vasadi-peter-opal-beszed

 

A szerző a könyv megírása idején a Nemzeti Kulturális Alapprogram

alkotói támogatásában részesült.


 

A középpont a kép, amely nem díszítő eleme a

versnek, nem valamely eszme kifejezője, ha-

nem „csomópont vagy sugárzó agglomerátum”,

vagyis egyszerre értelmi és érzelmi föl- és

összevillanás egyetlen lecsupaszított moz-

zanatban… A költő nem „érdekes” vagy „egyé-

ni”, hanem elszemélytelenedve, passzívan

várja a benne létrejövő egyesülés pillanatát

T. S. Eliot

Inkább semmit se tudj, mintsem hogy félig-

meddig tudj sokat. Inkább saját szakálladra

légy bolond, mintsem bölcs … idegen szájak

íze szerint … az alapokig hatolok: mit számít,

nagyok-e vagy kicsinyek, mocsárnak nevezik-e

őket vagy mennynek, elég nekem egy arasznyi

alap … csak szilárd legyen.

Zarathustra – Fr. Nietzsche

Az új költészet formáját – nagyon úgy néz ki –

a Bibliától kölcsönzi: versekre tagolt, áradó

próza /lesz/.

Oskar de L. Milosz

Kontraszt

 

Ne forgassátok senki

feje fölött bunkóként

az igazságot.  Élet az,

világosság, irgalom,

mégis váratlan erővel

megvagdossa a csöndet,

vihart támaszt, s mint

kétélű kard, metszi el

a rossztól a jót. És

szórend, törvény, szerelem,

virtuóz dallama létnek,

nyelvezet is, utolsó szárny-

rebbenése a halál-madárnak.

Fénycsillámos ködként

forog egy karcsú férfi-

derékon, és meztelen

talpak lassú lépte a

visszakunkorodó farkú

skorpiók közt…Tanuljatok

a gonosztól, mondja a

Férfi s mosolyog: az,

mivel súlytalan, légiesebb.

Kecsesen ringatva magát

hozza a tányérjait, ki-

porciózva édes életben

a mérgét, mazsolázott

hab rajta s marcipán-

reszelék. Koccanás nélkül

leteszi. Émelyítő. Művész.

… Mosolyog újra a Férfi:

Nem kell kiabálni, fiúk.

Álljatok föl az asztaltól.

Biztosan kitaláltok.


Mérleg

 

Bizony nem súlyra, el-

robogó szerelvény-folyamatra,

nem; esetről esetre.

Ugrást, tánclépést, mozdulatot.

Latra teszem minden (jaj)

szavamat. Én most ezt az

érett személyt mérlegelem,

mint az egyetlen kozmoszt,

mely kinyújtott kezembe

adatik. Sáfárkodom a vég-

azonosítás pillanatában.

Azt hiszem, át fogom ölelni.

Mint egy csatakos csecsemőt,

nem iszonyodva lobbos

pörkjeitől, s leteszem

az ő lába elé. Az a csönd,

ami itt van, lélegzik.

Megmerülök… Nem vagy

egyedül, mondja, jönnek

mindenfelől, tenyerükben

hozzák veszteségeidet,

csutkás aranyalmákat.


Életerő

 

1.

Egy frissen operált

a kórteremben fogta

a színig telt műanyag

kacsát a műtött

szomszéd ágya alatt,

s idegen húgytól

lucskos kézzel vitte

a WC-be… Egyikük

gyönge az életre: a

sunnyogó lábadozó-e,

aki alvást színlelt,

vagy a másik, a Senki?

Fájdalmában alvatlan

meg kellett hallania:

a szomszéd nyöszörög

s rázza a remegés;

… talán mégis a

„lelki szegények”?

Nem a méltóság, rang,

sztár, cifra tudat,

estélyiben a hattyúba

oltott kobra, a sakál

frakkban?

 

2

A mentőkutya hörögve

kaparta a romhalmazt;

ember nyöszörgött

alul, ő nyüszített

fönt szüntelenül.

Mi köze van egy

hindu, maláj, oszét,

magyar, türkmén,

borneói gyerekhez?

Nem mindegy neki,

él-e, hal-e? Egyre

kapart fölvérzett

karmaival, pedig

már nem kapott

életjeleket…

Ki volt ez a Mancs?


Ez, s az

Philippe Petit-nek

 

Ez, mikor két óriás-

torony között, egyszál

acélsodronyon, hosszú

keresztrúdba kapaszkodva

táncol, mókázik, lépeget

viaszsárgán a figyelemtől,

s hallgat keményen,

kő-bénaság kísértgeti,

reszket s fölujjong,

bizony, imádkozik.

Az akkor sem, ha ajkán

kegyes szavak tolonganak.


Kérdéses beszéd

Fr. Nietzschére

 

Gyémánt-lángú tüzeddel

habozás nélkül nekirontottál

az alantasnak. Nem kímélted

az „égieket”. De sem ő, sem

ezek nem voltak soha égben.

Ott tünedeztek a kisszerű,

begombolt, mohón sértődő

nyárspolgár kebelében, ott

is érte őket utol a feledés.

Utánad már nem szabadna

sok szót ejteni róluk…

Ám a Halottal te se bírtál.

Ő nem „idióta”, hanem az

egyetlen Szolga. A többi

csak úr, úrfi, uracska.

… Micsoda tékozlás. Hitted

erősen, kőbarlangjában

lángod végleg elemészti.

 

Megrendült tőled a század.

Rombolva, de átrendezted

a tájat. Állítottál bizonyí-

tatlan bizonyíthatatlant:

új élet-e az, mit a hegyről

harsonaszóval bejelentettél?

S ha új, élőbb-e? Mámoros

ideákat az elefántlábú

valóság helyett? Ó, Zseni:

„Intellektuális becsületességet”?

Inkább parasztablakban föld-

illatú muskátlikat, vörösen.

Mindig téved a gőg: lekiált

a járóbetegeknek, aki élni

akar, „jöjjön ide föl”?

S lent nő a tömeg. Vár.

 

Csöngenek-e fülében a

vidám tudomány rózsaszín

énekei? Mankóját elhajítja?

… De ha kiárasztod a vizet,

ellenfeleid miért a térképen

akarják visszaterelni? Gátat

építsenek magasabbra, vagy

a megújult humuszba vessék

a magot. És ha vakmerő

szellemed nincs ínyükre,

méltatlan dolog veszteden

örvendezni; fontolják meg

haragod… Ki borult

közülünk sírva nyakába a

konflislónak, mielőtt kis

híján agyonverte részeg

kocsisa?                    Te.

 

Messzire hangzó kiáltás

vagy. Van még valaki…

Az ellenlökés megerősít.

S szétmállaszt a hízelgő.


Profán

 

Egyik oldalon pálmaliget,

másikon szellemi gyilkos-

tó, a hazugságok rézoxid

tartósította fenyőcsonkjai

állnak ki belőle, itt tigris-

csapdák liánhálóval betakarva,

ott városnyi svédasztal, föl-

tálalva rajta a világ, mély,

pöffenő mocsaras arrafelé,

megbújó anakonda a tányér-

levelű lótusz alatt, túl-

oldalon egyszerű kőház a

fűben, ajtaja nincs, süt

ki egyetlen ablakon át a

benti virágzás, kezdettől

illatozik, emitt furcsa

sereg, lompos farkuk van,

szőrösek, meztelenek,

derekukon fegyverrel

tűzdelve a széles bőröv;

csak ölni akarnak – ebben

a tájban mint zakatoló

búvópatak kanyarog

s föl-le bukdácsol

végtelenítve az agylépcső.


Tényállás

Radnótinak

 

Lusták voltak keresni

néked egy juhhodályt az

éjszakára, s különben is

fagyott, s esett, hát agyon-

lőttek… Nem főbe, agyon.

S mivel koponyaburok

védi az agyat, a csont-

boltot kellett golyóval,

eggyel, közelről átszakítani.

A cél Radnóti agyveleje

volt. Értitek? R.M. agya.

S minthogy a csőhoronytól

a lövedék tűztengelye körül

forog, magánál kétszer

szélesebb csatornát fúr,

csipkézve véres alagútját.

Tarkónál átlósan be,

és ki az orrtövön.

 

Láttatok már meztelen

agyat? Akár egy puha

csillag, ha van ilyen.

Szürkéssárga, rózsaszínű.

Nem tűri az érintéseket.

Szikét, szúrást, rugalmasan

kanyargó acélszálat igen.

Erős, szabad és engedelmes.

Fél tőle az ember. Bámulja,

mint hűvös, vakmerő és

hallgatag kerúbot, ki

szárnyát összecsukva vár.

Tekervényei mozdulatlanok.

Korona. Önmaga ékszere.

Zárt fészke létnek, gondolatnak.

Már-már letérdepelnél.

Ha nem volna füledben ott a

szörnyű fütty s a reccsenés.


Súgás mollban

 

Ha csak annyi volna, hogy

na, én most rákoppintok az

orrodra, s cserébe megsimítom

a hátad, üsse kavics; az igazi

baj: nem tudom olykor, mit

tegyek érted. Mindenre kettőt

mondasz: igenbe’ nemet, nembe’

igent; mindig is így volt?

