Válogatott és új versek
BUDAPEST, 2014
© Imre Flóra, 2014
© Parnasszus Kiadó, 2014
A digitális változatot szerkesztette: Zsille Gábor
A könyvet digitalizálta: Király Farkas
AZ AKROPOLISZRA NÉZŐ TERASZ
(1986)
Megbicsaklik az ének
Ahogy ring mozdulatlan szárnyán a végtelen
Kék közepén a sólyom, úgy ring az életem
Figyelve s öntudatlan, idegen ég alatt,
Mely szürke, mint az ólom. Csőrébe vér szalad.
Megbicsaklik az ének. Leng tavalyi levél.
A föld a bort felitta, északról fúj a szél.
Előrebukó évek, szétmálló csillagok;
Nincs út a hegyre vissza: Prométheusz halott.
Sztereotip
November van. Létemre nincs tanú.
A szemem színét te se ismered.
Egymásra nézünk – láthatatlanul.
A szűk égből hajunkra dér pereg.
Végigfut pillantásod combomon
Késként: életem csontig nyitva áll.
Lepattogzott arcunkról a mosoly,
Penész ül lelkünk csupasz tűzfalán.
Váltunk egy sztereotip mondatot
– Futnék, mint kéményből a füst –,
Testünkön matatnak a holnapok;
Nyárutó
Macskatalpon járnak az éjszakák.
Zöldfényű szemmel lesnek észrevétlen,
Farkuk kérdőjelként mered az égen,
S a bajszukon remegés surran át.
Végigönti lassan fanyar borát
A csönd a szikkadt, fénytelen vidéken,
A föld beissza, s teste feledékeny
Barlangjai ásítanak tovább.
Hullanak sorban és széjjelgurulnak
Rég elhagyott kertünkben a napok.
A fű között itt-ott kis ködök bújnak,
Aggódón szürkék és majdnem vakok;
Áttetsző fürtök érlelik a múltat:
Szervác-nap óta
Jó annak, aki összeomlik,
Testét kitárja: nincs tovább.
Szervác-nap óta folyton ömlik;
Csontig mosdatva a világ.
Melletted háltam minden éjjel,
Az álmok sodra csupa vér.
Áradt folyók nyögnek a szélben,
Rőt tajtékjuk a gátig ér.
Kegyetlenül zöld minden élet,
Még nem pöttyözi rothadás.
Föld és víz álmokat cserélnek;
A kérgen féreg kaparász.
Villám kiált. Szorongva mormol
A zápor a kavicsokon;
Felhők szaladnak délnyugatról.
Hideg
Az árnyék, mint a kés, szalad
Az arcomon. A csend ropog.
Magammal együtt láttalak?
Megráncosodtak a napok.
Szél. Túlvilági szél süvölt
A csillagok ágai közt.
Mint a líra, hideg vagyok.
Csak a fájás; mi sem maradt.
Kövek. Kövek és lábnyomok.
A kapu
Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.
Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.
Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.
Vándorének
1.
Víz alatt és ég alatt
Bujdokoltam, mint a nap,
Patak ágya volt az ágyam,
Két szemedben sírdogáltam,
Arcom verte messzi csend;
Négyezer év átölelt.
2.
Kézen fogva vezet bennünket Erós a magasba.
Mindegyik arcodhoz visszajövök – egyedül.
3.
Ki tudja, merre indulok;
Hívnak szeszélyes városok,
Százféle test és száz idő,
Széjjelfutó, felszökkenő.
Ma Sapphó lantját pengetem,
Holnap pacsirta szól velem,
S a vallomásos hajnalon
Egy chanson ég az ajkamon.
Átlépek az árnyékomon,
Merre indulok, nem tudom;
És Lőrinc-napnak éjjelén
Végigfutok az égen én.
4.
Mert szép a díj és jó a remény. De fönn
Novák születnek, robban a régi űr –
A saját csillagomra vissza
Hogy jutok én? Ki vigyázza addig?
5.
Mint sebzett, pőre vándor,
Ki elindult keresni
– Keresni, nem találni –
Valamit, ami semmi;
S megy, szemmel énekelve,
Míg merev lesz a térde,
Mindig szembe a nappal –
Így mondom el: megérte.
Hogy mi? Mégis megérte.
Csak így, szembe a nappal.
Mint sebzett, pőre vándor,
MERŐLEGES IDŐ
Köd
Ahogy a köd mögött a nap –
Ránéz a tested életemre;
Idáig érzem vágyadat,
Szavad se kell hogy megjelentse.
Túl a folyón mély, mély üregbe
Omlik a sziklás alkonyat
Táguló, szürke vizű medre.
Egy fának fölszökik remegve
Lángja. Mint sötét madarak,
Érintéseink lassú rendje
Nos hát, a lélek
Nos hát, a lélek földi testre vágyik,
Mely érinthet és megérinthető.
Théra csenevész, láz gyötörte fáit
Összemossa a mézsűrű idő.
A formák már-már elviselhetetlen
Feszüléssel tülekednek a szemben.
Egy kockaforma, szemcsés, barna kő.
A lélek nézne, de nincs még, amit lát.
Aztán egyszerre gáttalan kiárad
Ez a telített, néma tárgyiasság,
És fákat lát, kiszáradt, görbe fákat,
Sárgás sziklákat, napsütötte házak
Éles fehérjét, és ahogy megállnak
A szamarak a fal mellett, a testük
Kékes, groteszk árnyékát a világos
Porban domborún, hogy a déli nap süt.
És lát, valamiképp önkívületben,
Megfényesülnek hirtelen a dolgok,
Terek nyílnak, tágas, messzibe oldott,
Tiszta vonalak, frissen és fedetlen.
És amikor csaknem a tapintásig
Elér már, a hamvas, kívánatos
Héjhoz, egyszerre elhagyja a látás.
A lélek földi, földi testre vágyik.
Szerelem
A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.
Bronzpatájú, verítékes lovak,
Kékesvörösben hullámzik a hátuk,
Rohannak a láthatatlan hómezőkön,
Felnyilallik a föld a lábuk alatt.
És ég és hegy. És árnyékuk a víz.
A szem egy pillanatra visszahőköl.
Más ég és hegy, más színű itt a víz.
Valami kiált a nyers levegőben.
Egy percnyi görcsbe rándult némaság.
Feszülések. Az érdes semmin át
Egy sejt homályos magja fényre döbben.
A hártyák lassan áttetszőre válnak,
És rezgésük frekvenciája nő.
Gyorsuló, sötét hullámokban árad
A kétféle sűrűségű idő.
A szív a csupasz bordákon dörömböl,
Ledobja sebhetetlen részeit,
Ritkás juharligetbe érkezik:
Valami szél kúszik végig a földön.
Az ajtóra hirtelen holdvilág hull,
S a hajszálrepedéseken benéz.
Az arc a feslő csillagokba tárul,
Itt ez a part
itt ez a part a part a parttalan időben
Salonae Trau Split és Dubrovnik Korčula
karsztsziklák tenger ég hőség belőle nőttem
persze képletesen mondjuk romantika
de vajon sejtjeim építőanyagában
hány múlt és hány jövő élet elemei
adtak találkozót gyerekkoromban láttam
hogy tud a parti víz hajnalban fényleni
ami történt velünk azt is már hány regényben
megírták így vagy úgy lépéseink nyoma
a homokban hamar eltűnik észrevétlen
köznapi díszletek olcsó tragédia
de nekem csak te és csak itt az éjszakában
hangok halászladik imbolygó lámpafény
melltőig meztelen mert szereted a vállam
vízcsiszolt kavicsok a tenger fenekén
arcok egymás mögött a hullámok örökre
egyforma ritmusa kettőnké minden arc
ezek az atomok látták felépülőben
Salonaet Traut ezek nézik ahogy a karszt
szikláit századok eróziója vájja
de én az arcodon pontosan ismerek
minden ráncot az én életem Adriája
csak ez a pillanat ezek az idegek
Váz
„És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik…”
Példának egy kagylót vegyünk.
A tömör, meszes héjba zártan
Milyen lágy test! Máris kitűnt,
Hogy éppen az ilyen hibátlan
Feszülésű, nagy ívű vázzal
Forr össze a sebezhető.
Rejtőzik tüskés csigolyákban
Az érzékeny gerincvelő.
S még így is milyen sérülékeny!
Mikor egy érintés heveny,
Robbanó önkívületében
Kirajzolódnak élesen
Az idegdúcok – ó, milyen
Fénnyel! Hogy enyhülést hiába
Keres a testi szerelem
Fekélynél égőbb parazsára.
Egy málladozó épület.
Szecessziós vasoszlopokkal
Az alattomosan hideg
Liftakna körül, darabokban
Hiányzó vakolat a jobban
Konzervált csempés rész fölött,
És egy szeszélyes inda lobban
A vastesten, metsző gyönyör –
Egyszóval valamennyi lényben
Ott izzik az a könnyű nyom.
Mindaz vagyok, amit megéltem:
A sötét hajszálak finom
Érintése az arcomon,
A kicsit giccsízű napszállat,
Vállalom vagy nem vállalom,
Sejtjeimbe kódolva állnak.
Mert éppen ez a kőkemény
És néha már fájóan érdes
Váz bírja el csak szűk terén
Az érthetetlen szenvedéshez
Ráadásul adatott édes
Vibrálás atomig hatolva
Bontó erejét, amivé lesz
A szellem születése
Plótinoszból
Ezért hát ez a szellem,
amikor meg akarja
ismerni azt, ami
túl van, túl van őrajta,
bár azt magát akarja
megismerni, az egyet,
valami mást hoz onnan,
ami benne fogant meg;
úgyhogy ami elindul,
az még nem is a szellem,
látás csak, amely nem lát,
dobhártya csak a csendben;
szóval valami másra
vágyik (határozatlan
sejtelmét hordva mégis),
mint amit elhoz onnan,
és ami ott bomlik ki,
őáltala, őbenne;
más szóval olyan, mintha
eleve rajta lenne
a lenyomata annak,
amit egyszerre meglát,
és az vezeti hozzá,
hiszen nélküle inkább
csak vágy maga is, kontúr
és fény nélküli látás,
és amikor meglátja,
akkor lesz hirtelen más,
akkor lesz végre szellem,
és bár nem azt találta,
amiért ment, az egyet,
Lassanként ránk esteledik
„Dans le crépuscule fané…”
lassanként ránk esteledik
tenger zúgása mozdulatlan
sólymok lebbentik szárnyaik
a csipkés ormú alkonyatban
megcsendesülő fájdalom
mocorgása az idegekben
piros bogyók a bokrokon
sötétedik látod szerelmem
egy-egy kép moccan hirtelen
élesen mint a gyertya lángja
s elmosódik kegyelmesen
a testek szigorú határa
megcsillan az ablaküveg
az arcod halványan világít
eloldozza a szürkület
a kert kopasz cseresznyefáit
már-már sötétség testmeleg
a csönd barlangja egyre mélyebb
és a hajam és a kezed
Földközel cikáznak a fecskék
Földközel cikáznak a fecskék
Sokélű hangon csivitolva;
Felhős égre feszíti testét
Elszántan egy piros vitorla.
