt-ott a szövet is kikandikál.

Szegénység van, de rend.

 

Az üvegajtós szekrénykében minden a helyén:

a szegekről kulcsok lógnak,

fölöttük vignettákon, leukoplast-csíkokon

nevek és számok.

Érkezéskor és távozáskor

adataidat A/5-ös füzetébe följegyzi,

hellyel kínál, hogylétedről érdeklődik.

Ajtaja előtt soha nem topognak –

ő sem siettet téged.

 

Hamarosan egyedül marad;

a nagy forgalomnak most jó időre vége.

Hosszú éj következik,

mikor ledől a sarokba, a rövidke priccsre,

s csak az öreg rádió duruzsol majd

csöndes portáján, ott, az ég alig ismert részén,

abban a felejthetetlen finom kávéillatban. 

 

 

Fényképdoboz

 

Az Idegen erkélye hajó volt,

amin napokat kellett töltenünk

az iránytalan-sötét limlomos fiókban.

„Kócszívű csürhe” – mondta,

amikor észrevette, hogy kék

ajkaink remegnek.

Ilyenkor vigasztaltuk egymást.

Összerezzenve néztük a kihűlt égitestet:

többé nem hallunk felőle.

 

Otthonunk lassan kihasználatlan,

fölösleges sziget lett, és napjainkat többé

nem tudtuk fölosztani –

elkezdődött a tartalékok nélküli élet. 

 

 

Inga

 

hogy már nem várod tessék

utolsó szövegem

akkordjaim látom

nagyra nyílt szemmel

hallgatod arcodon

elgondolkodtató kétségbeesés

zsebedben maradék sárga

virágaink véresen hervadoznak

napilapba törlöd fáradt szemed

mint mikor éjszakákat sírtál át

hogy neked csak én legyek

 

pedig mást is köszönhetsz nekem

csak nem érted majd

miért lett ez is a tiéd

 

mostanra késő

reszketsz újra

az utolsó buszon halállal

kell végigkószálnod

sokadik tavaszod

jószagú éjszakáit 

 

 

A néző szemszöge

 

Semmink nincs, visszahódított

idegen terület minden.

Itt, ahol élünk, búcsúzkodást látok

folyvást, öregeket

az utolsó buszon,

csillogó linóleumot

a kórházi éjszakában,

laktanyát, ahogy ébredezik.

 

Mindig késni valahonnan,

ezt ismerjük; kamaszkort

visszasírni tudom

nem kell – nem is lehet –

már. 

 

 

Így marad minden

„Kávéházban élni…”

 

A próza előtt őszinte lesz,

semmi elvárhatót nem fog tenni.

Ezt-azt összecsomagol,

apróságokat tesz a zsebébe.

Évek óta nem mozdult már;

a nyárhoz öreg,

nem érinti a hátizsákot,

a kinőtt szoba faláról

hajdani sztárok biztatják –

közöttük marad. 

 

 

Ami biztos

 

Ha meglátom majd a húrokat,

amiket nagyapa mutatott

a csillagok között,

s meglesz végre a térkép, akkor én

elmegyek.

 

A hegyek mélyén pihen akkor

már szívünk,

de nem figyelek a jó szóra.

Farmerzsebben lapul a sokáig várt papiros,

övtáskányi apróság,

tornacipő és flaneling.

Szelíden kérlek, ne marasztalj akkor,

tudom, hogy ismered a tervem,

és előre kigondoltad a jelenetet.

Mikor a húrokat föllelem,

kerüljük ezt.

 

Az útvonalban biztos leszek,

s bár csak sejtem, mit hiányoltál belőlem,

látni fogod akkor,

távozásom csupa derű lesz;

ismerlek, azt mondanád: darabka élet. 

 

 

Elment a komponista

N. J. emlékének

 

Ahogyan az őszt is rajongva imádom –

körtefánk alatt, a száraz levelekben fiatal

 

kígyók haldoklanak. Türelmesen várlak,

s majd árvácskákat ültetek sírodra. 

 

 

Borkötő

Pilinszky-variáció

Zelk Zoltános ízzel

 

Ha a berkéhez értenék,

másképp lenne minden.

Szótlanul derűsen tenném a dolgom –

a házaknál pálinkát,

a fogadóban sültet, kenyeret kapnék.

 

Városomból nem mozdulnék,

ha garabonciás érkezne hozzánk,

az emberek asztalom felé mutatnának:

„Ő az, ki mesélni tud arról,

milyen is az élet mifelénk.”

És én elmondanám mindnek,

milyen is.

Talán úgy kezdeném: fiam,

talán úgy: atyám. 

 

 

Névtelen varázslat

 

I.

Végül nincs föloldozás, báb maradok,

gyerekek között süket árnyék,

 

II.

kopott árnyék szürke falakon,

nyirkos templom, fekete asszonyok,

 

III.

búcsúzkodás, tánc elszédülésig. 

 

 

A repülés közelében

 

mennyi mennyi

emberre emlék-

szem tengerekre

folyókra öreg

 

és fáradt kezem

nézem amerre já-

rok papírok min-

denhol bennem

 

nincs béke a veré-

sek körül halálos a

csönd megölelem

az utolsó évszakot

 

nézem ráncos

arcát és megcsó-

kolom őszintén 

 

 

Holdkelte

Marcsinak

 

Igazad volt: „Most már jöjjünk ide mindennap – így!”

Az egész létet a nagy,

ismeretlen víz

és non-stopok

gondoskodásának ajánlva.

 

Igen, igaz, a hátsó ülésen

vizes hajjal kucorogni megéri,

esély, talán mi leszünk újra a kedvencek.

Ahogy hallottuk:

„Kócos a bóbitád, ej, ej…!”

Már elfogadom, igen, igen, igen,

három nap is lehet egy esztendő

és igaz: egyetlen tó,

az is lehet sziget. 