Milyen nyelvet beszélsz te?

Kéklila kegyetlenség szűri

türelmed. Esőcsíkos kőfejen

látom az arcod, egyenes nyak

tartja erősen ezt a virágot.

Forrón sütök rád, mint a nap,

mely begurult a verandára.

Lassan fölmelegedsz. Éber

alázat bujkál pillantásodban.

Fokonként minden elnehezül,

mégis benned kóborol az az

ezüstös juhnyáj, mely valaha.

Pásztor után kajtatva

össze-összecsöndül

a tumultusban. Most ferdén

állsz, s mereven, mint a meg-

roskadt obeliszk. Távolodó

szerelem a szemedben. El

ne menj. Le s föl emelkedik

a paplanod fektedben. Aludj

csak. Éledezik a reményem.

A holnap reggel, mint egy

fél zsömle vajasan enni,

harapni kívántatja magát.

Mézet csorgatunk a teába.

Két félre bontjuk a vörös

ringlót, szemezgetjük a

szőlőt. S újra. Mégis.

Csöndben. Aranyban. Örökké.


Inter-mezzo (szoprán)

  1. 12. 31-én, estefelé

 

Ne siess, haver, állj má’ meg.

Jó, nem vagyok úri gyerek, de

te ki fogsz bírni… Aszondja

a Misi, író vagy. Igaz? (Igaz).

No, akko’ hegyezd a fülecskéd.

(Vihorászik, nézi a hatást).

Van, ó’vastam, van ez a

Haúsz Úr s Balta-zár, nem

is tudtam, hogy már a fejszét

is e’ kell zárni, he-he-he

(Pedig azt aztán el kell…).

Szóval nyomába szegődött

egy, nnna, egy rosszsorsú,

… igen, targikus, trak…

trakigus szent asszonynak,

megszánta, érted?, találta,

api, azé’ ez nem akármi, ám,

főleg ma, ugye, bár tegnap

volt, de az mai, fölfogtad?

(Kiabál) Hiába volt tennap,

mi-a-tegnap? Hát az, hogy ma,

érted ezt, írókám? A sok finom

sütemény, mint én is, megszánná?

Meg hogy azután csak annak

élt, amit mondott neki az a

láng ész, az a látó asszony,

meghalt ez-e, az-a és …

na, ez a poén: … Misi, adj még

egy felest, hopp! … Lent van.

Most jobb. Érted? Senkije, és

csak tengődik, meg ír, senkije,

tudod te, mi az? … S a Haúsz

rá se füttyentett a sajátjára,

ki az (ordít), aki itt rá se

b… (közölhetetlen) a magáéra?

Hee? Talán te? Nehogymá’! Ap…

apopró: neked hány könyved van?

De ne hazudj, jó? Most ne…

Na? Ki-vele! Hány? (Harmincnégy)

Mennyi? Nem semmi. De smafu!

Világos? Sma-fu! … Ennek az

asszonynak, valami Ad-lé-ne

de Sper (hakni…), jó, mi?

Ő már mókázik ezen, te meg

levegő után kapkodsz, mé’,

mi van? Belül nyüszítesz,

és? Nyüszíts csak … unod?

Nem? Jó. Akko’ mondom:

szóval neki ötven könyve,

ismételd meg … nem érdekel,

ismételd, hallani akarom, te,

Misi, ne b… (közölhetetlen) –

gass, nem finnyás, látom rajta,

birizgálja, hagyjad, érted?

Ötven könyve – kiadatlan!

Az ötszázmillió szemét mehet?

És te? Megírtad vó’na a

negyvenediket? … Az-ám!

Még az ötödiket sem, nnna.

Köszönlek! Bár firkász vagy,

ehhez képest elég frankó,

egy nagy bajod van: nem piálsz.

… Tátod a szád, mi? Ó’vasok

én, apikám, nem csak iszok,

s bebújok minden lyukba, értsd,

ahogy akarod, bent fűteni

ó’csóbb… Jó volt kibeszélni

magam. Ha van anyud, heveredj

mellé újévben, melegedni.

Áldjon meg téged, aki tud.

De azt még megsúgom neked:

mindenki menjen a francba,

lakjon télen erdőszélen

nejlon alatt, ahogy én,

azután áriázzon! … Ők

valakik! (Kiabál) Érted?

(Ordít) Valakik! A többi …

 

(Eltántorog, a lámpa alatt

sokáig integet. Nevet is.

Fönn a karom. De nem nevetek.)


Majd az a bál

 

Boldogság? Ne mulattass.

Én – ezekkel?

Vagy ami egykutya

(jobb tán kicsit):

velem – ők?

… Nem innék mérget

rá, hogy igazad van,

de látom, amit te.

Előbb majd a nagy

barna tölgyfakapu

kilincsét keresgéljük,

azután óvatosan

lefelé… Épp az imént

taszították be. Mégis

lassan sokasodnak bent,

meg a bánatok is kint.

Fülünkben a kürtszó:

Gyertek, gonoszok!

Végre. Mehetünk.

Mekkora ének hallatszik.

S neki az ajtónak,

de kitárul… Hej,

jósok, minden szép-

szavú szentes, jókodó,

s ti is, sztárbélyeg-

árusok, fémszélű

pezsgőspultok mímusai,

kezdhetitek gyakorolni

a kopogóst a Parádéra.

… Nem olyan lesz.


Hajnal, július, pokol

 

Először egy kis busz

áll meg. Közvetlenül

utána még egy. Majd

a harmadik. Mind fehér.

Ajtócsapkodás. Mint mikor

egy bepálinkázott, száz-

húsz kiló körüli medve-

bocs a lábhiányos zongora

basszus billentyűinek

nekiesik a tappancsaival,

és tombol rajtuk kéjesen.

Eddig csönd volt. S hajnal,

ötórai. Most hirtelen el-

szabadul az ember keltette

orkán-hadova. Szóforgatag.

Mi történt tegnap, ez meg az

bemondta, megmutatta (s mi

rosszabb:) megmondta, be-

mutatta. Csukladozó nevetés.

És: Úgy kellett neki! Na,

láttad vón’ a félpofáját!

… A romos ház a tizenöt

embert lassan elnyeli.

Kis csönd. Fémes motoszkálás.

Aztán a gépek. Próbálgatás.

Dobhártyatépő morranások.

Omlik a fal. Vasoszlop dől

fölszaggatott betonaljra.

Egy – három – öt… Én meg

az ágyon mozdulatlanul.

És kalapácsütések. Most!,

ordít valaki. Ledöntenek

falat egy öntött lószoborra.

Tíztonnás Scániát raknak

tele dombosra, s viszik.

Tetőcserép törik halomba.

S a marokfúrók. Gőzkalapács.

Dübörgéstől a dübörgést se

hallani. Csak mit, s hova.

Ablak remeg. Öreg gerendát

szeletelnek. Párna a fejre.

Izzó szavak isten, hiénák,

ember léte-hiánya ellen.

Gépek uralma rajtunk?

Náluk csiszoltabb s tudat-

lanabb kétlábúak anarchiája

  1. Annak se jó. Működnek

csak. És összegabalyodnak.

S kimúlnak hosszadalmasan.

Nem kell a szabad szombat?

Vasárnap, csönd, zene?

Tömegsírra edzi magát a nép.

Könnyen felejt, gyorsan tanul.

Bár kínja, mélye, bűne volna.

… Nem lenne jobb a jurta?

Patakvíz? Nyeregtelen lovak?

S nyirettyű, tánc, föloldozás?

Madár megkiáltotta pirkadat?


Skizo

 

Minél inkább bent, befelé,

alul élek, annál jobban

ott, kint, arra, nekem

ragyogja magát körül az,

ami, így szívesen el, oda,

messzire, ahol még sose

jártam, mégis gyökeresen

itt, benne, le a sötétig;

mintha derengő üresben

keresnék valakit, valamit

– s ott is van. Egykedvűen

álldogálok hát, ahol éppen:

mögöttem is lehetek;

látásban megelőzve és

megelőzötten a tucatnyi

milliárd molekula: én

s ők, akik egyenként

szuverének – furcsa.

Mondom, magamat megelőzöm,

s egyszer be is érem.

Akkor előre engedem:

már rég csak ön után.

Végre egybeesem.

Végre az Egybe esem.


Hagyaték

 

Az öreg meghalt százévesen.

