Zsille Gábor: „Irodalmunk centrumában ismét a líra áll”

– Végül miért szűnt meg?

– Amikor 1995 tavaszán a kereskedelmi tévék megindultak, és egy csapás-ra megváltozott az elvárásrendszer, az én alacsony költségvetésű, rétegigényt kielégítő műsorocskám ugyanolyan csöndben halt el, mint amilyen csöndben elindult.

– A tévéműsor idején már tudtad, hogy alapítani fogsz egy folyóiratot ugyan-azzal az elnevezéssel? Mennyire volt ez eltervezett, tudatosan felépített irodalmi vállalkozás?

– A költészeti folyóirat létrehívásának gondolata először 1990 és 1991 fordulóján merült fel a ma már kortárs klasszikus, Vas István baráti biztatására, aki már a második találkozásunk és teázgatásunk után elmondta, milyen fontos lenne egy olyan tisztán költészeti lap a palettán, amit „Pilinszkyék annak idején elterveztek, aztán szervező tehetség és kitartás híján annyiban maradt.” A tévévetélkedő 1995 tavaszán múlt ki, ám én konokul szerettem volna, ha a név és a Parnasszus-gondolat nem vész el, csak átalakul. Ezért szinte azonnal elkezdtem szervezkedni. Ne felejtsük el, hogy öt évvel voltunk a rendszerváltás után, forrt a szellemi és művészeti élet, prosperált a könyvkiadás, új lapok és műhelyek születtek, minden sarkon zajlott valamilyen irodalmi esemény.
Egy rendezett káosz közepén álltunk, és olyan elsöprő erejű szellemi változások történtek igen rövid idő alatt, hogy már nem lehetett visszanyomni a fog-krémet a tubusba. Aki akart valamit, és képes volt embereket, intézményeket mozgósítani hozzá, az el is érhette a célját, ha volt benne kurázsi és kitartás. A Magyar Írószövetség tagjaként találkozót kértem a korszak meghatározó irodalmi szereplőitől; Fodor András, a kor nagy szervező-integráló alakja összehozott Lator Lászlóval és Rába Györggyel az Astoriában, majd az ő tanácsukra felkerestem Orbán Ottót, aki a születendő folyóirat talán legnagyobb pátyolója lett. Az indulásra írt Levél a Parnasszusra című verse önmagában is irodalomtörténeti kordokumentum. Akkoriban már rendszeresen találkoztunk és sétáltunk Tandori Dezsővel, aki szintén teljes mellszélességgel támogatta a lapalapítás tervét. Jellemző adalék, hogy már az első szám megjelenése előtt három hónappal a Magyar Nemzet terjedelmes cikkben adott hírt „egy köl-tészeti folyóirat szerveződéséről”. Jó lenne, ha a média ma is így figyelne az irodalmi élet eseményeire.

– A lapindítás szempontjából nem elhanyagolható tényező, hogy a Parnasszusnak volt támogatója, alapító mecénása. Mit tudhatunk az ő személyéről és adakozásának hátteréről?

– Az irodalomtörténet tele van olyan folyóiratokkal, amelyek nem a szellemi tőke, hanem az anyagi háttér megalapozatlansága miatt szűntek meg néhány lapszám vagy évfolyam után. Fontos mozzanat volt az indulás előtti időszakban, hogy találkoztam egy üzletemberrel, aki fantáziát látott az egészben. Ispánki Lászlónak az volt a véleménye, hogy a Parnasszus akkor lesz képes fennmaradni, beépülni a honi lapstruktúrába, ha sort nyit, azaz a maga nemében egyedülálló profillal rendelkezik, megmarad költészeti folyóiratnak, és nem áll be az irodalmi lapok hosszú sorába. Abban az időben még működött a mecénatúra, voltak olyan emberek és cégek, akik s amelyek számára a kultúra nem csak szlogen volt, és hajlandók voltak áldozni is rá. Alapító mecénásunk neve egyébként máig szerepel az impresszumban; ha ő nincs, talán a lap sincs, vagy jóval később indul el. Hadd meséljek el egy ide tartozó anekdotát: a Parnasszus első száma 1995. szeptember 8-án délután készült el. A friss, szagos példányokat együtt hoztuk el a nyomdából, majd megálltunk egy virágosbódénál, mert Laci ragaszkodott hozzá, hogy virággal állítsunk be Anna feleségemhez a kórházba. Ugyanis Ádám fiam éppen aznap született, azaz napra egyidős a Parnasszussal.

