Filip Tamás
SAJÁT ERŐD
versek
BUDAPEST, 2008
© Filip Tamás, 2008
© Parnasszus Kiadó, 2008
„Ami történik, arról egyszer is, ha hallhatnánk valamit.”
(Győrffy Ákos)
Ahogy jön és átveszi a parancsnokságot,
magától értetődő, mint egy álom.
Olyan szeretnék lenni én is, mint ez
az idegen, aki a befagyott forrásig
akarja vezetni a jégtörő hajót.
Rekedten győzködöm magam,
hogy egy kicsit már hasonlítok
is rá, hogy nem túl nagy ár a sok
helyeslés, ami elhagyja a számat,
ha úgyis várnak a Mesterkurzuson.
Mintha kettős ügynök lennék, aki
bármikor lebukhat, s talán már
le is bukott, csak nem vette észre –
valahogy úgy, mint Swedenborgnál
a halott, aki hazajár még övéihez.
És hirtelen eszembe jut, hogy hajnalban
sötét férfihang szólt hozzám a rádióból.
Hiába rázom vállukat, az alvók alszanak
azóta is, hogy meg kellett tudnom tőle:
A túlerővel szemben
Háborúk, viharok mondattana.
Sok indulatszó és tagadás.
A létigéket kisbetűvel írjuk,
és jövő időben nem kérdezünk.
Egy perce érkeztünk csupán,
csak a képzelet volt előtte.
Könyveknek hogy is hihetnénk?
Parázslik bennük a gyűlölet.
Amerre nézünk, túlerő.
A látszat tolakszik elénk.
Zárójelek közt vezetnek el
Metszéspontok
Próbál a krétakörből
kimászni a cserbenhagyott,
föltápászkodni teste alvadt kupacából,
próbál föltérdepelni legalább.
A felejtés poklában érzi magát,
miközben az erdők körben lobognak.
S míg izzó szél dagasztja a fák
üszkösödő vitorláit, távol egy sziréna
életre kelt néhány megszállott fiút. Útjuk
kihűlni nem tudó meteorhoz vezet,
ám a tébolyt is észreveszik,
mely egy padlásszobából őket figyeli.
Páncélja nélkül hitvány
kis senki. Igazi nónév.
Már eltüntette az embernyomokat
a hűtőrácsról. Most a híreket lesi,
és előveszi a füzetet, amibe féltett
titkait szokta följegyezni. A csöngetés
után már nincs esélye, hamuvá
A jéghegy talpa
Porral fertőzött levegő –
száraz légköri homály,
amitől fulladozunk
az összepréselt metropoliszban.
Ahol a templom állt, most
ideiglenes parkoló. Ártatlan
vagyok, mondjuk, amikor
indulni szeretnénk
bilincsbe vert kocsinkkal – de
ki hallaná meg a fogaink közül
földre eső igéket?
Látványterv a valóság
helyett, műfény és világzene –
a bámészkodók egy mondatra
várnak, mely felülírja
a sejtjeikbe vésett programot.
És a mondat felhangzik
a túlsó partról, de a híd, melyen
átmenni szerettek volna,
leomlik az üresség súlya alatt.
És egész éjszaka zuhan a vízbe –
hajnalig hallani a csobbanásokat.
After Eight
Nyírfalvi Károlynak
Autókat rág a parkolóház,
amikor utcára tódul az
ábrándos tömeg.
Micsoda förtelmes zaj
a koncert után!
Szívükben elsötétül a
zenei holdfény, nem
hiszik el, hogy ez igaz lehet.
Sokan futnak a leszakadt hídon át.
Folyó általi halál.
A túlélők a parkban éjszakáznak,
csupaszon, dideregve,
a tudósítók úgy járnak köztük,
mint régészek a lelőhelyen.
Gyengéden filmezik az
emberi ásatást.
A térerő elfogy, csak annyi
biztos: a világfaluban
sok a nincstelen.
Szívesen elhajítanák ők is,
Az ösvény vége
Mindenki egyszerre beszélt, itt vágni
kell, követelte a részeg konzílium. És
nem vette észre senki, hogy aki
előttük fekszik, nem is beteg.
A rajzokat összemászták a bogarak,
és a tájsebész keze reszketett, mikor
kialvatlanul munkához látott. Szikéje
metszett, dőlt a vér, az ösvénynek vége,
mondta valaki, aztán múmia-baglyokat
találtak az avarban, meg földbe süllyedt
lódobogást. Most lakópark lebeg
a parton – mint színes bunker, oly
szép és kecses, mint egy űrállomás.
A kerttervező ravasz árnyékokat festett,
hadd higgyék, nekik mindig süt a nap.
Mi pedig, mint egy csődbe ment
légitársaság törzsutasai, hiába
kilincselünk, a pontjainkat
Képriport
A nyomdagép-zene
az utcafrontra zúdul.
Egy lány szalad, és a még
forró újságot osztogatja.
Amit nekem ad, abban
képriport egy ásatásról.
Szemem gödörbe szédül,
lent edények, korsók, és
semmi csont, még egy
vacak szilánk se,
tán meg se halt, aki
ivott belőle, csak
a tárgyai merültek el,
ő maga itt jár-kel azóta is –
árnyéka letakarja
Nagy számok
Csak a látszat tágas, mint az űr,
a lényegnek vannak természetes
határai. Az egyetlen fény
egy tekintet ezüsthúrjába
rejtve dermeszti meg a világot.
Ha az ellenállás olykor még
fel is parázslik bennünk, a nagy
számok örvénye magával ragad.
De azt, hogy győzne is, nem hiszem.
Pedig egy lakatlan történetben
lépdelünk csukott szemmel, akár
a gyerekek, amikor vakot
Séta idegenben
Kezdett vonaglani, mint akit kínoznak,
aztán összeomlott a forró délibáb.
Míg zuhant, szórta szilánkjait, végül
nyom nélkül veszett ki a világból.
És láttuk az óriás medúzát is, ki életét
ártatlan szörnyként ringatózta végig, de
egy hullám végül a partra lökte.
A komor víz öklendett hajókat is.
Mind csupa iszap és hínár, s kissé tompa
a hosszú kábulattól. Előbb a korlátra
bukva hánytak fuldokolva, aztán
a mentőcsónakban már egymást
falták az utasok. Hagyjuk hát végleg
sorsukra őket, nem érdemelnek új esélyt.
Lehet, hogy vad leszámolásba csöppensz,
lehet, hogy híres színészt látsz kocogni
testőrök gyűrűjében, megkérdheti egy riporter,
mi lenne utolsó kívánságod kivégzés előtt,
és egy hirtelen napfogyatkozásban még az is
megeshet, hogy a gazdagok közé szór
segélycsomagokat egy eltévedt helikopter.
Ha autód rossz helyen parkol, az
mindig véres valóság, főleg ha még
a rendszámtáblád is sáros. Kérem a papírokat.
Ugye, nem láttál semmit? – kérdi a törvény,
mélyen a szemedbe nézve, most az egyszer
elengedlek, de ígérd meg, azonnal indulsz
haza a francba, te mocskos idegen.
Élet és
Fiktív élménybeszámoló, megszórva
a hitelesség gondos szemcséivel,
olvashatatlanra ázott utaslista egy
elsüllyedt hajóról, felrobbantott stadion
porából egy kevés, amit egy sóhaj
kíséretében előttünk törölsz le
szemüvegedről. Minket viszont
ki se kell találnod, csak írj meg,
műveld a veszélyes művészetet,
hiszen az igazi katasztrófaturisták is
a katasztrófára érkeznek, és nem utána,
a szendvicsük nem engedélyezett
életszínezékkel van tele, és számolnak
azzal az eshetőséggel, hogy miután
mohón magukba tömték,
Két szoba
A hírbozót zörög. Eltévedt
ügynökök verekszenek a
jótékony homályban,
mint akik nem tudják,
a tűzparancson nincsen keltezés.
(Mindig tegnaptól lövetnek.)
Ritkábban jár a busz.
Gyalog indulok, s mire
észbe kapnék, már rohanok, egyre
közelebb a kivilágított szobához.
Benn egy alkimista ül, csupa
újrakezdés az élete, tudom,
nem vagyunk rokonlelkek,
valahogy mégis vonz. Ha
van a városban bolondokháza,
és állatkert, nekünk is lehet itt helyünk.
Aztán elfutok mellette mégis,
a tanösvény máshová vezet.