Üres konténer áll háza

előtt, s zúdul belé

/deszkáira szétszedve/ komód,

s állvány; hokedli, konyha-

asztal, törött tükör, gömb-

vasköteg összetapadva, hasas,

nyakatlan korsó, nyalábra

könyv, steppelt paplan

kilógó vatta-béllel, apró

tárgyak nejlon szatyorban,

röpül kitárt ablakon át az

ötvenéves fogmosópohár – ki

tudja mért épp ez külön –  ,

a holmidombon gurul le

akadálytalan, s egy rossz

cipőnek ütközve megakad,

üres karokkal összekötve

nagy csomó ruha huppan az

elnyűtt nadrággal, inggel

csurig tömött, s hanyatt

döntött szekrény hasán, s mint

hatalmas szivar áll bele

az egybenyomott kalaptorony,

jön a mosóteknő, megrakva

fuszeklival, gatyákkal, kéz-

előkkel, rojtos sálak csomó-

ban lebegnek szétfelé a

trehány óriás-virágnak

szirmai, oldaltgombolt

kamásnik, fémkanna, evő-

eszközök nagy ricsajjal,

s monarchiásan hímzett ágy-

terítőben vastag kabátok,

pizsama, tucatnyi cseplin-

cipő kalimpálva zsinóron,

s kefék, kalucsni, kufárok

cilinderes babája meztelen,

s öltöztetett lovak asztal-

nagy falinaptár karmazsin

hátteréből kiszéplenek, a csúf

púpot formálják, tologatják

az új /fakó/ lakók, nem

durván, undorodva, csak

gondos közönnyel, de még

egy hasadozó, ezüstzöld

lámpabúra érkezik, s úgy ül

a dombtetőn, mint öntüzére

ítélt nyomorúság megroggyant

koronája, s végül az öreg

lábnyoma repül, akár két

áttetsző talpbetét; és

elvégeztetett. Bekanyarodik

máris a sarkon öttonnás

két darujával a hatkerekű

konténerhordó Leviatán,

súlyosan csüngő láncokon

fölcsörlőzi a hagyatékot,

s eldörög.

Az öreg meg fényév-taposta

mezsgyén, csillagképek közt

sétál s matat derűsen, mielőtt

hazatérne, gondolván: mint

vastag botjával tette itt,

még egyet kóborol.


Ajánlat

 

Az arc – „mint olyan” – csoda.

De minthogy belül az,

és bent rejtőzködik,

s épp hogy megvillan

kint, ne nézzetek

túl gyakran a tükörbe.


Súgás mollban II.

Beney Zsuzsának

 

Két hosszú, vörös vagonos szerelvény dörgött el egymás mellett, ellentétes irányban. Az egyiken magyar egyenruhás gyerekek zötykölődtek a szalmán, fegyvereikkel. A nyitott vagonkapun bámultak kifelé. Nézték a hátrafelé rohanó földet, fákat, kiégett falvakat, romvárost, elsötétítő füstöt… A másikon csíkos rabruhás, sovány, beteg, rettegő, lekopaszított némák tapadtak a vasrácsos kisablakra, levegőért… Mindkét szerelvény nyomorultjait halálra ítélték az örök s aljas magyarázkodás nagymesterei s túlélőik. Ők mindig emberről s igazságról pofáznak, s mindig megbuknak… Tegnap: Nürnberg, Uganda, Bagdad. Holnap: Újváros, Nagyváros, Világváros.

 

Honnan e lassú úszásnak

vívódó gyönyörűsége?

S ha vergődik, mozgásának

fölülete – papíron – miért

oly selymesen tengersima?

S akkor mégis honnan

(benne s alatta) a sötét,

ez a durva, erős, füstben

tekeredő, kátrányfekete

láva-test-hányattatás,

ahogy sorjázik ki belőle,

mint harapásra a fogsor

a nikkelezett szögesdrót,

s a csupavér óriásszáj

vadul nyeli vissza a kórus-

sikítást; onnan? Onnan?

S ez a vaskos vonaglás

mégsem meri áttörni a

víztükör szentségét;

visszamerül, elutasítva.

S ki bátorította kígyó-

mozgásra ezt a szalagozó

félelmet, mely magasba

tart, s szétkunkorodik?

Kit keres még mindig,

holott már rég az övé?

A pokolt (szállva alá) az

emberfia-Atlasz át is fúrta,

most hordja, majd elemészti.

… Aki olvasott téged valaha,

pórusain vette magához

a szellemedben elsimuló

lélek eukarisztiáját. Ki

mindvégig vallotta, nyögte

szorongva: Nem tehetem, nem

tudom, az teszi; az tud.

Míg mások csápolnak utána,

tőled elvétetett az öröm.

Most méretlen csöndben

fényesedik benned, ég-

kékben, mint a Dunád.


Túlerő

 

Ágoston azt írja: Ő, ha

újra eljön, „megtorol”.

Nem torol meg – ítél.

Mivel nincs más, ki

„elveszi”, kell ítélnie.

Ezért amíg vagyunk,

keresztutat jár.

Rója engedelmesen.

Szeret, szeret, szeret.

De majd egy kozmikus

Rózsa fehér pompázatában

– nem jön – megérkezik.

Kibomlik s túlleng

időn, léten, lélegzeten.

És Úr marad.

Ez az ítélete.

És mint a polyvát,

a gonoszt szétleheli;

a Szent az túlerő.


Micsoda szerda

 

Azzal kezdődött, hogy – bumm! –

éjszaka háromkor dobálták

a vas – bumm! – konténerbe a

betontömböket; egész nap – bumm! –

gőzkalapáccsal verték ki

az öreg házból: bumm! … Háromkor.

Java éjben. Megjött a pokol.

Itt van már évtizede, tudom én.

Általános a föl- és elpuhulás.

Esünk szét darabokra, mosolyos

morbiditással. Tapsolva. Gatyában.

Újra s újra eltörölnek minket.

Szétmossák, ami egybe’ maradt.

Hetenként durrogjon tűzijáték.

Mert a piros polgármester nagy-

papa lett. A Janka pincsinek

párja akadt. Kinyitott az

ingatlan-iroda, a rőfös, meg

a Jázmin-fodrászat; az utóbbi

hátsóhelységes kupi is. Jött

a kukás, dél helyett kora reggel.

Futás a tartályokkal, épp jókor.

Tíz van. Csöngetnek. Vegyek alma-

reszelőt, ágvágó ollót, párna-

cihát, lepedőt, kést. Nem kell.

Akkor eztet tapogassa. Betolja

ablakon a torontálit. Nízze, potom.

Nem kell. Akkor aranyat. Fogjam.

Benyúl, nem engedi csukni a táblát.

Én kiabálok, ő káromkodva pakol.

Telefon. Téves, mondom. Ő: Biztos?

Gyere, nézzed, mit tud a fenekem.

Na? … Leteszem. Csönget. … Ismerlek,

súgja, csak veled akarok, pasikám.

… Magad se hiszed… Hülye vagy,

sóhajt… Jön a postás. Meghívó:

most lesheted a zöld, delejes

gömböt. Aki csak hozzáér, be

kaszál milliót. Elnyeli a kuka.

Ebéd után ledőlök. Kopognak

az ablakon: Szomszéd, itt voltak

a’ zönkormányzattól, burkoljuk

le az utcát… Nem burkolok. Nem-

-e? Nem. Nincs autóm… Meg hogy

vegyen számítógépet. Nem vehetek.

Rontja szemem, s megtiltotta az

orvos… Jó, akkor francia plazmát.

Nem nézek tv-t. Nézzen. Nem nézek.

De muszáj. Muszáj a fenét. Akko’

aszonták, maga reménytelen… Jó,

de maga is… Én? Mé’… Mert nézi.

… Mit csinálsz este? … Megmondjam?

… Csak nem csúnyaságot? … Nem.

Anyuval, könyvvel, zenével elalszom.

… Komolyan? Na, viszlát… Jön a

másik szomszéd: Té’leg, maga író?

Ki mondta? … Postás Lacika. Húsz

éve lakok itt, oszt csak most

tudtam meg… Nem baj. Sose késő.

Szülni, születni, írni, meg-

halni időben – adomány.


Plótinoszra

 

Olvassátok a szellemet az arcban,

és lapozzátok, bár lapozhatatlan.


Firenze

 

Most mást csinálok; talán

csak néznem kellene a fák

fölötti fényhomályt, amarra

sejtek égi áramlásokat, mik

zajtalan széttartanak s felhősen

púposodva mindig visszatérnek

az elsikló középbe, mintha egy

gigantikus szív dobogna létező

nem-létezésben, így látom azt,

aminek hangja sincs, formája

se, holott a lét maga, akár a

nemtelen lényt, mint anatómiai

rajzon ereket, ínt, izmot, kékben-

-vörösben, és ízületeket, csontig

élesen az angyalt, ki mégis test-

telen és szárnytalan; fölkel

s elindul. Épp így a várost,

ahogy ellépdel fölötte, tornyot,

kupolát, bástyás falat, beburkoló

napszállatban… Hát értse meg,

most mást csinálok, asszonyom,

(nem) mondom (csak gondolom) neki,

de meg se hallja, édeleg, sír,

énekel, zarándokként, hogy merre

járt, aludt, sétált, evett, kikkel

miről beszélt, hagyja szétomlani

édes emlékezésben kerekded tészta-

arcát, szeme ödémásan beágyazott

két hasíték, arcomba dől a szó-

s beszédözön, orális kéj ráncol

szája körül és csücsörít, hogy

mely fönséges Firenze, faládákban

leánderek és bukszusok, virágos

loggiák fatámasztékokon és közel

házak között száradoznak mosott

alsóneműk, hát tudja!, tenyerét

összecsapva ámul, s így marad;

ej, milyen szelíd vagyok, nem

ismerek magamra, pedig vissza-

fojtott nevetés rángat belül;

rokona a haragnak, őt bámulom

tovább, ahogy beszél, beszél,

beszél, és mindenfelé Firenze

kávéillata, hol itt gőzöl, hol

ott, mi meg … bocsánat asszonyom,

így kénytelen vagyok szemügyre

venni önt, földhöz szögez, néznem

kell nagy hasát, megbővült karja-

bőrét, húsos kezének ujjait, dísz-

körmét, a csicsás gyűrűket; most

már a kóros büszkeség sodorja;

szagolni Firenzét s meghalni, óh!,

hogy mennyire igaz, sóhajtom,

s jó – jó, de lássa meg, az esti szél

bedöntötte a kerítésemet, deszkát

fűrészelnék a foghíjakba, mondom

s mutatnám nagy becsben tartott,

fogazott fűrészemet, aha!, veti

oda, s evezünk irgalmatlanul a

dózsepalota előtt a fésűsorrú

csónakon (így keverve el Velencével

Firenzét), aztán elbambult áhítattal

bámészkodunk a templomokban, papír-

zászló-erdőt suhogtatunk bárkinek,

ki éppen arra jár a reneszánsz

márvány tereken, mily boldogan;

ki jómódban vastagodik, ragadozó;