Fonákjaik ezüst szemével,
Ahogy rendíthetetlen állnak,
Hitetlenkedve egyre délre
Bámulnak a jegenyenyárak.
Hínárcsomók mossák a partot.
A rozsdaette hintavázon
Makacs dühvel vergődve csattog
Egy vörös-sárga csíkos vászon.
A tó érzékeny bőre reszket,
És ellilul hypoxiásan
Az emlékezés fékevesztett
Füred
1.
A fák. Platánok; súgnak a szélben a
lassan kitisztult kámforos ég alatt,
fázósan össze-összebújva
állnak a sárgapiros büdöskék.
Megállt az eső a kavicsok közén.
Híg pára száll föl a meredek vizek
szürkéiből, ahogy a naptól
a felület melegedni kezd már.
Vonzza a látást valami más felé
az a tünékeny metszeti rajz, amit
a porcelánkék égbe karcol
kéthegyű tűje Tihanynak; éles
hangon csivognak összeverődve a
Kisasszonynapkor Dél fele induló
fecskék, sötét, tömör vonalban,
s egyre erőszakosabb tücsök szól.
2.
A fák. A platánok. Súgnak a szélben
A feltisztult kámforos ég alatt.
Olyan határozottan s egyszerűen
Válnak ki végül is a vonalak,
Mint egy metszeti rajz, ahogy az égen
A porcelánkékbe hasítanak
Kéthegyű vídiájával Tihanynak,
S feltűnik valami pontos alakzat
Éppen túl a láthatóság határán.
Ahogy nézed, megcsapja a hideg
Mezítelen szemed. Ahol megálltál
Naponta, tócsák torz tükre mered
Rád a kavicsok közt. Délfele jár már,
S ahogy melegszik a vízfelület,
Híg pára száll föl egyre magasabbra
A tó szürkéiből, míg eltakarja
A túlpartot, a hegyet, és az égbe
Belesimulnak az apró hajók,
Mélységüket hirtelen elveszítve.
Mert a nézés kényszere adatott,
Az izmok örök erőfeszítése
Tartani az alig megfoghatót,
A tapintásig táguló tekintet
Áttetsző, új bőrrel érezni mindent.
Kisasszonynapkor elszállnak a fecskék.
Fehér házon sötét, tömör vonal
Pulzáló csivogása. Földi testét
Még itt hagyja a fény, hogy elinal:
Szemérmetlen tapintású büdöskék
Napsárga, nagy sziromfodraiban,
Melyeken délig megmarad a harmat.
A tücskök egyre erőszakosabbak.
Felfelé
Itt felfelé visz minden utca, minden
szegényes, olajszagú, szűk sikátor.
A nap felé, az ég felé, a minden
teljesség felé szomjasan kitárul.
Mert a hegy derekán megtorpan a város.
Azért siet itt olyan összevissza,
megsűrűsödve és egymásba bukva,
már nyugtalan-közel torkolatához
minden utca.
Azért lüktet itt olyan túltelített,
sötét izzás a csaknem félhomályos
közök számtalan márványlépcsejének
sánta ritmusában, s ahogy felérnek
oda, a fényre, a hegy derekához,
azért némulnak el a jövevények.
Mert ott mindennek vége van.
Onnan a hegy irgalmatlan kopár.
A sziklák közt, a körvonaltalan
fényesség új s új hullámaiban
a meredek út mozdulatlan áll;
ott nincs már más, csak kő és újra kő:
A Zeusz-templom nyugati tympanonja
Az a tartózkodó, komoly,
Látszólag önmagába fordult
Pillantás, a vonásokon
A végtelenbe induló út
Mindentudása, az erő,
A kőporcok illeszkedése
A sérülékeny, lüktető,
Fordíthatatlan jelenlétbe,
A visszafojtott szenvedély
Feszülése a mozdulatlan,
A végérvényesen kemény
Izmokban, duzzadó inakban –
A néma kristályrácsokon
Sziklafal
Hol is láttam azt a sziklafalat?
A szürkés-rózsaszínes kőlemezkék
A legfelső mészkőréteg alatt
Merőlegesen állva a törésre
Szinte valószínűtlenné színezték
A szinuszíves metszésvonalat,
Ahogy kétféle visszaverődése
Között a fénynek sötéten maradt
Találkozásuk vulkanikus éle.
Nem is kiáltás volt, felszakadó,
Artikulálatlan hang, amelyiknek
Mégis külön-külön felfogható
Minden rezgése, ahogy zeneitlen,
De diadalmas, frissen áradó
Ritmusában megszólal a mögöttes
Dallam, az érdes árnyalású két test.
A végsőkig lecsupaszított
Látvány: felizzó belső tereikben
Fák
Fák, fák, ti csenevészek, megtiportak,
Ritkás pínea- s ciprusligetek;
Kiszáradt fák, drámai pózba korhadt
Csontváztestek, a kétségbeesett
Vergődést végül megelégelők.
Szívós ciheresek, törpefenyők,
Kúszó tüskék világos kőfalon.
Egyujjnyi résből vakbizakodón
Égnek csavarodó babérsuháng.
Gyökérkörmök. Vén törzseken falánk
Borostyán. Rejtekbe húzódva
Csillagzó mirtusz. Kövön is
Megtelepülő gyér fű. Bodza,
Kecskerágó, krisztustövis.
Görögföld fái. És a roppant
Kékségű ég fölöttetek:
Olajfák, rendezett sorokban,
Perissza
A végtelen tengerre nézve.
Nagy szemű, fekete homok.
Hullám hullám után zuhog,
S visszabukik saját ölébe.
Az érdes szemcsék csikorognak
A mezítelen talp alatt.
Egy csöppke víz körülszalad,
Elfut, visszajön, újra otthagy.
Közel vagyunk a kalderához.
Itt legfőbb szín a fekete.
Más itt a fények élete:
A mélység mindent meghatároz.
Pontosabb rajzúak a tárgyak;
Ami fehér van, élesebb.
Hallani a nyílt víz felett
Szárnycsapásait egy sirálynak.
Messzara-síkság
A túléltség földje ez. Felsötétlő,
Halott arcot formázó vonulat.
Laza talaj: vulkáni törmelékkő.
Fűzött derekú, nádszál férfiak.
Izmos nyakú bikák, fejük leszegve,
Liliomok, fecskék, kék delfinek,
Szaltózó nő, elefántcsont a teste;
Gránitszarvak tagolják az eget.
Mint megfeszített, kék szemideghártya,
Az elevenig kérges testű nyár.
Szemérmetlen kínját ahogy kitárja
Delíriumban remegve a táj.
S a vörösen izzó lapály fölött
A ráncos és petyhüdt szőlőcsöcsök.
Knósszoszban csupa kő
Knósszoszban csupa kő az évek lábnyoma
Keskeny és klasszikus és csaknem hihetetlen
A kabócazsivaj táguló oszlopa
Fölcsap és visszahull örökmorajú tenger
A kőtrónuson a két comb bemélyedése
A griffes és piros feltámadt vakolat
Lábujjam rátalált a meleg repedésre
Mely összeöleli a márványlapokat
A mészkővázon a sejtek áttetszenek
A gyöngéd ívű test ezen a néma csonton
Meghúzódó szikár emlékező kövek
Felizzik rajtuk az az egyszer kilocsolt bor
Állnak a pithoszok göcsörtös bőrűek
Kinek vegyítve jut kinek meg csak a rosszból
Bizánci freskó
A törékeny csuklók vad testisége
Ahogy a fények hegye áthatol
a vékony húson át a csontba vérbe
A mindenség ura pantokrator
A boltos háttér csupa lobbanékony
csönd Hosszú-hosszú ujjú nagy kezek
Felsejlik a lüktető halántékon
az átszellemült sötét erezet
A kör bevégzi súlyos arany ívét
a rezzenetlen csontos vállakon
Végképp letisztult belső gyönyörűség
arcát ölti a vállalt fájdalom
Mert az a megkínzott és meggyalázott
félig gyerek a barna arc mögött
már csak egy vékonyrajzú szarkalábot
lakik és a tiszta szemöldököt
alig moccantja de a szemek látják
ami csak van szárnyas pillák alól
s a homlokon a figyelő barázdák
közt felfénylik egy hirtelen mosoly
Galateia
Érintés. A korláttalan
Ürességben valami rezzen.
Gyorsuló áramlás suhan
Szaggatott hullámlöketekben.
A tagolatlan fájdalom.
Még vak ködökben gomolyogva,
Még névtelen nyílásokon
Hatol a felérző anyagba.
Valami ólmosan nehéz
Sűrűsödik a pillanatból.
Az élesedő feszülés
Egy-egy határt lassan kirajzol,
S a forróság alakra lel
A szilárduló ritmusokban,
Míg hirtelen túl édesen
Rátör a látás valahonnan,
S gyönyöre sajgásainak
Végképp védtelen odavetve
Vár az üvegkék ég alatt
A növények
Nem volt még terve. Vágya is alig.
De mind jobban beleette a szikra
magát, hogy makacs vonzódásait
valamiképp végre tárgyiasítsa.
Valami folyton változót akart,
öröklétével mégis mérhetően.
Életet. Nyüzsgést. Mindenféle fajt
ragyogni születőben-eltűnőben.
Az első sejtmag hogy domborodott,
ő izgatottan figyelt a jelekre,
s két sziklevél közül hogy kiemelte
fejét a puhácska testű magonc,
már-már mértéktelen gyönyörűséggel
tapogatta a lágy felületet,
mely alatt a fiatal szövetek
zsongása duzzadt boldog feszülésben.