Mintha egy óriás szobában,
derengő lámpák alatt rohannék
az egyetlen szabad asztal felé –
görebek rajta, kéneső,
Hol volt, hol nem
Amikor köd van,
a táj a városban kezdődik el.
Az óriásplakátok behúzódnak
a házak közé a szántóföldről,
nyirkos, pusztuló papírjuk mintha
térítők ájtatos hangján kérdezné, az
új idők szavát ismerjük-e.
Elhagyott buszmegálló.
Az öregasszony nem tud
törölt járatokról, én a széleken
túlra indulok, nem segíthetek neki.
Zsigeri állatka bennem
az önvédelem, hang nélkül
szorítom a kormányt, és
veszekszem, egy sérelmet
fújtam föl, mint a luftballont.
De meddő fölényt utólag
ki tudna gólra váltani?
Mindjárt odaérek,
ruhát le, visszaszámlálás,
remélem nem vár tovább
az a fekete kendős néni, itt sötét
meleg van, fehér lepedő,
bejön az álom kezdőlapja,
a vak masszőr tévedhetetlen
kitapintja a csomókat
izmaimban, átjár a fájdalom,
üvöltök szegénnyel, de
nem akarom, hogy abbahagyja –
A horror vakui
[1.] Köszönsz. Nem hallja meg. Megint
köszönsz. Kicsit hangosabban. Meghallja, de
nem viszonozza. Két ember között ilyen
a szakadék. Nem lehet átkiabálni rajta.
Batyudat viszed tovább, megszólítsz
másokat is, becsöngetsz, barátságosnak
hitt kapukon zörgetsz, szóba sem
állnak veled, rendőrrel fenyegetnek –
ha nem tűnsz el.
[2.] Bálnahullákkal zsúfolt öböl, kávéház
terasza hajol fölé, a készülő
vihar elől betoppanó idegennek
valahogy szorítanak egy kis helyet, és
nyomban össze is tévesztik valakivel,
akiről azt hiszik, emberrablók
fogságába esett… és mindenfelől
ujjongás tör ki, hirtelen fényképezni
kezdik, a semmiből villannak rá a
horror vakui.
[1.+2.] Szegény, testével tölti be a teret,
hogy ne az üresség terpeszkedjen, hogy
aki elveszett, legalább a képeken
újra itt legyen. Aztán innen is
menekül, hátán batyujával,
s mintha pontonhídon szaladna,
iszamos bálnahátakon tapos,
míg zihálva elér a roppant öböl
Lassulás
Karátson Gábornak
A
tájat
s a hajót
köd ragasztja
össze, s a kürt-
hangtól lepattogzik
a festék, elgurulnak a
mentőövek. A kormányos
küzd a műszerekkel, görcsösen
próbál kinézni a mocskos üvegen.
Múltja rákövült köpeny, izzad és didereg
benne. Földek és erdők, sóhajt, ti lassan éltek,
hozzátok lassulni volna jó, letenni minden fölöslegest,
és elköszönni a többiektől. És nem lenne baj, ha ezután
mindig csak gyalogolnék, mennék lassan a torkolat felé, üres
folyómederben, és nem is akarnám megérteni, miért nem érem el sosem.
Ködös híd
egy Szabó T. Anna–motívum nyomán
Olvastam, már nem is először, egyre több
részlete szólított meg, bár az első szavaktól
éreztem, hogy a világ hozzám máshogyan
beszél, de ez a vers akkor is hiteles.
Közös híd, ezt valahogy rosszul láttam,
a szemem, úgy látszik, egyre romlik,
ezért a képzelet s a megszokás mind
több terhet kénytelen magára venni.
De ezt a félreolvasást megőrzöm,
gondoltam, mire az első toll azonnal
kifogyott, keresnem kellett egy másikat.
Innen és ezen kell tovább haladnom,
épp ma, amikor kiderült, hogy a fahéjas
Little Man pehelyben sok a kumarin,
s egy férfi meztelen táncolt az utcán,
tettére nincs magyarázat, kórházba vitték
megfigyelésre, pedig le is lőhették volna,
ahogy manapság viccesen szokták mondani,
és valaki tényleg tüzet nyitott: felkelés
vagy forradalom, igen, félreolvastam,
közös hídról nem ír a vers, mentségem nincs,
megint csak magamnak kerestem a bajt.
Nincs harag
Múló rosszullét a bűnbeesés előtt:
a lélek még tett egy kísérletet, de
gyorsan megadja magát, és
engedi, hogy jöjjön a személyi
hibák sora, egész a kipontozódásig.
Azt mondja, nincsenek szokásai,
miközben egyre lassabban tudja
kirakni ugyanazt a puzzle-t,
és mindig akkor vált csatornát,
ha meghallja azt a hangot.
Nemrég a tanúvédelemtől keresték.
Azóta valami hidegség
kúszik ereiben. Nem tudok
semmiről semmit, mondta,
új élet, új arc nem érdekel.
Tíz év múlva szívroham
végez vele, esetleg agyvérzés,
legkésőbb húsz év múlva rák.
De akkorra már eldöntötte rég,
nincs ok, hogy szeresse ellenségeit.
És addig még sokszor
eltűnődik mohón, tanú volt-e,
vagy őt figyelték, s nem tudni
miért, de egyre többet gondol
Tűz van
Felsejlő arc a füstvadonban.
Vetített kép egy forgószínpadon?
Tűzoltó? Gyújtogató? Sorsuk talán
egyforma horoszkópban lakik?
Egy napon születtek volna,
egyazon méhből? Egy tűzjegy ikrei
lennének ők, akikről anyjuk se tudja,
melyik-melyik? Gyújtanak és oltanak,
mikor mi fontos, néha még
egymással is kísérleteznek.
Közben óramű szerint ketyeg
a tűzvész forgatókönyve, sok rendező
sürög egy parázsló középpont körül,
a betűk bekormozódnak, szemük
eltéved a fekete szövegen, egymást
instruálják fuldokolva a füstben, és
könnyeiken át nem veszik észre:
egyetlen színészük menekülőre fogta,
lába ágakat zörget itt lent,
árnyéka rázza fönt a lombokat.
Nem jutnak át
Hordágyra szíjazott sebesült
vagy, eltévednek, a romváros
honlapján futkosnak veled,
rázkódsz, és nem jutnak
át a füst barikádjain,
nem működnek a linkek,
nó pazarán, csak a tűzvész
pazar, föladják, a földre
tesznek, nélküled szaladnak
tovább, és te nem tudod
kioldani a kötelékeidet.
Egykor tudtad a választ,
most csak előre emlékezel.
Sok idő van még a fulladásig,
fektedben elintézheted sok
adósságodat, pontosabban
fogalmazol, mint bármikor,
sok megbocsátás hagyja el
a szádat, és sokaktól kérsz
bocsánatot, elvarrsz szálakat,
üzensz és hívásokat fogadsz,
csak úgy, a földön fekve,
és mindenki hisz neked,
hisz te vagy, akire ebben
a néhány percben rábízatott
minden, most téged ér utol
a jövő. A füstből kigördülő
Tér. Iszony
Tüzes ekékkel szánt a szél
az elhagyott gyárudvaron,
s a rozsdafelhőt egy
iskolára fújja.
A bomlás ezer arca
néz, sok ferde raktár,
összevissza ösvény, hasadt
tetők és betört ablakok.
A sínpár átvág a csarnokon,
a kapunál visszaretten,
hiába várja, hogy a szárnyakat
kitárják előtte.
Pillantásom a kampókra téved,
a helyszín megbillen velem.
A rendész rég halott, de él
a reflex: nyitott táskámat
Reggel
Egy álom elfoszló párájával indul,
kifeszegetett ágyékcsigolyákkal,
esőtől átázott napilappal
és felesleges mellékleteivel, kávé
illatával, halaknak szórt eleséggel,
előrejelzésekkel és előérzetekkel,
a tudattal, hogy ma is mentőmellényt
kell húznom, és úszhatok a szennyben,
a többiekkel együtt, hát illat-bunkerbe
bújok, és kimerészkedem a barikádok közé.
Nem tudom elhessegetni, hogy
ne azon töprengjek, mit szeretnék
olvasni a siralomházban, közben
egy mutáns kilő a forgalmi dugóból, s az
üres sávban eljut a kereszteződésig. Én
gyalog megyek tovább, a nagyra nőtt sokaság
befogad, a plexipajzsok tompán fénylenek,
ápolónők és diákok, tündérek, varázslók,
mind egyszerre beszélnek, és mégis értem,
nem fáj a hirtelen csontig hatoló élet,
van, aki visszafele számol, van, aki előre.