átka, íme, a féket nem ismerő én-

s öntudat: szavakkal is bilincsbe

ver; és jaj!, a fagylaltjai!, ezt

nem hagyhatom ki, elnéz a távoli

fenyők felé, csettint és ízlel is;

uramfia, elég. Fenyegetek, fölütöm

fejem, s egyetlen mozdulattal,

mint egy köpenyt, két vállamra

kanyarítom aranyfüsttel bevont

tehet’lenségemet, és kérdezek:

S Alvernáról hallott-e, s a Kis

Barátról? … Nem én. Ki az? …

Ja-úgy. Akkor most jól figyeljen:

én vagyok Firenze, asszonyom.


Szemle

 

Tüzetesen meg fogom

vizsgálni, végigszemlélem

hepe-hupáimat, a völgyet,

a kitaposott zergeutat,

horhost, kétoldalt föl-

magasodó martjaival, a

húsbéli s szellemi rést,

az is ki-bejárt rajta,

kit nagyon nem akartam;

nézem, honnan jött, olykor

dőlt a dallam, zörgés, szó-

beli csapatmozgás suhogó

mássalhangzókkal; látni

fogom s egészen mindenemet.

Önnön kényszerítésemre

fölmérem. S megítélem.


Őszköszöntő

 

Megjött az eső. Mélyül a csönd.

Nyáron kitombolta magát

a fúrógép, kézi köszörű,

meg a fűnyíró. Mára falak

közt próbálgatja magát

a meleg. Morognak-dumdumoznak

fényesen esőtől az autók.

Most, hogy a gépek háborúja

úgy tesz, mintha pihenne,

s miután szétlőtte a csöndet,

a reggeli várakozást, de még

az éj előtti esti tűnődést is,

most jövök én… Elnyugszom

előbb, vihar után mint

földet ostorozó fűz zöld-

-lompos ágaival. Fektemben

mocorog, érintget, oson

benti nádasában az ének.

Gyere csak, súgom szerelemben.

Haydn égzengése után

egyszál fuvolát hallok:

„Madárka, madárka,

csácsogó madárka”,

vidd el én dalomat

hetvenhét országba

fülekbe, szíveknek,

sírjon-örvendezzék

hívő, bús, eretnek;

magam patakai

ettől megerednek.


Kilángol

T. S. Eliotnak, J. B. Metznek, H. U. von Balthasarnak

 

Hetek óta magamba’ beszélek,

nem dugdosok semmit a

szellemi spájzban, kíméletből

rámolta ki a részegség,

hadd kikiáltsam föllelt

töredékeit annak, ami már

megvan valahol egészben.

Hagyok a csudába minden

mást, asztal sarkán halmozva

drága kupacban a köszönő,

s köszöntő levelet, óvatos

szeretetbe’ fogant sorokat,

üdvözlő kártyát, hívást, kis

füzetet, a lélekben ölelő-

nek rejtjeles vágyakozását,

aki első szóra adná oda a

testét (csatolva szavához),

fölvillanó igent láttam a

szemében, én meg, a késlekedő,

elvétve alkalmat, időt, le-

söpröm asztalomat, egyetlen

vágytól hajtva: ezt megírom.

Fölforrtam, mint a fazék víz.

Ni, a vadember, súgom fene-

kedve magamra, szeretem a

lángod, a szájzablád, azt

a konokságot, mi tépi a

májad: hónapok óta öt könyv

bűvöletében égsz a tűzön, a

fényeskedve kibomló logikát,

a véren ihletett fogalom-

-veteményeskert termését

falod egyre, olvasás ürügyén,

elemésztve emésztesz, meg-

világosodva besötétülsz,

próbált hűséges, te vajákos,

fürdőzöl színtiszta isteni-

-emberi lehetetlenségben,

az egy lehetőben, fölforgatva

fenekestül, lihegsz tőle,

üldöznek tán?, nézed az órát,

van-e még erőd lapozáshoz,

vonuló, zarándok, énekes

betűrendet, a mondatokat,

mik szent csavarulatokként

fúrják át az időt, visznek

előre, cipelnek, elfeledtél

élni, enni, aludni, zenébe

menekülsz, becsukod, fölidézel,

prédikálsz, kinyitod, egyszer

ledorongolod a szöveget, más-

szor nagyokat nyelve imádod,

éberen beleálmodsz, álmodba’

beszélsz, cáfolod és dicsőíted

is, ahogy épp adatik; ember,

mit művelsz? Kételkedve meg-

latolod, majd riadozva elejted

a mindig utolsó szavakat, mik

lassú puskagolyókként lökődnek

ki a szádon: nem a tiéd.

Csak benned. Csönd van utánuk.

Nincs esélye ellened a világnak.

Ez, ilyen a dicsőség. Érdem-

telenül. Sőt, csakis így.

Most neked adta magát.

Itt, a szünetes radiátor-

neszezés közepette. Csönd.

Éjszaka van. Mint akkor.

Minden egyes éjben azóta.

Nézed az élő semmit. Ég a

szemed. Mintha tengelye volna

szobádnak a puszta megértés.

Állhatatosság van. Nem rezdül.

Nincs „én”. Nincs magyarázat.

A szentek tébolya kő-józan.

(Hiába morogtok, költők,

így járkál bennetek is,

ha egyáltalán…) Alszik.

Szamarak mocorognak.

Nyöszörög. Kezével kalamol.

Mindjárt szopnia kell.

Kerekedik szívének Förgetege,

s alázúg Hegyről a völgybe

s maga köré gyűjt minden

megalázottat. Ez lesz a föl-

sokszorozódó vágy tömörülése,

megrugdalt kicsik hegymenete,

hullámozva nyüzsögnek a szám-

talanok homokszínű rongyban,

a kifosztott istennépe, a foguk-

hullott senkik, a szegénység

mély gödrébe vetettek, ahová

semmilyen létra nem ér le,

nem művük, nevük sincsen,

ha volt is, maguktól odahagyták,

arcukon a kiválasztottság

ezüstös rajza rezeg, nagy

lesz minden nyomorult, szét-

kiáltja a Mindenségben nevüket

az angyal, meg fognak hajolni

nekik az okosok, s az emberi

agglomerátumnak foszladozó

bőre csillog a szénszínű éjben,

készen a Mennyei Műveletekre.


Baleset

In. mem. 1956

 

A földön nagy vigalom van,

villám villámra felel,

motorosok bőrbe csomagolva

lesik, merre dörögjenek el.

 

Fölbukik egy. S mit késéles

szél s puha óra tartogatott

a testnek, belefúr a halál

s búg közben, mint a fagott.

 

Fölfogtam volna elested.

Nézd, tó-nagy tenyerem van.

Súgtam, de rám se figyeltél; most

itt fekszel darabokban.

 

Hagyd úgy, szétszórva magad,

szépséged vérben felesel;

várd ki nyugodtan a röptét,

engedd, ha szállnia kell.

 

Tagjaidat gázos eső veri;

verje, s fölszívja a föld

kegyesen közönyében, míg

bábeli tornya ledől.

 

Életedet tűzben kiforogtad,

ha szét is esett; én látom,

ahogy távolodol, úgy növekedsz;

csillan levegőben a lábnyom.

 

Minden idő elmállik az

időtlennek üvegfoga közt,

de a szívmagból kiözönlő test

új, húsa, csontja s a bőre: örök.


Nem lángol ki

 

A csönd mintha második

énje volna; mi az, hogy

második? Elmélkedik ezen.

Mivel nem függ a hangtól,

helytől se, hogy a másik

épp fölnevet, rág, mutogat,

okoskodik vagy kibeszél,

feje kerek, húspárnás

arca fénylik, fölényes;

mily könnyedén ítél a

tányérján kockásodó és

sárga krémesek fölött,

eszik mohón, alulról

pillant fölfelé; hálás a

csöndes, végre elmerülhet

széthullámozva legbelül,

mint félkemény fotelban.

