Medvecukor

(barbár szonettek)

---

 

„Ami van, az volt is. Ami lesz, nem más, mint egy visszatérő elfelejtett esztendő.”

(Kipling)

 

 

 

 

Belépett beregszászi kertünk kapuján

egy mezítlábos cigánylány

és csonka seprűjével kotorni kezdte az avart.

Nagyanyám leültette a favágító rönkre,

hozott neki egy csupor kakaót kaláccsal.

Én még ilyen finomat nem ettem,

mondta Cigány Rozi.

Ezután késő őszig

minden délután betoppant hozzánk söprögetni,

de novembertől nem jött.

A kuklyai nyomortelepen lakott

egy hegyoldalba vájt oduban.

Mesélték, egy viharos éjszakán

a rozoga putrira ráomlott a hegy.

 

 

 

Tavasszal elárasztotta a hólé

a Bábotkát, a városvégi mezőt,

és egy darucsapat

vándorútját megszakítva

leszállt a víztükörre megpihenni.

Mintha a nyurgalábú

madarak emlékeztek volna rá,

hogy itt költöttek szárnyas őseik.

Néhány napig elidőztek, aztán

tovaszálltak északi hazájukba.

Nagyanyám még emlegette a boldog békeidőket,

amikor az óriásmadarak

a lápon körbeálltak éjszaka

és holdvilágnál járták a titokzatos darutáncot.

 

 

Egy rubelért vettem

az iskolában

Balogh Alberttől egy papírsárkányt.

rémisztő volt veres pofája,

a pokolbéli Durumóhoz hasonló,

akivel ijesztgettek.

Ebéd után kiszöktem a Bábotkára,

a lila sóvirágok-lepte rétre,

és óraszám röptettem vicsorgó fogú sárkányomat.

Magasabbra szállt a visongó vércséknél meg a pacsirtáknál.

Végül a szél elszakította a madzagot,

és tarka papírfecnikkel ékes kincsem felszállt a fekete felhőkig,

körözött kicsit,

aztán tovatűnt a máramarosi havasok irányában.

 

 

 

Vaskovicsék műhelyében

késő estig döngött a kalapács.

Szögeket kovácsoltak a szurtos segédek,

zablavasat, kerék-abroncsot,

és megpatkolták a hidegvérű

muraközi lovakat.

Lobogott a tűz,

fújtatóval izzították,

és míg Vaskovics bácsi szidta a lusta kovácsinasok minden nemeit,

körülötte

ott tüsténkedett három félpucér legény,

fapapucsban, szurtos kötényben,

arcuk, válluk aranyba mártva,

akár a pokolbeli ördögök.

 

 

 

Kótyuk bácsi, a bicebóca koldus

néha nálunk aludt a fáskamrában,

pedig oda télen

a deszka résein át befújta a szél a havat.

Egyik hajnalon

nem ébredt fel.

Talán szomszéd Baráték kendermagos kakasa

elfelejtett kukorékolni.

Csak azt nem értettem,

miért viszik el Kótyuk bácsit

fehér lepedőbe bugyolálva,

mikor minden reggel

maga bicegett ki

a piactéri vidám lacikonyhához kéregetni.

 

 

Este hirtelen elaludt a villany,

nem lehetett újra felgyújtani.

Áramszünet, mondta nagyanyám.

A fiókból előkotort egy gyertyacsonkot

és azzal járkált fel-alá a szobában.

Anyám közben az ujjaival mindenféle árnyképet vetített a falra,

kutyafejet, nyuszifület.

Megkérdeztem nagyanyámat,

hogy újra eljön-e a reggel,

meg hogy megint kisüt-e a nap.

Igen, mondta, eddig még mindig úgy volt,

bár – tette hozzá kacagva:

ebben a tótágast álló világban

semmiben sem lehet egészen biztos az ember.

 

 

Vascsák  bácsi, az öreg suszter

hozott a Vérke-partról

egy dézsa veres rákot.

Surrogott tőlük a sáros lé.

Hemzsegve, egymáson átbukfencezve,

farkukat pattogtatva hányták-vetették magukat.

Ez ám a fáin lakoma, csettintett Vascsák bácsi.

Az ám, felelte nagyanyám.

Felforralt egy fazék vizet,

és amikor már zubogott,

szegény rákokat

egyenként belehajigálta.

Paskoltak néhányat, aztán megdermedtek,

már nem csillogott fekete gombszemük.

 

 

 

1944 őszén Pesten vendégeskedtünk

cipszer nagyapáméknál,

aki légiriadókor hóna alá kapott és káromkodva

vitt a döngő pincelépcsőn

lefelé,

Ott ugrabugrált a pincében

a bekormozott arcú asszonyok között

egy nyolcéves fiú a házból, Áts Lóri.

Egyszer kiszökött az utcára

és addig kalapált egy bombát, míg az

felrobbant.

Csak vércafatos rongyok maradtak belőle.

Ördögfióka volt, angyal lett szegény Áts Lóri,

dörmögte cipszer nagyapám.

 

 

 

A légópincében az asszonyok

sárgaborsót főztek minden délben.

Másféléves húgom is ezt kapta, de mindig kihányta.

Néha behoztak egy-egy vérző sebesültet,

akit jól-rosszul bekötöztek, mert orvos nem volt a pince foglyai közt,

csak egy zöldkeresztes ápolónő.

Schwarz bácsi, a zsidó szatócs nagy bajuszt növesztett

és megpróbált parasztosan beszélni, ilyeneket mondott: mögvan, láréfáré.

Rémhírek keringtek a közeledő és zabráló ruszkikról,

akiknek kutyafeje van.

Senkinek sem volt kedve hangoskodni,

csak Loli néni cserfes papagája gajdolta vidáman

a divatos kuplét:

Hosszú az éjszaka, ne menjünk még haza…

 

 

 

A mindennapi bombázások szünetében anyám elhatározta,

hogy hazautazik velünk cipszer nagyapáméktól,

vagyis az ostromlott Budáról Beregszászba.

A Duna hídjait addigra felrobbantották,

egy pontonhídon keltünk át a zajló folyón,

aztán a Keleti-pályaudvaron felszálltunk egy zsúfolt vonatra,

amit Szolnokon hadi célokra lefoglaltak.

Le kellett szállnunk, és három napig ott vártuk a jószerencsét.

Csak annyira emlékszem: az asszonyok tüzet gyújtottak a hóban és teát főztek.

Végül valami tehervonaton eljutottunk Nyíregyházára,

onnan pedig távoli rokonunk, Gulácsy Fruzsina segítségével

egy lovaskocsin érkeztünk meg Beregszászba.

Nagyanyám azzal fogadott minket,

hogy Kálmán-nagypapát lágerbe hurcolták az oroszok.

 

 

 

Szutor Jenő bácsi, a beregszászi református püspök

mondta a temetői gyászbeszédeket.

Mi ugyan katolikusok voltunk,

de eljártunk egy-egy református rokon sírgödréhez.

A mi segedelmünkre és vigasztalásunkra,

mondta félhangon nagyanyám,

amikor Jenő bácsi torkát köszörülte a szónoklathoz.

Mindig ezekkel a szavakkal kezdte.

A körülállók persze lehurrogták gúnyolódó nagyanyámat.

Aztán hamarosan lágerbe hurcolták

szegény Jenő bácsit,

ahonnan nem jött haza.

A kálvinista Isten nem sietett

az ő segedelmére és vigasztalására.

 

 

 

Nem értettem az elalvást, az álmot,

szerettem volna meglesni a küszöböt,

ahol átlépek az ébrenlétből a fekete birodalomba.

Amikor fejemre húztam a takarót,

hosszan figyeltem,

ám reggel dühösen ébredtem – megint nem sikerült.

Úgy látszik, elbambultam, nem figyeltem oda eléggé.

Elölről kezdtem másnap éjszaka,

hiába,

mert a küszöb átlépésének pillanatát nem tudtam felidézni.

Csak arra emlékeztem, hogy a kolompoló kecskenyáj

berontott a kertünkbe, minden letiport, és ruszin favágónk,

Vaszil volt a kecskepásztor: vigyori képe vereslett, mint az ördögé,

és páros szarv meredt a homlokán.

 

 

 

Néha egy-egy holttest leúszott a Vérkén,

fennakadt a parti csádéban vagy a kőhíd pillérén.

Csődület támadt,

az asszonyok égre vetett szemmel sikoltoztak,

a férfiak meg komor ábrázattal meredtek maguk elé.

Engem nem engedett oda nagyanyám:

nem gyereknek való.

A hatóság megpróbálta a tetemet azonosítani,

ami nem mindig sikerült.

Az emberek találgatták, öngyilkos lehetett-e,

katonaszökevény vagy tán portyázó rablók kólintották fejbe.

Ám leginkább arról sutyorogtak,

hogy maga a mindenható belügy, a Beszpeka

tette el láb alól a szerencsétlen flótást.

 

 

 

Vasárnap esténként, vacsora után

nagybátyám, Linner Berti bácsi leült a zongorához

és valami rémes kuplét klimpírozott: Egy halk románcot sír a vén gitár,

mert szívem téged egyre visszavár…

Ilyenkor Teca néni odapattant a zongorához

és hangját rezegtetve, magát mórikálva énekelte a

csöppet sem halk románcot.

A felnőttek arról sutyorogtak, hogy Berti bácsi meg Teca néni összeszűrték a levet,

mert a pap megtiltotta Berti bácsinak,

hogy második feleségével, Gizi nénivel ágyba bújjon,

hiszen a pápától mind a mai napig nem jött meg a válási engedély,

így vadházasságban éltek.

Teca néni bezzeg hadiözvegy, így vele múlatni az időt

tán nem is olyan veszekedett bűn.

 

 

 

A templomból, esti miséről

ballagtunk hazafelé,

amikor hirtelen leszakadt a köd

és villámok veszett paskolása közben

csihi-puhi zivatar kerekedett.

Léptünk néhányat, de nem tudtuk, hol vagyunk,

amikor bőgve, megvadulva

szembe rontott velünk a tehéncsorda.

Szerencsére anyám berántott egy nyitott kapun.

Hiába tülkölt a pásztor, hiába ugattak a villám-csattogástól megriadt pulik,

a máskor méla tehenek

egymást letiporva, sárba hemperedve, egymás hátára felugrálva

döngették a deszkapalánkot,

és úgy búgott a szélvihar, akár a végítélet harsány kürtjei.

 

 

 

Nagyanyám úgy emlegette

a cseh világot, mely Kárpátalján

Trianontól 1938-ig tartott, mint boldog békeidőket.

Pedig akkor se volt szabad kitűzni a magyar trikolórt

és a Himnuszt sem lehetett énekelni.

A tankönyvekben

Masaryk és Benes Eduárd portréi díszelegtek,

ám a hivatalokban

megszűnt az uram-bátyám világ, a dzsentri bokacsattogtatás,

ami a magyarok bevonulásával újra visszatért,

és aminek főszolgabíró apám is jeles bajnoka volt.

Azokat a magyar hivatalnokokat, akik korábban együttműködtek a megszállókkal

kiközösítették,

azt mondták róluk: becsehelt.

 

 

 

Egyszer ebédidőben

becsöngetett hozzánk

egy csavargó-forma férfi.

Elmondta, a szolyvai lágerből szabadult,

és ott raboskodó

Benda-nagyapám üdvözletét hozza.

Anyám fényképeket kotort elő a fiókból

sorba kirakta az asztalra, és az ismeretlen rendre felismerte nagyapát.

Ebédre vendégül láttuk, kapott egy pohár bort is.

Utóbb kiderült,

nagyapám ekkor rég nem élt már,

két évvel korábban főbe-lőtték Ungváron.

Az ismeretlen csak a tál ételért, potya borért

játszotta el a ceremóniát.

 

 

 

Anyám elmesélte,

hogy amikor beiratták az iskolába,

bajban volt, hiszen jobban tudott németül,

mint magyarul.

Osztálytársai kicsúfolták,

mert összekeverte a malmot meg a majmot.

Amúgy minden nap sonkáskiflit vitt uzsonnára,

amit únt már,

ám egy szegény osztálytársa,

aki Muzsalyból járt be

hajnalonta mezítláb,

csicsókára cserélte vele a sonkáskiflit,

és anyám boldogan rágcsálta

az édeskés gumót.

 

 

 

Gyerekkori házunk ablakából

a Sárokhegyre meg a Hosszúhegyre láttam.

Sokszor eltűnődtem, mi lehet mögöttük,

túl a sziklákon meg a fenyveseken.

Odaképzeltem mindenféle csodát meg bolondságot,

amiről a könyvek meséltek.

Zuhatagos folyót, gyémántpalotát,

elefánt-húzta szekeret és háromfejű griffmadarat.

Amikor megkérdeztem Kubovich Géza bácsit,

mi lehet ott,

azt felelte: János pap országa,

ahol sose megy le a nap,

a héttornyú városokban vidám népség ropja a táncot és

örökké dúsan terített asztalnál lakomázik.

 

 

 

A csenevész szomszéd-gyerekekkel,

a Lőrinc-fiúkkal

szabad volt bújócskáznom a kertben,

de két dolgot tiltott nagyanyám,

hogy bemenjek hozzájuk, nehogy eltetvesedjem,

meg hogy együtt egyek bármit is velük, nehogy megkapjam a tüdőbajt.

Egyszer a földből frissen kihúzott céklát ettem Lajcsival a kertben,

egy harapást ő, egyet én.

Nagyanyám észrevette és kétségbeesetten azt kiáltozta,

nem értek a szóból,

meg akarok halni tébécében,

mint szegény Lőrinc-gyerekek,

akik  közül szinte minden évben

eltemettek egy-egy vért köpő lánykát vagy karikalábú kisfiút.

 

 

 

Volt egy szánkóm,

amit még cipszer nagyapám csinált.

Csodájára járt mindenki,

mert bőrülése és tapétázott támlája volt,

kovácsoltvas könyöklője,

deszkája meg zöldre, kékre, pirosra festve.

Artúr-papa ezermester volt, mert diákkorában

szigorú selmecbányai dédapám

minden nyáron odaadta tanoncnak egy-egy mesteremberhez.

Így aztán kitanulta az ács-, az asztalos-, a kovács- meg a bőrdíszműves mesterséget,

és amikor a Felvidékről való kitelepítésük után

előbb Békéscsabára, aztán Miskolcra, Győrbe, majd Pestre vetette a sors,

mindenütt berendezett magának egy műhelyt,

ahová visszavonulhat fúrni-faragni.

 

 

 

Vilma-dédanyám portájához,

mely korábban az irgalmas-nővérek rendháza volt,

eljött mindent éjfélkor egy fekete kutya.

Leült, vonított,

elzavarni se tudták.

Senki se tudott elaludni.

Dédmamó, aki vakbuzgó katolikus volt és titokban javasasszony,

kiókumlálta, hogy annak a kikapós apácának a lelke járhat vissza,

akinek csiklandós ügyeit városszerte emlegették.

Szerzett egy fekete hajfürtöt, meghintette szentelt vízzel és

befalaztatta a pincében.

Ezután büszkén mesélte fűnek-fának,

hogy a fekete kutya

nem jött el többé kísérteni.

 

 

 

Amikor a Kiserdőben megszólalt a kakukk

és hosszan fújta mondókáját,

hozzám fordult Vaskovics Laci,

kérdezd meg tőle, te kófic, ahogy szokás:

kakukkmadár, hány évig élek?

Én végig fújtam a mondókát,

ám a kakukk hirtelen elhallgatott,

Laci sajnálkozva sandított rám, mint egy halálraítéltre.

És a kópémadárnak majdnem igaza lett,

mert két hétig kómában feküdtem a kórházban

agyhártyagyulladással.

A kakukk csak épp azt nem tudhatta,

hogy orvos-nagybátyám hozat Munkácsról egy ampulla penicillint,

és így mégse válik valóra a jóslata.

 

 

 

Gyakran csak puliszkát ebédeltünk

pirított hagymakarikákkal

vagy hideg tejjel.

De osztálytársaimnak

még ez is fejedelmi lakoma volt,

főképp a kuklyai nyomortelepen élőknek,

akik sosem hoztak magukkal uzsonnát,

tőlem kunyerálták el az almát vagy a szalonnás kenyeret.

Télen, amikor szakadt a hó és farkasfalka vonított Muzsaly felől,,

nem is jöttek minden nap iskolába.

Az Iván-ikrek is csak felváltva,

egyik nap Berti, másik nap Iván,

mert csak egypár cipőjük volt,

az is talpa-lyukas.

 

 

 

Egyik szomszédunknak,

az özvegy főszolgabírónénak,

volt egy festménye,

mely Zrínyi Ilonát ábrázolta

csipkeruhában, gyöngyös főkötőben.

A bolondos néni

idővel maga is Zrínyi Ilonának hitte magát.

Ugyanúgy öltözött,

mint a munkácsi vár nagyasszonya.

Egyszer betörtek hozzá éjszaka,

kirabolták, és ettől fogva nappal aludt, éjszaka kóborolt a házban.

Csak olyan szobalányt alkalmazott,

aki hajlandó volt áttérni erre a

bagoly-életmódra.

 

 

 

Vitya volt az első orosz, akivel találkoztam,

kerek képe, szeplős orra, szalmaszőke haja és

égkék szeme örökké kacagott.

Azóta sem láttam ilyen embert, aki

maga volt a derű és kacagás.

Amúgy főhadnagy volt valahonnan az Urálból,

az utcánkban lakott és néha megállt a kapunkban, váltott néhány szót anyámmal,

aki értett keveset oroszul, mert

a cseh világban a gimnáziumban megtanult csehül és a

két szláv nyelv hasonlít egymáshoz.

Ha hiányzott valami a konyhánkon, liszt, só vagy kockacukor, Vitya beszerezte

a tilos-boltban, ahová csak orosz katonák léphettek be.

Néha belenéztem tündöklő-kék szemébe, ami visszakacagott rám és nem értettem,

miért mondják az oroszokat bősz farkasoknak.

 

 

 

Ibolyaszedés közben a legelőn

mindenfélét lehetett találni.

Ökörszarvat,

félpár katonacsizmát,

lyukas lábost.

Kucsmagombák közt kutyakoponyát.

Töltényhüvelyek százait

a vérehulló fecskefűben.

Egércsontvázat és

rozsdás szuronyt.

Még egy jókora láncos-bombát is,

melyet ellepett a burjánzó csalán

meg a szulák.

Nagy ívben ki kellett kerülni.

 

 

 

Káromkodni csak favágó Vaszilnak volt szabad,

meg a félszemű fuvarosnak.

Szidták is óraszám az ikon-arcú szentek minden nemeit.

Cifrázták hol ruszinul, hol magyarul,

ha göcsös volt a tuskó,

vagy megmakacsolták magukat a méla ökrök.

Engem még akkor is kukoricára térdepeltettek a sarokba,

amikor Vaskovics Lacinak azt találtam mondani dühömben:

takonypóc.

El kellett mormoljak egy imát Szent Terézhez.

Dédmamóról mesélték,

hogy könnyen felfortyant,

de legnagyobb mérgében is csak így szitkozódott:

a kakas csípje meg!

 

 

 

Amikor az oroszok Beregszász felé közeledtek,

mindenki rettegett a zabráló-hírű és kutyafejű hordától.

Nagyanyám egy fadobozba gyűjtve

odaadta minden ékszerét unokatestvérének, K-nénak, aki családostul

épp Pestre készült menekülni.

Évek múlva sikerült telefon-kapcsolatba kerülnie Eszti nénivel,

aki zavartan, hebegve-habogva elmesélte: szánja-bánja, de a

kincses ládikónak nyoma veszett,

mert amikor csatlakozásra vártak Mátészalkán, visítani kezdtek a szirénák,

és mindenki védett helyre menekült.

Ők is otthagyták a peronon a bőröndjeiket, ám mire visszamentek,

hűlt helye volt a csomagoknak.

Nagyanyám elkomorodott, nemigen hitte a mesét,

de aztán kihúzta magát, megvonta a vállát és csak ennyit fűzött hozzá: fő, hogy élünk.

 

 

 

A szélvihar

néha már november végén

torlaszokat emelt a hóból.

Ilyenkor farkasfalkák kerülgették Beregszászt.

Jámbor lelkek ezek, fiam, az emberfarkasokhoz képest, dünnyögte nagyanyám.

Éjszakánként hallatszott vonításuk a hegyek felől.

Mindenféle rémtörténetek keringtek a beste férgekről,

hogy az istállóból elragadták a birkákat és felfalták a veres-szakállú dabronyi pópát,

aki részegen elaludt a hóban.

Én csak azért aggódtam, nehogy megtámadják a Mikulást,

aki ilyenkor kézilámpással rója az éjszakai várost,

bekukucskál minden ablakon és ellenőrzi,

hogy a gyerekek

rendben tartják-e a játékpolcukat.

 

 

 

Sosem látott madarakat hozott a tél,

nagy csapatban lepték el

kertünk gesztenye- meg szilvafáit,

zsizsegtek, szálldostak,

majd letörtek alattuk az ágak, annyian voltak.

Csonttollúak, mondta nagyanyám,

orosz madarak,

a sarkvidéki hideg elől menekülnek hozzánk,

a nagy északi pusztákról, ahol a jegesmedvék élnek,

mert nekik ez a tél valójában nyár.

Aztán jöttek nyáron is orosz madarak, rózsaseregélyek.

Ugyanolyan nagy csapatokban lepték el a mezőt,

mint a zimankó orosz madarai,

és felfalták a rajokban szálldosó sáskákat.

 

 

 

Szenteste napján rendre betoppantak

a behavazott betlehemezők,

ringy-rongy ruhában dideregve, némelyikük leffegő-talpú bakancsban.

„Szabad-e Istent dícsérni?” – rikkantotta pásztor,

s miközben betódultak a konyhánkba,

hozták áhitattal, maguk-eszkábálta fadobozban

a kukoricacsuhéból készült szent családot, körülötte meg a

vatta-subás pásztorokat és sete-suta jószágaikat.

Egyszál gyertya világított a ládikában,

és a betlehemezők énekeltek és bolondoztak:

a vén és süket pásztor mindent félreértett,

csak a remélt lakoma járt az eszében,

s miközben veszettül hányta magára a keresztet,

fejhangon kántálta: „Idikusz-pidikusz, hurka-kolbász belém csússz!”

 

 

 

Volt egy földgömbünk a szekrény tetején.

Néha körbe-körbe forgattam

és megkerestem rajta Afrikát,

ahol a zsiráfok meg az elefántok élnek.

Ezt onnan tudtam,

hogy a könyvespolcunkon ott volt Brehm Nagy Állatvilága,

tele színes képekkel.

Egyszer nagyanyám kézinagyítójával

vizsgálgattam a földgömbön Afrikát,

hátha megpillantok ott egy trombitáló elefántot vagy bömbölő oroszlánt,

de nem láttam semmit.

Azt viszont sehogy sem értettem, miért nem ömlik le a semmibe az óceán vize,

és az emberek hogyan tudnak fejjel lefelé élni

Új-Zélandon meg Ausztráliában.

 

 

 

Még a gyerekek is tegezték

öreg cigány Józsit,

aki minden reggel

betoppant a kertkapunkon

és reszketeg hangon mondta el a mondókáját:

csak egy falás kenyeret tessék adni,

ma még semmit sem ettem.

Szedje össze, fiam, a hullott szilvát a fa alól,

mondta anyám

az öregnek, aki a nagyapja lehetett volna.

Lestük a függöny résén,

hogy félvak Józsi

nem rázza-e meg alattomban a fát,

és valóban csak a földre pottyant szilvákat szedi-e össze.

 

 

 

A görögkatolikus templom közelében

laktak Buzinkayék,

akiknél gyakran vendégeskedett a hajdanidőben

unokaöccsük,

a festő Gulácsy Lajos.