Részlet
Sulyok Vincének
A szememből füst jön és festékes
a ruhám, a kezdetek tájain éppen
eltévedek, hókupacok és ragadozó
éjszakai neszek közt csendestárs,
lopózom haza, húsz éve feleslegessé
vált síneket követve. A rozsdás
vasbakon túl a rendszerré összeálló
tévedések. Hátravont hadak figyelnek,
tudom, váratlanul egy piramis bújik elő
a földből, ajtaján koldusok lépnek ki, és
szótlanul jeleznek, mintha mind egy
titkos társaság tagjai lennénk;
meg se lepődöm, hogy értem őket,
egy percre körbeülünk valamit, talán egy
szentélyt az ismerős sivatagban.
Szabadtéri előadás
Az első szélroham. Aztán a többi.
A torkokba visszafújják a hangot,
s a kottákat szerteszét – mostantól
emlékezetből kell játszani, sőt
emlékezetből kéne hallgatni is, de
az őrült utcaporral hadakozva
egyetlen dallam se jut most eszembe.
Hagyjátok abba – kiáltanánk, de
úgyse hallanák szegények, könnyeiken át
is csak a feldőlt kottatartókat látják.
Lent egymásnak ütköző szereplők,
az egyik a macskakőre zuhan – hogy
szerepe szerint-e, nem tudom eldönteni.
Vagy ez már egy másik opera volna?
Egyáltalán, ez még opera, vagy inkább
próbája valami másnak? Mennydörgés,
temető, beteljesül a jóslat, eső korbácsol
nézőt és zenészt, riasztók visítanak,
nem tudok futást rögtönözni, hát ülve
viselem az elemek csapásait. És
nézem a templom bezárt kapuját.
Szájjal és lábbal
Tudom, kiktől van ez a Folyópart, egy
csomagban kaptam a Tavaszi Réttel,
a Szénaboglyával, a Virágzó Barackfával
együtt. Szájjal és lábbal festették
a hozzám hasonló jámboraknak.
– Megint eszükbe jutottam – fogadtam
sóhajtva, mint mindig… Valamit kellett
fizetnem érte, hogy legyen ecset meg
festék a téli kollekcióhoz is.
Aztán, amikor nem látta senki, próbáltam
írni úgy, hogy fogammal tartom a tollat,
de nem jutott eszembe, csak néhány
kusza gondolat. Elszégyelltem magam:
ez olyan ostoba kísérlet, hogy
Tanúk
A látogatók körben állnak,
beszédük elhal, mikor egy néma
mozdulattal jelt ad a szobrász.
A segéd az öntőformára ugrik.
Ebből nem lesz még egyszer szobor,
megsemmisül, mi egyszer dajkálta már
a beléje öntött izzó anyát és gyermekét.
A tanúk látják, az emlőn hatalmas seb
tátong, a mellbimbót szájában tartó
csecsemő arca is eltorzul, aztán
széttörik a csizmás lábak alatt.
A fém már megszilárdult, a két
szereplő egyetlen tömbbe fogva
öleli egymást egy többé már nem
ismételhető, szoros mozdulattal.
Perem
Irgalmas esők sátra alatt
hallgattam a kopogásukat.
Csuromvizes a virradat.
Ázott lovascsapat,
ruganyos szelekből,
végtelen trappolásból.
Hogy tudták idáig hajszolni magukat?
A lábamon aranygyapjú-zokni –
fáztam, ágyba bújtam.
Kint mindenből jeget fakaszt a szél,
lélegzetem kicsi kristályok özöne.
Valaki dobolni kezd a befagyott tengeren.
Téli nap
Tolsztoj olvasása után
Bujkáló rügyekre lő a fagy.
A szederjes alkony ostromát
állják a bástyák. Futóárkokba
görnyedve visszavonul a fény,
az utcák bűzlő sarát nem tapossa,
kerülgeti a fel nem robbant ágyúgolyókat
meg a széttépett katonákat.
Egy orvos keze keresgél bennem,
valamit kimetsz belőlem, és
a szürke fénybe tartja. De hisz
még élek, kiáltom neki súgva.
Nem élsz már, fiam, én jobban tudom,
éppen érted mormolok imát.
Az a sarokba hajított kéz a tiéd volt,
többé csak gondolatban vethetsz keresztet,
de nemsokára térdepelni fogsz, kormos
arcodba árkokat vésnek könnyeid.
Hordágy és tűzijáték. Lőrésen át
csillog a tenger. Hegyomlás van
a fejemben, emlékek gurulnak.
Kitakarja magát a rejtező, és
látom, hogy van, akit sohase hittem.
Villámok búcsúszavait próbáltam
kibetűzni, míg kloroform nélkül
operáltak a kábult Szevasztopolban.
A sír mellett
Előbb csak hangfoszlányok, ahogy
fekszel hanyatt, ledőlt őrtorony
lakója, aztán a rádöbbenés:
ez nem a megszokott ég.
Vesztét érzi, ki följutott már, és
az is, ki még csak készülődik.
Mindenki berepülő pilótajátékot
játszik, és rosszkor katapultál.
A halál avantgarde festő, aki
a vászon helyett a keretre fest, ám
jön s letörli egy holtfáradt bizottság,
majd azonnal indul is tovább.
Talán a klaviatúra-csattogásból
– mikor a jelentést írják –
egyszer megszületnek
a Webmester-harmóniák?
Esetleg maradék erődet
összeszedve, valahogy sikerül
visszamásznod a sír mellett
Élőkép
Az önmagába fulladó vízből
följön egy barna búvár; az
oxigéntelen sötétség
lepelként borul rá, s kiütött
bokszolóként a parton összerogy.
Nem tudod, ki lehet, de
nevet adsz neki, és fölveszed
magán-mitológiádba.
Amúgy olyan száműzetés-
szaga van ennek a nyárnak, perzselő
számum a szuszogása,
és egyre közelebb hajol,
a jegyzeteidbe turkál, hiába is akarnád
becsapni üres papírjaiddal,
a fejedből szívószálon át
kiszürcsöli, amit előle rejteni próbálsz.
Olvasnál inkább
holt emberi tekercseket,
gézre írt szavakból kihallanád
a súgást, és az se lenne baj, ha
rossz diákként olykor félreértenéd, mert
ez a súgás türelmes, ahányszor kell,
Toll, papír
Egy kitölthetetlen kérdőív, megint.
Sunyi elágazások, csillag, lábjegyzet,
két csillag, lábjegyzet megint.
Az útmutató még homályosabb,
a kérdezőt elfogta a hatalmi mámor,
firtatja szokásaid, miközben nyájasan
úgy tesz, mintha nem is lenne kíváncsi
a válaszodra. De azt biztosan nem te
döntöd el, hogy mit érdemel az a bűnös, aki
nem válaszol, vagy hazudik a kérdőíveken.
Este van, a tollhegy hajóorr, fekete vizet
hasít, s hogy előre jutsz, illúzió: elakadtál
a kérdések zátonyain. A különbség csak
annyi, hogy most te kérdezel. Keménynek
szeretnéd hinni magad, céltudatos
kapitánynak, a világ így-úgy felel is néha, de
legtöbbször becsap, elaltatja a gyanakvásod, és
csak a papír telik meg lassan betűiddel. A konok
hullámok megfeneklett hajóhoz csapódnak.
Vonat
Papíromra íródnak a vonat rándulásai.
Fölszakadt térkép sebéből fekete nedv.
A rádióban szünetjel, a képernyő
elsötétül, a búcsú perce ez.
Minden nap megdől a melegrekord,
mégis egy szektára gondolok most,
bunkerekbe bújtatott gyerekekre, mint
egy űrhajó utasai, némán várják a fellövést.
Szemben egy csúszómászó orvosról
beszélgetnek ketten, halálra fonnyadt
betegekről, csodás gyógyulásokról,
de inkább kegyes hazugságokról.
Az élet liturgiája két ismeretlen között.