– A Parnasszus folyóirat huszonöt éve alatt számos tapasztalatod kikristályosodott az irodalmi életről. Közülük mi a legmarkánsabb?

– Ha nem tűnik sírrongálásnak, idézem, mit is mondtam öt évvel ezelőtt a Literának, a huszadik évforduló kapcsán feltett kérdésére: „Lapot indítani olyan, mint kirakni egy történetet a betűlevesben. Megvan, mit akarsz, ha valamelyest ismered az irodalmi mozgásokat, akkor körülbelül azt is látod, miből; de hogy mi lesz belőle, hová fut ki, bírja-e, bírod-e szusszal, az kitudhatatlan.” Mai fejjel három „markáns” kitételt mondanék. Az első, hogy még bírom szusszal. És ha én bírom, bírja a Parnasszus is. Van is tétje, mert meglátásom szerint, és ez a második kitétel, a hazai irodalom centrumában a próza három évtizedes primátusa után ismét a líra áll.

– Mint annak idején a Nyugat-érában?

– Igen, csak most nehezebben körülírható módon. Az elmúlt évtizedben a versek irodalmi nyilvánosságba belépésének feltételei alaposan megváltoztak. A hagyományos értelmezői közösségek mellett új, szabad használói felületek, önszerveződő közösségek, internetes versműhelyek jöttek létre, s az így meg-erősödő irodalmi szubkultúrák és színterek már a virtuális mezőn terjednek. A világháló lett a vers új és produktív közege. Ez a jelenség fokozatosan átalakít-ja az olvasói szokásrendeket, modifikálja az alkotás és befogadás folyamatát, és a korábbiaktól eltérő, alternatív kánonokat hoz létre. Azáltal, hogy az irodalminak minősíthető szövegek nyilvánosságban forgalmazása több, párhuzamos színtéren zajlik, amelyeknek többé-kevésbé megvan a maguk felvevőrétege, kialakult egy viszonylag élénk diskurzus a költészetről. Mindezek ellenére fenntartom azt a vélekedést, hogy az irodalom továbbra is szűk körben mozgó, kis közösségek belügye, szakmai „házibajnokság”, amelynek ilyen-olyan vitái nem lépik át a médiumok ingerküszöbét, és kevés kivétellel nem jutnak el a szélesebb közönséghez. További probléma, hogy az irodalomtudomány és kritika hagyományos műhelyeinek tartósnak tűnő passzivitása miatt a szükséges és egészséges szelekció állapotától is egyre messzebb kerül alkotó is, olvasó is. Végül az irodalom és politika viszonyának átrendeződéséről mint szerkesztői tapasztalatról most azért sem ejtenék szót, mert ezt szakmai szempontból másodlagosnak tekintem a Parnasszus alakulástörténetében, és különben sem szeretném elrontani a saját kis ünnepünket.

– Valóban, ha megnézzük a Parnasszus szerzőinek névsorát, nyilvánvaló, hogy a szerkesztés felülemelkedik a kultúrpolitikai szekértáborokon. Ebben az értelemben a Parnasszus nem csupán költészeti, de összköltészeti folyóirat. Gondolom, ez az első perctől alaptörekvésed volt…