Nekünk is rokonunk volt szegről-végről.

Nagyanyám még emlékezett

a vékonypénzű legényre,

aki nyaranta

mindenféle cifra maskarában

rótta a várost,

hol középkori lovagnak, hol süveges mágusnak öltözött,

és egy zöld mappába lerajzolta a Vérke kőhídját, az Uszkai-sikátort,

a Bethlen-kastélyt meg a Sárokhegyet.

 

 

 

Egy tedd-ide tedd-oda legénynek,

aki alkalmi munkából tengődött,

nyoma veszett a háborúban.

Évekig nem került elő.

Egy szolyvai rab állította, vérhasban meghalt, ott volt a temetésén.

Halottá nyilvánították.

Egyszer aztán évek múlva betoppant.

Megroskadt és megőszült, az arca csupa kiütés.

Nem volt papírja, nem maradt senkije.

Hónapokig kilincselt az elöljáróságon,

és kétségbeesetten bizonygatta,

hogy ő nem halt meg,

ő valójában

él.

 

 

 

Béla bácsi

fél lába fából volt.

Kopp-kopp-kopp, így ballagott végig az utcán.

Alig lehetett férfit látni a városban,

leszámítva az orosz katonákat,

akik menetoszlopban masíroztak fel-alá

és harsány dalokat énekeltek Sztálinról meg Moszkváról.

A magyarokat vagy hadifogságba hurcolták

vagy a szolyvai lágerbe.

Ezért aztán falábú Béla bácsi,

akit nem vittek el katonának,

válogathatott az eladólányok között.

Végül feleségül vette a legszebbiket,

Klári nénit.

 

 

 

A Bábotka oldalában komorló romházat

mindenki elkerülte.

Sok baljós szellemhistóriát meséltek róla,

de biztosat senki sem tudott.

Tán portyázó lengyel martalócok égették fel,

vagy a hegyi rablók kapitánya, Dovbus Olexej, a ruszin Rózsa Sándor.

Anyám úgy tudta, egy kikapós szépasszony élt itt régen,

akit megszöktetett egy nyalka vándorszínész.

A férje megőrült, elátkozta a házat, ahol azóta szellemek kísértenek.

Hozzátette: dédanyám húgát is

megszöktette egy kelekótya vándorkomédiás,

támadt nagy családi ribillió,

és amikor Mili néni Kassán haldokolt tüdővészben,

nénjét magához kérette, hogy elbúcsúzzon tőle, de dédmamó nem ment oda.

 

 

 

Szeplős barátom, az orosz Volkov kapitány fia, Gyenej,

akit nyáron mindig kopaszra nyírtak,

csak a homloka felett hagytak meg egy

vörös-szőke hajtincset,

és akivel a rongylabdát rúgtam a Tarasz Sevcsenko-, korábbi nevén Attila utcán,

egyszer azt mondta,

elköltöznek Szibirbe.

Megkérdeztem anyámat, melyik falu Szibir,

azt hittem, itt van a közelben, Remete vagy Ardó után,

mire azt felelte: nem falu az, hanem egy hatalmas föld,

magyarul Szibéria,

ahol mindenféle ferdeszemű népek élnek,

örökké hideg van és

éhenkórász jegesmedvék meg farkasfalkák grasszálnak az utcán.

 

 

 

Kertünk zugában

kedvére burjánzott egy szederbozót.

Én ismertem legjobban,

mindenki elkerülte.

Hiába kaszaboltak össze-vissza a tüskék,

örökké ott mászkáltam négykézláb

az indák labirintusában.

Tavasszal egy apró fészket találtam a szederágon,

benne néhány pöttyös tojást.

Másnap ahogy újra meg akartam nézni,

nem értettem, hová lettek a parányi tojások

és honnan került a gömbölyű fészekbe

néhány tátongó, és leginkább a pucér csigákra emlékeztető

furcsa lény.

 

 

 

Vascsák bácsi, az öreg suszter fabrikált nekem

mindenféle kallódó bőrdarabból szandált meg cipőt,

Dadogós Mari meg, a varrónő

nadrágot és télikabátot szabott rám nagyapám molyrágta öltönyeiből.

Húgommal sokszor kicsúfoltuk szegény Marit:

ne hozzak Bözsi néninek pa-paaa-pa-paaa-pa-paprikát?

Egyszer sutyorogva elmondta,

átszökik Magyarországra a határon,

van egy ga-ga-ga-garantáltan megbízható vezetője.

Nagyanyám egy dobozban odaadta neki minden ékszerét,

vinné el a húgához Budapestre.

Aztán nyoma veszett szegény Dadogós Marinak.

Tavasszal az országhatáron

vaddisznók túrták ki a hó alól foszló tetemét.

 

 

 

Beszáll éjfélkor,

duhogó szárnyon kering a házak felett

és nagyokat rikolt

a titokzatos éjmadár.

Akkora, mint a mesebeli sárkánygyík,

csoda hogy megbírja a fa,

mert néha megül egy-egy ágon és figyel.

Hasonlít a padlásunkon költő gyöngybagolyra,

amelynek büdös és piszkos a fészke,

csak épp sokkal nagyobb.

Másrészt meg a gesztenyefa-oduból alkonyatkor kiröppenő

csupasz denevérre,

melyről azt dudorássza szomszéd Gazsi bá:

madár-e a, madár-e a bőregér?

 

 

 

Egy roskadt présházban élt a Hosszú-hegyen

a torzonborz öreg, aki magát úgy hívta,

a hegy lovagja.

Nem volt persze lovagja

senkinek és semminek,

szőlőpásztor volt korábban, másképpen mondva: kerülő,

de régen szélnek eresztették, nem akadt munkája.

Az oroszok nem bántották, tisztelték a bolondokat.

Azt ette, amit talált, madártojást, gombát,

vackort meg szőlőt.

Alig volt emberi formája,

piszkosan és bozontosan járta a hegyet.

Leginkább a szőrmók majomra hasonlított,

melyet a Nagy Brehmben találtam.

 

 

 

Hórihorgas vincellérünkkel, Jani bácsival

kószáltunk kettesben a Bábotkán,

a városvégi mezőn,

aztán bekukkantottunk a Nagy-hegyi tölgyesbe is,

ahol vargányát – tinórinak mondta -, meg galambgombát keresett az öreg.

Hirtelen megtorpant az ösvényen és meghökkenten mondta: medveszar!

Ott díszelgett egy zöld legyektől kerülgetett nagy kupac.

Jani bá körbesandított és riadtan magyarázta:

jobb lesz minél előbb kereket oldanunk, ki tudja, nincs-e közelünkben a bűzlő kupac gazdája.

Megfordultunk és nyakunkba szedtük a lábunkat, ő közben arról mesélt,

hogy gyerekkorában egy málnázó asszonynak a medve egyetlen csapással

letépte a fél arcát, egy ruszin gombászt meg nyomorékra mart.

Magam is megszeppentem, de azért néha hátra-hátra sandítottam,

nem kandikál-e ki a bozótból a mesebeli Mackó Muki.

 

 

 

Reggelenként ministrálni jártam a templomba.

Ráztam a háromkarú rézcsengőt

és lóbáltam a füstölőt.

Új papunk volt,

mert Pásztor Feri bácsit, a prelátust

lágerbe hurcolták az oroszok, nem is jött haza onnan.

Maczejkó János volt az utóda,

aki rosszul beszélt magyarul, de nem illett kinevetni.

A hívek bizalmatlanul fogadták, később megszerették,

bár a háta mögött mosolyogva emlegették egy-egy kerékbetört magyar mondatát.

Akkor még latin mise járta,

meg kellett tanulnom a lépcsőimát,

amiből persze egy kukkot sem értettem,

de ma is végigfújom: Introibo ad altare Dei…

 

 

 

Öreg Suhajda Gergő bácsi,

aki már beszélni se tudott, csak motyogni,

délutánonként a háza előtti lócán pipázgatott,

és a járókelőknek olyasféléket mondott: tyutyuru, mity-mutty.

Egy nap örökre nyoma veszett,

hiába keresték.

Valaki állítólag látta előző alkonyatkor

a város végén,

ahogy egy göcsörtös vándorbottal bandukol kelet felé.

Már kétszer nekivágott a vakvilágnak, alig tudtam visszatartani,

mondta szipogva vénkisasszony-lánya, Anikó.

Apu szégyellte magát, hogy csak csetlik-botlik, dadog

és pusztítja a drága kenyeret, képtelen bármi hasznosat csinálni.

Minél előbb találkozni akart Istennel.

 

 

 

Csak hírmondónak maradt néhány jószág

a Schönborn-uradalom fekete bivalyaiból.

A gróf nyugatra menekült,

barmait egy öreg pásztor hajtotta ki hajnalonta

a Bábotkára legelészni.

Egyszer csigasort raktam a rét füvében,

amikor  hirtelen köribém csődültek a kormos bivalyok.

Kíváncsian figyeltek – szarvukon pókháló meg fűcsomó.

Mozdulni se mertem.

Megszimatoltak,

orrukból arcomba csapott a forró pára.

Egyikük meg is nyalta a kezem.

Álltak mélán körülöttem, ősvilági óriások,

aztán elcammogtak a gémeskút felé.

 

 

 

Amikor magára maradt Virág bácsi,

a harangozó,

felköltözött a templomtoronyba.

Két lakótársa volt: a lélek- meg az öregharang,

és persze a gyöngybagoly-család,

mely ott fészkelt a poros mestergerendákon.

Virág bácsi régen csak harangozni járt fel

a kanyargós csigalépcsőn,

és amikor meg beérett a búza.

figyelnie kellett odaföntről,

nem gyúl-e tűz a határban.

Ellátott tán még Tarpáig, meg a munkácsi várig is a magasból.

1950-től aztán munka nélkül maradt szegény öreg,

mert az oroszok betiltották a harangszót.

 

 

 

A vasárnapi vacsora után

nagybátyáméknál, Berti bácsiéknál,

minden este bekapcsolták a rádiót.

Nagyon messziről

valami recsegést-ropogást lehetett hallani, mint amikor egy épület összedől,

közben néhány taktus zenét.

Mindenki áhitattal figyelt.

Nagyon fontos hírek Amerikából,

suttogta Berti bácsi és közel hajolt a készülékhez.

Csak annyira emlékszem az egészből,

hogy a harsány hírek végén

egy rekedt férfihang

mindig elénekelt valami ádáz gúnydalt

Sztálinról, a grúz postarablóról.

 

 

 

Egy szakállas öregurat ábrázolt

a megsárgult fénykép,

aminek a hátlapjára odakörmölte valaki:

Sloboda János.

Megkérdeztem, ki ez a bácsi,

mire anyám azt felelte: apai dédapád,

aki Slobodának született Iglón,

bányafőtanácsos volt, Késmárkon tanult és Selmecbányán halt meg.

Jobban tudott németül, mint magyarul,

Slobodának hívták,

és valamikor a múlt század vége felé változtatta

morva-eredetű nevét

szülőföldje előtti tisztelgésül

Szepesire.

 

 

 

Hol délnek, hol északnak csordogált

Beregszász folyója, a Vérke.

Vadvíz volt valaha,

halakat, rákokat meg vadmadarakat bőven termő.

Aztán amikor szabályozták,

kiszáradtak nád-lepte árterei,

és már csak a zsilipkezelő szeszélye szerint folyt a Latorca vagy a Borzsa felé.

A rucák meg a kiöntésekben krúgató darvak elmaradtak,

de megszűnt a tavaszi kolerajárvány is.

melynek egyik utolsó áldozata volt kirurgus dédapám.

Anyámék még csónakáztak a Vérkén,

de az én gyerekkoromban egyre apadt,

aranykárász meg veresszárnyú keszeg is alig pocskolt benne,

végül már csak bűzös sár meg szemét gyűlt a fenekén.

 

 

 

 

Szüretkor

mezítláb járták a cigánybandák a hegyet.

Bőgőt persze nem hurcoltak magukkal, az túl nagy lett volna,

csak hegedűt, gordonkát, pikulát.

Ha összetalálkoztak a mezsgyén, hajbakaptak, ki merre muzsikáljon.

Innen is, onnan is hallatszott a

cini-cini.

Daloltak a puttonyosok, a taposók meg a szedők.

Pénzt nem kaptak a zenészek,

csak szalonnáskenyeret, szőlőt meg bort.

Néha éjfélig is eltartott a kerge dínomdánom.

Aztán – ez volt a legszebb,

már csak a tücskök húzták

a kaján teliholdnak.

 

 

 

 

A templomban arról prédikált Maczejko tisztelendő,

hogy egy az isten,

amit én nem egészen értettem,

mert könyvespolcunkon találtam egy albumot,

amiben mindenféle képeket lehetett látni

táncoló és hat karral hadonászó

indiai istenekről.

Arról már nem is szólva,

hogy titokban az oroszok is imádkoztak az ikon előtt.

Arra gondoltam

az ő istenük nagyon erős lehet,

a miénknél is hatalmasabb,

mert mi hiába könyörgünk hozzá,

sem apám, sem nagyapám nem jön haza a hadifogságból.

 

 

 

Azt hittem a nyalka hóemberről,

amit Solymos Feri épített az udvarunkon,

hogy örökké ott fog állni.

Piros vödör volt a kalapja, az orra sárgarépa és

szeme két széndarab.

Még egy vásott seprűt is nyomott a kezébe csavargó-cimborám.

A levegőben keringő halálhírekből nem értettem semmit,

ám egy tavaszi reggelen

amikor hét ágra tűzött a nap,

meghökkenten láttam,

összeroskadt szegény hóember-barátom.

Ott díszlett a feje egy pocsolya közepén,

félrebillent a kalapja és

kezéből földre pottyant cirok-seprűje.

 

 

 

Komód-fiókok mélyén,

madzagok, rézkrajcárok és

rozsdás kulcsok között kallódó

régi képeslapok.

Pozsony, Eperjes, Herkulesfürdő.

Konflisok és

napernyős szépasszonyok.

Csupa ismeretlen város,

Nápoly és Velence.

A Sóhajok-hídja meg a füstölgő Vezúv.

Rezesbanda Stubnyafürdőn,

lakoma Rónaszéken, Badalón.

Meg a bolondos bécsi karnevál,

ahonnan dédapám küldte ákombákom üdvözletét.

 

 

 

Volt egy kurblis telefon

a beregszászi postán,

de azt csak a Beszpeka, vagyis az Állambiztonsági Hivatal

engedélyével

lehetett használni,

így aztán amikor megkaptuk Pestről

Artúr-nagyapám és Atala-nagymama gyászhírét,

nem utazhattunk el a temetésükre,

de még telefonon beszélni sem tudtunk apámmal,

aki akkor már hazatért a hadifogságból.

Csak egy nyílt levelezőlapot írhattunk neki,

amit a postán elolvastak,

fekete tintával kihúzták a felét,

csak így méltóztattak továbbítani Budapestre.

 

 

 

Baloldali szomszédunk, a Fescsenkó-házaspár

messziről jött Beregszászba.

Maruszja orosz volt, Dimitri ukrán.

Egymást örökké kacapnak meg hoholnak gúnyolták,

ez az oroszok meg az ukránok csúfneve.

Derék, kétbalkezes emberek voltak,

nem ártottal a légynek se, pedig Dimitri pártaktívista volt

és kolhozokat szervezett a környéken.

Megtanult jól-rosszul magyarul is, a kocsist úgy mondta: lósofőr.

Párt ide, párt oda, volt egy régi, megfeketedett ikonjuk a belső szobában,

ahonnan a kertkapura lehetett látni,

és karácsonykor meg húsvétkor

az előtt imádkozott áhitattal

a jámbor kacap meg a büszke hohol.

 

 

 

Ministráltam

temetéseken is.

Egy papírrubelt kaptam minden alkalommal.

Sok dolgom nem volt,

a tömjént kellett odaadnom a tisztelendőnek,

meg a parázsló füstölőt.

Leginkább arra emlékszem,

ahogy dübörögni kezdett a koporsó,

amikor rászórták a göröngyöket.

Meg a békákra,

melyek a sírgödörből

ki akartak volna mászni,

de mindig visszahullottak,

amíg csak el nem borította őket a ragadós, fekete föld.

 

 

 

Kertje bogos körtefái közt

naphosszat fel-alá bolyongott

Vak Gabi bácsi.

Meg-megbotlott,

a fatörzsek vezették.

Tenyerével kitapogatta a szőlőkarókat meg fák kérgét,

és közben motyogott magában.

Néha felkiáltott.

Kivel beszél Vak Gabi bácsi,

kérdeztem nagyanyámat.

Ő fanyar mosollyal felelt:

a halottakkal társalog,

fiaival-lányaival,

a  hazajáró szellemekkel.

 

 

 

Egyszer este hazafelé

a Vérke hídján anyám elmesélte:

amikor gyerekkorában épp itt ballagtak át nagyapával éjszaka,

fényeket látott az egyik kertben.

A zsidók tartották ünnepüket:

lombokból sátrakat fontak,

aztán felékesítették az ágbogak kusza szövevényét

mindenféle cifra papírcsillaggal,

olyanformán, ahogy mi a karácsonyfát szoktuk.

És ott álltak hosszú sorban a csordogáló Vérke partján

fehér lepedőkbe bugyolálva.

A törzsükkel előre-hátra bókolva imát mormoltak, mert hitük szerint

nagy vizek partján illik imádkozni.

Bár a Vérkét nagy víznek csak némi jóindulattal lehet mondani.

 

 

 

Mangi néni Perényi úti kocsmája felől

minden este

zenebona hallatszott meg részeg rikácsolás.

Itt még a magyarok meg az oroszok is jól megfértek,

pedig napvilágnál kellőképp utálták egymást.

Előbbiek ugyan vodkát ittak mustárospohárból,

míg a magyarok bort vedeltek,

és azt énekelték: Páros szerelem ingyen van, nékem csak egy ingem van,

mire a ruszkik azt rikoltozták: Durák! Durák!

Kézzel-lábbal handabandázott ez is, az is,

mert nem beszélték egymás nyelvét.

Ám még az ádáz veszekedések meg a késelések

sem nemzetiségi alapon történtek,

hanem ahogy épp a mámoros pillanat hozta.

 

 

 

Temetések után

minden éjszaka sírrablók túrták fel a friss hantokat.

Reggelre kifosztva tátongott a sírgödör.

A holttestek

aranyfogait rendre kitördelték,

elvitték az aranygyűrűiket,

de még használható ruhadarabjaikat is.

A hatóság fütyült az egészre,

így aztán később a megboldogultakat

ékszereik nélkül temették el,

valami fölösleges kacatba bugyolálva,

csak az aranyfogakat

hagyták meg a sírrablóknak,

ezeket kihuzigálni szeretteik szájából senkit nem vitt rá a lélek..

 

 

 

Az oroszok,

ha vidám kedvük kerekedett

trepakot jártak harmonika-szóra,

hetyke ugrós-guggolós táncot.

Húsvétkor viszont, ami az ő legnagyobb

pravoszláv ünnepük,

nem hangoskodtak.

Ha ketten összetalálkoztak az utcán,

félénken körbesandítottak,

nem leskelődik-e valaki a közelben,

aztán háromszor megölelték egymást és

azt mondták: Hrisztos voszkresz, ami annyit jelent: Krisztus feltámadt!

Mire azt kellett válaszolni:

Vojsztyenye voszkresz, vagyis: Valóban feltámadt!

 

 

 

Apátlan-anyátlan árva volt Solymos Feri,

ministrálni járt a templomba

és teli szatyrokat cipelt haza pár kopejkáért a piacról.

A tisztelendő elintézte,

hogy a hét minden napján

más és más családhoz járjon ebédelni.

Nyurga kamasz,

megkapta nagyapám félcipőjét meg egyik öltönyét.

Egyszer hozott két kobaktököt

és ebéd után

töklámpásokat faragtunk az udvaron.

Elemelt a templomból két kormos gyertyacsonkot is,

és este vicsorgó-fogú töklámpásokkal riogattuk

a szomszéd házban lakó lányokat.

 

 

 

Havonta egyszer

becsöngetett hozzánk egy mesebeli szörny-alak,

a nyúlszájú és kancsal díjbeszedő.

Zordonul handabandázott és éreztette velünk,

hogy ő részese a hatalomnak.

Anyámék hüledeztek, mert sokat kellett fizetni az áramért,

pedig csak három-négy nyomorult villanykörte pislákolt a szűk lakásban.

Később kiderült, hogy a nyúlszájú mindig meghamisította a számlákat,

egy nullát odabiggyesztett a számsor végére,

így aztán ha két rubelt kellett volna fizetnünk, ő húszat követelt.

A szeme se állt jól, mondogatta nagyanyám, amikor megtudtuk, hogy

börtönbe zárták a csalót.

Ám a különbözetet, amit a sunyi alak zsebre vágott

sose fizette vissza a hivatal.

 

 

 

Kubovics Géza bácsi úgy szólította a gyerekeket,

kücsük effendi,

ami törökül állítólag

kis embert jelent.

Hófehér szakálla volt, hasonlított a mikuláshoz.

Elmondta, hogy egy-egy csellengő lányka vagy kisfiú az utcán

megtorpant előtte és arra kérte,

hozzon az ablakba kitett csizmájába

ajándékot.

És Géza bácsi hozott is,

igaz, nem a kücsük effendiknek, hanem a szüleiknek.

Megtanult ugyanis oroszul az első világháborúban

és mivel a pravoszlávok tisztelik az öregeket,

mindenféle cifra ügyet el tudott simítani a hivatalban.

 

 

 

Jósolok

a kis úrfinak,

penderült hozzám a templomtéren

egy hárászkendős cigányasszony.

Olyan volt, mint a Jancsi és Juliska mese

fogatlan boszorkánya.

Mielőtt anyám megakadályozhatta volna,

szurtos kezébe fogta a tenyerem.

Pusmogott-dünnyögöt,

nem értettem egy kukkot se belőle.

Anyám csodálkozva sandított rám,

végül néhány rézkopejkát pottyantott a jósnő szurtos tenyerébe,

de hogy mit pusmogott a vén szatyor,

soha nem mesélte el.

 

 

 

Kolompolva jött meg a Bábotkáról

alkonyatkor a csorda.

Összetorlódtak az úton a méla tehenek,

a pásztor riadtan pattogtatta ostorát,

amikor szembe jött a harckocsi-oszlop.

Hiába vicsorgott a puli,

a hirtelen nekibőszült barmok egymás hátára ugráltak,

összeöklelőztek,

némelyik földre hanyatlott, azután bőgve felszökött.

Megálltak a sáros tankok és a harckocsik.

A tisztek oroszul rikoltoztak,

a ferde-szemű bakák meg harsányan röhögtek

és oda-oda sóztak

a tehenek farára.

 

 

 

Szeptemberre bőven termett a híres beregi

nemtudom-szilva.

Egyéb neve nem volt

az aprószemű gyümölcsnek.

Vödörszám szedték nem csak a kertekben

és a temető-menti árokban,

de az országút szélén meg a városvégi dombokon is.

Az udvaron üstben főtt a fekete szilvalekvár,

amit cserép-szilkékbe kanalaztak és elrakták a kamrákba télire.

Óraszám lobogott a rőzsetűz,

pattogott a szikra,

és a szálló sziporkák

összekeveredtek

az égen pislákoló csillagokkal.

 

 

 

Karácsonykor beleskeltem a kulcslyukon,

hátha az angyal éppen most rakja ki az ajándékokat.,

Tudtam, télen se fázik,

nem kell neki nagykabát, bundás cipő.

Duhogó szárnyon száll a felhőn

és mezítláb szökdécsel a havon,

mint templomkapuban a koldus cigány.