És ahogy lassan egyre gyönyörűbb lett
az a friss forma, egyre élesebb,
fokozatosan úgy érezte meg,
hogy nem lehet részese életüknek,
hogy mindez a kibomló értelem
magát fénylő kontúrral körbezárja.
Mozdulatlanul nézte. Védtelen
tágasságait szomjasan kitárva.
Az eredendő bűn
Ez a lefojtott ragyogás!
Fénycserepek halma az ég.
Alatta egy merő parázs –
Fehéren izzó jegenyék.
Kátrányos erek a falakban.
Kis hangokat hallat konok
Rendszerességgel a homok.
A nagy víz szinte mozdulatlan.
De lassanként magába szívja
A gazdátlan árnyékokat.
Egyszerre minden indulat
Megtorlódva és felnagyítva
Tömörödik és fojtogat.
Visszahúzódik, ami élő.
Torz üregek ásítanak.
Egy percnyi csend. Csak férfi és nő
A szeplőtelen fogantatás
Még a kavicsokkal játszott a parton,
Legjobban a sárgacsíkosakat
Szerette, a mattabb fehéraranytól
A sötétnarancsig: ahogy a nap
Rájuk sütött, kissé még nedvesek
Voltak, és szinte áttetszően élőn
Villant bennük a fénylő erezet,
Mint évgyűrűk fatönk felületéről.
Már akkor is majdhogynem türelmetlen
Kotorászott a kavicsok között,
S ahogy rakosgatott, valami rendszer
Sejtelme bujkált csíkok és körök
S a sóvár tenyeret simogató
Formák mögött, vagy inkább csak a vágya,
Mintha félig beomlott kapuból
Egyszer megpendülő hívásra várna.
S később, hogy már saját vérére látott,
Még inkább megfészkelt a nyugtalanság
Körülötte, a tárgyak és látványok
Beszélni kezdtek hozzá, s önnön arcát
Felelték izgatott ujjainak,
Legalábbis úgy vélte, még leginkább
Ahhoz hasonlít, bár sosem maradt
Keze közt addig, hogy meglesse titkát.
Akkor is kétely és várakozás
Áztatta lelkét, s voltaképp a testi
Jelenléttől öntötte el a láz:
Nem is tudott az angyalnak felelni.
Csak kicsit csalódottan, és ezért
Még tanácstalanul bólintva mozdult;
Lapos hasára tette a kezét,
Ahogy látta a terhes asszonyoktól.
Ahogyan tudja
ahogyan tudja és megéli
sebezhetőségét a nappal
falai közt a tompítatlan
fény alatt megállva a férfi
és átviláglik az alakján
mind ami volt és amivé lesz
a sejt s a puszta csont fehéres
villódzása a néma hullám
és átviláglik amit látott
hótenger darázscsípte körte
ártéri fák gránitvirágok
hogy egy katica szállt a kőre
és amit érintett kezével
a macskák nők a föld a tárgyak
a csillagok a tó vizében
s amik érintésére várnak
és végül minden ami élő
szó felhős ég széljárta szikla
fényes hártyáját meghasítva
tülekedve mind őbelé nő
mint éjjel apró tiszta nesz
mert minden mozgás benne moccan
bogár szél abban a bokorban
Mária Magdolna
Mert ahogy mondják, sokat szeretett,
És örömét is lelte egyben-másban,
Nem érte hát váratlanul a test
Hegyomlásos vulkáni robbanása.
De nem hitte, hogy ő, hogy éppen ő,
Úgy ellentmondott minden józan észnek:
Értetlenül kutatta, hogy mitől
S hol kezdődtek ezek a működések.
Lassanként érte el a döbbenet,
Hogy micsoda névtelen sziklatorkok,
Átláthatatlan gátak, üregek
Nyíltak-torlódtak benne, sőt, a pontot,
Hogy meddig ő, nem tudja azt se már,
Úgy átszaggatta a mélyfészkű rengés
A bensejét, és olyan lávaár
Tépte, sodorta, olvasztotta rendjét
Végképp tönkre, hogy már a semmiben
Függnek kontúrjai, és alig állják
Saját megnőtt súlyuk energiáját;
Hogy ez az az egyetlen szerelem,
S végül hajával törölni a lábát.
Te, aki Lázárt
Te, aki Lázárt is feltámasztottad
Egy szavaddal, pedig már szaga volt –
Ez az este; az árnyak szaggatottak.
Két fenyő. Két fekete folt.
Te elverted a férgeket a testtől,
Bár királyságod nem innét való;
Megtartottad a szétbomlani kezdő
Molekulákat.
Örvénylik a hó
Már tegnap éjfél óta folyvást.
A lovasok a névtelen sötétben.
Nem. Egy lovas csak, hallom.
És a kéken,
Feketén duzzadt végtagok,
A hangos, ritmikus zihálás,
Mellyel a kevés meghagyott
Élet végképp anyaggá változott át.
A kafarnaumi százados szolgáját –
Őszi meggyfalevelek
Ez a késői szédület!
Mélyebben izzanak a fények,
Ahogy a meggyfalevelek
Sárgás tükrén visszaverődnek
Hosszabbodó árnyak közé.
Milyen végképp reménytelen,
Eszeveszett, vad lángolás ez!
Testben, amely már nem is érez,
Micsoda teljes szerelem
A lehullott leveleké!
Talán kegyelmi pillanat.
A kesernyés dióolajjal
Telített szeptemberi nap,
A sötétes tónusú fények
Kotorászása az avarban.
S ahogy az árnyék egyre nő,
Mindig izzóbban és vadabban
A belső lángolású élet.
RONDÓ
A holdfényben
a holdfényben a kerti út
minden kavicsa messze fénylik
nem látni mégse merre fut
a végig a megérkezésig
felhő jön gyorsan add kezed
égő arcom rejteni vállad
a homályban az égerek
mozdulatlan istenek állnak
csend van csak a szökőkutak
tompa mély zokogása mormol
fordítsd fordítsd el arcodat
valami szél fut át a parkon
önnön mélyére néz a tó
eleven test eleven testre
hogy világít az ing alól
alsókarizmod dombja-medre
az ezüstcsipke ég felett
apró fények nyílnak-csukódnak
égeti vállam tenyered
A dombokon megfülledt szürke pára
a dombokon megfülledt szürke pára
növendék tölgyesek sötétlenek
oldalt az észrevétlen éjszakába
felhők késpenge hold első negyed
szélfútta fák mögöttük zúg a tenger
hajszálaid éjjele mennyi év
nem a szememmel nézlek életemmel
vérbélű ég fizettünk mindenért
a gyorsan közelítő láthatárig
fekvő hőség lakatlan két kezem
inas tested kápráztatón világít
egy hűvösebb fuvallat értelem
megmártózkodni bőröd friss szagában
sötét a mozdulatlanság kora
csendoszlopsúly válladhoz ér a vállam
kulcscsontjaid mezítelen csoda
repedések a gránitszikla égen
fulladásig visszatartott sikoly
lélegzeteden függő érverésem
arcod lángjai hegymély irgalom
Ballada a nyárról
itt válik az út kétfele
a búcsú nyara ez a nyár
egy féloldalas jegenye
a tiszta égbe tűzve áll
mértani ábra a határ
téglalapok és négyzetek
sárgállanak zöldellenek
a búcsú nyara ez a nyár
a színek és a vonalak
élesebb mind mint rendesen
semmi közbülső árnyalat
az ég olyan mezítelen
olyan végleges moccanatlan
ég bele az a csonka láng
itt már csak merev fájdalom van
a búcsú nyara ez a nyár
elválik a befejezett
és a be nem fejezhető
mennyire feszes ez a csend
jelen idő jelen idő
két szikkadt karjával az út
nyújtózik valami után
milyen áttetsző most a múlt
a búcsú nyara ez a nyár
az emlékek a költözők
herceg hová lesz ez a táj
az ég mögött az ősz mögött
Comjat
Provanszál lovag búcsúja kedvesétől
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.
És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Szárnyas oltár
- Jobbról
- I.
Az alkonyat előtti óra
Késő hevében lüktetett
A templom súlyos dupla tornya
A mozdulatlan víz felett.
De mindez csak esetleges.
Mondhattam volna bármi mást:
A látvány a mértani test
Felülete, hengerpalást.
A lényeg az, amit befed,
A definiáló, az egység,
Jelentőssé a képeket
Csak a mögöttes terek tették.
S ez a pontos, határozott
Képlet a két világ között
Könyörtelen átizzított
Minden távolságot, időt.
Így látszunk egyre teljesebben,
S túl fehérjéink rendszerén
Minden barázdálódó sejtben
Mi leszünk mindig, te meg én;
S amíg lesz valami anyag,
Nap, mely körül bolygó kering,
Konstans erővel vonzanak
Kimondhatatlan vágyaink.
- Balról
- N. Á.
Gyerekkoromból foszlányok maradtak.
Gyöngyházcsigák a nyers sziklák tövében,
tengerszag és enyhén füstízű halszag.
Tél lett, amire hazatértem.
A kertben combközépig ér a hó.
Madárnyomok. Csaknem kivehetetlen,
fehéren fehér anaglif jelekkel
bélyeges itt most minden látható.
Csak a varjak, azok sötétek.
A konokul egyhangú színpad
hátterében lassan suhannak,
mítoszi szárnyak viszik őket.
Kristálytűk tömege a fény.
Úgy áll meg most a középpontban
az az alak, kicsit hajlottan
– körötte végtelen a tér –,
úgy áll meg, szinte láthatatlan,
hogy őbenne oldódik össze
látvány s háttér, a hó, a táj,
és egyetlenné tömörödve
felsugárzik a kis világ.
- Belül
- L.
Folytonosan fázist vált a valóság,
most ez, majd az rántja össze a testet;
a pólusok közt verődve az órák
mindig gyorsuló tempóban peregnek.
Múlt és jelen egymásba boltozódik;
ami csak van, az rögeszmésen jól van,
fülel és néz a végső stációig,
hol majd kecses bordázata beroppan,
de addig, mint a vad a téli erdőn,
mindent lát és hall, folyton útra készen,
riadozva a távoli neszektől,
éber érzékekkel és tiszta ésszel;
s ebben a fázós egyedüliségben
a mind inkább sebezhetőre ajzott
figyelemnek egyszerre ritka fénnyel
felizzanak a biztos csontú rajzok,
a lények mögött az architektúra
ragyogó tömörségében az ember-
nem-járta tér, lassan átitatódva
valami láthatatlan értelemmel.