Néma tanújuk vagyok, pillantásom
az ablakot súrolja, annyira mocskos,
hogy talán már nem is érdemes tisztítani,
gazdasági totálkár, ezt fölírom, minden
kétvállas győzelem egyúttal kétvállas
vereség is. A távolban egy kiemelt
kórház sziluettje, nyilván a teremtő
szavak vetítik ebbe az imaginárius tájba,
olyan kómába süllyedt épület, mint
a Jefferson Institute, és ide kívánkozik
még három olyan angol szó, amelynek
magyar hangalakja van, meg kéne írni
Temesinek, hogy test, mind, lever,
de nyilván tudja ő magától is, aztán meg
úgyis elfelejtem, mindent elfelejtek, és
minden eszembe jut, a gondolatküldő
szolgálat becsenget, talán nem az jön,
amire vártam, de valamire jó lesz, becézés,
szitkozódás, istenfélő szavak, kavicsok
marékszám szórva a nagy üzenőfalra,
szájról olvasnám, mit súg, de a lehelet
elhomályosítja az üveget, tehát még él,
Morzsák és kavicsok
ÜVEG
Mintha nagyító alatt élnék –
nagy kék szem az égbolt,
hajszálerei véres folyók,
ha pislog, vihart kavar,
de megvéd a nagyító üvege.
Csak a fókuszból próbálok
menekülni egész életemben.
SZOMJ
Nem könnyű ez, keresni az
egyetlen érvényes mondatot,
s közben annyi lejárt szót
folyatni ki a csapból,
hátha egyszer túljutsz
a langyos szakaszon,
a kezed alátartod időnként, de
langyos, mindig csak langyos,
annyira, hogy lassan
a szomjúságod is megunod…
MORZSÁK
Mint kés a zajban, ebédlő
zsongító zajában, ahogy
maga is felvisít, mikor
a tányérban megcsúszik.
És hirtelen akkora csend lesz,
hogy hangosan hullnak a morzsák,
maguk alá temetve a helyszínt.
EGYSOROS
halott kés. Életlen
ANNYI
Annyi mindent rögzítünk
verhetetlen optimizmussal,
hogy eszünkbe sem jut,
lesz-e megnézni idő,
és a felület finom részleteit
hogy tudjuk megsimítani
érdes ujjainkkal.
MÉLYÜLŐ RÁNCOK
Homlokóra.
VALAHOGY
Lőtér verseny után,
uszoda meccs után –
Valahogy nagyobb a csend,
simább a víz,
mint előtte.
MA NINCS IDŐ
Ma nincs idő aludni, hát azzal
nyugtatom magam, az álom
bábszínháza ma nem tart előadást:
a bábok ruháit mossák, vasalják.
MÉG
A képzelet lassan leemel róla,
zátonyról a hajót, ám csak
akkor könnyű a veszteség,
ha végre elhiszem, hogy én is
csak egy vagyok a sokaságból.
Istenem, micsoda ajándék,
olyannak lenni, mint a többiek!
(Főleg ott, ahol jó az átlag.)
EGY ANTOLÓGIA ÜRÜGYÉN
Ti más nyelven ejtitek foglyul
a vershez használatos szavakat.
Másfajta anyagból épít
bennetek házat a gondolat.
De a fa, amit egy szélvihar után
az erdőből húsz éve hazavittetek,
ma, itt, nálam fűteni kezdi a lakást.
ÉN VAGYOK
Parodizálom magam,
gyakorlom gesztusaim.
Néha már jobb vagyok,
mint az igazim.
REMAKE
A port, ami leszek majd,
beszippantja az Isten.
Kavargó tüdejében együtt
leszek majd a többi porral,
s talán kiérdemlem a feledést,
Hosszú álom
Prémes szavakkal susogja nekik,
maradjatok. Tegyétek az alvó
por fészkeit fejetek alá vánkosul.
Pihenjetek meg boldog fáim alatt;
nem vagytok foglyaim.
Míg alusztok, öngyilkos szekta
érkezik, sok tetovált, holdkóros alak.
Esténként üres méregpohárral fognak
gyakorolni, amíg eljön a nagy nap.
Ne féljetek, időben fogok
mindenkit ébreszteni. Majd
együtt nézzük, hogy vonaglanak.
Nulla fok
Egy emléktúra korai lenne
még, se életrajzom, se legendám,
és nem tudom, hol keressem
a verseimtől félájult olvasót.
Innen bármi jöhet még.
Az is, hogy marad a nulla fok,
többé nem fagy, nem olvad,
a lakatlan ház lakatlan marad.
Helyszínelés sárga szalagja
vesz körül, mintha a képzelet
nyomait próbálnák rögzíteni.
Tanúim eloldalognak.
Csak egyet szabadjon még,
mielőtt én is távozom: Ez már
Egy találkozás megbeszélhetetlensége
Húzom az időt, mégis én vagyok
ott hamarabb, pedig megálltam annyi
kirakatnál, komoly képpel mérlegeltem
és tanakodtam, lopva az órámat figyeltem,
szemüvegem többször is megtöröltem,
úgy mentem, hogy minden zöld
pirosra váltson, mikor a zebrához érek,
és most feszengek, mert a mozgólépcső
sorozatvetője úgy szórja lövedékeit,
mintha háború lenne, s nem tudom melyik
az én emberem (a titkos társaságokban
legalább vannak egyezményes jelek);
szerintem kopaszodó és intelligens,
barna táskáját vállszíjon fogja viselni,
arcán őszinte érdeklődés lesz irántam,
mikor a tömegből előlép, és kezet nyújt,
az Andok zenéje vesz körül, olyanok
leszünk, mint két hegymászó, ki külön-
külön jutott föl ugyanarra a csúcsra, de
nemsoká ez is egyszerűbb lesz, a bőr alá
ültetett mikrochip finoman jelzi majd, ha
kritikus közelbe ér a másik android.
Alany és állítmányok
Múzeumokból nem mernék elhozni képeket,
sőt még attól is megtartóztatom magam,
hogy a vászonhoz túl közel hajoljak –
nem hiányzik a teremőr felcsattanó szava.
És nem lennék képes meztelenül utcára lépni,
virágcsokrot hajítani egy énekesnő lábai elé.
Még ahhoz is nagy elszánás kell, hogy
bravókat üvöltsek a hangverseny végén.
Az ellenállást legtöbbször magamba fojtom,
csak gondolatban írok dühödt levelet,
nyilvánosan nem kérek számon semmilyen ígéretet,
nem kiabálok a szemetelőkre, pedig megérdemelnék –
azt hiszem, jó vagyok.
A legnagyobb forgalmi dugóban se szállok ki az autóból,
és nem megyek gyalog tovább, mert eszembe jut az
Összeomlás, abba még Michael Douglas is belehalt.
Kapualjakba nem vizelek,
nem hergelek kerítés mögül rám acsargó kutyát,
és nem veszek részt a választási harcban,
bár egyszer egy gusztustalan jelölt
szemét leragasztottam a villamos oldalán –
aztán mégis megválasztották képviselőnek.
Nézni
Muhi Andrásnak
Itt lenn nagy csukott
albumokból nézünk kifelé –
ábrák a szövegbe ékelődve.
Lehúzhatatlan ablakú,
fekete limuzinok gördülnek
velünk. Mindenki hazament
már, üres az utca és minden
hivatal, csak a biztonsági
őrök – ez is micsoda munka! –
járják óránként körbe
a rájuk bízott terepet.
Mi nagyobb köröket írunk le,
próbálunk valamit összerakni,
éppen vitatkozunk, amikor
megszólal a telefon, ma volt az
utolsó forgatási nap,
mondod derűsen, köszönés
helyett, szélgép, esőgép
pihenni megy, holnaptól
vágunk és ragasztunk, tudod,
egyszerre kell oldódni
és kristályosodni, a tegnapba
visszafújni a lesz leheletét.
Ami most történik, túl van
a játékidőn, voltaképp nincs, és
én sem vagyok, nem tudom,
ki ül a kocsiban helyettem, ki
töpreng különös szavaidon,
barátom, arra számítva titkon,
hogy megkéred, vitesse magát
a stúdióba, legalább nézni
segítsen, sötéthez szokott
szemeit hadd kápráztassák el
Ébren szétesem, az álom összepántol
Körmeim holdját kigyújtja
odaföntről az igazi.
Csapzott hajam
feketén fényleni kezd,
és bármilyen nyelven meggyőzően fogalmazok.
A fenyegető határidőket könnyedén betartom,
ég a kezem alatt a munka,
felnéznek rám a tanítványok,
mind szeretne fényképezkedni velem.
Az előadások közti szünetekben
nyitott szemmel úszom a folyosókon,
befogadnak maguk közé a halak,
kicsit vizes vagyok még, amikor
folytatom ott, ahol abbahagytam.