De nem volt ott a szárnyas vendég,

csak  egyszál gyertya égett.

Anyám táncolt a szőnyegen

vállán ezüst angyalhajakkal.

Magában pörgött-forgott

s egy régi kuplét dudorászott

a csupasz karácsonyfa előtt.

 

 

 

Én nem akartam

sofőr lenni,

se mozdonyvezető,

se pilóta, mint a többi fiú.

Előbb erdőkerülőnek készültem,

azután disznópásztornak,

mert tetszett, ahogy a szőrös subába bújt

kondás reggelenként

kicsapja malacait a Kiserdő melletti rétre,

de még ennél is jobban tetszett,

ahogy belefúj

kajla ökörszarvból készült,

messzehangzó

görbe tülkébe.

 

 

 

Előbb a képes Brehm Nagy Állatvilág,

aztán egy piros kötet, Horváth Jánostól a Magyar Versek Könyve

volt a kedvencem.

Amikor megtaláltam benne Kisfaludy Károly versét,

a szegény tatárt,

eszembe jutott a beregszászi árokparton

részegen hempergő kiskatona,

akire azt mondta nagyanyám,

biztos tatár lehet az istenadta, mert ferdeszemű.

Ott állt mellette egy tiszt,

oroszul ordítozott és vasalt csizmájával rugdosta a sárban hempergő legényt,

akinek  nem sikerült felkelnie.

Megpróbált négykézlábra állni,

de újra meg újra belenyaklott a pocsolyába, szegény tatár.

 

 

 

Ősszel nyurga dióverő-póznával püföltük

a kert sarkában árválkodó diófát.

Bőven potyogtak a meghasadt kupacsok,

némelyik a fejem búbjára koppant.

Szerettem volna megtalálni köztük

az aranydiót,

de hiába kerestem a ribizkebokorban,

a téglakupac árnyékán meg a hullott levelek alatt,

nem találtam.

Aztán arra gondoltam,

talán kívülről nem látszik, belül lehet az arany, a ráncos héj mögött.

Sorra feltörtem jónéhányat,

de így sem került elő

a mesebeli aranydió.

 

 

 

Az iskolai szertárban lakott

Zakariás, a csontváz.

Mindenki ezen a néven emlegette,

szemléltető eszköznek csak a tanárok hívták.

Egy kitömött farkas, egy medvebőr meg pár túzoktojás

társaságában álldogált évtizedek óta

az üveg-ajtajú szekrényben.

Ki volt valaha, nem tudta senki.

Egyesen török janicsárnak mondták,

kuruc leventének vagy hegyi martalócnak,

akit a főtéren elevenen megnyúztak.

Zakariás

összeszorított fogakkal, üres szemüregekkel bámult maga elé,

titkát nem árulta el senkinek.

 

 

 

Amikor megkérdeztem nagyanyámtól,

hol lakik az Atyaisten,

azt mondta, odafönn, a Mennyországban,

csak épp nem lehet soha megpillantani, pedig mindig mindenütt jelen van,

nem csak a templomban, itt is, ahol most mi beszélgetünk, és figyeli, mit csinálok.

Ekkor kikaptam egy szem kockacukrot a porcellán tartóból,

amit nem volt szabad, és megkérdeztem, ezt is látta-e.

Nagyanyám lehurrogott, ezzel nem illik tréfálni, fiacskám.

Nem egészen értettem, hogy ha egyszer a láthatatlan magasságban lakik,

hogyan lehet jelen mindenütt.

Ám ezután elkezdtem figyelni, leskel-e utánam titokban valaki,

és egyszer észrevettem,  hogy az öreg akác odújából egy kikerekült szempár néz rám,

de hamar rájöttem: nem az Atyaisten figyel,

mert az odúból kiszállt egy csapzott fülesbagoly.

 

 

 

Eulália nővért,

az irgalmasrendi apácát

anyámék úgy hívták,

Szélike kisasszony,

mert örökké jött-ment, tüsténkedett.

Harmadik szomszédunkban lakott, a rendházban,

ahová hittanórára jártunk.

A rendet hamar felszámolták az oroszok,

szélnek eresztették az apácákat

és katonatisztek költöztek az emeletes házba.

Szélike kisasszony férjhez ment egy macsolai kőműveshez,

ápolónőként dolgozott a kórház sebészeti osztályán,

szült három gyereket,

és Erzsébetnek hívták, többé már nem volt Eulália.

 

 

 

Kertkapunkon

betoppant egy mezítlábas, sebhelyes arcú cigány,

akit nagyanyám ismert a piacról.

Kezében szutykos csuhé-szatyrot szorongatott,

és a lapulevelekből

komótosan kicsomagolt egy jókora halat.

Csuka – rikkantott nagyanyám, – micsoda pörköltöt kanyarítok belőle!

Hamarosan megalkudtak, kapott a cigány egy vásott pulóvert,

egy vekni kenyeret meg egy pohár bort.

Elmesélte falatozás közben, hogy a Vérke kiöntésében fogta a kacsacsőrű halat

lószőr-hurokkal,

melyet egy hosszú bot végére csomózott,

aztán a hurkot rá kell vezetni óvatosan a hullámok hátán napozó csuka testére,

és egy hirtelen mozdulattal ki kell rántani a gyanútlan zsákmányt a partra.

 

 

 

Kileskel a deszkapalánk mögül,

a csonkabonka cserfa odujából,

meglapul a döglött ló szemében,

a kecskék kormos árnyékában a töltésoldalon.

Gubbaszt az elhagyott kutyaólban.

Kedve szerint nagy és kicsi,

gurgulázik, hörög-morog,

szikrát köpköd a rőzselángban,

lovagol zengő szúnyog hátán.

Kémény füstjében ropja a táncot.

Ott leselkedik a csizmák csikorgásában, a mesékben, a Bibliában,

a harangszóban, a sárga esőben, a dobpergésben, az óraütésben,

Veres pofája

rámvihog a ködből.

 

 

 

Beszorultunk a présházba

a szakadó eső elől.

Ültünk a kecskelábú asztal körül,

anyám mesélt:

sokmillió év előtt a Sárok-hegy

folyékony tűzből született.

Kinn szakadt a zivatar és megdördült az ég –

ilyenkor

az ördögök hordókat gurigatnak a pokolban.

Nem tudtam, mennyi a sokmillió,

meg hogy milyen lehet a folyékony tűz,

amiből megszületnek a sziklabércek, a tolvaj szarkák,

a gesztenyefán gubbasztó galambok

és az ászokfán gubbasztó csigák.

 

 

 

Az országúton, kertkapunk előtt

hátukon furkósbot végére csomózott sovány batyuval

feltűnt egy-egy vándorlegény.

Némelyiküknek bakancsa se volt,

mezítláb rótta a vakvilágot.

Megállt a kapuban.

falás kenyérért, hullott szilváért kuncsorgott.

Gombát árult, csíkhalat vagy kökényt.

Az egyik bicebóca garabonciás három napig időzött nálunk.

Nem tudott se ruszinul, se magyarul,

román volt az istenadta.

A fáskamrában aludt,

befoltozta a lyukas lábasokat, megszerelte a vízcsapot,

azután tovább bicegett.

 

 

 

Anyám iskolatársa volt

a beregszászi gimnáziumban

Herskovics Mackó,

egy zsidó szatócs fia.

Én már nem ismerhettem,

nem jött haza a lágerből.

Apja

a nyápic kislegényt

nyaranként odaadta a Hortobágyra csikósbojtárnak,

ahol mindenféle betyárfurfangot kitanult.

A főtéren fogadásból elcsapta

pattogó karikás-ostorral

az élére állított

gyufaskatulyát.

 

 

 

Más az első hó, mint a nyári

kék-zöld-sárga eső.

Akkor nem halnak meg színek,

a piros alma kigyúl a fán.

Most minden arc fehér.

Ringy-rongy kabát, madárfészek, lyukas cipő,

a kémény füstje és a háztető.

Elsápad a veres őszirózsa,

az árokszélen kullogó kutya meg az ökrösszekér.

A lódög és a koldus gajdolása,

kocsmában a részeg rikoltozás.

A karácsonyváró harangbongás az ágbogak mögött

meg a katonacsizmák csikorgása.

Minden halottfehér.

 

 

 

Szilveszterkor

ólmot öntöttek az asszonyok.

Egy vaslábosban

megolvasztották a lomha fémet,

aztán mikor már folyós lett

a  fanyelű  kanállal merítettek belőle

és belezúdították

a  jéghideg hideg vízbe.

Az olvadt ólom sistergett kicsit, mielőtt megkötött.

Csupa-csipke, cikk-cakk, csupa ágbog szobrocskák születtek,

és az asszonyok

tenyerükben forgatva

kíváncsian fürkészték,

mit jósol nekik jövő esztendőre a lusta fém.

 

 

 

Anyám néha felolvasott a Káldi Bibliából,

ami soproni pápista dédszüleimtől maradt ránk.

Néha megmutatta a képeket, Gustave Doré acélmetszeteit.

Féltem a jeges fuvallatot lehelő ábráktól, melyeken az Aranyborjú körül

veszett férfiak ropják a táncot,

sziszegő kígyóvá változik a bot,

rommá lesz Szodoma és Gomora,

a sátán a hegytetőn Jézusnak felajánlja a világot

és a pusztító özönvíz után

pucér tetemek százai hányódnak a mezőn.

A Toldit jobban szerettem,

a farkaskalandot, a vad bika megfékezését,

vagy a versbe szedett bolondos mesét, melyben Kolontos Palkó

nekivág a téli országútnak, hogy találkozzon a Mikulással.

 

 

 

Egyszer nagytakarításkor

felfedeztem az öreg komódban

egy titkos fiókot.

Nem tudott róla anyám, se nagyanyám,

de mivel zárva volt

nem tudták kinyitni.

Hosszan keresgélték a kulcsát,

végül előkerült.

Izgatottan nyitották ki a rejtett fiókot,

de ahogy nagyanyám belenézett,

keserűen felkacagott.

Kivett belőle mindenféle cifra hadikötvényt,

darabokra tépte és

beledobálta a lobogó vaskályhába.

 

 

 

Azt mondta egyszer

nagyra nőtt, féleszű favágónk, Laci, ruszin nevén Vaszil,

hogy jó nekünk, mert gazdagok vagyunk.

Csodálkozva néztem

vidám tanítómesteremre,

aki káromkodni, köpni meg cigánykerekezni tanított,

és megkérdeztem, ugyan miért gondolja,

hogy mi gazdagok volnánk,

hiszen épp most vették el mindenünket az oroszok,

a házat, a földet, a szőlőt, de még az öreg présházat is.

Mire ő azt válaszolta fanyar mosollyal,

azért vagytok ti gazdagok,

mert minden nap

ebédeltek és vacsoráztok.

 

 

 

Két héttel karácsony előtt

nagyanyám egyik régi szakácsnője

hozott Macsoláról ajándékba

egy sovány libát.

Bár abban nem vagyok biztos, hogy ajándékba hozta-e

vagy kapott-e érte cserébe néhány párnahuzatot vagy lenvászon-lepedőt.

Anyám fel akarta hizlalni, hogy legyen harapnivaló combja

s főképp nagyra dagadjon a mája.

Ezért minden este megragadta,

lábával leszorította verdeső szárnyait,

torkán lenyomott valami tölcsér-félét

és marékszám tömködte belé a szemes kukoricát,

hiába tiltakozott, hiába paskolt és tekergette nyurga nyakát

szegény macsolai liba.

 

 

 

Csöngettek beregszászi házunk kapuján.

Ott állt három géppisztolyos orosz kiskatona,

velük egy szakadt, vodkaszagú muszkavezető, aki

elmondta: házunk mától Tuljakov ezredesé, aki a Szovjetunió hőse.

Egy óránk van, hogy összeszedjük a legszükségesebb holmikat.

Közben a ház előtt megállt egy ökrösszekér,

két markos legény feldobálta, amire a muszkavezető rámutatott,

néhány öreg bútordarabot, konyhai limlomot, ruhaneműt.

Aztán elindultunk, nem tudtuk, hová.

Elöl cammogott az ökrösszekér,

utána mi, nyomunkban a zord géppisztolyosok.

A járókelők megálltak, de nem mertek köszönni.

Végül megállt a menet egy roskadt városszéli háznál

és a muszkavezető rámutatott: mától itt laknak.

 

 

 

Az új házat,

ahová kilakoltattak minket,

ellepték az egerek.

Áradtak a fal repedéseiből, a padlódeszkák alól,

sétafikáltak a hosszú folyosón.

Anyám előbb csapóvasas egérfogóval próbálkozott,

aztán a cserepes módszerre tért át.

Kitámasztotta egy fadarabbal a virágcserepet,

szalonnadarabot tett alá

és az éhenkórász egérre ráhullott a labilis csapda.

Anyám reggelenként az egérfogó alá tolt egy kartonpapírt,

jól összerázta a cserepet,

aztán  a kályha nyitott ajtaján

az egeret behajította

a lobogó lángok közé.

 

 

 

Csavargó-barátom, Solymos Feri

csinált nekem egy íjat, hozzá meg egy bagolytollal ékes nyílvesszőt.

Egész nap a kertben lövöldöztem, amíg egyszer

a szálló vessző eltűnt a málnabozótban.

Hiába kerestem,

de éjszaka, álmomban láttam, hogy ott csüng az egyik tüskés bokor ágán,

és reggel kiszaladtam, hogy újra lövöldözhessek vele,

de nem találtam, hiába kutattam utána.

Mondtam is nagyanyámnak, biztos elvitte valaki,

mire ő azt felelte: nem járt itt fiacskám a kutya se,

az ember álmodik mindenféle szamárságot.

Ám én mégsem értettem,

hogy ha egyszer a bozótban láttam a nyílvesszőt,

most miért nincs ott.

 

 

 

Suara Róbert tanítóék laktak előttünk

a  Muzsalyi úti házban,

ahová kitelepítettek bennünket.

Egyszer felkapaszkodtam a recsegő falépcsőn

a padlásra.

Tele volt mindenféle lommal.

A cserép repedései közt betűző napsugárban

millió porszem táncolt.

Oldalt félpár cipők, elvásott dobozok közt tojáshéjak.

Régi képeslapok Jávor Pállal, Karádi Katalinnal.

Üres palackok százai,

húrja-veszített hegedű, hurkatöltő,

és a gerendára felakasztva

egy rozsdás páncél.

 

 

 

Nem sokáig maradtunk egyedül

a Suara-házban,

mert beköltöztették az utca felőli szobába

az üvegszemű Dobrjákot, a diliflepnis orosz ezredest

és valószínűtlenül fiatal feleségét.

A vén katona örökké bűzlött a vodkától,

kikapós fiatal felesége pedig,

ott csalta a féltékeny bolondot, ahol csak tudta.

Végül Dobrják, ha elment hazulról,

négy szuronyos kiskatonát állított a ház négy sarkára,

hogy őrizzék kikapós feleségét.

Ám a szépasszony feltalálta magát,

hol ezt, hol azt a bakák csalogatta be magához

egy kis pásztorórára.

 

 

 

Amikor elvették tőlünk a sárokhegyi szőlőt,

a pincét meg a présházat,

a hegyre, ahol évszázadokon át

borszőlő termett,

szlankamenka meg szőlőskertek királynője,

kukoricát vetettek az oroszok a kipusztított tőkék helyébe.

Kukurúza! – ez volt a jelszó,

ezt harsogta a kugligolyó-fejű Hruscsov,

aki ekkor ukrán párttitkár volt –

arcmása ott ékeskedett tankönyvünk első oldalán.

Kukorica persze egy árva cső se termett

a vulkáni talajon,

viszont a pince beomlott, a présház rommá züllött néhány év alatt.

Kóbor kutyák tanyáztak benne.

 

 

 

Kálvinista Benda nagyapám

a sárospataki kollégiumban

kitanult mindenféle kópéságot.

Pápista nagyanyámat például azzal ugratta,

hogy nemcsak a Róma-hitűeknek vannak szentjeik,

például Aranyszájú Szent János, Rostélyon Sült Szent Lőrinc,

vagy Elevenen Megnyúzott Szent Bertalan,

a jámbor reformátusoknak is van egy:

Szent Gogó.

Azért tisztelik,

mert negyven fokos kánikulában

lobogó fahasábok mellett,

medvebundában vacogva

csonttá fagyott a tűző napon.

 

 

 

Bocskoros ruszinok vonultak

beregszászi házunk előtt

nagy csapatban, énekelve: Goszpodi pomiluj.

A máriapócsi búcsúba igyekeztek, ahogy évszázadok óta.

Imazászlóikat lobogtatta a szél.

Köztük volt hímzett rubáskában félszemű favágónk, Vaszil,

aki azzal fenyegetett, ha rossz leszek, zsebrevág

és odaad legjobb komájának, a veresképű csortnak,

a szlávok ördögének.

Másnap elmesélte,

amikor elérték az országhatárt,

a géppisztolyos orosz martalócok visszafordították őket.

Csak útlevéllel lehetett átlépni Máriapócs felé, Magyarországra,

de az nem volt nekik.

 

 

 

Beregszászi Linner Berti nagybátyám fiáról,

Kisbertiről,

aki anyja után a korabeli szóhasználat szerint

félzsidó volt,

az a hír járta,

hogy öngyilkos lett negyvennégyben,

pesti orvostanhallgató korában,

amikor a nyilasok lágerbe akarták hurcolni.

Csak később tudtuk meg,

hogy a ferences barátok

hamis papírokkal

kiszöktették Svájcba,

ahol új néven, mint doktor Höhrerer

kezdett új életet.

 

 

 

Vízfejű törpe volt,

egy orosz kapitány fia.

Tán tizennégy-tizenöt éves, de lehetett akár húsz is.

Az utcát járta ődöngve napestig,

amúgy a légynek sem ártott.

Néha négykézlábra állt és ugatott.

Ha találkoztunk, elkérte tőlem a hordó-abroncsot,

amit egy bottal gurigattam magam előtt.

Játszott kicsit, de a karika nem akart engedelmeskedni neki, örökké felborult.

Elkérte húgomtól a csutkabábut és vigyorogva ringatta,

közben makogott: bulki, bulki.

Nem tudtam, mit az.

Végül anyám megfejtette: bulki a zsömle,

bolond Kolja éhes és falás ételért kuncsorog.

 

 

 

A nagyszobában

egy színezett fénykép függött a falon

aranycirádás keretben,

eperjesi dédanyámé,

aki állítólag tatár volt,

de nem tudott tatárul,

magyarul is csak keveset,

állítólag németül beszélt.

Nem értettem,

hogy lehet olyan mosolygósan fiatal,

ha egyszer a dédanyám

és hét gyereket szült selmecbányai bányamérnök dédapámnak,

öt lányt meg két fiút,

akik már régen meghaltak.

 

 

 

A görögkatolikusok templomát

az Attila utca végén,

közel a Sárokhegyhez,

egyik napról a másikra görögkeletivé nevezték át.

Délben ide jártam harangozni Kontros Sanyival.

Barátunk, az öreg harangozó

vigyorogva nézte,

ahogy néha levegőbe kap a goromba harangkötél.

Jött aztán egy új, nagyszakállú pópa, aki csak oroszul tudott.

A három régi pap egyike átszökött az aknazáron Magyarországra.

A másikat lágerbe hurcolták.

A harmadik pedig, aki átállt a pravoszláv hitre,

megőrült,

és három hét múlva felakasztotta magát a tömjén-illatú sekrestyében.

 

 

 

Vendégeink

egy-egy zacskó kandiszcukorka mellé

gyakran hoztak nekem ajándékba

mindenféle ólomkatonát.

Volt köztük páncélos dzsidás, tüzér meg ulánus,

sőt még lovashuszár is.

Barátaim irigyeltek gyarapodó hadseregemért,

engem lelkesítettek legkevésbé

a nyalka vitézek.

Én egyszer s mindenkorra

torkig lettem

az utcán fel-alá masírozó,

részegen ordítozó és zabráló

katonákból.

 

 

 

Amikor szüret után

forrni kezdett a must,

csukva tartották pincénk ajtaját és

nem volt szabad lemennem a kongó falépcsőn.

Vincellérünk, Jani bácsi azt mondta,

szellem van a pincében.

Egy hosszú bot végére égő gyertyát tűzött,

és azt nyújtotta le a hordók közé,

a láng pislákolt picit, aztán elaludt,

biztos elfújta a szellem.

Nem értettem, miért retteg ennyire az öreg

attól a nyavalyás ismeretlentől, akinek állítólag se keze, se lába.

Le akartam settenkedni, amikor nem látja senki,

de nem sikerült, mert kulcsra volt csukva a vaskeretes ajtó.

 

 

 

Kézzel körmölte nagyanyám

a háború alatt

a ringy-rongy iskolai kockásfüzetet.

Lehetett persze egyéb szakácskönyve is

a bőség éveiből,

de csak ez az ákombákom irka maradt meg egy komódfiókban.

Benne háborús receptek,

hogyan lehet a semmiből életet varázsolni.

Pár szőlőlevélből, maroknyi kukoricadarából,

susinka gyümölcsből.

Se törökbors, se tárkony.

Szedd meg kesztyűben a zsendülő csalánt,

gyűjtsd össze az árokparti libatopot,

üss föl egy tojást, végy három kanál korpás búzalisztet.

 

 

 

Nagyapám kukkerével,

amit még az első világháborúból hozott haza,

minden közelebb jött.

Az orgonaágon fészkelő rigó,

az esti telihold – denevérek szálldostak körülötte,

meg az utcán

az ökrösszekerek közt masírozó katonák.

Jól lehetett látni az árok szélén tántorgó részegeket,

az összeragadt kutyákat,

meg a teherautót, melyen az összezabrált bútorokat szállítják.

És a kocsmai véres verekedést is,

meg ahogy Döme bácsi ostorral tángálja sivalkodó feleségét.

Hamar rájöttem,

nem érdemes mindent közelről látni.

 

 

 

Hajnalban jött a hentes

megríkatni szegény disznót.

Bepálinkázott, aztán nekilátott.

Engem, húgommal betereltek a hátsó szobába,

hogy ne lássunk semmit.

Csak a halk visítást hallottuk,

mert befogtuk a fülünket.

Csak akkor engedtek ki újra,

mikor már szegény coca földre rogyott,

és a nyúlszájú hentes egy szalmacsóvával le akarta perzselni a szőrét.

Ekkor szegény disznó fektéből felpattant

és vérezve-visítva

futott néhány kört az udvaron.

Hátán nagy lánggal lobogott a szőre.

 

 

 

Egyedül ő jött haza a lágerbe hurcolt zsidók közül.

Szúrós bajszára feltűzhette volna a napot.

Deli legény korában díszmagyarban ment a megyebálba.

Ő tanított meg verebészni és fűzfasípot faragni.

Nem maradt senkije,

pedig sok zsidó élt valaha Beregszászban.

Vándor bőr- és tollárusok,

szatócsok, bor- meg fakereskedők.

Cserkészcsapatuk  nyaranként a Verhovinán táborozott,

ahol a margarétás pázsiton

járták a julala-táncot.

És Vérke-parti kertjükben ülték meg sátoros-ünnepüket:

a lombokból eszkábált vityillókat felékesítették angyalhajakkal és

csillámló papírcsillagokkal.

 

 

 

Szekérút nem vezetett föl a hegyre,

ahol a szőlőnk volt, pár gesztenye- és diófa,

meg a présház.

Ha néha mégis megpróbált feljutni oda egy-egy elszánt fuvaros,

aligha úszta meg tengelytörés nélkül.

Mindent a keskeny ösvényen kellett felcipelni.

Markos férfiak gurigatták fel az üres boroshordókat

a Kántor-forrás felől.

Átkozták is a balga borászok védőszentjeit,

Szent Bertalant meg Szent Donátot.