Győzködjenek. Vitassanak.

Rugóztassák a térdüket.

Vadásszanak jó falatokra.

… A csöndesben jól hangolt

zongorán szelíd szonáta

ismételgeti önmagát…

Szemében ül, mit s mire

válaszolna, de az senkit

sem érdekel. Uram, uram,

így jó. Látja a semmit

halmozódni, mely nő, míg

egy szilaj gyermekfutás nem

dönti le, bicegve elsodorja.

… Nem lángol ki, mi

olthatatlan. Csak ég.


Közérzet

 

Nyomorultul érzem

magamat. Ahogyan

bárki más, délután

kettőtől ötig.

Fáj a bőröm alatti

vándorlás; még

mindig nem tudok

jól kivonulni.

Tépdesi valaki

meglazult tollaimat.

Mint két kardpenge,

csapnak össze a vágyam

(igen, így, többesben).

Mi bajom van, kérded

lehajolva. Megmondom:

szeret az ég,

noha ismer.


Egy francia lány

 

Rőzseszedő, fapapucsban.

Kislánykora óta cipel,

mos, főz, takarít, vödröz,

krumplit vermel, pucolja

a borsót, lábast, kormos

fazekat, fát hasogat,

megfosztja zöldjétől

s kaparja a sárgarépát,

kosarat fon, áztat, magot

szór a két-három nyápic

tyúknak, tömködi sárral

a börtönlakás kilyukadt

falait, hántolatlan fa-

törzsekből üti össze a

kicsik ágyát, keresztbe

léceket kalapál, hosszában

három deszkát, fordít egyet

a szalmazsákon, öklözi a

laposra feküdt, öreg almot,

elvásott takarót dob rá,

siet a piacra tökért, hoz

törkölyt a mamának, gyönge

az már ennyi gyerekhez;

tízkor hokedlit emel s visz

a sparhelt mellé, s ujjain

olvassa a máriafüzért;

lassan mondja, csukva szeme,

bent lát ez a két szén-gömb

égőn, feketén, akkora,

hogy domborodik rajta

a szemhéj, vastag kendő

két vége a háta mögött

megkötve, haját leszorítja

a fejére simuló vászon,

sápadt bőre kétoldalt ki-

álló arccsontjára feszül,

nem mozdul, ültébe süpped;

a faliórára pillant s ugrik,

fut az utcán, réten, tocsogón

át, amerre kopog, bámulnak

utána, s meg sem áll a

barlanghoz lejtő domb

sárgabogyós bokraiig.

Épp annyi idő van. Most

kell jönnie… Bukdácsol

le a lány. Térdel

a nedves földön.

Ott az a mély vágat. Oda-

várja. Végigsújt mellében

a fényostor. Derengeni

kezd a sziklasötét. Ő az.

Ott áll s világol.

Nem vet sugarat.


Éji enteriör

 

Kéken, súlyosan, hasasodva

lóg le az ég, tele

csillag-hallal szakadásig.

Mégsem félek állni alatta.

Ring ez a kék súly,

rugózik lágyan föl-le,

s augusztusban a halak

húzva sistergő csíkot

ívesen kéthegyű farkuk

után, ugrálnak kifelé.

De mindenütt csak a háló.

Ott a Halász is,

az űri mélylila ő;

a kék benne sűrűsödik.

Hagyja bozsogni halait, és

számon tartja a barrakudákat.


Ferenc, s a völgy nagy Madara

 

Dallamos férfikorodban

megfordultak utánad a

lányok suhogva, selyemben,

vállukon bordó bársony-

hurkákkal, s mellük alatt

a hosszú ruha masnira kötve,

s „Hálnék veled örömest…”,

súgták füledbe a legszebbek,

s mosolyogtál ígéretesen;

… s azután meghibbantál.

A rongyosoknak kidobáltad

tekercsben a kelméket, kosár-

számra az aranytallért, apád

leütött, megvert, s belökött

a sarokba. Te pedig bőrig

vetkőzve a semmibe indultál.

Azt tudtad róla, hogy édes.

De a gyomrodban, mint az ecet.

Lúg. Kínoz, s mérgezi majd a

hajad is, a szemed, lyukat

fúr hasfaladon, nem beszélve

szívedről. Hideget kapsz. Mert

dicsőségből ácsolnak a húsba

trónszéket; így várja a beteg

test fejedelmét. Véredényben

a csöngettyű: én, szerelem,

megjöttem!, kiáltotta Klára

s futott botladozva a réten;

térden vártad, s ő is térdre

ereszkedett lassan előtted.

Köröskörül minden üszök.

Fölégette a Lélek, hogy

tömérdek rózsa teremjen a

kátrányból. Tűzfészek a szád.

Szó-lángok lobogása. S arany

palástban, bíbor csapattal

megérkezett a sötét is:

barlangban a helyed, parancsolta

a bölcsesség. Odamentél.

Körmenetben vitték neked

az erdő fái a csöndet.

Vihart kavart fölötted

a Madár;

én a Szerelem vagyok, mondta.

S reggel, fegyveres álom

után, melyben patások

dulakodtak, izzó csőrével

öt ponton megsebzett.

Sírva mutattad tenyered:

nézd,  irgalom, mit cselekedtél.

Jaj, istenem, nem vagyok isten.


Négysoros

 

Most kerül rátok a sor.

Beszéljetek csak. Én addig

– hadd melegedjünk –

gőgöm rönkjeit eltüzelem.


Ilsa Lehner

                          P. J.-nak

I. L. nem csak német. Nem csak fehér. Nem csak táborparancsnok. Feleség is, anya is. Nem csak halálra ítél, gyermeket is szül. Aztán özvegy. Sír. Magára marad. Beteg lesz, meghal, eltemetik.

 

Mikor a csönd maga

sem mer sóhajtani,

mégis apró acélgolyó

szünettelen záporverése,

úgy állt a harminc SS,

szétvetett lábbal, utász-

csizmában, keresztben

mellén géppisztolya,

feketén, mozdulatlanul, itt-

-ott csillanva, alkonyatban.

Szemben velük a négy-

soros, eleven reszketés,

vágyva, hogy össze-

rogyjon. De állnia kell.

Az elnyújtott halál

szipog, bújkál, vihog

magában, még kajánkodik.

Pedig már nincs neve.

S akkor finom léptek

a sárgás murván, mint-

egy habozva, tétován.

Félmagas női cipőben.

Megáll a két sorfal között.

Egy lengyel öregasszony, akár

szennyes rongytömeg alá-

hajítva emeletről, leroskad.

Lehner süvít: Fölállni!

Csöndzápor megszűnik.

S így menteget Teréz:

Ez nem tud németül.

Lehner kislányos kék

szeme elfeketül. És oly

nyugodtan, s halkan,

mintha jóéjt kívánna

álmos kisfiának, azt

mondja: Kuss … Nézi

Terézt: ő a következő.

Szemébe metsz szemével.

Rátalált, tévedhetetlenül.

S már látja sovány testén

az öt golyónyomot, kopasz

fején a vászonzacskót.

És belső végtelenjén

áthúz a csóvás gyűlölet.

S hallja Teréz végső szavát:

Kárhozott lélek maga, Ilsa

Lehner … Azóta annyi sem.

Csak fölbukott kezdőbetűk.

Időtelen szökés.

A másik sugarában egy

elszabadult hiábavaló.


Megtérés

 

Majd akkor kifelé nyitva

hagyom, befelé lehunyom

szememet, rá mindarra,

ami volt, s töröm a fejem

a ponttá összeszűkülő,

utolsó blende-pillanatig:

mi is a neve annak, ami

volt?

Pusmognak valamit, hallom,

de az csak álnév, maskara,

mentegetőzés. Zagyválják

kegyesen ezt-azt, súgva

fülembe. Még itt is.

Pedig már orromig betakartak.

Nem értik: mindig névtelen,

ami van.

Illetve Van a neve. Nyugalom.

Ennyi elég is. A fontosakat

sose tudtuk. Hogy egy tarajos,

fényes, sötétzöld kakas, bordón

kunkorodó farktollaival előlép,

az biztos. Méltósággal lépked.

Gyere csak,

mondom. Néma. Akkor is

egyszerre áldok s ítélek.


Epilógus

K. Beának

 

Elmúltál, mint felhő-

borulás Nap elől.

Azt mondták, hosszú

eső lesz. S elázva, de

megjössz. Nem jöttél.

Állunk összeverődve az

ablaknál. Néma az udvar.

Helyed üres az ágy-

sarkán. Eltévedtél?

 

A másik miattunk

bukik el. Ennek is,

annak is lapáttal

vetjük a titkos sittet

a lába elé. S ha hever

tehetetlenül, sebesülve

a földön, ártatlanságot

mímelve védekezünk:

Én ugyan nem! A többi!

 

Táncolsz ma is, ahogy a szél

csavarog búzamezőben;

lépteidet majd learatják.

És örök az a domb.