– Egy irodalmi lap minden további nélkül lehet irányzatos, megengedheti magának, hogy szerzőinek köre, a bekerülő művek karaktere tükrözze a szerkesztők ízlésvilágát, esztétikai és politikai gondolkodást, és nem utolsósorban az idők során kialakult olvasói bázisának elvárásait. Ha indítasz egy lapot, és ráírod, hogy „költészeti folyóirat”, azaz eleve szűkíted a szerzők körét és a benne szereplő alkotásokat elsőközlésű versekre, versfordításokra, valamint költészetelméleti és líratörténeti esszékre-tanulmányokra, illetve azokhoz kapcsolódó interjúkra, akkor azt is célul kell tűznöd magad elé, hogy a saját ízlés-preferenciádat mindvégig háttérben tartva, a szekértáborokon elegánsan túl-lépve, a gyakorlatban működtess egy összköltészetinek nevezhető platformot. Soha nem felejtem el, már az első számunk megjelenése után elhangzott a rá-dióban, hogy a Parnasszus talán az egyetlen olyan hazai irodalmi fórum, ahol Marno János és Nagy Gáspár egy oldalpáron együtt szerepelhet. Zárójelben teszem hozzá, szándékosan szerkesztettem így, mert Jánostól tudtam, hogy ők ketten egy ideig padtársak voltak a pannonhalmi bencés gimnáziumban, és úgy gondoltam, miért ne ültethetném össze őket megint, ha már így hozta az élet, és egyszerre adott kéziratot a népi-képviseleti líra egyik vezéralakja, illetve a „posztmodern” enigmatikus-városi költője.

A folyóirat tizedik születésnapját a zuglói Stefánia Palotában ünnepeltük

– Huszonhárom éve ismerlek, és látom, hogyan kezeled az erővonalakat, a sokféle emberi-kollegiális viszonyt, az alkalmankénti súrlódásokat. Mikor alakult ki ez az integráló, diplomatikus személyiséged? Diákként, például egyetemistaként is ilyen voltál?

– Az egyetemen is elég pörgős srác voltam, idegember, akinek sohasem elég, ami van, mindig akartam még valamit, valami mást, újat, többet. A fene tudja. Ha a Parnasszusról kérdezel, jó helyen jársz, de ha magamról kell be-szélnem, hogy milyen voltam, érdemes inkább másoktól érdeklődnöd, akkor alakul ki rólam egy reálisabb kép. Az biztos, hogy Vas István úgy gondolta, és ki is mondta, e kifejezéssel, hogy én „konciliáns” típus vagyok, s nem kellene naponta megalkudnom magammal ahhoz, hogy egy új folyóiratot kézben tartsak és, megint az ő szava jön: „elnavigáljak”. Már akkoriban megvolt az a jó szokásom, hogy lejegyeztem, ha valaki érdemlegeset mondott nekem, így csak elő kellett vennem a régi céduláimat. Ha már a céduláknál tartunk, Orbán Ottóról is szeretnék megemlékezni. Vele és Tandorival találkoztam sűrűbben akkoriban. Amikor a kételyeimet fogalmaztam meg Ottónak, így válaszolt: „Képes vagy egy asztalhoz ültetni a legmegátalkodottabb ellenfeleket is. Képes vagy emelt fővel járni, és segíteni másoknak, hogy fölemeljék a fejüket.” Ennek a mondatnak egyébként az volt az előzménye, hogy Trianonról beszélgettünk, és az volt a véleménye, hogy a magyarok a békediktátum óta valami ködös bűntudattal, leszegett fejjel, szégyenkezve járnak a világban. Az utolsó telefonbeszélgetésünk során, amikor Tésáról hívtam őt egy vasárnap este – akkor már nagyon beteg volt, igen nehezére esett kimondani a teljes szavakat –, „foltozóvargának” nevezett. Ennél nagyobb dicséretet azóta sem kaptam. Akkor nem egészen értettem, ma viszont világosabb, mint a söröm, ami itt áll az asztalon. És hálás vagyok neki érte. És jóleső érzéssel kimondom: tisztelettel gondolok a Parnasszus indulását elősegítő idősebb pályatársaimra, akik közül már csak Kabdebó Lóránt, Lator László és Pomogáts Béla él.