Mint valami vigasztalan kövét görgető újmódi Sziszifusz

vágtak neki a kecskaringós,

csipkebokrok-szegélyezte meredélynek

a köveken megbicsakló hordókkal.

 

 

 

Valamikor a negyvenes évek végén

Sztálin száműzte Moszkvából Beregszászba

a zsidó orvos-házaspárt, Eduárd bácsit és Enid nénit,

Baritékat.

Még jó, hogy megúszták ennyivel.

Magyarul persze nem tudtak,

de gagyogtak keveset németül,

így aztán Enid néni nagyanyámmal járt ki a piacra,

ahol a tejfölös lábasok, görögdinnyék és kukoricacsövek közül

kiválogatta

és megvásárolta néhány kopejkáért

az elhurcolt zsidók után maradt

megsárgult könyveket, kegytárgyakat:

ezüst dobozt, ónedényt, gyertyatartót.

 

 

 

Berti nagybátyám felesége

Kotyó Gizi néni

morfinista volt.

Én nem tudtam, mi az,

de nagyon meglepődtem, amikor egyszer, épp náluk vacsoráztunk,

Gizi néni pucéran jött be a szobába.

Valami kuplét énekelt és körbe-körbe táncolt.

Kikergettek az udvarra,

ahol a farakásban találtam néhány üvegampullát,

Bevittem Berti bácsinak,

morfium, mondta és cifrát káromkodott.

Megkért, hogy túrjam fel újra az összes farakást

és annyi rubelt kapok tőle,

ahány ampulla morfiumot találok.

 

 

 

Ezeket a diófákat

nem ültette senki,

mondta nagyanyám az új kertben,

A varjak potyogtatták el a szemeket,

úgy keltek ki azok maguktól.

Csak az a baj,

tette hozzá,

hogy a kópémadarak

azokat a kopáncsokat potyogtatják el,

amelyeket nem tudnak erős csőrükkel feltörni.

Ezért aztán

a varjú ültette diófákon

olyan kemény héjú dió terem,

amit még kalapáccsal is nehéz kinyitni.

 

 

 

Amikor elbicegett kapunk előtt a

sánta koldus,

egy darabig én is fél lábamra meg-megdöccenve bandukoltam utána.

Nagyanyám lehurrogott, nem illik csúfot űzni a szerencsétlenből,

pedig én nem akartam kigúnyolni, csak tetszett a kajla lépés,

ahogy Joli nénit se azért követtem a porban féltérden csúszva,

hogy kifigurázzam, hanem csak játékból.

Egyszer alaposan meg is jártam,

mert a vak kéregetőt utánozva behunyt szemmel mentem a járdán

és nem vettem észre, hogy Füzesséryéknél kitárták az utcára az egyik ablaktáblát.

Beütöttem a homlokom, vérzett és felszakadt.

Vittek Berti bácsihoz, aki hat öltéssel varrt össze,

ahogy nagyanyám szokta megreparálni nadrágomon a hasadást.

Nehéz lehet igazi vaknak lenni.

 

 

 

Vasárnap esténként seborvos nagybátyámékhoz,

Berti bácsiékhoz mentünk át vacsorázni.

Minden alkalommal rántott csirkét tálaltak fel krumplipürével és uborka-salátával.

Vacsora után Berti bácsi leült a zongorához, elklimpírozott néhány szirupos kuplét

és kappan-hangon énekelt: Egy halk románcot sír a vén gitár,

mert szívem téged egyre visszavár…

Ezután következett a szertartásos kártya-csata.

Tarokkoztak,

és ilyeneket mondtak közben: tu-létroá-pássz, amin húgommal jót mulattunk.

Néha hüledezve jegyezte meg nagyanyám hazafelé menet,

hogy szerinte Berti bácsi direkt rosszul játszott, hogy sokat veszítsen,

mert pénzben kártyáztak

és nagybátyám így támogatott minket egy kis pénzzel.

Alkalmanként negyven-ötven rubelt is bukott egy-egy kontrán.

 

 

 

Iskolai tankönyvünkben

Zója szerepelt és Oleg Kosevoj, ők voltak a hősök,

meg Mereszjev, aki lábatlanul is hazakúszott a frontról,

végül egy úttörő, Pavlik Morozov, akinek Szovjetunió-szerte szobrot állítottak,

mert olyan lelkes híve volt a haladásnak,

hogy még a nagyapját is feljelentette, amikor egy szekér szénát lopott a szovhozból.

Én Toldit jobban szerettem

és meg is próbáltam eldobni az udvarunkon mohosodó malomkövet,

de megemelni sem sikerült.

Csupasz csigák és pincebogarak tenyésztek alatta.

Nem volt szerencsém a vad bikával sem,

pedig a hiedelem szerint ott lapult a Bábotka körüli nádasban,

de sosem rontott bömbölve elő, amikor arra jártam.

A pázsiton csak néhány mélán kolompoló bivaly legelészett.

 

 

 

Ha két felnőtt összetalálkozott

a templom előtt vagy a piactéren,

rögtön arról kezdtek beszélgetni,

hogy Elek bácsi, Radmatics meg Asztalos Jóska is elesett a fronton.

Ne mondd! – csapták össze a tenyerüket,

keresztet vetettek és felbámultak az égre.

Nem értettem,

miért kell ekkora feneket keríteni annak,

hogy valaki elesett.

Én is sokszor orrabuktam

a kertben vagy az utcán,

és nem történt semmi.

Legfeljebb vérzett a térdem és

kilyukadt a nadrágom.

 

 

 

Húgommal visszabeszéltünk

a zöld macskaszemmel hunyorgó rádiónak,

főképp mikor a hírek végén azt karattyolta valaki,

esik az eső, holott épp hét ágra sütött a nap.

Nagyanyám egyszer mérgesen lehurrogott bennünket,

amikor kiabáltunk:

hallgassátok ti is, Anette énekel a rádióban.

Meséltek korábban Anette néniről,

nagyanyám húgáról,

aki egyúttal a keresztanyám,

és Pesten énekel az operában.

Most valami hosszú áriát lehetett hallani.

Nagyanyám azt mondta, Wagner.

Potyogtak a könnyei.

 

 

 

Cigány Laji vérehulló fecskefüvet szedett az árok szélén,

azt mondtam neki, ne szedje, mert rögtön lekonyul, nem marad meg a csokorban.

Nem csokorba kell, felelte vigyorogva,

hanem a sárga levével szemölcsöt lehet irtani.

Legközelebb, amikor Teca néni arra panaszkodott, hogy a kezén sok a szemölcs,

és a doktorok sem tudnak vele mit kezdeni,

közbekotyogtam: cigány Laji vérehulló fecskefű levével

irtja a szemölcsöt.

Teca néni legyintett: cigányok,

de nagyanyám közbeszólt: tudhatnak ezek valamit, fiam.

Teca néni két hét múlva

megmutatta a kezét, nem volt rajta szemölcs.

Dünnyögve mondta: elmehetnének ezek a mindentudó orvosok

a világcsavargó cigányokhoz kisinasnak.

 

 

 

Eljártam locsolkodni húsvétkor,

a lányos házaknál vígan fújtam a beregi mondókát:

Én kis görög hömbörödök, ha betérek, tojást kérek,

ha nem adtok, mind meghaltok, énrám marad a házatok….

Kaptam piros tojást meg hagymahéj-barnát is, pedig

nem volt kölni a kisüvegemben, csak szappanos vízzel öntöztem a lányok haját.

Hazafelé az orosz kaszárnya előtt ballagtam,

ott állt a kapuban egy géppisztolyos kiskatona

mosolyogva mondott valamit oroszul, amit nem értettem,

miközben rámutatott a kosaramra, amiben a hímes tojások voltak.

Kivettem egyet és a kezébe nyomtam,

mire ő félénken körbesandított, nem látja-e meg valaki a tilos akciót,

és gyerek-örömmel katonazubbonya zsebébe süllyesztette

a piros tojást.

 

 

 

Ha otthon elveszett valami,

például nagyanyám szemüvege vagy gyűszűje,

mindig velem kerestették meg.

Egyszer még mint afféle mindent-megtalálót

a szomszédasszonynak, Barát Böske néninek is

kölcsön adtak,

aki elveszítette a szőlőmetsző-ollóját

és képtelen volt rábukkanni.

Hamar meg is leltem egy levél-takarta szőlővenyigén,

mire Böske néni azt mondta: jutalmul

bármikor szedhetek a málnájáról.

Nem tudta, hogy én már régesrég

dézsmálom a málnabokrait

át-átszökdösve a recsegő deszkapalánkon.

 

 

 

Tanfelügyelő érkezett az iskolába,

és tanítónőnk, Stark Klári néni

szokatlanul idegese fogadta.

Főként akkor kerekült riadtra a szeme, amikor

a tanügyi hatalmasság felállított bennünket és azt mondta:

Énekeljétek el a Himnuszt!

Mi, gyerekek, nem érzékeltük a csapdát,

ám Klári néni hisztérikusan közbeszólt, mielőtt rákezdtünk volna

nemzeti énekünkre: Még nem tanultuk!

A szakfelügyelő dühösen intett, leülhetünk.

Másnap aztán

a szovjet himnuszt gajdoltuk óraszám:

Szövetségbe forrt szabad köztársaság,

a nagy Oroszország kovácsolta frigy…

 

 

 

Egy megsárgult fényképen

cipszer nagyapám

szarvas hátán lovagol.

Szegény ágbogas-agancsú szarvas leroskadt a fűbe,

nagyapám meg vadászkalapban,

puskáját maga elé tartva ül a hátán.

Goromba ember volt Artúr papa, mesélte anyám,

még Bethlen miniszterelnökkel is összeszólalkozott egy lillafüredi vadászaton,

a botrányt aztán Atala nagyanyád simította el.

Artúr papa állítólag

nekem még azt is megengedte,

hogy amikor játékból négykézlábra állt.

felpattanjak a hátára és püföljem egy ostorral.

Én ugyan nem emlékeztem se az ostorra, se Artúr papára.

 

 

 

Előkerült a komódfiókból

egy cifra fénykép,

anyám érettségi tablója.

Tűnődve vette sorra az egykori tanárokat

és mosolygó diáktársait.

Ez Szolyván maradt, a másiknak nyoma veszett a fronton vagy börtönben ül.

Az kiment Amerikába vagy

Ausztráliába.

Néhányan Budapestre költöztek.

Ám legtöbbjüket

a nyilasok hurcolták el és

nem jöttek haza a koncentrációs táborból.

Alig hárman vagy tán négyen maradtak Beregszászban

a hajdani harminchárom közül.

 

 

 

Egy beszpekás tiszt, vagyis orosz belügyes

anyámat be akarta szervezni,

és gyakran megállította az utcán egy kis csevegésre.

Anyám persze tudta, mire megy a játék és buta libának tettette magát.

A tiszt kérdezősködött, miről beszélgettek az asszonyok

a templom előtt vagy a piacon,

és ilyenkor anyám gyermek-mosollyal

elkezdte hosszan sorolni, hogy Teca néni milyen csipkékkel ékesítette a

sötétkék szoknyáját,

Ani néni selyemblúzt varrt és nem tudja eldönteni, milyen gallért tegyen rá,

Matyu néni pedig, ki hitte volna, általános megrökönyödésre

porcukorral tálalta a túróscsuszát.

Az orosz hallgatta egy darabig, aztán türelmetlenül legyintett:

Csort sznyim, durák! – vagyis: Vigyen el az ördög, te ostoba!

 

 

 

Anyám gimnáziumi tanára

a harmincas években szláv hangzású nevét

Latorcavölgyire magyarosította.

Fűzfaverseket írt Szűz Mária országáról, Árpád apánkról

meg az etelközi vérszerződésről.

Verseit rendre felolvasta az iskolai ünnepségeken.

A cseh világban aztán

áthangolta harsány lantja húrjait

és már Szvatoplukról, Libuse álmáról meg a Moldva szépséges hídjairól zengett.

Egyik verse így végződött: Aranybölcsőt ringat a Vltava,

ez a föld a boldogság tava…

Amikor pedig bejöttek negyvenötben az oroszok,

ódákat írt a felszabadító hősökről,

Sztálinról meg a Kreml hagymakupolás tornyairól.

 

 

 

Vincellérünk, a hórihorgas

Nagy Jani bácsi mesélte:

gyerekkori szomszédjuknál

hajnali disznóölés után

– amikor a bepálinkázott háziak már a konyhában

töltötték a kolbászt meg a hurkát -,

a három kisfiú az udvaron

újra eljátszotta a disznóölést.

A legkisebb lefeküdt a földre és visítozva kalimpált,

a középső lefogta,

a bátyja pedig beledöfte a kést, ahogy a nagyoktól látta.

Mire a felnőttek kiszaladtak,

már égett a szalma a halott csöppség körül –

fekete füst kavargott a novemberi ködben.

 

 

 

A Bábotkán,

a városszéli réten

tavasszal felbugyogott a talajvíz,

a lecsapolt Szernye-mocsár emlékeztetője.

A zöldár meghozta a rucákat,

a krúgató darvakat meg a szélkiáltó pólimadarakat.

Egykor végtelen láp terült itt,

pákászok éltek az ingó szigeteken.

Rákásztak, bíbictojást szedtek,

csíkhalat fogtak, teknősbékát.

És darutollat gyűjtöttek díszül a legények kalapjára.

Pandúr vagy adószedő nem abajgatta őket.

Senki sem mert utánuk menni a nádi labirintusba,

mely lovastul-szekerestül elnyelte hívatlan vendégeit.

 

 

 

Kezdetben az oroszok gyanakodva méregették

sebészorvos Linner nagybátyámat,

de hamar rájöttek, hogy a maguk felcserei hajítófát sem érnek,

és ettől kezdve nem csak a környékbeli magyarok meg a

bocskoros-rubáskás ruszinok, ők is ott tolongtak a rendelőjében.

Csodatévő híre támadt és néha napokra nyoma veszett:

állítólag repülőgépen vitték Lembergbe meg Kijevbe,

hogy valami nagybeteg párt-hatalmasságot megoperáljon.

Ezekről az útjairól – hiába faggattuk – sosem beszélt.

A legenda szerint egyszer még Moszkvába is elröpítették,

ahol a Kremlben

négy Sztálint kellett végigvizsgálnia,

négy teljesen egyforma

bajszos grúzt, és nem volt szabad tudnia, melyikük az igazi.

 

 

 

Berontott egyszer a házunkba

egy csapat géppisztolyos orosz katona.

Minket kizavartak a kertbe

és átkutattak mindent.

A szekrényeket meg az ágyneműtartót sorra kinyitották,

végigbogarászták a könyvespolcot, a fáskamrát,

de a porlepett padlást meg a dohos pincét is,

ahol csak a nyirkos meztelen-csigák tenyésztek.

A hordókat megkopogtatták és rájuk szegezték a fegyvert.

Biztos keresnek valakit vagy valamit, mondta nagyanyám.

Aztán amikor se szó, se beszéd elvonult az egész géppisztolyos csapat,

hozzátette:

legalább annyit mondhattak volna, pardon,

de ezek fiacskám nem tanultak illemet.

 

 

 

Amikor megtanultam számolni

a beregszászi iskolában,

sorra ellenőriztem,

hogy a felnőttek igazat mondanak-e,

de csalódtam, mert a nap nem hétágra sütött,

és a hétpettyes katóbogárnak is

hol öt-, hol meg nyolc pöttye volt.

Nem szólva a százlábúról,

aminek a temérdek lábát ugyan csak nehezen sikerült megszámolnom,

hiszen örökké összevissza kalimpált.

Végül megöltem egy tégladarabbal,

és a porban hasalva

sorra vettem mozdulatlanul fityegő lábait,

de nem száz volt, csak ötvenkettő.

 

 

 

Nagyanyám hajdani szakácsnéja, Tóth Eszti néni

hozott néha Macsoláról

tejeskannában hemzsegő csíkhalakat,

melyeket nagyanyám

káposztával főzött meg vasárnapi ebédre.

Egyszer Eszti néni

hozott egy kosárban, fű közé takargatva

kilenc bíbictojást.

Ebből is lakoma készült, de mivel nagyanyám

hirtelen nem tudta mivel viszonozza az ajándékot,

adott Eszti néninek hat hagymamintás meisseni tányért.

Amikor az idős asszony tiltakozni próbált, azt mondta neki kacagva:

annyi van nekünk a régi időkből, Esztikém,

hogy néhány ide vagy oda, nem oszt, nem szoroz.

 

 

 

Tenyerükön egy-egy elvásott kefével

vonszolták magukat a járdán az összekaszabolt arcú,

lábukat-veszített hadirokkantak.

Némelyiküknek a kézfeje is csonka volt.

Hordónyi fejükből tanácstalan

szempár hunyorgott a világra.

Katonazubbonyt hordtak, bocskai-sipkát és ringy-rongy köpönyeget, melyen még

ott ékeskedett egy-egy rangjelző csillag, csúfnevén krumplivirág.

Ígértek nekik egykor gazdagságot-tisztességet, fűt-fát.

Megjárták a Pripjaty mocsarait, Berdicsevet, a Don-kanyart.

Most ott gubbasztottak a templomkapuban vagy a piactér sarkán,

a szerencsésebbeknek jutott egy kerekeken guruló deszka.

Ők voltak a háború igazi vesztesei.

Harsul-falsul énekeltek, mint az éhenkórász sivatagi sakálok.

 

 

 

Apám szavajárása volt:

olyan erős vagy, mint Kroton Fircák,

a beregszászi erőművész,

aki minden nyáron

lejött a ruszin hegyek felől, talán a Verhovinából.

A vásártéren

mázsás súlyzókat emelgetett és láncokat tördelt.

Volt egy madzagvégen tartott medvebocsa is,

de csak dekorációul szolgált

a visítozó, tányértalpú koma.

A gyerekek körébe csődültek és

sárgarépát meg kiflivéget dugdostak vérző orra alá,

míg Kroton Fircák, egy-egy percre félrelökve súlyzóját

tört magyarsággal rézpénzeket kunyerált a kalapjába.

 

 

 

Amikor több esztendei

huzavona után megkaptuk végre az útlevelet,

hogy Beregszászból Budapestre költözhetünk,

napokig eljárt hozzánk két mogorva férfi

és sorra vették maradék limlomjainkat,

mit vihetünk magunkkal Magyarországra, mit nem.

Dédapám öreg zongoráját elkobozták,

és végig böngészték a családi dokumentumokat meg a fényképeket,

de a könyveket is átbogarászták, mi mehet, mi maradjon.

A Káldi-bibliát például nem hozhattuk magunkkal, mert az klerikális,

és a regényeket meg verseskönyveket is végignézték

lapról lapra,

nem rejtőzik-e bennük

valami titkos följegyzés, ami sértené a Szovjetuniót.

 

 

Lassan töfögött át a vonat

a Tisza hídján,

és amikor átértünk

anyám felsóhajtott,

végre ez már Magyarország.

Húgommal kilestünk az ablakon, és csalódottan néztük

a kopár akácost, a leromlott viskókat, a birkanyájat meg a gémeskutat.

Ugyanaz a poros vidék tűnt a szemünkbe, mint odaát.

Azt hittük

itt valami csodavilág fogad majd bennünket

aranyalmát termő fákkal és mesepalotákkal,

huszárokkal meg tündérlányokkal,

de még a vasutasok és a subás pásztorok is ugyanolyan kopottak voltak,

mint a beregszásziak.

 

 

 

Késő este volt már, amikor bepöfögött velünk a vonat Beregszászból

Pestre, a Nyugati pályaudvarra.

Apám várt minket, öltönyösen-nyakkendősen, egykori nyalka bálkirály.

Nem ismertem meg, hiszen nem láttam évek óta,

úgy köszöntünk rá a húgommal: jónapot kívánok, ami sehogy sem tetszett neki.

Felszálltunk a hatos villamosra – apám az Eszter-utcában lakott, egy

kopott zugban.

Amikor aztán a villamos átdöcögött velünk a Margit-hídon,

én, a húgommal lelkendezve kiabáltam, milyen hatalmas a Duna és

milyen szép a habjain tükröződő ezernyi lámpa.

Apám láthatóan szégyenkezett a többi utas előtt,

és amennyire lehetett, félrehúzódott,

ne tudják meg, hogy ezek a foltozott ruhás és neveletlen vidéki suttyók

az ő gyerekei.

 

 

 

1950 nyarán áttelepültünk Beregszászból a romos Budapestre.

Úgy éreztem itt magam,

mint aki egy távoli bolygóra tévedt,

marslakók közé.

Alig értettem az itteni beszédet: Mi a hézag, elvtikém?

Slattyogj ide, hogy ityeg a fityeg, apafej?

Tele volt a szám fölösleges szavakkal,

amiket Pesten nem ismert senki:

lingár, paszuly, csiszlik, murok, kolobicska, cserekókó.

Aztán rájöttem,

mivel mindenki sandán nézett rám és kajánul vigyorgott, amikor megszólaltam,

nem ők, egyedül én vagyok az idegen földre tévedt

és valami csak félig-meddig érthető nyelven karattyoló

marslakó.

 

 

 

Pesten minden másképp volt,

se szüret, se szilvalekvárfőzés,

se disznóölés.

Nem jöttek el karácsonykor a hókucsmás betlehemezők

durrogó karikásostorral.

És nem volt húsvéti pászkaszentelés

meg locsolkodás.

Alkonyatkor nem haladt el házunk előtt a ménes meg a kolompoló tehéncsorda,

viszont felszabadítónak kellett mondani az oroszokat,

akiket otthon csak megszállóknak hívtunk.

A Beszpekát itt úgy nevezték, Ávó.

Igaz, itt volt fehér kenyér meg szatócsüzlet, ahol cukorkát árultak,

volt Állatkert, villamos és mozi,

ami viszont Beregszászban nem volt.

 

 

 

A háború után

a csupa-rom Budapestet ellepték a menekültek.

Némelyikük dohos pincékben tengődött.

Rozoga, korlátjuk-veszített vaslépcsők vezettek le az alvilágba.

Amúgy optimista indulók pattogtak a sarki mikrofonból,

de amikor az utcán végigment az ember,

hallhatta e föld alatti bugyrokból

a harákolást, a tányércsörgést meg a részeg rikácsolást.

Este lidércfény pislákolt a pinceablakokban.

Ott vegetáltak a külvárosok kibombázottjai,

a végek éhenkórász remetéi,

az egyszál pendelyben menekültek

meg a féllábú, hadirokkant koldusok

a város fekete poklában.

 

 

 

A háború végnapjaiban

valaki odatűzött a Gellérthegy alatti

kerítés vaslándzsa-hegyére

egy vércafatos kecskefejet.

Döglött lovak hevertek szanaszét és kilőtt tankok torlódtak a Duna-parton,

megnyaklott szekerek.

Katonák sakálfalkái masíroztak fel-alá.

Éhenkórász árvagyerekek és

batyut-cipelő kibombázottak kószáltak az utcán,

miközben a démoni kecskefej,

az apokalipszis tanúja

üveges szemmel bámulta

a romtenger

emberforma, nyüzsgő hangyaseregét.

 

 

 

Anyám még otthon, Beregszászban

arról mesélt,

mennyi csodálatos könyv vár apám budapesti lakásában.

Ám a bombázások meg a költözések alatt

mind elkallódott.

Csak kettő maradt meg,

két unalmas leporello.

Az egyik a Paszuly Pista lakodalma,

egy óvodásoknak való bárgyú mese,

a másik meg

a Zeppelin gróf léghajója,

amiben valami szivar-alakú szerkezet röpdös a felhők közt,

de a Verne-regényeknek

meg az indián kalandoknak nyoma veszett.