 

 

Eleget élni

 

Nem féltünk, a rádió

mégis egész éjjel virrasztott –

a levegőben zápor-

és füstillat keveredett.

Ébren maradtunk.

Azt a néhány hangulatos képet

vártuk reszketve, amikor

a párás országúton

majd kamionok húznak el,

s a kihalt tengerpart

napernyői között

nevetgélnénk talán,

remélve, hogy csontjainkat

visszafogadja a víz. 

 

 

Sorsok

Karácsony Attilának

 

1

Hajnalban át a városon:

ez megmaradjon –

így valódi, ami az lehet.

Lánnyal polaroid-

igazolványképekre vicces arcot vágni: nem.

 

2

A valóságban állatok fekszenek a padkán,

tollukat, szőrüket vissza-visszafordítja a szél.

Ártatlan testükhöz csak mi érünk,

de a pillanatot,

amikor öreg tekintetükben

sajátunkat látjuk viszont,

így sem kerülhetjük el. 

 

 

Meghívó

 

A kézben meleg lesz a viasz,

ha épp látogatási idő alatt érkezik,

de a szív már nem lesz a régi.

 

Öregíteni sem kell magunkat szándékosan,

elég, ha ezt-azt átbeszélünk,

komótosan bepakolunk idegen sporttáskáinkba,

és visszanézünk az ágy melletti kisszékre.

Amikor eljön értünk a mentő, ígérted,

szomorú zene szól majd,

s utunkat a ’80-as évek filmanyagán

sem látjuk viszont. 

 

 

És nevet

 

Előtte apró, meleg este lesz –

évszakokra nyitott ablak,

burukkolás, háttérrádió…

„Jók a fényviszonyok már” –

talán ennyit mondunk,

a megváltozott helyszínen

mégsem lesz hajnali pusmogás, pisszenés se.

Még bízzuk, ez átmeneti szállás,

mindvégig a beköltözés rendje marad:

„Kezed arcomból majd mennyit őriz,

s kezedből arcom mit?”

 

Az előtte most van.

Annyi, míg pórusainkból

járművek indulnak a fájdalom-városokba,

hol nincs többé

ibolyaszín lámpa mennyezetre terpeszkedő

fényében lezárt belső udvar,

átmeneti szállás és

beköltözési rend:

kezed arcomból mennyit? 

 

 

VIRRASZTÁS

 

 

Rejtett alany

 

Az első hajó,

ami indul,

az elsőre fölszállunk

– így mondtad –;

középkorú indián lehetek

– így mondtad –,

hátamnak majd

jólesik a meleg.

 

De a városnézést,

városunk nézését

elhagytuk;

városunk sem nézett ránk,

aznap elhagytuk.

 

Világot látni:

indultunk, nem indultunk –

mi hagyott még el minket?

Mi hagyta

elhagyni magunkat?

Mi hagyta:

hagyni-elhagyni?

Ami maradt:

azt megmaradni

mi hagyta?

 

Mi hagyta

(ki, mi, ki, mi?),

hogy ebbe a világba

ennyi vér

– mit majd hátrahagyok –

zuhanjon velem?

 

Mi hagyta hagyni?

Ki hagyta – így?

Ki hagyta kimondani

: – hagyjuk így;

s ki mondta ki először,

ki?

: – hagyjuk. 

 

 

Hosszú eltáv

 

Van idő, jut hely:

tartok neked nyugalmas napokat;

azt mondod majd,

én vagyok a dögunalom,

mégsem folyton sulykolni:

„ez a biztonság”,

nem sorolok „érveim”

mellé tárgyakat,

elintézett napi dolgokat.

Mutatnám az elázott-kiszáradt

teafiltert, az almacsutkát, ahogy

konzervdobozban alszanak –

mutatnám: nem vagy biztonságban.

 

Tartok neked nyugalmas napokat,

mindenkinek megállok olyankor,

bhaktának, alapítványsegítőnek, kérincsélőnek,

a cascóból kirakom a csaót,

és megkérlek, hogy számodat

a tenyerembe írd –

ígérem, küldök nagybetűs üzeneteket.

 

Amikor halat vacsorázunk,

majd többet iszom

(egyikünk se éledjen föl),

és ha gurulótáskás néni,

elhagyott anyuka picivel,

készakarva bőröndökkel

metrózó turista bántana,

nem gondolok semmi gonoszra.

 

Mert Isten háta mögött az „van”,

ami a mi szemünk előtt „nincs”,

s a nyugalmas napokon Isten azt kérdi:

hány helyen kell megnyitnom a testem,

hogy, mintha dalban, végre havazni kezdjen?,

de nem tudunk felelni, hány helyen kell,

pedig biztosan ezt kérdi majd Isten.

 

S hogy mennyit kell aludni

teli hamutartók, üres üvegek mellett,

mennyiszer kell kimondani, ami „tuti”:

a Napnak és a Holdnak vannak kísérői,

a tavasznak az ősz és a nyár nővérei?

 

Hányszor kell kimondani,

ez a tábla a miénk,

s igaz, ki helyettünk léphetne,

most az is halogat, mégis-mégis:

tartok neked nyugalmas napokat:

nem vagy biztonságban –

kimaradsz, kimaradsz, kimaradsz. 

 

 

In situ

 

Talán ma, talán holnap szemhéjam mögött

bezárulnak az ablakok, és én szótlanul várom,

hogy az öreg ajtókra lakat kerüljön végleg.

 

Szobáim utolsó „vendégei”

– Vitay, Both s az ifjú Dedalus –

végre saját ritmusuk szerint élnek.

 

Az ablakok parány repedésein

és a bumfordi-üres rámákon

a didergés levegője ki-be jár,

 

ám a napirend önálló, s azoknak az éveknek

vége. Imádság, étkezés, tisztálkodás

többé nincs szabályokhoz kötve.

