Válogatott és új versek

 

BUDAPEST, 2014

 

 

 

© Imre Flóra, 2014

 

© Parnasszus Kiadó, 2014

 

A digitális változatot szerkesztette: Zsille Gábor

 

A könyvet digitalizálta: Király Farkas

 


 

 

 

 

AZ AKROPOLISZRA NÉZŐ TERASZ

 

(1986)

 

 

 

Megbicsaklik az ének

 

Ahogy ring mozdulatlan        szárnyán a végtelen

Kék közepén a sólyom,      úgy ring az életem

Figyelve s öntudatlan,      idegen ég alatt,

Mely szürke, mint az ólom.      Csőrébe vér szalad.

 

Megbicsaklik az ének.      Leng tavalyi levél.

A föld a bort felitta,      északról fúj a szél.

Előrebukó évek,      szétmálló csillagok;

Nincs út a hegyre vissza:      Prométheusz halott.

 

 

 

Sztereotip

 

November van. Létemre nincs tanú.

A szemem színét te se ismered.

Egymásra nézünk – láthatatlanul.

A szűk égből hajunkra dér pereg.

 

Végigfut pillantásod combomon

Késként: életem csontig nyitva áll.

Lepattogzott arcunkról a mosoly,

Penész ül lelkünk csupasz tűzfalán.

 

Váltunk egy sztereotip mondatot

– Futnék, mint kéményből a füst –,

Testünkön matatnak a holnapok;

Eloxidálódunk, mint az ezüst.

 

 

 

Nyárutó

 

Macskatalpon járnak az éjszakák.

Zöldfényű szemmel lesnek észrevétlen,

Farkuk kérdőjelként mered az égen,

S a bajszukon remegés surran át.

 

Végigönti lassan fanyar borát

A csönd a szikkadt, fénytelen vidéken,

A föld beissza, s teste feledékeny

Barlangjai ásítanak tovább.

 

Hullanak sorban és széjjelgurulnak

Rég elhagyott kertünkben a napok.

A fű között itt-ott kis ködök bújnak,

 

Aggódón szürkék és majdnem vakok;

Áttetsző fürtök érlelik a múltat:

A lábát már semmibe lógatót.

 

 

 

Szervác-nap óta

 

Jó annak, aki összeomlik,

Testét kitárja: nincs tovább.

Szervác-nap óta folyton ömlik;

Csontig mosdatva a világ.

 

Melletted háltam minden éjjel,

Az álmok sodra csupa vér.

Áradt folyók nyögnek a szélben,

Rőt tajtékjuk a gátig ér.

 

Kegyetlenül zöld minden élet,

Még nem pöttyözi rothadás.

Föld és víz álmokat cserélnek;

A kérgen féreg kaparász.

 

Villám kiált. Szorongva mormol

A zápor a kavicsokon;

Felhők szaladnak délnyugatról.

Öt napja nem gondolkodom.

 

 

 

Hideg

 

Az árnyék, mint a kés, szalad

Az arcomon. A csend ropog.

Magammal együtt láttalak?

Megráncosodtak a napok.

 

Szél. Túlvilági szél süvölt

A csillagok ágai közt.

 

Mint a líra, hideg vagyok.

Csak a fájás; mi sem maradt.

Kövek. Kövek és lábnyomok.

Kuporgok súlyos ég alatt.

 

 

 

A kapu

 

Így állunk némán, bronzba öntve,

Annak a kapunak két oldalán.

Opálos ég fekszik a csöndre,

A homokon lustán kúszik a láng.

 

Tudjuk, érezzük mind a ketten.

Üvegesen vibrál a levegő.

A fény mindegyre élesebben

Rajzolja vázunk vonalát elő.

 

Kétfelől feszítve az íven.

Végtelen messze sólyom árnya ing.

Állunk higgadtan, gyönyörűen,

S a lépésről álmodnak izmaink.

 

 

 

Vándorének

 

1.

 

Víz alatt és ég alatt

Bujdokoltam, mint a nap,

Patak ágya volt az ágyam,

Két szemedben sírdogáltam,

Arcom verte messzi csend;

Négyezer év átölelt.

 

2.

 

Kézen fogva vezet bennünket Erós a magasba.

          Mindegyik arcodhoz visszajövök – egyedül.

 

3.

 

Ki tudja, merre indulok;

Hívnak szeszélyes városok,

Százféle test és száz idő,

Széjjelfutó, felszökkenő.

 

Ma Sapphó lantját pengetem,

Holnap pacsirta szól velem,

S a vallomásos hajnalon

Egy chanson ég az ajkamon.

 

Átlépek az árnyékomon,

Merre indulok, nem tudom;

És Lőrinc-napnak éjjelén

Végigfutok az égen én.

 

4.

 

Mert szép a díj és jó a remény. De fönn

Novák születnek, robban a régi űr –

          A saját csillagomra vissza

                    Hogy jutok én? Ki vigyázza addig?

 

5.

 

Mint sebzett, pőre vándor,

Ki elindult keresni

– Keresni, nem találni –

Valamit, ami semmi;

 

S megy, szemmel énekelve,

Míg merev lesz a térde,

Mindig szembe a nappal –

Így mondom el: megérte.

 

Hogy mi? Mégis megérte.

Csak így, szembe a nappal.

Mint sebzett, pőre vándor,

Viharral és malaszttal.

 

 

 

MERŐLEGES IDŐ

 

(1992)

 

 

 

Köd

 

Ahogy a köd mögött a nap –

Ránéz a tested életemre;

Idáig érzem vágyadat,

Szavad se kell hogy megjelentse.

 

Túl a folyón mély, mély üregbe

Omlik a sziklás alkonyat

Táguló, szürke vizű medre.

 

Egy fának fölszökik remegve

Lángja. Mint sötét madarak,

Érintéseink lassú rendje

Suhog a horpadt ég alatt.

 

 

 

Nos hát, a lélek

 

Nos hát, a lélek földi testre vágyik,

Mely érinthet és megérinthető.

Théra csenevész, láz gyötörte fáit

Összemossa a mézsűrű idő.

 

A formák már-már elviselhetetlen

Feszüléssel tülekednek a szemben.

Egy kockaforma, szemcsés, barna kő.

 

A lélek nézne, de nincs még, amit lát.

 

Aztán egyszerre gáttalan kiárad

Ez a telített, néma tárgyiasság,

És fákat lát, kiszáradt, görbe fákat,

Sárgás sziklákat, napsütötte házak

Éles fehérjét, és ahogy megállnak

A szamarak a fal mellett, a testük

Kékes, groteszk árnyékát a világos

Porban domborún, hogy a déli nap süt.

 

És lát, valamiképp önkívületben,

Megfényesülnek hirtelen a dolgok,

Terek nyílnak, tágas, messzibe oldott,

Tiszta vonalak, frissen és fedetlen.

 

És amikor csaknem a tapintásig

Elér már, a hamvas, kívánatos

Héjhoz, egyszerre elhagyja a látás.

 

A lélek földi, földi testre vágyik.

 

 

 

Szerelem

 

A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.

Bronzpatájú, verítékes lovak,

Kékesvörösben hullámzik a hátuk,

Rohannak a láthatatlan hómezőkön,

Felnyilallik a föld a lábuk alatt.

 

És ég és hegy. És árnyékuk a víz.

A szem egy pillanatra visszahőköl.

Más ég és hegy, más színű itt a víz.

 

Valami kiált a nyers levegőben.

Egy percnyi görcsbe rándult némaság.

Feszülések. Az érdes semmin át

Egy sejt homályos magja fényre döbben.

 

A hártyák lassan áttetszőre válnak,

És rezgésük frekvenciája nő.

Gyorsuló, sötét hullámokban árad

A kétféle sűrűségű idő.

 

A szív a csupasz bordákon dörömböl,

Ledobja sebhetetlen részeit,

Ritkás juharligetbe érkezik:

Valami szél kúszik végig a földön.

 

Az ajtóra hirtelen holdvilág hull,

S a hajszálrepedéseken benéz.

Az arc a feslő csillagokba tárul,

És rásimul a gyöngéd ébredés.

 

 

 

Itt ez a part

 

itt ez a part a part a parttalan időben

Salonae Trau Split és Dubrovnik Korčula

karsztsziklák tenger ég hőség belőle nőttem

persze képletesen mondjuk romantika

 

de vajon sejtjeim építőanyagában

hány múlt és hány jövő élet elemei

adtak találkozót gyerekkoromban láttam

hogy tud a parti víz hajnalban fényleni

 

ami történt velünk azt is már hány regényben

megírták így vagy úgy lépéseink nyoma

a homokban hamar eltűnik észrevétlen

köznapi díszletek olcsó tragédia

 

de nekem csak te és csak itt az éjszakában

hangok halászladik imbolygó lámpafény

melltőig meztelen mert szereted a vállam

vízcsiszolt kavicsok a tenger fenekén

 

arcok egymás mögött a hullámok örökre

egyforma ritmusa kettőnké minden arc

ezek az atomok látták felépülőben

Salonaet Traut ezek nézik ahogy a karszt

 

szikláit századok eróziója vájja

de én az arcodon pontosan ismerek

minden ráncot az én életem Adriája

csak ez a pillanat ezek az idegek

 

 

 

Váz

 

          „És érthetetlen szenvedésed

          Hétszer boldog szépségre válik…”

 

Példának egy kagylót vegyünk.

A tömör, meszes héjba zártan

Milyen lágy test! Máris kitűnt,

Hogy éppen az ilyen hibátlan

Feszülésű, nagy ívű vázzal

Forr össze a sebezhető.

Rejtőzik tüskés csigolyákban

Az érzékeny gerincvelő.

 

S még így is milyen sérülékeny!

Mikor egy érintés heveny,

Robbanó önkívületében

Kirajzolódnak élesen

Az idegdúcok – ó, milyen

Fénnyel! Hogy enyhülést hiába

Keres a testi szerelem

Fekélynél égőbb parazsára.

 

Egy málladozó épület.

Szecessziós vasoszlopokkal

Az alattomosan hideg

Liftakna körül, darabokban

Hiányzó vakolat a jobban

Konzervált csempés rész fölött,

És egy szeszélyes inda lobban

A vastesten, metsző gyönyör –

 

Egyszóval valamennyi lényben

Ott izzik az a könnyű nyom.

Mindaz vagyok, amit megéltem:

A sötét hajszálak finom

Érintése az arcomon,

A kicsit giccsízű napszállat,

Vállalom vagy nem vállalom,

Sejtjeimbe kódolva állnak.

 

Mert éppen ez a kőkemény

És néha már fájóan érdes

Váz bírja el csak szűk terén

Az érthetetlen szenvedéshez

Ráadásul adatott édes

Vibrálás atomig hatolva

Bontó erejét, amivé lesz

Az őszi köd mögött a rózsa.

 

 

 

A szellem születése

 

          Plótinoszból

 

Ezért hát ez a szellem,

amikor meg akarja

ismerni azt, ami

túl van, túl van őrajta,

bár azt magát akarja

megismerni, az egyet,

valami mást hoz onnan,

ami benne fogant meg;

úgyhogy ami elindul,

az még nem is a szellem,

látás csak, amely nem lát,

dobhártya csak a csendben;

szóval valami másra

vágyik (határozatlan

sejtelmét hordva mégis),

mint amit elhoz onnan,

és ami ott bomlik ki,

őáltala, őbenne;

más szóval olyan, mintha

eleve rajta lenne

a lenyomata annak,

amit egyszerre meglát,

és az vezeti hozzá,

hiszen nélküle inkább

csak vágy maga is, kontúr

és fény nélküli látás,

és amikor meglátja,

akkor lesz hirtelen más,

akkor lesz végre szellem,

és bár nem azt találta,

amiért ment, az egyet,

így lát rá önmagára.

 

 

 

Lassanként ránk esteledik

 

          „Dans le crépuscule fané…”

 

lassanként ránk esteledik

tenger zúgása mozdulatlan

sólymok lebbentik szárnyaik

a csipkés ormú alkonyatban

 

megcsendesülő fájdalom

mocorgása az idegekben

piros bogyók a bokrokon

sötétedik látod szerelmem

 

egy-egy kép moccan hirtelen

élesen mint a gyertya lángja

s elmosódik kegyelmesen

a testek szigorú határa

 

megcsillan az ablaküveg

az arcod halványan világít

eloldozza a szürkület

a kert kopasz cseresznyefáit

 

már-már sötétség testmeleg

a csönd barlangja egyre mélyebb

és a hajam és a kezed

kék rebbenésű évek évek

 

 

 

Földközel cikáznak a fecskék

 

Földközel cikáznak a fecskék

Sokélű hangon csivitolva;

Felhős égre feszíti testét

Elszántan egy piros vitorla.

 

Fonákjaik ezüst szemével,

Ahogy rendíthetetlen állnak,

Hitetlenkedve egyre délre

Bámulnak a jegenyenyárak.

 

Hínárcsomók mossák a partot.

A rozsdaette hintavázon

Makacs dühvel vergődve csattog

Egy vörös-sárga csíkos vászon.

 

A tó érzékeny bőre reszket,

És ellilul hypoxiásan

Az emlékezés fékevesztett

Széllel költözködő nyarában.

 

 

 

Füred

 

1.

 

A fák. Platánok; súgnak a szélben a

lassan kitisztult kámforos ég alatt,

          fázósan össze-összebújva

                    állnak a sárgapiros büdöskék.

 

Megállt az eső a kavicsok közén.

Híg pára száll föl a meredek vizek

          szürkéiből, ahogy a naptól

                    a felület melegedni kezd már.

 

Vonzza a látást valami más felé

az a tünékeny metszeti rajz, amit

          a porcelánkék égbe karcol

                    kéthegyű tűje Tihanynak; éles

 

hangon csivognak összeverődve a

Kisasszonynapkor Dél fele induló

          fecskék, sötét, tömör vonalban,

                    s egyre erőszakosabb tücsök szól.

 

2.

 

A fák. A platánok. Súgnak a szélben

A feltisztult kámforos ég alatt.

Olyan határozottan s egyszerűen

Válnak ki végül is a vonalak,

Mint egy metszeti rajz, ahogy az égen

A porcelánkékbe hasítanak

Kéthegyű vídiájával Tihanynak,

S feltűnik valami pontos alakzat

 

Éppen túl a láthatóság határán.

Ahogy nézed, megcsapja a hideg

Mezítelen szemed. Ahol megálltál

Naponta, tócsák torz tükre mered

Rád a kavicsok közt. Délfele jár már,

S ahogy melegszik a vízfelület,

Híg pára száll föl egyre magasabbra

A tó szürkéiből, míg eltakarja

 

A túlpartot, a hegyet, és az égbe

Belesimulnak az apró hajók,

Mélységüket hirtelen elveszítve.

Mert a nézés kényszere adatott,

Az izmok örök erőfeszítése

Tartani az alig megfoghatót,

A tapintásig táguló tekintet

Áttetsző, új bőrrel érezni mindent.

 

Kisasszonynapkor elszállnak a fecskék.

Fehér házon sötét, tömör vonal

Pulzáló csivogása. Földi testét

Még itt hagyja a fény, hogy elinal:

Szemérmetlen tapintású büdöskék

Napsárga, nagy sziromfodraiban,

Melyeken délig megmarad a harmat.

A tücskök egyre erőszakosabbak.

 

 

 

Felfelé

 

Itt felfelé visz minden utca, minden

szegényes, olajszagú, szűk sikátor.

A nap felé, az ég felé, a minden

teljesség felé szomjasan kitárul.

 

Mert a hegy derekán megtorpan a város.

Azért siet itt olyan összevissza,

megsűrűsödve és egymásba bukva,

már nyugtalan-közel torkolatához

minden utca.

 

Azért lüktet itt olyan túltelített,

sötét izzás a csaknem félhomályos

közök számtalan márványlépcsejének

sánta ritmusában, s ahogy felérnek

oda, a fényre, a hegy derekához,

azért némulnak el a jövevények.

 

Mert ott mindennek vége van.

Onnan a hegy irgalmatlan kopár.

A sziklák közt, a körvonaltalan

fényesség új s új hullámaiban

a meredek út mozdulatlan áll;

ott nincs már más, csak kő és újra kő:

némán figyel a végtelen idő.

 

 

 

A Zeusz-templom nyugati tympanonja

 

Az a tartózkodó, komoly,

Látszólag önmagába fordult

Pillantás, a vonásokon

A végtelenbe induló út

 

Mindentudása, az erő,

A kőporcok illeszkedése

A sérülékeny, lüktető,

Fordíthatatlan jelenlétbe,

 

A visszafojtott szenvedély

Feszülése a mozdulatlan,

A végérvényesen kemény

Izmokban, duzzadó inakban –

 

A néma kristályrácsokon

Átizzó fehér fájdalom.

 

 

 

Sziklafal

 

Hol is láttam azt a sziklafalat?

A szürkés-rózsaszínes kőlemezkék

A legfelső mészkőréteg alatt

Merőlegesen állva a törésre

Szinte valószínűtlenné színezték

A szinuszíves metszésvonalat, 

Ahogy kétféle visszaverődése

Között a fénynek sötéten maradt

Találkozásuk vulkanikus éle.

 

Nem is kiáltás volt, felszakadó,

Artikulálatlan hang, amelyiknek

Mégis külön-külön felfogható

Minden rezgése, ahogy zeneitlen,

De diadalmas, frissen áradó

Ritmusában megszólal a mögöttes

Dallam, az érdes árnyalású két test.

 

A végsőkig lecsupaszított

Látvány: felizzó belső tereikben

Az összeillő, dupla égbolt.

 

 

 

Fák

 

Fák, fák, ti csenevészek, megtiportak,

Ritkás pínea- s ciprusligetek;

Kiszáradt fák, drámai pózba korhadt

Csontváztestek, a kétségbeesett

Vergődést végül megelégelők.

Szívós ciheresek, törpefenyők,

Kúszó tüskék világos kőfalon.

Egyujjnyi résből vakbizakodón

Égnek csavarodó babérsuháng.

Gyökérkörmök. Vén törzseken falánk

Borostyán. Rejtekbe húzódva

Csillagzó mirtusz. Kövön is

Megtelepülő gyér fű. Bodza,

Kecskerágó, krisztustövis.

 

Görögföld fái. És a roppant

Kékségű ég fölöttetek:

Olajfák, rendezett sorokban,

Lávaöntéses kérgűek –

 

 

 

Perissza

 

A végtelen tengerre nézve.

Nagy szemű, fekete homok.

Hullám hullám után zuhog,

S visszabukik saját ölébe.

 

Az érdes szemcsék csikorognak

A mezítelen talp alatt.

Egy csöppke víz körülszalad,

Elfut, visszajön, újra otthagy.

 

Közel vagyunk a kalderához.

Itt legfőbb szín a fekete.

Más itt a fények élete:

A mélység mindent meghatároz.

 

Pontosabb rajzúak a tárgyak;

Ami fehér van, élesebb.

Hallani a nyílt víz felett

Szárnycsapásait egy sirálynak.

 

 

 

Messzara-síkság

 

A túléltség földje ez. Felsötétlő,

Halott arcot formázó vonulat.

Laza talaj: vulkáni törmelékkő.

Fűzött derekú, nádszál férfiak.

 

Izmos nyakú bikák, fejük leszegve,

Liliomok, fecskék, kék delfinek,

Szaltózó nő, elefántcsont a teste;

Gránitszarvak tagolják az eget.

 

Mint megfeszített, kék szemideghártya,

Az elevenig kérges testű nyár.

Szemérmetlen kínját ahogy kitárja

Delíriumban remegve a táj.

 

S a vörösen izzó lapály fölött

A ráncos és petyhüdt szőlőcsöcsök.