 

 

 

Késő este ballagtunk hazafelé

Pestről Budára a Kossuth-hídon,

ami a Parlament meg a Batthyányi-tér között

szelte át a Dunát.

Apám, szokása szerint, előttünk ment három-négy lépéssel és

valamiért dohogott.

Hirtelen futni kezdett, odaszökkent egy toprongyos férfihez,

aki felmászott a híd karfájára.

A jégtáblákkal zajló folyóba akarta belevetni magát.

Apám hátracsavarta a kezét, így vezette maga előtt.

Ne tegye barátom, nyugodjon meg, mondogatta,

azután átadta egy rendőrnek.

A férfi lógatta a fejét, nem ellenkezett.

Sírt, mint egy kisfiú.

 

 

 

Szabi bácsi,

vagyis doktor F. Szabolcs,

távoli rokonunk,

Márta nagynéném szerint olyan ostoba volt,

hogy ha a butaság növesztene, ülve nyalná a teliholdat.

Apja főispán volt Beregszászban,

protekcióval leérettségizett Kisvárdán,

ahová azokat a diákokat küldték,

akik a beregszászi középiskolában elvéreztek.

Aztán még elvégeztették vele a jogi kart is,

másik távoli rokonunk, Zsedényi Béla közbenjárásával,

aki az egyetem rektora volt,

és eleget pironkodott szegény a professzortársai előtt

a vizsgáin mukkanni se tudó Szabi bácsi miatt.

 

 

 

A kis szobában feküdtem keresztanyámnál,

aki az operaház drámai szopránja volt.

Súlyos középfülgyulladásból lábadoztam.

Keresztanyám nappal főzött meg mosott rám,

aztán este felkerekedett,

hogy elénekelje Brünhildét, Donna Annát vagy a Háry császárnéját.

Egyszer hozott neki Kodály egy népdalfeldolgozást,

és azonnal el is próbálták a szomszéd szobában,

aztán keresztanyám behozta hozzám a mestert.

Épp az asztalon álló bronz Apolló-szobrot rajzoltam egy füzetbe ceruzával.

Kodály megnézte és azt mondta kajánul:

még festő is lehet belőlem,

bár – tette hozzá a bajsza alatt motyogva:

az ember útja mindig másfelé kanyarodik, mint ahová igyekszik.

 

 

 

A Bimbó úti kanyarban

a 11-es buszon

három civilruhás férfi közrefogta a kalauzt,

revolvert fogtak rá, megbilincselték és

leszállították a járműről.

Intettek a buszvezetőnek, mehet tovább.

Senki sem értette, mi történt.

Az utasok találgatták,

hogy a jámbor-ábrázatú kalauznak

valami háborús bűntett nyomhatja-e a lelkét,

tán közönséges betörő.

Az újonnan felszállók viszont örömmel állapították meg:

ingyen utazhatnak,

nem kell vonal- vagy átszállójegyet váltaniuk.

 

 

 

Orosz hadifogságból hazatérő apám

rövid ideig a Pénzügyminisztérium jogásza volt.

Egy alkalommal, amikor reggel be akart lépni az épületbe,

az öreg portás megállította:

Nem engedhetem be, doktor úr!

Apám nem értette, mi ez a bolond móka,

mire a portás közölte vele:

többedmagával kirúgták a minisztériumból.

Legalább a ballonkabátomat lehozom, amit a fogason hagytam,

mondta erre hüledező apám.

Nem lehet, így a zordon portás,

maga többé nem léphet be ide,

felküldöm majd a kabátjáért

az egyik takarítónőt.

 

 

 

Betoppant egyszer apám minisztériumi szobájába

maga a villamoskalauzból lett miniszter,

valamit motyogott az éberségről,

elmatatott apám asztalán az iratok közt, mintha keresne valamit,

aztán elment.

Déltájban telefonált a személyzeti főnök,

amúgy apám régi barátja, magához kérette,

és miután becsukta az ajtót, nehogy kihallgassa valaki,

így szólt: Itt járt az a marha – maguk közt így titulálták a minisztert,

és tőled is elhozta a pecsétnyomót,

azt ordítozta, nem vagytok elég éberek.

Kihúzott egy fiókot, ami telis-tele volt kerek meg

hosszúkás stemplizőkkel:

válaszd ki a magadét, aztán máskor jobban figyelj oda!

 

 

 

Harmadik szomszédunk volt

az Eszter utcában

Lencsésné.

Egész nap a környéken kószált,

ő volt a Kommunista Nőszövetség

aktivistája.

Beleskelt ide, besandított oda.

Megállította a járókelőket,

mézesmázosan fecsegett a munkaversenyről meg a szebb jövőről.

Végül

megfogta toporgó áldozata kabátgombját,

szúrósan a szemébe nézett

és megkérdezte:

valóban szereti maga Sztálin elvtársat?

 

 

 

Szenteste napján

alkonyatkor

én ministráltam a Törökvész úti Kapisztrán Szent János templomban.

Meggyújtottam a gyertyákat és kikészítettem a tömjént,

felizzítottam a füstölőt.

Ám a hívek elmaradtak,

nem jött senki, üres volt a hideg hodály.

Az öreg pap mégis megtartotta a misét,

csak épp a szentbeszéd maradt el.

Végül mégsem csak ketten voltunk,

mert úrfelmutatáskor,

amikor hármat csöngettem,

a templom résnyire tárt kapuján

besomfordált egy bicegő kutya.

 

 

 

Úgy rögzültek bennem a nevek

gyerekkoromban,

hogy mindegyikhez társul egy-egy arc és

kelekótya vagy tiszteletreméltó

tulajdonság.

Vénleányos az Etelka meg a Sára,

házsártos a Gizella.

Bohém az Aladár, bakafántos a Béla,

a Judit karcsú és törékeny.

A Margit szikár,

a Ferenc precíz, az István sótlan.

És apám nevéhez, a Zoltánhoz,

mindig egy nyurga, zárkózott és

talaját veszített fél-idegen férfi képe társul.

 

 

 

1950 nyarán költöztünk Kárpátaljáról Magyarországra,

a Trautmann-házban húzódtunk meg,

valaha fabordás vadászkastély volt a roskadt épület.

Temérdek bútorunk,

nagyapám szarvasagancsai és szepességi festményei

plafonig tornyosultak a szűk szobában.

Petróleummal kellett anyámnak fűtenie meg főznie.

Egy ifjú házaspár, Krajcsikék laktak a szomszéd lakásban,

csecsemőjük mongol-idióta volt.

Naphosszat feküdt a pólyában és üveges szemmel meredt maga elé.

Kőműves Krajcsik bácsi örökké bűzlött a pálinkától,

és azt mondogatta: a gyerek nemsokára futni fog,

de sosem tudta meg, hogy tévedett:

lezuhant egy épületállványról.

 

 

 

A házak közé ékelődő

Csacsi-rétre jártam játszani.

Kert lehetett itt régen,

mert állt még a meredélyen néhány göcsörtös kérgű szilvafa,

Szánkózáskor kerülgetni kellett a törzseket.

Néha papírrepülőket dobáltam a meredély tetejéről,

kézzel hajtogatott stukákat.

Legjobb repülőmet, mely néha negyven métert is vitorlázott,

úgy kellett megkeresnem a rét aljában burjánzó szederbokrokban.

Egyszer úgy elkapta a szélvihar, hogy sosem láttam többé.

Csak szállt, aztán láthatatlanná távolodott.

Arra gondoltam,

elrepül tán egészen Amerikáig,

ahol Winnettou lovagol a prérin.

 

 

 

Néhány hónappal cipszer nagyapám halála után

házkutatást tartottak nálunk az Eszter utcai lakásban.

Egy százados toppant be két kiskatonával.

Mindent feltúrtak, végül az idős tiszt

a könyvszekrény tetején matatva

odaszólt az unatkozó bakákhoz:

kimehettek fiúk cigarettázni.

Amikor a legények kibotorkáltak,

leemelt a szekrény tetejéről a lomok közül egy mausert.

Apám halottra vált,

nem tudta, hogy Artúr-nagypapa oda dugta el kedvenc vadászfegyverét.

A tiszt szótlanul visszatette a puskát

és kiállított egy pecsétes papírt,

hogy mindent átkutatott és semmit nem talált.

 

 

 

Nagyanyám számon tartott minden közeli-távoli rokont,

így Sz. Jenő bácsit is, akihez elmentünk néha vendégségbe.

Valahol a Fogaskerekűnél lakott feleségével, Berta nénivel.

Nem is tudom biztosan, melyikük volt a rokonunk.

Jenő bácsi ebéd után mindig felolvasott a verseiből.

Anyám meg nagyanyám közben lesunyta a fejét,

nem mertek egymásra nézni.

Tele volt a könyvespolca

maga-bekötötte

kék-zöld-piros versesköteteivel.

Engem szerencsére kiküldtek a kertbe játszani.

Nem bántam, pedig féltem a kutyájuktól, Bundástól,

a nagy lakli kölyökkomondortól,

aki örökké megnyalta az arcom és felugrált a nyakamba.

 

 

 

Apám megígérte,

ahány ötöst kapok az iskolában,

annyi forintot ad.

A szomszéd házban volt Klepácz bácsi vegyeskereskedése –

a cégtábláját először úgy olvastam:

Klepácz vegyeskeseredés.

Itt vettem medvecukrot meg kakasnyalókát

az ötösökért kapott pénzemért.

Ám úgy látszik, túl sok ötöst kaptam,

mert apám egy idő után már nem utalta ki

a menetrendszerű forintokat,

és amikor ígéretére emlékeztettem,

azt dünnyögte,

túl anyagias vagyok.

 

 

 

Apámat az orosz hadifogságból

Budapestre hozták haza,

mert innen hurcolták el a Citadella ostroma után,

ezért jöttünk utána útlevéllel Beregszászból.

Hamar kiderült,

hogy van már egy másik családja,

akikhez hazajár a vasgyárból.

Hozzánk csak ritkán kukkantott be, kósza vendég,

akkor is főleg azért, hogy lehordja szegény anyámat:

vadembert nevel belőlünk, vidéki tahót,

lám, húgom még pukkedlizni se tud,

én meg boka-csattogtatva köszönni,

ráadásul kényeskedő Loli-nagynénémnek sem csókolok kezet,

ahogy pedig egy úri gyerektől elvárható.

 

 

 

Apámtól,

aki a csepeli vasgyárban volt Doktor Segédmunkás,

kaptam karácsonykor

egy pirosszemű angóra-nyulat.

Papírdobozban tartottam,

répával etettem és káposztalevéllel,

de hiába akartam vele játszani,

ha kézbe kaparintottam,

elkezdett nyüszögni meg kalimpálni,

fekete bogyóival telepiszkolta a szőnyeget,

bebújt a szekrény mögé meg az ágy alá.

Seprűnyéllel próbáltam kikotorni.

Nem láttam soha még

ilyen ostoba nyulat.

 

 

 

Akinek volt egy-két bödön zsírja a kamrában,

fölötte meg függött néhány rúd kolbász meg sódar,

azt mondták rá, halmozó,

aki a dolgozó nép elől elrejti a javakat.

Házkutatást tartottak nála,

a zsírt meg a sódart elkobozták és

néhány hónapra  elvitték

Kistarcsára vagy Baracskára.

Aki pedig hatósági engedély nélkül árult

főképp valami Nyugatról behozott limlomot,

feketézőnek nevezték,

és a halmozóhoz hasonlóan

egy fekete tömlöc feneketlen

mélyén találta magát.

 

 

 

Miután Budapestre költöztünk,

gyakran kószáltam álmomban egy

idegen városban.

Hatalmasabb és nyomasztóbb volt

minden valaha létezett metropolisznál.

Százemeletes házai közt lélek se mozdult,

mintha én volnék e vigasztalan világ

utolsó túlélője.

És rom tengeredett köröskörül,

magába roskadt minden bérház, templom meg gyártelep.

Egyik-másik hirtelen robajjal összedőlt.

Az ablakokból nem sandított ki senki,

a parkokban néhány felismerhetetlen szobor állt.

Üresen ásítottak még a kutyaólak is.

 

 

 

1951-ben Sopronba mentünk nyaralni

dédapám házába.

Nem jutottunk oda egykönnyen,

csak határsáv-belépővel lehetett elérni a Hűség Városát.

Nagyanyám két rozoga, bottal bicegő nénje látott vendégül bennünket.

Elmesélték,

a háború végnapjaiban becsöngetett a kapun egy orosz ezredes.

Végünk van, gondolták, ám a gombóc-fejű hadfi a nyakukba borult,

Sulikám, Marikám, könnyek közt ölelte-csókolta őket.

Nagynénéim csak nehezen ismerték fel benne

beregszászi tánciskolai széptevőjüket, Illés Bélát,

aki a Kárpáti Rapszódia című regényében nem sok jót írt a családunkról,

de most kiragasztott egy cirillbetűs papírt a kapura:

Ebben a házban tilos zabrálni!

 

 

 

Néha ebéd után

bekopogott a soproni házba

Miklós bácsi, hajdani kúriai bíró.

Bilgeri-csizmában járt meg bricsesznadrágban.

Elvitt a Lővérekbe áfonyázni meg szedrezni.

Tele voltunk aggatva tejeskannákkal és nyikorgó vödrökkel.

Pogácsát ettünk és nagyokat kortyoltunk a Diák-forrásból.

Miklós bá tempósan lépkedett, vagyis kimérten,

bár manapság fordítva használják a szót.

Ismerte a szövevényes erdőt, tudta merre szabad menni, merre tilos,

mert ott, a ciklámen-lepte szurdokokban

a határőrök

felszólítás nélkül

lőnek.

 

 

 

Nagynéném Hieronymi-úti házában

függött a falon egy

Murillo-madonna-másolat.

Fekete lyukak lepték,

mert az orosz katonák

céltáblának használták a háborúban,

amikor átköltöztették őket a szomszédba, Lencsésékhez,

és beszállásoltak az emeletes épületbe.

A földszinti szobákba bekötötték lovaikat.

A madonnát persze utóbb restauráltatni lehetett volna,

de nagynéném meghagyta

emlékeztetőül,

telis-teli

fekete lyukakkal.

 

 

 

Kancsalnak születtem,

sokat csúfoltak miatta.

1952 nyarán megoperálták mindkét szemem

a Mária utcai klinikán.

Amikor hetek múlva lekerült rólam a kötés és már láttam,

kijártam az udvarra pizsamában

sétafikálni meg focizni.

Tele volt ekkor a klinika vaksi koreai gyerekekkel,

háborús menekültekkel, akik

pár szót már gagyogtak magyarul.

Egy félvak koreai fiú volt a kapus.

Sokszor már rég benn volt kapujában a gumilabda,

de ő még mindig hunyorogva leste,

honnan jön a lövés.

 

 

 

Esténként begördült a kórházkertbe

a sintérkocsi.

A rács mögött nyüszítő kutyák lapultak.

Sajnáltuk őket,

és egyszer, amikor a sintérek magára hagyták a kocsit,

valamelyikünk

kinyitotta kívülről a kulcsra csukott vaskeretes ajtót.

Szegény kutyák sorra kiugráltak

és fel-alá futkostak a kórházkertben,

egyik-másik apróbbnak sikerült átpréselnie magát a vaskerítés rácsán,

a termetesebbek megbújtak a jázminbokrokban.

Aztán amikor a sintérek előkerültek,

támadt nagy haddelhadd,

kerítsd-, csípd-meg-, fogd-meg ribillió.

 

 

 

Hol vagy? kérdezte a vakon született fiú,

kórházi barátom,

amikor tapogatódzva belépett a kórterembe.

Mozdulatlanul feküdtem az ágyon

műtét után – mindkét szememen kötés.

Sehogy sem értettem, honnan tudja világtalan cimborám,

hogy itt vagyok, mikor nem zörögtem, még csak nem is

krákogtam vagy szuszogtam.

Mire ő azt felelte: pontosan nem tudja megmagyarázni,

de nekik, született vakoknak van valami hetedik érzékszerve.

Talán az álomhoz hasonló, hiszen ők is álmodnak,

bár sejtelmük sincs róla, mi a látás és milyenek a színek.

Számukra a tér csupa ív meg horpadás, csupa homorú meg domború forma,

melyeket – így mondta – az ujjbegyeimmel látok.

 

 

 

Alkonyatkor elbolyongtam a kórházkertben és

benéztem egy pinceablakon.

Benn, hunyorgó lámpafénynél

egy pucér férfi feküdt a

hatalmas bádogtepsiben.

Arra gondoltam, megfázik,

de meg se moccant.

Senki se járt a kertben,

és a pinceajtón se lépett be senki, hogy

betakarja a didergőt.

Szobatársam később elmesélte:

oda gyűjtik a halottakat.

Minden nap más és más fekszik a fényes bádogtepsiben.

Meg is akarta mutatni, de én többé nem mentem oda.

 

 

 

Tökériának csúfolták az előző századfordulón

a mai Képzőművészeti Főiskola elődjét,

a Mintarajziskolát.

Még kerge indulója is volt:

Fel dicső Tökéria

minden büszke tökfia…!

Apám elmesélte: cipszer nagypapa is tanult ott egy évig,

de – morózus hegyi medve –

hamar kimaradt.

Nem tudta megszokni a bohém légkört,

a tébécével, vérbajjal és iszákossággal eljegyzett

öngyilkosjelöltek, kapatosan kukorékoló tökkelütött tökfiak

kutyamód vonító, nyerítő, huhogó

kerge bolondozásait.

 

 

 

Amikor Wagner- és Mozart-énekes

keresztanyám

Kossuth-díjat kapott,

a pénzt elosztotta a szűkölködő rokonok között.

Magának csak egy krokodilbőr táskát vásárolt

a Váci utcában,

amit keresztapám gúnyosan úgy hívott:

a Kossuth-díjas retikül.

Keresztanyám kacagva mesélte,

hogy a díjátadó ceremónia után

azonnal kezet mosott, mert paroláznia kellett

a barátságosan vigyorgó

kugligolyó-fejű Rákosi Mátyással,

akit a családban csak úgy hívtak: az első magyar fára-jó.

 

 

 

Évekig visszatérő álmom volt

egy fekete hodály,

közepén vörösen izzó vaskályhával.

Köröskörül komor arcok,

horgadt férfiaké és hervadt asszonyoké.

Borzas fejek, melyekhez test nem tartozik,

se kéz, se láb.

Némán merednek maguk elé,

talán szájuk sincsen.

Csak a láng vörös visszfénye vibrál a szemükön,

arcuk ráncain,

miközben rázkódni kezd a túlfűtött kályha,

és megmozdulnak körben a falak is,

mintha ránk akarna dőlni az egész rozoga épület.

 

 

 

Egyszer Drevenkával,

aki osztálytársam volt és anyám szerint

a rossz szellemem,

felkapaszkodtunk a Gellért-hegyre,

egészen a Szabadság-szoborig.

De nem az ösvényen meg a lépcsőkön,

hanem a sziklákon.

Csimpaszkodtunk a csipkebokrokban és a kiálló gyökerekben,

vérzett a tenyerünk.

Alattunk tátongott a mélység.

Nem is mertünk lenézni,

csak amikor már feljutottunk a Citadellához,

akkor vettük szemügyre

a romos várost.

 

 

 

Négyes társbérletben laktunk

a Bálvány utcai bérházban.

Az utcát később Teleki Pálról nevezték el.

Kezdetben gyanakodva kerülgettek minket a szomszédok

és hátunk mögött úgy hívtak, a ruszkik,

mert Kárpátaljáról jöttünk.

Aztán nagy lett a barátság,

a szűk konyhában együtt kotyvasztottak vacsorát az asszonyok.

Karácsony előtt a közös fürdőkádban négy ponty úszkált.

Szilveszterkor Horváthéknál gyűlt össze az egész kompánia.

Rákosi-vicceket meséltek – úgy csúfolták a gyűlölt vezért:

Seggfej-bej meg az Első Magyar Fárajó.

és éjfélig hallgatták Karádi Katalin

rekedt slágereit.

 

 

 

Etuka, a bolond viciné, akinek legalább harminc macskája volt.

Szántó, az ávós, aki nem köszönt senkinek.

Fanny néni, aki hazajött Buchenwaldból.

András bácsi, az orr-fül-gégész, aki akadémikus volt korábban,

most körorvosként tengődött.

Wágner, a korábbi nyilas-testvér, aki az elhurcolt zsidók lakásait fosztogatta –

most bezzeg feljelentgetni járt az ávóra,

ki hallgatja titkon a Szabad Európát és kinek van feszület a lakásában.

A vénen is nyalka Mazuryk, egykor másodosztályú futballista.

Domi bá, a kisemmizett erdélyi földbirtokos,

aki kézi masináján harisnyákat kötött.

fia, Kisdomi, aki osztálytársam volt és kétméteresre nőtt, tehát csak a neve volt kicsi,

amúgy Németországba disszidált, ahol sportrepülő lett,

de lezuhant és szörnyethalt.

 

 

 

Házunkban lakott a negyediken Doktor M.,

akitől a felnőttek rettegtek

és ha szembe jött a folyosón vagy a lépcsőházban,

csak annyit motyogtak összeszorított foggal: Jó napot.

Úgy hívták a háta mögött, a vérbíró.

Fia, Öcsi, örökké csasztuskákat énekelt arról,

hogyan gázol Truman elnök a koreai gyerekek vérében,

meg hogy a Kremlben éjszaka is világít a lámpa,

mert Sztálin elvtárs nem alszik, vigyáz ránk.

Én nem féltem Doktor M-től,

vékonypénzű emberke volt,

barackot nyomott a fejem búbjára és úgy szólított, apafej.

Egyszer megszerelte még a rolleremet is.

Állítólag ő hozta a bíróságon a halálos ítéleteket.

 

 

 

Közös favágója volt

a négyemeletes belvárosi háznak,

Matyi bácsi,

hajdani szénbányász,

aki – se kutyája, se macskája – egy Pest-környéki faluban lakott egyedül.

A hajnali vonattal jött be a városba,

estig aprította a hasábfákat a dohos pincében

és kosárszám hordta fel a lakásokba.

Hol itt, hol ott látták vendégül ebédre.

Végül már haza se járt, bevackolt a pincezugba,

mint valami kóbor eb.

Beszélni nem tudott, csak értelmetlen szótagokat motyogni,

mert egyszer ráomlott a szénbánya, társai mind odavesztek,

csoda, hogy szegény Matyi bácsi életben maradt.

 

 

 

Karácsony előtt néhány nappal

becsöngetett hozzánk egy

ismeretlen férfi.

Én nyitottam ajtót,

azt hittem, a postás jön

vagy a díjbeszedő.

Szevasz, fater, rikkantott rám a kopottan öltözött idegen,

én vagyok Pubi bácsi.

Zavartan álltam,

hallottam már apám öccséről, Artúr-nagybátyámról,

aki hajdan katonatiszt volt,

aztán villamos-kalauz.

Hat évre ítélték államellenes összeesküvésért,

amiből persze egy szó sem volt igaz.

 

 

 

Egyszer az udvaron

Jancsi meg Frédi összeveszett foci közben.

Jancsi, akit mindenki Öcsinek hívott,

azt kiabálta:

Frédiék büdös fasiszták, mert svábok,

és ők hurcolták lágerbe a nagyszüleit.

Frédi csodálkozva mondta,

ők nem hurcoltak senkit sehová,

szülei hajósok voltak Apatinban,

olaj- meg fakereskedők,

és mert Öcsi hazudott,

többé nem rúghat bele

a pirospöttyös

labdájába.

 

 

 

Nekünk úgynevezett néprádiónk volt otthon,

amin csak a pesti adókat lehetett fogni.

A hatalom így tartotta távol a sóvár fülektől

a Szabad Európa rádió szirénhangjait.