 

Otthonuk, a kóter most én vagyok,

s ugyan ősz van, állandó ősz, Ginának elég,

ha finom blúzára stólát, arra posztó pelerint ölt,

 

míg a fiúk a szépen vasalt ingre mellényt,

fölé erős, tömött zakót húznak.

(Becsapós idő, meghűlni könnyű…)

 

Az ábránd-kornak – ím –: vége. Talpuk alatt

bizonytalanul neszez a park mindig nedves,

sárga-szürke kavicsútja…; szembogarukba a rabság

 

koromból főzött tintáját töltötte az idő.

Változatlanságban állapodtak meg. Semmit nem

mérnek: napjaikat maguk osztják föl.

 

Énbelőlem három, egymással szomszédos

szobát laknak, a ház 9/10-e rég’ élettelen.

(Ilyen nyugodtan ők soha nem várakoztak.)

 

Létük most az osztálykirándulásokról, eltávokról,

kimenőkről… örökre lemaradottaké.

De így is jó; e „lemaradás”: szabad akarat.

 

Szemhéjam mögött bezárulnak az ablakok.

Tekintetem mostanra nyugodt, föloldozott,

a zsákmányok beletörődése: birtokom.

 

Tagjaimból kíméletlen egyenletességgel

az „élet” a túloldal felé masírozik –

mégsem a beköltözés rendjét őrzöm majd.

 

Mindennek lesz helye, minden a helyére kerül.

Engem már nem hagynak el –

egymás életéből óvatosan kilopózunk inkább.

 

Közel a nap, s e házban ma minden szótlanul,

fölkészülten várakozik. Az ablakszárnyak

egykedvűen mozdulnak rámájuk felé, s mintha titkos

 

parancsra: így húzzuk magunkat mi is össze.

Hosszú éj következik, s épp csak megvárjuk,

hogy az öreg ajtókra végre lakat kerüljön.

 

Talán egy perc, és kimondhatjuk:

Uram, mennyire szerettük mindezt.  

 

 

Védett kor

 

Amikor „hazulról” elmegyek,

a rádiót bekapcsolva hagyom,

higgye bárki – akit alkalom szül –:

otthon vagyok.

Higgye azt: vagyok.

Pedig, dehogy;

ünnep sincs, „otthonról”

bármikor így tűnök el,

más úton-módon „vigyázok”

magamra, idén majd emlékszem kölni

barátomra – így lesz idén –,

kit bőröndjével együtt

a Deák térről húztam a Nyugatiba át

(„Ott van a lakásom, de

ötven éve nem voltam itthon…”),

most – másnap is – ő él, botorkál bennem,

s marad is, mint ha-volna-fiam,

kivel épp úgy nem mennék már sehova,

fognám közbiztonságra, rossz korra,

pedig ma éjjel van előttem olyan kép

– mert ma, ritka, fönnmaradtam –,

hogy együtt lépdelünk az első hóban,

hogy lépdelünk, együtt,

ma éjjel van előttem ilyen,

ha-volna-fiam és én,

emlékeztet arra, mikor én voltam

ekkora és nem láttam soha

az első havat leesni, és ez hiányzott,

mert így csak reggel volt tadám!,

őrzök is ilyen reggelt,

hatot-nyolcat, az hat-nyolc év talán,

később már nem érdekelt,

s ma újra nem és közben sem,

de ha-volna-fiammal ma este

kivételt tennék, úgy hiszem;

nyakamba kapnám, sózsák,

mondanám, s futkározni is

hagynám, mert itt, ahol most élünk,

itt ez most jó környék, rendes,

és ha-volna-fiamnak lenne apró bakancsa,

belül bundás, nem ázna át soha,

teát, pálinkát nem is vinnék,

mert épp csak leugrunk, ugye?,

aztán máris haza – áthűlni idő se legyen –,

cipőjét gyorsan húznám le, „mutasd a zoknid”,

meleg, száraz, rendben,

pár sort még mesélek,

hogy nyugodtan, szép filmben aludj,

de látod, hiába vigyáztunk

– nadrágod is átázott –,

nem sikerült neked mamát álmodnunk.  

 

 

Sehányadik lét

 

Készítene pillanatfölvételt;

volna is miértje, apropója.

Lehet, utószor röppenne – míg exponálna –

néhány idősb

(„hölgy”, „úr”?)

a tavasz-illatban

a parkon át –:

ím, igazi viszony.

 

Mozija végén

a dolby-hang majd

érthetően, tagoltan sorolja:

hőseinek további „élete”

így és így alakult

abban a távoli jövőben,

miből ő már

bizonyosan nem sóhajt.

A vesztes ki lesz,

nem kérdés.

A szálak csak elvben

kuszálódnak,

s övéi még úgy sem;

marad egyenes,

képlete szög-egyszerű.

Pánik, hírhiány nincs;

fejlődik a tragédia –

az utolsó, mosolygós kockák

mellé ezt vetítik.

 

Ez az évszak még megtartja

(a földet többé nem érintheti),

aztán elengedi,

de a stáblista előtt,

a majd’ üres teremben

utolsó megjegyzése lepereg még:

„Szomorúságom nem adoptálható,

az hajómon vasmacska –

minden jog fenntartva!,

minden jog fenntartva.”  

 

FOGLALT JELZÉS

    

 

Bebékélés

Gergőnek

 

A valóság az volna:

nem ismerni „gazdáját”

a le-lepottyanó csutkának –

nem tudni, miféle teremtés ejtett

izgatott ujjai közül

gyümölcsmaradványt a lombok alá.

 

Az elcsöndesedett világ,

mi felé vágyakozol;

hogy butuska álmukra, mint régen,

a Teremtő vigyázzon újra,

míg pocakjukban növények pihennek,

és nádneszezést, vízillatot

visz feléjük a szél.