 

 

 

Knósszoszban csupa kő

 

Knósszoszban csupa kő az évek lábnyoma

Keskeny és klasszikus és csaknem hihetetlen

A kabócazsivaj táguló oszlopa

Fölcsap és visszahull örökmorajú tenger

 

A kőtrónuson a két comb bemélyedése

A griffes és piros feltámadt vakolat

Lábujjam rátalált a meleg repedésre

Mely összeöleli a márványlapokat

 

A mészkővázon a sejtek áttetszenek

A gyöngéd ívű test ezen a néma csonton

Meghúzódó szikár emlékező kövek

 

Felizzik rajtuk az az egyszer kilocsolt bor

Állnak a pithoszok göcsörtös bőrűek

Kinek vegyítve jut kinek meg csak a rosszból

 

 

 

Bizánci freskó

 

A törékeny csuklók vad testisége

Ahogy a fények hegye áthatol

a vékony húson át a csontba vérbe

A mindenség ura pantokrator

 

A boltos háttér csupa lobbanékony

csönd   Hosszú-hosszú ujjú nagy kezek

Felsejlik a lüktető halántékon

az átszellemült sötét erezet

 

A kör bevégzi súlyos arany ívét

a rezzenetlen csontos vállakon

Végképp letisztult belső gyönyörűség

arcát ölti a vállalt fájdalom

 

Mert az a megkínzott és meggyalázott

félig gyerek a barna arc mögött

már csak egy vékonyrajzú szarkalábot

lakik és a tiszta szemöldököt

 

alig moccantja de a szemek látják

ami csak van szárnyas pillák alól

s a homlokon a figyelő barázdák

közt felfénylik egy hirtelen mosoly

 

 

 

Galateia

 

Érintés. A korláttalan

Ürességben valami rezzen.

Gyorsuló áramlás suhan

Szaggatott hullámlöketekben.

 

A tagolatlan fájdalom.

Még vak ködökben gomolyogva,

Még névtelen nyílásokon

Hatol a felérző anyagba.

 

Valami ólmosan nehéz

Sűrűsödik a pillanatból.

Az élesedő feszülés

Egy-egy határt lassan kirajzol,

 

S a forróság alakra lel

A szilárduló ritmusokban,

Míg hirtelen túl édesen

Rátör a látás valahonnan,

 

S gyönyöre sajgásainak

Végképp védtelen odavetve

Vár az üvegkék ég alatt

A szabadító szerelemre.

 

 

 

A növények

 

Nem volt még terve. Vágya is alig.

De mind jobban beleette a szikra

magát, hogy makacs vonzódásait

valamiképp végre tárgyiasítsa.

 

Valami folyton változót akart,

öröklétével mégis mérhetően.

Életet. Nyüzsgést. Mindenféle fajt

ragyogni születőben-eltűnőben.

 

Az első sejtmag hogy domborodott,

ő izgatottan figyelt a jelekre,

s két sziklevél közül hogy kiemelte

fejét a puhácska testű magonc,

már-már mértéktelen gyönyörűséggel

tapogatta a lágy felületet,

mely alatt a fiatal szövetek

zsongása duzzadt boldog feszülésben.

 

És ahogy lassan egyre gyönyörűbb lett

az a friss forma, egyre élesebb,

fokozatosan úgy érezte meg,

hogy nem lehet részese életüknek,

hogy mindez a kibomló értelem

magát fénylő kontúrral körbezárja.

 

Mozdulatlanul nézte. Védtelen

tágasságait szomjasan kitárva.

 

 

 

Az eredendő bűn

 

Ez a lefojtott ragyogás!

Fénycserepek halma az ég.

Alatta egy merő parázs –

Fehéren izzó jegenyék.

 

Kátrányos erek a falakban.

Kis hangokat hallat konok

Rendszerességgel a homok.

A nagy víz szinte mozdulatlan.

 

De lassanként magába szívja

A gazdátlan árnyékokat.

Egyszerre minden indulat

Megtorlódva és felnagyítva

Tömörödik és fojtogat.

 

Visszahúzódik, ami élő.

Torz üregek ásítanak.

Egy percnyi csend. Csak férfi és nő

Érinthetetlen fák alatt.

 

 

 

A szeplőtelen fogantatás

 

Még a kavicsokkal játszott a parton,

Legjobban a sárgacsíkosakat

Szerette, a mattabb fehéraranytól

A sötétnarancsig: ahogy a nap 

Rájuk sütött, kissé még nedvesek

Voltak, és szinte áttetszően élőn

Villant bennük a fénylő erezet,

Mint évgyűrűk fatönk felületéről.

 

Már akkor is majdhogynem türelmetlen

Kotorászott a kavicsok között,

S ahogy rakosgatott, valami rendszer

Sejtelme bujkált csíkok és körök

S a sóvár tenyeret simogató

Formák mögött, vagy inkább csak a vágya,

Mintha félig beomlott kapuból

Egyszer megpendülő hívásra várna.

 

S később, hogy már saját vérére látott,

Még inkább megfészkelt a nyugtalanság

Körülötte, a tárgyak és látványok

Beszélni kezdtek hozzá, s önnön arcát

Felelték izgatott ujjainak,

Legalábbis úgy vélte, még leginkább

Ahhoz hasonlít, bár sosem maradt

Keze közt addig, hogy meglesse titkát.

 

Akkor is kétely és várakozás

Áztatta lelkét, s voltaképp a testi

Jelenléttől öntötte el a láz:

Nem is tudott az angyalnak felelni.

Csak kicsit csalódottan, és ezért

Még tanácstalanul bólintva mozdult;

Lapos hasára tette a kezét,

Ahogy látta a terhes asszonyoktól.

 

 

 

Ahogyan tudja

 

ahogyan tudja és megéli

sebezhetőségét a nappal

falai közt a tompítatlan

fény alatt megállva a férfi

és átviláglik az alakján

mind ami volt és amivé lesz

a sejt s a puszta csont fehéres

villódzása a néma hullám

és átviláglik amit látott

hótenger darázscsípte körte

ártéri fák gránitvirágok

hogy egy katica szállt a kőre

és amit érintett kezével

a macskák nők a föld a tárgyak

a csillagok a tó vizében

s amik érintésére várnak

és végül minden ami élő

szó felhős ég széljárta szikla

fényes hártyáját meghasítva

tülekedve mind őbelé nő

 

mint éjjel apró tiszta nesz

mert minden mozgás benne moccan

bogár szél abban a bokorban

azért olyan tökéletes

 

 

 

Mária Magdolna

 

Mert ahogy mondják, sokat szeretett,

És örömét is lelte egyben-másban,

Nem érte hát váratlanul a test

Hegyomlásos vulkáni robbanása.

 

De nem hitte, hogy ő, hogy éppen ő,

Úgy ellentmondott minden józan észnek:

Értetlenül kutatta, hogy mitől

S hol kezdődtek ezek a működések.

 

Lassanként érte el a döbbenet,

Hogy micsoda névtelen sziklatorkok,

Átláthatatlan gátak, üregek

Nyíltak-torlódtak benne, sőt, a pontot,

 

Hogy meddig ő, nem tudja azt se már,

Úgy átszaggatta a mélyfészkű rengés

A bensejét, és olyan lávaár

Tépte, sodorta, olvasztotta rendjét

 

Végképp tönkre, hogy már a semmiben

Függnek kontúrjai, és alig állják

Saját megnőtt súlyuk energiáját;

Hogy ez az az egyetlen szerelem,

S végül hajával törölni a lábát.

 

 

 

Te, aki Lázárt

 

Te, aki Lázárt is feltámasztottad

Egy szavaddal, pedig már szaga volt –

 

Ez az este; az árnyak szaggatottak.

Két fenyő. Két fekete folt.

 

Te elverted a férgeket a testtől,

Bár királyságod nem innét való;

Megtartottad a szétbomlani kezdő

Molekulákat.

 

                       Örvénylik a hó

Már tegnap éjfél óta folyvást.

A lovasok a névtelen sötétben.

Nem. Egy lovas csak, hallom.

 

                       És a kéken,

Feketén duzzadt végtagok,

A hangos, ritmikus zihálás,

Mellyel a kevés meghagyott

Élet végképp anyaggá változott át.

 

A kafarnaumi százados szolgáját –

 

 

 

Őszi meggyfalevelek

 

Ez a késői szédület!

Mélyebben izzanak a fények,

Ahogy a meggyfalevelek

Sárgás tükrén visszaverődnek

Hosszabbodó árnyak közé.

Milyen végképp reménytelen,

Eszeveszett, vad lángolás ez!

Testben, amely már nem is érez,

Micsoda teljes szerelem

A lehullott leveleké!

 

Talán kegyelmi pillanat.

A kesernyés dióolajjal

Telített szeptemberi nap,

A sötétes tónusú fények

Kotorászása az avarban.

S ahogy az árnyék egyre nő,

Mindig izzóbban és vadabban

A belső lángolású élet.

És a merőleges idő.

 

 

 

RONDÓ

 

(1992)

 

 

 

A holdfényben

 

a holdfényben a kerti út

minden kavicsa messze fénylik

nem látni mégse merre fut

a végig a megérkezésig

 

felhő jön gyorsan add kezed

égő arcom rejteni vállad

a homályban az égerek

mozdulatlan istenek állnak

 

csend van csak a szökőkutak

tompa mély zokogása mormol

fordítsd fordítsd el arcodat

valami szél fut át a parkon

 

önnön mélyére néz a tó

eleven test eleven testre

hogy világít az ing alól

alsókarizmod dombja-medre

 

az ezüstcsipke ég felett

apró fények nyílnak-csukódnak

égeti vállam tenyered

az árnyékok mindig nagyobbak

 

 

 

A dombokon megfülledt szürke pára

 

a dombokon megfülledt szürke pára

növendék tölgyesek sötétlenek

oldalt az észrevétlen éjszakába

felhők késpenge hold első negyed

szélfútta fák mögöttük zúg a tenger

hajszálaid éjjele mennyi év

nem a szememmel nézlek életemmel

vérbélű ég fizettünk mindenért

a gyorsan közelítő láthatárig

fekvő hőség lakatlan két kezem

inas tested kápráztatón világít

egy hűvösebb fuvallat értelem

megmártózkodni bőröd friss szagában

sötét a mozdulatlanság kora

csendoszlopsúly válladhoz ér a vállam

kulcscsontjaid mezítelen csoda

repedések a gránitszikla égen

fulladásig visszatartott sikoly

lélegzeteden függő érverésem

arcod lángjai hegymély irgalom

 

 

 

Ballada a nyárról

 

itt válik az út kétfele

a búcsú nyara ez a nyár

egy féloldalas jegenye

a tiszta égbe tűzve áll

mértani ábra a határ

téglalapok és négyzetek

sárgállanak zöldellenek

a búcsú nyara ez a nyár

 

a színek és a vonalak

élesebb mind mint rendesen

semmi közbülső árnyalat

az ég olyan mezítelen

olyan végleges moccanatlan

ég bele az a csonka láng

itt már csak merev fájdalom van

a búcsú nyara ez a nyár

 

elválik a befejezett

és a be nem fejezhető

mennyire feszes ez a csend

jelen idő jelen idő

két szikkadt karjával az út

nyújtózik valami után

milyen áttetsző most a múlt

a búcsú nyara ez a nyár

 

az emlékek a költözők

herceg hová lesz ez a táj

az ég mögött az ősz mögött

a búcsú nyara ez a nyár

 

 

 

Comjat

 

          Provanszál lovag búcsúja kedvesétől

 

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

Nem zúgolódó szívvel indulok:

Láttam hőségben reszkető napot,

És ebbe a végső számkivetésbe

Elkísér a két szemed édessége,

Ahogy a vigasztaló, gyönge hold

Elkíséri az úton baktatót

Emlékeztetve a nap melegére:

Velem marad az egyszer volt öröm

Ezen a szélső, hosszú délkörön.

 

Velem marad a kezed és a szád,

A szempilláid árnyas erdeje,

S jobban véd, mintha páncél rejtene;

És hogy néztél, az rám süt mindörökre

Esendő testem fényköpenybe födve,

És melegít a tested melege,

A két karod, s hogy öleltél vele,

S beleragyog ebbe a lassú ködbe

Az emlék, csillaggá izzítva át

Ajkaimon az ajkaid nyomát.

 

És most és mindörökre tűzözön:

Combizmaid combizmaim alatt

S a két kezem között a derekad,

És amíg a kettős éjszaka késik,

Megérinteni tüzes kristálytűit

Mellbimbóidnak s a mind lázasabb

Lüktetésben hullámzó válladat,

S a tenyered élét csókolni végig –

Lesz-e ilyen, utánam aki jön?

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

 

 

 

Szárnyas oltár

 

  1. Jobbról

 

  1. I.

 

Az alkonyat előtti óra

Késő hevében lüktetett

A templom súlyos dupla tornya

A mozdulatlan víz felett.

 

De mindez csak esetleges.

Mondhattam volna bármi mást:

A látvány a mértani test

Felülete, hengerpalást.

 

A lényeg az, amit befed,

A definiáló, az egység,

Jelentőssé a képeket

Csak a mögöttes terek tették.

 

S ez a pontos, határozott

Képlet a két világ között

Könyörtelen átizzított

Minden távolságot, időt.

 

Így látszunk egyre teljesebben,

S túl fehérjéink rendszerén

Minden barázdálódó sejtben

Mi leszünk mindig, te meg én;

 

S amíg lesz valami anyag,

Nap, mely körül bolygó kering,

Konstans erővel vonzanak

Kimondhatatlan vágyaink.

 

 

  1. Balról

 

  1. N. Á.

 

Gyerekkoromból foszlányok maradtak.

Gyöngyházcsigák a nyers sziklák tövében,

tengerszag és enyhén füstízű halszag.

Tél lett, amire hazatértem.

 

A kertben combközépig ér a hó.

Madárnyomok. Csaknem kivehetetlen,

fehéren fehér anaglif jelekkel

bélyeges itt most minden látható.

 

Csak a varjak, azok sötétek.

A konokul egyhangú színpad

hátterében lassan suhannak,

mítoszi szárnyak viszik őket.

 

Kristálytűk tömege a fény.

Úgy áll meg most a középpontban

az az alak, kicsit hajlottan

– körötte végtelen a tér –,

úgy áll meg, szinte láthatatlan,

 

hogy őbenne oldódik össze

látvány s háttér, a hó, a táj,

és egyetlenné tömörödve

felsugárzik a kis világ.

 

 

  1. Belül

 

  1. L.

 

Folytonosan fázist vált a valóság,

most ez, majd az rántja össze a testet;

a pólusok közt verődve az órák

mindig gyorsuló tempóban peregnek.

Múlt és jelen egymásba boltozódik;

ami csak van, az rögeszmésen jól van,

fülel és néz a végső stációig,

hol majd kecses bordázata beroppan,

de addig, mint a vad a téli erdőn,

mindent lát és hall, folyton útra készen,

riadozva a távoli neszektől,

éber érzékekkel és tiszta ésszel;

s ebben a fázós egyedüliségben

a mind inkább sebezhetőre ajzott

figyelemnek egyszerre ritka fénnyel

felizzanak a biztos csontú rajzok,

a lények mögött az architektúra

ragyogó tömörségében az ember-

nem-járta tér, lassan átitatódva

valami láthatatlan értelemmel.

 

 

 

Az átkelés

 

A környéket földerítették.

Mikor világosodni kezdett,

egyszerre minden seregtestét

elindította a hegyeknek.

Nagy kerülővel mentek, távol a

járt utaktól, hegyi kecskék csapásán; 

ugyanis az ellenség tábora

megszállva tartotta az Octogesán

át a folyóhoz vivő utakat.

Így szakadékos, mély völgyeken kellett

átkelniük az egyre komorabb,

meredeken bukdácsoló gerincek

között. Sok helyütt ház nagyságú sziklák

torlaszolták el a szűk völgyeket.

A fegyvereket kézről kézre adták

ilyenkor, mivel csak így lehetett,

fegyvertelenül, egymást támogatva

átjutni ezen az úton –

 

A vékony csontú, törékeny alakra

keskeny sávban rásüt az irgalom,

ahogy a föléje hajló falak

nyers tövében botorkál elveszetten

az egyre vastagodó rétegekben

rásúlyosuló téli ég alatt.

Nagy kerülővel megy. Elállja útját

ellenség, völgyek és esendő teste.

A roppant sziklák kézről kézre adják,

sodródik, mindig beljebb a hegyekbe.

Föl se néz. Szemében a recehártyák

a fönti vézna fényről mit se tudnak.

De a kövekből visszhangzó sugárzást

befogadják az engedékeny ujjak.

 

 

 

Novemberi nyírfa

 

Micsoda képtelen aranyvihar!

A novemberi esőben a nyírfa

tárgyiasodott sugaraival

a nyári napnak ahogy átragyogja

ezt a ködöt, miféle lázadó

gyönyörűség emel itt szót egyetlen

égre dobott lángként szorongató

teljességével a szürkeség ellen?

 

Honnan veszi ezt a roppant tüzet,

kéregmélyi hőt az a semmi nyírfa,

mikor körötte már télbe meredt

föld és növény csontvázzá csupaszodva?

Égő testével vajon ki üzen?

Milyen hatalom mond nemet a sárga

lombok végsőt izzó sejtjeiben

a fokozatos lefokozódásra?

 

Micsoda fény! A kert remeg belé.

Ez az utolsó, érlelő ajándék

hogy teszi egy csapásra semmivé

a tanulságot, a köd évszakáét:

mert mégis fény, mert ez a meztelen

transzcendencia, a lobogó nyírfa,

a sűrű homályon át élesen

beleragyog kétkedő csontjainkba.

 

 

 

Délos

 

Úszó sziget volt. Valaha egy vulkán

köpködte fel a hamut és tufát,

horzsakövet, kavicsot, ami aztán

egy sodródó tömeggé összeállt,

s megtapadt rajta valami növény,

hínárféle, vagy később füvek is,

szélhordta magból a felületén

fölsarjadva, hogy egy kevéske víz:

harmat, futó eső is érte, és

megtrágyázta némi madárpiszok,

s felnőtt lassanként néhány csenevész

cserje, szúrós krisztustövisbozót,

s így kialakult valami sovány,

alig pár ujjnyi mélységű talaj,

de többnyire átütött a kopár

kő ezen a vékony, bizonytalan

földrétegen, és szinte hihetetlen,

hogy nőtt egy pálma is a szigeten.

 

Ennek tövében született az isten.

 

S ahogy megérezte az idegen

súlyt a sziget, egyszerre valami

rejtett erő testében összetorladt:

megrázkódott, megállt. Kavicsai

telt, márványtükrű fénnyel felragyogtak.

 

 

 

Példázat

 

Az öreg kőrist tíz éve kivágták,

és mégis hányszor álmodom vele.

Gyerekkoromra terjesztette árnyát,

ifjúságomra hullott levele.

 

És még most is, ha kilépek a kertbe,

egy pillanatra szinte látni vélem

roppant vázát a változó egekre

vetődni mindig egyforma sötéten.

 

És hát valahol ott is kell legyen.

A tér, amelyből távozott, megőrzi.

Csak látni nem elég a testi szem,

tapintani a bőr érzékelői.

 

De ott van. Modulálja az erőket,

örökké sugározva jeleit.

Mert ami volt, nem semmisíthető meg:

egy virtuális térben létezik.

 

 

 

Akhilleus

 

Lement a partra, hol a tenger

nekilódul, és visszatorpan,

nyughatatlanul hánykolódva

önnön két végpontja között;

hol a tenger örök közönnyel

ringatja véghetetlen teste

meg-megfeszülő izmait;

hallgatagon ment le a partra.

Mezítelen talpa alatt

az érdes, fekete föveny.

Szemcséi forrón karcolták a bőrét.

Ott ült le, hol a felfutó,

aprócska hullám megtörik,

pár pillanatig a bokája

körül tesz-vesz, majd elszalad,

s megint visszajön, dörgölőzve

és hűvös orral szimatolva.

Állát térdén támasztva ült.

 

De hát az ég, a széles ég alatt

honnan, hová? Nem látszik semmi nyom.