Amikor a foci-vébé egy-egy meccsét közvetítették Svájcból,

lementünk barátaimmal a Zrínyi utcai kocsmába

és ott hallgattuk a közvetítést egy igazi rádión.

Nagy tömeg gyűlt össze a környező utcákból,

a férfiak poharaztak, és úgy drukkoltak Puskás Öcsiéknek.

Egy jókora plakát függött a kocsmapult felett:

Jól vigyázz, pohártolvaj! felirattal.

És a lózung alatt egy csenevész férfi kucorgott a tömlöcben,

aki nem átallotta zsebre vágni

a kincset érő borospoharat.

 

 

 

Az utcán néha még látni lehetett

egy-egy ferences barátot.

Földig érő barna csuhában jártak

és pántos saruban.

Derekukat durva fehér madzaggal kötötték át.

Egyforma tonzúrát viseltek a fejük búbján,

kivéve persze a kopaszokat,

akiken nem volt mit kerekre borotválni.

Aztán egyik napról a másikra eltűntek,

rendjüket feloszlatták,

sokukat bebörtönöztek

vagy a szénbányákba száműztek segédmunkásnak.

Többé nem kopogott az utcán

szerzetes-sarujuk.

 

 

 

M-éknél, a Bálvány utcai ház

negyedik emeletén

három nemzedék zsúfolódott össze

három szobában.

Rudi a barátom volt és

gyakran bejártam hozzájuk bújócskázni,

Az első szobában

Sztálin szúrósbajszú képe

fogadta a betoppanót,

míg a baloldaliban

egy Mária-kép meg egy faragott feszület függött a falon.

A harmadikban pedig

faállványon a fekete bőrbe kötött Tóra állt,

meg a hétágú gyertyatartó.

 

 

 

Nyáron meg ősszel

kijártam barátommal a Budai-hegyekbe

egy kosárral meg néhány fedeles kannával

málnát meg szedret szedni, amiből

lekvárt főzött nagyanyám.

Vittem haza illatos szamócát is, ám ez szaporátlan volt,

óraszám gyűjtöttem, de csak egy-két apró üveg lekvár lett belőle.

A város szélén

találtam néhány elhagyott kertet is, romházzal,

melyeket lassan visszafoglalt az erdő.

Sok aprószemű kékszilva termett ezekben,

és egyszer rábukkantam néhány kiveszőben lévő

naspolyafára is, nagyanyám kedvenc és mára szinte elfeledett gyümölcsére,

mely akkor édesedik, ha megcsípi a fagy.

 

 

 

Pócs bácsi, az öreg órásmester

olyan volt, mint egy félhomályban gubbasztó

tücsök.

Naphosszat a műhelyében tett-vett

hunyorgó lámpafénynél.

Vigyorgott és dudorászott,

csak akkor lett haragos,

ha egy-egy kölyök a cégtábláján az ó-betű ékezetét

két ponttal helyettesítette.

Gaz-fic-kók, dohogta nekivörösödve, disznó köly-kök!

Aztán megbékélt és

néha késő éjszakáig

ott matatott a műhelyben, kezében csipesszel, homlokán nagyítóval

a csillámló rugók és fogaskerekek között.

 

 

 

Erdei barangolásaim közben,

galambgombák után kutatva

találtam egyszer egy avar alól kikandikáló

rozsdás ékszerdobozt,

melyben csörgött valami.

Felfeszegettem egy vasdarabbal, de csak néhány döglött pók és

sáros kavics árválkodott benne.

Megpróbáltam kitalálni, hogyan kerülhetett a fák alá.

Tán a front elől menekülők rejtették el a kincseiket,

amit aztán kimosott az eső és megtalált valaki.

Vagy egy betörő dobhatta el a hajdan cifra és

veres bársonnyal bélelt ékszerdobozt –

viszonylag közel estek ide

a rózsadombi villák.

 

 

 

Valahol Kőbányán, a Szent László templom környékén lakott

egy kopott, öreg bérházban

cipszer nagyapám két vénkisasszony nővére, Zelma meg Malvin néni.

Malvinka óriás volt, mint a medve,

Zelmuska görbe és törékeny.

Lakásukban fekete, otromba fabútorok,

a falon egy tolla-hulló, sután kitömött siketfajd,

szülőföldjük emlékeztetője.

Palócosan beszéltek, és amikor meglátogattuk őket,

egy nagy lábas szilvásgombóccal fogadtak,

mert emlékeztek rá, hogy amikor apám, akit Zolikának becéztek

girhesen hazajött a hadifogságból, együltő helyében megevett

a megnyaklott fajdkakas alatt

huszonhat szilvásgombócot.

 

 

 

Az Iharos–Tábori–Rózsavölgyi

hosszútávfutó triász volt a példaképünk,

és Tamás barátommal mi is

ezerötszáz-, ötezer- meg tízezer-méteres futók szerettünk volna lenni.

Körbe-körbe futottunk a Szabadság-téren és

Tamás stopperórájával, amit az apjától csent el,

mértük az időt, számon tartva napról napra javuló egyéni rekordunkat.

Egyszer a Margit körúton, amit akkor Mártírok útjának hívtak,

apámmal sétáltunk és szembejött velünk Iglói Mihály, Iharosék híres edzője.

Egymás nyakába borultak, Zolikám, Nácikám, hogy vagy –

kiderült, hogy együtt raboskodtak egy orosz hadifogoly-lágerben.

Apám elmesélte: hosszútávfutó szeretnék lenni,

mire Iglói fanyalogva rám nézett és csak ennyit mondott:

szemüveges, vidd el inkább vívónak vagy teniszezőnek.

 

 

 

Disznót vágni nem volt szabad,

csak hatósági engedéllyel, amit persze nem tartott be senki,

mert a hús nagy részét, az oldalast, a  sonkát meg a kolbászt

be kellett volna szolgáltatni az államnak.

Divatba jött a feketevágás.

Alagi nagybátyámék éjszakai mécsvilágnál pálinkával leitatták szegény disznót,

nehogy visítson

és ebben az elgyalázott állapotában szúrta le a böllér.

Az istállóban dolgozták fel aztán

petróleumlámpa fényénél.

Hajnalra a kolbász már ott érlelődött a füstölőben,

a hús a titkos jégveremben.

Nem maradt semmi nyoma

az éjszakai szertartásnak.

 

 

 

Alagon sok volt a hullott szilva,

nagyanyámék hiába főzték éjjel-nappal a fekete lekvárt,

maradt így is elég.

Nagybátyám az illatozó cefréből éjszaka pálinkát főzött titokban.

Az istálló zugában állította fel a lepárló szerkezetet,

és miközben vidáman csepegett a cső végén a még tűzforró pálinka,

valakinek őrt kellett állnia,

nem tévednek-e erre a besúgók.

Mindig számítani kellet a látogatásukra.

Beszimatoltak a spájzba, felmentek a padlásra és lebotorkáltak a pincébe.

A ház mögött pedig és az istálló oldalában

egy hosszú bottal végigkopogtatták a földet,

nem rejtőzik-e ott valami kongó üreg, ahol a füstölt sódarok

meg a csurig-teli pálinkáspalackok lapulnak.

 

 

 

Alagi nagybátyámnak a hadifogságban

elüszkösült a fél lába.

A magyar orvos azt mondta: amputálni kell,

ha két-három napon belül nem kezd el gyógyulni.

Szerencsére egy láger-beli felcser,

nagybátyám nem tudta, miféle náció, tán kalmük vagy jakut,

mongol-vágású szeme volt

és azt suttogták róla a háta mögött megvetően,

sámán volt valaha -,

nos, a derék, tömpe-orrú felcser azt tanácsolta nagybátyámnak,

kezelje egyre jobban elüszkösödő lábát

saját vizeletével átitatott ronggyal.

És a gyógymód bevált, ám a felkent doktorok továbbra is

lefitymálták a felcserré lett sámánt.

 

 

 

November 7-e ünnepén

a szibériai lágerben

nagybátyámék előadták Kodály Háry Jánosát.

Az ötlet egy zeneszerző-hadifogolytól származott,

amit – általános meglepődésre – az orosz tisztek lelkesen támogattak.

Volt a soktízezer hadifogoly között több hangszerkészítő is,

akik hegedűt, gordonkát meg dobot fabrikáltak.

A zeneszerző emlékezetből lekottázta az operát,

betanította a közben megszervezett kórusnak,

akadt néhány jótorkú szólóénekes is.

És a nagysikerű bemutatón ott feszített a nézőtéren

maga a szibériai lágereket felügyelő és

csingilingi kitüntetések tucatjaival felékesített

fő-fő tábornok is.

 

 

 

Néha olyan kotyvalék éteket kaptak nagybátyámék

a hadifogolytáborban,

hogy hiába korgott örökké a gyomruk az éhségtől,

képtelenek voltak megenni.

Ilyenkor az volt a szokás,

hogy teli csajkájukkal odamentek a lágert övező

szögesdróthoz,

és az ehetetlen ételt belezúdították

a helyi lakosok lábosába,

akik – nagyszakállú apókák és pöttöm asszonyaik –

nyomorúságtól csontsoványan ott várakoztak kívül a kerítésen.

Számukra még ez a

rabokat tífusszal, vérhassal és tébécével tizedelő láger is

maga volt a paradicsom.

 

 

 

A szomszédban, egy fabordás házban Fülöpék laktak Alagon,

Matild meg Terus néni,

havonta változó lovagjaikkal

és számolatlan gyerekükkel.

A téglagyárban dolgoztak, mind tébécések voltak,

vért köptek, de azt mondták: téglapor.

Esténként

kiültek a ház előtti lócára,

bort kortyoltak és arról cseverésztek,

hogy a kutyák meg a lovak értik-e az emberi szót,

milyenek a hazajáró kísértetek,

színaranyból vannak-e az augusztusi hullócsillagok,

s a ruszkik valóban át akarják-e fúrni egy alagúttal a földgolyót Amerikáig,

meg hogy élnek-e emberek a holdban.

 

 

 

Amikor államosították

Presenszky bácsi kocsmáját,

a kétségbeesett öreg elhatározta,

nem hagy az államra

egyetlen korty szilvapálinkát sem.

Tudta, hogy figyelik, ezért

kannákban hazacsempészni sem merte az italt,

felfedezhették volna házkutatáskor.

Néhány nap alatt megivott vagy tizenhat litert,

és ettől fogva rezgett a feje,

motyogva vonszolta magát és

görbebotra támaszkodva bicegett,

pedig korábban

igazi dalia volt.

 

 

 

Ha nagybátyáim összetalálkoztak nálunk,

előbb utóbb terítékre kerültek a

börtönélmények.

Úgy emlegették a Margit-körúti vamzereket és foglárokat,

mint közös ismerősöket.

Elmesélték,

hogyan vallatták őket kancsukával,

jeges vízzel, köröm alá vert szögekkel,

és hogyan húzták kurtavasra azt, aki

nem tört meg és minden légből kapott vádat tagadni merészelt.

Meg hogy a cellában,

ha valakinek akadt egy szál cigarettája,

hogyan szívták azt végig hatan-heten.

Mindenkinek jutott egy-egy slukk.

 

 

 

Amikor nagynénémék

először vittek el Pesten az Állatkertbe,

engem nem az oroszlán, a zsiráf meg az elefánt érdekelt,

hanem a farkas.

Odahaza Beregszászban rémtörténetek keringtek

a beste ragadozókról,

és téli éjszakákon, a Nagyhegy felől

hallani lehetett vérszomjas vonításukat.

Kiábrándító volt látnom

a szőrehulló, nyomorult állatokat,

melyek reszketve lapultak a ketrec zugában,

és apróbbak meg girhesebbek voltak némelyik alagi házőrzőnél is.

Nehéz volt elképzelnem, hogyan falhatták fel odahaza

a szomszéd falu veresszakállú pópáját, aki részegen elaludt a hóban.

 

 

 

Az öreg belvárosi utca

tizenkilencedik század levegőjét árasztó udvaraiban

reszketeg öregek éltek

a porolóállványok, rozoga kézikocsik és

téglakupacok között.

Pipázgattak a lócán, hagymát meg krumplit karikáztak,

ápolgatták a piros muskátli-ágyásokat,

évődtek a doromboló macskákkal,

vagy húnyt szemmel napoztak a görbe ecetfák alatt.

Igazi, szabad remeteként tengődtek,

mint akiket itt felejtett az idő,

és akiknek már csak a Teremtővel van elszámolnivalójuk.

Nem emlékszem, hogy akár egyszer is

kikukkantottak volna az utcára.

 

 

 

Azt olvastam valahol, hogy a cipszerek, vagyis a szepességi szászok

„az anyagiakat illetően roppant aggályosak”,

magyarán szólva, fukarok.

Erről eszembe jutott Márta nagynéném,

aki a férjének, szegény Tédi bácsinak, aki katonatiszt volt korábban

és akit papucs-lovagnak csúfoltak a háta mögött,

ebéd után kiszámolt kilenc kávé-szemet,

amit a bécsi rokonok küldtek, mert a boltban nem lehetett kapni,

abból főzött pohárka kávét magának Tédi bá.

És bár láncdohányos volt szegény, cigarettát sem vásárolhatott,

maga töltötte dohányos dózniból a selyempapír-hüvelyeket.

Egyszer Márta néni adakozó kedvében kinyitotta a szekrényt,

a polcokon ott sorakozott vagy negyven táblacsokoládé, egyet kivett és azt mondta,

osszátok el.

 

 

 

Éjszaka Pesten nem volt tanácsos kimenni az utcára,

mert ott garázdálkodtak

a vetkőztetők.

A jól öltözött hölgyektől és uraktól

elvették cipőjüket, zakójukat és

prémgalléros felöltőjüket.

Különösen a drága panofix-bundákra meg

a bőrkabátokra utaztak.

Egyszer Emil bácsi becsöngetett hozzánk éjfél után,

pedig csak nemrég indult haza.

Ott állt szegény az ajtóban

dideregve,

se cipője, se kabátja, se bőrkucsmája.

Pedig vacogtató december volt.

 

 

 

Tilos volt felmennünk a padlásra,

ahol a szárítókötelek közt

koszos galambok tenyésztek.

Feljártunk mégis, mert az öreg házmester néha

nyitva hagyta a feljáró ajtaját.

Kimásztunk a lecsapható ablakon át a háztetőre

és a kémény tövéből

elnéztük a Budai hegyeket

meg a kanyargó Dunát.

Egyszer barátom megbillent és csúszni kezdett lefelé a

cseréptetőn.

Szerencsére nem zuhant le az udvarra,

ahol halálra zúzta volna magát,

mert fennakadt a hófogón.

 

 

 

Házunkban lakott

a második emeleten

Józsi, a rendőrtiszt és barátja

a kocsmai csapos.

A hátuk mögött kinevették őket:

házaspár, csak épp azt nem lehet tudni,

ki a férj, ki a feleség,

mert amikor rendőr Józsi hazajött a munkából,

levetette egyenruháját,

rózsaszín pongyolába bújt, babos kendőt kötött a fejére

és így állt ki a körfolyosóra szőnyeget porolni,

míg csapos barátja

csipkés kombinében

vacsorát kotyvasztott a konyhán.

 

 

 

Bemásztunk egyszer barátommal

a csupa-rom Budai Várba,

melyet lécpalánkokkal kerítettek körbe.

Nem őrizte senki, csak kóbor macskák meg örökké

szerelmi lázban burukkoló galambok tenyésztek

a lebombázott falak között.

Óraszám kalandoztunk fel-alá

a félbemaradt lépcsősorokon, a korlátja-veszített gyilokjárón.

És a beomlott tetejű szobákban,

ahol egykor a tán Mátyás király élt,

cifra udvarnépével,

a toronyból trombitások jelezték a múló időt.

Most bezzeg csak tégla- meg malterpor borította

a padlón kallódó papírfecniket.

 

 

 Apám és két testvére,

Pubi bácsi meg Márta néni,

ahelyett, hogy örültek volna,

sikerült túlélniük a háborút,

aztán a hadifogságot, a börtönt meg a

kitelepítést,

egy hosszú életen át

azon huzakodott,

azon marakodott,

ki sinkófálta el,

ki törte össze,

ki adta zaciba

nagyanyám kedvenc

kék vázáját.

 

 

 

Négy éves volt apám, amikor a családunkat

kiutasították az újszülött Csehszlovákiából,

mert nagyapám nem akart reszlovakizálni,

vagyis magát szlováknak vallani – nem is volt rá oka,

és felesküdni sem volt hajlandó

az új államalakulatra.

Egy vagonba pakolták be minden holmijukat

és átgördítették őket az új határon Bánrévére.

Itt éltek két évig a szellős vagonban.

Télen egy vaskályhával fűtöttek,

és apámat beiratták a helyi iskolába,

bár még nem volt tanköteles,

hogy legalább délelőtt lehessen

fűtött teremben.

 

 

 

Cipszer nagyapám Miskolcról járt dolgozni

Lillafüredre, amikor a Palotaszálló épült.

Néha magával vitte tízéves apámat,

aki nem unatkozott,

mert mindig hozzácsapódott egy furfangos mesterlegény,

Vásárhelyi István.

Együtt rótták az erdőt késő alkonyatig.

Nagyapámnak feltűnt az eszes legény

és kitaníttatta.

Zoológus lett belőle,

könyveket adott ki az emlősök, a hüllők meg a kétéltűek

hasznáról és káráról.

Ő írta le először a Garadna völgyében tenyésző

pirospöttyös szalamandrát.

 

 

 

Mindenki le akart beszélni a családban arról,

hogy festő legyek meg költő.

Éhen fogsz halni.

Kell fiacskám, valami biztos egzisztencia,

aztán hét végén pingálhatsz-verselhetsz, azt csinálsz, ami tetszik.

Azon is fennakadtak,

hogy mufurc vagyok, kivonom magam a társaságból

és amikor vidám vendégsereg gyűlik össze nálunk,

elvonulok a másik szobába olvasni.

Egyszer elpanaszolták beregszászi illetőségű tanár-ismerősünknek,

Abád Jóska bácsinak: különc kuka vagyok,

mire ő jó hangosan, hogy én is meghalljam a másik szobában, azt válaszolta:

nagyon helyes, én már sokszáz gyereket tanítottam és megfigyeltem,

csak a kukák viszik valamire.

 

 

 

Kitüntetéssel végzett a Ludovikán

Márta-nagynéném férje, Tédi bácsi.

Hamar vezérkari őrnaggyá léptették elő

a daliás katonát,

de amikor a faji törvényeket megszavazták a parlamentben,

nem tudta magát igazolni.

A hadseregből ugyan nem zárták  ki, de lefokozták,

elvették büszke csillagait.

A Rákosi-rendszerben aztán

elkobozták a lakását, mindenét.

Kitelepítették Gyöngyöspatára,

ahol évekig útkaparóként dolgozott,

mert horthysta katonatiszt volt korábban,

osztályellenség.

 

 

 

A háború végnapjaiban

Apatinból menekültek Budapestre Braunék.

Hajózási részvénytársaságuk volt, amit a szerbek

elkoboztak.

Marci bácsi tintanyaló volt éhbérért valami hivatalban.

Otthon németül beszéltek,

csak a folyosón meg az utcán magyarul.

Volt egy Mednyánszky-festményük,

az éjszakai Tisza holdfénynél.

Gyakran megcsodáltam.

Aztán a forradalom bukásakor

felgöngyölték és magukkal vitték

Németországba.

Csak az üres keret ásított a falon.

 

 

 

Tíz- meg húszfilléresekkel

snurroztunk a Szabadság téren,

ami tilos szerencsejáték volt,

öntudatos úttörőkhöz méltatlan

burzsoá csökevény.

Egy porba rajzolt vonalra kellett négy méterről dobálni a pénzt

és az győzött, akié közelebb esett a csíkhoz.

Az ügyesebbek

nyerhettek akár egy fagylaltravalót is.

Egyszer a rendőrök játék közben bekerítettek minket,

összeszedték a földről

a szerte-gurult rézfilléreket.

A hadnagy összeszámolta:

három forint húsz.

 

 

 

Amikor nagyanyám

másfél év hivatali huzavonával a háta mögött

utánunk jöhetett Pestre Beregszászból,

két hétig mást sem evett, csak fehér kenyeret,

mert odahaza, a Vérke partján csak tégla-alakú

fekete kenyeret árultak a boltban,

ami vizes volt és néha madzagdarabokat, papírfecniket

meg  szögeket lehetett benne találni.

Az emberek csak kényszerűségből ették,

egy-egy háznál sütöttek ugyan régimódi házikenyeret.

Mivel viszont az ehetetlen bolti kenyér szinte ingyen volt,

az emberek disznót hizlaltak vele.

A hatóságok ugyan tiltották, és egy ember csak egy veknit vehetett a boltban,

ezért aztán kenyérért állt sorba az egész család.

 

 

 

Nagyanyám halála után került elő limlomos-fiókjából

a soproni fényképalbum.

Valamikor a XIX. század végén készülhetett.

Felmenőim,

régvolt rokonaim bámultak rám a megsárgult fotográfiákról,

Kackiás bajszú öregek, oldalukon cifra karddal,

merengő leányok és báliruhás szépasszonyok, csipke-főkötős anyókák.

Mintha egy népszínmű bolondos figurái elevenültek volna körém,

még a bárgyú sramlizenét is hallottam a háttérből.

A képek alatt néhány város- és képíró-műhely neve.

Zsolna, Salzburg, Kőszeg, Pozsony.

Dunsky-fivérek, Grünbaum, Ferdinand Dürr.

Találgattam, ki kicsoda,

de már senki sem tudta megmondani.

 

 

 

Bár tiltották az iskolában,

hittanórára jártunk csütörtök esténként

a Szent István Bazilika sekrestyéjébe.

Nem sokáig,

mert papunk, a veresképű Tiszi,

aki sízni járt a hegyekbe és gyakran síbakancsban toppant be órát tartani,

minden alkalommal dührohamot kapott,

és azt ordította: adta kölykei, mind az ördöggel cimborál!

Főképp Lohrbererre sandított ferde szemmel,

filozófusnak csúfolta, mert

fel merészelt tenni egy-egy kényes kérdést

a szentlélekről meg a test feltámadásáról.

Végül fütyültünk a bőszült a Tiszire,

a játszótéren fociztunk végig lámpafénynél minden hittanórát.

 

 

 

Alig emlékszem cipszer nagyapámra,

aki hibásan beszélt magyarul

és akit a családban mindenki csak Artúr papának hívott.

Állítólag könnyen felbőszülő hegyi medve volt,

káromkodott és tört-zúzott dühében.

Néha viszont elábrándozva idézte

késmárki meg selmecbányai kópé diákkorát.

Úgy emlegette a tátrai legendárium hegyi manóit és tündéreit,

mint személyes ismerősöket.

Mesélt Cipriánról is, a poprádi Vörös Kolostor tudós szerzeteséről,

aki szárnyakat eszkábált magának lécekből meg sastollakból és

a szélben szárnyon szállva vitte a maga-kotyvasztotta patikaszert

a hegyi falvak betegeinek,

ha szólította a havasi kürt.

 

 

 

Nagyszüleim öreg barátja,

Ébner Jenő bácsi mesélte,

hogy besztercebányai házukat,

melyet ősei a hírhedt Fuggerektől vásároltak

és ahol ő nevelkedett,

a szlovákok múzeummá alakították.

Egyszer egy turistacsoporttal

elment a bányavárosba,

és meglátogatta a házat, ahol két koronát kellett fizetnie,

hogy beléphessen a kapun, ahol gyerekkorában ki-be járt.

Az emeleti nagyszobában az idegenvezető

a helyi munkásmozgalom hősi küzdelmeit ecsetelte, persze szlovákul,

Jenő bácsi pedig, aki négy-öt nyelven beszélt,

csak néhány árva szót értett az előadásból.