Az átkelés
A környéket földerítették.
Mikor világosodni kezdett,
egyszerre minden seregtestét
elindította a hegyeknek.
Nagy kerülővel mentek, távol a
járt utaktól, hegyi kecskék csapásán;
ugyanis az ellenség tábora
megszállva tartotta az Octogesán
át a folyóhoz vivő utakat.
Így szakadékos, mély völgyeken kellett
átkelniük az egyre komorabb,
meredeken bukdácsoló gerincek
között. Sok helyütt ház nagyságú sziklák
torlaszolták el a szűk völgyeket.
A fegyvereket kézről kézre adták
ilyenkor, mivel csak így lehetett,
fegyvertelenül, egymást támogatva
átjutni ezen az úton –
A vékony csontú, törékeny alakra
keskeny sávban rásüt az irgalom,
ahogy a föléje hajló falak
nyers tövében botorkál elveszetten
az egyre vastagodó rétegekben
rásúlyosuló téli ég alatt.
Nagy kerülővel megy. Elállja útját
ellenség, völgyek és esendő teste.
A roppant sziklák kézről kézre adják,
sodródik, mindig beljebb a hegyekbe.
Föl se néz. Szemében a recehártyák
a fönti vézna fényről mit se tudnak.
De a kövekből visszhangzó sugárzást
befogadják az engedékeny ujjak.
Novemberi nyírfa
Micsoda képtelen aranyvihar!
A novemberi esőben a nyírfa
tárgyiasodott sugaraival
a nyári napnak ahogy átragyogja
ezt a ködöt, miféle lázadó
gyönyörűség emel itt szót egyetlen
égre dobott lángként szorongató
teljességével a szürkeség ellen?
Honnan veszi ezt a roppant tüzet,
kéregmélyi hőt az a semmi nyírfa,
mikor körötte már télbe meredt
föld és növény csontvázzá csupaszodva?
Égő testével vajon ki üzen?
Milyen hatalom mond nemet a sárga
lombok végsőt izzó sejtjeiben
a fokozatos lefokozódásra?
Micsoda fény! A kert remeg belé.
Ez az utolsó, érlelő ajándék
hogy teszi egy csapásra semmivé
a tanulságot, a köd évszakáét:
mert mégis fény, mert ez a meztelen
transzcendencia, a lobogó nyírfa,
a sűrű homályon át élesen
beleragyog kétkedő csontjainkba.
Délos
Úszó sziget volt. Valaha egy vulkán
köpködte fel a hamut és tufát,
horzsakövet, kavicsot, ami aztán
egy sodródó tömeggé összeállt,
s megtapadt rajta valami növény,
hínárféle, vagy később füvek is,
szélhordta magból a felületén
fölsarjadva, hogy egy kevéske víz:
harmat, futó eső is érte, és
megtrágyázta némi madárpiszok,
s felnőtt lassanként néhány csenevész
cserje, szúrós krisztustövisbozót,
s így kialakult valami sovány,
alig pár ujjnyi mélységű talaj,
de többnyire átütött a kopár
kő ezen a vékony, bizonytalan
földrétegen, és szinte hihetetlen,
hogy nőtt egy pálma is a szigeten.
Ennek tövében született az isten.
S ahogy megérezte az idegen
súlyt a sziget, egyszerre valami
rejtett erő testében összetorladt:
megrázkódott, megállt. Kavicsai
telt, márványtükrű fénnyel felragyogtak.
Példázat
Az öreg kőrist tíz éve kivágták,
és mégis hányszor álmodom vele.
Gyerekkoromra terjesztette árnyát,
ifjúságomra hullott levele.
És még most is, ha kilépek a kertbe,
egy pillanatra szinte látni vélem
roppant vázát a változó egekre
vetődni mindig egyforma sötéten.
És hát valahol ott is kell legyen.
A tér, amelyből távozott, megőrzi.
Csak látni nem elég a testi szem,
tapintani a bőr érzékelői.
De ott van. Modulálja az erőket,
örökké sugározva jeleit.
Mert ami volt, nem semmisíthető meg:
Akhilleus
Lement a partra, hol a tenger
nekilódul, és visszatorpan,
nyughatatlanul hánykolódva
önnön két végpontja között;
hol a tenger örök közönnyel
ringatja véghetetlen teste
meg-megfeszülő izmait;
hallgatagon ment le a partra.
Mezítelen talpa alatt
az érdes, fekete föveny.
Szemcséi forrón karcolták a bőrét.
Ott ült le, hol a felfutó,
aprócska hullám megtörik,
pár pillanatig a bokája
körül tesz-vesz, majd elszalad,
s megint visszajön, dörgölőzve
és hűvös orral szimatolva.
Állát térdén támasztva ült.
De hát az ég, a széles ég alatt
honnan, hová? Nem látszik semmi nyom.
Megjön a szél, s kanyargós ágakat
rajzolgat a poros dűlőúton,
de semmi más. Hiszen hogy merre, mindegy.
A kaptatón túl völgynek visz az ösvény,
aztán tovább, a felkéklő gerincnek,
erdők, szántók, köves patakok mentén.
De a hold meg a csillagok felett
ki énekli ezt a nagy éneket?
Nem imádkozott senkihez. A part
néptelen volt és néma, csak a tenger
állandó morajába öltözött.
Egy kis homokot tenyerébe vett,
és figyelte a szemcsék lassú táncát,
ahogy gyöngéden a kézizmait
megmoccantotta, aztán hirtelen
az egészet leszórta maga mellé.
Mert minden lény és dolog változik.
Milyen törékeny tárgy az értelem!
Mi vezet el a csupasz csontokig
a finoman vibráló idegen?
Szemek, kékek, még éppen mielőtt
kibuggyanna az első könny, szemek,
szempillák lombja mögé rejtezők,
feltáruló, forró tekintetek,
ujjak, moccanatlanok, lázasan
várakozók, feszülő izmúak,
meztelen vállak, csillagaival
az esőnek a szürkés ég alatt;
az ég alatt, a széles ég alatt,
a pillák meg a kék szivárványhártya,
a tenyéren az íves rajz sok ága,
hová? Csak a meztelen csont marad.
A tengert nézte, és hogy a hajók
hogy siklanak el túl a láthatáron,
A paradicsom fölszámolása
A tigrisek elvándoroltak,
el a gazellák és a struccok;
a szárazságban lángra gyulladt
a fű, és egykedvűen izzott
a nemrég még erdős vidék.
A hamu kihűlt, de nyomában
alig ütötte föl fejét
valami csenevész növényzet,
fűfélék, hanga, pár formátlan
cserje, tüskés kökénybozót –
A nagyvadak után a kisebb,
főként kérődző állatok
száma is fogyatkozni kezdett,
s velük együtt a macskafélék,
majd a hiénák is kivesztek,
s az egyre gyérebben tengődő
füvek közt néhány bogár és még
nagy ritkán talán egy pocok
lehetett zsákmánya a rőtből
lassan krémszínűvé kopott
bundájú s egyre apróbb termetű,
kis lélekszámú rókafajnak.
Aztán meg már csak egy-egy keselyű
szárnyának árnyai moccantak.
Akkor az utolsó lakót,
a kígyót is kiköltöztette.
A sivatag táj néma volt,
A templom és a múzeum között
A templom és a múzeum között
egy filigránötvös műhelye volt.
A sziesztázó késő délelőtt
éles fényeiben hogy ragyogott
a sok piros kő, és milyen buján,
vadul burjánzottak az ezüst indák,
ahogy újra meg újra körbefonták
szeszélyesen kanyargó futamokkal
azt a parányi eleven tüzet,
a vércseppnyi kis piros üveget,
és elenyésztek saját fonatukban.
Gyakran elnézegettem mozdulatlan,
mégis sóvárgón forgó táncukat,
s azok a vékony, csavart vonalak
a pontosan határolt foglalatban
valami érthetetlen szabadságról
s egyben korlátozottságról beszéltek,
az ereken váratlan átvilágló,
visszafogott izzásáról a vérnek,
ahogy kering, és önnön szenvedélye,
láthatatlan központja tartja zárva,
s az űzi mindig újulón előre,
örökös születésbe-pusztulásba.
Beszéltek? Nem, nem értettem a nyelvük,
gyerek voltam, talán ha kilencéves.
De a nyárban, a csöndben szikra pendült,
úgy vonzott a kirakat üvegéhez
az a reménytelen vad lobogás,
s egész testemben visszhangot vetett
az a céltalan iramodó inda,
a gyönyöréhez szegzett feszület,
s már akkor beleégett ez a láz
éppen csak formálódó tagjaimba.
A sétatéren
A sétatéren mi ez a tolongás?
A szőke, barna, fekete fejek
(közöttük egy-két őszes is akad),
s ha megnézed, hányféle frizura:
katonásan rövidre vágott,
homlokba hulló vagy félhosszú, aztán
van vállig érő, és van gondosan,
elegánsan formára igazított –
ki tudja, hány év (évtized?) divatja?
Nyughatatlanul forgolódnak,
mégis a formátlan tülekedésben
valami közös ritmus tartja egybe
a sokfelé nyilalló tömeget,
mintha azok a felfénylő szemek
(porcelánkéktől szürkészöldön át
mogyorószínig és sötétbarnáig)
mind egyvalamit néznének kutatva
– és bámulva és kicsit rosszallóan –,
de az a valami merre lehet?
Nem látható, nem látható sehol.
De figyelj csak, maga a sétatér,
az is milyen megfoghatatlan:
az előbb téglalap alakú volt,
négy oldalán tömör épületekkel,
amelyektől alig látszott az esti
mélykékbe fordult csillagtalan ég,
most meg hirtelen gótikus falak
döfnek az égbe, mely a szürke márvány
forróságától csak világítóbb,
reszketőbb prizmatörésű azúr;
aztán hirtelen rosszkedvű október,
csöpögős orrú, satnya fák alatt
frissen mázolt szecessziós vasszékek –
úgy tűnik, hogy csak egy rögzíthető
pontja van, éspedig a szökőkút
(amely maga is elég változékony:
barokk tritón, igénytelen rézcsurgó
vagy éppen holmi oroszlánfejek),
szóval a szökőkút vízsugarában
egy körömnyi légbuborék, melyet
folytonosan körültáncol a víz
cseppjeinek tolongó csillogása,
Analízis
Az élő kőbe volt vágva a vár.
