Ladik Katalin
BELSŐ VÍZÖZÖN
Versek
2011
Zen versek
Nyári felhő
Asszonyi életet öregedtem néhány perc alatt.
Könnyek
Rövidhullámok
Víz alatti mosoly
Vedd le a bugyimat.
Minek?
Tavasz
Egyik mellbimbóm a szádban,
a másik a számban.
Lepke
Csak pina volt, és ott, fenn megült.
Húr
Elégett a gyönyörben.
Üveg
Lépj árnyékomra.
Égi körmök
Gyermek
Hold vagyok?
Kőhang
Már sötétedik.
Lábak helyett
Szekrényt tol.
Szertefoszlik létrejötte pillanatában.
Örökkévalóság
A téridő húrjain fennakadt Ige.
Örökké valóság
Mennyi apró mozdulat az égbolt!
Leesett a vödör alja
Nincs a vödörben Hold.
Tegnapi arcod hó lepi el
Ki vagyok?
Dobd azt ki.
Hogy dobjam ki magamból a semmit?
Két költő
Hogyan lehet, hogy villámlik a lábam között, pedig nem is esik az eső?
Amikor hátba vágtalak, elhelyeztem benned egy dugót,
nehogy elszivárogjon az életerőd.
Gyufagyújtás
Te ki vagyok?
Hogy meggyújtsalak.
Láz-sötét tenyér
Látlak a combom közt, gyönyörű állat.
A hold ollójával hasamon táncolsz,
Villanyégők
Miért bámulod azt a három villanyégőt?
Mert ettől a nézéstől háromágú lesz a faszom.
Két tenyér csattan
Egy tenyér hangja
Tegnapi arcod utazik
Nem vágyódni utánad.
Idők végeztéig tartó felejtés.
Hópehely emléke, elolvadó levegő.
Mintha élne
Felhőkben hangtalan kaszálgat.
Álmomba hasít.
Fává növekszik bennem.
Kertek fakulnak a tengerbe
Levendulakertek buggyannak ki a sziklákból.
Olajon csúszik illatuk a tenger felé.
Belém álmodtalak
Amikor gondoltalak, hiába néztelek.
Kemény a lelkem, hozzád sötétedett.
Hagyma és tükör
Gyere velem táncolni!
Benned vagy kívüled?
Ha beléd megyek, kívül maradok.
Gömbvillám
Minden esemény egy pont a téridőben.
Semmi
A szél és a szuka
Mindenkié vagyok és senkié!
Jel
Itt voltam?
A csíra
Hátban álló árny
Szárnyai megrebbentek – még lepke volt.
Hordóban szőtt
Hordóban szőtt éji vihar
reggelre megkeményedett
Rózsa
Olyan színekkel festem meg halálomat,
melyeket emberi szemed nem érzékelhet.
Nő tükör előtt
Legyek könyörtelen, halálos gyönyör.
Téli kert
Csontból nő a hold,
csontok nősténye.
Csipke
Csipketerítő
Egymáshoz bilincselt fényvirágok.
Tükörkép
Belőled kimennék,
Éjfélkor sugárzó Nap
Az ördög szolgája a varázsló.
Isten szolgája a pap.
A színész mindkét hatalmat megidézi.
Sebet ütnek
Hold. Kő. Éjjeledik.
Homlok holdas kőben.
Holdkő fehér csendben.
Fájdalom kőbe zárva.
Kőben csend.
Cseresznye
Azzá lett, ami a lénye:
A növény szelleme
Emlék nélküli alkonyat
a leander rózsaszín öle.
Nem jó, és nem távozik,
Július
Álommal telt szekrények
a sziget fölött csöndben meghajolva
kéjes illatot legelnek,
Sikoly, mely a gödörből
A hús rozsdát izzad,
elmerül a reszkető égben.
Csontban a szeg nyújtózik egyet,
Hold
Lavórban tótágast
Ciprus
Egy pár cipő torka
Húst fűrészel
Szökőkút
Bordák
Szelektől kiszélesedő fájdalom.
Árnyék
Elment balra, megállt és visszajött.
Vezeklés
A létra véres nyálkájába mártom arcom.
