A szerző a könyv megírása idején a Nemzeti Kulturális Alapprogram
alkotói támogatásában részesült.
A középpont a kép, amely nem díszítő eleme a
versnek, nem valamely eszme kifejezője, ha-
nem „csomópont vagy sugárzó agglomerátum”,
vagyis egyszerre értelmi és érzelmi föl- és
összevillanás egyetlen lecsupaszított moz-
zanatban… A költő nem „érdekes” vagy „egyé-
ni”, hanem elszemélytelenedve, passzívan
várja a benne létrejövő egyesülés pillanatát
T. S. Eliot
Inkább semmit se tudj, mintsem hogy félig-
meddig tudj sokat. Inkább saját szakálladra
légy bolond, mintsem bölcs … idegen szájak
íze szerint … az alapokig hatolok: mit számít,
nagyok-e vagy kicsinyek, mocsárnak nevezik-e
őket vagy mennynek, elég nekem egy arasznyi
alap … csak szilárd legyen.
Zarathustra – Fr. Nietzsche
Az új költészet formáját – nagyon úgy néz ki –
a Bibliától kölcsönzi: versekre tagolt, áradó
próza /lesz/.
Oskar de L. Milosz
Kontraszt
Ne forgassátok senki
feje fölött bunkóként
az igazságot. Élet az,
világosság, irgalom,
mégis váratlan erővel
megvagdossa a csöndet,
vihart támaszt, s mint
kétélű kard, metszi el
a rossztól a jót. És
szórend, törvény, szerelem,
virtuóz dallama létnek,
nyelvezet is, utolsó szárny-
rebbenése a halál-madárnak.
Fénycsillámos ködként
forog egy karcsú férfi-
derékon, és meztelen
talpak lassú lépte a
visszakunkorodó farkú
skorpiók közt…Tanuljatok
a gonosztól, mondja a
Férfi s mosolyog: az,
mivel súlytalan, légiesebb.
Kecsesen ringatva magát
hozza a tányérjait, ki-
porciózva édes életben
a mérgét, mazsolázott
hab rajta s marcipán-
reszelék. Koccanás nélkül
leteszi. Émelyítő. Művész.
… Mosolyog újra a Férfi:
Nem kell kiabálni, fiúk.
Álljatok föl az asztaltól.
Biztosan kitaláltok.
Mérleg
Bizony nem súlyra, el-
robogó szerelvény-folyamatra,
nem; esetről esetre.
Ugrást, tánclépést, mozdulatot.
Latra teszem minden (jaj)
szavamat. Én most ezt az
érett személyt mérlegelem,
mint az egyetlen kozmoszt,
mely kinyújtott kezembe
adatik. Sáfárkodom a vég-
azonosítás pillanatában.
Azt hiszem, át fogom ölelni.
Mint egy csatakos csecsemőt,
nem iszonyodva lobbos
pörkjeitől, s leteszem
az ő lába elé. Az a csönd,
ami itt van, lélegzik.
Megmerülök… Nem vagy
egyedül, mondja, jönnek
mindenfelől, tenyerükben
hozzák veszteségeidet,
csutkás aranyalmákat.
Életerő
1.
Egy frissen operált
a kórteremben fogta
a színig telt műanyag
kacsát a műtött
szomszéd ágya alatt,
s idegen húgytól
lucskos kézzel vitte
a WC-be… Egyikük
gyönge az életre: a
sunnyogó lábadozó-e,
aki alvást színlelt,
vagy a másik, a Senki?
Fájdalmában alvatlan
meg kellett hallania:
a szomszéd nyöszörög
s rázza a remegés;
… talán mégis a
„lelki szegények”?
Nem a méltóság, rang,
sztár, cifra tudat,
estélyiben a hattyúba
oltott kobra, a sakál
frakkban?
2
A mentőkutya hörögve
kaparta a romhalmazt;
ember nyöszörgött
alul, ő nyüszített
fönt szüntelenül.
Mi köze van egy
hindu, maláj, oszét,
magyar, türkmén,
borneói gyerekhez?
Nem mindegy neki,
él-e, hal-e? Egyre
kapart fölvérzett
karmaival, pedig
már nem kapott
életjeleket…
Ki volt ez a Mancs?
Ez, s az
Philippe Petit-nek
Ez, mikor két óriás-
torony között, egyszál
acélsodronyon, hosszú
keresztrúdba kapaszkodva
táncol, mókázik, lépeget
viaszsárgán a figyelemtől,
s hallgat keményen,
kő-bénaság kísértgeti,
reszket s fölujjong,
bizony, imádkozik.
Az akkor sem, ha ajkán
kegyes szavak tolonganak.
Kérdéses beszéd
Fr. Nietzschére
Gyémánt-lángú tüzeddel
habozás nélkül nekirontottál
az alantasnak. Nem kímélted
az „égieket”. De sem ő, sem
ezek nem voltak soha égben.
Ott tünedeztek a kisszerű,
begombolt, mohón sértődő
nyárspolgár kebelében, ott
is érte őket utol a feledés.
Utánad már nem szabadna
sok szót ejteni róluk…
Ám a Halottal te se bírtál.
Ő nem „idióta”, hanem az
egyetlen Szolga. A többi
csak úr, úrfi, uracska.
… Micsoda tékozlás. Hitted
erősen, kőbarlangjában
lángod végleg elemészti.
Megrendült tőled a század.
Rombolva, de átrendezted
a tájat. Állítottál bizonyí-
tatlan bizonyíthatatlant:
új élet-e az, mit a hegyről
harsonaszóval bejelentettél?
S ha új, élőbb-e? Mámoros
ideákat az elefántlábú
valóság helyett? Ó, Zseni:
„Intellektuális becsületességet”?
Inkább parasztablakban föld-
illatú muskátlikat, vörösen.
Mindig téved a gőg: lekiált
a járóbetegeknek, aki élni
akar, „jöjjön ide föl”?
S lent nő a tömeg. Vár.
Csöngenek-e fülében a
vidám tudomány rózsaszín
énekei? Mankóját elhajítja?
… De ha kiárasztod a vizet,
ellenfeleid miért a térképen
akarják visszaterelni? Gátat
építsenek magasabbra, vagy
a megújult humuszba vessék
a magot. És ha vakmerő
szellemed nincs ínyükre,
méltatlan dolog veszteden
örvendezni; fontolják meg
haragod… Ki borult
közülünk sírva nyakába a
konflislónak, mielőtt kis
híján agyonverte részeg
kocsisa? Te.
Messzire hangzó kiáltás
vagy. Van még valaki…
Az ellenlökés megerősít.
S szétmállaszt a hízelgő.
Profán
Egyik oldalon pálmaliget,
másikon szellemi gyilkos-
tó, a hazugságok rézoxid
tartósította fenyőcsonkjai
állnak ki belőle, itt tigris-
csapdák liánhálóval betakarva,
ott városnyi svédasztal, föl-
tálalva rajta a világ, mély,
pöffenő mocsaras arrafelé,
megbújó anakonda a tányér-
levelű lótusz alatt, túl-
oldalon egyszerű kőház a
fűben, ajtaja nincs, süt
ki egyetlen ablakon át a
benti virágzás, kezdettől
illatozik, emitt furcsa
sereg, lompos farkuk van,
szőrösek, meztelenek,
derekukon fegyverrel
tűzdelve a széles bőröv;
csak ölni akarnak – ebben
a tájban mint zakatoló
búvópatak kanyarog
s föl-le bukdácsol
végtelenítve az agylépcső.
Tényállás
Radnótinak
Lusták voltak keresni
néked egy juhhodályt az
éjszakára, s különben is
fagyott, s esett, hát agyon-
lőttek… Nem főbe, agyon.
S mivel koponyaburok
védi az agyat, a csont-
boltot kellett golyóval,
eggyel, közelről átszakítani.
A cél Radnóti agyveleje
volt. Értitek? R.M. agya.
S minthogy a csőhoronytól
a lövedék tűztengelye körül
forog, magánál kétszer
szélesebb csatornát fúr,
csipkézve véres alagútját.
Tarkónál átlósan be,
és ki az orrtövön.
Láttatok már meztelen
agyat? Akár egy puha
csillag, ha van ilyen.
Szürkéssárga, rózsaszínű.
Nem tűri az érintéseket.
Szikét, szúrást, rugalmasan
kanyargó acélszálat igen.
Erős, szabad és engedelmes.
Fél tőle az ember. Bámulja,
mint hűvös, vakmerő és
hallgatag kerúbot, ki
szárnyát összecsukva vár.
Tekervényei mozdulatlanok.
Korona. Önmaga ékszere.
Zárt fészke létnek, gondolatnak.
Már-már letérdepelnél.
Ha nem volna füledben ott a
szörnyű fütty s a reccsenés.
Súgás mollban
Ha csak annyi volna, hogy
na, én most rákoppintok az
orrodra, s cserébe megsimítom
a hátad, üsse kavics; az igazi
baj: nem tudom olykor, mit
tegyek érted. Mindenre kettőt
mondasz: igenbe’ nemet, nembe’
igent; mindig is így volt?