A fehér mészkő (és néhol a kissé
sárgás agyagpala) felületét
csak itt-ott koptatta fényesre már
az a sok láb, többnyire szinte frissen
metszettnek tűnt az enyhén érdes felszín,
amely a tűző napban felszikrázott,
csaknem szivárványos kristálytöréssel.
Az udvarból és a hosszú lépcsősorokból,
meg a földszinti termekből kivágott
kőtömbökből épültek meg a tornyok,
és így úgy látszott, mint hogyha kinőne
a hegy nyers oldalából az a csipkés,
szabálytalan, mégis szimmetrikus,
sokszögű és hajlású, világos alakzat.
Kétosztatú, gótikus ívű ablakok
(halványzöld ólomüvegekkel)
és boltozatos, áttört folyosók
bonyolult lépcsőkkel és pihenőkkel
tagolták az udvar felől a képet.
Sehol egy lélek, amikor beléptem.
(Nem jól mondom, mert persze fogalmam sincs,
hogy hogy kerültem arra a lépcsőre,
de úgy tűnt, hogy nagyon is otthonosan
futkároztam a sárga, vállnélküli
fürdőruhámra felkapott,
könyékig feltűrt ujjú férfiingben,
s pontosan tudtam, hogy valami fontos
dologban járok, és valahol itt
három vagy négy ember vár rám, hogy azt
a rendkívül lényeges dolgot megtegyük.)
Ehhez képest határozottan meglepődtem,
amikor a várudvaron
megpillantottalak egy nyersszínűre
lakkozott pianínó mellett
hajszálcsíkos sötétkék öltönyben
(mellényes öltöny volt, jegyzem meg)
csokornyakkendővel, amint a Marseillaise-t
pötyögtetted – némiképp hamisan.
Később pedig, miután vagy kilenc
folyosón végigmentem – s valahol
a kocsihajtó eleven bronzszobrát
láttam egy pillanatra könyökölni
egy ablakpárkányon, szépséges arcán
alig visszafogható fájdalommal –
egyszóval, mikor a lovagterembe értem
(útközben át is kellett hogy öltözzek,
mert ekkor már egy aszimmetrikus
szabású, zöld bársonyruhát viseltem),
ott üldögéltél a legalsó lépcsőn
– ezúttal már egy fekete pólóban,
mely alól olykor elővillant
a világoskék Adidas-sort –
s úgy rémlik, hogy valamit beszéltünk is,
macskákról, bridzsről meg a dohányzásról.
Aztán mintha kialudtak volna a reflektorok,
félhomály lett, és sokáig bolyongtam
termekben, lépcsőkön és folyosókon,
meg-megtapogatva a langyos, érdes,
alkonyszagot sugárzó falakat,
és kerestem valami apró tárgyat,
amelyről már a kezdet kezdetén
elfelejtettem, hogy mi is.
Na most, végül is mindez rendben van,
a vár, az öltözködés diszharmóniája,
a félhomály, a keresgélés,
még a kocsihajtó eleven szobra is,
de honnan a fenéből jött elő
az a nyersszínű pianínó?
A negyvenhármas kilométertáblánál
A negyvenhármas kilométertáblánál (Kápolnásnyék–Vereb 1 km), amikor egy metálbarna BMW-t előztünk az ócska hatéves Skodával, amelynek a kuplungtárcsája meglehetősen elkopott állapotban volt, mert az a pocsék szokásom van, hogy lábtartónak használom a kuplungot; szóval, amikor szelíden szentségeltél, hogy a fene egye meg ezt a rohadt kasznit, hogy csaknem tövig nyomod a gázpedált, és az istennek se megy százhúsznál többel, egyszerre leküzdhetetlen nevetési vágy vett erőt rajtam, mert hirtelen megértettem azt, amit öt nappal korábban mondtál, hogy annyival kell menni, amennyit a kocsiból meg az útból ki lehet hozni; és úgy elkapott a száguldás gyönyörűsége, hogy egy hirtelen mozdulattal kivettem a csatot a hajamból, és szétráztam, amitől persze fél perc múlva olyan borzas lettem, mint egy kissé avantgarde hajrögzítő zseléreklám, mert természetesen mindkét oldalon le volt húzva az ablak, te pedig egy pillanatra meglepetten néztél rám, aztán úgy látszik, te is megéreztél valamit abból a furcsa intimitásból, amit ez a visszafogott gyorsulás keltett, és elmosolyodtál (úgy, ahogy azt te szoktad: fél szájjal és egész szemmel), és csendesen megjegyezted, hogy mire hazaérünk, a bal karod teljesen le fog égni, annyira tűz a nap, és ettől hirtelen valami olyan meghatározhatatlan testiséggel kezdett el sugározni az a végül is szűk utastér (ahol egyébként is forróság volt, mivel két éve, amióta egyszer közös barátunknak kölcsönadtam egy estére a kocsit, nem lehetett elzárni a fűtést), hogy egy darabig se szólni, se moccanni nem voltam képes, csak néztem a jobb kezedet a volánon, meg a combodat, ahogy időnként, amikor erősebben nyomtad a gázt, meg-megfeszült rajta az izom (mert persze – tekintettel a júliusi kánikulára – egy kék sort volt rajtad), és egy pillanatra az az eszelős ötletem támadt, hogy milyen jó lenne végigcsókolni az alkarodat a vena mediana cubititól a csuklói artériáig.
Aztán Érd körül rám tört a kétségbeesés; „tizenhét kilométer a világ” – dúdolgattam heveny önsajnálatba merülve (majd, hogy a dallamhoz jobban igazodjon: „csak húsz perc a világ”), de te hálistennek elkezdted szidni a sok hülyét, akik cammognak, mikor üres a sztráda, csak akkor akarnak sietni, amikor ötvenen vannak mindkét sávban, így aztán pillanatnyilag elfeledkeztem az egészről; később pedig, amikor elköszöntél, és még egyszer a lelkemre kötötted, hogy ezzel a kocsival már csak a szervizig menjek, de oda is úgy, hogy jelentsem be előre, az jutott eszembe, hogy mégiscsak ez a tökéletesség, és teljesen mindegy, hogy mi volt és mi nem volt, és végső soron az is, hogy mi lesz.
Kavicsok
„Végy kezedbe egy fehér kavicsot.
Először is válaszd meg gondosan,
se túl nagy ne legyen, se túl kicsi,
épp a tenyér gödrébe illő méret,
és ne legyen törött se, vagy túl érdes –
a szempontok tetszés szerint
bővíthetők-szűkíthetők.
Ha tehát megtaláltad, úgy tisztítsd meg
a rárakódott földszemcséktől,
mégpedig lehetőleg csak dörzsölgetéssel
(ha túl makacs a szennyeződés,
esetleg némi nyálat felhasználhatsz,
de semmiképpen se mosd folyóvízben).
Ezután szemléld meg alaposan.
Figyeld meg az alakját, hogy lapos
vagy gömbölyded vagy aszimmetrikus,
a színezését, hogy egyszínű-e,
vagy a fehéret itt-ott áttetszően
kristályosra cseréli, vagy esetleg
fémes fényű, vékony erek tagolják;
tartogasd aztán addig a kezedben,
ameddig súlya olyan ismerős lesz,
hogy bármikor oda tudod képzelni
a tenyeredbe, s a felületének
tapintása és formája a bőröd
barázdáiban szinte már megül;
és amikor a testmelegedet
annyira átvette már, hogy valóban
visszasugározza az ujjaidnak,
akkor fogd meg, s dobd a hátad mögé.
Nos hát, így múlik el a szerelem”
– mondta a költő, s lassan arrébb sétált,
jobb zsebében négy kavicsot csörgetve.
Cento
1.
mennyi év mennyi kép
mennyi gazdátlan vidék
milyen rengés borította
össze rendezett terét
elveszett részletek
szakadékba kanyarogva
ösvény hová vezetett
2.
Amikor elindult az alvilágba,
eszébe sem jutott, hogy sikerülhet.
Egyszerűen csak azt gondolta: – Ennél
(akárhogy is) nem lehet semmi rosszabb.
Amikor aztán az az arctalan
hatalom olyan könnyen engedett,
egyszerre valami mélységi mámor,
félöntudatlan eufória
burkolta be, s nem látott szinte semmit
önmagán kívül a gyolcs félhomályban.
Sőt, önmagát is csak nagy messziről,
mint letompított, sajgó lüktetést,
lassan átvérző kötést érzékelte;
úgy ment, hogy nem érezte, hogy halad,
s az az örömteli várakozás,
mely megcsapta az első pillanatban,
már felidézhetetlenné halványult;
ment, ment és ment, és tudta, hogy telik
valahol valamilyen idő, és az út
léptei alatt visszafele csúszik,
de sehol semmiféle horizont,
se mérföldkő, se fa, se egy torony,
de még csak holmi gaz se az út szélén,
csak egyenletes, sűrű félhomály,
talpa alatt a sima, egyenes,
sík és talajtalan vidék,
ment, ment és ment –
És egyszer visszafordult.
3.
Én sose voltam Capri szigetén.
No persze van még pár hely a világban, ahol végül is szintén sose jártam, de hát miért is ne ismerje be az ember, ha egyszer ilyesmibe kezdett, ilyen kétes vállalkozásba, hogy én nem vágytam soha se Kínába, se New Yorkba, se Ausztráliába valami nagyon, így hát én már ettől – ha eljön az, ami majd úgyis eljön – nem fogok csalódottabban meghalni.
De hát valahogy mégiscsak más Capri.
Mondhatnánk persze, hogy a klasszikus-filológus elvont bírvágya húz a Dél felé, hol római maradvány minden tégla és minden szürke márvány, sőt, minden olajfa, pínea, pálma, kecskerágó és királyné gyertyája, s ahol megilletődötten heverhetsz a gazba, mert akanthusz szúrja segged.
Mégsem igaz, mert jártam sokfelé. Megérintettek lángtestű márványok, és amire a lelkem akkor látott, az nőtt fel rejtőzőn egyénivé, az regulálta bennem a világot, amellyel így-úgy eligazodhattam a kintiben, tárgyakban és szavakban.
Akkor hát mégis, miért Capri éppen? Jártam Rómában, jártam Velencében, Krétán, Thérán, Korinthoszban, Athénben, miért nem volt, nem lehetett elég? Ki tölti be a látás tág terét? A valami csak növeli a vágyat. Rossz volt a kérdés, itt nincs magyarázat.