Kettős arckép
Néha úgy szeretném megmutatni neki,
milyenek manapság az autók, meg
az internetet, de akkor látnia kéne
azt is, azóta hova süllyedt a világ, hogy
meghaltak a szülei, a nő, akit szeretett,
alig tud járni, idegeneké lett a házuk,
s ezen csak szépségflastrom, hogy
erdélyiek vették meg, akik persze
honnan is tudnák, hogy épp az ő
halála napján szabadultak meg
a Kárpátok Géniuszától?
És megmutatnám, hogy újabban
miket írok, ő meg elmondaná,
mi van odaát, de a párbeszéd elmarad,
megnézem az egyetlen videót róla, amin
egy bokor előtt áll, könnyű szélben,
s a művészetről magyaráz.
Túlélte őt, amit mond, mindig
ugyanazt, mint a megszállottak.
Hazafelé
Pepita kémény a tetők tengerében.
Hányadszor járok erre, és még
sohasem vettem észre! Aztán, ahogy
közelebb érek, szem elől
tévesztem, és elfelejtkezem róla.
Kis magán-discovery hazafelé.
Mintha egy lerabolt gyarmaton élnék,
őshonos növény, aki nem bírja
a klímaváltozást, vagy
kiszipolyozott tisztviselő, zsebében
színlelt szerződésekkel.
Memorizálok vezetés közben, talán
hazáig nem felejtem el.
A tenger beúszik nyitott szemembe.
Érzékeim megtelnek csillogással.
Micsoda túlfűtött város! Nem is
én vagyok, aki rákiabál a kéregetőre,
hisz olykor én is kuncsorgok
kicsinyes kurátoroknál, és
belehalok, hogy rám se néznek
a hűvös autók arctalan pilótái.
Valakit visz a víz
Papucsállatkák. És papucsemberkék?
Mondjuk, lakásnyi vízcseppben lebegni?
Lakóhajón élni a víz alatt? Hiába
vágyakozni kandallóra és akváriumra?
No persze, a szendvics elúszik olykor, viszont
nincs csőtörés soha, s ha az állólámpát
véletlen fellököm, lassan dől csak el, van
idő utánanyúlni, de innen ez már fizika.
Holnap állásinterjúra úszom, szeretnék
vízimentő lenni, hogy fuldokló lányokat
húzhassak ki a partra. Közben a postás
kétszer kopog az evezővel: a könyvtárosnő írt.
Reszketve bontom ki, hátha, de csak annyit kér,
vigyem végre vissza a Nemo kapitányt.
Egész mondattal
Már annyian zsúfolódtak össze
bennem, hogy alig ismerem őket.
A rendíthetetlen őrszemek egymást is
figyelik, egyikükből árulót csinál a sors,
fázni kezd a perzselő napon. Próbaidőre
vettem fel, és nem vált be, annyi szent.
A véradó csöndes gyerek, adja a vért
ezerrel, de van sztrájktörő is, őt
gyakran megverik, meg egy bolond,
ki képes eltévedni saját szobájában is.
Félek a jóstól, a koldust kerülöm,
a hittérítő folyton üldöz, a szektatag
szóba sem áll velem. Mintha idegen
nyelven élnék közöttük, szűkös
szókészletemmel próbálok boldogulni,
egyetlen luxusom, hogy ha kérdenek,
egész mondattal felelek, mint
a nyelvkönyvek nevetséges figurái.
Végszomj
Önkívületi üzemmódba
váltok, mint egy bróker, ha
körmére ég a tőzsdezárás, az utolsó
perceket nyújtom, csak még egy faxot,
csak még egy mutatványt, és íme,
a bársonyzsebekben lelassulnak az aranyórák,
az élet kész regény, de tényleg, és most
nem is magamról beszélek, én azt
keresem, aki rám hasonlít,
én az ellenpélda lennék,
de íme, ez se jó,
hát titkolom, és közben látom,
életre kelnek tévedéseim,
nincs okom kételkedni bennük,
harcmodorom mostantól belenyugvás,
fölbiztatom a moderátort, legyen szigorú
hozzám, és mindig meg fogom
köszönni, ha egy-egy napra
Ami most következik
Nem bántalak, hisz nem értheted,
hogy amit annyi olvasás után
már szinte betéve tudok, hogy
képes mégis minden alkalommal
ráparancsolni szemeimre, hogy
annál a résznél, ami most következik,
kezdjék préselni a könnyeket.
És ekkor mindent függönyön át –
a legszebb nőt zuhanyzás közben,
pára és a vízcseppek mögött –
remélve, hogy mikor abbahagyja, s
a kabinból kilép, legalább egyszer
nem vesz azonnal fürdőköpenyt magára.
Lassú tétel
Gyorshírek úsznak az üvegfalon –
összegük volna a mai nap?
Végtelen történet parancsolgat
mindenkinek, pedig a vigasztalás
tengereket tudna megmozdítani bennünk.
Hawking súlytalanná vált egy percre,
láttam teste körül az angyali derengést.
Amúgy szabadulóművészek titkait
kutatom mostanában, és folyton rettegek,
egyszer magába szippant a hitetlen tagozat.
Lengő teher vagyok saját árnyékom fölött,
de tudom, a hologram-házban örök mosoly lakik.
Villámcsődület
Zuhog. Ilyenkor ellepnek terveim,
sok múlt idő tér be sáros cipőben.
Valaha én adtam kulcsot nekik –
zárat kellett volna cserélnem.
Mintha beavatottként jönnének
tiltott kiállításra, álnéven firkálgatnak
a vendégkönyvbe, fecsegnek,
akárha ott se lennék, kajánul
fölemlegetve minden ígéretet, amit
valaha kicsikartak belőlem.
Már annyiszor sikerült kitessékelnem
őket, de most nem tudom, mi lesz.
Ha szerencsém van: kisüt a nap, és
egy darabig tervek nélkül élhetek.
Két utas
Én Ira Cohent olvasok magyarul,
ő Albert Wasst angolul, de jön
egy pillanat, amikor szemem egy angol
nyelvű mottóra téved, ő pedig rátalál
egy szóra, ami a fordításban is
megmaradt magyarnak. Halálos
köd van, éberen figyeljük egymást
és magunkat, mint akik zarándoklatra
készülve fejben csomagolni kezdik
a legszükségesebb útravalókat.
Az Ábel-ügyről
Kemény Istvánnak
A bőrömön érzem, hogy a későbbi
tett valahogy mindig elhomályosítja a korábbit.
Káin bácsiról mindenkinek ugyanaz jut eszébe.
Lépjünk hát vissza a kezdetekhez: tudjátok,
én is a Magasságos gyermeke voltam,
nyújtózkodtam is feléje, mint egy óvodás,
két áldozat füstje emelkedett az égbe, és
ő, a szeszélyes, választott közülük,
ahelyett, hogy mindkettőt elfogadta volna.
És egyikünkre rámosolygott,
a másikra ügyet sem vetett,
vagyis – horribile dictu – ő vert éket közénk,
hisz az öcskössel addig nem volt semmi gond.
És azóta sincs bátorság senkiben, hogy
megkérdezze tőle, két ajándék között
miért kellett válogatnia. Én is csak
magamban mertem kiabálni vele. És abba
se volt könnyű belenyugodnom, hogy nem
hagyott meghalni, csak száműzött.
Néha megpróbálom kitalálni, miféle tervei
lehettek azzal a Káinnal, aki öccsére
nem emel botot, hanem magába száll, és
szeretné valahogy megérteni érthetetlen urát.
De mindig leintem magam, hisz nincs másik Káin,
csak az az egy, akit gyilkosnak teremtett a Fennvaló.
Egy mondat vezetés közben
Valahogy lelassultál, apu – mondom, és
nézem profilját, miközben vezet, de
miért is gondoltam akkor, hogy ezt
meg kell mondanom neki?
Nem válaszolt, nagy lett köztünk a
csend, később próbáltam új témába fogni.
Akkor már éreztem, milyen kevés, hogy
igazam van. – Egyszer rosszul fordult, és
az osztott pályás úttest bal felére kerültünk;
a döbbenetre emlékszem ma is.
Nemrég ugyanígy jártam: jöttek
szembe a fények, valahogy sikerült
lemenekülnöm az útról, szívem kalapált.