Síró só
Habzó sóban fürdetem gyermekem.
Ne őt, az ember fiát!
Könyörgés
Az én szeretetem pusztít, nem virágoztat.
A lélek sötét éjszakája
Büntetlenül senki sem ébredhet fel
A kör behorpad
Egyedül jött, egyedül távozik.
Mutatja az utat,
mely nem érkezés, nem távozás.
A kör behorpad
Láttad a halálodat?
Az újaknak azt mondják: ez gyógy-álom.
Érzed a puha csontok hűvös rózsakoszorúját,
padokat mosnak benned.
A hús sárrá terül, a hó eltűnik arcodról,
és egyre több fény szivárog testedbe.
Az újaknak azt mondják: ez ködszekrény.
Érzed a szél és a fa pulzusát.
Hó leszel, padon álmodó.
A sár hússá dagad, arcod szétolvad a ködben,
és egyre több tested szivárog a fénybe.
Egy pár cipő torka
Sötét tenger.
Fuldokló cipője felé úszott
a fájdalom. Tudta, halálának nem lesz értelme,
mégis az alatta lebegő
és távolodó szigetet figyelte
fényes ködön át.
Akkor hirtelen felgyújtotta az erdőt.
Az utolsó araszoló lepke átölelte a cipőfűzőt.
És mélységes csend füstölt a tenger fölött.
Mi Plótinosz álma?
Milyen vércsoportúak a költők?
Magyarországon kevesen tudják.
Szőrös ablakokban, vér nélküli időben,
porosan, pontosan délben,
feltámasztják majd testüket
egy másik versidőben,
Virágzik a só
Jaj, nekem. Megidéztelek.
Ásványaidból fájdalmas emberi lét keletkezett.
Habzó sóban fürdeted gyermekem.
A pokol sója okád felém
rothadó, bűnös álmokat?
A te hatalmad mérgező szépség,
beteljesületlen szenvedély,
telhetetlen életéhség.
Engem büntess, ne a gyermekem.
De őt gyógyítsd meg, gyógyítsd meg nekem!
Szelektől kiszélesedő
Szelektől kiszélesedő éjszaka sebei.
Mintha megnyúlna a füle a Holdnak.
Kutyák vagyok.
Ketten vicsorgunk magamra reggelig.
Árnyékul és holdfényül
Fekete vasfóka.
A hajó bordázatán hold.
Rajta a halál kétszer tükröződik.
Ugyanaz a varázslat két nyelven:
árnyékul és holdfényül.
Elment balra, megállt és visszajött
Mindkét testvér pontosan ugyanazt énekelte,
amikor hirtelen felhasadt az ég.
Az, aki a Földön maradt, a sivatagban,
harminchárom évvel lett öregebb;
a másik testvér mély, éneklő sebet villantott elő,
ijedten pulzáló hasadékot,
mely végső megdöbbenéssel
lezárta szemének belső, körkörös horizontját.
Szemérem és mohaszakáll
Gyönyör, meg nem szelídíthető.
Kéjvágya olthatatlan.
A hüvelyben lüktet és örvénylik,
és nem akar mást, csak borzongani.
Bűnhődése: önnön gyönyörét issza olthatatlan.
Fűhárfa
Ugyanaz az örök mormolás árad
megszakíthatatlanul,
egyetlen végtelen szó, remegő buborék,
Szakadék
Ezt látnom kell: nem a folyó az, ami folyik,
a híd úszik a zúgó vízen!
Ez a Függő Keletkezés?
Agyamban dübörgő, égi hullámverés.
A megvilágosodás hamuja
a menny hálója hatalmas, közei tágasak
szellemtől szellemhez – ishin denshin
az emlékezés rózsakertje
élőlények
teknősbéka – kame
ló – uma
asszony – onná
férfi – otoko
ember – nin
az elemek
tűz – hi
láng – hono
világosság – nikko
hamu – hai
forrás – izumi
folyó – kawa
tenger – umi
eső – ume
levegő – chu
lélegzet – iki
szél – kaze
repülés – tobu
föld – isuchi
kő – ishi
hegy – yama
fa – ki
ösvény – dö
megvilágosodás – satori
semmi – mu
A sas emanációja
Hullámzó foltokkal szóródik tele az ég.
