Ladik Katalin

BELSŐ VÍZÖZÖN

Versek

 

2011

 



 

Zen versek

 

Nyári felhő

Asszonyi életet öregedtem néhány perc alatt.

 

Könnyek

Két szék vagyok.

 

Rövidhullámok

Jaj. Jaj. Jaj.

 

Víz alatti mosoly

Vedd le a bugyimat.

Minek?

Hogy mosolyogjon a pinám.

 

Tavasz

Egyik mellbimbóm a szádban,

a másik a számban.

Melyik a halálom?

 

Lepke

Csak pina volt, és ott, fenn megült.

Megőrült.

 

Húr

Elégett a gyönyörben.

Lekonyult hangangyal.

 

Üveg

Lépj árnyékomra.

Lépek halálodra.

 

Égi körmök

Nyakamon.

 

Gyermek

Hold vagyok?

Cipőben, cipő cipőben.

 

Kőhang

Már sötétedik.

Húrjaimmal keményedek.

 

Lábak helyett

Szekrényt tol.

Szertefoszlik létrejötte pillanatában.

 

Örökkévalóság

A téridő húrjain fennakadt Ige.

 

Örökké valóság

Mennyi apró mozdulat az égbolt!

 

Leesett a vödör alja

Nincs a vödörben Hold.

Miért van a Holdban vödör?

 

Tegnapi arcod hó lepi el

Ki vagyok?

Dobd azt ki.

Hogy dobjam ki magamból a semmit?

Akkor vidd ki.

 

Két költő

Hogyan lehet, hogy villámlik a lábam között, pedig nem is esik az eső?

Amikor hátba vágtalak, elhelyeztem benned egy dugót,

nehogy elszivárogjon az életerőd.

 

Gyufagyújtás

Te ki vagyok?

Hogy meggyújtsalak.

Mit akarsz a farkammal?

 

Láz-sötét tenyér

Látlak a combom közt, gyönyörű állat.

A hold ollójával hasamon táncolsz,

szőröstül-bőröstül lenyellek.

 

Villanyégők

Miért bámulod azt a három villanyégőt?

Mert ettől a nézéstől háromágú lesz a faszom.

 

Két tenyér csattan

Fazékban árnyékod.

 

Egy tenyér hangja

Kaa!

 

Tegnapi arcod utazik

Nem vágyódni utánad.

Idők végeztéig tartó felejtés.

Hópehely emléke, elolvadó levegő.

 

Mintha élne

Felhőkben hangtalan kaszálgat.

Álmomba hasít.

Fává növekszik bennem.

Mintha.

 

Kertek fakulnak a tengerbe

Levendulakertek buggyannak ki a sziklákból.

Olajon csúszik illatuk a tenger felé.

 

Belém álmodtalak

Amikor gondoltalak, hiába néztelek.

Kemény a lelkem, hozzád sötétedett.

 

Hagyma és tükör

Gyere velem táncolni!

Benned vagy kívüled?

Ha beléd megyek, kívül maradok.

 

Gömbvillám

Minden esemény egy pont a téridőben.

 

Semmi

Mu!

 

A szél és a szuka

Mindenkié vagyok és senkié!

Mindenkié vagyok és senkié!

 

Jel

Itt voltam?

Letaposott virág.

 

A csíra

Ez létezik, az keletkezik.

 

Hátban álló árny

Szárnyai megrebbentek – még lepke volt.

Vagy kőhíd?

 

Hordóban szőtt

Hordóban szőtt éji vihar

reggelre megkeményedett

tavalyi cipő.

 

Rózsa

Olyan színekkel festem meg halálomat,

melyeket emberi szemed nem érzékelhet.

 

Nő tükör előtt

Legyek könyörtelen, halálos gyönyör.

Combod közt tükörcserép.

 

Téli kert

Csontból nő a hold,

csontok nősténye.

Havazik fésűje.

 

Csipke

Horgolt fény.

 

Csipketerítő

Egymáshoz bilincselt fényvirágok.

 

Tükörkép

Belőled kimennék,

aki voltam, ha tudnék lenni.

 

Éjfélkor sugárzó Nap

Az ördög szolgája a varázsló.

Isten szolgája a pap.

A színész mindkét hatalmat megidézi.

 

Sebet ütnek

Hold. Kő. Éjjeledik.

Homlok holdas kőben.

Holdkő fehér csendben.

Fájdalom kőbe zárva.

Kőben csend.

Csendben seb hajnalodik.

 

Cseresznye

Azzá lett, ami a lénye:

gyönyör és pusztulás.

 

A növény szelleme

Emlék nélküli alkonyat

a leander rózsaszín öle.

Nem jó, és nem távozik,

nem indul, és nem marad.