– Az idősebb korosztály mellett kezdettől nagyon nyitottan figyelsz a pályájukat kezdő fiatalokra. Az ezredfordulón – akkori huszonévesként – az én nemzedékem is megtapasztalta ezt a mentori énedet. És ez azóta sem változott: most is nagyon érzékenyen fordulsz a fiatalok felé. Miként gondolkodsz erről?

– Alapból fiatalságpárti vagyok. Így volt ez a kilencvenes évek közepén, a Parnasszus indulásakor, amikor harmincnyolc éves voltam, és így van ez ma, huszonöt évvel később is. Aki bekerül az irodalmi-kulturális élet sűrűjébe, és nem csak saját magára figyel, hamar érzékeli, hogy az elképesztő technológiai változásokkal és a tömegkultúra térnyerésével a fiatalok pályakezdése, integrálódása egyre gyötrelmesebb folyamat. Tele van buktatókkal, hátraarcokkal, parkolópályával és megalkuvással. A Parnasszus megjelenésekor induló fiatal költők jó harmada már ezért sincs ott a pályán. Nekem is szükségem volt arra, hogy a nyolcvanas években, amikor én indultam, figyelmet, teret kapjak. Ma ez hatványozottan így van, akkor is, ha számszerűen több az ösztöndíj, a pályázati lehetőség, és a fórum, ahol megjelenhetnek a műveikkel. Más ma a légkör, fojtóbb, szennyezettebb az irodalmi nyilvánosság levegője, sokkal több társadalmi-egzisztenciális tényező van, ami eltérítheti a pályakezdőt a kitartó, életre szóló alkotómunkától. Sokan írnak, a kelleténél is többen, de mire fel-bukkan egy-egy igazán tehetséges fiatal, zsupsz, már el is tűnik a süllyesztőben. Rajban, csoportban pedig jó ideje egyáltalán nem tűnnek fel. A Telep volt az utolsó ilyen. Hozzám hetente öt-tíz „no name” költő verse érkezik be már legalább tíz éve, mégsem mondom azt, hogy elég volt. Egyszerűen úgy alakult, hogy fontosnak tartom foglalkozni velük, és ráadásul még szeretni is képes vagyok őket. Amikor rájuk nézek, régi önmagamat látom; amikor beszélek velük, a két fiam szavait és gondolkodását hallom vissza. Ebben persze van jó adag mazochizmus is, de senki nem tökéletes.

– Az ezredfordulón legendássá váltak a Gyarmat utcai otthonodban tartott szerkesztőségi esték, melyek során egyszerre több tucat fiatal költőt láttál vendé-gül. Miként emlékszel vissza azokra az estékre?

– Egyszer a Magyar Rádióban hallottam egy ősrégi történetet, miszerint találtak egy százkét éves moszkvai bácsit, aki még részt vett a napóleoni háborúban, és megkérdezték tőle, vajon mire emlékszik belőle. A bácsi állítólag azt válaszolta: „Hideg éjszakákon vodkát kaptunk.” Ha a Parnasszus zuglói, Gyarmat utcai főhadiszállásán megforduló nemzedéknyi fiatal költőt és kritikust egyszer megkérdezik, hogy mire emlékeznek a szerkesztőségi estékből, ez valószínűleg benne lesz, ha nem is vodkával. Szomjasan távozó költőt bizonyosan nem tudnék említeni, de olyat sem, akinek ne hallgattuk volna meg az arra az alkalomra írt remekbe szabott művét. Negyedévenként összejöttünk, mindig a következő Parnasszus-számhoz igazítva, és annyira elterjedt a felolvasóestjeink híre, hogy egy idő után nagynevű idősebb költők is eljöttek közénk. Közülük Deák László, Lengyel Balázs, Tornai József vagy Somlyó György jut hirtelen eszembe.

– A negyedévente megjelenő Parnasszus mellé nagyon hamar létrehoztad a könyvkiadót is. Kérlek, idézd fel ennek részleteit!