Milyen nyelvet beszélsz te?
Kéklila kegyetlenség szűri
türelmed. Esőcsíkos kőfejen
látom az arcod, egyenes nyak
tartja erősen ezt a virágot.
Forrón sütök rád, mint a nap,
mely begurult a verandára.
Lassan fölmelegedsz. Éber
alázat bujkál pillantásodban.
Fokonként minden elnehezül,
mégis benned kóborol az az
ezüstös juhnyáj, mely valaha.
Pásztor után kajtatva
össze-összecsöndül
a tumultusban. Most ferdén
állsz, s mereven, mint a meg-
roskadt obeliszk. Távolodó
szerelem a szemedben. El
ne menj. Le s föl emelkedik
a paplanod fektedben. Aludj
csak. Éledezik a reményem.
A holnap reggel, mint egy
fél zsömle vajasan enni,
harapni kívántatja magát.
Mézet csorgatunk a teába.
Két félre bontjuk a vörös
ringlót, szemezgetjük a
szőlőt. S újra. Mégis.
Csöndben. Aranyban. Örökké.
Inter-mezzo (szoprán)
- 12. 31-én, estefelé
Ne siess, haver, állj má’ meg.
Jó, nem vagyok úri gyerek, de
te ki fogsz bírni… Aszondja
a Misi, író vagy. Igaz? (Igaz).
No, akko’ hegyezd a fülecskéd.
(Vihorászik, nézi a hatást).
Van, ó’vastam, van ez a
Haúsz Úr s Balta-zár, nem
is tudtam, hogy már a fejszét
is e’ kell zárni, he-he-he
(Pedig azt aztán el kell…).
Szóval nyomába szegődött
egy, nnna, egy rosszsorsú,
… igen, targikus, trak…
trakigus szent asszonynak,
megszánta, érted?, találta,
api, azé’ ez nem akármi, ám,
főleg ma, ugye, bár tegnap
volt, de az mai, fölfogtad?
(Kiabál) Hiába volt tennap,
mi-a-tegnap? Hát az, hogy ma,
érted ezt, írókám? A sok finom
sütemény, mint én is, megszánná?
Meg hogy azután csak annak
élt, amit mondott neki az a
láng ész, az a látó asszony,
meghalt ez-e, az-a és …
na, ez a poén: … Misi, adj még
egy felest, hopp! … Lent van.
Most jobb. Érted? Senkije, és
csak tengődik, meg ír, senkije,
tudod te, mi az? … S a Haúsz
rá se füttyentett a sajátjára,
ki az (ordít), aki itt rá se
b… (közölhetetlen) a magáéra?
Hee? Talán te? Nehogymá’! Ap…
apopró: neked hány könyved van?
De ne hazudj, jó? Most ne…
Na? Ki-vele! Hány? (Harmincnégy)
Mennyi? Nem semmi. De smafu!
Világos? Sma-fu! … Ennek az
asszonynak, valami Ad-lé-ne
de Sper (hakni…), jó, mi?
Ő már mókázik ezen, te meg
levegő után kapkodsz, mé’,
mi van? Belül nyüszítesz,
és? Nyüszíts csak … unod?
Nem? Jó. Akko’ mondom:
szóval neki ötven könyve,
ismételd meg … nem érdekel,
ismételd, hallani akarom, te,
Misi, ne b… (közölhetetlen) –
gass, nem finnyás, látom rajta,
birizgálja, hagyjad, érted?
Ötven könyve – kiadatlan!
Az ötszázmillió szemét mehet?
És te? Megírtad vó’na a
negyvenediket? … Az-ám!
Még az ötödiket sem, nnna.
Köszönlek! Bár firkász vagy,
ehhez képest elég frankó,
egy nagy bajod van: nem piálsz.
… Tátod a szád, mi? Ó’vasok
én, apikám, nem csak iszok,
s bebújok minden lyukba, értsd,
ahogy akarod, bent fűteni
ó’csóbb… Jó volt kibeszélni
magam. Ha van anyud, heveredj
mellé újévben, melegedni.
Áldjon meg téged, aki tud.
De azt még megsúgom neked:
mindenki menjen a francba,
lakjon télen erdőszélen
nejlon alatt, ahogy én,
azután áriázzon! … Ők
valakik! (Kiabál) Érted?
(Ordít) Valakik! A többi …
(Eltántorog, a lámpa alatt
sokáig integet. Nevet is.
Fönn a karom. De nem nevetek.)
Majd az a bál
Boldogság? Ne mulattass.
Én – ezekkel?
Vagy ami egykutya
(jobb tán kicsit):
velem – ők?
… Nem innék mérget
rá, hogy igazad van,
de látom, amit te.
Előbb majd a nagy
barna tölgyfakapu
kilincsét keresgéljük,
azután óvatosan
lefelé… Épp az imént
taszították be. Mégis
lassan sokasodnak bent,
meg a bánatok is kint.
Fülünkben a kürtszó:
Gyertek, gonoszok!
Végre. Mehetünk.
Mekkora ének hallatszik.
S neki az ajtónak,
de kitárul… Hej,
jósok, minden szép-
szavú szentes, jókodó,
s ti is, sztárbélyeg-
árusok, fémszélű
pezsgőspultok mímusai,
kezdhetitek gyakorolni
a kopogóst a Parádéra.
… Nem olyan lesz.
Hajnal, július, pokol
Először egy kis busz
áll meg. Közvetlenül
utána még egy. Majd
a harmadik. Mind fehér.
Ajtócsapkodás. Mint mikor
egy bepálinkázott, száz-
húsz kiló körüli medve-
bocs a lábhiányos zongora
basszus billentyűinek
nekiesik a tappancsaival,
és tombol rajtuk kéjesen.
Eddig csönd volt. S hajnal,
ötórai. Most hirtelen el-
szabadul az ember keltette
orkán-hadova. Szóforgatag.
Mi történt tegnap, ez meg az
bemondta, megmutatta (s mi
rosszabb:) megmondta, be-
mutatta. Csukladozó nevetés.
És: Úgy kellett neki! Na,
láttad vón’ a félpofáját!
… A romos ház a tizenöt
embert lassan elnyeli.
Kis csönd. Fémes motoszkálás.
Aztán a gépek. Próbálgatás.
Dobhártyatépő morranások.
Omlik a fal. Vasoszlop dől
fölszaggatott betonaljra.
Egy – három – öt… Én meg
az ágyon mozdulatlanul.
És kalapácsütések. Most!,
ordít valaki. Ledöntenek
falat egy öntött lószoborra.
Tíztonnás Scániát raknak
tele dombosra, s viszik.
Tetőcserép törik halomba.
S a marokfúrók. Gőzkalapács.
Dübörgéstől a dübörgést se
hallani. Csak mit, s hova.
Ablak remeg. Öreg gerendát
szeletelnek. Párna a fejre.
Izzó szavak isten, hiénák,
ember léte-hiánya ellen.
Gépek uralma rajtunk?
Náluk csiszoltabb s tudat-
lanabb kétlábúak anarchiája
- Annak se jó. Működnek
csak. És összegabalyodnak.
S kimúlnak hosszadalmasan.
Nem kell a szabad szombat?
Vasárnap, csönd, zene?
Tömegsírra edzi magát a nép.
Könnyen felejt, gyorsan tanul.
Bár kínja, mélye, bűne volna.
… Nem lenne jobb a jurta?
Patakvíz? Nyeregtelen lovak?
S nyirettyű, tánc, föloldozás?
Madár megkiáltotta pirkadat?
Skizo
Minél inkább bent, befelé,
alul élek, annál jobban
ott, kint, arra, nekem
ragyogja magát körül az,
ami, így szívesen el, oda,
messzire, ahol még sose
jártam, mégis gyökeresen
itt, benne, le a sötétig;
mintha derengő üresben
keresnék valakit, valamit
– s ott is van. Egykedvűen
álldogálok hát, ahol éppen:
mögöttem is lehetek;
látásban megelőzve és
megelőzötten a tucatnyi
milliárd molekula: én
s ők, akik egyenként
szuverének – furcsa.
Mondom, magamat megelőzöm,
s egyszer be is érem.
Akkor előre engedem:
már rég csak ön után.
Végre egybeesem.
Végre az Egybe esem.
Hagyaték
Az öreg meghalt százévesen.