 

Július

Álommal telt szekrények

a sziget fölött csöndben meghajolva

kéjes illatot legelnek,

s belezuhannak a rozmaringba.

 

Sikoly, mely a gödörből

A hús rozsdát izzad,

elmerül a reszkető égben.

Csontban a szeg nyújtózik egyet,

s böfögve pihenni tér.

 

Hold

Lavórban tótágast

az éjszaka visszanövő mája.

 

Ciprus

Egy pár cipő torka

tengerparti temető.

 

Húst fűrészel

Szökőkút

a hajnal habzó rongyain.

 

Bordák

Szelektől kiszélesedő fájdalom.

Fűhárfa.

 

Árnyék

Elment balra, megállt és visszajött.

Láttad a halálodat?

 

Vezeklés

A létra véres nyálkájába mártom arcom.

 

Síró só

Habzó sóban fürdetem gyermekem.

Ne őt, az ember fiát!

Jaaaj!

 

Könyörgés

Az én szeretetem pusztít, nem virágoztat.

Védd meg őt tőlem!

 

A lélek sötét éjszakája

Büntetlenül senki sem ébredhet fel

egy másik álomban.

 

A kör behorpad

Egyedül jött, egyedül távozik.

Mutatja az utat,

mely nem érkezés, nem távozás.

 

A kör behorpad

 

Láttad a halálodat?

Az újaknak azt mondják: ez gyógy-álom.

Érzed a puha csontok hűvös rózsakoszorúját,

padokat mosnak benned.

A hús sárrá terül, a hó eltűnik arcodról,

és egyre több fény szivárog testedbe.

 

Az újaknak azt mondják: ez ködszekrény.

Érzed a szél és a fa pulzusát.

Hó leszel, padon álmodó.

A sár hússá dagad, arcod szétolvad a ködben,

és egyre több tested szivárog a fénybe.

 

Egy pár cipő torka

Sötét tenger.

Fuldokló cipője felé úszott

a fájdalom. Tudta, halálának nem lesz értelme,

mégis az alatta lebegő

és távolodó szigetet figyelte

fényes ködön át.

Akkor hirtelen felgyújtotta az erdőt.

Az utolsó araszoló lepke átölelte a cipőfűzőt.

És mélységes csend füstölt a tenger fölött.

 

Mi Plótinosz álma?

Milyen vércsoportúak a költők?

Magyarországon kevesen tudják.

Szőrös ablakokban, vér nélküli időben,

porosan, pontosan délben,

feltámasztják majd testüket

egy másik versidőben,

egy halál utáni költeményben.

 

Virágzik a só

Jaj, nekem. Megidéztelek.

Ásványaidból fájdalmas emberi lét keletkezett.

Habzó sóban fürdeted gyermekem.

A pokol sója okád felém

rothadó, bűnös álmokat?

A te hatalmad mérgező szépség,

beteljesületlen szenvedély,

telhetetlen életéhség.

Engem büntess, ne a gyermekem.

De őt gyógyítsd meg, gyógyítsd meg nekem!

 

Szelektől kiszélesedő

Szelektől kiszélesedő éjszaka sebei.

Mintha megnyúlna a füle a Holdnak.

Kutyák vagyok.

Ketten vicsorgunk magamra reggelig.

 

Árnyékul és holdfényül

Fekete vasfóka.

A hajó bordázatán hold.

Rajta a halál kétszer tükröződik.

Ugyanaz a varázslat két nyelven:

árnyékul és holdfényül.

Vasfóka énekel a hóesésben.

 

Elment balra, megállt és visszajött

Mindkét testvér pontosan ugyanazt énekelte,

amikor hirtelen felhasadt az ég.

Az, aki a Földön maradt, a sivatagban,

harminchárom évvel lett öregebb;

a másik testvér mély, éneklő sebet villantott elő,

 ijedten pulzáló hasadékot,

mely végső megdöbbenéssel

lezárta szemének belső, körkörös horizontját.

 

Szemérem és mohaszakáll

Gyönyör, meg nem szelídíthető.

Kéjvágya olthatatlan.

A hüvelyben lüktet és örvénylik,

és nem akar mást, csak borzongani.

Bűnhődése: önnön gyönyörét issza olthatatlan.

 

Fűhárfa

Ugyanaz az örök mormolás árad

megszakíthatatlanul,

egyetlen végtelen szó, remegő buborék,

membrán univerzum.

 

Szakadék

Ezt látnom kell: nem a folyó az, ami folyik,

a híd úszik a zúgó vízen!

Ez a Függő Keletkezés?

Agyamban dübörgő, égi hullámverés.