Így maradni csöndesen,

erre vigyázni,

ugye, ez lehetett volna utunk

egy másféle indulással?

Ezt őrizni, igen, mint illatot és ízt,

mahagóni-napnyugtákat őriznek

a késő őszi gyümölcsök,

miknek magjában

ott szendereg az egész nyár.  

 

 

Életesély

Földi Péternek

 

Elengedni az utolsó fogódzót:

nem küzdeni;

lemondani és beletörődni

most tanulunk.

Arcunkon még

fények játszanak,

mik a lombokon átjutottak,

de már választjuk

a sebesült állatok

óvatos létét –

emberrel érintkezni: soha.

Bölcsek leszünk,

mint a lányok a buszon,

akik ismeretlenül

nem néznek utánunk

hátsó ablakokból.

 

Ezt öleljük mostantól át –

e lemondást.

Mint riadalom ölel

fölrebbenő madárrajt,

alvós pólók az éjjeli járattal

továbbutazó lányokat,

s mint az elszaladó járművek

nehéz, meleg sóhaja

majd bennünket.  

 

 

Hátsó ülés: dúc

 

A slágerekről lemaradunk,

nem telepedtünk le, azért.

Nem tudjuk, milyen poharakkal

a kézben út mellett működő

kocsmák teraszán iszogatni;

milyen nem érteni, hová

igyekeznek az alkonyautók.

 

Soványak és fehérek vagyunk,

arcunk nyúzott,

vízpöttyös üvegen alszik.

És néha, mégis, lassúbb tempónál

(mikor nem kockáztatunk:

elkéstünk úgyis)

megsejtjük, milyen lehet italokkal,

út mellett működő kocsmák

teraszán iszogatni,

ismerni a slágereket.  

 

 

Képlet

 

Amikor iszunk, gyerekek leszünk újra.

Már nem ugyanúgy, igaz,

nem úgy engedetlenek.

Álmunkban óceánok mélyére bújunk,

ha szerencsénk van, találkozunk.

Hajnalban aztán fölfelé nézünk: „hideg van” –

öngyilkosként jövünk a partra,

s a fövenyt tisztán találjuk.

 

A strand mégis hiába,

bennünk párás uszoda visszhangzik.

A túloldalról vízbe csobban valaki,

érintésével játszik a csarnok,

ahogy bordáink mögött is hasonló barlang tátong,

amikor nem iszunk és öregek maradunk.  

 

 

Állókép

Kovács Bodor Sándornak

– alkalmilag –

 

Szezon eleji látogatásunk;

véletlen kirándulás –

s mi, akkor: úgy-ahogy.

Minden mást gaz lep el.

„Ez itt akkor nem így volt…” –

mondod, de gyerekkorod medencéjében

most így sétálunk, míg

kabátjaink a bizonytalanok volt-korlátját

szorító bilincsmarkokon lógnak.

 

Az a bilincs, látod, már engem sem ereszt –

tizenéves meztelen talpad alá

törmelékkel írtam –

tudod: amit;

és fülemet szívedre hajtottam,

hajdani csobbanás-zsivajotok

– hallgatóztam –

bordáid mögött

miként lélegzik.  

 

 

Névsor

 

Kavicsokat mozgatunk majd

csupasz lábfejünkkel a parton –

bőrünk akkorra

rugalmatlan lesz:

ruháink ráncai

és apró csontgombok

hagynak nyomatot

soványka, szürke testünkön.

Az egykedvű révész

nem sejti, nem kérdi,

merről jöttünk,

kik lehetünk,

csak ápolt körmeinket,

katonás frizuránkat,

s a fölszínen futó,

vékony falú ereink

igyekvését nyugtázza.

 

A mögöttünk hagyott

penészes göncökről,

kitörött, kivett fogaink

tátongó, eleven hegeiről

mi hallgatunk.

Meztelenül, szűk tüdővel

várunk sorunkra fegyelmezetten –

s hogy ideátról majd mi hiányzik,  

 

 

Szabad akarat

 

Ez a bordós-barnás

fátyol most kell –

most, a múló, eltelő

világ arcának idején is:

éleinek csörömpölése, dühe

csitulna talán.

És, meglehet,

e múló, eltelő arcon

kellene valami hely

(neveznéd bárminek:

kuckó, vacok, dúc…),

hogy rejtekezni volna hová;

de, és rendjén így van,

változatlan minden:

hátsó ülés, összebújva, együtt.

Hajunkat csodára mozgatja

erre-arra a menetszél

és, sebesség ide vagy oda,

a lombkupacok füstszalagja csak

nagy bizonytalan sétál mihozzánk be –

méltóságteljes kört tesz,

angolosan távozik.

 

Én srégen a sofőrre látok,

de innen is: minden rendben;

minden, ahogy eddig volt.

Te hangtalanul még sírdogálsz,

bár tudod, nincs miért –

jussunk, mit követelnénk, odalett:

vackunk az út.  

 

 

Közös szókincs

 

Alkonyat-buszok

fordulnak a pályára

– milyen időben beszélek? –;

a pályák mindenhol

milyen-milyen szépek,

s mindig-mindig

pihenőkben álldogálunk

hipp-hopp szendvicseket

konzervsörrel majszolunk.

 

„A nyárnak – összegezted egyszer –,

a nyárnak teszaga van;

és vanília- és levendula-

és teszaga van.”

 

De napunk rézsút sugara

lassan mahagóni-narancsra

színezte az élőket,

s a belőlünk akkorra

vörös hajú, szeplős-mosolygós

angyalsegédekké vált lényeket.

„Ugye, múlt időben beszélünk?

Múlt időben, ugye?”