Én egyedül voltam szégyenemmel, akkor
nem jutott eszembe apám,
de most
Holtpont
Itt a mű pdf formátumban –
kimerevített pillanat. Virrasztasz,
rideg makett fölött, amikor már
lejárt a határidő, és nem lehet
pályázni újabb darabbal. Amit
beadtál, hibái fénylenek, mint
sókristályok a bőrön, tengeri
fürdőzés után. Magad is rideg vagy,
a billentyűzet megvédi kezedtől
magát. Az órát mindennap vissza-
állítod, mégsem jutsz közelebb
a kezdetekhez. Szeretnél mélyen
aludni, mint egy hegedű, koncert
után. Már nem rezeg, de mégis
Tavaszkodás
A pincedohból krumpli csírázik,
kihallgatták kis földszagú
indiánok a vasajtók mögött
mocorgó tavaszt.
Vesztett fogadás után vagyok,
mégse bosszankodom, s ha
levelet írok annyi év után,
a címzett ismerős még.
Reméltem, egyedül leszek,
hát kimerészkedtem az éjszakába,
erre mindenki az utcákon flangál!
(Sok szelíd útonálló –)
Illendő szavakkal köszöntjük egymást:
Money or life!
És szemünkbe kiül a derű,
A felejtés ellen
1
Csak rágondolsz, és
valaki máris szóba hozza.
Minden szövegből folyton
ő világít. Nem tudod kilökni
magadból, vérköreid befonták,
már veled él, idegen test, de
mint egy éjszakai járat utasai,
ölelkeztek, míg tart az út.
2
Alvó rabszolgapiac a város,
a köd silány lepedőivel letakart
ketrecekben ember és majom.
De mindezt csak mondom, nem tudom.
Mintha egy gömbvillám belsejéből
megolvadt nyilak próbálnák
áttörni a gyémántnál is
keményebb falat.
3
Esetleg földrengés van, és
az ősmoraj próbál mindent
a helyére tenni? Az asztal
alá kuporodtam, nem látom, mi
van a részeg utakon. Távolról
felnőttek szavai, megnyugtató
a hangszín, talán mesélnek,
legalább nem vagyok egyedül.
4
Megfeledkeztek rólunk, és
pár percre magunkra maradtunk
kezelés előtt. Terveztünk és
elhalasztottunk egy utazást. Véget
nem érő halogatásunkkal küzd
a szüntelen sietség, és a szállodai
szoba éjjeliszekrényén mindig
ugyanott nyílik ki az evangélium.
5
Menni élőadásba, készülni hosszan
a minden-csak-jelenésre, s előtte
még ez is. Kővendég, nem is egy,
kőarcok, kőszemek. Mintha egy új
jégkorszak lehelte volna magát
ide; elkérik papírjaim, egyet ők is
mutatnak, mielőtt nekilátnak,
hogy ízekre szedjék a lakásomat.
6
Öklöm a számba tömve, megadtam
magam az ásításnak. A misekönyvet
úgyis rossz helyen nyitottam ki,
ma hibát hibára halmozok.
A csönd fölfelé mutat: az atya
és én kötéltáncosok vagyunk.
Köhögésbe fojtott nevetés
gurul ki valamelyik padból.
7
Őrjöngő üvegház. Pattanásig feszül.
Egy robbanásból egyszerre nő
gyümölcs és kártevő. Kezük nincs,
hát véres homlokukkal verik az
üveget belülről. Karddal támad a nap.
A földön fekvőket átüti a penge.
Mintha már írtam volna erről,
egy másik életemben.
8
Mutál a hangom megint, és
elveszítem a füzeteimet.
Próbálok cérnát kötéllel
összesodorni, a cenzúrán
vesztegelnek mind, a szavaim.
Amelyik túljut, gödörbe hull.
Amihez nyúlok, ellenáll. Amit
nem érek el, megadja magát.
9
Láttunk egy édeskés riportot
az újszívessel. Mostantól olvadó
jégtáblán alszik, tíz évet kapott.
Mi közöm e vértelen ütközethez?
Inkább készülök, hogy egyszer
megmondjam a papnak, amikor
nyelvemre helyezi a száraz ostyát:
áldozni mindig két szín alatt.
10
A határidő alól az esők kimossák
a talajt. Megállás nélkül süllyed, nincs
magaslati pont, hogy széttekintsek.
Ahonnan leskelődöm, súgólyuk,
a hangom elveszett, elfeledkeztek
rólam a színészek. Mint akik beásták
magukat egy néma háborúba.
A föld alól hallom szuszogásukat.
11
Futok, minden ismerős itt,
hullámokban tör rám egy régi
tél savanyú füstje, a köhögéstől
megszületik az emlékezés, valaki
diktál, pazar szöveget viszek haza,
terhétől mind könnyebb leszek,
teleírom magammal az utcát,
futok a felejtés ellen.
12
Ha végére érsz, kezdheted elölről:
a hajót örökké festeni kell.
Valaki meghalt, türelmetlenül viselt
hosszú boldogság után. Amit
karácsonyra kaptál tőle, elhordod
a hétköznapokon. A mentőmellény
is csak meghosszabbítja
Emléktúra
HAGYATÉK
Az egyik összeírta egész életét,
a másik a gondjaimra bízta,
a harmadik súgta, vigyázz vele,
grafomán bolond szegény,
a negyedik irigyelt,
az ötödik segíteni akart,
gáncsot vetni a hatodik.
A hetedik nem tudta, mit tegyen.
Én vagyok a hetedik.
J. A. EMLÉKTÚRA
A semmi gyáván üt szíven,
túlélő módba kapcsolok,
próbálok menekülni innen,
arcomon verejték csorog.
A síneken ma összeért
két párhuzamos végtelen.
Mértem a dolgok összegét,
és legyőzött az értelem.
NYÁRI EMLÉK
Nem engem láttak, mondhatom,
a hasonmásversenyen lemaradtam.
Egy ember, aki szakasztott olyan,
mint én, de semmit nem tudnak róla
– foglalkozás, gyerekek, satöbbi,
azt se, hogy mi az anyanyelve,
s hogy vall-e anyagelvet,
vagy álmodozó szegény.
A túlsúly mindenesetre látszott rajta,
meg az, hogy rajong a tengerért.
NAPJEGYEM FOGLYAKÉNT
Napjegyem foglyaként páncélt
viselek, de ollóm folyton megsebez,
és hiába írtam magamnak távoltartási
végzést, mindennap kéjjel megszegem.
KÖLCSÖN
Tudjátok mit, ha a számlámon
nincsen fedezet,
a semmiből vonjátok le a tartozásomat!
A pénz bűvészmutatvány maga is,
ez a kis trükk
nem lehet tőle idegen. Csak tessék!
ERŐD
Téglánként szedni szét.
Eső áztatja évek óta,
biztosan fölpuhult már.
Kimért nyugalommal
szétszedni darabokra.
Elég volt belőled –
mondani suttogva neki.
Téglánként szedni szét.
Szétszedni darabokra.
ADVENT
Megkérjük tisztelt vásárlóinkat,
haladéktalanul hagyják el az áruházat –
Tudják, hogy valaki szívatja őket
az adventi áhítatban, nincs bomba,
csak riadó, olyanok most, mint
a fogolytábor lakói, akiket váratlanul
szétkergetnek az őrök,
és nem akarnak hazamenni,
mert nem telt le még a büntetés.
ÁLOM
Most még emlékszem
a torkomból előfuldokló hangra,
a csomagküldő szolgálat csöngetett.
Nem rendeltem semmit önöktől –
De ezt ön írta alá, nem igaz?
Muszáj itthagynom, nem kell fizetni érte.
Ha nem nyúl hozzá, nem veszélyes,
de ha kibontja, bármi megtörténhet.
ÚJ ÉLET
Láttam az autót, ahogy
levált rólam, és ment
nélkülem tovább,
letért az útról, a fák között
pattogott, mint a labda, aztán
kigyulladt és fölrobbant.
Bosszankodtam, hogy túl kellett élnem,
pedig nem kértem új esélyt.
A LÁTNOK
A látnok megtorpan
az ágy és asztal közt,
beleszimatol a levegőbe –
este földrengés lesz.
Csomag zöld teáért
indult volna az óvárosba.
Inkább otthon marad,
s lefekszik, de hogy képes
úgy elaludni, hogy tudja,
nem lesz több ébredése?
HELYREIGAZÍTÁS
Verseimben valótlanul állítottam –
lényegében mindent.
Elnézést kérek mindenkitől,
aki verseimben bízva
esetleg olyan lépésre szánta el magát,
amit a világ nem igazolt vissza.
És elnézést kérek azoktól is, akiknek
túlzott csüggedést okoztam.