Megjön a szél, s kanyargós ágakat

rajzolgat a poros dűlőúton,

de semmi más. Hiszen hogy merre, mindegy.

A kaptatón túl völgynek visz az ösvény,

aztán tovább, a felkéklő gerincnek,

erdők, szántók, köves patakok mentén.

De a hold meg a csillagok felett

ki énekli ezt a nagy éneket?

 

Nem imádkozott senkihez. A part

néptelen volt és néma, csak a tenger

állandó morajába öltözött.

Egy kis homokot tenyerébe vett,

és figyelte a szemcsék lassú táncát,

ahogy gyöngéden a kézizmait

megmoccantotta, aztán hirtelen

az egészet leszórta maga mellé.

 

Mert minden lény és dolog változik.

Milyen törékeny tárgy az értelem!

Mi vezet el a csupasz csontokig

a finoman vibráló idegen?

Szemek, kékek, még éppen mielőtt

kibuggyanna az első könny, szemek,

szempillák lombja mögé rejtezők,

feltáruló, forró tekintetek,

ujjak, moccanatlanok, lázasan

várakozók, feszülő izmúak,

meztelen vállak, csillagaival

az esőnek a szürkés ég alatt;

az ég alatt, a széles ég alatt,

a pillák meg a kék szivárványhártya,

a tenyéren az íves rajz sok ága,

hová? Csak a meztelen csont marad.

 

A tengert nézte, és hogy a hajók

hogy siklanak el túl a láthatáron,

megfeszülő vitorláikba dőlve.

 

 

 

A paradicsom fölszámolása

 

A tigrisek elvándoroltak,

el a gazellák és a struccok;

a szárazságban lángra gyulladt

a fű, és egykedvűen izzott

a nemrég még erdős vidék.

A hamu kihűlt, de nyomában

alig ütötte föl fejét

valami csenevész növényzet,

fűfélék, hanga, pár formátlan

cserje, tüskés kökénybozót –

A nagyvadak után a kisebb,

főként kérődző állatok

száma is fogyatkozni kezdett,

s velük együtt a macskafélék,

majd a hiénák is kivesztek,

s az egyre gyérebben tengődő

füvek közt néhány bogár és még

nagy ritkán talán egy pocok

lehetett zsákmánya a rőtből

lassan krémszínűvé kopott

bundájú s egyre apróbb termetű,

kis lélekszámú rókafajnak.

Aztán meg már csak egy-egy keselyű

szárnyának árnyai moccantak.

 

Akkor az utolsó lakót,

a kígyót is kiköltöztette.

A sivatag táj néma volt,

és ragyogott az ég felette.

 

 

 

A templom és a múzeum között

 

A templom és a múzeum között

egy filigránötvös műhelye volt.

A sziesztázó késő délelőtt

éles fényeiben hogy ragyogott

a sok piros kő, és milyen buján,

vadul burjánzottak az ezüst indák,

ahogy újra meg újra körbefonták

szeszélyesen kanyargó futamokkal

azt a parányi eleven tüzet,

a vércseppnyi kis piros üveget,

és elenyésztek saját fonatukban.

 

Gyakran elnézegettem mozdulatlan,

mégis sóvárgón forgó táncukat,

s azok a vékony, csavart vonalak

a pontosan határolt foglalatban

valami érthetetlen szabadságról

s egyben korlátozottságról beszéltek,

az ereken váratlan átvilágló,

visszafogott izzásáról a vérnek,

ahogy kering, és önnön szenvedélye,

láthatatlan központja tartja zárva,

s az űzi mindig újulón előre,

örökös születésbe-pusztulásba.

 

Beszéltek? Nem, nem értettem a nyelvük,

gyerek voltam, talán ha kilencéves.

De a nyárban, a csöndben szikra pendült,

úgy vonzott a kirakat üvegéhez

az a reménytelen vad lobogás,

s egész testemben visszhangot vetett

az a céltalan iramodó inda,

a gyönyöréhez szegzett feszület,

s már akkor beleégett ez a láz

éppen csak formálódó tagjaimba.

 

 

 

A sétatéren

 

A sétatéren mi ez a tolongás?

A szőke, barna, fekete fejek

(közöttük egy-két őszes is akad),

s ha megnézed, hányféle frizura:

katonásan rövidre vágott,

homlokba hulló vagy félhosszú, aztán

van vállig érő, és van gondosan,

elegánsan formára igazított –

ki tudja, hány év (évtized?) divatja?

Nyughatatlanul forgolódnak,

mégis a formátlan tülekedésben

valami közös ritmus tartja egybe

a sokfelé nyilalló tömeget,

mintha azok a felfénylő szemek

(porcelánkéktől szürkészöldön át

mogyorószínig és sötétbarnáig)

mind egyvalamit néznének kutatva

– és bámulva és kicsit rosszallóan –,

de az a valami merre lehet?

Nem látható, nem látható sehol.

De figyelj csak, maga a sétatér,

az is milyen megfoghatatlan:

az előbb téglalap alakú volt,

négy oldalán tömör épületekkel,

amelyektől alig látszott az esti

mélykékbe fordult csillagtalan ég,

most meg hirtelen gótikus falak

döfnek az égbe, mely a szürke márvány

forróságától csak világítóbb,

reszketőbb prizmatörésű azúr;

aztán hirtelen rosszkedvű október,

csöpögős orrú, satnya fák alatt

frissen mázolt szecessziós vasszékek –

úgy tűnik, hogy csak egy rögzíthető

pontja van, éspedig a szökőkút

(amely maga is elég változékony:

barokk tritón, igénytelen rézcsurgó

vagy éppen holmi oroszlánfejek),

szóval a szökőkút vízsugarában

egy körömnyi légbuborék, melyet

folytonosan körültáncol a víz

cseppjeinek tolongó csillogása,

és mégis moccanatlan és üres.

 

 

 

Analízis

 

Az élő kőbe volt vágva a vár.

A fehér mészkő (és néhol a kissé

sárgás agyagpala) felületét

csak itt-ott koptatta fényesre már

az a sok láb, többnyire szinte frissen

metszettnek tűnt az enyhén érdes felszín,

amely a tűző napban felszikrázott,

csaknem szivárványos kristálytöréssel.

Az udvarból és a hosszú lépcsősorokból,

meg a földszinti termekből kivágott

kőtömbökből épültek meg a tornyok,

és így úgy látszott, mint hogyha kinőne

a hegy nyers oldalából az a csipkés,

szabálytalan, mégis szimmetrikus,

sokszögű és hajlású, világos alakzat.

Kétosztatú, gótikus ívű ablakok

(halványzöld ólomüvegekkel)

és boltozatos, áttört folyosók

bonyolult lépcsőkkel és pihenőkkel

tagolták az udvar felől a képet.

          Sehol egy lélek, amikor beléptem.

(Nem jól mondom, mert persze fogalmam sincs,

hogy hogy kerültem arra a lépcsőre,

de úgy tűnt, hogy nagyon is otthonosan

futkároztam a sárga, vállnélküli

fürdőruhámra felkapott,

könyékig feltűrt ujjú férfiingben,

s pontosan tudtam, hogy valami fontos

dologban járok, és valahol itt

három vagy négy ember vár rám, hogy azt

a rendkívül lényeges dolgot megtegyük.)

Ehhez képest határozottan meglepődtem,

amikor a várudvaron

megpillantottalak egy nyersszínűre

lakkozott pianínó mellett

hajszálcsíkos sötétkék öltönyben

(mellényes öltöny volt, jegyzem meg)

csokornyakkendővel, amint a Marseillaise-t

pötyögtetted – némiképp hamisan.

Később pedig, miután vagy kilenc

folyosón végigmentem – s valahol

a kocsihajtó eleven bronzszobrát

láttam egy pillanatra könyökölni

egy ablakpárkányon, szépséges arcán

alig visszafogható fájdalommal –

egyszóval, mikor a lovagterembe értem

(útközben át is kellett hogy öltözzek,

mert ekkor már egy aszimmetrikus

szabású, zöld bársonyruhát viseltem),

ott üldögéltél a legalsó lépcsőn

– ezúttal már egy fekete pólóban,

mely alól olykor elővillant

a világoskék Adidas-sort –

s úgy rémlik, hogy valamit beszéltünk is,

macskákról, bridzsről meg a dohányzásról.

          Aztán mintha kialudtak volna a reflektorok,

félhomály lett, és sokáig bolyongtam

termekben, lépcsőkön és folyosókon,

meg-megtapogatva a langyos, érdes,

alkonyszagot sugárzó falakat,

és kerestem valami apró tárgyat,

amelyről már a kezdet kezdetén

elfelejtettem, hogy mi is.

          Na most, végül is mindez rendben van,

a vár, az öltözködés diszharmóniája,

a félhomály, a keresgélés,

még a kocsihajtó eleven szobra is,

de honnan a fenéből jött elő

az a nyersszínű pianínó?

          Módfelett nyugtalanító ügy.

 

 

 

A negyvenhármas kilométertáblánál  

 

A negyvenhármas kilométertáblánál (Kápolnásnyék–Vereb 1 km), amikor egy metálbarna BMW-t előztünk az ócska hatéves Skodával, amelynek a kuplungtárcsája meglehetősen elkopott állapotban volt, mert az a pocsék szokásom van, hogy lábtartónak használom a kuplungot; szóval, amikor szelíden szentségeltél, hogy a fene egye meg ezt a rohadt kasznit, hogy csaknem tövig nyomod a gázpedált, és az istennek se megy százhúsznál többel, egyszerre leküzdhetetlen nevetési vágy vett erőt rajtam, mert hirtelen megértettem azt, amit öt nappal korábban mondtál, hogy annyival kell menni, amennyit a kocsiból meg az útból ki lehet hozni; és úgy elkapott a száguldás gyönyörűsége, hogy egy hirtelen mozdulattal kivettem a csatot a hajamból, és szétráztam, amitől persze fél perc múlva olyan borzas lettem, mint egy kissé avantgarde hajrögzítő zseléreklám, mert természetesen mindkét oldalon le volt húzva az ablak, te pedig egy pillanatra meglepetten néztél rám, aztán úgy látszik, te is megéreztél valamit abból a furcsa intimitásból, amit ez a visszafogott gyorsulás keltett, és elmosolyodtál (úgy, ahogy azt te szoktad: fél szájjal és egész szemmel), és csendesen megjegyezted, hogy mire hazaérünk, a bal karod teljesen le fog égni, annyira tűz a nap, és ettől hirtelen valami olyan meghatározhatatlan testiséggel kezdett el sugározni az a végül is szűk utastér (ahol egyébként is forróság volt, mivel két éve, amióta egyszer közös barátunknak kölcsönadtam egy estére a kocsit, nem lehetett elzárni a fűtést), hogy egy darabig se szólni, se moccanni nem voltam képes, csak néztem a jobb kezedet a volánon, meg a combodat, ahogy időnként, amikor erősebben nyomtad a gázt, meg-megfeszült rajta az izom (mert persze – tekintettel a júliusi kánikulára – egy kék sort volt rajtad), és egy pillanatra az az eszelős ötletem támadt, hogy milyen jó lenne végigcsókolni az alkarodat a vena mediana cubititól a csuklói artériáig.

Aztán Érd körül rám tört a kétségbeesés; „tizenhét kilométer a világ” – dúdolgattam heveny önsajnálatba merülve (majd, hogy a dallamhoz jobban igazodjon: „csak húsz perc a világ”), de te hálistennek elkezdted szidni a sok hülyét, akik cammognak, mikor üres a sztráda, csak akkor akarnak sietni, amikor ötvenen vannak mindkét sávban, így aztán pillanatnyilag elfeledkeztem az egészről; később pedig, amikor elköszöntél, és még egyszer a lelkemre kötötted, hogy ezzel a kocsival már csak a szervizig menjek, de oda is úgy, hogy jelentsem be előre, az jutott eszembe, hogy mégiscsak ez a tökéletesség, és teljesen mindegy, hogy mi volt és mi nem volt, és végső soron az is, hogy mi lesz.

 

 

 

Kavicsok

 

„Végy kezedbe egy fehér kavicsot.

Először is válaszd meg gondosan,

se túl nagy ne legyen, se túl kicsi,

épp a tenyér gödrébe illő méret,

és ne legyen törött se, vagy túl érdes –

a szempontok tetszés szerint

bővíthetők-szűkíthetők.

Ha tehát megtaláltad, úgy tisztítsd meg

a rárakódott földszemcséktől,

mégpedig lehetőleg csak dörzsölgetéssel

(ha túl makacs a szennyeződés,

esetleg némi nyálat felhasználhatsz,

de semmiképpen se mosd folyóvízben).

Ezután szemléld meg alaposan.

Figyeld meg az alakját, hogy lapos

vagy gömbölyded vagy aszimmetrikus,

a színezését, hogy egyszínű-e,

vagy a fehéret itt-ott áttetszően

kristályosra cseréli, vagy esetleg

fémes fényű, vékony erek tagolják;

tartogasd aztán addig a kezedben,

ameddig súlya olyan ismerős lesz,

hogy bármikor oda tudod képzelni

a tenyeredbe, s a felületének

tapintása és formája a bőröd

barázdáiban szinte már megül;

és amikor a testmelegedet

annyira átvette már, hogy valóban

visszasugározza az ujjaidnak,

akkor fogd meg, s dobd a hátad mögé.

Nos hát, így múlik el a szerelem”

– mondta a költő, s lassan arrébb sétált,

jobb zsebében négy kavicsot csörgetve.

 

 

 

Cento

 

1.

 

mennyi év mennyi kép

mennyi gazdátlan vidék

milyen rengés borította

össze rendezett terét

elveszett részletek

szakadékba kanyarogva

ösvény hová vezetett

 

 

2.

 

Amikor elindult az alvilágba,

eszébe sem jutott, hogy sikerülhet.

Egyszerűen csak azt gondolta: – Ennél

(akárhogy is) nem lehet semmi rosszabb.

Amikor aztán az az arctalan

hatalom olyan könnyen engedett,

egyszerre valami mélységi mámor,

félöntudatlan eufória

burkolta be, s nem látott szinte semmit

önmagán kívül a gyolcs félhomályban.

Sőt, önmagát is csak nagy messziről, 

mint letompított, sajgó lüktetést,

lassan átvérző kötést érzékelte;

úgy ment, hogy nem érezte, hogy halad,

s az az örömteli várakozás,

mely megcsapta az első pillanatban,

már felidézhetetlenné halványult;

ment, ment és ment, és tudta, hogy telik

valahol valamilyen idő, és az út

léptei alatt visszafele csúszik,

de sehol semmiféle horizont,

se mérföldkő, se fa, se egy torony,

de még csak holmi gaz se az út szélén,

csak egyenletes, sűrű félhomály,

talpa alatt a sima, egyenes,

sík és talajtalan vidék,

ment, ment és ment –

                                    És egyszer visszafordult.

 

 

3.

 

Én sose voltam Capri szigetén.

No persze van még pár hely a világban, ahol végül is szintén sose jártam, de hát miért is ne ismerje be az ember, ha egyszer ilyesmibe kezdett, ilyen kétes vállalkozásba, hogy én nem vágytam soha se Kínába, se New Yorkba, se Ausztráliába valami nagyon, így hát én már ettől – ha eljön az, ami majd úgyis eljön – nem fogok csalódottabban meghalni.

De hát valahogy mégiscsak más Capri.

Mondhatnánk persze, hogy a klasszikus-filológus elvont bírvágya húz a Dél felé, hol római maradvány minden tégla és minden szürke márvány, sőt, minden olajfa, pínea, pálma, kecskerágó és királyné gyertyája, s ahol megilletődötten heverhetsz a gazba, mert akanthusz szúrja segged.

Mégsem igaz, mert jártam sokfelé. Megérintettek lángtestű márványok, és amire a lelkem akkor látott, az nőtt fel rejtőzőn egyénivé, az regulálta bennem a világot, amellyel így-úgy eligazodhattam a kintiben, tárgyakban és szavakban.

Akkor hát mégis, miért Capri éppen? Jártam Rómában, jártam Velencében, Krétán, Thérán, Korinthoszban, Athénben, miért nem volt, nem lehetett elég? Ki tölti be a látás tág terét? A valami csak növeli a vágyat. Rossz volt a kérdés, itt nincs magyarázat.

Fogalmazzuk más oldalról a dolgot. Miért épp Capri az, amit kimondok, bár nem láttam se Palermót, se Nápolyt, se Sienát, sorolhatnám napestig. Mi az, amitől jelképpé növekszik az a kékségbe hajított sziget, s magába veszi a többieket? (Mert amikor azt mondom, sose voltam Capri szigetén, benne felsoroltam minden helyet, hová hiába vágytam.)

Hol a titok hát? A romantikában? Vagy maga az a sűrű, képtelen levelezőlap-szín a tengeren, mellyel körülveszi a képzelet meg a legenda azt a szigetet, az fénylik át ezen a hangsoron?

És testté lesz a puszta fogalom.

 

 

4.

 

mennyi éve mennyi arcban

mennyi színjátszó alakban

tó fölött és hegy tövében

poklok közt egy foltnyi éden

ahol mégis ahol holnap

ahol biztos hajnalodhat

ahol mindegy merre honnan

ragyogásban megtiportan

ha kudarc is hogyha szégyen

víz fölött sziklák tövében

száz alakban száz szerepben

csak mi ketten csak mi ketten

és ha elmúlt mennyi év is

te meg én csak újra mégis

az idő nincs már sehol se

nézz az égre nézz a földre

nézd kitágult horizontját

pőre örökkévalóság

 

 

 

REJTŐZVE ÉLTÜNK

 

(1995)

 

 

 

Rejtőzve éltünk

 

rejtőzve éltünk ahogyan

Epikuros tanítja élni

gyomláltunk a petrezselyem közt

locsolgattuk a paradicsomot

és fölkaróztuk a sárgabarackfa

lehajló szélső ágait

rejtőzve éltünk tanítottuk

az ifjakat barátainkká

fogadtuk őket és mikor

ritkábban jöttek mert érdekesebb

lett másfelé számukra a világ

nem mutogattuk a szomorúságot

szerkezetekkel társalogtunk

autóval számítógéppel

vagy csak a latin mondatok

pontos mechanikáját nézegettük

szerettünk mindenféle belső

rendet egy vers ismétlődéseit

vagy egy szellemes diagramot

rejtőzve éltünk sőt inkognitóban

nem foglalkoztatott sokat

hogy filozófusnak tartanak-e

olykor úgy tűnt hogy kicsit többen

ismernek mint akiket ismerünk

ezen egy csöppet szégyenkeztünk

kevés számú barátunkkal néha

vörösbor és pogácsa mellett

politikáról vitatkoztunk

reménytelenségünket kibeszélve

vagy megtárgyaltuk a parlagfű és

a csillámpala titkait

de éjfél fele mindig hazamentünk

volt aki a kaktuszokat szerette

volt aki az ásványokat

a macskákat és Arany Jánost

mindannyian rejtőzve éltünk

 

 

 

Kitérő egyenesek

 

Kitérő egyeneseknek nevezik az olyan egyeneseket, amelyeket nem lehet egy síkban elhelyezni.

 

(világoskék macskaszemed

a profilod a félhomályban

én a sötétből néztelek

úgy néztél vissza meg ne lássam)

 

Az ilyen egyenesek tehát sem nem metszik egymást, sem nem párhuzamosak. (Következésképpen a végtelenben sem találkoznak.)

 

(kicsit kihúztad válladat

én megfeszítettem a mellem

a fénykörtől mind távolabb

mind gyakrabban szemed szememben)

 

Egy kitérő egyenespár normál transzverzálisának az olyan egyenest nevezik, amely mindkét egyenest 90 fokos szögben metszi.

 

(tudtuk hogy sem most sem soha

izgatottan szégyenkezően

hogy ez volt az az éjszaka

ebben a kitérő időben)

 

Minden kitérő egyenespárnak van egy normál transzverzálisa. Egy és csak egy.