Üres konténer áll háza
előtt, s zúdul belé
/deszkáira szétszedve/ komód,
s állvány; hokedli, konyha-
asztal, törött tükör, gömb-
vasköteg összetapadva, hasas,
nyakatlan korsó, nyalábra
könyv, steppelt paplan
kilógó vatta-béllel, apró
tárgyak nejlon szatyorban,
röpül kitárt ablakon át az
ötvenéves fogmosópohár – ki
tudja mért épp ez külön – ,
a holmidombon gurul le
akadálytalan, s egy rossz
cipőnek ütközve megakad,
üres karokkal összekötve
nagy csomó ruha huppan az
elnyűtt nadrággal, inggel
csurig tömött, s hanyatt
döntött szekrény hasán, s mint
hatalmas szivar áll bele
az egybenyomott kalaptorony,
jön a mosóteknő, megrakva
fuszeklival, gatyákkal, kéz-
előkkel, rojtos sálak csomó-
ban lebegnek szétfelé a
trehány óriás-virágnak
szirmai, oldaltgombolt
kamásnik, fémkanna, evő-
eszközök nagy ricsajjal,
s monarchiásan hímzett ágy-
terítőben vastag kabátok,
pizsama, tucatnyi cseplin-
cipő kalimpálva zsinóron,
s kefék, kalucsni, kufárok
cilinderes babája meztelen,
s öltöztetett lovak asztal-
nagy falinaptár karmazsin
hátteréből kiszéplenek, a csúf
púpot formálják, tologatják
az új /fakó/ lakók, nem
durván, undorodva, csak
gondos közönnyel, de még
egy hasadozó, ezüstzöld
lámpabúra érkezik, s úgy ül
a dombtetőn, mint öntüzére
ítélt nyomorúság megroggyant
koronája, s végül az öreg
lábnyoma repül, akár két
áttetsző talpbetét; és
elvégeztetett. Bekanyarodik
máris a sarkon öttonnás
két darujával a hatkerekű
konténerhordó Leviatán,
súlyosan csüngő láncokon
fölcsörlőzi a hagyatékot,
s eldörög.
Az öreg meg fényév-taposta
mezsgyén, csillagképek közt
sétál s matat derűsen, mielőtt
hazatérne, gondolván: mint
vastag botjával tette itt,
még egyet kóborol.
Ajánlat
Az arc – „mint olyan” – csoda.
De minthogy belül az,
és bent rejtőzködik,
s épp hogy megvillan
kint, ne nézzetek
túl gyakran a tükörbe.
Súgás mollban II.
Beney Zsuzsának
Két hosszú, vörös vagonos szerelvény dörgött el egymás mellett, ellentétes irányban. Az egyiken magyar egyenruhás gyerekek zötykölődtek a szalmán, fegyvereikkel. A nyitott vagonkapun bámultak kifelé. Nézték a hátrafelé rohanó földet, fákat, kiégett falvakat, romvárost, elsötétítő füstöt… A másikon csíkos rabruhás, sovány, beteg, rettegő, lekopaszított némák tapadtak a vasrácsos kisablakra, levegőért… Mindkét szerelvény nyomorultjait halálra ítélték az örök s aljas magyarázkodás nagymesterei s túlélőik. Ők mindig emberről s igazságról pofáznak, s mindig megbuknak… Tegnap: Nürnberg, Uganda, Bagdad. Holnap: Újváros, Nagyváros, Világváros.
Honnan e lassú úszásnak
vívódó gyönyörűsége?
S ha vergődik, mozgásának
fölülete – papíron – miért
oly selymesen tengersima?
S akkor mégis honnan
(benne s alatta) a sötét,
ez a durva, erős, füstben
tekeredő, kátrányfekete
láva-test-hányattatás,
ahogy sorjázik ki belőle,
mint harapásra a fogsor
a nikkelezett szögesdrót,
s a csupavér óriásszáj
vadul nyeli vissza a kórus-
sikítást; onnan? Onnan?
S ez a vaskos vonaglás
mégsem meri áttörni a
víztükör szentségét;
visszamerül, elutasítva.
S ki bátorította kígyó-
mozgásra ezt a szalagozó
félelmet, mely magasba
tart, s szétkunkorodik?
Kit keres még mindig,
holott már rég az övé?
A pokolt (szállva alá) az
emberfia-Atlasz át is fúrta,
most hordja, majd elemészti.
… Aki olvasott téged valaha,
pórusain vette magához
a szellemedben elsimuló
lélek eukarisztiáját. Ki
mindvégig vallotta, nyögte
szorongva: Nem tehetem, nem
tudom, az teszi; az tud.
Míg mások csápolnak utána,
tőled elvétetett az öröm.
Most méretlen csöndben
fényesedik benned, ég-
kékben, mint a Dunád.
Túlerő
Ágoston azt írja: Ő, ha
újra eljön, „megtorol”.
Nem torol meg – ítél.
Mivel nincs más, ki
„elveszi”, kell ítélnie.
Ezért amíg vagyunk,
keresztutat jár.
Rója engedelmesen.
Szeret, szeret, szeret.
De majd egy kozmikus
Rózsa fehér pompázatában
– nem jön – megérkezik.
Kibomlik s túlleng
időn, léten, lélegzeten.
És Úr marad.
Ez az ítélete.
És mint a polyvát,
a gonoszt szétleheli;
a Szent az túlerő.
Micsoda szerda
Azzal kezdődött, hogy – bumm! –
éjszaka háromkor dobálták
a vas – bumm! – konténerbe a
betontömböket; egész nap – bumm! –
gőzkalapáccsal verték ki
az öreg házból: bumm! … Háromkor.
Java éjben. Megjött a pokol.
Itt van már évtizede, tudom én.
Általános a föl- és elpuhulás.
Esünk szét darabokra, mosolyos
morbiditással. Tapsolva. Gatyában.
Újra s újra eltörölnek minket.
Szétmossák, ami egybe’ maradt.
Hetenként durrogjon tűzijáték.
Mert a piros polgármester nagy-
papa lett. A Janka pincsinek
párja akadt. Kinyitott az
ingatlan-iroda, a rőfös, meg
a Jázmin-fodrászat; az utóbbi
hátsóhelységes kupi is. Jött
a kukás, dél helyett kora reggel.
Futás a tartályokkal, épp jókor.
Tíz van. Csöngetnek. Vegyek alma-
reszelőt, ágvágó ollót, párna-
cihát, lepedőt, kést. Nem kell.
Akkor eztet tapogassa. Betolja
ablakon a torontálit. Nízze, potom.
Nem kell. Akkor aranyat. Fogjam.
Benyúl, nem engedi csukni a táblát.
Én kiabálok, ő káromkodva pakol.
Telefon. Téves, mondom. Ő: Biztos?
Gyere, nézzed, mit tud a fenekem.
Na? … Leteszem. Csönget. … Ismerlek,
súgja, csak veled akarok, pasikám.
… Magad se hiszed… Hülye vagy,
sóhajt… Jön a postás. Meghívó:
most lesheted a zöld, delejes
gömböt. Aki csak hozzáér, be–
kaszál milliót. Elnyeli a kuka.
Ebéd után ledőlök. Kopognak
az ablakon: Szomszéd, itt voltak
a’ zönkormányzattól, burkoljuk
le az utcát… Nem burkolok. Nem-
-e? Nem. Nincs autóm… Meg hogy
vegyen számítógépet. Nem vehetek.
Rontja szemem, s megtiltotta az
orvos… Jó, akkor francia plazmát.
Nem nézek tv-t. Nézzen. Nem nézek.
De muszáj. Muszáj a fenét. Akko’
aszonták, maga reménytelen… Jó,
de maga is… Én? Mé’… Mert nézi.
… Mit csinálsz este? … Megmondjam?
… Csak nem csúnyaságot? … Nem.
Anyuval, könyvvel, zenével elalszom.
… Komolyan? Na, viszlát… Jön a
másik szomszéd: Té’leg, maga író?
Ki mondta? … Postás Lacika. Húsz
éve lakok itt, oszt csak most
tudtam meg… Nem baj. Sose késő.
Szülni, születni, írni, meg-
halni időben – adomány.
Plótinoszra
Olvassátok a szellemet az arcban,
és lapozzátok, bár lapozhatatlan.