SÉTA
A kisfiú apjával sétált a hóban.
Amikor sétáltak, mindig karácsony volt.
Kik laknak itt? Mindegyik háznál ez volt a kérdés.
Nénik meg bácsik – ezt válasznak elfogadta,
és már nem érdekelte igazi nevük.
Nénik meg bácsik a ház belsejében.
Mindenki él. Csak a könyvekben halnak meg az emberek.
ÉNEK
Mindenki én, ha önmagára
gondol, ha fölkel, fogat mos,
sorban áll vagy bosszankodik.
Akár lyukaszt jegyet, akár bliccel –
azt mind egy én teszi, s az ellenőr is én,
meg az is, kit elkapott. És minden
én beszél magában olykor. Egy
másikkal beszél, aki ugyanaz.
„Angyal a város felett”
Kondor Béla
Idézet vége. Az utcára lépsz.
Bekapcsolt rádiót hagytál magad
mögött, elmondhatatlan híreket.
Magához ölel ruhád, befelé
mondott szavaid kísérnek.
Fölsorakoztak előtted
névtelenül és ellenségesen.
Gyulladt szemüket rád emelik,
megbotló kötéltáncossá téve
rajzolt szakadék fölött.
Látszólag minden a helyén, békés
torlaszok, üstökben láva, nyomjelző
rakéták dobozban, de alighanem
szükség lesz hordágyakra is, meg
fertőtlenítő- és kötszerekre.
Cikkcakkban zászlók menekülnek,
az áram egy testet székébe szíjaz.
Ponttá szűkülő körökben verdes
egy angyal a város felett.
Már az ég is műveleti terület.
Az emberi rejtvény érdekel bennük, a nagy miért, és a sok kicsi, alkuik lánca, a megszállókat üdvözlő beszédeik (amelyek idővel akár tananyaggá is válhatnak), az emelt fővel aláírt hűségnyilatkozatok, a téboly szolgálatától a szolgálat tébolyáig ívelő híd, amelyről, egyetlen emberi gesztusként, igazán a mélybe vethetnék maguk, a jobb nem tudni semmiről, ami fontos mély igazsága, ellenben ismerni kell minden ösztöndíjat és pályázatot, hatodik érzékkel sejtve mindig, hol ül a gazda, és mit vár, meddig lehet elmenni ma, kire kell megvetéssel lőni, kik a kiszemelt áldozatok, a bátorságnak álcázott megalkuvásuk, hisz minden ugrás alatt társaik tartják a hálót, meg a fényűző tolerancia, ami közelebbről nézve csak hitvány bűvészkalap, amelyben se nyuszi, se galamb, csak a szaguk, ők a szellemi alvilág ismert alakjai, ügyes kis performanszokkal csapják be azt, aki becsapható, vagyis hát mindenkit szinte, de legfőképp saját magukat, pedig mi másról szólhatna a vers, mint a szabadságról, meg arról, hogy semmi esélyünk sincs, a roncstelepen hiába keressük a régi autót, amellyel valaha bebolyongtuk az Adriát és a Kárpátokat, igen, a költészet mámor, de még az ingyenkonyha is kínálhat kulináris élvezeteket, és lehet értelme föladni egy elkésett fellebbezést, ami már senkin és semmin nem segít.
Vajon letérdel?
Vonult a lélek népe
belülről megvilágított hegyeken.
Fölfelé csúszott a forró
emberi láva.
Velük gyógyítja magát a Föld?
Vajon letérdel hozzájuk
az Úr, hogy színről színre lássa
a homályos tükrök alatt
„Magamban hordom hamvaim”
Mintha egy gyűrött oldalon
pihennének kicsit, pergamen
ruhájú vándorok. Mikor leültek,
mozgott az út alattuk, és tudták,
sorsuk felől ikertestvérük határoz.
Ha távolból parancsot küld, erőt
vesz rajtuk a gyújtószenvedély:
próbálják másolni a régi tüzeket.
Amikor lávaként folytam a hegy
oldalán, s falvakat töröltem el,
próbáltam titkolni, hogy kételkedem.
Sötétre tettem, fejemben imbolyog
még saját történetem. Végül
egy időhurokban elporlad
pergamenruhám, árnyékaim
A Déli Bábok életéből
Szállóvendégek egy kitalált
hotelben. Senki sem jön, pedig
tenyérrel ütöm a csengőt.
Legyen szobánk a huszonhetes.
Mondd, érzed még a forró
fenyők gyantaillatát, és izmaidban
az út nyugodt kanyarjait?
Látod, szakadozott tapéták közé
jutottunk, itt kéne ítélkeznünk
a váratlan hívások felett.
A parton nagy tekézők gurítják
félénk vasgolyóikat. Üres nyugágyak
süppednek a száraz ingoványba.
A tengert nem őrzi senki.
A hangosbeszélő nevünket ismételgeti.
Egymásra nézünk, zsebemből
földre veti magát az elnémított telefon.
Három talált vers
WARM UP BY CARLO
Kezicsókolom, jó estét kívánok,
én fogok segíteni, mikor kell spontán örülni,
csak a kezemet tessenek figyelni,
én vagyok itt a biohülye.
Kérem, ne rágózzanak, tudom,
a péhát a sírból is visszahozza, de
a tévében sajnos rosszul mutat.
Jaj, ne fagyjanak le, mint a vindóz,
most rögzítik a vágóképeket.
Na, ez olyan jól sikerült, hogy
még egyszer megcsináljuk.
Most egy lecsengő taps következik.
Most fütyülni is szabad, meg tombolva
sikoltozni is, önfeledten, mintha
mi nyertük volna meg azt a sok pénzt.
Igyekezzenek, mert kinn vár a tartalék közönség.
(A biztonság kedvéért hívtunk még egy csapatot.)
ZOOM
Keresse lapunkat az újságárusoknál!
Az újságárusokat keresse az utcán.
Az utcát keresse a városban.
A várost keresse a térképen.
A térképet keresse a fiókban.
A fiókot keresse a szobában.
A szobát keresse a házban.
A házat keresse az utcán.
Az utcát a városban.
A várost a térképen.
A térképet a térképboltban.
A térképboltot?
A!
MÉGSE
A vírusvédelem most épp
nem működik, a gép
veszélyeknek van kitéve, és
én, a gépész, lázas betegen
rákattintok a buborékra.
A rendszer súlyos
hiba után állt helyre, de
nem küldök hibaüzenetet.
Ha olykor nem bírom tovább
hülyeségeit, felnyüszítek
a helyesírás-ellenőrző programon.
A levélszemetet naponta
többször is kihajítom,
a rejtett ikonokat keresem, és
Hajnali hívás
Álmomban telefonálsz, nagyot
zökken a szívem, mégsem tudok
örülni: húsz éve nem vagyok
egyedül. Elhadarod, ki vagy, és
azonnal rátérsz, ami miatt –
én mégis visszakérdezek, talán
csak a nevedet akartam még
egyszer hallani, mert nehéz volt
elhinni, hogy te hívsz, legtitkosabb
álom-számomon. És az is jó, hogy
képtelen vagyok követni, miről
beszélsz, csak a hangod úszik bennem, s
mindenből csak annyit fogok fel, hogy
átjár valami súlyos szenvedély,
Én, mi
Még a felszínen vagyok, iszom
a sziklákat mállasztó esőt, görbülnek
tőle a csontjaim, de legalább sikerült
kívül maradnom a drog-logisztikán.
Nézegetem a galambokat,
a csikkszedők alázatos mozdulatait,
és olykor megkérdezem magamtól:
Azért a szendvicsember néha jóllakik?
Itt a legszebb arc is himlőhelyes,
és karmokat növeszt a legszebb kéz is,
a lábujjak között nyüszít a viszketés,
dől a szájak szeméttelepszaga.
Egy őrült darabban játszom,
névtelen túszdrámaíró írja, folytatásos,
a süllyesztő benne a legfontosabb, meg
a sebektől váladékozó néma város.
Egy korszak
Visszaemlékszel egy titokzatos
hangsúlyra: valaki váratlanul
rákérdezett a buszon, hogy a diákok
mit szólnak a lengyel szükségállapothoz,
és tudod róla, hogy civilben őrnagy.
Émelyegsz tőle, nyúlós, nemsokára
meghal. Akkoriban már másképp
gondolkozol, de nem tudod még, hogy
operatív lakásokban mindennap
sárguló kartonokba fojtják a dohszagot.
Zavartan félbehagyott mondatok
törmeléke zár el minden kijáratot.