 

 

 

A Svet Iliját hogy szerettem

 

a Svet Iliját hogy szerettem

ablakban álltunk este volt

az emlékezés mint a tenger

kavicsot görget partra hord

 

áttetsző zöldje és a hegy

halványkék mészkő sziklatömbje

milyen mélyenincs a szemed

belehullni abba a zöldbe

 

örvény hogy szerettem a várost

vakító fehér falait

ne nézz rám vajon mennyi áll most

mennyire gyorsan őszül itt

 

tücsöksikolytól hangos este

hűvösödik borzong a bőr

a volt a van egymásba veszve

ha túl hát túl minden időn

 

beomlott föld amerre jártam

a pálmafákra ki vigyáz

arany hajad az éjszakában

már-már testetlen lobogás

 

visszatérni a tengeren

tajtékos csönd milyen hajóval

örvény az emlék jeltelen

visszatérni de hova honnan

 

 

 

Apollinaire öregszik

 

így éltünk itt a századvégen

tilalmak és bűnök között

szerelmem egyetlen erényem

érzed hogy meghűvösödött

 

alkonyodik hosszú az árnyék

egy macska megy a kerten át

por és hamu lett mind a szándék

látni a repülők nyomát

 

vöröses csíkok lila égen

micsoda képtelen szinek

borulj rám egyszer én is éltem

a rügyező fák a szived

 

valahonnan az avar égett

szagát sodorja az idő

a szőkeséged szőkeséged

a rózsatövek múlt s jövő

 

ifjú arcod hogy elvirágzik

óvakodik a szürkület

így éltünk szemed még világít

leszáll az éj add a kezed

 

 

 

Ronsard összetéveszti magát Helénával

 

ha majd öreg leszek és csontomról lemállik

lassanként ez a hús a vágytól erezett

ha majd a testek és a színeik formáik

nem gyújtják lángra már többé a véremet

 

ha majd a bal kezed és az a csaknem vállig

hulló szőke hajad mélyenincs kék szemed

por lesz és üres árny és testetlenre válik

gondolat álom és gyöngéd emlékezet

 

akkor bánni fogom hogy nem hagyott egyetlen

pillanatra se el a végső öntudat

hogy bár gyönyörű volt nem értem be a testtel

 

kellett az életed a lelked a szavad

akkor bánni fogom hogy szerelmet kerestem

az alatt a finom porcelánbőr alatt

 

 

 

Két dal

 

ó ifjúság aranymadár

mesék szárnyán röpít a szél

a szépség mint nyári eső

a szomjas földbe elfolyik

 

törékeny jaj a forma és

szétomlik ez a büszke hús

ó ifjúság aranymadár

fut előled a pillanat

 

*

 

az öregember meg-megáll

mégis bejár minden vidéket

országnyi hosszú minden napja

sarkában lohol az idő

 

 

 

Ötvenegyedik carmen

 

Még hogy egy isten se lehet különb, mint

aki szemben ül veled és a híres

kacagásoddal, amely öl, butít és

          vágyakat ébreszt –

 

Én is így jártam veled, édesem, ha

látlak, ott futkos a gerincemen a

forróság, nézlek csak afféle bárgyú

          birkaszemekkel;

 

te meg, úgy tűnik, nagyon is gyönyörködsz

ebben a félszeg tehetetlenségben,

annyira, hogy már te leszel, ki nem tud

          nélkülem élni.

 

(Bár a szapphói – amilyen zenélős –

strófa rosszat tesz teneked, Catullus:

verseket ront el, s bele is bolondult

          József Attila.)

 

 

 

Rosszkedvű morgolódás

 

Micsoda förtelmes puffogtatással

búcsúzkodik el már megint a nyár!

Szélvihar, dörgés, villámlás – mi végre?

Kit érdekel ma már, hogy vége? Vége.

Üvegkék ég, forróság és aszály –

minden megvolt. Mondjuk rá, hogy megérte.

Mire jó hát ez a színpadiasság?

A nyárra ősz – a dolgok rendje ez.

Ami elmúlt, vissza nem fordíthatják

drámai gesztusok, szónoklatok,

de még ez a szemlátomást kehes,

asztmás hörgéssel meg-megszaggatott,

hol sűrűbb, hol meg csak szemetelő,

félkontinensnyi zokogás sem.

Ami lehetett, az megadatott,

és ami nem, önkívületbe fordult

szemekkel azt meg minek nézegetnem?

Különben is, talán lesz még idő.

Hisz az ember egy bizonyos koron túl

már ráér várni, miért is siessen:

úgyis túl hamar eljön a jövő.

Úgyhogy ne törd magad. Már tudomásul

vettem a tényt: holnaptól fogva ősz van.

Majd csak kerül valami kis formás zug

az időben, ahol még meghúzódjam,

s elnézegessem azt, ami maradt:

a felhőkre alulról visszatűző,

enyhén vöröses napsugarakat.

 

 

 

Vagy beszéljünk a testről

 

Vagy beszéljünk a testről. Amikor

a szőke, barna vagy épp fekete

hajszálak a tarkón s a homlokon

a verejtéktől lucskosak, s ahogy

beletúrnak az ujjaim, hidegnek

tűnnek, olyan forró a bőröd, és

az enyém is, vagy ahogy a nyakizmok

megfeszülnek, miközben száj a szájhoz

közelít, bebarangolva az arcot,

vagy épp az arteria radialison

egyszerre végigfutó reszketés,

míg megszorít a kezed itt vagy ott,

a pupillák hirtelen tágulása,

ha nyitott szemmel – mivel látni vágyik,

jaj, látni vágyik minden tag, szövet,

a sejtek és a sejtmolekulák;

mert minden rész a komplementerére

vágyakozik, konvex, konkáv idom,

egésszé lenni, ha egy pillanatra,

ha csak egyetlen mozdulatban is –

Nos, inkább mégse beszéljünk a testről.

 

 

 

Ronsard a Szajna fölött vall szerelmet

 

a dalt a dalt a dalt északnyugati szélben

forró volt a kezed az enyém mint a jég

ha álarcosan is bujkálva száműzötten 

lélegzetvételünk gyorsuló ütemét

 

hideg volt az a szél ahogy szemedbe néztem

változott a színe szürke lett s újra kék

rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen

a nagy folyó felett szűk áprilisi ég

 

szökve álarcosan a párán át a nap

törtrésznyi nap ha már ennyi jut ennyi élet  

bocsáss meg mondtad és lenn a rakpart alatt

 

szürkén folyt a folyó az ég egy percre kék lett

majd újra szürke és már szürke is maradt

és mégiscsak a dal mit is bocsássak én meg

 

 

 

A szerelem halott

 

a szerelem halott a tavaszban a sebzett

gyümölcsfák árnyai és fut fut a folyó

mormolva dallamát édes édes neveknek

Arno Guadalquivir Kifisszosz Una Pó

 

a te neved soha kezed kezembe tetted

az emlék is halott a tavasz illanó

a híd alatt fut el ki érti már a nyelvet

csak egy koszos sirály nem nem a Mirabeau

 

ki érti már soha színtelen alkonyat

partra a testeket a víz is így veti

félkoronájú fák virágban állanak

 

a te neved helyett folyóknak nevei

halott a szerelem fut fut a híd alatt

ha rátalálni is mindig elveszteni

 

 

 

Ronsard keres egy jó kis fogadót

 

böjtöltem eleget hiába temiattad

te kellettél nekem csak téged láttalak

azt hittem két szemed lángjai hívogatnak

hogy ígér valamit könnyed fanyar szavad

 

de aztán az a csók alamizsnának adtad

eltoltál kényesen visszavontad magad

a szégyen meg a vágy velem csak ők maradtak

Isten veled szegény Ronsard-nak is akad

 

talán akad aki ad is nemcsak igér

s ha olyan aki nem ismeri a szonettet

viszont nem is ilyen lelketlenül kacér

 

mondjuk gyöngéd kezek és jó formájú seggek

a legszebb vagy igaz de hát ki vagyok én

hogy ne legyen nekem jó más csupán a legszebb

 

 

 

Marx–Engels szobrát

 

Marx–Engels szobrát amelynek tövében

egyszer csókolóztunk elszállították

hová lett az a bekerített éden

a fanyar és koravén fiatalság

 

a mozgalmár szólamok hogy rühelltük

titokban őrzött negyvennyolcas eszmék

szertartások mítoszok körülöttük

átvitázott kommersz konyakos esték

 

meg másnap a nikotinmérgezés

öregebbek lettünk és józanabbak

se konyak se csók se lelkesedés

 

nem maradt csak ez az üres talapzat

viszolygás és társtalan tiszta ész

a szerelmek kacagva elszaladtak

 

 

 

Vén John of Gaunt

 

Vén John of Gaunt elkészült mindenével

most mindörökre és visszamenőleg

nem nem az roskaszt meg amit megéltem

pedig épp elég súly volt ez az élet

 

de ami volt azt így-úgy rendbe tettem

veszteségeim szépen sorba raktam

s most itt állok egy gyomvert és kietlen

udvaron a leszálló alkonyatban

 

nem nem az roskaszt meg amit megéltem

hanem a vakság melybe két szemem néz

görnyedten állok omló fal tövében

hallgatom hogyan közeleg a rengés

 

én megérleltem belül már a csendet

szeressen élni az akit szeretnek

 

 

 

Az a nap

 

Ha számba vennéd azt, ami

történt, bizony nem sokra jutnál.

Félhomályban bolyongani

a magasba vesző kapuknál,

míg valami bizonytalan

sóvárgás kerget, meg-megállva

fülelni egy szarvasvarangy

– ki tudja, honnan? – sikolyára,

(száraz vidék ez itt körül,

fűfélék megkuszált gubanca,

émelyítő zsályaszag ül

a felforrósodott falakra),

aztán, ha mégis valahogy

beslisszoltál, ott van a lépcső,

csigalépcső, hasadozott

fokai közt pár gyomnövény nő,

porfiros bazaltból kivágott,

szemcsésen kopott kőlapok,

alacsony fokok, de a távok

köztük csalfán ingadozók,

ez fáraszt el, a folytonos

ritmusváltás, nem a magasság,

rákényszerít, hogy botladozz,

s hogy a szárizmok cserbenhagyják

a maradandóbb csontokat,

és ha leülsz az egyik fokra,

hogy megpihenj, egyszerre vak

fényesség, mintha lángba dobna

minden világot és tanút –

Az ember végül oda jut.

 

 

 

Némely filológiai megjegyzések

 

Szóval a tücskök éjjelenként.

(És ez már voltaképp szimbólum is.

Főleg így harminc és negyven között.)

A tücskök persze mit se tudnak erről

a világirodalomban preformált

jelentéséről éneküknek.

(Mármost eltekintve attól a szintén

fogas kérdéstől, hogy miképp

értelmezendő tücskök esetén

a tudat fogalma.) Szóval az éjjel

(tegyük hozzá, hogy augusztusi éjjel,

huszonnyolc fok és nyolcvan százalék

páratartalom) sűrű csendje alján

a folyamatosan és állandóan

ismétlődő ritmus mély riadalma,

az éjszakáról éjszakára mindig

egyforma és erőszakos,

mind hangosabb fenyegetettség

(amelyet persze mondanunk se kell,

hogy a görögök óta öröklődő

irodalmi közhely hallat velünk),

a végtelenségnek s a végességnek

ez a paradox összekapcsolása,

mint ahogy Akhilleus is

(az Ilias többi szereplőjéről nem is szólva)

a tengerpartra megy a bánatával

(és nemcsak azért, hogy tengeristennő

anyjának jól kisírhassa magát),

hanem hogy abban az örök morajban

halandó lelkét megfürösztve

kiázzon belőle az itt s a most.

 

Szóval a tücskök éjjelenként.

 

 

 

Nagycsütörtök

 

szomorú az én lelkem mindhalálig

várjatok itt s virrasszatok velem

a Getszemáni major olajfáit

milyen sötét fogta be hirtelen

 

a lábizmom érzi a kaptatót

s az ösvényt is a sűrű aljnövényzet

csomói közt mégis mint a vakok

milyen önkívület ez dülöngélek

 

semmim se volt te jól tudod Atyám

ha gyönyörködtem olykor fában kőben

nem tart vissza már csupán a hiány

a test ugyan kész a lélek erőtlen

 

milyen szélcsendes ez az éjszaka

élő húsnak érezni a sötétet

szólj valamit ki áll ott egymaga

hogy volt értelme ennek az egésznek

 

csak egy olajfa kérge csupa árok

és heg ujjam alatt szólj valamit

kétszáz lépésnyire a tanítványok

fel-felhorkan álmában némelyik

 

 

 

Hát így, uram

 

hát így uram látod én nyitva állok

jöhetsz-mehetsz bennem kedved szerint

se tér-idő se emlékek se álmok

ami maradt a semmire tekint

 

ez itt a lelkemnek már csak a váza

átfütyülhetsz a bordacsontokon

nézd mennyi hely akár feléd kitárva

itt mindent már csupán önsúlya nyom

 

némi maradék meszes öntudat

egyenes sora érdes csigolyáknak

egymásnak vetve sípcsontjaikat

függőlegesen állnak a lábszárak

 

talán ha jön az utolsó ítélet

fölépíti vázizmait a lélek

 

 

 

Mondattan

 

elhallgatunk itt nincs már kép se szó

se értelem semmi más paraméter

a macskáknak négy lábuk van s a többi

információ is hasonló

dimenziókat nyitogat előttünk

elhallgatunk mert nincs mit és miről

és lassacskán úgy tűnik hogy mivel sincs

alany sehol s az állítmány se éppen

falrengető a többi mondatrészről

(fakultatív vonzatok és a többi)

mondhatni beszélni se érdemes

csak a szervetlen mondatrészletek

indulatszók kötőszók módosító-

szó értékű szerkezetek s talán

valami megszólítás Istenem

elhallgatunk hiányos tagolatlan

és nehezen meghatározható

a modalitása is felkiáltó

vagy óhajtó esetleg kijelentő

s ki tudja hogy bizonyosság vagy éppen

bizonytalanság nos elhallgatunk

 

 

 

Hasonlatok

 

Képzelj el egy olvadt vastömeget,

a szakszerűtlen olvasztás nyomán

ahogyan megdermedt a levegőn,

és kristályszerkezete rendezetlen,

zárványok vannak benne és

légbuborékok, egyszóval a belső

feszültségek a szokottnál nagyobb

mértékben vannak jelen anyagában,

úgyhogy mozdíthatatlanul nehéz,

tömör, rideg és meglehetősen törékeny.

Vagy képzelj el egy nagy, lakatlan házat,

piszkos, fehér porvédő huzatokkal

a bútorokon, a gyerekszobában

a hintaló füle két kúpnak látszik,

és mindenütt a padlón s a hatalmas,

sötétbarnára pácolt könyvszekrények

vízszintes felületein finom,

egyenletes, másfél milliméternyi

vastagságú porréteg, és ahol

a bezárt zsaluk közt egy vékony résnyi

napfény esik be, ott a porszemek

Brown-féle mozgását figyelheted meg –

Vagy éppen egy rendkívül nagyszabású

építkezést, amolyan Bábel tornyát,

csak persze a huszadik századi

technikával és stílusban, acél-,

vasbeton- és üvegszerkezetet,

ívek, síkok hűvös mértani rendjét,

lépcsőházak, erkélyek, teraszok,

süllyesztett szintek bonyodalmas és

kiterjedt és összefonódó

organizmusát, melyet behálóznak

csövek, vezetékek és kábelek

idegpályái – és ezt az egészet

úgy képzeld, hogy a sivatag

közepén van, száz meg száz kilométer

távolságra víztől és emberektől.

 

De hát hagyjuk a hasonlatokat.

 

 

 

Ronsard számot vet életével

 

tizennégy éven át úgy éltem maga mellett

mint egy tárgy amelyet kezéhez szoktatott

egy fésű egy pohár egy könyv egy toll – de kellek

az életének így vagy úgy része vagyok

 

vagy legalábbis így gondoltam eddig én

tudtam hogy sokadik vagyok csupán a sorban

de néha van jogom átjárni életén

s tudni – vagy sejteni – hogy benne mi és hol van

 

igen voltak akik nem szépítem a dolgot

érintették szívem de maga alkotott

saját képére és végképp magába oldott

 

azt hogy mennyi maga és én mennyi vagyok

mit tudhattam magán kívül én soha boldog

nem voltam ennyi év hát ennyi adatott

 

 

 

L’adieu

 

          Vas István emlékének

 

letéptem ezt már tudhatod

az ösvény itt sötétbe téved

a rím tudja a mondatot

halott az ősz és várni téged

 

és várni itt a fák alatt

a Dunakorzó gesztenyéi

kis Lou egy levél sem marad

fekete-fehérre cseréli

 

az ősz az ősz a nyár hevét

kialszik minden nemsokára

a víz elfolyó messzeség

az ősz halott hó hull a fára

 

levert diófa bánata

az öröm ráadás a jajra

mi volt csak volt idő szaga

a szót sincs ami visszacsalja

 

az éj leszáll a rúd mihez

a csillagok vannak kikötve

halott az ősz a hó neszez

többé sose és mindörökre

 

 

 

A SZÉP KÖTÉLVERŐNÉ ÚJRAKEZDI

 

(1998)

 

 

 

Az esztétikum sajátossága

 

nos én öregségemre lettem szenvedélyes

futballnéző ha szurkoló nem is

mert engem mindig is a szerkezet

érdekelt ahogy egy-egy támadás

fölépül a passzok az ívelések

aztán a ritmus hirtelen váltása

a jobboldalt elsprintelő csatár

hátrasarkazza a labdát az éppen

érkező középpályásnak aki

rádől s kapásból belsővel a bal

felső sarokba bombáz védhetetlen

a szép védéseket is szeretem

ha gólvonalról vágja ki a hátvéd

vagy ujjheggyel tornássza a kapus

a léc fölé azután meg a virtus

három-nullról kiegyenlíteni

ó nem a kissé görbe szőrös lábak

gól nélkül kihúzni a hosszabbítást

a sokkal erősebb ellenfél ellen

és tizenegyesekkel veszteni

az ember szomjúhozza a katharzist

s a focipálya rendezett világ

 

 

 

Miféle út

 

ha voltunk is miféle út ez itt

kecskecsapás sziklákra meredek

hegyoldalakra föl aztán a híd

a semmiből a semmibe vezet

 

miféle út rosszkedvű nemzedék

így nőttünk föl kinőtt és levetett

eszmékben hol itt hol meg ott szorít

ha voltunk is az út az elveszett

 

lökdössük a napokat éveket

mogorván gyanakodva józanon

csak semmi lápvirágos szédület

 

(legfeljebb még némi irodalom)

ha voltunk is a semmibe vezet

a sziklákon nem marad semmi nyom

 

 

 

Makáma

 

          „Nem vehető el, ami igazán a mienk.”

 

Nyolc éve volt vagy kilenc éve is már? Itt, ugyanezeknél az ablakoknál. A kilátás se változott sokat, a város mégis mintha komorabb lenne (a kivilágítástól vagy a szennytől?), vagy talán csak az én szememből száradt fel az a megszépítő, könnyű pára, amely a Károlyi Mihály utcára mesék aranyos ködét borította?

A házak is lakatlanok azóta.

És mi még? Hát az életem. Nem, nincsen még nyolc éve sem. A térnek is a neve más. Az volt a felszabadulás. Vagy legalábbis azt hihettem, hogy újrakezdhetjük mi ketten, a sötétből egyszer kiérve kézen fogva a napsütésre.

Hogy naivitás volt? Na persze. De hát mindig ilyen jelekre, csodákra vártam, s voltak is (mert van csoda annak, ki hisz). – Illúzió – ezt mondta egyszer valaki más, akit szerettem; nekem csoda volt, akkor is, ha aztán visszavonta valami, ha maradvány és viszonylagos és alig-csoda, de rám ragyogott egyszer mosolya, és ami volt – hiába más a távlat –, nem lehet meg nem történt.