Fogalmazzuk más oldalról a dolgot. Miért épp Capri az, amit kimondok, bár nem láttam se Palermót, se Nápolyt, se Sienát, sorolhatnám napestig. Mi az, amitől jelképpé növekszik az a kékségbe hajított sziget, s magába veszi a többieket? (Mert amikor azt mondom, sose voltam Capri szigetén, benne felsoroltam minden helyet, hová hiába vágytam.)
Hol a titok hát? A romantikában? Vagy maga az a sűrű, képtelen levelezőlap-szín a tengeren, mellyel körülveszi a képzelet meg a legenda azt a szigetet, az fénylik át ezen a hangsoron?
És testté lesz a puszta fogalom.
4.
mennyi éve mennyi arcban
mennyi színjátszó alakban
tó fölött és hegy tövében
poklok közt egy foltnyi éden
ahol mégis ahol holnap
ahol biztos hajnalodhat
ahol mindegy merre honnan
ragyogásban megtiportan
ha kudarc is hogyha szégyen
víz fölött sziklák tövében
száz alakban száz szerepben
csak mi ketten csak mi ketten
és ha elmúlt mennyi év is
te meg én csak újra mégis
az idő nincs már sehol se
nézz az égre nézz a földre
nézd kitágult horizontját
REJTŐZVE ÉLTÜNK
Rejtőzve éltünk
rejtőzve éltünk ahogyan
Epikuros tanítja élni
gyomláltunk a petrezselyem közt
locsolgattuk a paradicsomot
és fölkaróztuk a sárgabarackfa
lehajló szélső ágait
rejtőzve éltünk tanítottuk
az ifjakat barátainkká
fogadtuk őket és mikor
ritkábban jöttek mert érdekesebb
lett másfelé számukra a világ
nem mutogattuk a szomorúságot
szerkezetekkel társalogtunk
autóval számítógéppel
vagy csak a latin mondatok
pontos mechanikáját nézegettük
szerettünk mindenféle belső
rendet egy vers ismétlődéseit
vagy egy szellemes diagramot
rejtőzve éltünk sőt inkognitóban
nem foglalkoztatott sokat
hogy filozófusnak tartanak-e
olykor úgy tűnt hogy kicsit többen
ismernek mint akiket ismerünk
ezen egy csöppet szégyenkeztünk
kevés számú barátunkkal néha
vörösbor és pogácsa mellett
politikáról vitatkoztunk
reménytelenségünket kibeszélve
vagy megtárgyaltuk a parlagfű és
a csillámpala titkait
de éjfél fele mindig hazamentünk
volt aki a kaktuszokat szerette
volt aki az ásványokat
a macskákat és Arany Jánost
Kitérő egyenesek
Kitérő egyeneseknek nevezik az olyan egyeneseket, amelyeket nem lehet egy síkban elhelyezni.
(világoskék macskaszemed
a profilod a félhomályban
én a sötétből néztelek
úgy néztél vissza meg ne lássam)
Az ilyen egyenesek tehát sem nem metszik egymást, sem nem párhuzamosak. (Következésképpen a végtelenben sem találkoznak.)
(kicsit kihúztad válladat
én megfeszítettem a mellem
a fénykörtől mind távolabb
mind gyakrabban szemed szememben)
Egy kitérő egyenespár normál transzverzálisának az olyan egyenest nevezik, amely mindkét egyenest 90 fokos szögben metszi.
(tudtuk hogy sem most sem soha
izgatottan szégyenkezően
hogy ez volt az az éjszaka
ebben a kitérő időben)
Minden kitérő egyenespárnak van egy normál transzverzálisa. Egy és csak egy.
A Svet Iliját hogy szerettem
a Svet Iliját hogy szerettem
ablakban álltunk este volt
az emlékezés mint a tenger
kavicsot görget partra hord
áttetsző zöldje és a hegy
halványkék mészkő sziklatömbje
milyen mélyenincs a szemed
belehullni abba a zöldbe
örvény hogy szerettem a várost
vakító fehér falait
ne nézz rám vajon mennyi áll most
mennyire gyorsan őszül itt
tücsöksikolytól hangos este
hűvösödik borzong a bőr
a volt a van egymásba veszve
ha túl hát túl minden időn
beomlott föld amerre jártam
a pálmafákra ki vigyáz
arany hajad az éjszakában
már-már testetlen lobogás
visszatérni a tengeren
tajtékos csönd milyen hajóval
örvény az emlék jeltelen
Apollinaire öregszik
így éltünk itt a századvégen
tilalmak és bűnök között
szerelmem egyetlen erényem
érzed hogy meghűvösödött
alkonyodik hosszú az árnyék
egy macska megy a kerten át
por és hamu lett mind a szándék
látni a repülők nyomát
vöröses csíkok lila égen
micsoda képtelen szinek
borulj rám egyszer én is éltem
a rügyező fák a szived
valahonnan az avar égett
szagát sodorja az idő
a szőkeséged szőkeséged
a rózsatövek múlt s jövő
ifjú arcod hogy elvirágzik
óvakodik a szürkület
így éltünk szemed még világít
Ronsard összetéveszti magát Helénával
ha majd öreg leszek és csontomról lemállik
lassanként ez a hús a vágytól erezett
ha majd a testek és a színeik formáik
nem gyújtják lángra már többé a véremet
ha majd a bal kezed és az a csaknem vállig
hulló szőke hajad mélyenincs kék szemed
por lesz és üres árny és testetlenre válik
gondolat álom és gyöngéd emlékezet
akkor bánni fogom hogy nem hagyott egyetlen
pillanatra se el a végső öntudat
hogy bár gyönyörű volt nem értem be a testtel
kellett az életed a lelked a szavad
akkor bánni fogom hogy szerelmet kerestem
az alatt a finom porcelánbőr alatt
Két dal
ó ifjúság aranymadár
mesék szárnyán röpít a szél
a szépség mint nyári eső
a szomjas földbe elfolyik
törékeny jaj a forma és
szétomlik ez a büszke hús
ó ifjúság aranymadár
fut előled a pillanat
*
az öregember meg-megáll
mégis bejár minden vidéket
országnyi hosszú minden napja
Ötvenegyedik carmen
Még hogy egy isten se lehet különb, mint
aki szemben ül veled és a híres
kacagásoddal, amely öl, butít és
vágyakat ébreszt –
Én is így jártam veled, édesem, ha
látlak, ott futkos a gerincemen a
forróság, nézlek csak afféle bárgyú
birkaszemekkel;
te meg, úgy tűnik, nagyon is gyönyörködsz
ebben a félszeg tehetetlenségben,
annyira, hogy már te leszel, ki nem tud
nélkülem élni.
(Bár a szapphói – amilyen zenélős –
strófa rosszat tesz teneked, Catullus:
verseket ront el, s bele is bolondult
Rosszkedvű morgolódás
Micsoda förtelmes puffogtatással
búcsúzkodik el már megint a nyár!
Szélvihar, dörgés, villámlás – mi végre?
Kit érdekel ma már, hogy vége? Vége.
Üvegkék ég, forróság és aszály –
minden megvolt. Mondjuk rá, hogy megérte.
Mire jó hát ez a színpadiasság?
A nyárra ősz – a dolgok rendje ez.
Ami elmúlt, vissza nem fordíthatják
drámai gesztusok, szónoklatok,
de még ez a szemlátomást kehes,
asztmás hörgéssel meg-megszaggatott,
hol sűrűbb, hol meg csak szemetelő,
félkontinensnyi zokogás sem.
Ami lehetett, az megadatott,
és ami nem, önkívületbe fordult
szemekkel azt meg minek nézegetnem?
Különben is, talán lesz még idő.
Hisz az ember egy bizonyos koron túl
már ráér várni, miért is siessen:
úgyis túl hamar eljön a jövő.
Úgyhogy ne törd magad. Már tudomásul
vettem a tényt: holnaptól fogva ősz van.
Majd csak kerül valami kis formás zug
az időben, ahol még meghúzódjam,
s elnézegessem azt, ami maradt:
a felhőkre alulról visszatűző,
Vagy beszéljünk a testről
Vagy beszéljünk a testről. Amikor
a szőke, barna vagy épp fekete
hajszálak a tarkón s a homlokon
a verejtéktől lucskosak, s ahogy
beletúrnak az ujjaim, hidegnek
tűnnek, olyan forró a bőröd, és
az enyém is, vagy ahogy a nyakizmok
megfeszülnek, miközben száj a szájhoz
közelít, bebarangolva az arcot,
vagy épp az arteria radialison
egyszerre végigfutó reszketés,
míg megszorít a kezed itt vagy ott,
a pupillák hirtelen tágulása,
ha nyitott szemmel – mivel látni vágyik,
jaj, látni vágyik minden tag, szövet,
a sejtek és a sejtmolekulák;
mert minden rész a komplementerére
vágyakozik, konvex, konkáv idom,
egésszé lenni, ha egy pillanatra,
ha csak egyetlen mozdulatban is –
Nos, inkább mégse beszéljünk a testről.