– Már az ezredforduló után érzékeltük, hogy egyre több olyan állandó szerzőnk van, költők, műfordítók, elméleti szakemberek, akiknek a munkái kötet-re érettek. Úgy éreztük, megérett az idő arra, hogy a folyóirat mellett, ugyanazzal a logikával, egy kis kiadó is elkezdje működését. Így jött létre a Parnasszus Könyvek, benne három sorozattal: az Új vizeken a fiatal költők számára, az Átjáró a műfordítóknak, illetve a Magasles az elméleti munkáknak. A konkrét ötlet egyébként Orbán Ottótól származik, ő kérdezett rá, hogy miért nem indítok egy verskiadót, ha már ennyi jó szerzőm van. A kor szokásainak meg-felelően létrehoztunk egy „szerkesztőbizottságot”, melynek tagjai rangos, be-érkezett írók és költők voltak: Lengyel Balázs, Kántor Lajos, Pomogáts Béla, Orbán Ottó, Tarján Tamás, Tandori Dezső és jómagam. Később csatlakozott Kukorelly Endre.A folyóirat tizedik születésnapját a zuglói Stefánia Palotában ünnepeltük.

– Miként sikerült megnyerned őket az ügynek? Netán volt közöttük olyan, aki önként ajánlkozott?

– Orbán Ottót nem kellett felkérni, magától mondta, hogy szekundálja az ötletét a részvétellel, Tandori csak annyit mondott, hogy „Naná, nem kérdés, ha van kérdés: nem ez.” 2001-ben indult el a kiadó, az első három könyv a kö-vetkező volt: az Új vizeken sorozatban Babiczky Tibor: A felvezető kör; Tolvaj Zoltán: A medve lépései (Orbán Ottó ajánlójával) és a Magasles sorozatban Prágai Tamás: A teraszon vidám társaság – tanulmányok a mai magyar költészetről.Attól kezdve a kilencvenes években, illetve az ezredforduló környékén indult szinte teljes költőnemzedék egyik hajléka lett a Parnasszus Könyvek kiadó. Bajtai András, Balogh Robert, Dukay Nagy Ádám, Filip Tamás, G. István László, Halmai Tamás, Jenei Gyula, Király Levente, Kürti László, Lázár Balázs, Lázár Bence András, Nagy Gábor, Nagy Zsuka, Nyilas Atilla, Oravecz Péter, Payer Imre, Simon Adri, Sütő Csaba András, Szalai Zsolt, Szentmártoni János, Székely Szabolcs, Székelyhidi Zsolt, Szöllősi Mátyás, Turbuly Lilla, Vass Tibor, Végh Attila, Vörös István, Zsávolya Zoltán, Zsille Gábor. És a névsor messze nem teljes! Idővel igény mutatkozott az idősebb költők részéről is, ezért számukra a P’Art sorozatot indítottuk útjára: Cselényi Béla, Dobai Péter, Imre Flóra, Fodor Ákos, Kiss Benedek, Ladik Katalin, Papp Tibor, Petőcz András (az Állóháborús jelenlétünk című antológia szerkesztőjeként), Szepesi Attila, Vasadi Péter és mások. Olyan irodalomtörténészek munkáit adtuk ki, akik, bár már nincsenek már velünk, korszakos jelentőségűek, mint például Bárdos László, Borbély Szilárd, Bodor Béla és Tarján Tamás, vagy a szerencsére velünk élő Kabdebó Lóránt, Láng Gusztáv, Vilcsek Béla. Százötven körüli kötetszámnál járunk a jubileumi évben, és a munka nem áll meg, újabb kötetek vannak készülőben.

– A Parnasszus rovatszerkezete kezdettől letisztult, következetes. Költészeti folyóiratról lévén szó, gerincét a Lyra Hungarica rovat adja. Milyen bőséggel ér-keznek a kéziratok?