Firenze
Most mást csinálok; talán
csak néznem kellene a fák
fölötti fényhomályt, amarra
sejtek égi áramlásokat, mik
zajtalan széttartanak s felhősen
púposodva mindig visszatérnek
az elsikló középbe, mintha egy
gigantikus szív dobogna létező
nem-létezésben, így látom azt,
aminek hangja sincs, formája
se, holott a lét maga, akár a
nemtelen lényt, mint anatómiai
rajzon ereket, ínt, izmot, kékben-
-vörösben, és ízületeket, csontig
élesen az angyalt, ki mégis test-
telen és szárnytalan; fölkel
s elindul. Épp így a várost,
ahogy ellépdel fölötte, tornyot,
kupolát, bástyás falat, beburkoló
napszállatban… Hát értse meg,
most mást csinálok, asszonyom,
(nem) mondom (csak gondolom) neki,
de meg se hallja, édeleg, sír,
énekel, zarándokként, hogy merre
járt, aludt, sétált, evett, kikkel
miről beszélt, hagyja szétomlani
édes emlékezésben kerekded tészta-
arcát, szeme ödémásan beágyazott
két hasíték, arcomba dől a szó-
s beszédözön, orális kéj ráncol
szája körül és csücsörít, hogy
mely fönséges Firenze, faládákban
leánderek és bukszusok, virágos
loggiák fatámasztékokon és közel
házak között száradoznak mosott
alsóneműk, hát tudja!, tenyerét
összecsapva ámul, s így marad;
ej, milyen szelíd vagyok, nem
ismerek magamra, pedig vissza-
fojtott nevetés rángat belül;
rokona a haragnak, őt bámulom
tovább, ahogy beszél, beszél,
beszél, és mindenfelé Firenze
kávéillata, hol itt gőzöl, hol
ott, mi meg … bocsánat asszonyom,
így kénytelen vagyok szemügyre
venni önt, földhöz szögez, néznem
kell nagy hasát, megbővült karja-
bőrét, húsos kezének ujjait, dísz-
körmét, a csicsás gyűrűket; most
már a kóros büszkeség sodorja;
szagolni Firenzét s meghalni, óh!,
hogy mennyire igaz, sóhajtom,
s jó – jó, de lássa meg, az esti szél
bedöntötte a kerítésemet, deszkát
fűrészelnék a foghíjakba, mondom
s mutatnám nagy becsben tartott,
fogazott fűrészemet, aha!, veti
oda, s evezünk irgalmatlanul a
dózsepalota előtt a fésűsorrú
csónakon (így keverve el Velencével
Firenzét), aztán elbambult áhítattal
bámészkodunk a templomokban, papír-
zászló-erdőt suhogtatunk bárkinek,
ki éppen arra jár a reneszánsz
márvány tereken, mily boldogan;
ki jómódban vastagodik, ragadozó;
átka, íme, a féket nem ismerő én-
s öntudat: szavakkal is bilincsbe
ver; és jaj!, a fagylaltjai!, ezt
nem hagyhatom ki, elnéz a távoli
fenyők felé, csettint és ízlel is;
uramfia, elég. Fenyegetek, fölütöm
fejem, s egyetlen mozdulattal,
mint egy köpenyt, két vállamra
kanyarítom aranyfüsttel bevont
tehet’lenségemet, és kérdezek:
S Alvernáról hallott-e, s a Kis
Barátról? … Nem én. Ki az? …
Ja-úgy. Akkor most jól figyeljen:
én vagyok Firenze, asszonyom.
Szemle
Tüzetesen meg fogom
vizsgálni, végigszemlélem
hepe-hupáimat, a völgyet,
a kitaposott zergeutat,
horhost, kétoldalt föl-
magasodó martjaival, a
húsbéli s szellemi rést,
az is ki-bejárt rajta,
kit nagyon nem akartam;
nézem, honnan jött, olykor
dőlt a dallam, zörgés, szó-
beli csapatmozgás suhogó
mássalhangzókkal; látni
fogom s egészen mindenemet.
Önnön kényszerítésemre
fölmérem. S megítélem.
Őszköszöntő
Megjött az eső. Mélyül a csönd.
Nyáron kitombolta magát
a fúrógép, kézi köszörű,
meg a fűnyíró. Mára falak
közt próbálgatja magát
a meleg. Morognak-dumdumoznak
fényesen esőtől az autók.
Most, hogy a gépek háborúja
úgy tesz, mintha pihenne,
s miután szétlőtte a csöndet,
a reggeli várakozást, de még
az éj előtti esti tűnődést is,
most jövök én… Elnyugszom
előbb, vihar után mint
földet ostorozó fűz zöld-
-lompos ágaival. Fektemben
mocorog, érintget, oson
benti nádasában az ének.
Gyere csak, súgom szerelemben.
Haydn égzengése után
egyszál fuvolát hallok:
„Madárka, madárka,
csácsogó madárka”,
vidd el én dalomat
hetvenhét országba
fülekbe, szíveknek,
sírjon-örvendezzék
hívő, bús, eretnek;
magam patakai
ettől megerednek.
Kilángol
T. S. Eliotnak, J. B. Metznek, H. U. von Balthasarnak
Hetek óta magamba’ beszélek,
nem dugdosok semmit a
szellemi spájzban, kíméletből
rámolta ki a részegség,
hadd kikiáltsam föllelt
töredékeit annak, ami már
megvan valahol egészben.
Hagyok a csudába minden
mást, asztal sarkán halmozva
drága kupacban a köszönő,
s köszöntő levelet, óvatos
szeretetbe’ fogant sorokat,
üdvözlő kártyát, hívást, kis
füzetet, a lélekben ölelő-
nek rejtjeles vágyakozását,
aki első szóra adná oda a
testét (csatolva szavához),
fölvillanó igent láttam a
szemében, én meg, a késlekedő,
elvétve alkalmat, időt, le-
söpröm asztalomat, egyetlen
vágytól hajtva: ezt megírom.
Fölforrtam, mint a fazék víz.
Ni, a vadember, súgom fene-
kedve magamra, szeretem a
lángod, a szájzablád, azt
a konokságot, mi tépi a
májad: hónapok óta öt könyv
bűvöletében égsz a tűzön, a
fényeskedve kibomló logikát,
a véren ihletett fogalom-
-veteményeskert termését
falod egyre, olvasás ürügyén,
elemésztve emésztesz, meg-
világosodva besötétülsz,
próbált hűséges, te vajákos,
fürdőzöl színtiszta isteni-
-emberi lehetetlenségben,
az egy lehetőben, fölforgatva
fenekestül, lihegsz tőle,
üldöznek tán?, nézed az órát,
van-e még erőd lapozáshoz,
vonuló, zarándok, énekes
betűrendet, a mondatokat,
mik szent csavarulatokként
fúrják át az időt, visznek
előre, cipelnek, elfeledtél
élni, enni, aludni, zenébe
menekülsz, becsukod, fölidézel,
prédikálsz, kinyitod, egyszer
ledorongolod a szöveget, más-
szor nagyokat nyelve imádod,
éberen beleálmodsz, álmodba’
beszélsz, cáfolod és dicsőíted
is, ahogy épp adatik; ember,
mit művelsz? Kételkedve meg-
latolod, majd riadozva elejted
a mindig utolsó szavakat, mik
lassú puskagolyókként lökődnek
ki a szádon: nem a tiéd.
Csak benned. Csönd van utánuk.
Nincs esélye ellened a világnak.
Ez, ilyen a dicsőség. Érdem-
telenül. Sőt, csakis így.
Most neked adta magát.
Itt, a szünetes radiátor-
neszezés közepette. Csönd.
Éjszaka van. Mint akkor.
Minden egyes éjben azóta.
Nézed az élő semmit. Ég a
szemed. Mintha tengelye volna
szobádnak a puszta megértés.
Állhatatosság van. Nem rezdül.
Nincs „én”. Nincs magyarázat.
A szentek tébolya kő-józan.
(Hiába morogtok, költők,
így járkál bennetek is,
ha egyáltalán…) Alszik.
Szamarak mocorognak.
Nyöszörög. Kezével kalamol.
Mindjárt szopnia kell.
Kerekedik szívének Förgetege,
s alázúg Hegyről a völgybe
s maga köré gyűjt minden
megalázottat. Ez lesz a föl-
sokszorozódó vágy tömörülése,
megrugdalt kicsik hegymenete,
hullámozva nyüzsögnek a szám-
talanok homokszínű rongyban,
a kifosztott istennépe, a foguk-
hullott senkik, a szegénység
mély gödrébe vetettek, ahová
semmilyen létra nem ér le,
nem művük, nevük sincsen,
ha volt is, maguktól odahagyták,
arcukon a kiválasztottság
ezüstös rajza rezeg, nagy
lesz minden nyomorult, szét-
kiáltja a Mindenségben nevüket
az angyal, meg fognak hajolni
nekik az okosok, s az emberi
agglomerátumnak foszladozó
bőre csillog a szénszínű éjben,
készen a Mennyei Műveletekre.
Baleset
In. mem. 1956
A földön nagy vigalom van,
villám villámra felel,
motorosok bőrbe csomagolva
lesik, merre dörögjenek el.
Fölbukik egy. S mit késéles
szél s puha óra tartogatott
a testnek, belefúr a halál
s búg közben, mint a fagott.
Fölfogtam volna elested.
Nézd, tó-nagy tenyerem van.
Súgtam, de rám se figyeltél; most
itt fekszel darabokban.
Hagyd úgy, szétszórva magad,
szépséged vérben felesel;
várd ki nyugodtan a röptét,
engedd, ha szállnia kell.
Tagjaidat gázos eső veri;
verje, s fölszívja a föld
kegyesen közönyében, míg
bábeli tornya ledől.
Életedet tűzben kiforogtad,
ha szét is esett; én látom,
ahogy távolodol, úgy növekedsz;
csillan levegőben a lábnyom.
Minden idő elmállik az
időtlennek üvegfoga közt,
de a szívmagból kiözönlő test
új, húsa, csontja s a bőre: örök.
Nem lángol ki
A csönd mintha második
énje volna; mi az, hogy
második? Elmélkedik ezen.
Mivel nem függ a hangtól,
helytől se, hogy a másik
épp fölnevet, rág, mutogat,
okoskodik vagy kibeszél,
feje kerek, húspárnás
arca fénylik, fölényes;
mily könnyedén ítél a
tányérján kockásodó és
sárga krémesek fölött,
eszik mohón, alulról
pillant fölfelé; hálás a
csöndes, végre elmerülhet
széthullámozva legbelül,
mint félkemény fotelban.