 

Kislány voltál már újra,

félérett kamasz, azt hiszem;

s ahol állad legszebben

hajlik, arcod ott érintettem.

Soha többé nem kérdeztél,

és én utoljára feleltem:

„Múlt időben, igen.”  

 

 

Öröknaptár

 

A rabló-sorsok

kedvelik az őszi délutánokat;

a napköziben felejtett

túl harcos fiúkat.

 

Akik salakon rúgják

a labdát

– és izzadnak,

„minden ezen múlik” –,

ők a könnyű prédák.

 

Ha meg-megpihennek,

ujjaikat kerítésre fonják,

s ajkaik közé

egy-egy huzalt illesztenek.

 

Ez a „hajó” elment,

mégis: folytatják –

övék lett volna,

de ezt a világot

mások használják.

 

S visszakozz!-ok (mire megértik,

mi történt) nincsenek,

kik sorsukat elvették,

jöttük előtt

pontosan s előre fizettek.  

 

 

Két oldal

Pál József emlékére

 

Itt nincs élet,

nem tudni, emlékezni,

mióta már.

Hogy valaha itt járt, az reklámokból sejthető:

gyufaskatulya hátoldala,

konzervnek gyújtott gáztűzhely.

Most kívánjuk igazán:

legyen tél újra,

idegen zuhanyrózsák alatt másnapos vacogás,

míg a csöppek nem kezdenek

ajkunkon fölfelé rohanni –

orrunkon, homlokunkon át,

fejtetőnkig egészen.

 

Gyomrunkban pár falat lesz akkor –

kevéske gyümölcs és kenyér talán,

hogy a pirulák engedjenek

az erőtlen nedveknek.

Elveszni újra így kell.

Segítség nélkül, egyedül kivárni a didergés levegőjét,

a másik oldalt,

míg visszafelé nem halad minden.  

 

 

Ahogyan, akkor

 

Hogy más közös bennünk nincs,

csupáncsak az egy fájdalom

– mindahányunk szegletköve –

bizonyos talán.

Ez egy van veled.

 

József öröksége, látod, egyedül tiéd.

s mit hinned kell, mostanra dübörög benned:

atya volt az Úr

és Mária is: anya

és Egy a fiú –

és ragasztott díszlet Ő.

 

A szívkamrákban pedig az az egy fájdalom

– mindahányunk szegletköve –

húzza-mozgatja majd a szervet,

míg megérted, mit tégy.

És mit tenned kell, akkor megcselekszed:

magadhoz veszed a gyermeket

és magadhoz veszed annak anyját.

Ez egy utad van –

hát így indulsz.  

 

 

Első lecke

 

Ne kezdjek idegenekkel

társalogni – róla;

maradjon ő (kérem, ő maradjon)

az, aki, aki, aki…;

inkább állandóan lesütött

szem (arc?) – –

de semmi, semmi, semmi.

Valaki mással ha kezdenék

– mégis –, talán így:

„Ötvenéves lettem (vagyok?),

te hány éves sehányéves vagy?”

– aluljáróban talán így.

De ez a sors fölvételről megy:

nem aggódom; miatta nem.

Hagyom magam – ez egyszer –

megmenteni, hagyom-hagyom.

Tudom, „akár” üzenettel is

(digitális-súlytalan-semmi),

de így is és úgy is: megment;

és a vége – ha vele-vele, így-így –

ez egyszer nem érdekel,

fölvételről megy az is: élem.  

 

 

Csúcsidő

 

Valami életjelet – mégis – kell adni,

s az életről valami jelet hagyni;

a jelnek valami „életet” adni,

s a jelet nem, de az életet: hagyni!

 

Mégis,

így is és úgy is:

nem fogadott hívás maradok,

soha be nem szűrődő háttérmoraj –

aluljáród andoki népzenésze.  

 

 

Mantra

 

Mennyit enged

a talán-közös úti cél?

Meddig „követhetem”;

hány átszállás jár,

hogy láthassam

– lépni, olvasni,

homlokát ráncolni:

ettől a valóságtól

meg-megriadni –;

mennyit enged?

 

Mennyit, hogy

„átölelhetne”,

mint aktuális regénye

öreg könyvjelzőjét?

S mennyit a pániknak,

mi nem kérdez, tesz

(tagjainkon unottan

tapos keresztül);

együtt – neki –

mennyit engednénk?

 

S ezzel az „áldozattal”

eljut-e járatunk oda,

hol a fájdalom-város

búcsúzó tábláját

keze srégen-pirosan

húzza át: vége?  

 

 

Lektűr

 

A levegőben, a közös sóhajban készülődés;

van, ki sírással küszködik, a „tavaszról” mégis:

vissza, befelé –

mielőtt az évszak megérinthetné.

Éjjelenként még egy-egy óvatos próba

(talán cigaretta a gangon),

de már csak az égbolt miatt:

a dolgok itt majd miként alakulnak.

Két nap közt az átmenet így zajlik,

míg egy halászváros hullámtörői közül

tengerzúgás morajlik távoli telefonodba.

Eltűnni az idő szeme elől más mód nincs

– a játékból nem kihagyni őt,

de szerkentyűjét ravaszul elcsenni –;

a perceket saját tempónkra ekképp állíthatjuk.

 

Váratlanul akkor semmi nem ér:

a kamrákban teafű és dohány,

édesburgonya, fekete retek és délről hozott virágméz –

néhány palack fűszeres bor, pár szál gyertya, jázmin

és grafit és papiros is biztosan.

A könyveket én olvasás előtt

barna csomagolópapírba foglalom,

oldalai közé gyűrt leveleket, fakó belépőket halmozok,

és hajnalonta eltüntetem a szoba falait –

ablakot a világra már csak olyankor nyitok.

 

Így lesz valóság a javasasszony álma:

…köreit lassan csak a belső űr teszi,

maradsz egyazon csapáson,

és bár világod útvonalai folyvást változnak,

célod mégsem lesz bizonytalan.