A Teremtő haragja rendet és formát ölt:
nem törődik gyenge szimmetriákkal
és nem játszik kockajátékot,
éberen alvás után vágyódik,
az alvásból aztán sikoltva ébred,
miként az ember
a fények közötti sötét spirálisban,
ahol ősi csillagképek szüntelenül,
türelmesen siklanak
a tűzmadár körkörös, fekete torkába.
Tükrös szekrény
Polcain
a lelkedben lüktető hólyagok
Mi a zuhogás, ha fájdalom
A vonat jó,
egy évig fába nő,
nem ír verset.
A köröm fekete,
beletörik az égbe,
nem ír verset.
A tenger jó,
szigetet horgol,
nem ír verset.
A fájdalom
nem ír vonatot,
fát, fekete körmöt, betört eget,
tengert, szigetet,
Sebek nagy csodája
Ne essetek kétségbe,
szépüljetek el a fehér létra karjaiban –
ezzel elbocsátotta a halakat,
az édes és sós vizekbe,
a létra sebeit megcsodálni
tengerekben és folyókban,
a fényben szűkölő ebek
s a csillagok pikkelyeit.
Emlékeiből semmit meg nem tartva,
szárnyait a Fény szűkölködőinek adta,
majd pőrére vetkőzött
és megkezdte a szegénységet.
Életét a keresztre feszített Húr
Szökőkút
Lélegző, zöld hús a pillanat virágzó sebeiben.
Fénykorbács.
A buborék-arcok mind enyémek?
Az elmúlás öröme, a lét fájdalma
az idő kristálycseppjeiben.
Üvegvacsora
Medréből szomorúan kihajolt,
a fény fáradt hullámaira,
őszülő vízre horgolta az Írást.
A Végső Tudás Száma: 137
Ő az isteni ember ősanyaga.
Rikoltása égő nyál.
Szépségétől az angyalok meggyulladnak.
Ő a magányos lélek, az Egy,
kiben még a legmélyebb szenvedély is
csillagként porlik szét az örökkévalóság
Anyám
A felette elterülő liget fésüli haját,
fénygiliszták simítják kőpárnáját.
Rothadt kabátja gyengéden rám borul
a deszkák közötti fájdalmas sóhajokkal.
A túlvilági ragyogás lovai kitörnek tüdejéből,
és jaj, széttapossák égteste ligetét.
Árnyékok kútja
Tükör mélyén egy vízangyal
megálmodott engem: elsüllyedt istállók
borzongva fölfakadnak,
lángoló sörénnyel rám borulnak,
mérgezett kútjuk: testem gyönyöre.
A tükörben árnyékom ágaskodik,
Ajándék-álom
Égi jel, menny létrája,
a ház fölött fejsze lebeg.
Fényes szárnyaival verdes,
s a szivárványba költözik velem.
Árnyékot fűrészel
Sötét gyönyörtől bódult kabátja
szertefoszlott, akár az álom.
És ekkor visszafordult.
Testéből kicsorgott árnyéka,
emlékeit a fűrész felhőire hullajtotta.
Lágy alkonyatba mártod
Lágy alkonyatba mártod arcod, vérző kútba.
Sötét ablak nyílik testedben:
húsodba a fájdalom gyermekillatot temet,
s az őrjöngő, üvöltő égbe zuhansz.
Fa
alakja
csak pillanat
szüntelenül lüktet
a belülről áradó fényességtől
hiába ágaskodik a halhatatlanság felé
csak a vörösen rikoltó nyerítés
tépázza ágai között a zöld vágyódást
már csak kitágulni akar
magába szívni és elemészteni
a homály nélküli ragyogást
legyen
felhő
zápor
villám
bánat
ember
föld
termés
moha
A hajnal habzó rongyain
Örömöt nem húz az égi ecset.
Az angyal kéjes hangját
az alvók fülében
Közöny
A szigetre bukott angyal árnya hull,
sötéten lóg, s kihalt az Úr ege.
Sikolyom riaszt haldokló hullámokat,
vonagló húr már csak a lelkem,
a sziklákból fekete lé csorog el.
