Turczi István: A szerkesztő előszava
Erdélyi József nevét először 1989 kora őszén hallottam Vas Istvánék szentendrei kertjében. A
Mester épp a Nyugat folyóiraton belüli erőviszonyokról beszélt, amikor egyszer csak
felcsattant: „Azért az mindenkit meglepett, hogy Babits néha akkor is engedett Móricz
Zsigmondnak, amikor ízlése ellen való költő került szóba. Például Erdélyi közlése a lapban.”
Elmesélte, sőt később meg is mutatta a Nyugat 1921. áprilisi számát, amelyben Móricznak
köszönhetően egyszerre öt Erdélyi József költeményt hoztak le, mert Babits „nagyon
földszagúnak” érezte a verseit. Vas István a Nehéz szerelem című munkájában, amit sajnos
utólag olvastam, szóba is hozza az esetet. Azt írja: „a nagy meglepetés, a fontos felfedezés a
Nyugatban Erdélyi József volt”, akit ő eleinte „valamiféle új Hazaffy Veray Jánosnak
gondolt”, miközben „a két világháború közti korszak legszebb verseinek egy részét Erdélyi
írta meg.”
Ki ez a költő, akinek verseit hiába kerestem az elmúlt harminc év általam ismert
antológiáiban; akinek nevét egyetlen mai, nálam alig fiatalabb, jegyzett költőtársam sem
ismerte? Ki ez a költő, aki már életében a mítosz levegőjét teremtette meg maga körül, és ez a
halála után – a Nap Kiadónál 2006-ban megjelent kitűnő emlékkönyvet, a Magányos csillagot
leszámítva – csak még masszívabbá és áttörhetetlenebbé vált?
A kortársak visszaemlékezéseiből körvonalazódik, hogy Erdélyi József (1896–1978), ez a
román apa, magyar anya bihari cselédházában született harmadik fiú, finoman szólva is
ellentmondásos, megosztó személyiség volt, tele sértettséggel, sérelemérzettel és a
kirekesztettség tudatával. „Átkozott költő”-nek nevezte magát, állandó vitában állt még az
övéivel, a népiekkel is. Azokhoz is volt néhány rossz szava, akik pedig nem tartották őt
Petőfi-epigonnak, és kedvelték tárgyias egyszerűségre törekvő, természetes, népdalokra
emlékeztető versbeszédét, tiszta versszerkezeteit, elementáris és ösztönszerű, mégis tudatosan
felépített lírai világképét. Illyés Gyula most is pontosan fogalmaz: „azon az ugaron volt
úttörő, ahol egykor Petőfi és Arany gazdálkodott”. De hozzáteszi: „zabolátlanul acsarkodott,
rágalmazott és követelőzött; zseniskedett, pedig több fegyelemmel hiteles zseni lehetett
volna.”
Ő az a két világháború közötti magyar költő, aki megírta a maga múlt századiasnak tűnő
hangján a korszak talán legnagyobb legnagyobb és legvakmerőbb lírai remekét, a Lovaspóló a
Vérmezőn című költeményt. És ugyanez a magyar költő írta meg nagy felzúdulást keltő
antiszemita verseit. A hírhedt Solymosi Eszter vére a nyilas Virradatban jelent meg, majd
tetézendő a bajt, tagja lett a Magyar Front nevű nyilas pártnak. Ez a morális süllyedés
verseinek színvonalára és szerzőjének társadalmi, szakmai megítélésére egyaránt kihatott. A
fasizmus idején tanúsított magatartása gyakorlatilag az 1945 utáni irodalmi életből való
kirekesztését jelentette. „Később ő maga is elítélte tévelygéseit, a vezeklést is vállalta
miattuk”, írta róla Pomogáts Béla. Ez azonban nem tette, nem tehette semmissé a történteket.
1954-től haláláig ugyan kilenc válogatott, illetve új verseskötete is megjelenhetett, de
szerzőjük ezekben hiába tért vissza ifjúságának meghatározó élményforrásaihoz, soha többé
nem tudott visszakapaszkodni arra a grádicsra, ahová az indulás két évtizedében, az első
kötet, az Ibolyalevél és az 1938-ban elkobzott versválogatás, a Fehér torony között,
költészetében eljutott.
Égető szükségét éreztem annak, hogy a lassan harmincéves Parnasszus folyóirat REDIVIVUS
nagyrovata keretein belül egy teljes számban mutassa be e jellemzően huszadik századi, és
nem kevésbé kelet-európai költői sors alakulását és fehér foltjait. Nem vállalok nagy
kockázatot azzal, ha kimondom, hogy a Medvigy Endre, illetve Sigmond Péter jóvoltából
rendelkezésünkre bocsátott, máig csak kéziratban fellelhető, tehát közöletlen és kiadatlan
Erdélyi József-versek, valamint a felkért szakemberek tanulmányai, visszaemlékezései
hozzájárulnak az életmű, s ezzel a múlt századi magyar líra összefüggésrendszerének
teljesebb megismeréséhez.