Csúcsára érve vissza-

nevettél. Őrzöm integetésed.

Hallgatsz, hogy meg ne

ítéltessünk. Túlról süt

ide terebélyesedő fényed.


Előidejűség

 

Tagadásokon bukdácsol át

a szerelmem. Fogadkozom,

bánom, s mélyebbre esem.

Tarra vágva bennem az erdő.

Ajkamon szó-tükör rianása.

Sose hittem volna, bizony.

El kéne aludni feketében.

S ébredni fölcsillagozott

hajnalban… Ó, te kopottas,

ne félj, nem lesz barokk kapu.

Se pilinkéző ezüstpermet.

Csak mint kirakatablak ütéstől,

törik szilánkokra időd; akkor

finom érintésre bemehetsz.

 

De addig a könyvet

két ujjal, vigyázva

húzom ki a többi közül.

Mint napjaimat jelenemből.

Szemben az önkéntes süketek

idomítanak I-vasakat.

Althangon pulyka furulyál.

Szólama végén rikkant egyet.

Nem adnak neki inni.

Elromlott valami, beremeg,

s ordítanak: gól! Ég a faháncs

kerítés. Káromkodnak. Szereli

a mester a gépet… Itt, nálam

csönd van. Nyitva a szárnya,

 

szellőzködik. Tolla közül

mint az aranymag, hullik

a mondat tenyerembe.

Mindig a titkos réseken

pereg át. Sírnivaló ez

a kitartás. Nem is értem.

Sose értettem. Végtelenül –

egyszer megpróbáltam benne

lebegni s számoltam;

ment egy darabig, de mint

ahogy Hamlet tőrrel odaszúr,

vége.

Agy, szív, látás szünetel.

Száj zár, az én elapad.

Élve nem láthatod Istent.


Csönd-zóna

 

Magamon hordom, mint

könnyű köpenyt, áttetsző

lebegést, mely túlleng

fodrozódva síkon, hegyen,

s tornyot, villanyoszlopot,

kazlat beföd, lépteket,

zsivajt, bőgést, dörgő

motort, csörömpölő menet-

oszlopot, baltacsapást;

farönk hasad, s vastag

gyökérre sújt a fényes él;

e csönd el is homályosít,

bár forog a mindennapi

őrület tovább, de mint

a néma filmben, csak

surrogását hallani,

s egyszer majd azt se;

akkor megértjük: igaz

történetünk elsötétítő

haragban a csönd föl-

építése volt, hiába, hogy

a Konok Agyasság villámot

táncoltatott törékenyen

megrajzolt testen, tájakon,

egyet, tízet, vakító izzás-

köteget, hogy még a levegő

is lángra kapjon; s akár

Goya őrültje, ni, eltátott

szájjal élvezte is a

történelmi rövidzárlatot.

Angyal jön majd.

Madársuhogással jó sereg.

A csönd-zóna leplét föl-

röpteti, s ékes mozdulattal

az ég alatt sarló-kapát a

földre vet, hadd saraboljon.


Kaland

 

Meghívtak Cinkotára.

Beszéljek erről-arról,

szabadon. Voltak vagy

huszonöten; így veszi

kezdetét minden csoda,

határozottan állítom.

Igazi csönd. Várakozás.

Lassan mondtam a magamét.

A derekukon ülő,

heverő lányok s fiúk

egyre-másra fölültek.

A merev arcok ellazultak.

Kevesebbet pillogott szemük.

Értik, nem értik, mindegy

lett hirtelen. Több történt

ennél. S megcsöndesedtünk.

Ekkor fölugrott egy tarkába

csomagolt, jó kemény fiú,

s egy mondatot lökött felém

elkeseredve: Egy vén majmot

hallgatnak áhítattal!

S nagyot lépve tartott kifelé.

 

Ne menj, kiáltottam,

és akkorát nevettem

tényleg jókedvűen, mi

engem meglepett, ő meg

elakadt egy mozdulatban,

s visszafordult: Nézd!,

mondtam neki, leírtam

tegnap este, amit most

kimondtál, jambikus sorok:

 

„Barátaim, belátom,

egy vén majom vagyok.”

Nem hitte el szemének.

S dőltek a nevetéstől.

Ő megkövülten állt, és

ingatta fejét hitetlenül.

S odamondta: Bocsánat…

Ülj le ide, s fejezzük be

ezt a történetet.

Tétován nyúlkált egy

szék után. Amit akart,

s titkon én is akartam,

beteljesedett. Most is

leszólt, mondott s kérdezett.

És minden egyre jobb lett.

Élet vibrált a hangzavarban.

Végül nagy taps és kézfogások.

Ne mondjátok, hogy nincs csoda.

Az kellett nekem, hogy a pohár

beteljen, mondta az állomáson.

Betelt?… Színig… Megvárta,

míg elindult a vonat.


Szilveszter

 

Huszonnegyedik órájában,

csöndre s szellemre

képtelenül, előbb

itt-ott, akadozva,

majd robbantásokkal

megtűzdelve az estét

belejön, sziszeg, szikrázik,

éjének nekiront a poszt-

-modern-poszt ujjongás,

végül mind gyorsabb

sorozatban éjfél felé

dübörög; eszét vesztve

petézi fényét a Világ.

Durrogtat, nem tud örülni.

S lelassul. Csöndesedik.

Elkókad. S tehetetlenül

sötétjébe visszamerül.

 


Rézbőrű asszony feketében

Uriah Heep-nek

 

A csibcsa-inkák ezüsttálon datolyával s arany ékszerekkel fogadták a partraszálló spanyolokat. Ezek, amint kitapostak a vízből, a gazdag ajándékot vasállványos nyílpuskáikból vesszőzáporral viszonozták. (1495–1497)

 

Rózsaszín-talpú, majdnem

fekete asszony tart lefelé

a tengerparton, hosszú

tollak hátracsapva boglya-

-hajában, mint őseinek,

talpai meg-megvillannak,

belelép a sekély vízbe,

áll a karcsú, fekete csönd

a bokáig érő sastoll-

-kapuban, aranytól lángol

a pirkadat a sötétkék

szemhatáron, sokujjú

pálmalevélbe fésülnek az

első sugarak, fekete ingben

az asszony, meztelen vállig

a karja, gyönyörű rézbőrű

ikon, gyöngéden fog egy

kis, mélyzöld koszorút,

narancsvörös szalagjait

szél libegteti, bogyófürtök

pirosozzák az örökzöldet,

szertartásosan csúsztatja

a tengervízre, kissé meg-

löki, ráfordul koszorúra

a szél, s bukdácsol befelé

ez a megfont, földöntúli,

szerelmes ölelés, ring,

távolodik, gyűrűnyi csak,

most érkezik egy irgalmas

cápa, sebesen szeli a vizet,

a kivégzett sugárzásért

elfogadja az emlékezetet,

s foga közt a jaj-koronával

lemerül, bűneitől mint

megsúlyosodott szív;

pedig ártatlan.


Parafrázis

Halmai Tamásnak

 

Előbb csúfosan meg kell

buknia – azután már száll

alá, puhán húzza az éj le

Isten kezéből Isten kezébe.

*

Az egyik csöndbe’ van.

A másik szónokol.

Egyiknek menny a szó.

A másiknak pokol.

*

Nyugodnék én Tűzföldön is.

De itt – hogyan? Ha súgása

állandó izgalomba’ tart?


Hétrét

 

Vasba öltöztettél.

Benne szorongok, mint

óriás meztelen csiga.

S hogy szabadulnék, inkább

szorulok hajlataiba.

 

Kint lecsapta a rostélyt

valaki. Éles fényrácsok

szeletelnek engem, s a sötétet.

Én se vagyok napfény, de

a másik egyre sötétebb.

*

Mondom neki újra meg

újra: szeretlek… Ám ő is

állhatatos: „A-betyárját,

hányszor rántja le ugyan-

arról a vezércselről

ugyanazt a leplet.”

*

A szörnyűeket, mik néha

kiszaladnak a számon,

térdek alá párnákká puhítod;

így tette kérubjaivá

ellenségeit Áron.

*

Lassan hűvösödöm,

kikapcsolva, mint

a rezsó; legkülső

köre már fekete,

befelé pirosabb,

csak a közepe vörös

– de az izzik.

*

Bekiáltod:

elhűl a leves!

Miért esik oly

jól ez az „el”

a „ki” helyett?

Örömömbe föl-

ugrom; ó, mely

szerény jutalom.

*

Nem feledem, Rod Stewart

a rekedt hangod,

sikongó könnyűségeidet,

a suttogást, hogy vitorlázni,

szállni, lebegni szeretnél

örökké: I’m sailing…

Nem teheted, Rod, ha

a vágy csak a testé;

megihletett a mari-

huána, meg az LSD.

Minden rossz, ami nem jó.

De ami jó, nem flangál

– rejtekezik; a rosszban

is föl-, s megtalálja magát.

Nincs listázva a jó.

Lehet bármi. S titkaiba

én nem akarok belelátni.

Szállni szerettél volna, Rod.

Nekem ennyi bőven elég.

*

A világosságra a sötét-

pártiak nem sokat adnak.