 

A megvilágosodás hamuja

a menny hálója hatalmas, közei tágasak

szellemtől szellemhez – ishin denshin

az emlékezés rózsakertje

élőlények

teknősbéka – kame

ló – uma

asszony – onná

férfi – otoko

ember – nin

az elemek

tűz – hi

láng – hono

világosság – nikko

hamu – hai

forrás – izumi

folyó – kawa

tenger – umi

eső – ume

levegő – chu

lélegzet – iki

szél – kaze

repülés – tobu

föld – isuchi

kő – ishi

hegy – yama

fa – ki

ösvény – dö

megvilágosodás – satori

semmi – mu

zen

 

A sas emanációja

Hullámzó foltokkal szóródik tele az ég.

A Teremtő haragja rendet és formát ölt:

nem törődik gyenge szimmetriákkal

és nem játszik kockajátékot,

éberen alvás után vágyódik,

az alvásból aztán sikoltva ébred,

miként az ember

a fények közötti sötét spirálisban,

ahol ősi csillagképek szüntelenül,

türelmesen siklanak

a tűzmadár körkörös, fekete torkába.

 

Tükrös szekrény

Polcain

a lelkedben lüktető hólyagok

az éj állatai.

 

Mi a zuhogás, ha fájdalom

A vonat jó,

egy évig fába nő,

nem ír verset.

 

A köröm fekete,

beletörik az égbe,

nem ír verset.

 

A tenger jó,

szigetet horgol,

nem ír verset.

 

A fájdalom

nem ír vonatot,

fát, fekete körmöt, betört eget,

tengert, szigetet,

csak zuhogást.

 

Sebek nagy csodája

Ne essetek kétségbe,

szépüljetek el a fehér létra karjaiban –

ezzel elbocsátotta a halakat,

az édes és sós vizekbe,

a létra sebeit megcsodálni

tengerekben és folyókban,

a fényben szűkölő ebek

s a csillagok pikkelyeit.

 

Emlékeiből semmit meg nem tartva,

szárnyait a Fény szűkölködőinek adta,

majd pőrére vetkőzött

és megkezdte a szegénységet.

Életét a keresztre feszített Húr

rezgésének ajánlotta.

 

Szökőkút

Lélegző, zöld hús a pillanat virágzó sebeiben.

Fénykorbács.

A buborék-arcok mind enyémek?

Az elmúlás öröme, a lét fájdalma

az idő kristálycseppjeiben.

Ikrás farka van a gyönyörnek.

 

Üvegvacsora

Medréből szomorúan kihajolt,

a fény fáradt hullámaira,

őszülő vízre horgolta az Írást.

 

A Végső Tudás Száma: 137

Ő az isteni ember ősanyaga.

Rikoltása égő nyál.

Szépségétől az angyalok meggyulladnak.

Ő a magányos lélek, az Egy,

kiben még a legmélyebb szenvedély is

csillagként porlik szét az örökkévalóság

téridő-lepedőjén.

 

Anyám

A felette elterülő liget fésüli haját,

fénygiliszták simítják kőpárnáját.

Rothadt kabátja gyengéden rám borul

a deszkák közötti fájdalmas sóhajokkal.

A túlvilági ragyogás lovai kitörnek tüdejéből,

és jaj, széttapossák égteste ligetét.

 

Árnyékok kútja

Tükör mélyén egy vízangyal

megálmodott engem: elsüllyedt istállók

borzongva fölfakadnak,

lángoló sörénnyel rám borulnak,

mérgezett kútjuk: testem gyönyöre.

 

A tükörben árnyékom ágaskodik,

felnyerít, s belém költözik.

 

Ajándék-álom

Égi jel, menny létrája,

a ház fölött fejsze lebeg.

Fényes szárnyaival verdes,

s a szivárványba költözik velem.

 

Árnyékot fűrészel

Sötét gyönyörtől bódult kabátja

szertefoszlott, akár az álom.

És ekkor visszafordult.

Testéből kicsorgott árnyéka,

emlékeit a fűrész felhőire hullajtotta.

 

Lágy alkonyatba mártod

Lágy alkonyatba mártod arcod, vérző kútba.

Sötét ablak nyílik testedben:

húsodba a fájdalom gyermekillatot temet,

s az őrjöngő, üvöltő égbe zuhansz.

 

Fa

alakja

csak pillanat

szüntelenül lüktet

a belülről áradó fényességtől

hiába ágaskodik a halhatatlanság felé

csak a vörösen rikoltó nyerítés

tépázza ágai között a zöld vágyódást

már csak kitágulni akar

magába szívni és elemészteni

a homály nélküli ragyogást

legyen

felhő

zápor

villám

bánat

ember

föld

termés

moha

feledés

 

A hajnal habzó rongyain

Örömöt nem húz az égi ecset.

Az angyal kéjes hangját

az alvók fülében

kígyó némítja el.