Győzködjenek. Vitassanak.
Rugóztassák a térdüket.
Vadásszanak jó falatokra.
… A csöndesben jól hangolt
zongorán szelíd szonáta
ismételgeti önmagát…
Szemében ül, mit s mire
válaszolna, de az senkit
sem érdekel. Uram, uram,
így jó. Látja a semmit
halmozódni, mely nő, míg
egy szilaj gyermekfutás nem
dönti le, bicegve elsodorja.
… Nem lángol ki, mi
olthatatlan. Csak ég.
Közérzet
Nyomorultul érzem
magamat. Ahogyan
bárki más, délután
kettőtől ötig.
Fáj a bőröm alatti
vándorlás; még
mindig nem tudok
jól kivonulni.
Tépdesi valaki
meglazult tollaimat.
Mint két kardpenge,
csapnak össze a vágyam
(igen, így, többesben).
Mi bajom van, kérded
lehajolva. Megmondom:
szeret az ég,
noha ismer.
Egy francia lány
Rőzseszedő, fapapucsban.
Kislánykora óta cipel,
mos, főz, takarít, vödröz,
krumplit vermel, pucolja
a borsót, lábast, kormos
fazekat, fát hasogat,
megfosztja zöldjétől
s kaparja a sárgarépát,
kosarat fon, áztat, magot
szór a két-három nyápic
tyúknak, tömködi sárral
a börtönlakás kilyukadt
falait, hántolatlan fa-
törzsekből üti össze a
kicsik ágyát, keresztbe
léceket kalapál, hosszában
három deszkát, fordít egyet
a szalmazsákon, öklözi a
laposra feküdt, öreg almot,
elvásott takarót dob rá,
siet a piacra tökért, hoz
törkölyt a mamának, gyönge
az már ennyi gyerekhez;
tízkor hokedlit emel s visz
a sparhelt mellé, s ujjain
olvassa a máriafüzért;
lassan mondja, csukva szeme,
bent lát ez a két szén-gömb
égőn, feketén, akkora,
hogy domborodik rajta
a szemhéj, vastag kendő
két vége a háta mögött
megkötve, haját leszorítja
a fejére simuló vászon,
sápadt bőre kétoldalt ki-
álló arccsontjára feszül,
nem mozdul, ültébe süpped;
a faliórára pillant s ugrik,
fut az utcán, réten, tocsogón
át, amerre kopog, bámulnak
utána, s meg sem áll a
barlanghoz lejtő domb
sárgabogyós bokraiig.
Épp annyi idő van. Most
kell jönnie… Bukdácsol
le a lány. Térdel
a nedves földön.
Ott az a mély vágat. Oda-
várja. Végigsújt mellében
a fényostor. Derengeni
kezd a sziklasötét. Ő az.
Ott áll s világol.
Nem vet sugarat.
Éji enteriör
Kéken, súlyosan, hasasodva
lóg le az ég, tele
csillag-hallal szakadásig.
Mégsem félek állni alatta.
Ring ez a kék súly,
rugózik lágyan föl-le,
s augusztusban a halak
húzva sistergő csíkot
ívesen kéthegyű farkuk
után, ugrálnak kifelé.
De mindenütt csak a háló.
Ott a Halász is,
az űri mélylila ő;
a kék benne sűrűsödik.
Hagyja bozsogni halait, és
számon tartja a barrakudákat.
Ferenc, s a völgy nagy Madara
Dallamos férfikorodban
megfordultak utánad a
lányok suhogva, selyemben,
vállukon bordó bársony-
hurkákkal, s mellük alatt
a hosszú ruha masnira kötve,
s „Hálnék veled örömest…”,
súgták füledbe a legszebbek,
s mosolyogtál ígéretesen;
… s azután meghibbantál.
A rongyosoknak kidobáltad
tekercsben a kelméket, kosár-
számra az aranytallért, apád
leütött, megvert, s belökött
a sarokba. Te pedig bőrig
vetkőzve a semmibe indultál.
Azt tudtad róla, hogy édes.
De a gyomrodban, mint az ecet.
Lúg. Kínoz, s mérgezi majd a
hajad is, a szemed, lyukat
fúr hasfaladon, nem beszélve
szívedről. Hideget kapsz. Mert
dicsőségből ácsolnak a húsba
trónszéket; így várja a beteg
test fejedelmét. Véredényben
a csöngettyű: én, szerelem,
megjöttem!, kiáltotta Klára
s futott botladozva a réten;
térden vártad, s ő is térdre
ereszkedett lassan előtted.
Köröskörül minden üszök.
Fölégette a Lélek, hogy
tömérdek rózsa teremjen a
kátrányból. Tűzfészek a szád.
Szó-lángok lobogása. S arany
palástban, bíbor csapattal
megérkezett a sötét is:
barlangban a helyed, parancsolta
a bölcsesség. Odamentél.
Körmenetben vitték neked
az erdő fái a csöndet.
Vihart kavart fölötted
a Madár;
én a Szerelem vagyok, mondta.
S reggel, fegyveres álom
után, melyben patások
dulakodtak, izzó csőrével
öt ponton megsebzett.
Sírva mutattad tenyered:
nézd, irgalom, mit cselekedtél.
Jaj, istenem, nem vagyok isten.
Négysoros
Most kerül rátok a sor.
Beszéljetek csak. Én addig
– hadd melegedjünk –
gőgöm rönkjeit eltüzelem.
Ilsa Lehner
P. J.-nak
I. L. nem csak német. Nem csak fehér. Nem csak táborparancsnok. Feleség is, anya is. Nem csak halálra ítél, gyermeket is szül. Aztán özvegy. Sír. Magára marad. Beteg lesz, meghal, eltemetik.
Mikor a csönd maga
sem mer sóhajtani,
mégis apró acélgolyó
szünettelen záporverése,
úgy állt a harminc SS,
szétvetett lábbal, utász-
csizmában, keresztben
mellén géppisztolya,
feketén, mozdulatlanul, itt-
-ott csillanva, alkonyatban.
Szemben velük a négy-
soros, eleven reszketés,
vágyva, hogy össze-
rogyjon. De állnia kell.
Az elnyújtott halál
szipog, bújkál, vihog
magában, még kajánkodik.
Pedig már nincs neve.
S akkor finom léptek
a sárgás murván, mint-
egy habozva, tétován.
Félmagas női cipőben.
Megáll a két sorfal között.
Egy lengyel öregasszony, akár
szennyes rongytömeg alá-
hajítva emeletről, leroskad.
Lehner süvít: Fölállni!
Csöndzápor megszűnik.
S így menteget Teréz:
Ez nem tud németül.
Lehner kislányos kék
szeme elfeketül. És oly
nyugodtan, s halkan,
mintha jóéjt kívánna
álmos kisfiának, azt
mondja: Kuss … Nézi
Terézt: ő a következő.
Szemébe metsz szemével.
Rátalált, tévedhetetlenül.
S már látja sovány testén
az öt golyónyomot, kopasz
fején a vászonzacskót.
És belső végtelenjén
áthúz a csóvás gyűlölet.
S hallja Teréz végső szavát:
Kárhozott lélek maga, Ilsa
Lehner … Azóta annyi sem.
Csak fölbukott kezdőbetűk.
Időtelen szökés.
A másik sugarában egy
elszabadult hiábavaló.
Megtérés
Majd akkor kifelé nyitva
hagyom, befelé lehunyom
szememet, rá mindarra,
ami volt, s töröm a fejem
a ponttá összeszűkülő,
utolsó blende-pillanatig:
mi is a neve annak, ami
volt?
Pusmognak valamit, hallom,
de az csak álnév, maskara,
mentegetőzés. Zagyválják
kegyesen ezt-azt, súgva
fülembe. Még itt is.
Pedig már orromig betakartak.
Nem értik: mindig névtelen,
ami van.
Illetve Van a neve. Nyugalom.
Ennyi elég is. A fontosakat
sose tudtuk. Hogy egy tarajos,
fényes, sötétzöld kakas, bordón
kunkorodó farktollaival előlép,
az biztos. Méltósággal lépked.
Gyere csak,
mondom. Néma. Akkor is
egyszerre áldok s ítélek.
Epilógus
K. Beának
Elmúltál, mint felhő-
borulás Nap elől.
Azt mondták, hosszú
eső lesz. S elázva, de
megjössz. Nem jöttél.
Állunk összeverődve az
ablaknál. Néma az udvar.
Helyed üres az ágy-
sarkán. Eltévedtél?
A másik miattunk
bukik el. Ennek is,
annak is lapáttal
vetjük a titkos sittet
a lába elé. S ha hever
tehetetlenül, sebesülve
a földön, ártatlanságot
mímelve védekezünk:
Én ugyan nem! A többi!
Táncolsz ma is, ahogy a szél
csavarog búzamezőben;
lépteidet majd learatják.
És örök az a domb.