– Valóban, a hazai költészet mindenkori friss termését felmutatni kívánó Lyra Hungarica adja folyóiratunk gerincét. Mivel azonban három másik nagy-rovatunk is van (Centrum, Redivivus, Átjárás), és azok tematikája, szerkezete kötött, gyakran vagyunk csúszásban, feltorlódik a beérkezett versanyag, és emiatt kénytelenek vagyunk „várakoztatni” a kedves szerzőket. Ezt nagyon nem szeretem, mert szerkesztői alapállásom, hogy első a szerző. Ha őt nem becsüljük, vagy akár csak úgy érzi, hogy nem becsüljük, akkor nem becsüljük magát a lapot sem, és akkor mi értelme volna az egésznek?! Azt sem szabad-na elfelejtenünk, hogy a magyar irodalom hagyományosan folyóiratirodalom; igazi erejét, szépségét és karakterét a folyóiratok sokszínű, izgalmas világában képes leginkább megmutatni.– Kell-e noszogatni, felkérésekkel bombázni a rangosabb szerzőket, vagy maguktól is küldenek?– Egyénenként, sőt életkori sajátosságként is változó, hogy kit kell noszogatni, ki az, aki csak akkor küld, ha személyes felkérést kap, ki ír ritkán, ki ír kilóra. Itt sem a mennyiség a döntő, hanem a szövegek minősége. Van, aki évente egyszer küld verset, de inkább ne tenné, és van, aki kéthavonta bombáz, mégsem bánom, mert érzékelem nála a belső küzdelmet, az építkezést, vagy épp a bomlás tragikumát.

– Tapasztalatod szerint huszonöt év alatt változott-e a magyar líra termékenysége, változtak-e költőink versírási szokásai?

– A versírási szokások kapcsán összeadódnak a szerkesztői, illetve kreatív írás oktatói tapasztalataim. A legtöbb újonnan feltűnő versifikátorral az a gondom, hogy nincsenek meg a kellő verstani alapok, nem értik, hogy a költészet szakma is, amelynek a „révület”, az „ihlet” vagy a „tehetség” csak a támasz-tékai. Sok az utánérzés, a blöff, a versgeg, a téttelen szövegjáték, és ezekből a versnek látszó tárgyakból akkor sem lesz Költészet, ha egy-két önálló kötetig nagy nehezen eljutnak. De, amikor rátalálok egy-egy gyöngyszemre, akkor mindjárt elfeledem a sok gyenge és fölöslegesen megírt szöveghalmazt, és új erőre kapok.

– A Lyra Hungarica verseit a lapszámokban két másik rovat vezeti fel: a vala-mely élő szerzőt középpontba állító Centrum, vagy a közelmúltban elhunyt szerzőt életre keltő, „újjáélesztő” Redivivus. E két rovat főszereplőit milyen szempontok mentén választod ki? Esetleg évfordulók alapján? Van egy nevekkel előre telejegyzetelt főszerkesztői kalendáriumod?

– E helyütt érdemes pontosítani e két nagyrovat megindításának célját és körülményeit. Tíz-tizenkét munkában eltöltött év után éreztük szükségét egy tartalmi-szerkezeti, illetve ezzel párhuzamosan egy megjelenésbeli megújulásnak. Egyszer Tokaj felé autózva Kukorelly Endre vetette fel, hogy adjunk több teret egy-egy általunk fontosnak vélt alkotónak: ha már centrumba állítunk valakit, hozzuk őt közelebb az olvasóhoz interjúval, műelemzéssel, fényképek-kel. Tarján Tamás – mintha meghallotta volna, miben mesterkedünk – más-nap azzal állt elő, hogy erősíteni kellene a tanulmányrovatot friss, értékelő tanulmányokkal és szaktársi esszékkel, miniportrékkal. Így kezdett el formálódni a Centrum rovat, amelynek lényege az, hogy fókuszált, bőséges anyag közreadásával járuljunk hozzá egy-egy élő, alakuló kortársi életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen megemeléséhez. Kukorelly javaslatára Marno János volt először a Centrumban, ezt a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg. Azóta szinte a teljes magyar élboly szerepelt ebben a rovatban. Szomorú, hogy már egyre többen nincsenek közöttünk, és az idő múlásával bizony felmerült bennünk, hogy érdemes lenne a másik nagyrovatban, a Redivivusban újra foglalkozni a pályájukkal, az utóéletükkel. Erre is mondok példát, ha már szóba hoztam: Borbély Szilárd „újraolvastatásán” már egy ideje gondolkodom.