Csak a házak.

Nos igen, a házak lakatlanok. Hullik a vakolat, kutyapiszok, törmelék, galambtrágya fedi őket. Jelekből épül fel itt minden élet. De a jelek minek a jelei? A törött ablakon felfényleni hogy tud mégis a februári nap? Talán a város se lett komorabb. És itt járnak körülöttünk az évek, ami elmúlt és mégis újraéled, s lakatlan életünkben ott tanyáznak a valaha volt tengerparti házak – a helyükön talán már bombatölcsér –, de a szememben minden ugyanúgy él, ahogyan láttam és ahogy szerettem, a fények megmaradtak mégis bennem, és ami volt, az nem hagy el soha.

És talán éppen ez az a csoda.

 

 

 

Ki nem mondani

 

a szavakat ki nem mondani könnyebb

könnyebb nem írni le a sorokat

félig olvasva becsukni a könyvet

kihúzni azt ami még megmaradt

 

nem járni végig ezt a hosszú völgyet

és félrehúzódni a gondolat

elől mielőtt netán testet ölthet

hunyt lélekkel várni az ég alatt 

 

mert ismertünk minden történetet

bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni

hogy milyen úton és merre vezet

 

nem tartani már számon azt hogy mennyi

indulat nélkül nézni hogy pereg

perc nap és év minden és semmi semmi

 

 

 

A szép kötélverőné újrakezdi

 

A test: a comb, a kar, az bírja még,

az arcbőrön se ütnek ki a ráncok;

de visszaadhatod-e a zenét,

amelyet bennem rég valami játszott?

 

A lassú, néma érintéscserék

föllobbantják azt az érzéki lángot;

de elég lesz-e ez a maradék

bizalom, hinni, hogyha nem is látok?

 

Le tudom-e vetni az éveket,

mint divatjamúlt, elhordott ruhát,

hogy alóla pőrén feszüljenek

 

– megfeszülő karizmaidon át –

a szándékok, a tervek, a hitek:

a sejtelmekkel teljes ifjuság?

 

 

 

Mióta tart már

 

mióta tart már ez a mediterrán

hevületű nyár itt nap napra lobban

ó mennyit ültünk azon a verandán

ezekben a jelenéses napokban

 

forró napok és forró éjszakák

játszott gerinced tűzhúrján az ujjam

jelképek közt bujdokolt át meg át

az utazó akartam nem akartam

 

tüskék szúrták a talpam néztelek

nem az voltál már akit megszerettem

az üvegharang ég vállad felett

 

az a fény még itt súlyosul felettem

minden elmúlik testre néz a test

nem kell már semmi ősz jön csend a csendben

 

 

 

Rondó – mormolva

 

a test a testre emlékszik sokáig

október van lehűlt a levegő

már téliesre fordult őszidő

a maradék lomb is zörögve fázik

 

volt nyár szerettük együtt néma fáit

alkarizmodon megpihent kezem

a test a testre emlékszik sokáig

 

de messze vagy s akár az égre nézek

akár testek közt botladozom már itt

nem tart meg semmi tárgy semmi most-élet

voltál nyár volt az ég a földre nézett

a test a testre emlékszik sokáig

 

 

 

Példamondatok állapothatározóra

 

Piros ruhában indultam hazulról.

A madárbirsek sárgán hajladoztak

az őszies, enyhe nyugati szélben.

És föltetszett a párás levegőben

valami nagy, idegen épület.

Aranyként fénylett, mint a hold világolt.

A falra írva hosszúkás betűkkel

ama jel látszott. Nézett hallgatag.

A tárgyak felragyogtak, szinte ködben.

Egy borospohár összetört: halandó

létére örök hanggal szólt halála.

Ki lehetett akkor már biztonságban?

Utak nyíltak a térben szerteszét,

metsző sugárként és csillag alakban.

Látás helyett kiélesült tapintás.

– Mind elmegyünk – dúdoltam még magamban.

Hirtelen jött egy hideg szélroham.

 

 

 

Időhatározók

 

este reggel reggel este

most sokáig holnap aztán

majd jövőre egyszer máskor

ha idáig talán végre

valamikor hisz mióta

néha mégis amikor csak

valahányszor hátha később

mert kezdettől fogva mindig

hajnalban és alkonyatkor

végül soha és örökké

 

 

 

Elbontották a parkot is

 

elbontották a parkot is a téren

ahol szerettük egymást nyoma vész

a térbeli környéknek észrevétlen

halványul álom és emlékezés

 

a test a test is már régen nem az

kicserélődtek lassacskán a sejtek

rég elvirágzott már az a tavasz

ki tanúskodik ha te elfelejted

 

csak a szavak maradtak csak azok

csak ez a mondhatni költői tárgy

a megfogalmazás mit elhagyott

 

a testmeleg csupán a puszta tény

valakik szerették egymást de már

csak a névmás mondja hogy te meg én

 

 

 

Adventi dalok

 

kivel a napok méhe terhes

csak jönne már akárhogyan

ha fájdalom lesz félelem lesz

kivel a napok méhe terhes

csak jönne az idő rohan

 

*

 

lehullottak a levelek

angyalszárnykék ég fény pereg

sötét tusrajz a néma égen

miféle kéz az ég felett

 

*

 

Ha jön, ha jön, hogyan talál?

Ha öltözetlen, vagy ha épp

betegen, alva, takarítás

közben? Rám ismer majd vajon?

 

*

 

csak várni várni várni fény van itt

szórt ritka fény és várni várni csak

forrástalan fény várni elvakít

eljön-e értem

és értem jön el

 

 

 

Számmisztika

 

én tizennyolc éves ő huszonegy

sebezhető voltam és persze sebzett

ó ifjúságom elsüllyedt sziget

tájai honnét megelevenednek

 

hitted volna hogy van föltámadás

homloka szeme szemöldöke ajka

a keze és keze nyomán a láz

én akartam ki tudja ki akarta

 

kezdetben a földet s a két eget

halott voltam sötétség és üresség

vizek fölött a lelke lebegett

ki érti két ég vajon az az egy ég

 

és lőn világos szórtan vakító

bizonytalan fiatal sérülékeny

tudhattam-e hogy jó-e ez a jó

sebzett volt jaj melyiküket ha néztem

 

sebzett én is és mind sebezhetőbb

este és reggel ezen a világon

ki fordíthatja vissza az időt

ő huszonegy most én meg harminchárom

 

 

 

Így éltünk

 

így éltünk egyszer itt halandó testedet

szerettem mennyire félve féltve vigyázva

éreztük szüntelen mi minden fenyeget

láthatatlan erők nehezülnek a vázra

 

öröm és szenvedés közt él itt ami él

a test amennyit ad el is vesz ugyanannyit

ha voltunk boldogok fizettünk mindenért

tudtuk viszonylagos tudtuk ameddig addig

 

ha eufória vált föl depressziót

fönt s lent közt hányatunk ez életünkre rávall

de egymásnak az Úr ajándékul adott

ezzel a megtalált szép transzcendenciával

 

szerettem mennyire halandó testedet

s lett örökkévaló már ahogy lehetett

 

 

 

A mogyoróbokrok között

 

a mogyoróbokrok között

szél jár az ágat égnek hajtja

tetszelegve forog-pörög

mutogatja magát a barka

 

ó édes hímnemű hiúság

csak játék gyöngéd és kacér

tavaszt ígérő zsenge húsát

simogatja az enyhe szél

 

de február ez még nagyon

ki tudja mi vár a rügyekre

a versindító alkalom

ha vezet is ki tudja merre

 

ó jaj hová lesz majd hova

ártatlan friss nárcizmusa/p>

 

 

 

Discus hernia

 

ó hogy nem tudok úgy gondolni rád

hogy ne látnám a testedben a vázat

rajzos gyönyörű izmaidon át

a csigolyákat és ahogyan állnak

 

feszes rendjük közt a szorongatott

porckorongokat ahogy meglapítja

őket kissé a súly a súly ahogy

rájuk nehezül izmaidnak súlya

 

s a függőleges feszítőerő

vízszintesen deformáló hatását

ahogy nyomja a kiszélesedő

porc az ideget ahogy alig állják

 

csontok porcok izmok és idegek

saját belső feszültségeiket

 

 

 

Angyal

 

ki látta Isten angyalát

vajon élve maradhat-e

a délután a kora nyár

arcod arannyal vonta be

 

micsoda epifánia

akinek osztályrésze ez

még ha meg is kell halnia

bizony örök élete lesz

 

egymásba olvad áhitat

és játék az ott és az itt

megaranyozta arcodat

arcod ragyogta fényeit

 

ó jaj emlékek és idők

egymáson áttűnő nevek

álltam az ő színe előtt

angyalával voltam veled

 

az a vasárnap délután

fények a napé s arcodé

ó jaj fogj engem Szent Mihály

két puha tenyered közé

 

 

 

Szél van

 

szél van a nyár is elsiet

a szorongások megmaradnak

ifjan még türelmetlenebb

voltál ilyenkor s csalódottabb

 

a hiány is megszokható

meg a be nem váltott igéret

a táj mögött ott zúg a tó

halott fák fekszenek a szélnek

 

a fiatalság elmulik

vele ami sebezhető

monoton alagútjait

futja a gyorsuló idő

 

elfogyóban a tárgyak is

a lélek már nem néz magára

kívül-belül minden hamis

önmagának csak vézna árnya

 

csak a kiszáradt fák a szélben

ez a nyár is elmúlik egyszer

a test lebeg saját terében

semmi viszonyítási rendszer

 

 

 

In memoriam V. I.

 

ez az egy ember bennem mit akar

a mondatok és főleg a kötőszók

érv és ellenérv ritmusaival

megszólít ahogy életében is szólt

 

kimondva visszavonva pontosítva

a ráció a csak az ami van

röpít föl az irracionálisba

az itt a most a mégis parttalan

 

és a füstköd-szürkeség felragyog

nagyapám ahogy nagyapja Arany

s az érv és ellenérv is én vagyok

és szavai közt megszólal szavam

 

ha nincs már honnan és nincs már hova

csak a magányos filológia

 

 

 

Magvaszakadt fa

 

Mileticsek Nyáryak Wieserek

horvát és szerb magyar sváb őseim

ilyenként maradtam belőletek

a Duna-táj baljós vidékein

 

sváb örökség makacs pedáns eszem

délszláv korán őszült sötét hajam

de lobbanékony természetemen

milyen tartás örökös féke van

 

ez a vidék formált úgy titeket

hogy a vágyakkal leszámoljatok

hogy az vagyok csak aki kell legyek

 

magvaszakadt fa ha elszáradok

bennem ér véget volt életetek

Bozoryak Imrék Nikovitsok

 

 

 

Elvadult kert

 

elvadult kert az ég alatt

az Isten jár-kel néha benne

hullott gyümölccsel elmatat

mintha nem is szomorú lenne

 

csak fáradt csak végképp unott

embermagasra nőtt a mályva

vadrózsák polyanthusok

lisztharmatos halvány virága

 

itt szél se jár már napsütés

ködös szitálás váltja egymást

ami él önmagára néz

tenyészik pusztul szerteindáz

 

félig kiszáradt almafa

cserjék tüskés ármádiái

ki tudna itt lenn egymaga

valami nyomra rátalálni

 

 

 

Elmúlik minden

 

elmúlik minden és nem is sokára

arany falomb elfagyott képzelet

így maradunk térdig a hóban állva

akár a fák amennyi lehetett

 

az megvolt már az élesebb határig

már nincs sok hátra így is várhatunk

(a hó alól a lomb sárgán világít

ha olvadás jön úgyis majd lehull)

 

*

 

így maradunk mintegy személytelen

térdig a hóban állva mozdulatlan

se múlt se jövő csak örök jelen

elmúlik minden már csak ez vigasztal

 

 

 

NEM TART SOKÁ

 

(2004)

 

 

 

A vén trouvère

 

egy régimódian udvarló vén trouvère

bizony már ősz nagyon és reumás a térde

Horatiust idéz Anakreónt felel

ha azt mondják öreg ő már a szenvedélyre

 

szentek és angyalok forognak folyton ajkán

Ambrus Ágoston és a nazianzi szent

máskor meg Abelard himnuszait szavalván

játssza a lázadót rejtélyes idegent

 

pedig olyan szelíd csak egy kézcsókra vágyik

mindent megtesz amit imádottja kiván

csak nézi óraszám ahogy tükrével játszik

ha kérik énekel máskor háttérben áll

 

s ha nem látják a szép hölgyek s kinevetik

boldog hogy örömet szerezhetett nekik

 

 

 

Nem tart soká (1.)

 

nem tart soká

de ezért jöttünk

saját vérünk alvadt csomói közt

ezért jöttünk a félhomályos

fülledt csigalépcsőkön lefelé

olykor a falba kapaszkodva

nyikorgó térdünk fel-fellüktető

fájdalmával alig törődve

ezért jöttünk kínlódó lassúsággal

szédülve támaszkodva meg-megállva

ezért jöttünk ha nem is tart soká

bőségben és ínségben

egészségben és betegségben

míg a halál el nem választ

ezért jöttünk alkarodon

a szőrszálak aranyos csillogása

nem tart soká nem tart soká

ezért jöttünk

honnan hát ez a fény

 

 

 

Nem kísérnek el

 

mert nem kísérnek el ide már a szavak

nem nem önkívület csak tapintani látni

hallgatni ahogyan leheleted alatt

zizzen a lepedő felülete parányi

moccanását szemed sarkában az izomnak

figyelni amikor mosoly fut rajta át

ajkammal nézni hogy az izmok összefutnak

egy pontban hátadon a bőröd illatát

bőrömmel szívni be sorolhatnám sokáig

az érzékek sötét és gyöngéd tengere

elringat legkisebb szervünkig átvilágít

de nincsen szó amely elkísérne ide

          talán egy köznapi mondat ha válaszol

          nézném órákig én ahogy fogat mosol

 

 

 

Mindinkább telített

 

mindinkább telített napok

valami roppant térre látni

semmi fogható magyarázat

csak közeg nélküli sebesség

mégis érezhető irány

a képek leegyszerűsödnek

a mozdulat informatív

tartalma a végsőkig fokozódik

(megdöbbentő milyen kevéssé

gondolkodunk végül is fogalmakban)

a nyári éjjel csillagos

Göncölszekér Vénusz s a többi

névvel szelídítetlen szikra fönt

az éjszakai árnyalatokat

ki szólíthatja saját nevükön

a sötétben a Föld forog

a szeretők egymásra néznek

világít bennük Isten terve

 

 

 

Lassan az ezredvég is

 

lassan az ezredvég is itt

az Antikrisztus évei

tücsök kiált sötétedik

legalább van mit félteni

 

gyönyörű nyár kontúrjaid

derengése a félsötétben

utolsó negyed várj amíg

formáidat magamba nézem

 

vér izzadság és váladékok

között voltunk itt boldogok

szűkös idő vajon ki néz ott

a csillagos ég hogy lobog

 

hogy pulzál minden pillanat

a nyakadon az ér milyen

törékenynek is látszanak

a tagjaink fényeiben

 

ki közelít gyönyörű nyár

boldogok voltunk mégis itt

egy szélroham fél ötre jár

fogd a kezem hajnalodik

 

 

 

Négy dal

 

1.

 

hűvös reggeli fény kis borzongásra ébred

az ember a nyitott ablak mellett ilyen

már kora őszies fényű reggeleken

csak tested melegít ahogy válladhoz érek

 

2.

 

kontinentális ősz hátadhoz simulok

a lapockád alatt megfészkelhet a mellem

borongós reggel ez a feneked ölemben

nem is sejteni a felhők közt a napot

 

3.

 

és mégiscsak a fény a tested hogy ragyog

az égen vadlibák raja húz és rekedten

kiabálnak az őszbe fordult szürkületben

fekszem melletted itt és csak boldog vagyok

 

4.

 

kontinentális ősz milyen édes meleg

csecsemőszagú is így reggeltájt a tested

szél támad hirtelen a levelek peregnek

hadd nézzem még soká behunyt szemeidet

 

 

 

Változatok egy dallamra

 

1.

 

megjött az ősz a szerelemhez

be kell fűteni a lakást

tudjuk hogy egyre hidegebb lesz

egymáshoz jobban simulunk

egyre gyorsabb lesz az az út

és tartósabb aztán a láz

 

2.

 

megjött az ősz siess haza

rövidülnek a nappalok

mindig sűrűbb az éjszaka

ahogy körülvesz és a testek

kettős burokban keverednek

meddig te honnan én vagyok

 

3.

 

megjött az ősz kint a hideg

nyirkos szitálás szüntelen

milyen forró a két kezed

derekad és csípőd között

a finom bőr kinn ritka köd

nincs többé más csak szerelem

 

 

 

Jó itt nekünk

 

jó itt nekünk sötétedik

kettőnk testére gondolok

meg-megrebbentik szárnyaik

gyöngéd sötét kis angyalok

 

a hétköznapi tárgyakon

mennyi jelentés fénylik át

a macska virágot szagol

lassúdan táncol a virág

 

kinn szél van könnyű őszi szél

észrevétlen jön meg az est

mi ez a kóbor röpke fény

asztal ágy derengeni kezd

 

valaki virraszt odafent

két tenyere az éjszaka

jó itt nekünk befed a csend

egymás testének sátora

 

 

 

Októberi vasárnap délután

 

októberi vasárnap délután

enyhe idő volt leszedtük az almát

egy kissé szűknek tűnt a nagyapám

inge a válladon aranyba vonták

 

a kis körtefát már a levelek

valószínűtlen lángolással égett

mandulát is szedtünk egy keveset

micsoda színes őszi szenvedélyek

 

azután meg kószáltunk a hegyen

lenéztünk a már párás esti völgybe

testetlenül sötétlett odalenn

az előhegyek kora őszi zöldje

 

s később ahogy az este is leszállt

derengés mézeskalács házaké

forrástalan fénylett a ködön át

s elindultunk lassan hazafelé

 

 

 

Rondó a szerelemről

 

a tengerparti ház amelyben éltem egyszer

(a hely bizonytalan térben jelölhetetlen)

a tiszta tengeren áttündökölt a nap

sziklákon állt a ház sziklák a víz alatt

tenger és nap között a délutáni csendben

 

a délutáni csend aranyló fénye röppent

a félig zárt terasz falára ferde szögben

hogy fénylett minden ott fehér fehér falak

          a tengerparti házban

 

a tengerparti ház csakis a képzeletben

létezik teraszán fügét én mégis ettem

édes vörös fügét míg jött az alkonyat

s lecsorgott a falon örökös pillanat

a nap a víz a fény és ott élünk mi ketten

          a tengerparti házban

 

 

 

Milyen napfényes, enyhe ősz

 

milyen napfényes enyhe ősz

hosszú vénasszonyok nyara

hogy mégis téllel viselős

nem is gondolunk rá soha

csak ezeket a képtelen

aranyszíneket látjuk itt

a bokrok leveleiben

ahogy meggyűjtve tükrözik

 

a délben csaknem nyárias

napfény túlhabzó aranyát

de délután már hűvös az

árnyék este ködben a fák

október színek évszaka

mégiscsak érzi már a szív

megreszket fullad máskor a

szájban valami fémes íz

 

de még az ősz de még a fény

vörösek barnák aranyak

átüt a testek felszinén

valami belső őszi nap

valami lázas sejtelem

a fényt sötétség színezi

ez a tünékeny végtelen

dércsípte szőlő ízei

 

 

 

Tél

 

halottak napján leesett a hó

csak hideg és sötét azóta tél van

az állat rejtőzik a kotorékban

riadozva nyugtalan aluvó

 

kirajzolt néma hontalan idő

szoronganak akik egymásra várnak

súlyosan függő nagy tömbök a házak

az éjszaka tömege egyre nő

 

labirintus a szeretőknek álma

a testek összebújva fekszenek

hajnalfelé már fojtogat a párna

 

az egyik mozdul tétova kezet

nyújt tapogatni ott van-e a társa

megérinti s álmában megremeg

 

 

 

Eheu, fugaces

 

futvást az évek édesem édesem

ráncok verődnek holnap az arcodon

          tehetség szépség rothadékony

                    sár csak a test gyönyörünk edénye

 

elsiklanak nincs nincs soha vissza út

ha húsod egyszer már megereszkedett

          nagyot hallasz lassan botorkálsz

                    és csak az ifjukorodra gondolsz

 

mert elmegyünk mind biztosan elmegyünk

és nem marad meg semmi belőlem itt

          ha nem szorítsz most mellkasodhoz

                    holnap üres levegőt ölelhetsz

 

nem bűn talán ha életem életed

másra fecsérled mint hogy együtt legyünk

          mi más értelme van hogy itt vagy

                    s itt vagyok ebben a saeculumban

 

nincs más igazság csak ha a testre test

simul szeretve nincs se örök se nagy

          az évek évek elgurulnak

                    ez a miénk csak ez a közelség

 

 

 

Ónos eső

 

az összetömörült hóra eső esik

kásás lesz azután éjszaka újra átfagy

lomha napok napok görgetik terheik

tavaszt várnak a fák reményük vesztve várnak

 

a kásás hóban egy árnyék varjú keresgél

reményét vesztve vár minden az ég alatt

mégiscsak éhesebb a lélek jaj a testnél

egyforma minden árny és minden pillanat

 

csak ideiglenes melegfront enyhülés

tévedhetetlen az igazság január van

a lélek valami foghatatlanra néz

kopognak az esőcseppek a hideg sárban

 

esteledik alig látni esteledik

segíts ó Istenem kibírni reggelig

 

 

 

Ronsard a prófétákat olvassa

 

És leomlanak a jól megépített házak,

a sziklás partfalak tengerbe omlanak.