Csúcsára érve vissza-
nevettél. Őrzöm integetésed.
Hallgatsz, hogy meg ne
ítéltessünk. Túlról süt
ide terebélyesedő fényed.
Előidejűség
Tagadásokon bukdácsol át
a szerelmem. Fogadkozom,
bánom, s mélyebbre esem.
Tarra vágva bennem az erdő.
Ajkamon szó-tükör rianása.
Sose hittem volna, bizony.
El kéne aludni feketében.
S ébredni fölcsillagozott
hajnalban… Ó, te kopottas,
ne félj, nem lesz barokk kapu.
Se pilinkéző ezüstpermet.
Csak mint kirakatablak ütéstől,
törik szilánkokra időd; akkor
finom érintésre bemehetsz.
De addig a könyvet
két ujjal, vigyázva
húzom ki a többi közül.
Mint napjaimat jelenemből.
Szemben az önkéntes süketek
idomítanak I-vasakat.
Althangon pulyka furulyál.
Szólama végén rikkant egyet.
Nem adnak neki inni.
Elromlott valami, beremeg,
s ordítanak: gól! Ég a faháncs
kerítés. Káromkodnak. Szereli
a mester a gépet… Itt, nálam
csönd van. Nyitva a szárnya,
szellőzködik. Tolla közül
mint az aranymag, hullik
a mondat tenyerembe.
Mindig a titkos réseken
pereg át. Sírnivaló ez
a kitartás. Nem is értem.
Sose értettem. Végtelenül –
egyszer megpróbáltam benne
lebegni s számoltam;
ment egy darabig, de mint
ahogy Hamlet tőrrel odaszúr,
vége.
Agy, szív, látás szünetel.
Száj zár, az én elapad.
Élve nem láthatod Istent.
Csönd-zóna
Magamon hordom, mint
könnyű köpenyt, áttetsző
lebegést, mely túlleng
fodrozódva síkon, hegyen,
s tornyot, villanyoszlopot,
kazlat beföd, lépteket,
zsivajt, bőgést, dörgő
motort, csörömpölő menet-
oszlopot, baltacsapást;
farönk hasad, s vastag
gyökérre sújt a fényes él;
e csönd el is homályosít,
bár forog a mindennapi
őrület tovább, de mint
a néma filmben, csak
surrogását hallani,
s egyszer majd azt se;
akkor megértjük: igaz
történetünk elsötétítő
haragban a csönd föl-
építése volt, hiába, hogy
a Konok Agyasság villámot
táncoltatott törékenyen
megrajzolt testen, tájakon,
egyet, tízet, vakító izzás-
köteget, hogy még a levegő
is lángra kapjon; s akár
Goya őrültje, ni, eltátott
szájjal élvezte is a
történelmi rövidzárlatot.
Angyal jön majd.
Madársuhogással jó sereg.
A csönd-zóna leplét föl-
röpteti, s ékes mozdulattal
az ég alatt sarló-kapát a
földre vet, hadd saraboljon.
Kaland
Meghívtak Cinkotára.
Beszéljek erről-arról,
szabadon. Voltak vagy
huszonöten; így veszi
kezdetét minden csoda,
határozottan állítom.
Igazi csönd. Várakozás.
Lassan mondtam a magamét.
A derekukon ülő,
heverő lányok s fiúk
egyre-másra fölültek.
A merev arcok ellazultak.
Kevesebbet pillogott szemük.
Értik, nem értik, mindegy
lett hirtelen. Több történt
ennél. S megcsöndesedtünk.
Ekkor fölugrott egy tarkába
csomagolt, jó kemény fiú,
s egy mondatot lökött felém
elkeseredve: Egy vén majmot
hallgatnak áhítattal!
S nagyot lépve tartott kifelé.
Ne menj, kiáltottam,
és akkorát nevettem
tényleg jókedvűen, mi
engem meglepett, ő meg
elakadt egy mozdulatban,
s visszafordult: Nézd!,
mondtam neki, leírtam
tegnap este, amit most
kimondtál, jambikus sorok:
„Barátaim, belátom,
egy vén majom vagyok.”
Nem hitte el szemének.
S dőltek a nevetéstől.
Ő megkövülten állt, és
ingatta fejét hitetlenül.
S odamondta: Bocsánat…
Ülj le ide, s fejezzük be
ezt a történetet.
Tétován nyúlkált egy
szék után. Amit akart,
s titkon én is akartam,
beteljesedett. Most is
leszólt, mondott s kérdezett.
És minden egyre jobb lett.
Élet vibrált a hangzavarban.
Végül nagy taps és kézfogások.
Ne mondjátok, hogy nincs csoda.
Az kellett nekem, hogy a pohár
beteljen, mondta az állomáson.
Betelt?… Színig… Megvárta,
míg elindult a vonat.
Szilveszter
Huszonnegyedik órájában,
csöndre s szellemre
képtelenül, előbb
itt-ott, akadozva,
majd robbantásokkal
megtűzdelve az estét
belejön, sziszeg, szikrázik,
éjének nekiront a poszt-
-modern-poszt ujjongás,
végül mind gyorsabb
sorozatban éjfél felé
dübörög; eszét vesztve
petézi fényét a Világ.
Durrogtat, nem tud örülni.
S lelassul. Csöndesedik.
Elkókad. S tehetetlenül
sötétjébe visszamerül.
Rézbőrű asszony feketében
Uriah Heep-nek
A csibcsa-inkák ezüsttálon datolyával s arany ékszerekkel fogadták a partraszálló spanyolokat. Ezek, amint kitapostak a vízből, a gazdag ajándékot vasállványos nyílpuskáikból vesszőzáporral viszonozták. (1495–1497)
Rózsaszín-talpú, majdnem
fekete asszony tart lefelé
a tengerparton, hosszú
tollak hátracsapva boglya-
-hajában, mint őseinek,
talpai meg-megvillannak,
belelép a sekély vízbe,
áll a karcsú, fekete csönd
a bokáig érő sastoll-
-kapuban, aranytól lángol
a pirkadat a sötétkék
szemhatáron, sokujjú
pálmalevélbe fésülnek az
első sugarak, fekete ingben
az asszony, meztelen vállig
a karja, gyönyörű rézbőrű
ikon, gyöngéden fog egy
kis, mélyzöld koszorút,
narancsvörös szalagjait
szél libegteti, bogyófürtök
pirosozzák az örökzöldet,
szertartásosan csúsztatja
a tengervízre, kissé meg-
löki, ráfordul koszorúra
a szél, s bukdácsol befelé
ez a megfont, földöntúli,
szerelmes ölelés, ring,
távolodik, gyűrűnyi csak,
most érkezik egy irgalmas
cápa, sebesen szeli a vizet,
a kivégzett sugárzásért
elfogadja az emlékezetet,
s foga közt a jaj-koronával
lemerül, bűneitől mint
megsúlyosodott szív;
pedig ártatlan.
Parafrázis
Halmai Tamásnak
Előbb csúfosan meg kell
buknia – azután már száll
alá, puhán húzza az éj le
Isten kezéből Isten kezébe.
*
Az egyik csöndbe’ van.
A másik szónokol.
Egyiknek menny a szó.
A másiknak pokol.
*
Nyugodnék én Tűzföldön is.
De itt – hogyan? Ha súgása
állandó izgalomba’ tart?
Hétrét
Vasba öltöztettél.
Benne szorongok, mint
óriás meztelen csiga.
S hogy szabadulnék, inkább
szorulok hajlataiba.
Kint lecsapta a rostélyt
valaki. Éles fényrácsok
szeletelnek engem, s a sötétet.
Én se vagyok napfény, de
a másik egyre sötétebb.
*
Mondom neki újra meg
újra: szeretlek… Ám ő is
állhatatos: „A-betyárját,
hányszor rántja le ugyan-
arról a vezércselről
ugyanazt a leplet.”
*
A szörnyűeket, mik néha
kiszaladnak a számon,
térdek alá párnákká puhítod;
így tette kérubjaivá
ellenségeit Áron.
*
Lassan hűvösödöm,
kikapcsolva, mint
a rezsó; legkülső
köre már fekete,
befelé pirosabb,
csak a közepe vörös
– de az izzik.
*
Bekiáltod:
elhűl a leves!
Miért esik oly
jól ez az „el”
a „ki” helyett?
Örömömbe föl-
ugrom; ó, mely
szerény jutalom.
*
Nem feledem, Rod Stewart
a rekedt hangod,
sikongó könnyűségeidet,
a suttogást, hogy vitorlázni,
szállni, lebegni szeretnél
örökké: I’m sailing…
Nem teheted, Rod, ha
a vágy csak a testé;
megihletett a mari-
huána, meg az LSD.
Minden rossz, ami nem jó.
De ami jó, nem flangál
– rejtekezik; a rosszban
is föl-, s megtalálja magát.
Nincs listázva a jó.
Lehet bármi. S titkaiba
én nem akarok belelátni.
Szállni szerettél volna, Rod.
Nekem ennyi bőven elég.
*
A világosságra a sötét-
pártiak nem sokat adnak.