Bár ne tennék; hogy lát,

nem hihetik el a vaknak.

 

 

Valaha

Lao Ce-nek

 

A mesterek a szellemből

lassan eltünedeztek.

Se jó maró, se munkapad,

se szikrahányó eszterga

nem várja vissza őket.

Kiszórták mind lomtalanításkor.

Persze nem értik a vadak:

szabadnak lenni s látni –

egy.

A mesterek tengerben úsztak.

Sziget sehol, szájukig ért

a víz, mégse fuldokoltak.

El-elcsípték a végtelen

égtájnyi szárnyavégét,

s kapaszkodva repültek.

Akárhová. De (még a lábukat

lóbálva is, megázva, fésületlen)

méltósággal, mi nem ruha;

nem csúszhatott le róluk.

Örökké éberek: fölülről látták,

ellenség bújik meg víz alatt.

Behavazott északi földön,

jégcsapként olvadozva

minden kézből kicsúsztak.

Sugárfonatként, szétindázva

fejükkel nyáridőben

hajladoztak mindenfelé.

Aki szabad, átláthatatlan.

Majd hirtelen fölgyulladó

fénycsóvaként szurkáltak át

harapni jött idegen éjeket.

Jót nevettek e szóra: én.

Nem tudták, mit jelent.

Mi Út vagyunk, mondták

csöndben, vontatottan.

És faragatlanok. S meg-

telve színig, üresek.


Azértis

 

Ha ez nem ront, hát ront más.

Versbőrt fúj föl a pangás.

A téveseszme bája

úgy terjed, mint a nátha.

Műszikrát szór egy isten,

bederridáztak itten.

Részegen hablatyolnak

szipus nejlonszatyornak

súgva, lehelve mámort,

s a „fényt belépik”; kár volt.

Újként riszál az ósdi

posztm.-poszt kirakósdi.

Hektikásan hebegve

csukladozik a renyhe

agy-szél, liha, borong-gáz,

mosolyban fogcsikorgás,

erőlködik a szem-rés,

hogy babonázna; …elmés.

Ess már neki a húrnak,

különben fölpuhulnak!

Ó, én havas reményem,

hogy teng túl én az énen!

Lehet csik-csuk vagy bármi,

de azt meg kell csinálni!

Nem odalökni habnak,

s ettől „mi” megpukkadnak.

Na-jó, tudom, mi könnyebb:

molekulák/ok/ jönnek

versben kalaplevéve,

s meghajolnak, köszönnek;

így volt tízezer éve.

Mi egybe’ van, ne kend szét,

tömörítsd, hátha kell még.

Szép voltál nőnek, Angyal,

de elteltél magaddal.

Szétterpesztett öledben

csontváz köpül most; ketten

becéztük a szerelmet.

Csak nézlek: mi segíthet?

Már-már nem értem, hogy’ van,

de azt igen, hogyan nincs;

hajtsd meg kép-csordád, Hopkins.


Fátyoltalan

 

A szembesülés elkerülhetetlen.

Nem térben, tornácon;

legbelül.

A véghetetlen mélység

színéig fölmerül, meg-

áll, szelíd, és vissza-

tükröz. Kínoz a ragyogása.

Teljét nem bírjuk el;

létünkön szűri át magát.

Most, hogy hályogtalanul,

mért éppen én vagyok,

aki megérti pontosan:

átvilágítástól oszladoznak

bűnök okozta zúzódásaink.

Elemésztve növekszünk.

Jól álcázott halálunk

szívesen újra elborítana,

csúsznak le rólunk mégis

hálószálas foszladékai.

S éledezve megébredünk.


Csomópont

 

Nem fölbukkan olykor egy-

egy, elrajzoltan, hajjal

vagy kopaszon, görbe vagy

pisze orral, ránctalanul

vagy varangyosan, mintha

rubeola pöttyözte volna

gyerekként, nem; tolonganak

benned az arcok, akarod

vagy sem, viharos szülési

sebességgel, követni s meg-

gátolni se tudod, bent ki-

béleltek türelemmel, hogy

bírjad az arc-záport, s mint

kőgörgeteg omláskor, élőn

zúdulnak alá benned, haj-

szálnyira pontos fej- s váll-

mozdulatokkal, fénnyel ütve

napon, árnygödrökkel este

a nyírfa alatt, a holdas

kertben, orruk uralta

arcrajzukat feledni, ki-

törölni nem tudod, ők-ké

(ék-kő) lettél, százszámra

jönnek, áttünedeznek egymáson,

mutatják magukat sapkában,

nyakuk puha sálba tekerve,

elsuhanni látod rajtuk a

szerelmet, a kételyt, le-

sminkelt bűneiket, ahogy

alászáll (arcbőrre küldve jelét)

a rejtélyes lent vonulása

a test barlangjaiban; nem

futtatja mondatait agya-

fúrtan, csak néz s befogad

az alázat;

csevegők piaca, elevenszülő,

körfolyosó, pajta s temető

vagy.


Kint, bent

 

Itt ácsorgok, s már mióta

ebben a kalapács-nehéz

kulcsra zárt kapuban,

hogy bemehessek, végre;

Ferenc is így tapogott,

s várakozott a hóban.

S egyszer csak hallom:

Miért csuktátok rám,

fiúk, ezt a karantént?,

kiáltja bentről a Bárány.


Annyira

 

Azt hiszem, a szerelem semmi más, mint a test szörnyű erőfeszítése, hogy ő is oly végtelenül szabad és örökkévalós legyen, mint a szellem, tehát, hogy szellemmé váljon. (József Attila levele Vágó Mártának, Pest, 1928. okt. 12.)

 

A létezés izzás-fokán

ellobban minden különbség.

Most, hogy heves harc folyik

a töredékekért, s fonák egy

épkézláb mondatot leírni, sőt

elgondolni is, korszerűtlen-

-te, gyermekmeséket olvasol?

Gyönyörködve? S tanulsz

belőlük vén korodra? Kiben

a létezésnek hajszálvékony

tétjei túlfeszített húrokként

remegnek, nem szégyelled magad?

Hogy illik össze ezzel az?

… Én nem illesztgetek. S nem

is –gatok. A mély sötétlés

hallatja meg velem, hogy a

földmozgásnak vannak neszei,

ahogy belül csattint már

az olló fémesen, mielőtt

megélezett száját kitátaná.

S vajon ennek az egésznek

van neve? És ismered, ha van?

Mondják, hadarják, beléd verik

álneveit: egyik sem igaz.

Tudod, a Föld kissé ferdén

forog, ami létérdekünk.

S ki tesz azért, hogy tengely-

ferdesége megmaradjon, minden

mesterkedésünk ellenére?

Magam múlok, halok, változom

a láthatatlan eltéréseken,

egy-egy parányi, de átélem,

hogy végbemegy; létével felel

az ember, ha tett, ha mulasztott.

Mozdult-e, tűrte mozdulatlan.

Jó lenne már lehántani leples,

tömérdek, hártyás burkainkat –

tömeghalálunk volna az,

mezítelen, géppisztolyos

igazság-zűrzavarban.

Benti rezzenéseink egyképpen

ölnek s mentenek, mi meg

ötvösmunkával fabrikálunk vádat,

lejárató busó-álszenteket,

homok-szelíd rágalmakat,

némák figyelmét félelemből

elterelve, s áttetsző téglából

rakjuk magasra elítéltetésünk’.

Áll majd ez a város, nem inog

abban a túlvilágításban, mely

közeleg, suhog, de simogat,

izzása szólít, mozgása illatoz,

s elképzelhetetlenül szeret;

ez lesz ítélete. Menekülnénk

előle, de ő van mindenütt.

S különben is meggyökereztünk.

A Hegy körül a látottak mind

fölvonulnak, az elgondoltak is,

s ahogy mások látványa voltunk,

egymásnak sugárzó látomása;

több leszünk, hozzánk

adódik a gyanútlanokban

keltett vágyak futótüze, népe,

letarolt tája, szikrás éneke,

s a keserűség folyója ránk

fröccsen, zuhog alá feketén

a tiltakozás állókövein.

Percről-percre voltunk mindene,

pillanatra, vagy teljes hosszán

élt időnkben valakiknek, sokaknak,

s talán – iszonyú – mindenkinek.

Nem tudtunk róla? Az lehet.

De ő tudott. Most kiszabadul,

szökik belőlünk, mégis meg-

tart ölelve, mivel önmagát

nem képes tagadni. Benne

vallomássá leszünk, leg-

mélyebb sajátunkat beszéljük;

kimondja végre titkát

mindegyikünk, ahogy a Nap

ontja leglényegét, de itt

fogyatkozástalan’, mert

mérés, mennyiség, anyag a

test s forma javára megszűnik:

határtalan járunk-kelünk

a folyton új, s újonnan föl-

táruló – szent – Létezésben.

Itt mindig előbb tudunk,

nem lesz többé utóbb,

majd apadva szétbocsátunk,

hogy ismerhessünk másmilyet.