– A Redivivus ehhez tökéletes terep…

– Igen, hiszen ebben a nagyrovatban a már lezárt életműveket kívánjuk időről időre új szempontokkal gazdagítani, és a szövegértelmezés új lehetőségeit megcsillantani az érdeklődő közönségnek. A 20. század modern klasszikusai mellett hangsúlyt helyezünk olyan méltatlanul elfeledett, hanyagolt szerzőkre is, mint az avantgarde bélyeg alatt agyonhallgatott Erdély Miklós, Bakucz József, Kemenczky Judit vagy éppen Balaskó Jenő. Természetesen van, amikor egy-egy évforduló apropóján veszünk elő valakit. És olyan is van, ami-kor az irodalmi közbeszéd emel valakit újra a diskurzusba. Sajnos olyan költő is akad, aki személyes tragédiája okán a tervezett Centrum helyett a Redivivus rovatba kerül.

– A Parnasszusban kezdettől helyet kaptak a műfordítások, külön blokkba rendezve, Egyszemélyes fordítói műhelyek alcímmel. A Nagyvilág folyóirat megszűnése, Fázsy Anikó 2016-os halála óta pedig minden évben egy teljes lapszámot szentelsz a műfordításnak, Lyra Mundi címmel, mintegy átvállalva a Nagyvilág irodalmi küldetését…

– A versfordítások kezdettől fontosak voltak. A folyóirat mellett a Parnasszus Könyvek Átjáró sorozatában is több kitűnő, fájó hiányt pótló kötet látott napvilágot például az angol, a lengyel, a moldáv, a skót vagy a szlovén líra köréből. Alkatomnál fogva mindig is figyelemmel kísértem a szerintem világszín-vonalú hazai műfordító-szakma orientációit és újabb termését. A gazdag múltú Nagyvilág folyóirat megszűnése azonban azt jelentette, hogy a folyamatos világirodalmi tájékozódásnak nincs már hazai fóruma. Lyra Mundi lapszámainkat azért hoztuk létre, hogy ezt a hiányt valamelyest tompítsuk. Mi kezdtük el, és örömmel látom, hogy azóta több laptársunk szentel nagyobb blokkot vagy teljes számot a műfordításnak. Viszont nem árt elmondani, hogy egy ilyen kis kultúrában, mint a miénk, ez kevés: sokkal intenzívebb, szélesebb merítésű világirodalmi jelenlétre volna szüksége szakmának, olvasóknak egyaránt. A mi Lyra Mundi-összeállításaink kétségtelen hozadéka, hogy amióta csináljuk, évente tizenöt-húsz nagynevű, illetve egészen fiatal, pályakezdő műfordító kap lehetőséget az éppen aktuális fordítói műhelymunkájának bemutatására, tesz-telésére, mielőtt azok könyv alakjában is piacra kerülnek.

– Szeptemberben megjelenő Repertóriumunk tényszerűen elénk tárja, hogy alig-alig akad olyan kortárs költőnk, aki a huszonöt év alatt sohasem publikált a Parnasszusban. Ez azt jelenti, hogy szerkesztői munkád során a teljes lírai mezőnnyel személyes kapcsolatba kerültél. Az így létrejött anekdotagyűjtemény csak a fejedben létezik, vagy készítettél feljegyzéseket is? Nem tervezel kiadni egy „em-lékiratos” kötetet?