 

 

 

A Bálvány utcai ház udvarán,

ahol egy korsós lány szobra állt a motorbiciklik és

kézikocsik között,

egymást váltották a város kuncsorgói.

Tejföl-árus asszonyok virágos főkötőben,

köszörűsök, rikoltozó kőporos svábok.

Jöttek az énekes koldusok is meg az ószeresek,

akik használt cipőt, tollat, bútort és

mindenféle ringy-rongy ruhát összevásároltak.

Végül a verklisek,

a házaló nép arisztokratái,

akik ódon dallamokat játszottak

négy keréken gördülő,

pálmafákkal telepingált hangszerükön.

 

 

 

A Szabadság térre jártunk focizni

kisebb-nagyobb suhancok,

ahol akkor, a régi Tőzsedepalota épületében

a Lenin Intézet működött,

később a Magyar Televízió.

Egyszer, játék közben

bekerítettek bennünket a hírhedt Almási tériek,

akiknél jobban csak a görög suhancok galerijétől rettegtek városszerte.

A sötét arcú, tetovált kompánia

a nagyra nőtt Szalai Ferit kereste

valami báli incidens miatt,

de végül nem találták, épp nem jött le focizni.

Így is elcsattant néhány bősz pofon.

Szerencsére a bokszerek meg a bicskák nem kerültek elő.

 

 

 

Öregember volt hozzánk képest

Botláb Guszti,

aki beállt néha közénk a futballcsapatba

a Szent István parkban.

Lehetett negyven-ötven éves.

Beszélni nem tudott, csak makogni: sutyuru-mutyuru.

Valami habdák bakancsot hordott örökké,

amiben nem volt fűző.

Focizni nem tudott, kalimpált, ugrabugrált összevissza.

Ha valakit felrúgott, makogva fejet hajtott előtte penitenciául.

Állítólag egyetemre járt valaha,

aztán lágerbe hurcolták a németek, ott lett kuka.

Hittük is, nem is.

Csuklójára mindenféle számok voltak tetoválva.

 

 

 

Magába roskadt óriás volt

özvegy Buchsbaum Lajosné, közkeletű nevén Buksi néni.

Örökké görbebotjára támaszkodva járt.

Felnevelt öt gyereket, de ahogy tűnődve mondogatta:

egyikük sem jött haza a lágerből.

Magányosan élt a zsúfolt szobában –

korábban övé volt az egész négyemeletes belvárosi bérház.

A falait ellepték Scheiber Hugó festményei,

aki valaha gavallérja volt.

Úgy nevezte: az én bolond futuristám.

A képeken artistalányok szökelltek a trapézon,

kígyóemberek, medveidomárok,

és míg három éhenkórász muzsikus dobolt, hegedült, trombitált,

kese cirkuszlovak futottak körbe-körbe.

 

 

 

A futballmeccsek közönsége,

az ezerfejű cézár

elismerte, de nemigen szerette Puskás Öcsit.

Kocsist szerették, a Kockát,

Budait, a Púpost,

meg a rongylábú balszélsőt,

Czibort,

akik mindhárman fradisták voltak korábban.

Öcsi úgy viselkedett a pályán,

mint egy jutasi őrmester,

örökké korholta és dirigálta a társait,

és amikor valaki odaordított neki valami cifrát a nézőtérről,

Öcsi unottan hátat fordított neki, lehajolt,

letolta a nadrágját és pucér fenekét paskolta a kiáltozó felé.

 

 

 

Gombfocizni

Komjáthyékhoz jártam.

A Kiss József utcában laktak, a Nyugatinál.

Sokat marakodtunk Gáborkával,

örök ellenfelemmel,

aki fényképes gombokkal játszott,

én a reszelt-ragasztottakra esküdtem.

Veszekednünk csak halkan volt szabad,

mert a szomszéd szobában nappal aludt

a családfő.

Éjjeliőrként dolgozott egy angyalföldi gyárban.

Csak később tudtam meg, hogy ő

rangrejtett poéta,

akit Aladár fiamként emlegetett valaha Babits Mihály.

 

 

 

Nyüzge legény volt, az alagi postán

levélkézbesítő.

Nyári szünetben én is ott dolgoztam,

mint távirat-kihordó diák.

Az öreg nénikék is postás bácsinak szólítottak.

Egyszer, nyugdíjfizetés napján

Tóth Misa – táskájában temérdek pénzzel

leitta magát és

kiment a lóversenyre.

Eljátszotta a fél falu nyugdíját.

Hetekig bujdosott utána,

végül a rendőrök találtak rá a fóti erdőben,

ott tengődött egy lombkunyhóban szedren meg gombán.

Négy évet kapott.

 

 

 

Két hosszú ház állt az alagi birtok oldalában

és amikor államosították a tizenöt hold földet,

az egyik épületbe beköltöztettek egy tizenkét tagú tirpák családot,

Macsugáékat.

Mindnek lángveres haja volt.

Egész nap tengtek-lengtek,

káromkodtak és denaturált szeszt ittak.

Ellopták, ami a kezük ügyébe került,

a szárítókötélről a lepedőket, a földekről a termést.

Nagybátyám megpróbált a lelkükre beszélni,

hiába.

A vízfejű és hullarészeg családfő azt ordítozta,

hogy mi osztályidegenek vagyunk, akiknek hallgass a neve,

és jó lesz meghúznunk magunkat, mert nyakunkba szabadítja az ávót.

 

 

 

Garamvölgyi Jóska bácsi,

alagi szomszédunk

fekete heréltje, Konyi

egyik napról a másikra kilehelte a lelkét.

Pedig még lovagolni is lehetett rajta,

csak egyszer bokrosodott meg, elkezdett rúgkapálni

és ledobott a hátáról.

Nagyot nyekkentem a porban, vérzett a tenyerem

és néhány szúrós királydinnye-tövis megkarcolta a hátam,

de nagyobb bajom nem esett.

Most ott feküdt szegény Konyi kiterítve az udvaron,

és néztem, ahogy egy holdsarló-alakú késsel

Jóska bácsi lefejti és kifeszíti egy deszkarámára

fényes, fekete bőrét.

 

 

 

Számolatlan tyúkja volt Alagon nagybátyámnak.

Estefelé bezárta őket a rácsos ketrecbe,

reggel meg kieresztette mindet a kertbe kapirgálni.

Így is megesett, hogy éjszaka elvitt egyet-egyet a furfangos róka,

kijátszva a kutyák éberségét –

a hullott tollak meg a vérnyomok árulták el a merényletet.

Amúgy a szeleburdi tyúkok bejárták a húszholdas birtokot,

ahol a konyhakert meg a gyümölcsös mellett

szőlőparcellák oldalában egy maradék erdő árválkodott.

Kedvenc hétvégi feladatunk volt, gyerekeknek

megkeresni a tojásokat, mert a leleményes tyúkok összevissza tojtak.

Be kellett másznunk a ribizlibokrok-közé, a szénaboglyák alá és

szét kellet szednünk a farakásokat –

néha harminc-negyven tojás is volt egy-egy titkos fészekben.

 

 

 

Valaki kitalálta

nem sokkal a diadalmas londoni 6:3 után,

hogy a klerikális reakció elleni harc jegyében

tilos karácsonyfát árulni.

Ekkor alagi nagybátyám

leleményesen összegyűjtött mindenféle fenyőgallyat a kertjéből

és egy-egy hosszabb ágba

beleerősítette oldalt a tűleveles gallyakat.

Szép kis fák születtek így a keze alatt,

beléjük sem  köthettek a hatóságnak,

mert nem vágott ki senki egyetlen árva fenyőt sem,

csak az volt  különös,

hogy egyazon karácsonyfán

ezüst-, boróka-, meg lucfenyő ágak is ékeskedtek.

 

 

 

Alagon, egyik este

ahogy kinéztünk az ablakon,

láttuk, hogy Fótról Újpest felé

kivilágított kocsisor halad.

Valakit keresnek, mondta nagybátyám,

aki hallotta a rádióban,

hogy egy politikai fogoly megszökött

a váci fegyházból.

Nekem eszembe jutott a csíkos ruhás férfi,

akit délben láttam az utcasarki kútnál.

Fel is tűnt, hogy nem láttam még soha ezt az

apró emberkét,

aki örökké körbesandít

és nyugtalanul kortyolja tenyeréből a jéghideg vizet.

 

 

 

Táviratkihordó

postáslegényként

több borravalót kaptam Alagon, mint amennyi a fizetésem volt.

Főképp a szombatokat szerettem,

amikor a hejehuja lakodalmakat tartották,

mert ilyenkor

főként már késő este,

amikor egekig szökött a cigányzenés hangulat

és ott lakomázott az asztalnál a pohos pap is, meg a rókaképű párttitkár,

egy-egy dísztáviratért

még zöldhasút, vagyis tíz forintot is fizetett a háziúr,

aki hétköznap

legfeljebb csak

ötven fillért pottyantott a tenyerembe.

 

 

 

Egy világvégi vályogházban élt Alagon

az örökké mosolygó Szöcske anyó,

ahol a királydinnyés akácligetet

kakatoló fácánok meg kajlafülű vadnyulak bújják.

Mindenki szerette a konyhakertjében tüsténkedő

nénikét,

aki idegenből jött, senki se tudta, honnan.

Csak jóval később, már a halála után derült ki,

hogy évekig rejtegette férjét a porszagú padláson

az ávó elől,

és ott is temette el

egy földdel teli faládába,

melyet viaszosvászonnal jól körülbugyolált,

ne érződjék a bomló tetem bűze.

 

 

 

Minden pesti háztömbnek

megvolt a maga törvényen kívüli lovagja, a bolond.

Füttyös Gyuri,

aki összecsavart újság-köteggel rótta az utcákat,

és vidáman fütyörészve megpaskolta a kamaszlányok fenekét.

A hajdani őrvezető, aki teleaggatta rongyos zakóját

mindenféle csilingelő érdemrenddel,

tányérsapkát viselt és tábornok úrnak szólíttatta magát.

Vigyázz, pihenj – rikoltozta a házak előtt sorakozó szemeteskukáknak.

A legszánalmasabb

az öreg és csontsovány balerina volt,

aki csipkés blúzban és lyukas balettcipőben figurázott

a röhögő bámészok gyűrűjében,

végül filléreket gyűjtött a rozsdás pléhtányérba.

 

 

 

Becsöngettek néha

a népnevelők,

szerencsétlen, megfélemlített tanítók meg hivatalnokok.

Körülnéztek a lakásunkban,

látták a falon a feszületet,

amiből sejthették,hogy nem vagyunk a haladás hívei.

Leültek, és elpöntyögték betanult mondókájukat

a szebb jövőről,

melyet mindenki az unokáinak épít,

és melyben láthatóan maguk sem bíztak,

meg a békekölcsön jegyzésének fontosságáról.

Szót ejtettek arról is,

hogy harcolni kell a rémhírterjesztők meg a feketézők ellen,

azután mentek, ahogy jöttek..

 

 

 

Osztálytársam, Radics

örökké rongyos ruhában és lyukas cipőben járt.

Húsvét után nagy botrány kerekedett,

mert eltűnt Szabó Laci bugylibicskája a szünetben.

Bejött az igazgató és

mindenkit végigmotozott.

Végül Radics lyukas zoknijából került elő a bicska.

Igazgatói megrovást kapott, de csak a vállát vonogatta.

A Guszev utcai átjáróházban laktak, a földszinten.

Egyszer elvitt magukhoz,

értetlenül néztem körül a sötét lyukban,

ahol még ágyak se voltak, csak néhány kopott szék az asztal körül

És hol alusztok? kérdeztem, mire ő

nem válaszolt, csak lemutatott a földre.

 

 

 

Nagybátyám, Sanyi bá

kommunista lett a prágai Károly Egyetemen,

amiért apám holta napjáig úgy szólította:

te csavargó.

Harag azért nem volt, nagybátyám vigyorgott

és bridzsezni hívta apámat a borosjenői sváb házba,

amit Rákosiék utaltak ki neki, mivel üresen állt.

A korábbi gazdát kitelepítették Németországba.

Sanyi bá nagyobbik lányáról, szegény Juliról,

aki verseket írt és kémiát tanult az egyetemen,

kiderült, hogy skizofrén.

Egyszer napokra nyoma veszett,

és Sanyi bá ott találta meg az elátkozott sváb ház mestergerendájára

felakasztva.

 

 

 

Borosjenőn eljártunk néha gombászni

a Nagy-Kevély alatti erdőbe.

Nagyanyám volt a megfellebbezhetetlen szakértő.

Rókagombát meg vargányát szedtünk és

Márta-néném tojással tálalta fel vacsorára.

Egy alkalommal, mikor már én is értettem kicsit a gombákhoz,

kisétáltunk nagyanyámmal a Budai-hegyekbe, a Fenyőgyöngyéhez.

Találtunk is őzlábat, fenyőalja-tinorút és

egy zöldkalapú gyilkos-galócát,

mire nagyanyám felcsillanó szemmel mondta:

milyen gyönyörű galambgomba!

Én pedig arra gondoltam:

Borosjenőn csak a szentlélek mentett meg bennünket

a halálos gombamérgezéstől.

 

 

 

Kostyán apónak, a borosjenői festőnek

örökké füstölt a pipája.

Piros sálat, hófehér szakállat viselt.

Mindenki megsüvegelte.

Én elborzadva figyeltem, ahogy lila felhőket és

hupikék orgonabokrokat pingál –

ismertem már Gulácsy meg Rippl-Rónai képeit.

Szóvá is tettem, de nagybátyám,

akinél odahaza

bőgő szarvasbikás meg libapásztorlánykás képek lógtak a falon,

lehurrogott: tiszteletlen fráter vagyok,

Kostyán apó nagyon nagy művész,

és egyszer még büszke leszek rá,

hogy találkozhattam vele.

 

 

 

Legkedvesebb tanárom volt

a Szent István téri iskolában.

Minden idejét ránk áldozta,

eljárt velünk kirándulni meg focizni.

Egyszer elmesélte,

családjából csak egyszál maga jött haza a koncentrációs táborból,

Ha valamelyikünk hőzöngős kedvében volt,

kihívta a tanári asztalhoz és szkanderezésben legyőzte.

Csak később tudtam meg: költőként kezdte,

Weöres Sándor baráti köréhez tartozott

és azt írta neki egyik levelében, olyanok a legújabb versei,

mint a kelekótya szakácsné főztje,

aki minden alapanyag nélkül

csak fűszerekből és sütőporból próbál ételt kotyvasztani.

 

 

 

A cigány jósnő keresett legjobban

a Hold utcai piacon,

pedig nem árult semmit.

Ott gubbasztott háromlábú suszterszékén a hentespult oldalában

és egy vásott kalapból előhuzigált papírfecnikből

jövendőt mondott

kinek-kinek a szája íze szerint.

A lányoknak nyalka gavallért, az asszonyoknak börtönből vagy

hadifogságból szabaduló férjet,

és mindenki másnak ugyanazt:

néhány hét múlva jobblétre szenderül a postarabló,

a Szovjetunió összedől,

amerikai csapatok jönnek és

lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán.

 

 

 

Borosjenőn egyszer nyaraláskor

nagy robajra ébredtünk éjszaka.

Megrázkódott velünk a ház.

Földrengés, mondta nagybátyám és kiszaladt a kertbe.

Mindnyájan követtük,

és láttuk a holdvilágnál,

hogy a kert fái derékba törve hevernek a földön,

a kerítés kidőlt.

Csak nehezen értettük meg: nem földrengés pusztított,

hanem egy óriás szikla szakadt le a hegyről,

alágördült a kertre

és mindent letarolt, ami útját állta.

Szerencsére a törékeny házat és bennünket, alvókat

pár méterrel elkerült.

 

 

 

Kisgimnazistaként Adyért lelkesedtem,

de nagynéném lehurrogott.

A költőt degenerált vérbajosnak gúnyolta.

Szerinte az igazi magyar úrigyerek

Herczeg Ferencet olvas, Erdős Renée-t meg Szabolcska Mihályt,

akiket nem sújt egyházi átok.

Ő ugyan, emlékezetem szerint, soha semmit nem olvasott,

cigányzenét hallgatott a rádióban,

és olvadozva emlegette,

hogy egy belvárosi zenés vendéglőben felkérte egyszer táncolni

Solti Kari, a nótaénekes.

Amikor Bartók-zenét hallgattam, vigyorgott és azt mondta:

olyan semmi-zenebona ez, mint amikor a macska fájdalmasan felnyávog,

mert ráléptek a farkára.

 

 

 

Történész-nagybátyámat, Benda Kálmán bácsit

családi predikátuma, a marczinfalvai után

mindenki csak Marcinak szólította.

Előbb egyetemi tanár volt, aztán Rákosiék alatt könyvügynök.

Ő mentette meg egy kézikocsival

a Ráday Levéltár anyagát, amikor a klerikalizmus elleni harc jegyében

fel akarták számolni.

Évről évre együtt nyaraltunk Alagon,

ő volt Winnettou,

Csúzlit meg íjat csinált nekünk, de lelkünkre kötötte,

nem törhetjük el a tyúkok fenekében a holnapi tojást.

Szőrén ülte meg a lovat, és ő tudott a leghangosabban huhogni meg hahózni,

ahogy az egy igazi indián törzsfőnöktől

el is várható.

 

 

 

Cigánynak hívták

nagybátyám örökké szerelemittas szamárcsődörét.

Kétkerekű kordéba fogva vitte Alagról az újpesti piacra

a krumplit meg a görögdinnyét.

Ha szembetalálkozott egy formás fuvaros-kancával,

megmakacsolta magát és szerelmeskedni akart.

Egyszer még az árokba is belefordította nászi kedvében

a görögdinnyével megrakott kordét.

Volt nagybátyámnak két lova, Pompás és Remény.

Cigány őket is addig kerülgette, addig abajgatta,

míg a megalázó szamár-ló nász elleni tiltakozásul

egyikük felrúgta szegény fülest.

Belehemperedett a sárba és vérző seb tátongott a pofáján,

de továbbra sem hagyott nyugtot a méltatlankodva nyihogó kese-szépségeknek.

 

 

 

A vasárnapi misén Alagon

a veres pap

gyakran belesült a szentbeszédbe.

Feszengés támadt a templomban,

súgás-búgás.

Volt, aki azt állította, szegény tisztelendőnek

az ávósok leverték gumibottal a fél veséjét

és ürülékkel teli vödörrel öntözték a kopasz koponyáját.

Mások szerint sokat iszik, nem is másnapos, mindig aznapos.

Amikor egyszer belesült a beszédbe, hosszú szünet után arról kezdett motyogni,

hogy vásott kölykök megint becsúzlizták az ablakát, ami skan-dal-lum.

Hamar felfortyanó nagybátyám azt mondta,

más pap kéne, nem ez a hebegő-habogó,

de nagyanyám lehurrogta: nem a pap számít, fiacskám, hanem a hit.

 

 

 

Az öreg fogorvos lánya volt

Csiszér Kati,

aki időnként kiment a faluszéli töltésoldalba,

ahol az autók jártak meg a lovaskocsik.

Hentergett a fűben,

kitárta dús mellét és piros bugyiját mutogatta,

ha arra tévedt valaki.

Azt mondták róla, nimfomániás.

Időnként napokra eltűnt,

aztán hazatoppant csapzottan és karikás szemekkel.

Ki kellett kapartatni nagy titokban a fogatlan bábával –

állítólag szült volna már egy szekérderékra való gyereket,

bár az angyalcsinálást tiltotta Ratkó Anna,

a szövőnőből lett miniszterasszony.

 

 

 

A zsúfolt testek meg a küblik bűze miatt

nyitott ajtókkal száguldott a hadifogolyvonat

1944 őszén Moldávián át Oroszország felé.

Nagybátyám, három társával elhatározta, hogy megszökik.

Éjszaka, amikor a szuronyos őrök elszunyókáltak,

kiugrottak a vonatból.

Balszerencséjükre egyik társuk nekiugrott a sötétben egy villanyoszlopnak és

súlyosan megsebesült.

Ágakból eszkábált hordágyon cipelték tovább egy darabig,

ám mivel agonizálni kezdett, orvosra volt szükség.

A következő városban aztán egy moldáv orvos el is látta a sebesültet,

ám a három gyanús alakot

visszaadták a hatóságnak és a következő hadifogolyvonat csak elvitte őket

Szibériába.

 

 

 

A hadifogságban

nagybátyám kitanult mindenféle mesterséget.

Amikor az oroszok megkérdezték a sorba állított foglyoktól,

van-e közöttük gáz- és vízszerelő, asztalos vagy kályhás,

ő is kilépett a sorból, mert a szakemberek két-három napig jobb ellátást kaptak,

és a jelentkezők között mindig akadt egy igazi mestrember.

Csak egyszer estek kelepcébe,

amikor hárman jelentkeztek kályhásnak,

és kiderült, valójában egyikük sem ért hozzá,

mind azt hitte, a másik a valódi.

Végül csak megoldották, figyelmesen szétszedték a füstöt okádó orosz kemencét

és észrevették, hogy a korom eldugította.

Kitisztították, összerakták agyaggal jól megtapasztva,

az igazi kályhások se csinálhatták volna különbül.

 

 

 

Elektromérnök keresztapám

hét évig Indiában dolgozott, valami angol cégnél.

Szívesen mesélt az ottani csodavilágról,

a tűzön járó fakírokról, a kígyóbűvölőkről,

a kertje gyümölcsfáit rendre letaroló bundermajmokról, meg a

titokzatos romvárosokat rejtő dzsungelről, melyet

úgy mondott: dzsangl.

Volt egy hindu inasa,

a brahminok, vagyis a bölcsek kasztjából való kétbalkezes legény,

keresztapám szerint nem volt persze bölcs, hanem olyan buta,

akár az országút köve.

Mindent összezagyvált, csak arra ügyelt,

nehogy gazdája árnyéka keresztezze a földön az övét,

mert az méltatlan lett volna egy beavatott brahminhoz.

 

 

 

Sztálin születésnapjára

utat kellett építeniük a hadifogolytábor lakóinak.

Hiába próbálta meg nagybátyám kézzel-lábbal elmagyarázni

az orosz tiszteknek, hogy meg kellene várni a tavaszt,

amíg a fagyott talaj felenged, hisz jégre nem lehet használható utat készíteni.

Parancs az parancs, nagy dérrel-durral nekifogtak a munkálatoknak,

volt dupla porció ebéd meg vacsora,

és gőzerővel készült az út,

bár a magyar rabok mind tudták, nem lesz semmi az egészből.

Az orosz fogdmegeket csak az érdekelte, hogy a generalisszimusz,

a népek bölcs tanítója születésnapjára elkészüljön a munka és

nagy csinnadrattával felavathassák,

arra viszont, hogy hóolvadáskor majd szétesik az egész,

fütyült a géppisztolyos kompánia.

 

 

 

Egy hosszú házban lakott a falu szélén

Barna Énok bácsi,

a varkocsos öreg.

Nehezen mozgott, én hoztam neki a népboltból

tejet meg kenyeret.

Cserébe megengedte, hogy a pincéjében

meg a padlásán búvárkodjam.

A nyirkos pincében ugyan nem akadt semmi, csak elvásott ászokfák,

néhány kövér patkány és meztelencsiga.

Ám a padláson, a szerteszórt tojáshéjak mellett, amit a nyestek hagytak hátra,

kincseket lehetett találni.

Ott bányásztam ki a porréteg alól

a kakasos bokályt meg a

sárgaréz báránycsengőt.

 

 

 

Felmásztunk egyszer unokaöcsémmel,

a mackó-mozgású Danival,

akinek Gyula volt a becsületes neve,

Alagon a víztoronyba,

melyet évtizedek óta nem használt senki.