Ronsard a Szajna fölött vall szerelmet
a dalt a dalt a dalt északnyugati szélben
forró volt a kezed az enyém mint a jég
ha álarcosan is bujkálva száműzötten
lélegzetvételünk gyorsuló ütemét
hideg volt az a szél ahogy szemedbe néztem
változott a színe szürke lett s újra kék
rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen
a nagy folyó felett szűk áprilisi ég
szökve álarcosan a párán át a nap
törtrésznyi nap ha már ennyi jut ennyi élet
bocsáss meg mondtad és lenn a rakpart alatt
szürkén folyt a folyó az ég egy percre kék lett
majd újra szürke és már szürke is maradt
és mégiscsak a dal mit is bocsássak én meg
A szerelem halott
a szerelem halott a tavaszban a sebzett
gyümölcsfák árnyai és fut fut a folyó
mormolva dallamát édes édes neveknek
Arno Guadalquivir Kifisszosz Una Pó
a te neved soha kezed kezembe tetted
az emlék is halott a tavasz illanó
a híd alatt fut el ki érti már a nyelvet
csak egy koszos sirály nem nem a Mirabeau
ki érti már soha színtelen alkonyat
partra a testeket a víz is így veti
félkoronájú fák virágban állanak
a te neved helyett folyóknak nevei
halott a szerelem fut fut a híd alatt
ha rátalálni is mindig elveszteni
Ronsard keres egy jó kis fogadót
böjtöltem eleget hiába temiattad
te kellettél nekem csak téged láttalak
azt hittem két szemed lángjai hívogatnak
hogy ígér valamit könnyed fanyar szavad
de aztán az a csók alamizsnának adtad
eltoltál kényesen visszavontad magad
a szégyen meg a vágy velem csak ők maradtak
Isten veled szegény Ronsard-nak is akad
talán akad aki ad is nemcsak igér
s ha olyan aki nem ismeri a szonettet
viszont nem is ilyen lelketlenül kacér
mondjuk gyöngéd kezek és jó formájú seggek
a legszebb vagy igaz de hát ki vagyok én
hogy ne legyen nekem jó más csupán a legszebb
Marx–Engels szobrát
Marx–Engels szobrát amelynek tövében
egyszer csókolóztunk elszállították
hová lett az a bekerített éden
a fanyar és koravén fiatalság
a mozgalmár szólamok hogy rühelltük
titokban őrzött negyvennyolcas eszmék
szertartások mítoszok körülöttük
átvitázott kommersz konyakos esték
meg másnap a nikotinmérgezés
öregebbek lettünk és józanabbak
se konyak se csók se lelkesedés
nem maradt csak ez az üres talapzat
viszolygás és társtalan tiszta ész
a szerelmek kacagva elszaladtak
Vén John of Gaunt
Vén John of Gaunt elkészült mindenével
most mindörökre és visszamenőleg
nem nem az roskaszt meg amit megéltem
pedig épp elég súly volt ez az élet
de ami volt azt így-úgy rendbe tettem
veszteségeim szépen sorba raktam
s most itt állok egy gyomvert és kietlen
udvaron a leszálló alkonyatban
nem nem az roskaszt meg amit megéltem
hanem a vakság melybe két szemem néz
görnyedten állok omló fal tövében
hallgatom hogyan közeleg a rengés
én megérleltem belül már a csendet
szeressen élni az akit szeretnek
Az a nap
Ha számba vennéd azt, ami
történt, bizony nem sokra jutnál.
Félhomályban bolyongani
a magasba vesző kapuknál,
míg valami bizonytalan
sóvárgás kerget, meg-megállva
fülelni egy szarvasvarangy
– ki tudja, honnan? – sikolyára,
(száraz vidék ez itt körül,
fűfélék megkuszált gubanca,
émelyítő zsályaszag ül
a felforrósodott falakra),
aztán, ha mégis valahogy
beslisszoltál, ott van a lépcső,
csigalépcső, hasadozott
fokai közt pár gyomnövény nő,
porfiros bazaltból kivágott,
szemcsésen kopott kőlapok,
alacsony fokok, de a távok
köztük csalfán ingadozók,
ez fáraszt el, a folytonos
ritmusváltás, nem a magasság,
rákényszerít, hogy botladozz,
s hogy a szárizmok cserbenhagyják
a maradandóbb csontokat,
és ha leülsz az egyik fokra,
hogy megpihenj, egyszerre vak
fényesség, mintha lángba dobna
minden világot és tanút –
Némely filológiai megjegyzések
Szóval a tücskök éjjelenként.
(És ez már voltaképp szimbólum is.
Főleg így harminc és negyven között.)
A tücskök persze mit se tudnak erről
a világirodalomban preformált
jelentéséről éneküknek.
(Mármost eltekintve attól a szintén
fogas kérdéstől, hogy miképp
értelmezendő tücskök esetén
a tudat fogalma.) Szóval az éjjel
(tegyük hozzá, hogy augusztusi éjjel,
huszonnyolc fok és nyolcvan százalék
páratartalom) sűrű csendje alján
a folyamatosan és állandóan
ismétlődő ritmus mély riadalma,
az éjszakáról éjszakára mindig
egyforma és erőszakos,
mind hangosabb fenyegetettség
(amelyet persze mondanunk se kell,
hogy a görögök óta öröklődő
irodalmi közhely hallat velünk),
a végtelenségnek s a végességnek
ez a paradox összekapcsolása,
mint ahogy Akhilleus is
(az Ilias többi szereplőjéről nem is szólva)
a tengerpartra megy a bánatával
(és nemcsak azért, hogy tengeristennő
anyjának jól kisírhassa magát),
hanem hogy abban az örök morajban
halandó lelkét megfürösztve
kiázzon belőle az itt s a most.
Nagycsütörtök
szomorú az én lelkem mindhalálig
várjatok itt s virrasszatok velem
a Getszemáni major olajfáit
milyen sötét fogta be hirtelen
a lábizmom érzi a kaptatót
s az ösvényt is a sűrű aljnövényzet
csomói közt mégis mint a vakok
milyen önkívület ez dülöngélek
semmim se volt te jól tudod Atyám
ha gyönyörködtem olykor fában kőben
nem tart vissza már csupán a hiány
a test ugyan kész a lélek erőtlen
milyen szélcsendes ez az éjszaka
élő húsnak érezni a sötétet
szólj valamit ki áll ott egymaga
hogy volt értelme ennek az egésznek
csak egy olajfa kérge csupa árok
és heg ujjam alatt szólj valamit
kétszáz lépésnyire a tanítványok
fel-felhorkan álmában némelyik
Hát így, uram
hát így uram látod én nyitva állok
jöhetsz-mehetsz bennem kedved szerint
se tér-idő se emlékek se álmok
ami maradt a semmire tekint
ez itt a lelkemnek már csak a váza
átfütyülhetsz a bordacsontokon
nézd mennyi hely akár feléd kitárva
itt mindent már csupán önsúlya nyom
némi maradék meszes öntudat
egyenes sora érdes csigolyáknak
egymásnak vetve sípcsontjaikat
függőlegesen állnak a lábszárak
talán ha jön az utolsó ítélet
Mondattan
elhallgatunk itt nincs már kép se szó
se értelem semmi más paraméter
a macskáknak négy lábuk van s a többi
információ is hasonló
dimenziókat nyitogat előttünk
elhallgatunk mert nincs mit és miről
és lassacskán úgy tűnik hogy mivel sincs
alany sehol s az állítmány se éppen
falrengető a többi mondatrészről
(fakultatív vonzatok és a többi)
mondhatni beszélni se érdemes
csak a szervetlen mondatrészletek
indulatszók kötőszók módosító-
szó értékű szerkezetek s talán
valami megszólítás Istenem
elhallgatunk hiányos tagolatlan
és nehezen meghatározható
a modalitása is felkiáltó
vagy óhajtó esetleg kijelentő
s ki tudja hogy bizonyosság vagy éppen
bizonytalanság nos elhallgatunk
Hasonlatok
Képzelj el egy olvadt vastömeget,
a szakszerűtlen olvasztás nyomán
ahogyan megdermedt a levegőn,
és kristályszerkezete rendezetlen,
zárványok vannak benne és
légbuborékok, egyszóval a belső
feszültségek a szokottnál nagyobb
mértékben vannak jelen anyagában,
úgyhogy mozdíthatatlanul nehéz,
tömör, rideg és meglehetősen törékeny.
Vagy képzelj el egy nagy, lakatlan házat,
piszkos, fehér porvédő huzatokkal
a bútorokon, a gyerekszobában
a hintaló füle két kúpnak látszik,
és mindenütt a padlón s a hatalmas,
sötétbarnára pácolt könyvszekrények
vízszintes felületein finom,
egyenletes, másfél milliméternyi
vastagságú porréteg, és ahol
a bezárt zsaluk közt egy vékony résnyi
napfény esik be, ott a porszemek
Brown-féle mozgását figyelheted meg –
Vagy éppen egy rendkívül nagyszabású
építkezést, amolyan Bábel tornyát,
csak persze a huszadik századi
technikával és stílusban, acél-,
vasbeton- és üvegszerkezetet,
ívek, síkok hűvös mértani rendjét,
lépcsőházak, erkélyek, teraszok,
süllyesztett szintek bonyodalmas és
kiterjedt és összefonódó
organizmusát, melyet behálóznak
csövek, vezetékek és kábelek
idegpályái – és ezt az egészet
úgy képzeld, hogy a sivatag
közepén van, száz meg száz kilométer
távolságra víztől és emberektől.
De hát hagyjuk a hasonlatokat.
Ronsard számot vet életével
tizennégy éven át úgy éltem maga mellett
mint egy tárgy amelyet kezéhez szoktatott
egy fésű egy pohár egy könyv egy toll – de kellek
az életének így vagy úgy része vagyok
vagy legalábbis így gondoltam eddig én
tudtam hogy sokadik vagyok csupán a sorban
de néha van jogom átjárni életén
s tudni – vagy sejteni – hogy benne mi és hol van
igen voltak akik nem szépítem a dolgot
érintették szívem de maga alkotott
saját képére és végképp magába oldott
azt hogy mennyi maga és én mennyi vagyok
mit tudhattam magán kívül én soha boldog
nem voltam ennyi év hát ennyi adatott
L’adieu
Vas István emlékének
letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged
és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli
az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára
levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja
az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
A SZÉP KÖTÉLVERŐNÉ ÚJRAKEZDI
Az esztétikum sajátossága
nos én öregségemre lettem szenvedélyes
futballnéző ha szurkoló nem is
mert engem mindig is a szerkezet
érdekelt ahogy egy-egy támadás
fölépül a passzok az ívelések
aztán a ritmus hirtelen váltása
a jobboldalt elsprintelő csatár
hátrasarkazza a labdát az éppen
érkező középpályásnak aki
rádől s kapásból belsővel a bal
felső sarokba bombáz védhetetlen
a szép védéseket is szeretem
ha gólvonalról vágja ki a hátvéd
vagy ujjheggyel tornássza a kapus
a léc fölé azután meg a virtus
három-nullról kiegyenlíteni
ó nem a kissé görbe szőrös lábak
gól nélkül kihúzni a hosszabbítást
a sokkal erősebb ellenfél ellen
és tizenegyesekkel veszteni
az ember szomjúhozza a katharzist
Miféle út
ha voltunk is miféle út ez itt
kecskecsapás sziklákra meredek
hegyoldalakra föl aztán a híd
a semmiből a semmibe vezet
miféle út rosszkedvű nemzedék
így nőttünk föl kinőtt és levetett
eszmékben hol itt hol meg ott szorít
ha voltunk is az út az elveszett
lökdössük a napokat éveket
mogorván gyanakodva józanon
csak semmi lápvirágos szédület
(legfeljebb még némi irodalom)
ha voltunk is a semmibe vezet
a sziklákon nem marad semmi nyom
Makáma
„Nem vehető el, ami igazán a mienk.”