– A legtöbben akkor kezdenek el „emlékiratot” írni, amikor már vagy nem emlékeznek arra, mi és hogyan történt, illetve nem történt meg velük, vagy amikor elérkezettnek látják az időt, hogy szobrot állítsanak saját maguknak, ha már más nem teszi ezt meg helyettük. Mindkét helyzetet szeretném el-kerülni. Céduláimból körvonalazódni látszik azonban egy olyan „anekdota-gyűjtemény”, amely írókkal, művészekkel, híres és hírhedett emberekkel esett találkozásaim során itthon és külföldön elhangzott, és azt annak idején lejegyeztem. E gyűjteménynek címe is van, bár könnyen előfordulhat, hogy soha nem lesz belőle könyv: Sercintések és turczintások. Egyelőre azonban állóháborút folytatok a saját, priméren szépirodalmi terveimmel, a bejövő kiadói kéziratokkal és az irodalmi lét mindennapi hordalékaival, ezért nem igazán fenyeget a veszély, hogy a nagy semmittevésben nekilátok egy ilyen szándékú könyv összegereblyézésének.

– Agilis természeted alapján biztosra veszem, hogy a Parnasszust illetően is vannak terveid. Milyen lesz a Parnasszus öt vagy tíz év múlva? Továbbra is papírra nyomtatott folyóirat lesz, vagy „világhálósodik”? És mit gondolsz: emberi számítás szerint 2045-ben lesz ötvenedik születésnapi Parnasszus-buli?

– Szerény számításaim alapján a Parnasszus folyóirat és jómagam akkor-tájt, az ötvenedik évforduló környékén leszünk a csúcson! Terveim szerint a lapot magát ütemhangsúlyos és időmértékes verselő applikációk világméretű értékesítéséből fogom fenntartani. Globális lapszámbemutatókat tartunk majd, ami azt jelenti, hogy elszánt fiatal költőtársaimmal közösen olyan négydimenziós lírai installációkat állítunk fel a még élhető világ vírusmentes városaiban, amelyek a mindenkori olvasó érzelmi változásainak lenyomataként az olvasás-befogadás folyamata során képesek lesznek megváltozni, új alakot, új szövegösszetételeket létrehozni. Így a monitorokon vagy a szemüvegen megjelenő versinstallációk struktúrája minden egyes olvasáskor térben és időben is változni fog. Mondok egy egyszerű példát: ha egy rossz idegzetű izraeli értelmiségi lelkiállapotára negatívan hat egy limerick, akkor a Delhi főterén ugyanazt olvasó szikh turbinatechnikusnak már egy sírversen kell átrágnia magát. Ám ha őbenne e sírvers olvastán vallási buzgalom keletkezik, a verset utána elolvasó bogotai vízlábnyom-menedzser okostelefonján villogni kezd az áhítatot jelző kereszt, és ő virtuálisan féltérdre ereszkedik. És a láncolat tovább folytatódik. Úgy érzem, most már mindenki számára világos, miről beszéltem.

– Naná, hogy világos! Mondanám is, hogy köszönöm, nincs több kérdésem, de zárásként még a személyes terveidről faggatlak…

– A számomra oly fontos csapatmunka mellett egyéni ambícióim kibontakoztatására is hangsúlyt fektetek. Leghőbb célom, hogy az élő szervezetekben végbemenő folyamatok mintájára megalkossam a bioköltészetet. Nem zárkóznék el a gondolattól, hogy a DNS-láncokkal reakcióba lépő disztichon-enzimek segítségével végtelen számú űreposz megírására írjak ki pályázatot, természetesen a Parnasszus égisze alatt. Fennmaradó időmben keresetkiegészítésként online előadásokat szeretnék tartani a blank verse és a petrarcai szonett kvantum-szuperpozíciójáról, valamint a földi és földönkívüli népköltészet stiláris jegyeinek különbözőségeiről. Alkotóerőm alkonyán, a 21. század második felének első évtizedeiben az idegrendszert utánzó, neumorfikus versgeneráló szoftvereket szeretnék létrehozni a költészetért, de leginkább a saját költészetükért rajongó milliók alkotói válságának teljes kiküszöbölésére. Távolabbi terveimről többet most nem kívánok elárulni.