S mi kántálva felelünk, végre föloldva:

…hallom a távoli hullámtörőket,

senki nem siet elibém,

a végállomás nincs mozgásban…

tatatata-tam-tam… tatatata-tam-tam…

S leszen így békénk.  

 

 

Kapudrog

 

Erre a létre nem készít föl semmi;

már nem hiszem, hogy a kijárat előtt

ne változtatnánk tucatszor időt,

helyet, valamicskét valami helyett.

 

Már mind gyakrabban mondják, árulkodik

arcunk, s szemeinkből kitörölhetetlen:

ez a sokadik együttállás,

mi el kellett volna veszejtsen.

 

Erre a létre nem készít föl semmi

– kapudrog, kapudrog, kapudrog –,

ha a szívkamrákban valamit elhagysz

– mint mobilt: „Merre lehet?” –,

többé nem tudod megcsörgetni.  

 

 

BÚCSÚÉJJELEK

  

 

Egy új idegennek

és Nyilas Atillának

 

Többé nem fordulok elő.

 

Emelt fűvel, emelt

gyógyszeradaggal töltöm

írólapjaimra mostantól az időt.

Hatóránként letusolok,

héjastól megfőzök egy édesburgonyát,

majd hámozatlanul,

apró harapásokkal megeszem.

 

Nem nagyon van térerő itt,

de ha mégis elérsz, mielőtt fölvenném,

kihajolok a telefonnal az ablakon.

Hogy azt hidd, járt utcákat járok,

hallgatásunk mögé beúsztatom

az épp alattam futó egyirányú moraját.  

 

 

Onnan

 

Az utcai árusok

kesztyűs ujjak közt sodrott,

tömpe cigarettája –

 

vagy ahogyan a Csöndet

Jan Garbarek belélegzi

szoprán szaxofonjába:

 

a részletek levélnyílásain

olykor átcsúszik

egy-egy emlék onnan,

 

ahová, olyankor emlékszel,

tarthatatlan tartasz,

bár nem tudod még, hol van.  

 

 

Kimérés

 

Hajnalra megfagy,

és szilánkosra törik

a benned álmodó alkohol.

 

„Az lesz a tökéletes béke” –

amit addig

csak nyomokban tartalmazol.

 

Abortálva az időből

fázik addig vézna tested

pucér ágyadon.

 

Hajnalra fagy csak meg benne,

s robban szét

szilánkokat szórva a fájdalom.  

 

 

Tőled

 

A lezuhant redőny foghíja

szomjas lőrésként szívja át magán

a mai utolsó fényszeletet.

 

Elcsavarog egy füstkarika,

keresztüllebeg az egykedvű szobán,

és megöleli kékre fagyott növényedet.

 

Egy hírtől kihagy egyet a szív,

aztán vadul igyekszik behozni

saját elvesztett ritmuszavarát.

 

Az est felőröl, orrába szív –

most te vagy a cucc, az alvás előtti,

tőled mosódik egybe ide- és odaát.  

 

 

Hagyományos fölállás

 

A meg-meglóduló szél

a közelgő est illatával festi be

a rakparti házak falát.

 

Könnyű, lágy rozé az ég,

vadcseresznyés, mandulás az utóíze –

issza a park, a csúszda, a plakát.

 

A folyó dzsesszt visszhangzik –

egy távoli sétahajón trió dzsemmel

hagyományos fölállásban.

 

A lábcinek közt halk szving –

zongora tűnődik bőgőkísérettel,

aztán elhagyják az összhangzattant.  

 

 

Elmosódott határok

 

Gyertyáitokat két végén,

a közös cigiket láncban égetitek –

 

aktuális szállásotok

korongecsettel mázolt sötétedésében

így virrasztotok háttérrádiótok

vékony dzsessztakarója alatt,

 

s egymás kigombolt arcát

gyulladt szemekkel fürkészve

hajnalig azon tűnődtök,

melyikőtök a hamis ego,

és melyik én a valódi te.  

 

 

Kávéház Kvantum-Európában

Allen Ginsberg partitúrájára

 

Műanyag-székeken ücsörgő,

e kávéházba egy órácskára belibbenő kísértetek –

telefont nyomogató, tetovált mellű kísértet-lányok –

kihúzott pillák, piercingek, ragasztott körmök,

elfutó szemű, fekete- és testszín harisnyák –

tépett-retróra zselézett hajú kísértet-fiúk,

állukon egyforma körszakáll –

a mozaikkal rakott, fénytelen asztalok fölött

a délutánban könnyű csevejbe merülő,

új kísértet-társaság.

 

A történelem bús sanzonja halkabb

az öreg sztereón –

s a század leckéje (az ostor akkor

csattan, mikor hegye a sikolynál

gyorsabban moccan), halványul,

akár a ragacsos, fekete kenyér íze.

Nos, a régi épületekre, s a nagyiék hajnalig tartó

víg murijaira bomba hullt –

és az enyésző gettók sikolyai mellett

gyilkos közöny lapult.

 

Most a lányok megigazítják párizsi piros

boszorkány-frizuráikat, s ülnek tovább fegyelmezetten

a sárga falnál, és vékony-fekete nyakkendőikben

velük a sovány, elhasznált kísértet-fiúk –

elszívnak mind három-három cigarettát,

s talán épp azon bólongatnak most,

hogy igen-igen, de még mennyire,

az egy remek, remek film volt!… –

 

Kísértetek, Isten és a testetek el ne hagyjon most,

míg fiatalok vagytok –

e leírhatatlan mennyben,

amely -izmusok ontotta vértől pecsétes,

nektek minden szerelmetek és tekintetetek

oly lágynak tetszik egymás szerelmében,

tekintetében –

borotvált arcotok-lábatok, sima-fehér bőrötök,

ajakrúzsotok, pillantásaitok és kényes sarkatok,

amint keresztbe vetett lábbal

ültök asztalaitoknál –

s a türelmes szeretet, ahogyan együtt

forgatjátok a művészlapokat –

milyen szép mindez.