Bár ne tennék; hogy lát,
nem hihetik el a vaknak.
Valaha
Lao Ce-nek
A mesterek a szellemből
lassan eltünedeztek.
Se jó maró, se munkapad,
se szikrahányó eszterga
nem várja vissza őket.
Kiszórták mind lomtalanításkor.
Persze nem értik a vadak:
szabadnak lenni s látni –
egy.
A mesterek tengerben úsztak.
Sziget sehol, szájukig ért
a víz, mégse fuldokoltak.
El-elcsípték a végtelen
égtájnyi szárnyavégét,
s kapaszkodva repültek.
Akárhová. De (még a lábukat
lóbálva is, megázva, fésületlen)
méltósággal, mi nem ruha;
nem csúszhatott le róluk.
Örökké éberek: fölülről látták,
ellenség bújik meg víz alatt.
Behavazott északi földön,
jégcsapként olvadozva
minden kézből kicsúsztak.
Sugárfonatként, szétindázva
fejükkel nyáridőben
hajladoztak mindenfelé.
Aki szabad, átláthatatlan.
Majd hirtelen fölgyulladó
fénycsóvaként szurkáltak át
harapni jött idegen éjeket.
Jót nevettek e szóra: én.
Nem tudták, mit jelent.
Mi Út vagyunk, mondták
csöndben, vontatottan.
És faragatlanok. S meg-
telve színig, üresek.
Azértis
Ha ez nem ront, hát ront más.
Versbőrt fúj föl a pangás.
A téveseszme bája
úgy terjed, mint a nátha.
Műszikrát szór egy isten,
bederridáztak itten.
Részegen hablatyolnak
szipus nejlonszatyornak
súgva, lehelve mámort,
s a „fényt belépik”; kár volt.
Újként riszál az ósdi
posztm.-poszt kirakósdi.
Hektikásan hebegve
csukladozik a renyhe
agy-szél, liha, borong-gáz,
mosolyban fogcsikorgás,
erőlködik a szem-rés,
hogy babonázna; …elmés.
Ess már neki a húrnak,
különben fölpuhulnak!
Ó, én havas reményem,
hogy teng túl én az énen!
Lehet csik-csuk vagy bármi,
de azt meg kell csinálni!
Nem odalökni habnak,
s ettől „mi” megpukkadnak.
Na-jó, tudom, mi könnyebb:
molekulák/ok/ jönnek
versben kalaplevéve,
s meghajolnak, köszönnek;
így volt tízezer éve.
Mi egybe’ van, ne kend szét,
tömörítsd, hátha kell még.
Szép voltál nőnek, Angyal,
de elteltél magaddal.
Szétterpesztett öledben
csontváz köpül most; ketten
becéztük a szerelmet.
Csak nézlek: mi segíthet?
Már-már nem értem, hogy’ van,
de azt igen, hogyan nincs;
hajtsd meg kép-csordád, Hopkins.
Fátyoltalan
A szembesülés elkerülhetetlen.
Nem térben, tornácon;
legbelül.
A véghetetlen mélység
színéig fölmerül, meg-
áll, szelíd, és vissza-
tükröz. Kínoz a ragyogása.
Teljét nem bírjuk el;
létünkön szűri át magát.
Most, hogy hályogtalanul,
mért éppen én vagyok,
aki megérti pontosan:
átvilágítástól oszladoznak
bűnök okozta zúzódásaink.
Elemésztve növekszünk.
Jól álcázott halálunk
szívesen újra elborítana,
csúsznak le rólunk mégis
hálószálas foszladékai.
S éledezve megébredünk.
Csomópont
Nem fölbukkan olykor egy-
egy, elrajzoltan, hajjal
vagy kopaszon, görbe vagy
pisze orral, ránctalanul
vagy varangyosan, mintha
rubeola pöttyözte volna
gyerekként, nem; tolonganak
benned az arcok, akarod
vagy sem, viharos szülési
sebességgel, követni s meg-
gátolni se tudod, bent ki-
béleltek türelemmel, hogy
bírjad az arc-záport, s mint
kőgörgeteg omláskor, élőn
zúdulnak alá benned, haj-
szálnyira pontos fej- s váll-
mozdulatokkal, fénnyel ütve
napon, árnygödrökkel este
a nyírfa alatt, a holdas
kertben, orruk uralta
arcrajzukat feledni, ki-
törölni nem tudod, ők-ké
(ék-kő) lettél, százszámra
jönnek, áttünedeznek egymáson,
mutatják magukat sapkában,
nyakuk puha sálba tekerve,
elsuhanni látod rajtuk a
szerelmet, a kételyt, le-
sminkelt bűneiket, ahogy
alászáll (arcbőrre küldve jelét)
a rejtélyes lent vonulása
a test barlangjaiban; nem
futtatja mondatait agya-
fúrtan, csak néz s befogad
az alázat;
csevegők piaca, elevenszülő,
körfolyosó, pajta s temető
vagy.
Kint, bent
Itt ácsorgok, s már mióta
ebben a kalapács-nehéz
kulcsra zárt kapuban,
hogy bemehessek, végre;
Ferenc is így tapogott,
s várakozott a hóban.
S egyszer csak hallom:
Miért csuktátok rám,
fiúk, ezt a karantént?,
kiáltja bentről a Bárány.
Annyira
Azt hiszem, a szerelem semmi más, mint a test szörnyű erőfeszítése, hogy ő is oly végtelenül szabad és örökkévalós legyen, mint a szellem, tehát, hogy szellemmé váljon. (József Attila levele Vágó Mártának, Pest, 1928. okt. 12.)
A létezés izzás-fokán
ellobban minden különbség.
Most, hogy heves harc folyik
a töredékekért, s fonák egy
épkézláb mondatot leírni, sőt
elgondolni is, korszerűtlen-
-te, gyermekmeséket olvasol?
Gyönyörködve? S tanulsz
belőlük vén korodra? Kiben
a létezésnek hajszálvékony
tétjei túlfeszített húrokként
remegnek, nem szégyelled magad?
Hogy illik össze ezzel az?
… Én nem illesztgetek. S nem
is –gatok. A mély sötétlés
hallatja meg velem, hogy a
földmozgásnak vannak neszei,
ahogy belül csattint már
az olló fémesen, mielőtt
megélezett száját kitátaná.
S vajon ennek az egésznek
van neve? És ismered, ha van?
Mondják, hadarják, beléd verik
álneveit: egyik sem igaz.
Tudod, a Föld kissé ferdén
forog, ami létérdekünk.
S ki tesz azért, hogy tengely-
ferdesége megmaradjon, minden
mesterkedésünk ellenére?
Magam múlok, halok, változom
a láthatatlan eltéréseken,
egy-egy parányi, de átélem,
hogy végbemegy; létével felel
az ember, ha tett, ha mulasztott.
Mozdult-e, tűrte mozdulatlan.
Jó lenne már lehántani leples,
tömérdek, hártyás burkainkat –
tömeghalálunk volna az,
mezítelen, géppisztolyos
igazság-zűrzavarban.
Benti rezzenéseink egyképpen
ölnek s mentenek, mi meg
ötvösmunkával fabrikálunk vádat,
lejárató busó-álszenteket,
homok-szelíd rágalmakat,
némák figyelmét félelemből
elterelve, s áttetsző téglából
rakjuk magasra elítéltetésünk’.
Áll majd ez a város, nem inog
abban a túlvilágításban, mely
közeleg, suhog, de simogat,
izzása szólít, mozgása illatoz,
s elképzelhetetlenül szeret;
ez lesz ítélete. Menekülnénk
előle, de ő van mindenütt.
S különben is meggyökereztünk.
A Hegy körül a látottak mind
fölvonulnak, az elgondoltak is,
s ahogy mások látványa voltunk,
egymásnak sugárzó látomása;
több leszünk, hozzánk
adódik a gyanútlanokban
keltett vágyak futótüze, népe,
letarolt tája, szikrás éneke,
s a keserűség folyója ránk
fröccsen, zuhog alá feketén
a tiltakozás állókövein.
Percről-percre voltunk mindene,
pillanatra, vagy teljes hosszán
élt időnkben valakiknek, sokaknak,
s talán – iszonyú – mindenkinek.
Nem tudtunk róla? Az lehet.
De ő tudott. Most kiszabadul,
szökik belőlünk, mégis meg-
tart ölelve, mivel önmagát
nem képes tagadni. Benne
vallomássá leszünk, leg-
mélyebb sajátunkat beszéljük;
kimondja végre titkát
mindegyikünk, ahogy a Nap
ontja leglényegét, de itt
fogyatkozástalan’, mert
mérés, mennyiség, anyag a
test s forma javára megszűnik:
határtalan járunk-kelünk
a folyton új, s újonnan föl-
táruló – szent – Létezésben.
Itt mindig előbb tudunk,
nem lesz többé utóbb,
majd apadva szétbocsátunk,
hogy ismerhessünk másmilyet.