Egy korszak, tele szerelmekkel és
szigorlatokkal, nyálkás varázsszavakat
kensz minden dolgozatra, Aranykentet
csak a pult alól adnak, füstje
mámorítóan szabad – akár a vers,
amit tovább már nem halaszthatsz.
Esemény után
A tűzszerész magához tér,
fektében tapogatózni kezd,
ujjai tépett lapokba akadnak –
ami a kézikönyvből maradt.
Vége, a helyszínt megszállja
az éjszakai műszak. Visszahőköl
a törmeléktől, a füsttől, ha tudna
szólni, hangja elcsuklana.
Csak percekkel vagyunk az
esemény után, de máris ezernyi
tenyér és térd nyomódott a porba.
A vérző sebekre nincs élettapasz-
Teltház
A maszkmester múmia-
virágot tesz a sírra, féltett
kincset egy színházi emlékszobából,
és álcahálóval takarja be
a túlélőket –
Egy mellkas süllyed, majd
emelkedik, vagy fordítva,
innen nem látom pontosan,
aztán a súgó olvasni kezd egy
fekete könyvből, egy színész vérző
kristályokat szór az emberekre,
és a föld alól is zene.
Ma teltház van, vastaps,
még az őrtornyok lakói is
Szóróanyag
Az álom vezérlőpultjánál valaki
gombokat nyomkod, és egyszercsak
meztelenül egy zsúfolt öltözőben
találod magad, egy utcai lánytól
kapott szóróanyaggal próbálod
takarni legkényesebb pontodat, de
úgysem törődik veled senki,
zsizsegnek, mint akik gyorsulási
versenyre jöttek, s csak az utolsó
pillanatban dőlne el, kiből lesz néző,
és ki ülhet motorra fel. Közben
született körülötted egy hálózatépítő
szekta, az önmagát ünneplő örvény
vészjóslón morajlik, dolgoznak rajtad,
engedd, hogy gyávának higgyenek,
és a mélyből felrúghatod magad.
Függő idő
Remeg a levegő a krematórium felett –
olvasom egy misztikus regényben, vér-
vételre várva. Véletlen könyv, nem őt
akartam, de jobban elfért a zsebben.
Az ablakon kinézek, itt mindenfelé remeg.
Láz perzsel, a fogoly gyerek, akit körbe-
nőttem, szorong belül, nem dörömböl,
csak lüktet, mint a szégyen.
Függő idő ez, leszámolás előtti, hosszan
kitartott pillanat, szembenézés, mintha
gyűlölne bennünket a nyár, lassan égünk,
Ilyen nap
Ópiumléptű macskám körbejárja a házat,
nem talál meg, mert elbújtam egynyelvű
szótárak erdejében, puha avar, lélegző
aljnövényzet, miegymás, aztán valamiért
beütöttem neved a keresőbe, s most
te dőlsz az internet pórusaiból, mint
az izzadság, és már nem tudom, miért
voltam kíváncsi épp rád, miközben
pont egy másik irodalmat akarok találni,
de úgy, hogy a régit ne kelljen elárulni.
Ez most ilyen nap, holnapra kialszom
ezt a keresést, egy éjszakányi hatásszünet
talán elég, hogy minden maradjon a régiben.
Tolongás
Lehet, hogy él mindenkiben egy
iwiw-en csámcsogó titkosügynök,
meg egy beépített áruló, aki
mindent túltaktikáz, s egy gyáva is,
ki főleg akkor retteg, amikor
igaza van, egy hírolvasó
bemondó, aki országot
felrázó robbantásra készül,
egy, ki munkamániás lett
lustasága miatt, meg egy stréber,
aki szívesen venne részt
a kísérletben, hogy a guillotine
levágta fejet fölkapja a földről,
és a szemébe kiáltsa: Uram, ön
kegyelmet kapott! S a többiekkel
együtt nézné a felderengő mosolyt.
Az olvasásról
Szép sorban olvasom őket –
nem kötnek ki bennem az
életműből érkező hajók.
Idézetvilágban bolyongok,
lapozzák egymást a sűrűn
egymásra íródott textusok.
Cseppkőbarlang homálya
vesz körül, a víz is alulról
fölfelé csöpög. Emlékzajok
minden irányból, léptek a
földre fektetett tükrökön.
Pedig a jó vers nyílt levél,
csak a címzettje ismeretlen,
ha egyetértek, én is aláírom,
és csöppet se fáj, hogy nem
Városképek
Képzeljük el, hogy védőpajzs nélkül
hegeszt valaki, bőre ázik a szikraesőben.
Talán kevesli arcán a torz heget?
Csak lángra ne kapjon kopott ruhája,
a városon az ő tüze nem segítene.
A szeme helyén üresség, amit én is
viselek olykor, ha a tévéből hátba lő
a kötelezően fehér sorozatgyilkos,
órákig tart, míg a konyháig vonszolom
magam, vizet, de csak sziszeg a csap.
Haragszanak a pilótajátékosok,
piramistalpukkal próbálnak eltaposni.
A fűtés leáll. Internet sincs. Eltévedt
kisbolygó száguld felénk. A jéghideg
inkubátorokról pedig szó se essék.
A nemtudás
Kórház elé inkubátort,
repülőtérhez taxishiénát,
utcaseprőnek szemetet,
bankfiókba adóst, kezest,
drogdílerhez bilincset, kitakart
arcú rendőrt a tévébe,
tüntetők kezébe transzparenst,
szónokoknak hangosítást,
falakról leszedett képeknek ládát,
mert vége a megalázó vendégségnek –
Kitalálni egy létező várost?
Hajszolni benne azt a percet,
amikor otthonról indulunk haza?
Vadászni hiányzó szavakat egy
elmaradt beszélgetésből, amely
egy hídon történt volna meg –
még a nagy földrengés előtt?
Leülepedett bennem a nemtudás,
most, hogy valamennyire fölkavartam,
valami biztosan születik belőle,
a képzelet nyugágyat küld, a szürke
ég alá kiültet, próbálom kivenni,
a szálló por mit takar, nicsak,
egy romkert épül körülöttem,
ezt fogom rajzolni eztán,
sok papírt, ceruzát küldjetek.
Átló, három szereplővel
Egy javasasszony kéne, hozná gyógyító
főzeteit, egyik keserűbb volna, mint a másik,
fölforralná lassú tűzön, belém diktálná,
kapnék dögönyözést is tőle, lávakrémmel
addig gyúrná a tagjaimat, míg lecsapna rám
egy sistergő rövidzárlat, a csigolyák közé
lőtt ezüst nyílvessző életre keltene, közben
a szerelő, akit hívtam, lassan bejárná a házat,
megkeresné a rejtőzködő és a burjánzó
hibákat, s persze gondolna a jövőjére,
néhányat meghagyna, legyen legközelebb is
munkája, egyszerre végezne a nő és a férfi,
én meg újjászületve, az újjászületett házban,
letépném magamról villamosszékem szíjait,
és üdvözült arccal kísérném ki őket, s így
köszönnék el tőlük: Még találkozunk.
Az időről
1
A szemem születésnapi léggömb,
kipukkad belőlem a nevetés,
toltam magam előtt az időt, mint
egy földönkívüli csillés, mostanra
eluntam, és a táguló napon
önfeledten elnyújtózkodom,
letépem magamról a kétely fénylő
rangjelzéseit, és az összes zenét
egyszerre hallgatom, olyan gyönyör,
mintha vezetés közben nem tudnám
abbahagyni a tüsszögést, vagy
csukott szemmel kezdenék előzésbe.
De jobbról észrevesz egy arcokból
álló hatalmas arcplakát, egy
multi is születésnapot ünnepel,
rabosít magának, már csak a
bőrömbe ültetett chip hiányzik –
2
Játszottam a szerencsepercben, és
nyertem megint – számomat bemondják
a napvihartól recsegő adásban,
egy számsor vagyok csupán nekik,
közben egy országot megszállnak
a haditudósítók, ez tankokat
jelent és halottakat, fekszenek
a napon, nézem a lassítva
fölrobbanó plazmatévét, és vele
lassulok én is, nem tudok kilépni
a szertefröccsenő szilánkok
özönéből. Azóta már versek
őrizetében fekszem a kórteremben,
az infúzió köt a világhoz,
meg egy hang: 20 óra 20, súgja,
kívánj valamit –
A szöveget gondozta: Zsille Gábor
A könyvet digitalizálta: Király Farkas