Egyét ár viszi el, a másiké kiszárad,

a sáska falja fel, ami még megmaradt.

 

Éhínség, döghalál, végül fegyver veszejt el,

rabságba szóratik az egész nemzedék.

Jaj azon a napon annak, ki tehetetlen,

kinek gyerek, szülő fogja a köntösét.

 

S jaj annak is, akit úgy talál majd, magában,

vagy társa oldalán, vagy munkája felett,

jaj annak is, aki sok kincset visz magával,

és annak is, aki rongyokra vetkezett.

 

Így lesz – mondja az Úr – át hetven nemzedéken,

s akkor, aki maradt, végül hazavezérlem.

 

 

 

Csonka ballada Charles d’Orleans-nak

 

nos hát ügettem én is éppen

eleget éppen eleget

a Soká Várás Erdejében

(bár kalandot nem keresek)

amerre a Vágy vezetett

vagy ma már ördög tudja mi

ahogy éveim pergetem

elmosódnak kontúrjai

úgyhogy végül is azt hiszem

átvertek minket hercegem

 

bizony csalás volt mind a szépen

kigondolt Remény és hitek

rá is ment látod mennyi évem

míg kergettem a jeleket

az Édes Gondolat Hotelt

csak a reklám rajzolta ki

a dolce stil a könnyeden

dallamos öncsalás ami

gyorsan el is szállt – azt hiszem

átvertek minket hercegem

 

s ebben a hosszú tévelygésben

énbennem az a gyanú kelt

hogy az erdő akármi néven

nevezzük csakis az lehet

amit annyit emlegetett

a mérges vén firenzei

és úgy tűnik nincs senki sem

ezen a környéken aki

vezetne úgyhogy azt hiszem

átvertek minket hercegem

 

 

 

Időjárás

 

1.

 

március van és mínusz hét fok

november óta tart a tél

az utcákon hómaradékok

a kertben térden fölül ér

 

szemközt a tető is havas

jég nyomja a fák ágait

sose jön meg már a tavasz

valami jégkorszak ez itt

 

ez nem e világi idő

halottak napja óta tart

világít szemközt a tető

világít odaát a part

 

kíméletlen maró fehér

a semmi szorítja a tájat

november óta tart a tél

várnak az élők egyre várnak

 

2.

 

hidegfront újra szürkeség

az ízületek hasogatnak

szitál a köd fehér az ég

piszkosfehér a cinke hallgat

 

mind meghalunk szitál a köd

önáltatás csak a tavasz

vacogunk tél és tél között

hidegfront mindig újra az

 

böjti szelek két fok hideg

soha soha feltámadás

bár érinthetném testedet

kontúrtalan fa lámpa ház

 

a szonett végén csattanó

hull ez már áprilisi hó

 

3.

 

azt ígérik az időjósok

hogy megjön a tavasz

de a mandula nem virágzik

április van már április

az orgonák épphogy rügyeznek

az a mandula sose hajt ki többé

 

4.

 

nincsenek többé versek itt

se évszakok se változás

kapkodva szedett nyugtatók

gombócba gyűrt papír zsebkendők

hideg van

idegösszeomlás

 

 

 

A gyümölcsfákat mind kivágták

 

a gyümölcsfákat mind kivágták

a kis barack már rügyezett

a mogyorón barkák ütköztek

örökre a részem maradsz

ezt mondtad április van április

tegnapelőtt még hó esett

fűrészpor tönkök gödrök ágak

tavasz van késői tavasz

jó őszibarack termett rajta

sárgahúsú pirossal erezett

az almafába szíveket karcoltam

huszonöt évvel ezelőtt

örökre a részem maradsz

örökrészem az Úr előtt

a gyümölcsfákat mind kivágták

 

 

 

Bölcsességi irodalom

 

ideje van a szerelmeskedésnek

és ideje a gyomlálásnak

ideje van a reményeknek

és ideje a kétségbeesésnek

a paradicsomot föl kell karózni

mert mint a halál olyan erős a szerelem

olyan a szenvedély mint az alvilág

különben földre fekszenek a hajtások

és nem éri a napfény őket

mielőtt elsötétül a nap és a világosság

és a hold és a csillagok

az elégetett lombhamut

az őszi esők előtt jó beásni

és a por visszatér a földbe ahonnan jött

az éltető lehelet meg az Istenhez aki adta

hiábavalóság csak hiábavalóság

a szerelem már nem jön vissza többé

de a mácsonyák mindig megteremnek

 

 

 

Vas István-cento

 

csak a csak meg a csak meg a csak

hová be nem engedik mégsem

minket még melegítenek

az elfogyott meg a hátralevő

napoknak fényei

elfagytak feketednek

miránk a tűz vár valahol

tél lett amire ideértünk

a tűz amelyben benne lobog

itt találtuk a hideget

amit titkolnak a római romok

nem menekülhetünk

ki-ki másképpen süllyed el öntörvénye szerint

odakint s idebent

az elsötétítés előtt

mi marad atomok eónok te meg én

surge supra frater

abeamus inde

bal-jobb bal-jobb

látlak-e még

 

 

 

Nem tart soká (2.)

 

nem tart soká még tíz-húsz év na ötven

és békességünk lesz a föld alatt

megvolt amiért jöttünk mondjam jöttem

fél év egy élet vagy egy pillanat

 

elmúlik minden elmúlunk magunk is

csak a fájdalom az nem múlik el

csak a lélek nem képes rebus nudis

kiegyezni az emlékeivel

 

nem tart soká ezen a földön semmi

elmúlik végül minden ami van

csak ami nincs az bír örökös lenni

csak a hiány csak az anyagtalan

 

hogy bírom el nem bírom el sehogy

ez a makacs váz majd csak összerogy

 

 

 

Levél a hitveshez

 

a fogkeféd elcsomagoltam

kidobni nem vitt rá a lélek

maradok hát gyógyíthatatlan

szentimentális amíg élek

 

a tusfürdődet félretettem

törülköztem törülköződdel

a konyakmeggyet is megettem

nem maradt végül semmi bűnjel

 

de hová rejthetném a testem

titkolni hogy te átkaroltad

a lelkem hogy fertőtlenítsem

amely nem tud nem tudni rólad

 

csak a tárgyak törékenyek

de tömör az emlékezet

 

 

 

Posztmodern szövegek

 

1.

 

április húsz három és fél fok

időjárás az persze van

a közvetett bizonyítékok

sokasága mind arra vall

 

hogy ez az úgynevezett élet

definiáljuk bárhogy is

talán voltak itt szenvedélyek

a szenvedésnek már ki hisz

 

2.

 

láttuk a poklot

hát signor Dante

néhány alakban

vagy tapasztaltuk

mivel többnyire

átláthatatlan

viszonylagosság

volt sose lesz és

mindig a most van

ha menekülnél

nincsen amerre

nincsen ahonnan

 

3.

 

s én mosolygok és meghalok

mert bizony csak irodalom

az élet nem rímel de ott

gyűrt lepedő az ágyamon

 

volt persze maradt a rigó

mert halni szebb és halni jobb

rímel rá áprilisi hó

de már hiába ágyazok

 

4.

 

hiszen volt szép is

olyan nagyon szép

hogy hihetetlen

levelezőlap-

kékségű élet

ház partja tenger

füge alkonyfény

hószürke sziklák

rondó két ember

hiszen volt szép is

olyan nagyon szép

hogy lehetetlen

 

5.

 

végül a kárbecslést megejtjük

április végén hull a hó

ami elmúlt azt elfelejtjük

lesz még nyár fütyöl a rigó

 

lesz ami lesz volt ami volt

hajnalban kertre nyíló ablak

egyedül ugyanaz a hold

magamra hagysz magamra hagylak

 

 

 

Georg Trakl módjára

 

a tiszta kékben roncsolt fellegek

a vad fogával váj kínzó sebébe

a szélben monotonul lengenek

zászlók mosott ruhák gyolcsok fehére

 

hervadt levél pereg a szeretőkre

durván halomba hányt fehér kövek

idegen gázol gazos mély mezőkbe

fölcsap a megriadt madársereg

 

a kertben mintha szürkés kőszobor

ki érinti a kővé vált időt

gazdátlan dallam pár akkordja szól

egymáséi a halott szeretők

 

 

 

Petrarcai szonett

 

először váró nyugtalanság

aztán valami nyugalom

a keresztrímek is mutatják

valaki végül válaszol

 

ha nem is épp azt válaszolja

amire vártunk valami

elvezet a negyedik sorba

a rímet visszahallani

 

de itt valami fordulat

most indulunk neki a hegynek

elkomorul a játszi kezdet

 

a tárgyak végképp elmaradnak

távolról rémlik az a hangzat

a rím élesen visszacsap

 

 

 

Ami rám bízatott

 

Ami rám bízatott, elmondtam én.

Most várom, mikor gyullad ki a fény,

mikor szólít – ha még szólíttatom –

az a gyöngéd, névtelen hatalom;

eljön-e még? S vajon még itt talál?

Lesz-e velem még dolga itt? S ha már

sokáig vártam, s eljön végül is,

tudok-e majd felelni akkor is,

ahogy feleltem rég, ha szólított,

mondtam, amit mondanom adatott?

Vagy végképp kiszáradtak a szavak

ez alatt az aszályos év alatt,

kifagytak a lények nem járta télben,

elfakultak, míg tapogatva éltem,

s én itt maradok örökre vakon?

Szólhatok-e, ha majd szólíttatom?

 

 

 

Odysseus hazatér

 

Lement a partra aznap reggel is.

Szél fújt a tengerről, hideg szél.

Zavaros hullámok csaptak a partra,

hínárt, döglött halat, fahulladékot

sodorva. Összébb húzta a

kabátot magán. Meg-megállt.

 

se fönn se lenn se út se visszaút

se csönd se hang sem élet sem halál

míg itt vagyunk ameddig itt vagyunk

ameddig itt hullám hullám után

 

A hajójavítóból föl-fölszállt a

kátrány szaga, ahogy fordult a szél.

A lámpák égtek még, végig a parton.

Ostornyeles lámpák a vajszínű

kövekből rakott alacsony korláton.

Képtelen füzértánc a szürkületben.

 

emberi hangok keltenek

Arsenio Arsenio

és vízbe fulladunk

meg nem válthat az út

a ki nem tépett gyökerek

Arsenio Arsenio

 

Az Óváros felé vitte a lába.

Egy bódénál megállt, és meleg fánkot

vásárolt, aztán cukros, citromos,

langyos teát ivott rá. Ment tovább.

A kitömött sakál ott állt a téren

az utazási iroda előtt.

 

Orpheus már nem megy az alvilágba

Eurydiké után soha

mozdulatlanság mámora

a kérdés kísér meg-megállva

hát érdemes lett volna-e

Arsenio Arsenio

ez már az alkonyat

a kérdést egy mosollyal zárni le

árkádok terek szűk utak

egy kéz érint egy szó füledbe téved

a lámpafényben aranylón pihések

 

A másik öbölben a pálmafák

súgtak a szélben, botladozó árnyak.

Az elnéptelenedett sétányt

leseperte az éjjeli eső.

Rézsút csaptak föl a hullámok

a kikötő lépcsőin, s visszahulltak –

a harangszót foszlányosan

verte a házakhoz a szél.

 

et ne nos inducas

már csak a gyerekkor

nyarak nyarak végtelen búcsúzások

csak amíg remény kétségbeesés

míg itt vagyunk tengerbe gyűrve árkok

agnus Dei és kyrie eleison

meszelt fal leander és újra mész

ite missa est

Dominus vobiscum

 

Amikor kilépett a félhomályból,

az ég lassacskán tisztult keleten.

Leült egy padra, combjain érezte

a ruhán átszivárgó nedvességet.

 

 

 

Pénelopé ráismer Odysseusra

 

Nem volt más lehetőség.

Még ha nem is hittem, ha remélni

nem mertem már régen, akárhogy –

Hát mit tettem volna? A nappal

még eltelt valahogy, szőttem, és szinte csodálva

néztem a fürge vetélőt, hogy szaladoz, de az éjjel

lassú volt mindig, nehezebb volt,

hidd el, igen, nehezebb volt már felfejteni újra –

Tudtam, hisz tudnom kellett, hogy az ostrom, és azután meg

hogy jönnek Kirkék, de Kalypsók s Nausikaák is,

s nem tudhattam, lesz-e hajó végül hazaérned –

Nem volt mégse nekem, nem, nem volt más lehetőség.

Telt az idő, de mi együtt néztük a mandulaérést,

és együtt álltunk a hegyen

az októberi ködbe figyelve, mikor már

esteledett, s szürkén gomolyogtak a nyájak a völgyben,

együtt ébredtünk nap nap után,

s egymást érintve aludtunk.

Hát hogy kellett volna a kérők olcsó, vak zsivaja?

Nem tudhattam, nem is hittem, mégis ahogy ez az ágy itt,

holtában belecsimpaszkodva ebbe a földbe –

Nem volt más lehetőség.

És most?

Most a kezem eresebb lett, te sem vagy olyan karcsú,

mint amikor legelőször láttam a tested,

s sérült testemben gyönyörűn lobogott fel

gyöngédséged, gyöngédségem válasza rá, és

csak simogattuk egymást ámultan a sötétben.

Nem volt hát sose más lehetőség.

És most ajzd fel az íjad,

s szálljon a nyíl a tizenkét balta fokán át,

szálljon – Még most sem hiszem el.

Te lehetnél végre valóban?

 

 

 

Pag

 

1.

 

csak süt a nap és fúj a szél

fehér sárgás szürkés kövek

a birka éppenhogy megél

rágva a szúrós füveket

 

a hegyen nincs is semmi más

tüskés akanthusz hogyha nő

kakukkfű itt-ott puszta váz

kiszáradt píneafenyő

 

mészkő és mészkőből rakott

derékig ha érő falak

hegynek föl és le kanyarog

néhol gödrös ösvény szalad

 

átutazó itt ami él

és süt a nap és fúj a szél

 

2.

 

a kék a zöld a malachit

a türkiz árnyalatai

harminc méterre lent de itt

a hullámzást se hallani

 

csak süt a nap és fúj a szél

fehérekkel keretezett

sötétülő égtükre mély

kövek alatt kövek felett

 

odébb pedig szürkésre vált

keskeny lapocskákra törik

látni idők hálózatát

a sólepárló gátjait

 

és mozdulatlan és mozog

szél fúj a nap meg csak ragyog

 

 

 

Allegória

 

Nem is nehéz, ha tudjuk a trükköket.

Az észrevétlen, súlytalan indulást,

          csak úgy épp holmi töltelékszót

                    dobva fel, és ahogyan kipengnek

 

a ritmusokban benneragadt kicsiny

visszhangok, árnyak, lassan erősödő

          dallamba fogni, mely kitágul,

                    sokszinü árnyalatokba lódít;

 

akkor a téma könnyeden egy kicsit

körülcirógat, játszik a tárgy, alany,

          helyet cserél, aztán alany, tárgy,

                    téma, melizma kibonthatatlan

 

fonatban eggyé dallamosodna, ha

nem jönne most egy felfakadó, erős,

          világos crescendo, amelyből

                    újra kiválik a ritmus, és már

 

csak pillanatnyi várakozás, csak egy

kis lendület még, mintha lelassulás,

          hogy aztán tág terét betöltse

                    hosszu, lecsillapodó gyönyörrel.

 

 

 

A HEGYRŐL LEFELÉ

 

(2009)

 

 

 

A hegyről lefelé

 

a hegyről mentem lefelé

ősz volt már érett a dió

hosszú meleg nyár-forma ősz volt

honnan ez a halálos szomorúság

vasárnap délután álmos csönd rezzenetlen

napsütötte meredek út

fehér mészkőporos fehér

fölszedtem egypár szem diót

a kerítés mellől az útról

a héja vékony ujjaim közt

törögettem és eszegettem a hegyről lefelé menet

a tenger felé mentem az úton

mi ez a tárgyatlan szorongás

fel-fel is kéklett egy-egy fordulónál

piac szőlő és ezüstművesek

sajt és mézben eltett dió

olyan világos hosszú ősz volt

és sehol senki csak a kertek

a forrástalan fény alatt

mentem a hegyről lefelé

 

 

 

A belső napsütés

 

a belső napsütés reménytelen

a szemhéj alatt bujdosnak a fények

csak a moccanatnyi átmeneten

lobbantja föl valami azt a képet

 

a táj a szőlő íze sajt szaga

a levegő mozdulása a parton

a hirtelen leszálló éjszaka

a valószínűtlenül színes alkony

 

egy pillanatnyi édes-keserű

nosztalgia kínzóan éles emlék

se kint se bent az az arany derű

csak szürke tompa afáziás nemlét

 

csak ez a majdnem katatón jelen

a belső napsütés reménytelen

 

 

 

Monológ

 

Nem voltam ott, amikor meghalt.

Haldoklott kilenc napon át.

Az ötödik napon elbúcsúztam tőle.

Akkor még megismert, de szólni már nem tudott,

és nem értette azt sem, miért sírok.

Aztán már csak a test.

A keze még meleg volt, de a szeme már folyton csukva,

nem reagált se szóra, se érintésre.

A kulcscsontja annyira kiemelkedett,

mintha már nem is lenne rajta bőr sem.

A betegek legnagyobb része éjfél és hajnali három óra között hal meg.

Azóta nem vár senki ideát.

Csak a macskákat kell napjában kétszer megetetnem.