S minthogy a Föltámadt az Ős-
tudó, kinek szók ürügyén ég-
képek fordultak ki száján,
kozmoszt villogtat beszédünk;
ácsolt halottas fa-ágyról, s
szerelemből a teremtést fény-
infekcióval ő szórta meg…
Bizony, Attila, annyira.
Sejtelem
Ahogy forgattam, s kezdtem
benne lapozni elölről
hátra, hátulról előre,
s itt is, ott is bele-
mélyedtem, s rövidesen
be fogom tenni, szóval
ezt az egészet, alig-
hanem félreértettem;
de nem akárhogy,
mert – tökéletesen.
Akkor pedig ellenem
hiába kapálózik:
a magja vagyok.
Könnyű igában
A gondolkodó erő a szeretetképesség függvénye. (V. P.)
Mindig jókor születnek.
Fejtartásuk, gyalogló
léptük megsejteti:
régi időből képesek
új korszakot csinálni.
Belül a térdeplés örök
derékszögében élnek.
S nyújtózkodnak vele
jó magasra kívül is.
Kosárba így szedegetnek
gyümölcsöt kertjeikben.
Naphosszat illatoznak.
Pedig izzasztja őket tél,
alázat, hőség, bűntudat.
Bizony, ez a könnyű
édes ugyan, de nehéz.
Föltűnnek mindenütt,
ahol halál van.
Segítenek egyedül befejezni.
Nem beszélnek mellé
kedveskedő mosollyal.
Magányuk mosolyog. Mi azt
sugallja, nem magányosak.
Csöndjükben a világ
letáboroz és elcsitul.
Oly igen vannak s néha
egyszerre több helyen,
hogy nem is látszanak.
Nem kedvelik a mérleget.
S nagyságról, jóról, erényről
ha szónokol valami rangos úr,
kitartóan a földet bűvölik;
de kéne már, hogy essék.
Nagyon tudnak nevetni,
mivel sűrű sötétbe kell
belenézniük, s ez fenyeget,
majd elnyel mindenestül.
Mégis innen riadnak föl
tájra, emberre, égre,
különös lódobogásra.
Nyitottak, mint széttárt
táblával ablakok. Éjfél
után maguktól becsukódnak.
S mi föntről súlyosan rájuk
ereszkedik, alája fekszenek.
Mint a holtak mozdulatlanok.
Ilyenkor jön a kórusének.
Szárnyát fölszegve átvonul.
Többet tessék pihenni
Na-igen, persze, tudom.
Jól is esik leheverni.
Csak ne volna az a
fekvőhely, bárhol van,
s bármilyen, nyikorog
vagy olajozott rugókon
huppan, csak ne volna
a semmi
domborodó melegágya.
Szenvedéstörténet
I.
Kétévesen a kismacskám
fejét egy kővel eltaláltam;
nyitott kanálisba szédült.
Hallottam, hívott, nyávogott.
Először dobtam életemben.
Sírtam nagyon. Belázasodtam.
Nem az, hogy rossz vagyok.
Később, hogy fáj a hús,
izom szakad, ín túlfeszül,
erős a bőr, nehéz átszúrni,
nem az, hogy megütöttek,
tágra nyílt a rebbenéstelen
szem beteges gyűlölettől,
hideg gyanakvás beton-
roncsok közé tuszkolt,
nem az, hogy a hegyoldal
lecsúszott épp előttem
alattomos robajjal, nem,
hogy a Tom rám emelte forgó-
táras revolverét, s lőtt is
mellém a falba s nevetett,
hogy lökdöstek, mint csont-
golyót a zöldposztós asztalon,
II.
hanem hogy – s beláttam –
érthetetlen, milyen s miért
vagyok; el is fogadtam: úgy
kellene, ahogy a többiek;
de nem ment, s nem tudom
azóta se; ezt büntetik – jó,
és végül megnyugodtam.
Mert ha hó hull, mindig fehér.
Ügetnek gyönyörű lovak,
s dúdolnak is félhangosan.
Minden kannának van füle.
Kisfejszével aprítom a gallyat.
Ha létrád van, de csak
ereszig ér, ég felé lépegetsz.
És nézni úgy kell, mint
a láng, de szemhunyástalan.
S minél inkább mindenki
vagy, annál jobban magad.
Nyitott tenyérrel élj.
S merítsd meg óriás-
forgáshoz krétaporban.
Fátyoltalan II.
Erőnket meghaladja bár,
folyton magunk fölött
ítélkezünk. Nem évre, nem
bíró kimondta büntetésre;
a tét, hogy ama titkos
mérlegen mennyit nyomunk.
Majd sor kerül újjáteremtő
védőbeszédre is, de azt
csak Ő. Míg térden ámulunk.
Vagy mint a pap, hason
feküdve szentelésekor.
Rövid beszéd lesz. Szó-
tagnyi. Még annyi sem.
Mint egy szárnysurranás.
Édes jelenlét. Sóhaj; hogy
van ugyan miért, mégse
féljetek. S megértjük.
Végre nem lesz szavunk.
Hullámzó zümmögéssel jön
az örök, s mindent, mi el-
veszett, tetézve visszaad.
Richter
Meggörnyed kissé, s kimért
léptekkel jön befelé;
egyszál gyertya világol
a zongora föltámasztott
födele alatt. Csönd van.
Ahogy maga alá húzza
a háromlábú ülőkét,
a mandzsettából elő-
bújtatja a csuklóját,
az bár ösztönös, mégis
ítélet. Csönd van.
Gyors, mély fölütésben
olajozott vaskapu nyílik,
s fékentartva árad ki a
vihar. Az meg tolja maga
előtt Schumannt, aki most
tenger. A partra kicsap.
Nem rombol, elfekszik,
s visszazúdul a szigetekre.
Richter megkegyelmez az
első tétel után. Nem mozdul.
Egyetértő köhögés oldja föl
a szorongást. Torkok körül
a szépség szorítása lazul.
Richter vár. Alkony-díszítette
talárt ölt magára a tenger.
Érik a kinyilatkoztatás.
Elszabadul. Nincs zúgás.
Üveghegyek töredeznek.
Nincs kép, szerkezet,
mintha, talán, jelző.
Nem hasonlít semmi semmire.
Csak zene van, az, ami, ő,
vagy más, mindegy, hangzat,
hangfolyó kanyarog szüntelenül.
Rajtunk át, bennünk, édes
a nem-értés, a nem-tudom,
a nem-vagyok, s ha igen,
üresen, hogy telítődjem.
Ez a csillámló vízár
gyűlöli a nagybetűket,
sziklát, a félelem sem
akar előle menekülni.
Richter ülve üti, veri,
vezényli, simogatja az
áradatot, hang-szobrot
emel, s hagyja beroskadni
a vízbe. S fölnéz mereven:
most kel titkos útjára
a fehér gólya, szárnyával
int egyet, beletörődve:
át kell úsznia rebbenés
nélkül a végtelenen.
Richter nézi két hang-
-omlás közt, hogy’ tűnik el.
A végletekig feszített
csönd elpattan, kitör az
öröm, széklárma, kiabálnak.
Cseppfolyós rémületek
elapasztva a szívben.
A darabos majd szét-
porlik Rahmanyinovban.
Van, aki sír. Arcát befödi.
Idegesek a végítélet
vámszedői: csak az ujjongás
ragad el. Nem érv a csoda.
Villámlásai vannak a létnek.
Richter szerelme kemény.
Arany abroncsban lángol.
… de mindörökké
Az első számú üldözött
itt Isten. Visszavetett
szeretete az emberben
pusztító méreggé változik
/miatta össze-vissza ől/.
Istenben szenvedéssé.
Ámokot fut az önimádó.
Magának gyújt alá.
Luxusba fojtott élete
pálmaligetes tengerparton
egyszerre forró és jeges;
nem unja el, de mindörökké.
Opál beszéd
Nincs arra semmi
biztosíték, hogy jön.
Mint falra salétrom,
életemre kiverődik a
várakozás; nem fogják
lesöpörni.
Elnevetem magamat.
Ez most válasz
a csöndre. Ami ön-
maga titka, noha
mindig újra üres.
Benne – karfátlan – ülök.
Csak ki ne vessen.
Az, olyan, annyi ma is,
mint amikor először
ért papírhoz a tollam.
A többi párka-kezek
szőtte meglepetés.
Türkiz lelki folyondár.
Sebesen forgó
noosz-szféra-rulett.
Csillagrend, szótenger.
Szerelmes értelem-évad.
Sejtelem-tény-labirintus.
S magam is, aki élem
az én-t, s tagadom.
Kivetettség, végre meg-
értettem: ez az
egyetlen meleg otthon.
Ahogy rámgőzöl a sötét.
S fél a világosságtól,
mi szétlökve izzó ereit,
nem tűri a derengést,
a fölszabadító reggelt,
bontakozó panorámát.
Elviseli az éj sűrű
húsát, s csontvázként
beleáll. Hordja. Csak
ezt a Lét-metszette
sebet, ezt az ezüst-
ajkú kiáltást akarom.
Kontrában élek, füttyre
éberen, szimatolva, mint
a vadászeb.