 

Közöny

A szigetre bukott angyal árnya hull,

sötéten lóg, s kihalt az Úr ege.

Sikolyom riaszt haldokló hullámokat,

vonagló húr már csak a lelkem,

a sziklákból fekete lé csorog el.

 

Szárnya lankad a nyárnak

A sziklák sebeit fölfakasztom,

a gyönyörrel telt vödröket fölborítom.

Elsüllyedt sziget vagyok

hullámokon táncoló viharokkal.

 

Látta szárát és fürtjét a téridőnek

a kocsonyás égbolt bugyraiban.

Látta gyümölcsét is

a tajtékzó hegyek felhőiben,

melyekbe evezője beleakadt

eszmélete utolsó utazásán.

 

Ne őt, az ember fiát!

Az alatta vajúdó szigetre zuhant.

Három pohár tört össze testében:

víz, lélegzet, tűz.

Élőlény mindahány.

 

Eszmélet

Jó, ami van.

Sötét, fájó alagút.

Riadt fényesség.

Fuldoklás.

Felszakadt tüdő, fogatlan száj.

Tejszagú égen mellbimbó.

 

Bedeszkázott égbolt.

Korhadt tüdő, fogatlan száj.

Fuldoklás. Sötét, fájó alagút.

Megnyugvó fényesség.

Jó, ami van.

 

Hvari temető

Az égen gyöngy izzad,

a tenger párnájába süllyed.

A ciprusokat denevérek suhintják.

Kuvik issza fel a tollak gyászát,

és mintha éneklő seb volna,

felnyílik homlokán harmadik szeme.

 

Hajnali nyálkában

Elhalván éji szemekből,

virágzó leanderek imbolyognak.

Rózsaszínné oldódik bujaságuk.

Hajnalban zöld mérgektől ittasult

meztelen csigák nyújtózkodnak

kéjes ölelésből.

 

Hvar

A süllyedő szigetről egy kecske égbe lendül,

ezüstös lángban hamvad el,

ám kifogja a fagyos égből a holdat,

ki bódultan a partra tart, a pusztulásba,

sugarával megsimítja a szigetet,

miként hópihe a holt gyermeket.

 

Holdkőben látom arcod

Éjjeledik megint az arcod.

Kicsapódnak sötét pofájú ablakok.

Kéklőn dereng a lepedő alattuk,

melyre a gyönyör harmata olvadt.

 

Emlékek temetője

Fuldokló hallgatás a kőben.

Lihegve menekül a vágy, üldözött vad.

És az én bűnöm úgy öleli át az övét,

akár egy imádság.

Sárga virágok szűkölnek most

sírhantja ölén, mely gyönyörtől vonaglik.

És nem fordulok vissza.

Kősivataggá válok.

És örökre sötétség marad bennem.

 

Benső táj

Fekete székek táncolnak benned,

gyönyörű állatok, torzra nőtten.

Ők a lélek bomlott furulyái.

Belépsz a tükörnek fénykörébe,

melyben a székek lepkékké törnek össze,

majd összeragadt szárnyakkal elcsitulnak.

A tükörből keserű méz csorog.

Fekete lepkék suttognak képkeretben –

a magányos cédrus madarát kötözik

örök fehérbe.

 

Szekrény siklik őszbe

Föl tud idézni minden vágyat,

minden szerelmet és halált,

szuvasodást, kifáradást, gyűlöletet.

Mindezt számtalanszor átélte már.

Egy boldogtalan és ismétlődő világ

közönyös szemlélője ő.

A polcokra hervadt illatot permetez,

levendula-álmot, mely tavaszra

a feledés vigasztaló sóhajába fullad.

 

A lavórban tótágast

sistergő, óriás napok izzanak át,

fák, fájdalomtól roskadozók,

szemedbe pattanó életbimbók.

 

Az éjszaka visszanövő mája

Az istenek ideje vinnyogó halhatatlanság.

Az emberek ideje közönyös, süket alagút.

A prométheuszi idő az éjszakánként befalt

gyönyör, alagútban vinnyogó,

szétrepedt máj.

 

A Gyermek előállítása

Terhes nő hasában

sárga virágok vonítnak,

sistergő kövek izzanak át,

belek, gyötrő álmoktól roskadozók,

buja gyönyörtől gőzölgő halál.

 

Szikla némítja el

az angyal kék hangját

a tenger fülében.

Elsüllyedt fájdalmak halkan felhasadnak,

ciprusok buknak némán hullámvölgybe,

a leanderből sötét lé fakad.

 

Kőhal

Álmoktól terhes hullámok panasza

süllyed ringva, nyálkás sötétbe.

A tenger fenekén kőhal

tátog fénylő homokban.

A megvilágosodás ösvénye

 

 



A digitális változatot kódolta: Király Farkas