Ahogyan beléptek, és belenevettek a helyiségbe,

hogy aztán sarkon forduljatok szeszélyesen,

és elsiessetek a másutt töltendő,

következő órára –

vagy csak a bárpultnál bámultok magatok elé,

míg társaságotok meg nem érkezik,

s míg a figyelmes pincérnő a lassú,

forró-piros teát el nem készíti.

 

És múlnak az évek –

perc hullik percre, vártok,

míg óráitokat elkongatják a templomi harangok –

ajkaitokat összeszorítjátok,

aztán ellazulva fújjátok tova a füstöt –

talán egy új kört is rendeltek –

vagy épp nevetve összehajoltok

e bozontos őrült láttán,

aki sírva ül köztetek –

idegen, idegen kísértet.  

 

 

Innen semmi

 

A tél búcsúéjjelein

néha sarkig tárod

szobád ablakának szárnyait,

 

aztán hanyatt fekszel,

várod évszakcsatlakozásod,

csak cigivéged világít,

 

ez az elaludni vágyó,

öreg szentjánosbogár,

aki az elejétől tudja,

 

ide nem érkezik semmi,

innen semmi nem jár,

itt hiába vársz átszállásra.  

 

 

Félke

 

Benőtte a szívemet a fű.

Mélypontjaimat hó

és fagyott alkohol borítja.

Helyi érzéstelenítés,

félkegyelem.  

 

 

Repülési terv

 

Föl akarom húzni,

amíg még lehet,

újra és újra

a gép orrát.

Aztán vissza,

vissza akarok esni.  

 

 

Kiürülési idő

 

Visszaválthatatlan palack a test.

Nem fog talajt, csak léggyökeret ereszt.

Fölfelé hull fejében a hó,

a kendermagok a szívében hajtanak ki,

s ami egy pontig tombol benne,

az később alig, aztán egyáltalán

nem tapintható.  

 

 

Kokain

 

Néha megnézed

„magad” egy tükörben,

hátha ismerős vagy,

de rá egy percre,

hogy otthagytad

a foncsorozott üvegen,

nem emlékszel

a tekintetedre sem.  

 

 

Hírhasáb

Nagygabiéknak,

Jan Garbarek (szaxofon),

Charlie Haden (nagybőgő)

és Egberto Gismonti (zongora, gitár)

Csöndjéhez

 

Fölpuffadt szemhéjú

vasárnap. Hideg verejtékben

ázik az utca.

 

Hiányt markolnak

a faágak. Gyógyalkoholt

tesz a pincér a pultra.

 

Az égbolt tegnapi

golyónyom. Vékony felhővar

mögött lüktető seb.

 

A szívből eredő

folyókon ma elhajóznak

az ott felnőtt szörnyek.

2011 akusztikusában  

 

 

Így van

 

Fénycsíkok nyújtóznak

a parkettán. Porszemtánc,

pár vizes mezítlábnyom.

 

Csorog rólam a hűvös

délután. Hanyatt dőlök

a ruhátlan ágyon.

 

Szemem alatt vastag

fűkarika. Fázósan

bújnék másik életbe.

 

Olyan ez az évszak,

akár apa. Már nincs,

de még mindig félek tőle.  

 

 

Különöröm

 

Kiszáradt nyelved, örökre

begyulladt torkod. Fogzománcodon

csikorog az éjszaka.

 

Átszédülnek az agyból a szívbe

a drogok. Zöld üvegcseréptől

csillog a parketta.

 

Orrvérzésed piszkos, gyűrt

zsebkendőbe törlöd. Szobádat

langyos eső permetezi.

 

Az eltöltendő idő, akár

az eltöltött. Nem hiányzik már –

nem maradt égve semmi.  

 

 

Egyetlen éles, három kitartott, hét szaggatott hang

Bódi Tóth Elemérnek

 

Aki századunkban századunkba kinézett

– eldöntendő, mi változott –,

talán látta, hogyha tekintete percéig

összeolvassa mind a múltat,

az a fájdalom teljes enciklopédiája.

 

Talán ezért nem szólal meg ma dőreségből sem

a Jövetelét jelentő, kos szarvából készült kürt

a város megfelelő pontján;

 

s miben hangjának reménye eleve hangzik,

azt sugárnyaláb, radar nem érzékeli –

nem ad róla hírt a U. S. News and World Report,

sem fájdalmas-szép klipet a National Geographic Channel.

 

Mert van határa a szónak –

s bizonyos lepkék nyolc héten át tartó,

fáradhatatlan utazásának elbeszélése,

mely út célja, hogy Észak-Amerikából indulva,

szárnyacskáiktól kavargó bézs színű felhőkben

a kontinenst átszelve

a Mexikói-sivatagig1 repüljenek: az.

 

Ám a remény, hogy Európa Fekete Lyuk Fővárosa

fölött is átörvénylik egyszer rajuk,

hogy a porból, amit földje ölel,

napfényes, déli tájaikra valami didergést

magukkal vigyenek: szótlan –

akár a dallamsort váró csönd

a belsőszív meztelenre vetkőztetett falai között.

 

1    Földrajzi nevén: Sonora-sivatag (Zs. G.)  

 

 

Háromra

Marschalkó Zsolt emlékére

 

Lemerülök az éjszaka mélyére.

Szédítő nyomás gyötri a szívfalat.

Nincs nappal, amely idáig elérne.

A fölszínnel a kapcsolat megszakadt.

 

Sodródom, mint egy életlen téveszme.