Szárnya lankad a nyárnak
A sziklák sebeit fölfakasztom,
a gyönyörrel telt vödröket fölborítom.
Elsüllyedt sziget vagyok
hullámokon táncoló viharokkal.
Látta szárát és fürtjét a téridőnek
a kocsonyás égbolt bugyraiban.
Látta gyümölcsét is
a tajtékzó hegyek felhőiben,
melyekbe evezője beleakadt
Ne őt, az ember fiát!
Az alatta vajúdó szigetre zuhant.
Három pohár tört össze testében:
víz, lélegzet, tűz.
Eszmélet
Jó, ami van.
Sötét, fájó alagút.
Riadt fényesség.
Fuldoklás.
Felszakadt tüdő, fogatlan száj.
Tejszagú égen mellbimbó.
Bedeszkázott égbolt.
Korhadt tüdő, fogatlan száj.
Fuldoklás. Sötét, fájó alagút.
Megnyugvó fényesség.
Hvari temető
Az égen gyöngy izzad,
a tenger párnájába süllyed.
A ciprusokat denevérek suhintják.
Kuvik issza fel a tollak gyászát,
és mintha éneklő seb volna,
felnyílik homlokán harmadik szeme.
Hajnali nyálkában
Elhalván éji szemekből,
virágzó leanderek imbolyognak.
Rózsaszínné oldódik bujaságuk.
Hajnalban zöld mérgektől ittasult
meztelen csigák nyújtózkodnak
Hvar
A süllyedő szigetről egy kecske égbe lendül,
ezüstös lángban hamvad el,
ám kifogja a fagyos égből a holdat,
ki bódultan a partra tart, a pusztulásba,
sugarával megsimítja a szigetet,
miként hópihe a holt gyermeket.
Holdkőben látom arcod
Éjjeledik megint az arcod.
Kicsapódnak sötét pofájú ablakok.
Kéklőn dereng a lepedő alattuk,
melyre a gyönyör harmata olvadt.
Emlékek temetője
Fuldokló hallgatás a kőben.
Lihegve menekül a vágy, üldözött vad.
És az én bűnöm úgy öleli át az övét,
akár egy imádság.
Sárga virágok szűkölnek most
sírhantja ölén, mely gyönyörtől vonaglik.
És nem fordulok vissza.
Kősivataggá válok.
És örökre sötétség marad bennem.
Benső táj
Fekete székek táncolnak benned,
gyönyörű állatok, torzra nőtten.
Ők a lélek bomlott furulyái.
Belépsz a tükörnek fénykörébe,
melyben a székek lepkékké törnek össze,
majd összeragadt szárnyakkal elcsitulnak.
A tükörből keserű méz csorog.
Fekete lepkék suttognak képkeretben –
a magányos cédrus madarát kötözik
Szekrény siklik őszbe
Föl tud idézni minden vágyat,
minden szerelmet és halált,
szuvasodást, kifáradást, gyűlöletet.
Mindezt számtalanszor átélte már.
Egy boldogtalan és ismétlődő világ
közönyös szemlélője ő.
A polcokra hervadt illatot permetez,
levendula-álmot, mely tavaszra
a feledés vigasztaló sóhajába fullad.
A lavórban tótágast
sistergő, óriás napok izzanak át,
fák, fájdalomtól roskadozók,
Az éjszaka visszanövő mája
Az istenek ideje vinnyogó halhatatlanság.
Az emberek ideje közönyös, süket alagút.
A prométheuszi idő az éjszakánként befalt
gyönyör, alagútban vinnyogó,
A Gyermek előállítása
Terhes nő hasában
sárga virágok vonítnak,
sistergő kövek izzanak át,
belek, gyötrő álmoktól roskadozók,
buja gyönyörtől gőzölgő halál.
Szikla némítja el
az angyal kék hangját
a tenger fülében.
Elsüllyedt fájdalmak halkan felhasadnak,
ciprusok buknak némán hullámvölgybe,
Kőhal
Álmoktól terhes hullámok panasza
süllyed ringva, nyálkás sötétbe.
A tenger fenekén kőhal
A megvilágosodás ösvénye