 

 

 

A nap néha kisüt

 

a nap néha kisüt felszívódni a fénybe

ezt a korlátozott korpuszkularitást

mozgásra váltani hullámtermészetére

mindenhol és sehol nem ez az itt-világ

 

valami más talán a meghatározatlan

a leandereket is ugyanez a fény

telíti színnel a parton sikátorokban

tavaly most bármikor az idő szigetén

 

dimenziótlanul az örök pillanatba

lebegni el kisüt néha itt is a nap

bár csak testetlenül az álomidő napja 

 

folytonos meghalás itt ez a test maga

ahogyan körülírt határozott anyag

csak a hiány a lét örök állapota

 

 

 

Az ős-sziget

 

az ős-szigetre visszatérni

megújult szakrális idő

a kerítéseken tenyérnyi

virágú kék hajnalka nő

 

október vége a hegyek már

reggel ködöt pöffentenek

de tízre minden pára elszáll

lubickolnak az istenek

 

a mélykék-égkék láthatáron

délre a macskák alszanak

a bukszusok közt mindent átfon

a kíméletlen lángú nap

 

négyig hőség csak a növények

vannak ébren a pálmafák

az égő zöldben vérsötéten

lobogó hibiszkuszvirág

 

azután mintha csendesedne

olyan könnyedén lesz sötét

meg se rezdül a levél teste

úgy veszti el lassan színét

 

az este meg valószínűtlen

hosszú a szél alig mozog

a hegy lapján kékek a kékben

felsejlő lángnyi ciprusok

 

de éjjelre nem árt behúzni

a széles szimpla ablakot

egyedül itt az idők végi

sötétben a test fázni fog

 

 

 

Nádas tavon

 

hová megyünk hová megyünk

amit ismertünk hova tűnt

hová megy fölöttünk az ég

hol van a megszokott vidék

 

hol van az ismerős idő

ritmus szerint múló-telő

mi ez az örök pillanat

hogy ami elmúlt itt marad

 

ami volt sose lobban el

tünedezik és megjelen

sose fakad föl ami lesz

fölöttünk az ég ugyanez

 

az idő bennünk nem telik

nincs semmi mégse soha itt

voltunk ez is bizonytalan

megyünk-e van-e ami van

 

 

 

Ronsard a haldoklásra gondol

 

mint a halál olyan erős a szerelem

és olyan keserű is mint az alvilág

ez az a veszteség ami nem múlik el

elmúlhat az alany és elmúlhat a tárgy

 

de örökkévaló a fantomfájdalom

ha lassacskán a test végül is szétrohad

mikor a pusztulás sorban a tagokon

tovább burjánzik és sejtről sejtre halad

 

hogy lassan nem marad csak nedv amely szivárog

szikkadó csont csupán megapadó szövet

mikor a kapcsolat megszakad látó s látott

között mikor az agy nem fog már több jelet

 

még akkor ott a végső szétbomlás során

az utolsó is az az maga a halál

 

 

 

Korčula

 

az emlékezet olyan mint a tenger

kékek zöldek tűnnek egymáson át

a fények mögött más mélység dereng fel

a bíborlila bougainvilleák

 

évek az idő mészkőfalai

hullott gyümölcs a fügefák alatt

azt a hullámzást most is hallani

minden más mégis minden megmaradt

 

az érdes szürke mészkő melegét

kéz szem az egész test érzékeli

vörös leander poros agavék

pálmafák éles nagy tenyerei

 

egy macska néz a kerítés felett

kövek píneák víz emlékezet

 

 

 

Egy kis Villon

 

az ember élve megrohad

fölemésztik a testi nedvek

fölemészti az akarat

vagy éppen az hogy tűrve szenved

az ember élve megrohad

 

az ember élve megrohad

előbb vagy utóbb megjelennek

rajta a stigmák s nem marad

ép foltja léleknek se testnek

az ember élve megrohad

 

az ember élve megrohad

hiába tűntél bűntelennek

szó tett mulasztás gondolat

fekélyek lepik el a testet

az ember élve megrohad

 

az ember élve megrohad

lehetsz ortodox vagy eretnek

választhatsz szűk vagy tág utat

szerethetsz viszont nem szeretnek

az ember élve megrohad

 

 

 

Ronsard a régészetről olvas

 

kertet házat hazát hol van itt már Heléna

amit most itt hagyok – régen nem valakit –

tárgyak árnyéka csak életem hagyatéka

mint amit ezer év talál belőlem itt

 

a csontnál egyebet nem látok már a tájban

a dombok törmelék szemét rétegei

a házakból csak az ásott alapozás van

a gerendák nyomát a színből sejteni

 

mi maradt ami fém ami kő vagy üveg

a tárgyak váza csak egymásra rétegezve

tört cserépdarabok az ágyból a szögek

 

de rég elmúlt az a petrarcai regény

nem emlékeztet itt semmi a részletekre

elmúlt a szem a kéz elmúltunk te meg én

 

 

 

Ronsard már megint

 

a fej szabályos keskeny nordikus

a kolorit is eléggé világos

a testalkat magas atlétikus

de ez az orr nem illik a szabályhoz

 

az orr csaknem szemtelenül pisze

és mintegy gyermekien homorú

a szem a pillák sűrű erdeje

mögül csillanó szelíd vizű tó

 

valami olyan gyengéd hatalom

árad belőle adakozó béke

amely átsüt a formás tagokon

körülötte mindent derültté téve

 

átvilágítja múlékony húsát

a gyönyörű aranyfüst ifjúság

 

 

 

Herbsttag

 

milyen vörösek már a gesztenyék

nagy volt a nyár a gyümölcsök beértek

miért hogy mégse mégse volt elég

miért kontúrosabbak most a fények

 

minden nesz hangosabb törékenyebb

a zárt csonthéjak beteljesült rendje

megsűrült méznedvek feszítenek

minden bogyót áttetszőn fényesebbre

 

nincs se remény már se várakozás

utolsót lobban kedv erő és élet

kibírhatatlan süt nap és parázs

túltelített tárgyatlan szenvedélyek

 

mind messzebb van a föld az ég alatt

a csillagokról ezüstszürke por hull

hajnalban vadlibák kiáltanak

az idő sötétebb felébe fordul

 

 

 

Ronsard utánaszámol

 

hetedik ez az év hogy elhagytál azóta

hetedik ősz lobog a nyírfa levelén

hetedszer vetkezik itt ez a nyír is csontra

mikor elhagyja a mártír-glória fény

 

a szerelem halott nem ez a szerelem

halott a nyár tavasz halott itt minden évszak

a szerelem halott nincs többé értelem

nincs többé körvonal nincs többé tényleg élt nap

 

a szerelem halott a tárgyak jó szerelme

a szín a szag a hő az érintés halott

a koponyán az arc gipszálarc megrepedve

a rajzos száj alól kivicsorít a fog

 

csak gipsz az arcizom a szem kaurikagyló

mögötte semmi már se könny se porba halt szó

 

 

 

Ronsard áthangol

 

sohasem szeretett az ember megöregszik

elsötétül a hang a trubadúr halott

estétől reggelig s megint reggeltől estig

bolyongni nyugtalan kváderkő állapot

 

a gyertyák csak homály mi szorítja a mellkast

a vállra súlyosul az egész épület

örökké egyedül csak az éjszaka választ

magáénak soha sohasem szeretett

 

mi marad majd a csont itt mindenki elárul

komorabb szenvedély mikor a haj fehér

most még a test feszül éjszaka gránitágyul

gránit boltozatul majd alszom ha elér

 

a gravitáció ő jár itt át meg át

egyszer majd lerogyok csak basszusáriák

 

 

 

Anakreón, Vas István

 

korán sötétedik már

még nincs hideg de borzong

valami bent talán a

bőr hús alatt a csontban

korán sötétedik s az

erdők napszínű tarka

lombja szürkébe hullik

az általános éjben

tompán fénylik a város

a házak elmosódnak

kocsik pirosa utak

üveggyöngye világít

korán sötétedik már

most kellene még egyszer

valami édesség a

szívnek szemnek magánynak

azok a magabiztos

telt rózsaszínű ajkak

gyermekin homorú orr

a keskeny arc világos

szemek a hosszú ujjak

ötven felé az embert

nem hívják kosarazni

Anakreón Vas István

szerelem gyors labdája

a halál vesz körül és

rám simul mint az ingem

korán sötétedik már

az átültetést végül

nem éli túl a rózsa

nem éli túl a szó sem

mi marad itt kihűlnek

jelek nyomok a lélek

korán sötétedik már

 

 

 

Lassan megöregszik

 

Az ember lassan megöregszik,

A jövőnél már fontosabb a múlt.

Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,

Csak könyörtelen elmarad az út.

 

Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.

Nem is sötét, üres. A szerelem

Többé már nem követelőző,

Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.

 

Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.

A szerelem is néz csak, nem remél.

Az úton egyedül kell végigmenni.

Visszahúzódik minden, ami él.

 

A szerelem komor, kék mélyút.

Nem lángol már. De fájni még tud.

 

 

 

A kötőszövetek mögött

 

a kötőszövetek mögött

megrezdülnek a régi izmok

a meszesedő vérkörök

meglódítják azt ami izzott

valaha megforrósodik

ami kihűlt a bőr a hús csont

valami furcsa második

atomi szintű ragyogást ont

legbensejére néz a test

már csak az eredeti gének

a romlás előtti terek

átéli még egyszer a lélek

elkésett képtelen esélyként

önnön szikrázó nőiségét

 

 

 

Magdolna-féle

 

a lábadat a lábfejed

magas karcsú boltozatát

hol halvány domború erek

lilája márványozza át

 

gyöngyházfényű lábujjaid

egymásra néző ritmusát

a körmök gyöngéd holdjait

ahogy szórt fény fut rajtuk át

 

külső talpéled ahogy minden

áttetszik édes meleg bőrén

mosnám ha akár könnyeimmel

őszülő hajammal törölném

 

nem mintha valamit is bánnék

nem alázat hanem ajándék

 

 

 

Platonizmus I.

 

a testet ifjan hogy szerettem

az izmok domborulatát

combon felkaron érthetetlen

apró fények szikráztak át

 

a felületek szenvedélye

az édes hamvas sima hús

föl-föllobbant a vers terébe

magától volt harmonikus

 

de lassan a test láza fogy

csöndesebb a gyönyörködés

inkább a gyöngéd gesztusok

pillanatát őrzi az ész

 

ahogy megmoccan tétovázva

a cselekedet puszta váza

 

 

 

Platonizmus II.

 

a testet ifjan hogy szerettem

milyen váratlan csoda volt

mikor tágra nyíló szememben

villámfényként felragyogott

 

mikor az érzékek világos

kirajzolt észlelései

simulva test az árnyékához

lüktetve kezdtek fényleni

 

miért volt minden olyan édes

a látható érinthető

visszatalálva kezdetéhez

a csont a hús a fém a kő

 

a szem hogy is érhette át

az izmok domborulatát

 

 

 

Platonizmus III.

 

az izmok domborulatát

a finom bőr alatt a rajzos

formákat érinteni lágy

ujjbeggyel vagy épp csak az ajzott

 

figyelem már-már testies

ráközelítésével és a

nyomában járó tiszta szesz

szédületet csillagrakéta

 

tűzijátékait a testnek

ahogy egyszer csak fölszökik

önmaga fölé fékevesztett

őrjöngő lebegéseit

 

a fényt és árnyat hogy szerettem

combon felkaron érthetetlen

 

 

 

Platonizmus IV.

 

combon felkaron érthetetlen

domborodó mágnes-izom

amelytől vasreszelék lettem

talpig feszültség fájdalom

 

hogy nem nem tapadhatok hozzá

legnagyobb felületemen

atomjaimban válva azzá

aki a testi szerelem

 

hogy ott van köztünk az üveglap

s én ahogy kiszámítható

úgy leszek épp az az alakzat

az erővonalaitól

 

s nevetve lelket fizikát

apró fények szikráztak át

 

 

 

Platonizmus V.

 

apró fények szikráztak át

a testemen a közeledben

gyöngéd kis diszharmóniák

gyötrődőn gyönyörű szerelmem

 

mégis unio mystica

távolságok és közelségek

s én a sötétben általa

áttetsző s átderengő részed

 

és lettem te és a tied

pusztán csak hogy nagyon szerettem

ami vagy veled s nélküled

ott pulzál folytonosan bennem

 

akár még bőrödhöz se érve

a felületek szenvedélye

 

 

 

Platonizmus VI.

 

a felületek szenvedélye

kő és virág emberi test

ráég a lélek felszínére

új s új tűzzománc réteget

 

képezve mégiscsak alatta

örökké ugyanaz a mag

a szépség örökös alakja

ugyanaz a lény hívogat

 

a csillagáról hoz a lélek

valami saját lényeget

és várva amíg visszatérhet

azt keresi testek felett

 

testekben azért vonzza úgy

az édes hamvas sima hús

 

 

 

Platonizmus VII.

 

az édes hamvas sima hús

és éppen az az örök egy

az a paradigmatikus

majdnemhogy leírható test

 

a szenvedély ha tárgya nincs is

mint lápi fény fel-felviláglik

kivetítve pericarditis

gyanánt lappangó lángocskáit

 

vissza-visszahullt önmagába

a mondat hogyha amit szemlélt

csak belső látomása tárgya

s az a parázs csak akkor eszmélt

 

ha a lényeg egy újabb képe

föl-föllobbant a vers terébe

 

 

 

Platonizmus VIII.

 

föl-föllobbant a vers terébe

megannyi tűnő pőre részlet

nevető szemed keskeny rése

ahogy fölvillantja a kéket

 

egy pillanatnyi nyári ég

átmelegítő jelenését

micsoda gyöngéd testiség

áttetsző tenger az a kékség

 

óvatosan és könnyedén

vigyázva engedékenyen

ringatott engem felszínén

ringatott majdnem szerelem

 

az eszmélet s a puszta hús

magától volt harmonikus

 

 

 

Platonizmus IX.

 

magától volt harmonikus

az a gyönyörű értelem

kiterjesztett fenotípus

és testté lett a testtelen

 

belülről szép az ami szép

tökéletes formáidat

keresztülvilágítja még

ragyogóbban a gondolat

 

ahogy formáját megleli

ahogy helyére rendeződik

ahogy mind jobban érteni

hogy honnan ez a szép erő itt

 

s fölsejlik mögötte az ott

de lassan a test láza fogy

 

 

 

Platonizmus X.

 

de lassan a test láza fogy

a tükörkép mind keserűbb

a szemed nem rám mosolyog

hiába nyári ég derült

 

ha rám nézel talán még látsz is

belülről szép az ami szép

milyennek láthatsz ha reális

hogy is lehetne szép a kép

 

hiába sugárzik mögűle

maga az arany idea

a test vén és torz a felszíne

durván faragott szürke fa

 

magamon át szemem ha néz

csöndesebb a gyönyörködés

 

 

 

Platonizmus XI.

 

csöndesebb a gyönyörködés

de mintha napsütötte tenger

nevenincs mélyeibe néz

amikor öregszik az ember

 

a vágy az meg nem hal soha

a test őrzi a régi testet

minden szerelmünk óbora

csak fűszerezte édesebb lett

 

tisztább erősebb teljesebb

kiélesül a valós látás

amit a test ereje veszt

attól hevül túl a belső láz

 

s benne másféle láng lobog

inkább a gyöngéd gesztusok

 

 

 

Platonizmus XII.

 

inkább a gyöngéd gesztusok

ahogy vállból hajolsz le hozzám

a nyakadba csimpaszkodok

szád sarkát érinti az én szám

 

ahogy messziről mosolyog

felém a szemed meleg kékje

hangodból valami nyugodt

jóság válaszol az enyémre

 

és csönd van bennem és erő

tenyeremen tartom a látványt

simogatón védelmezőn

ahogy te tartasz s többé nem láng

 

forrástalan fényszületés

pillanatát őrzi az ész

 

 

 

Platonizmus XIII.

 

pillanatát őrzi az ész

valami örökkévalónak

belső szemem szemedre néz

hol tenger és ég összeolvad

 

a tárgyak és a részletek

mint minden jelben jelenésben

te vagy tebenned fénylenek

testeden át nézem ha nézem

 

és rajta át az életem

ami volt és ami hiányzott

a múlt és az örök jelen

mikor a tárgy körüli sávot

 

átitatja a ragyogása

ahogy megmoccan tétovázva

 

 

 

Platonizmus XIV.

 

ahogy megmoccan tétovázva

ahogyan túlcsordul a fény

a létezés ahogy a tárgyba

sugárzik átdereng színén

 

ahogy a bőrödön a vér

a gyöngédség a kezeden

megnépesül a puszta tér

lényektől zsong a végtelen

 

a test a testnek válaszol

az értelem az értelemnek

a csontokat mik szárazon

a sivatag völgyben hevertek

 

virágzó testté összerántja

a cselekedet puszta váza

 

 

 

Platonizmus XV.

 

a cselekedet puszta váza

az a mögöttes értelem

ahogy tömegközéppontjába

sűrűsödik minden elem

 

ahogy a test ahogy a formák

ahogy a gyöngéd részletek

mind élesebben kirajzolják

azt a nevenincs lényeget

 

a létező a jó a szép

mély szerelemben összeolvad

a lélek betölti terét

a fény a voltat sose voltat

 

arcod az elképzelhetetlen

a testet ifjan hogy szerettem

 

 

 

ÉKSZEREK

 

(Új versek)

 

 

 

Ékszerek

 

1.

          Fehérezüst filigrántechnikával

 

sápadt jáde finom bőrödön áttűnő

tisztasága ragyog arcodon és nyakad

karcsú mégis erős és feszes izmain

tompán fénylik ezüst hold a vizek felett

párás simogató tengeri éjszaka

forró nagy nap után még alig enyhülés

lázas várakozás némi bizonytalan

kis szél ujja tapint csönd azután a fény

egyre élesedik benne fehérezüst

filigrán vonalak tisztul a kép a test

formák ébredező árnyai részletek

csak kontúr a virág hajtja le így fejét

 

2.

          Germán állatstílus, gránátberakással

 

A vér. Megalvadt s messzire spriccelő

formája közti átmenet ez, vörös,

          nem mint az alkony, kékbe fordul –

                    bíboron át feketébe alvad.

De visszacsillan benne a láng örök

fellobbanása, alvad is és folyik

          egyszerre, gránát, mozdulatlan

                    s folytonosan lobogó. A tested

aranyba öntött forma mögül ragyog,

lángban virágzik, értelem és anyag,

          a mozdulatlan moccanása.

                    Mint a vadállat, erős, arányos.

 

3.

          Bizánci óezüst

 

Tenger és kék ég. Csupa egyszerűség.

Minden átlátszó. Hihetetlen éles

fények, árnyék nincs. Derű, gondtalanság.

Mégis a formák:

furcsa, egymásnak feszülő levélkék,

sokfelé bomló idomok homálya,

mint a pókháló finom aszimmetri-

ája a térben –

összetett mondat, bonyolult, kanyargós

és sokértelmű. Ahogyan világít

barna arcodból szemed érthetetlen

akvamarinja.