Mintha ösztön volna, kódolt feladat.

Elszökik az ego összes emléke.

Az addig egynek vélt újra széthasad.

 

Testem repülőgép dugóhúzóban.

Hűvös, vak áramlatokon pörög.

Lelkecském, készülődj, katapultálunk!

 

Ami nem volt jól, most már az is jól van.

Aki voltam – három részre törött.

Egy átszakadt szívfal marad utánunk.  

 

 

Új íz

Málik Roland emlékére

 

Egy szavam sem lehet

rád, nagyvilág. Távoli,

szép idegen vagy nekem.

 

Ablakom repedt égboltján

karcfirkák. Porördög

táncol zúgó fejemben.

 

A halál távműködtetésű

ajtó. Mielőtt kinyílna,

felszisszenek.

 

Akár egy először kóstolt

narkó – átjár majd,

szívem, a bekikelet.  

 

 

A toronynak

 

Kívülről unom

az egészet.

Nincsenek terveim –

semmire sem

készülök, számítok.

 

Tartom a rossz irányt,

sebességet

és a tiltott repülési

magasságot.   

 

 

Magántél

 

Nem gondol semmire, szikkadt dió

az agyad. Csak néhány emlék

stoppol az idegpályák mellett.

 

Törékeny csontjaidba hiányok

harapnak. Tűvékony ráncok

rajzolják újra tenyeredet.

 

Begyulladt szemedből szárnyatlan

rovar kortyol. A szomszéd szállás

csöndjét izzadja tapétád.

 

Hosszú hócsíkot szívsz föl

mocskos asztalodról. Porból lett

célszalagot, ami téged szakít át.   

 

 

Csak nagyon

 

Gyere már, kérlek, s ha leg-

közelebb jössz, legyél egy szó,

vagy ha indián vagy, egy toll

az imámban, hogy amikor

 

jön az igazi éjjel, ami bár ne

volna, s amikor aludni lenne

muszáj, s amikor épp úgy nem

tanulok a hibáimból, én, a ma-

 

gány világbajnokaként, s aki nem

akart – így mondják, mondták –

senkivel rosszindulatba keveredni,

csak kiszellőztetni a szívét, a golf-

 

sapkáját, hogy bírja még a szer-

vezete, amit a lelke igényel,

papírrá aszalódott nyelvvel,

a légyzümmögésben álló leve-

 

gőben, a testnek nyújtott béke-

jobbal, hogy valamelyest, ha lehet,

mégis vigyázzon magára; vagy ne – – –

a lényeg csak az, hogy nagyon.   

 

 

Szövegdrót

 

Tegye föl a kezét, hogy ki hol lakik,

s az is, aki megéli, amit nem él meg,

aki húsz éve a válltáskájából él,

aki nem tart külsőt, akinél minden

 

a régi, s akinek mindene régi; aki

az állandó változót nem szíveli, mert

másban, másképp nem is tudna élni;

akinek egy darabka éjszaka az élet,

 

aki csak meghalni talált párt, aki

fáradt őszi légy A/6-os noteszának

fennsíkján; tegye föl a kezét, aki

szereti Pestet, s akinek mindig hosszú

 

a passz, és hiába várja a labdát a lábára,

s akinek egy jobb válogatottban lenne

a helye, ha nem lenne sérült folyvást;

akinek hangszere fémrésze vagy épp

 

lakkozott fája maszatol olykor súrló-

fényt összegyűrt arcára; aki képtelen

uralkodni magán, akinek pancsolnak

a vérében, aki ismeri az évek vonulását,

 

s a szenteket a vásárcsarnokok galériáján;

aki látott már tajcsizó kínai kereskedőket,

aki azt tudakolja, van itt valaki, s az is,

aki tudja, nincs itt senki; tegye föl a kezét,

 

aki hajnalban kezd inni, s akitől ha azt kérdik,

hogy van, azt mondja: nem tudom, csak azt,

hogy a legszebb alkotás a séta; tegye föl

a kezét, aki csak ha megőrül, akkor józan,

 

és tegye föl a kezét, aki éli, amit én nem élek

meg, de megkérdi: neked hogy hívják a neved?   

 

 

Auschwitzban a karácsonyfák

 

Te tudod, mennyi a fontos idő,

hogy nem romokban, hanem

romok alatt heverészem, s hogy

a gerincem helyén idegen húr

 

feszül; hogy úgy bámulok, akár

Auschwitzban a karácsonyfák

mellé állított akasztófák szemei;

te tudod, hogy nincs nap, hogy ne

 

jutnál a szívembe; tudod, hogy

ez a világ melyiknek az elrontott

másolata; te tudsz úgy gyönyör-

ködni egy mély kapualjban, ahogyan

 

a lábfejed csodálja a meztelen,

fölásott talajt; te tudod, mennyi

helyre írták föl szomorú neve-

met, s mennyi keserű strigulát

 

húztak mellé; s te tudod, hogy

nem volt így sem jó, de jobb híján

 

a legjobb.   

 

 

Kész fények elé

Kupcsulik Áginak

 

Pár másodpercnyi repülés

még a zuhanás is, s az élet

minket szabadidejében

így dobálgatott – emlék-

 

szel? –, sok szerencsét, mond-

ták, amikor leszereltünk,

s mikor letett minket a sofőr

a verdáról, majd komótosan

 

elhajtott, csak forgolódtunk,

elhasználtan, hogy mi a parancs;

azért is, gyere már, kérlek; s ha

jössz, legközelebb, majd én

 

kérek elnézést, s kész fények

elé állítalak, én, a bárszagú, aki

titokhelyeken dohányzik; és nem

a pohár alját nézdegéli, hanem

 

azon át a kívült, és rácsodálkozik,

hogy benne van még a világban,

amit már a születésekor

búcsúcsókkal köszöntött.