S minthogy a Föltámadt az Ős-

tudó, kinek szók ürügyén ég-

képek fordultak ki száján,

kozmoszt villogtat beszédünk;

ácsolt halottas fa-ágyról, s

szerelemből a teremtést fény-

infekcióval ő szórta meg…

Bizony, Attila, annyira.


Sejtelem

 

Ahogy forgattam, s kezdtem

benne lapozni elölről

hátra, hátulról előre,

s itt is, ott is bele-

mélyedtem, s rövidesen

be fogom tenni, szóval

ezt az egészet, alig-

hanem félreértettem;

de nem akárhogy,

mert – tökéletesen.

Akkor pedig ellenem

hiába kapálózik:

a magja vagyok.


Könnyű igában

 

A gondolkodó erő a szeretetképesség függvénye. (V. P.)

 

Mindig jókor születnek.

Fejtartásuk, gyalogló

léptük megsejteti:

régi időből képesek

új korszakot csinálni.

Belül a térdeplés örök

derékszögében élnek.

S nyújtózkodnak vele

jó magasra kívül is.

Kosárba így szedegetnek

gyümölcsöt kertjeikben.

Naphosszat illatoznak.

Pedig izzasztja őket tél,

alázat, hőség, bűntudat.

Bizony, ez a könnyű

édes ugyan, de nehéz.

Föltűnnek mindenütt,

ahol halál van.

Segítenek egyedül befejezni.

Nem beszélnek mellé

kedveskedő mosollyal.

Magányuk mosolyog. Mi azt

sugallja, nem magányosak.

Csöndjükben a világ

letáboroz és elcsitul.

Oly igen vannak s néha

egyszerre több helyen,

hogy nem is látszanak.

Nem kedvelik a mérleget.

S nagyságról, jóról, erényről

ha szónokol valami rangos úr,

kitartóan a földet bűvölik;

de kéne már, hogy essék.

Nagyon tudnak nevetni,

mivel sűrű sötétbe kell

belenézniük, s ez fenyeget,

majd elnyel mindenestül.

Mégis innen riadnak föl

tájra, emberre, égre,

különös lódobogásra.

Nyitottak, mint széttárt

táblával ablakok. Éjfél

után maguktól becsukódnak.

S mi föntről súlyosan rájuk

ereszkedik, alája fekszenek.

Mint a holtak mozdulatlanok.

Ilyenkor jön a kórusének.

Szárnyát fölszegve átvonul.


Többet tessék pihenni

 

Na-igen, persze, tudom.

Jól is esik leheverni.

Csak ne volna az a

fekvőhely, bárhol van,

s bármilyen, nyikorog

vagy olajozott rugókon

huppan, csak ne volna

a semmi

domborodó melegágya.


Szenvedéstörténet

 

I.

Kétévesen a kismacskám

fejét egy kővel eltaláltam;

nyitott kanálisba szédült.

Hallottam, hívott, nyávogott.

Először dobtam életemben.

Sírtam nagyon. Belázasodtam.

Nem az, hogy rossz vagyok.

Később, hogy fáj a hús,

izom szakad, ín túlfeszül,

erős a bőr, nehéz átszúrni,

nem az, hogy megütöttek,

tágra nyílt a rebbenéstelen

szem beteges gyűlölettől,

hideg gyanakvás beton-

roncsok közé tuszkolt,

nem az, hogy a hegyoldal

lecsúszott épp előttem

alattomos robajjal, nem,

hogy a Tom rám emelte forgó-

táras revolverét, s lőtt is

mellém a falba s nevetett,

hogy lökdöstek, mint csont-

golyót a zöldposztós asztalon,

 

II.

hanem hogy – s beláttam –

érthetetlen, milyen s miért

vagyok; el is fogadtam: úgy

kellene, ahogy a többiek;

de nem ment, s nem tudom

azóta se; ezt büntetik – jó,

és végül megnyugodtam.

Mert ha hó hull, mindig fehér.

Ügetnek gyönyörű lovak,

s dúdolnak is félhangosan.

Minden kannának van füle.

Kisfejszével aprítom a gallyat.

Ha létrád van, de csak

ereszig ér, ég felé lépegetsz.

És nézni úgy kell, mint

a láng, de szemhunyástalan.

S minél inkább mindenki

vagy, annál jobban magad.

Nyitott tenyérrel élj.

S merítsd meg óriás-

forgáshoz krétaporban.


Fátyoltalan II.

 

Erőnket meghaladja bár,

folyton magunk fölött

ítélkezünk. Nem évre, nem

bíró kimondta büntetésre;

a tét, hogy ama titkos

mérlegen mennyit nyomunk.

Majd sor kerül újjáteremtő

védőbeszédre is, de azt

csak Ő. Míg térden ámulunk.

Vagy mint a pap, hason

feküdve szentelésekor.

Rövid beszéd lesz. Szó-

tagnyi. Még annyi sem.

Mint egy szárnysurranás.

Édes jelenlét. Sóhaj; hogy

van ugyan miért, mégse

féljetek. S megértjük.

Végre nem lesz szavunk.

Hullámzó zümmögéssel jön

az örök, s mindent, mi el-

veszett, tetézve visszaad.


Richter

 

Meggörnyed kissé, s kimért

léptekkel jön befelé;

egyszál gyertya világol

a zongora föltámasztott

födele alatt. Csönd van.

Ahogy maga alá húzza

a háromlábú ülőkét,

a mandzsettából elő-

bújtatja a csuklóját,

az bár ösztönös, mégis

ítélet. Csönd van.

Gyors, mély fölütésben

olajozott vaskapu nyílik,

s fékentartva árad ki a

vihar. Az meg tolja maga

előtt Schumannt, aki most

tenger. A partra kicsap.

Nem rombol, elfekszik,

s visszazúdul a szigetekre.

Richter megkegyelmez az

első tétel után. Nem mozdul.

Egyetértő köhögés oldja föl

a szorongást. Torkok körül

a szépség szorítása lazul.

Richter vár. Alkony-díszítette

talárt ölt magára a tenger.

Érik a kinyilatkoztatás.

Elszabadul. Nincs zúgás.

Üveghegyek töredeznek.

Nincs kép, szerkezet,

mintha, talán, jelző.

Nem hasonlít semmi semmire.

Csak zene van, az, ami, ő,

vagy más, mindegy, hangzat,

hangfolyó kanyarog szüntelenül.

Rajtunk át, bennünk, édes

a nem-értés, a nem-tudom,

a nem-vagyok, s ha igen,

üresen, hogy telítődjem.

Ez a csillámló vízár

gyűlöli a nagybetűket,

sziklát, a félelem sem

akar előle menekülni.

Richter ülve üti, veri,

vezényli, simogatja az

áradatot, hang-szobrot

emel, s hagyja beroskadni

a vízbe. S fölnéz mereven:

most kel titkos útjára

a fehér gólya, szárnyával

int egyet, beletörődve:

át kell úsznia rebbenés

nélkül a végtelenen.

Richter nézi két hang-

-omlás közt, hogy’ tűnik el.

A végletekig feszített

csönd elpattan, kitör az

öröm, széklárma, kiabálnak.

Cseppfolyós rémületek

elapasztva a szívben.

A darabos majd szét-

porlik Rahmanyinovban.

Van, aki sír. Arcát befödi.

Idegesek a végítélet

vámszedői: csak az ujjongás

ragad el. Nem érv a csoda.

Villámlásai vannak a létnek.

Richter szerelme kemény.

Arany abroncsban lángol.


… de mindörökké

 

Az első számú üldözött

itt Isten. Visszavetett

szeretete az emberben

pusztító méreggé változik

/miatta össze-vissza ől/.

Istenben szenvedéssé.

Ámokot fut az önimádó.

Magának gyújt alá.

Luxusba fojtott élete

pálmaligetes tengerparton

egyszerre forró és jeges;

nem unja el, de mindörökké.


Opál beszéd

 

Nincs arra semmi

biztosíték, hogy jön.

Mint falra salétrom,

életemre kiverődik a

várakozás; nem fogják

lesöpörni.

Elnevetem magamat.

Ez most válasz

a csöndre. Ami ön-

maga titka, noha

mindig újra üres.

Benne – karfátlan – ülök.

Csak ki ne vessen.

Az, olyan, annyi ma is,

mint amikor először

ért papírhoz a tollam.

A többi párka-kezek

szőtte meglepetés.

Türkiz lelki folyondár.

Sebesen forgó

noosz-szféra-rulett.

Csillagrend, szótenger.

Szerelmes értelem-évad.

Sejtelem-tény-labirintus.

S magam is, aki élem

az én-t, s tagadom.

 

Kivetettség, végre meg-

értettem: ez az

egyetlen meleg otthon.

Ahogy rámgőzöl a sötét.

S fél a világosságtól,

mi szétlökve izzó ereit,

nem tűri a derengést,

a fölszabadító reggelt,

bontakozó panorámát.

Elviseli az éj sűrű

húsát, s csontvázként

beleáll. Hordja. Csak

ezt a Lét-metszette

sebet, ezt az ezüst-

ajkú kiáltást akarom.

Kontrában élek, füttyre

éberen, szimatolva, mint

a vadászeb.