A kiserdő közepén tornyosult – kövei málltak, deszkái korhadoztak.

Odafönt találtunk egy bűzlő madárfészket

csupasz porontyokkal.

Találgattuk, bagoly- vagy galambfiókák lehetne-e,

amikor hirtelen beszállt egy búbosbanka,

és lótetűvel megetette formátlan és pöcegödör-szagú fiókáit.

Azóta tudom, miért mondják büdösbankának

a szépséges, ám egyre jobban fogyatkozó

bóbitás madarat.

 

 

 

Júliusban

amikor a Fót felé eső alagi határban

hasasodni kezdtek a görögdinnyék,

esténként kimentünk egy husánggal csőszködni.

Nagybátyám eszkábált valami tetőponyvát a szekérre,

ott szunyókáltunk a szalmán,

miközben ciripeltek a tücskök

és szerte a réten szólt a pitypalatty.

Nem kellett ébren maradjunk, mert ha közeledett valaki,

kutyánk felneszelt és ugatni kezdett,

mi meg már csak annyit láttunk,

hogy a holdfényben

távolodik

a felsült dinnyetolvajok szamaraskordéja.

 

 

 

Nagybátyám szőrmók kutyája, Mókus

egyszer megevett egy lavor marhacsontból főzött mosószappant és

napokig habzott a szája.

Máskor viszont hosszú időre nyoma veszett,

ám harapott és vérző sebekkel, rongyosra tépett fülekkel,

három lábon sántikálva előbb-utóbb megkerült.

Nagyanyám hüledezett:

elpusztul ez a szegény pára,

de nagybátyám csak megvonta a vállát és vigyorgott.

Szerinte ez a kaland

a kutyaélet velejárója,

és minden valamirevaló kannak meg kell küzdenie

a csöppet sem szende kutyaszépségek

kegyeiért.

 

 

 

Bár volt krumpliföldje nagybátyámnak Alagon,

amikor a téeszcsé Fót-felé eső végében befejezték a betakarítást,

kijártunk kosarakkal összeszedni a maradékot.

Idővel megtanultam, hogy a föld púpjait kell figyelni,

azok alól lehet kikaparni a rejtőzködő gumókat.

Nagybátyám azt mondta, amikor megkérdeztem,

miért nem elég az, ami odahaza terem:

krumpliból sosem elég,

hosszú a tél és nem csak a családnak, kell a cseperedő malacnak is.

Mély gödröt ásott az istálló oldalában,

kitapasztotta agyaggal és ott teleltette át a homokkal letakart krumplit,

úgy hívta, az orosz veremben,

mert hadifogsága során leste el a fortélyokat

a nagyszakállú muzsikoktól.

 

 

 

Az Erzsébet teret Engels térnek hívták,

ide jártunk futballozni.

A kopár grundot, ahol néhány orgonabokor nőtt meg egy-két öreg akác,

később parkosították.

Azt viszont senki se tudta,

hogy itt volt kétszáz évvel ezelőtt a város köztemetője.

Amikor a kertészek ásni kezdtek,

elő-előkerült a göröngyök alól

néhány lábszárcsont és vigyorgó koponya.

A környékbeliek persze arról sutyorogtak,

hogy az ávósok temették ide áldozataikat,

ami nem volt igaz.

A porladó ujjperceken meg az elsárgult csigolyákon

látni lehetett, hogy nagyon régiek.

 

 

 

Tavaly még egy nénike lakott a hegy alatti portán,

most feketén ásítanak az ablakok.

Mohosodik a háztető.

A pókhálós padláson nyestek hancúroznak,

verebek az ereszcsatornán.

Vendégül beröppen egy-egy feketerigó.

A falnak támasztott létrán, a szulák indái közt

naphosszat bodobácsok masíroznak.

Púpokat hány a pázsiton egy-egy vaksi vakond

és csigák ülik nyálkás nászukat a rozsdás favödörben.

Hiába telik tovább reklám-kacatokkal a trombitás postaláda,

az elvadult szőlőtőkéket,

a vizeshordót, meg a virágágy peremén kallódó félpár papucsot

csak egy vörös macska őrzi.

 

 

 

Felsorakoztattak bennünket az iskolaudvaron,

nem tudtuk, miért.

Ott volt mind a nyolc osztály.

Végül Bauerné, az igazgatóhelyettes

könnyeivel küszködve kimondta a varázsszót:

Meghalt Sztálin elvtárs!

Ekkor a hátsó sorban felrikkantott egy nyolcadikos, Mohai:

Adj Isten, egészségére!

Kitört a botrány,

a tanárok feszengtek, Bauerné rikácsolt: Skan-dal-lum!

Késődélutánig nyomozták,

ki volt az elvetemült kiabáló,

de mivel senki nem árulta el,

ötkor hazamehettünk.

 

 

 

Október huszonharmadikán délben

Mészáros Lajos bácsi

levitte a szomszéd osztályt a Bajcsy Zsilinszky útra,

ahol a rádió felé meneteltek az angyalföldi tüntetők.

Mi is szerettünk volna lemenni,

de Helesfai nem vitt le bennünket,

azt mondta, nem tudni, mi kerekedik ebből az

utcai buzgalomból.

A forradalom után

Mészáros Lajos bácsi nem jött vissza az iskolába,

helyette egy nyugdíjas segédtanár tartotta meg a földrajzórákat.

Mindenféle munkásmozgalmi kitüntetés fityegett a zubbonyán,

félvak volt, Ubulnak csúfoltuk, és amikor a táblára körmölt,

papírgalacsinokkal csúzliztuk kugligolyó-fejét.

 

 

 

Vigyázz! Vigyázz! – kiabálta valaki

a Kohó és Gépipari Minisztérium

második emeleti ablakából,

de én csak későn kaptam észbe, bambán álltam a járdán.

Szerencsére az utolsó pillanatban

félrerántott valaki, így nem esett bajom,

mert a hivatal ablakaiból

elkezdték kihajigálni az utcára

a fehér gipszből tízezerszám futószalagon készült

és fényesre lakkozott

Lenin-, Sztálin- meg Rákosi-szobrokat,

amik nagyot durranva

millió szilánkká törtek

az aszfalton.

 

 

 

Kora délután

a Bródy Sándor utca felé áramlott a tömeg.

A Madách-téren az úttestet elborították az ablakokból kihajigált,

ripityára tört Sztálin- meg Rákosi-szobrok.

A teherautókon, melyek Angyalföld felől hozták a melósokat,

lyukas zászló lobogott.

Mentünk a rádióhoz,

ahol a harckocsik oldalában

riadt kiskatonák posztoltak,

és össze-összekacsintottak a rikoltozó tömeggel.

Hozz egy doboz cigarettát, öcsi – szólított meg egy géppisztolyos baka.

Adott két forintot, én meg a Kálvin-téri trafikhoz futottam,

de mire visszaértem a cigarettával, a kiskatonát nem találtam.

A rádió kapujánál lőttek.

 

 

 

Teleki Pál utcai házunk előtt

haladt a menetoszlop

október 25-én

a Parlament felé.

Lyukas zászlókkal, átvérzett kötésekkel

diákok, melósok, kiskatonák és

aranygombokkal ékes egyenruhában a füttyös kalauzlányok.

Mint valami vidám farsangi maszkabálon

táncolt, kacagott, rigmusokat skandált a tömeg:

Vesszen Gerő, a hídverő,

aki magyar velünk tart!

Nem gondolta senki,

hogy a fekete halálba menetel,

a háztetőkön felsorakozott géppuskák elé.

 

 

 

Az Arany János utcai ávósházban

a forradalmárok

csak két civilruhában rejtőzködő férfit találtak a pincében.

Papír nem volt náluk,

nem lehetett tudni, kicsodák.

A géppisztolyos kiskatonák

kiterelték őket az utcára,

ahol rögtön körülzsibongta őket a tömeg.

A megszeppent bakák

hiába parancsolták hátra a csődületet.

Mindenki köpködte,

ütötte-rúgta

a két feltartott kezű,

halálravált férfit.

 

 

 

Amikor a Nyugati-pályaudvar homlokzatáról

két markos férfi kalapáccsal

leverte a vörös csillagot,

szemközt, az Ilkovics előtt,

ahol József Attila is gyakran megfordult a barátaival,

a tömeg ujjongott.

Csak a híres színésznő, aki férje vállára hajtotta a fejét,

mondogatta hisztérikusan:

Nem bírom nézni!

A sokaság bezzeg bírta,

a diákok, a kalauzlányok, a szabadságos kiskatonák meg a

fekete uniformist viselő ipari tanulók nem voltak ilyen finnyásak:

indiántáncot roptak rikoltozva

a flaszteron ripityára tört vörös csillag körül.

 

 

 

Egy teherautóra csomózott vastag zsineggel

próbálták lerombolni a forradalmárok

a Szabadság-téri szovjet emlékművet,

de amikor felberregett a kocsi, a madzag mindig elszakadt.

Lánc kéne ide, mondta egy géppisztolyos öreg,

és mi ketten, barátommal, R. Gyurival, aki a házunkban lakott,

elszaladtunk a református imaházzal szemközti bekerített részre,

ahol a metró félbemaradt építkezése folyt korábban.

Itt valóban sikerült találtunk néhány hosszú és vastag láncot.

Ám ezeket is hiába kötözték a szoborra, másik végét meg a teherautóra,

nem sikerült az akció, a füstöt okádó kocsi fara felemelkedett és

hátsó kerekei a levegőben forogtak.

Végül még egy teherautót is befogtak, és ekkor – a tömeg diadalordítása közben –

végre darabjaira hullott a márvány emlékmű.

 

 

 

Nagyanyám számon tartott minden rokont,

így Tuzsonékat is, akik a forradalom alatt

nálunk töltöttek néhány napot a Teleki Pál utcában,

Rózsi néni és rövidlátó fia, Ádám.

Sárospatakról jöttek, ahol Benda-nagyapám diákoskodott.

Amikor megtudták, hogy író szeretnék lenni,

Rózsi néni rikácsolni kezdett: minden író gazember,

ő például ismerte Móricz Zsigmondot,

aki örökké fiatal lányokat hajkurászott, a vén disznó.

Ádám rám kacsintott közben és vigyorgott,

amúgy örökké

exponenciális egyenleteket oldott meg és latin memoritereket darált.

Néhány nap múlva nekivágtak az országhatárnak és

többé hírt sem hallottunk róluk.

 

 

 

November negyedikén,

Nagy Imre tragikus beszéde után,

ahogy hajnalodni kezdett,

kinéztem az ablakon.

Épp egy orosz harckocsi-oszlop

haladt házunk előtt az utcán,

és egy kiskatona

hirtelen rám fogta a gépfegyverét.

Anyám sikoltva félrerántott,

a kocsisor tovább haladt.

Nem dördült el a fegyver.

Mai napig nem felejtem

a malacképű kiskatona

halálravált tekintetét.

 

 

 

Télen csak az egyik szobát tudtuk fűteni,

spórolni kellett a tüzifával.

Esténként, ahogy lefeküdtünk,

anyám átment a hideg szobába

és cseh, német meg orosz szakszövegeket fordított.

Verte az öreg Remington-írógépet.

Egyik éjszaka

csöngettek.

A pizsamás házmester állt az ajtóban két gépfegyveres karhatalmistával,

akik betrappoltak sáros csizmájukban a szobába

és megnézték

miféle veszedelmes röplapot gépel anyám.

Bamba képpel, szótagolva silabizálták

az orvosi szakcikket.

 

 

 

Tizennégy évesen

pap szerettem volna lenni.

Csak egyvalami nem fért a fejembe,

a test feltámadása.

De hiába faggattam bárkit, válasz nem volt,

sőt lehurrogtak: ez dogma, nincs miről okoskodni,

benne van a Krédóban.

Láttam egy illusztrációt,

ahogy a testek

sorra bukkannak elő a rögök alól,

ami olyan volt nekem, mint a vámpírok bálja,

amiről egy másik könyvben

szintén láttam egy hátborzongató

fametszetet.

 

 

 

Egy Bálvány utcai üzletlakásban

tengődtek Gerendás Jancsiék.

A hajdani kirakatablakokra

mindenféle újság- meg csomagolópírt ragasztottak,

hogy ne lássanak be az utcáról a járókelők.

Jancsit tilos határátlépési kísérlett miatt

tizennégy évesen

becsukták a Fiatalkorúak Börtönébe.

Amikor pár hónap után visszajött az iskolába,

kacagva mesélte, hogy a börtönben kórust szervezett belőlük egy

muzikális fegyőr,

és ők április negyedikén

rabruhában énekeltek a többi kölyök-fogolynak

a szebb jövőről meg a szabadságról.

 

 

 

Amikor az a jelszó járta országszerte,

a forradalom bukása után:

MUK, vagyis márciusban újrakezdjük,

hívott bennünket Venezuelába,

anyám diákkori lovagja,

Sanyi bácsi.

Küldött néha száz dollárt,

meg színes képeslapokat,

melyeken félpucér, pókhasú indiánokat lehetett látni,

nem olyan daliákat, mint May Károly regényeiben.

Anyám nem tudott dönteni, menjünk-e vagy maradjunk,

végül rám hallgatott: én azon tűnődtem,

hogyan lehetnék magyar költő a pókhasú indiánok között,

így aztán nem vágtunk neki az Atlanti-óceánnak.

 

 

 

November negyedike után

az oroszok elfoglalták a józsefvárosi főposta épületét,

ami a forradalmárok egyik hadiszállása volt.

A foglyokat

összeterelték a közeli plébániatemplomba.

Barátomnak szerencséje volt,

mert az oroszok látták, hogy szinte gyerek még,

ráadásul gagyogott keveset oroszul,

ezért egy óvatlan pillanatban szélnek eresztették.

Ő mesélte el, hogy ott torlódott össze étlen-szomjan többszáz rab,

enni nem adtak nekik, csak néha eléjük löktek egy-egy vödör

kétes tisztaságú vizet,

és dolgukat végezni

a barokk főoltár mögé kellett járniuk.

 

 

 

1956 novemberében

két nagybátyám úgy döntött,

legjobb lesz a géppuskájuktól megszabadulni.

Elásták hát a borosjenői sváb ház

pincéjében.

Azt persze nem tudhatták,

készült-e árulkodó fénykép róluk a forradalom napjaiban,

és nem állítják-e elő őket a karhatalmisták.

A fegyvereket meg a teli tárakat

szakszerűen becsomagolták egy sátorponyvába.

Még odagurítottak egy boroshordót is, hogy eltüntessék a nyomokat.

Ma is ott rozsdásodhat a két géppisztoly

jó mélyre elásva

a pince agyagos földjében.

 

 

 

Minden héten legalább egyszer

elmentem a Nemzeti Galériába,

és megnéztem

kedvenc festményeimet.

Ferenczy Károly Madárdalát, a Hazatérő favágókat,

Rippl-Rónai Babits-portréját,

Nagy Balogh János pipacsos mezejét,

Csontváry Önarcképét meg a Taorminai színház romjait,

de legnagyobb kedvencem,

talán épp a festő beregszászi illetékessége miatt

Gulácsy Lajos volt, nagyanyám szerint szegről-végről rokonunk.

Az ő képei közül is legfőképp

a Margarétás bolond,

akinek óraszám el tudtam nézni titkokat rejtő tekintetét.

 

 

 

Ablakot mosni járt hozzánk Hegyi néni.

Létránk nem volt, ezért a felső ablakokhoz csak úgy fért hozzá,

hogy hokedliket rakott egymás tetejére.

Azokon egyensúlyozva

súrolta rongycafatokkal és összegyűrt újságpapírokkal az ablaktáblákat.

Nagyanyám hüledezett, ki ne essen az utcára a billegő alkotmányról,

és görcsösen szorongatta a szoknyáját, míg Hegyi néni csak kacagott.

Szegény

nem tudott tisztességesen ebédelni,

mert még fiatalasszony korában öngyilkos akart lenni és lúgot ivott.

A tüzes folyadék szétmarta a nyelőcsövét.

Egy lyuk tátongott a nyaka alján, abba egy tölcsért helyezett,

beleköpködte a megrágott ételt,

és azon át tuszkolta le a gyomrába egy hurkapálcikával.

 

 

 

A forradalom első évfordulóján

nagy ribillió támadt

a gimnáziumban,

mert a második dések

gyertyás megemlékezést tartottak tanítás után.

Kulcsra zárták a termet,

nehogy bárki is megtudja,

hogy  október hőseire emlékeznek,

Valaki mégis besúghatta őket,

mert az egész osztályt, mind a harminchárom fiút

kirúgták a gimnáziumból és

még arra is ügyeltek,

nehogy más középiskolában tovább tanulhassanak.

 

 

 

Házunkban lakott a negyediken a nagykamasz Totó,

akiről a felnőttek szerint

példát vehettünk volna, mert sosem csibészkedett.

Amíg mi fogócskáztunk a lépcsőházban vagy fociztunk az udvaron,

ő a nyitott ablaknál csellózott.

Amikor elköltözött a házból, én már az antikváriumban dolgoztam,

Totó kirakott a liftakna mellé egy nagy papírdobozt tele könyvvel

és odaírta egy cédulára: El lehet vinni.

Találtam három kötetet Gulyás Pál Írói Álnévlexikonából

és ezért kaptam a boltban kétezer forintot, ami több volt, mint a havi fizetésem.

Amikor pedig Szegedre kerültem a Tanárképző Főiskolára,

meghökkenten láttam, hogy a filharmonikusok karmestere nem más, mint Totó.

Ezt korábban azért sem tudhattam, mert közben szláv hangzású családnevét

magyarra cserélte.

 

 

 

November negyedike után éjszaka

becsöngettek egyszer karhatalmisták,

és amikor az öreg házmester,

a fapapucsban csoszogó

kopasz Ludnai bácsi

kaput nyitott nekik,

pisztolyt szögeztek az oldalának

és megparancsolták,

járja végig a pincelabirintust.

Kinyittatták vele

a légópince vasalt ajtaját,

de még a fáskamrákat is,

ahol a szénkupacok, rozoga bútorok és törött szánkók közt

bujkáló ellenforradalmárok után szimatoltak.

 

 

 

R. Pityu, az orvostanhallgató, aki a házunkban lakott,

beállt a forradalom alatt nemzetőrnek.

Géppisztollyal rótta az utcákat, bár nekünk elmondta,

életében nem lőtt még vele.

November negyedike után attól tartott a családja,

hogy elhurcolják,

ahogy a legtöbb fegyveres forradalmárt

és valami koholt perben évekre lecsukják,

tán ki is végzik.

Édesapja, a neves ügyvéd ekkor megszervezte, hogy jó pénzért

egy mozdony szénkupaca mögé rejtve

kiszöktessék Ausztriába,

ahonnan Svájcba vezetett az útja

és ott fejezte be az orvosi egyetemet.

 

 

 

Osztálytársam, B. Laci mesélte,

hogy a forradalom végnapjaiban

együtt harcolt apjával a Ferencvárosban.

Az oroszok elől bemenekültek egy pincébe,

amikor a háztömböt körülkerítették,

de neki sikerült kereket oldania

a pincelabirintus egyik apró

szellőzőablakán át, melyen a termetes férfiak sehogy sem tudták

átpréselni magukat.

Apjáról nem hallott soha többé.

Csak annyit sikerült megtudnia,

hogy a foglyul ejtett forradalmárokat,

már azt a keveset, aki életben maradt közülük,

elhurcolták Sztrijbe, a Szovjetunió hírhedt börtön- és kaszárnyavárosába.

 

 

 

Hegedűórára a Benczúr utcába jártam,

a Postás Zeneiskolába.

Tanárnőm, Komorné,

idős bécsi asszony, aki

Pestre jött férjhez egy mérnökhöz, még az ántivilágban,

sosem tanult meg tisztességesen magyarul:

nem smírol – harsogta -, pa-pa-pa-pamm, weiter!

Egyszer, a téli Köröndön, amikor éjszakánként a városban

itt-ott még lövöldözést lehetett hallani,

épp Kodály háza előtt

megállított négy géppisztolyos katona,

két ruszki, két magyar,

és kinyittatták velem a hegedűtokot.

Belenéztek, nem kézigránátokat szállítok-e a bujkáló forradalmároknak.

 

 

 

Diákkori barátnőm, Évi,

aki később perzsa szakot végzett az egyetemen,

horoszkópokat készített.

Megkérdezte tőlem is, hol és mikor születtem,

Meg kellett mondjam pontosan az órát meg a percet is,

persze nem tudtam, megkérdeztem anyámat.

Amikor aztán végre hosszas számolgatás után

elkészült sanda horoszkópom,

Évi aggodalmasan ingatta a fejét,

azt mondta, valami nem stimmel,

mert ha ott és akkor születtem volna, ahogy neki lediktáltam,

nekem már réges-régen,

még gyerekkoromban

meg kellett volna halnom.

 

 

 

A frissen megjelent Nagyvilág első számai közölték

Kassák és Pán Imre sorozatát

a modern művészeti irányzatok történetéről.

Barátommal, Tamással,

aki maga is rajzolt meg verseket írt,

egyfolytában kubista meg szürrealista

mázolmányokat festettünk és

dadaista verseket fabrikáltunk kalapból kihúzott esetleges szavakból.

Még a rajzórákon is absztrakt képeket pingáltunk,

amiért persze mindenki

futóbolondnak tartott bennünket.

Egyedül öreg rajztanárunk,

Hamza Tibor bácsi dünnyögte:

no-no, ebből még kisülhet valami.

 

 

 

Fapapucsos Ludnai bácsi halála után

a Lukács-házaspár költözött a házmesteri lakásba.

Az öreg csendőr volt valaha, olyan peckesen járt, mint aki nyársat nyelt,

még akkor is így feszített, amikor leitta magát

és eltángálta szegény Bözsi nénit az udvaron mindenki szeme láttára.

Pálinkás Lukácsnak, mert mindenki így emlegette,

egyetlen kocsmacimborája a sötét mosókonyhában lakó

Fisli volt, a csatornatisztító, aki éjjel-nappal bűzlött az alkoholtól,

nem mosdott soha, a felesége is olyan volt, mint egy torzonborz ősasszony,

és amikor született egy mongol-idióta gyerekük,

nagyanyám azt mondta, a temérdek pálinkától sérült a kisfiú.

Ám a folyton hullarészeg Fisli azt harsogta, nincs semmi baj,

még egy-két hónap és futni fog a babakocsiban üveges szemmel és

mozdulatlanul elnyúlva heverő kislegény.

 

 

 

1956 november 23-án

városszerte emlékező gyertyák gyúltak az ablakokban,

meg a belvárosi tereken,

ahol egy-egy földkupac alá temették

az elesett forradalmárokat.

A Károlyi-kertben, a Köztársaság-téren, de még az Oktogonon is

árválkodott egy-két földhalom.

Később, éjszaka

kihantolták a jeltelen sírokat,

a ponyvába csavart tetemeket elvitték

valami ismeretlen temetőbe,

és a helyüket

beültették a kertészek

piros paprikavirággal.

 

 

 

A forradalom után

nehezen jött össze

a játszótéri futballcsapat.

Volt, aki felkötött karral vagy sebhelyes arccal került elő.

De nem mindenki jött meg.

Se Cigány Józsi, se Tohonya, se Szalai Feri.

Elmaradtak a Koszó-ikrek, akiknek Ökrök volt a csúfnevük.

Hiányzott a rongylábú szélső, Dugó Dani,

akinek egyéb nevét nem is tudtam,

és Guszti se cammogott ki a pályára, az atombekk,

aki egy hátsóudvari mosókonyhában élt.

Nem lehetett tudni,

meghaltak-e, tán börtönben csücsülnek vagy nyugatra szöktek.

Sokan voltak a hiányzók.