 

 

 

Barátaim egykor

 

 

 

Barátaim egykor

 

barátaim egykor szép emberek

nekem legalább szépek voltatok

a hangaszál halott az ősz halott

mi maradt meg vajon belőletek

 

a homályban képek tolonganak

kék-szürke szem egy vékony ujjú kéz

keskeny szemedből a mosoly ha néz

homlokba hulló fekete hajad

 

van-e a szeretetnek árapálya

ha egyszer úgy éreztük az marad

vagy visszavonja egy szó mozdulat

az volt-e ha egyikünk másnak látja

 

vörös-arany szőrszálak karodon

emlék-kollázs nem maradt semmi nyom

 

 

 

Mesék

 

hajnali tengerpárás kék szemed

keskeny arcod telt gránátalma-ajkad

micsoda öblök milyen szigetek

derűs békéje sugárzik át rajtad 

 

a vékony gyermekien pisze orr

szemöldököd egyenes sugárszárnya

nézni ahogy lágyan fölém hajol

nézni nézni egészen szemmé válva

 

sötétedik a levegő lehűl

érzem szikár tested meg-megremeg

ne húzd el gyöngéd ujjaim közül

keskeny mindent feledtető kezed

 

szemhéjamra belülről tűz a nap

mesék gyerekkorom arany hajad

 

 

 

Mélységi mámor

 

nos azóta nem veszek levegőt

csak lebegek a szemed tengerében

zöldet kék vált naparanyozta zöld

áttetsző égkék ringat észrevétlen

 

hangod mélysége súlyosul fölém

izzón világos és átláthatatlan

föntről valami éles tiszta fény

zöld-kék téren át képtelen magasban

 

egyetlen zárt légbuborék vagyok

testet öltött felületi feszültség

a mélytengeri búvár angyalok

játéka tehetetlen gyönyörűség

 

és várakozás fojtó fájdalom

hangod és szemed tengerem napom

 

 

 

Én szeretem a rejtélyeidet

 

én szeretem a rejtélyeidet

tartózkodásod zavart büszkeséged

ahogy nem mondasz nemet sem igent

ahogy a személyes teredet véded

 

még a játszmáidat is szeretem

mikor nem válaszolsz vagy mikor másra

mikor a mondat mögül hirtelen

felvillan a lélek elhallgatása

 

a mozdulat és a megtorpanás

a nehézpáncélozott védtelenség

ahogy önmagadnak elébe állsz

rejteni tenger-szemed végtelenjét

 

meg ne lássák a titkolt benti képet

engedékeny gyönyörű gyöngédséged

 

 

 

„Sous le pont Mirabeau”

 

így váltja egymást gyönyör fájdalom

bolond vagy gyermek vár örök igékre

higany-hideg hullámok a folyón

naparanyozta zöld szemed emléke

 

az idő elmegy én meg itt maradtam

mi erőszakosabb víz vagy remény

a reménytelenség fut el alattam

zuhantam már emlékszem egyszer én

 

nem egyszer így változik fent s a lent

emlékre emlék vajon ki zokog

közel közel hogy határt nem jelent

se bőr se hús közös szinapszisok

 

hártyáin magasfeszültség szikrája

minden örömnek fájdalom az ára

 

 

 

Dea Dia

 

én nem tudom hogyan de boldoggá teszel

a szavad ott zenél bennem álomban ébren

jó éjt mondod s az éj csakis téged felel

ott úszom hangod mély világos tengerében

 

a szemed simogat a szemhéjamon át

gyöngéden melegít átizzít felragyogtat

testemen árad át minden molekulád

a nagy úrnő vagyok nem velem de bennem vagy

 

ahogy az anyagon átsüt az értelem

ahogyan izmokat fűt az artériás vér

gyönyörű életed telíti életem

és nincs szó mozdulat fény és sötét se másért

 

mint hogy kitárja ezt a léten túli létet

lélegzésemen át örökre lélegzésed

 

 

 

Mária-siralom

 

ringatlak két karomban

ringatlak az ölemben

áttetsző bőrű arcod

áttetsző bőrű tested

csókolnám pirosabbra

testemmel melegítem

ringatlak két karomban

ringatlak combjaim közt

vázizmaimnak görcse

simaizmaim láza

halovány bőrű arcod

csókolnám pirosabbra

megapadt ereimben

véremnek alvadása

halovány bőrű tested

testemmel melegítem

megapadt szemeimnek

sivatag szárazsága

ringatlak két karomban

téli fák ringatása

ringatlak az ölemben

köveknek ölelése

 

 

 

Szerepkörök

 

mikor a hajadra rásüt a nap

én hercegem mesei narratíva

zöldarany szemed jáde-pillanat

beleragyog a gondolataimba

 

egyszerre van fönn a nap és a hold

hogy világít életed életemre

bennem kristály lett minden ami volt

évmilliók gyémánttá vált szerelme

 

de a történet hőse már te vagy

terád várnak a próbatételek

a kanyargós ösvény a te utad

én legfeljebb szóval segíthetek

 

s ha önnön lényeged varázsa áthat

homlokodon megérzed koronádat

 

 

 

Lét és idő

 

a gerinc megfeszül egyenes moccanatlan

vállizmaid az ing vásznán kirajzolódnak

keskeny szép koponyád szinte kereszt alakban

szerkeszti ki erős fájó jelenvalódat

 

sötétarany hajad a téren át világít

karcsú nyakad fehér mennyire rendezett vagy

a küszöb amelyen átléptünk kővé válik

elválaszt összeköt egymásra vonatkoztat

 

hátulról nézlek a derekad kéttenyérnyi

tiszta vagy távoli és hozzáférhetetlen

életem maradék lehetősége nézni

talán megérteni kifosztva elesetten

 

felettünk ez a kék egyre túltelítettebb

félek és féltelek bor és kenyér a tested

 

 

 

Ronsard már lassan ötven

 

a bőr a hús a csont erek és idegek

a fájdalomra a test csak alkalmat ad

megsimogattam és elhúztad a kezed

a felszínek mögött az erővonalak

 

a léleknek csupán projektuma a test

ami fáj végül is csak maga a tudat

de az impulzusok vagy épp vegyületek

áramlása bizony a lélek csak az agy

 

az a szürkésfehér zsíros és sérülékeny

koponya védte és szorította anyag

de hol a rajzos száj domború ér a kézen

képek szagok színek vagy épp gyöngéd szavak

 

hol az emlékek és hol az én hol a lét

az az úgynevezett

                              Boldog, ki sosem élt.

 

 

 

Egy kép

 

Aszkétikus arc. Magasan ülő,

éles járomcsont. Sötét, keskeny résű,

izzóan mély tüzű szemek.

Pillák feltáró-rejtő függönye.

Keskeny, hosszú és magas nyergű orr.

Az ajkak telt, komoly, ígérő mosolya.

Ez az arc figyel, megért és emlékszik.

Nem beszél fölöslegesen.

A láng belőle csap ki, ő nem ég.

Gyöngéd arc? Érzékeny mindenesetre.

Messzire néz. Hogy lát is messzire?

Ez az arc hosszú távú arc.

 

 

 

„Ton souvenir…”

 

micsoda képek kavarognak

kontextusukból kivetett

pillanatai tág napoknak

felületek testek szemek

 

álom és ébrenlét határán

csontok és izmok ragyogása

a látásnak feszül a látvány

emlék arca a valóságra

 

létező és nem létező

idő és tér egymásba fordul

valami rejtőző erő

lobog testen emlékeken túl

 

a látható mögött felett

örökké engem néz szemed

 

 

 

Lázár

 

izmaid fehér gyolcsinged alatt

halál a vágy lassú kereszthalál

van ki feltámad van ki szétrohad

de addig hány érv fuldoklása fáj

 

a szemétdomb ez itt és nem a menny

csak nézni nézni örök számkivetve

akinek nincs nem is lesz sohasem

csak nézni válladra gyöngéd kezedre

 

csak ennyi csak ez a fekélyes élet

ne támassz fel ha egyszer halva látsz

nem Ábrahám kebelét a tiédet

ölelném kinek kell feltámadás

 

szakadék de még legalább láthatlak

fekszem néha a kutyák nyalogatnak

 

 

 

Mítosz

 

hullám hullám után tolong

tér és idő a partra gördül

első negyed késpenge hold

ezüst-magát kínálja tőrül

 

a bőrön áttetszik a vér

a fájdalom a lüktetésen

a hullám hátán a fehér

a kék az a kék lenn a mélyben

 

egyedül voltam és vagyok

érzem valaki áll mögöttem

eltévedt csillag hogy ragyog

honnan miért mi végre jöttem

 

mezítelen mellel és karral

megállok immár veled szembe

térdelj elém hatalmas angyal

fektesd az arcod a kezemre

 

 

 

Vallástörténeti motívumok

 

kifeszítettem magamat rád

ezt mondja Nut az ég istennője

keskeny arcod szemed tengere ajkad

felragyogsz mint a Nap a fényhegyen

a mellkasomban bordáim mögött

feszül az ég a föld felett

közöttünk ez a mágneses tér

a legcsekélyebb mozdulatra

villámnyi feszültséget indukál

az egyiptomiak a földet

hanyatt fekvő férfinak látták

kifeszítettem magamat rád

az artéria lüktetése

feszesen fénylő nyakadon

ez a növekvő fájdalom

felkaromban vállamban mellkasomban

a föld felett az ég feszül

álmomban megszoptattalak

bal könyökhajlatomban a fejed

ölemben tartottam a tested

jobb kezem bal combod alatt

a föld és ég férfi és asszony

kifeszítettem magamat rád

késő bronzkori pietà

mégis én érzem állandóan

ezt az angina pectoralist

a föld a nő az ég a férfi

legalábbis Európában

szakrális tér a mágneses tér

időn kívül a szakrális idő

Nut én vagyok a szemed engem tükröz

kifeszítettem magamat rád

 

 

 

Anakreontika

 

          „a rózsa rózsa rózsa”

 

a rózsa nem virágzik

csigolyák telve mésszel

magányos és nyomasztó

borongós évszak ez már

hiába a szemem zöld

szikrája lángra nem gyújt

hiába csúfolódva

ingerlő nevetésem

a haj lángröppenését

régóta festenem kell

pedig a melleim közt

most is bársony a bőr még

pedig az ujjaimban

most is csodák remegnek

de kismadár-szívem már

riadtan hánykolódik

szelíd kezed nem óvja

fészekként verdesését

a rózsafát kivágták

alvadtvér-szín virága

az emlékekben izzik

amíg még itt vagyok míg

a vér végképp megalvad

 

 

 

Sanzon

 

          Karády Katalinosan

 

ahogy ott egymás mellett álltunk

a karizmodhoz ért a mellem

éreztem ahogy megremeg

 

nem vágytól és nem szerelemtől

csak a fáradtságtól de tudtam

egymáshoz ért az életünk

 

áramkör megszakíthatatlan

többé már ezt a feszültséget

nem vezeti le földelés

 

benne vagyok bármire nézel

csukott szempilláid mögött is

forrástalan fény ott leszek

 

sorsod vagyok végzetem lettél

mint valami ómódi sanzon

összetartozunk te meg én

 

 

 

Az idő

 

az idő is hidegre fordult

megint csontig átjár a szél

homályban kanyarog a mélyút

rejtőzködne most ami él

 

sose voltam sötétebb tompább

ilyen kínzón reménytelen

fuldokló szükség űz tehozzád

nem könnyűkedvű szerelem

 

vállad gödrébe bújni engedj

arcom rejteni mellkasodra

tarts meg minden tagom remeg

 

nem tart soká addig szeretgess

mint egy haldoklót simogatva

egy kismacskát vagy gyermeket

 

 

 

Hátsó fali infarktus

 

jobb lett volna mégis elmenni akkor

alig van már amiért érdemes

semmi se maradt már a dallamokból

csupa sercegő ómódi lemez

 

mint kislányok a filmszínészeket

értelmetlen bámulom arcodat

barátom vagy de nő sosem leszek

szemedben soha test csak gondolat

 

az angyalok mind rettenetesek

nehéz átmenni azon a falon

de odaát többé már nincsenek

 

odaát fölém senki sem hajol

érintsd meg kérlek a bal mellemet

múljon el örökre a fájdalom

 

 

 

Menopauza

 

Mert végül mindenről valamiképp

bebizonyosodik, hogy mit sem ér.

Az almafa kérgébe a szivét

bevéső kislány többé már nem él.

 

Mert kicserélődött minden elem.

Mert régen kivágták az almafát.

Mert sohase született gyerekem.

Csak a kudarc maradt, nem a világ.

 

Csak összefüggéstelen darabok.

Csak az örökké szépet keresés.

Mint a tengerparton a kavicsot

gyönyörködve szorító kicsi kéz.

 

A test, amely már csaknem puszta tárgy,

mért képzeli, hogy van mit adnia?

De mégsem tud elmúlni az a vágy.

Evolúcióbiológia.

 

 

 

Nem süt a nap

 

          In memoriam felis meae

 

a sáros föld a sáros föld a testem

agyagos ragadós köves hideg

egyszer sütött a nap mikor temettem

a barackfán karomnyi kis rügyek

 

nem süt a nap többé nem süt a nap

szürke borult fullasztóan szitál

nehéz a kő húzta a vállamat

gyomromban kő a vállamon halál

 

milyen tónustalan a kicsi test

hiába minden minden már hiába

fullad az ég mindjárt havazni kezd

a szem kitágul rajta mintha hártya

 

couplet összetapaszt a sár a rím

földre föld alá vonnak tagjaim

 

 

 

Ballada az elsikkasztott ifjúságról

 

 

 

Évezredek

 

boltozatos homlokod kék szemed

finom kezed enyhe beszédhibád

elégikus-derűs évezredek

ahogy mondatod új témára vált

 

és visszautal egy határozód

ahogyan megfeszül a szerkezet

alany és tárgy között ahogy az ott

átértékeli finoman az itteket

 

és mosolyogsz és mosolygok veled

egymásra nézünk szempillánk se rezzen

pupillánk tágul-szűkül megremeg

nevetés bujkál időkben terekben

 

és játék minden és semmi se az

nyárég szemed sokértelmű szavad

 

 

 

Pillanatfelvétel

 

Barackot szedtünk. Mondanom se kell,

hogy inkább csak te szedted. Én meg álltam

a fa alatt, és bámultam a lábad,

ahogyan ágról ágra léptél, aztán

kitámasztottad olykor magadat;

álmodozva, csaknem félöntudatlan

néztem erős, barna lábszáradat,

ahogy mozdult, ahogy feszült-lazult,

mint valami különös és gyönyörű,

érthetetlen természeti jelenség.

– Mit segítsek? – kérdeztem. Mire te:

– Semmit, csak beszélgess velem.

És beszélgettünk. Nem tudom, miről.

Kertészkedésről és irodalomról,

politikáról, a barátainkról,

mindenről és semmiről. Ezt szerettem

mindig is a legjobban benned, ezt a

könnyű és értelmes gondtalanságot,

emberre, állatra világító,

nyugalmas, racionális derűt.

A barack szép érett volt, kicsikét

ananászillatú. Pitét sütöttem.

Miért mesélem el? Nem is tudom.

Igazából szeretnék, mint a macska,

most az öledben összegömbölyödni,

félig se nyitott, zöld szememmel

nézni eres, nyugodt, tiszta kezed.

 

 

 

Ballada az elsikkasztott ifjúságról

 

Hol vannak hát a vezércikkek,

amiken olvasni tanultunk:

a sóderból itt-ott kifittyent

holmi tény-nyom, halvány vakondút.

A szimbólumok nyelve hol van?

Kihagyások és utalások –

bújtattuk a közös nyomorban

a szókimondó ifjúságot.

 

Az ígéret földje, szabadság?

Rendszerváltások jöttek-mentek,

nevük, köpenyük váltogatták,

a sötét meg csak sötétebb lett.

Megélhetési irodalmár,

visszamenőleg ellenállók

bohócpofára mázolgatták

a tündérléptű ifjúságot.

 

Hol volt a ragyogás, a résnyi?

Elsötétítés volt itt folyvást.

Szemhéjunk mögött napba nézni:

csak belül volt a világosság.

Kövér piócák, galandférgek,

az élősködők hada rágott

életünkön, mi védett téged,

végképp kivérzett ifjúságot?

 

Herceg, elhulltak a remények,

hogy lehet, hogy mi mégis állunk?

Szorítsd a kezem, tartsuk még meg

őszbe halványult ifjúságunk.

 

 

 

Apollinaire pulzusa

 

szóval most is szexi a lábad

én pedig egyedül vagyok

kotorékba búvik az állat

sötétedik az ősz halott

 

valami fals dallam erőltet

szabálytalanul lihegő

mintha ki-kihagyna a szívnek

dobogása itt az idő

 

csak nézlek és nézlek egészen

szikrázóan kék szemedet

bénultan gyönyörködve nézem

kegyetlenül őszi egek

 

arcod valósága eléget

kihagy a szív és várlak téged

 

 

 

Horatius-töredék

 

…megfoganatlan szörny-ivadékait

siratja könnyek nélkül a földanya,

          már egyedül a fájdalommal,

                    súlya saját üregébe omlik;

temetve gyászol, önmaga hullva rá

– porló, sötétes, lángfakította föld –

          önteste monstruózus, érdes

                    sziklaorom tömegére; látja,

ahogy örökké ránehezül a súly

a vállizomra, és ahogy átszakad

          a hasfal újra, és kibuggyan

                    vércafatokkal a máj, s homályos,

szűk léte mélyén nem feledőn mered

értetlen-értve a szerető saját

          láncok szorította kezére,

                    nincs, aki megszabadítsa, senki…

 

 

 

Ronsard az időjárásról énekel

 

veszélyes élet ez édes Marie veszélyes

a leandereid fáznak a balkonon

hiába április zsarnok ostoba tél ez

ázottan kuporog köztük s vacog dalom

 

hó hull eső szitál milyen időket élünk

csillapítsd kicsikém haragos lázamat

a szótlan ifjúság a szép szeszély hová tűnt

alacsony ég szorít hámló kormos falak

 

szürkeség és sötét kontúrtalan derengnek

a tárgyak árnyai veszélyes élet ez

szemed kék csillaga világít csak szeretlek

testünk összesimul egyszer majd vége lesz

 

a felszabadítón lobogó napsugárig

kivárjuk csak ölelj a leander virágzik

 

 

 

Róma titkos istennője

 

az Aventinuson a narancskertek

macskaköves rejtett sikátorok

a fórumon pipacsok közt hevernek

architrávok párkányok oszlopok

estefelé a Piazza Navonán

a bíborvörös bougainvilleák

színes márványmozaik az én Rómám

hallgatni a tangóharmonikát

kóborolni leanderfák alatt

mert Róma igazi neve titok

ahogy lemegy majd megvakít a nap

az én nevem és mégse én vagyok

          és jössz a píneák alatti ívben

          nem Róma nem istennő hanem isten

 

 

 

Szentimentalizmus

 

vihar jégeső elemi csapás

így ért ez a kései szerelem

elhagy minden racionalitás

felnyílt fekély megint az életem

 

váltja egymást világos és sötét

remény és reménytelenség dobál

alig éreztem bőröd melegét

az úton mindig térdig ér a sár

 

sodor sodor az iszapos folyam

ha feldob is újból alábukom

a ragyogás milyen anyagtalan

az a kék ég milyen mélységbe von

 

az ember megvénül de nem tanul

csak szeretlek reflektálatlanul

 

 

 

Rítus

 

még tart a könnyűség a gyöngyök szétgurulnak

áttűnsz a tárgyakon mégis velem vagy itt

az érintést a test őrzi az agy a múltat

a szív beteljesült s keserves vágyait

 

ragyog a nap a víz áttetszően világít

ébren is álmodom a szemed ringat el

lenn s fönn nevet a kék a tenger színe játszik

lebegtet életem lehúz és felemel

 

a csorba gyöngyöket mind összeszedegettem

aranyló mozaik belülről is vakít

fénylő diadalív itt vagy szent ostya bennem

bordáid ívei mellkasod combjaid

 

napbarna corpusod és rituálisan

még tart a könnyűség kibontom a hajam

 

 

 

Ronsard kuplét énekel

 

napbarna mediterrán bőröd

kéken világító szemed

az enyhén megemelt szemöldök

s a szemzug mosolyt rejteget

 

orrcimpáid kissé feszülnek

éppen csak nyitva ajkaid

ahogy nézlek mind gyönyörűbbnek

mutat a lágy lencse a szív

 

vállad karod isteni combod

gyöngéd ujjaid ereje

(paradoxon!) bármit is mondok

túlontúl édes a zene

 

mormolgatom a szövegét

bolondulok a testedért

 

 

 

Pogány hálaadás

 

veled kezdődik el és véget veled ér

gyönyör és fájdalom a mediterrán nyárban

hullám hullám után a gyöngéd szenvedély

pulzáló ragyogás és lassú tengeráram

 

az erőfeszítés nélküli létezés

amikor lebegek a szemed közegében

a szemhéjam mögött vad levendulaméz

aranyló sűrű fény a késő nyári éden

 

fönn a kopár hegyek szimbolikus folyó

Neretva kedvesem milyen tömény az élet

azúr és malachit lassuló gyorsuló

felhabzik kisimul lustán a part felé vet

 

veled kezdődik el és túlárad belőled

mégis értelme lett az egyetlen időnek

 

 

 

Sz. képei

 

Fények.

Fények a sötét előterén.

Vonalnyi fények.

Színektől feszülő világ előtt a rács.