Nyolc éve volt vagy kilenc éve is már? Itt, ugyanezeknél az ablakoknál. A kilátás se változott sokat, a város mégis mintha komorabb lenne (a kivilágítástól vagy a szennytől?), vagy talán csak az én szememből száradt fel az a megszépítő, könnyű pára, amely a Károlyi Mihály utcára mesék aranyos ködét borította?
A házak is lakatlanok azóta.
És mi még? Hát az életem. Nem, nincsen még nyolc éve sem. A térnek is a neve más. Az volt a felszabadulás. Vagy legalábbis azt hihettem, hogy újrakezdhetjük mi ketten, a sötétből egyszer kiérve kézen fogva a napsütésre.
Hogy naivitás volt? Na persze. De hát mindig ilyen jelekre, csodákra vártam, s voltak is (mert van csoda annak, ki hisz). – Illúzió – ezt mondta egyszer valaki más, akit szerettem; nekem csoda volt, akkor is, ha aztán visszavonta valami, ha maradvány és viszonylagos és alig-csoda, de rám ragyogott egyszer mosolya, és ami volt – hiába más a távlat –, nem lehet meg nem történt.
Csak a házak.
Nos igen, a házak lakatlanok. Hullik a vakolat, kutyapiszok, törmelék, galambtrágya fedi őket. Jelekből épül fel itt minden élet. De a jelek minek a jelei? A törött ablakon felfényleni hogy tud mégis a februári nap? Talán a város se lett komorabb. És itt járnak körülöttünk az évek, ami elmúlt és mégis újraéled, s lakatlan életünkben ott tanyáznak a valaha volt tengerparti házak – a helyükön talán már bombatölcsér –, de a szememben minden ugyanúgy él, ahogyan láttam és ahogy szerettem, a fények megmaradtak mégis bennem, és ami volt, az nem hagy el soha.
Ki nem mondani
a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt ami még megmaradt
nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat
elől mielőtt netán testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt
mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet
nem tartani már számon azt hogy mennyi
indulat nélkül nézni hogy pereg
perc nap és év minden és semmi semmi
A szép kötélverőné újrakezdi
A test: a comb, a kar, az bírja még,
az arcbőrön se ütnek ki a ráncok;
de visszaadhatod-e a zenét,
amelyet bennem rég valami játszott?
A lassú, néma érintéscserék
föllobbantják azt az érzéki lángot;
de elég lesz-e ez a maradék
bizalom, hinni, hogyha nem is látok?
Le tudom-e vetni az éveket,
mint divatjamúlt, elhordott ruhát,
hogy alóla pőrén feszüljenek
– megfeszülő karizmaidon át –
a szándékok, a tervek, a hitek:
a sejtelmekkel teljes ifjuság?
Mióta tart már
mióta tart már ez a mediterrán
hevületű nyár itt nap napra lobban
ó mennyit ültünk azon a verandán
ezekben a jelenéses napokban
forró napok és forró éjszakák
játszott gerinced tűzhúrján az ujjam
jelképek közt bujdokolt át meg át
az utazó akartam nem akartam
tüskék szúrták a talpam néztelek
nem az voltál már akit megszerettem
az üvegharang ég vállad felett
az a fény még itt súlyosul felettem
minden elmúlik testre néz a test
nem kell már semmi ősz jön csend a csendben
Rondó – mormolva
a test a testre emlékszik sokáig
október van lehűlt a levegő
már téliesre fordult őszidő
a maradék lomb is zörögve fázik
volt nyár szerettük együtt néma fáit
alkarizmodon megpihent kezem
a test a testre emlékszik sokáig
de messze vagy s akár az égre nézek
akár testek közt botladozom már itt
nem tart meg semmi tárgy semmi most-élet
voltál nyár volt az ég a földre nézett
a test a testre emlékszik sokáig
Példamondatok állapothatározóra
Piros ruhában indultam hazulról.
A madárbirsek sárgán hajladoztak
az őszies, enyhe nyugati szélben.
És föltetszett a párás levegőben
valami nagy, idegen épület.
Aranyként fénylett, mint a hold világolt.
A falra írva hosszúkás betűkkel
ama jel látszott. Nézett hallgatag.
A tárgyak felragyogtak, szinte ködben.
Egy borospohár összetört: halandó
létére örök hanggal szólt halála.
Ki lehetett akkor már biztonságban?
Utak nyíltak a térben szerteszét,
metsző sugárként és csillag alakban.
Látás helyett kiélesült tapintás.
– Mind elmegyünk – dúdoltam még magamban.
Hirtelen jött egy hideg szélroham.
Időhatározók
este reggel reggel este
most sokáig holnap aztán
majd jövőre egyszer máskor
ha idáig talán végre
valamikor hisz mióta
néha mégis amikor csak
valahányszor hátha később
mert kezdettől fogva mindig
hajnalban és alkonyatkor
Elbontották a parkot is
elbontották a parkot is a téren
ahol szerettük egymást nyoma vész
a térbeli környéknek észrevétlen
halványul álom és emlékezés
a test a test is már régen nem az
kicserélődtek lassacskán a sejtek
rég elvirágzott már az a tavasz
ki tanúskodik ha te elfelejted
csak a szavak maradtak csak azok
csak ez a mondhatni költői tárgy
a megfogalmazás mit elhagyott
a testmeleg csupán a puszta tény
valakik szerették egymást de már
csak a névmás mondja hogy te meg én
Adventi dalok
kivel a napok méhe terhes
csak jönne már akárhogyan
ha fájdalom lesz félelem lesz
kivel a napok méhe terhes
csak jönne az idő rohan
*
lehullottak a levelek
angyalszárnykék ég fény pereg
sötét tusrajz a néma égen
miféle kéz az ég felett
*
Ha jön, ha jön, hogyan talál?
Ha öltözetlen, vagy ha épp
betegen, alva, takarítás
közben? Rám ismer majd vajon?
*
csak várni várni várni fény van itt
szórt ritka fény és várni várni csak
forrástalan fény várni elvakít
eljön-e értem
Számmisztika
én tizennyolc éves ő huszonegy
sebezhető voltam és persze sebzett
ó ifjúságom elsüllyedt sziget
tájai honnét megelevenednek
hitted volna hogy van föltámadás
homloka szeme szemöldöke ajka
a keze és keze nyomán a láz
én akartam ki tudja ki akarta
kezdetben a földet s a két eget
halott voltam sötétség és üresség
vizek fölött a lelke lebegett
ki érti két ég vajon az az egy ég
és lőn világos szórtan vakító
bizonytalan fiatal sérülékeny
tudhattam-e hogy jó-e ez a jó
sebzett volt jaj melyiküket ha néztem
sebzett én is és mind sebezhetőbb
este és reggel ezen a világon
ki fordíthatja vissza az időt
ő huszonegy most én meg harminchárom
Így éltünk
így éltünk egyszer itt halandó testedet
szerettem mennyire félve féltve vigyázva
éreztük szüntelen mi minden fenyeget
láthatatlan erők nehezülnek a vázra
öröm és szenvedés közt él itt ami él
a test amennyit ad el is vesz ugyanannyit
ha voltunk boldogok fizettünk mindenért
tudtuk viszonylagos tudtuk ameddig addig
ha eufória vált föl depressziót
fönt s lent közt hányatunk ez életünkre rávall
de egymásnak az Úr ajándékul adott
ezzel a megtalált szép transzcendenciával
szerettem mennyire halandó testedet
s lett örökkévaló már ahogy lehetett
A mogyoróbokrok között
a mogyoróbokrok között
szél jár az ágat égnek hajtja
tetszelegve forog-pörög
mutogatja magát a barka
ó édes hímnemű hiúság
csak játék gyöngéd és kacér
tavaszt ígérő zsenge húsát
simogatja az enyhe szél
de február ez még nagyon
ki tudja mi vár a rügyekre
a versindító alkalom
ha vezet is ki tudja merre
ó jaj hová lesz majd hova
Discus hernia
ó hogy nem tudok úgy gondolni rád
hogy ne látnám a testedben a vázat
rajzos gyönyörű izmaidon át
a csigolyákat és ahogyan állnak
feszes rendjük közt a szorongatott
porckorongokat ahogy meglapítja
őket kissé a súly a súly ahogy
rájuk nehezül izmaidnak súlya
s a függőleges feszítőerő
vízszintesen deformáló hatását
ahogy nyomja a kiszélesedő
porc az ideget ahogy alig állják
csontok porcok izmok és idegek
Angyal
ki látta Isten angyalát
vajon élve maradhat-e
a délután a kora nyár
arcod arannyal vonta be
micsoda epifánia
akinek osztályrésze ez
még ha meg is kell halnia
bizony örök élete lesz
egymásba olvad áhitat
és játék az ott és az itt
megaranyozta arcodat
arcod ragyogta fényeit
ó jaj emlékek és idők
egymáson áttűnő nevek
álltam az ő színe előtt
angyalával voltam veled
az a vasárnap délután
fények a napé s arcodé
ó jaj fogj engem Szent Mihály
Szél van
szél van a nyár is elsiet
a szorongások megmaradnak
ifjan még türelmetlenebb
voltál ilyenkor s csalódottabb
a hiány is megszokható
meg a be nem váltott igéret
a táj mögött ott zúg a tó
halott fák fekszenek a szélnek
a fiatalság elmulik
vele ami sebezhető
monoton alagútjait
futja a gyorsuló idő
elfogyóban a tárgyak is
a lélek már nem néz magára
kívül-belül minden hamis
önmagának csak vézna árnya
csak a kiszáradt fák a szélben
ez a nyár is elmúlik egyszer
a test lebeg saját terében
In memoriam V. I.
ez az egy ember bennem mit akar
a mondatok és főleg a kötőszók
érv és ellenérv ritmusaival
megszólít ahogy életében is szólt
kimondva visszavonva pontosítva
a ráció a csak az ami van
röpít föl az irracionálisba
az itt a most a mégis parttalan
és a füstköd-szürkeség felragyog
nagyapám ahogy nagyapja Arany
s az érv és ellenérv is én vagyok
és szavai közt megszólal szavam
ha nincs már honnan és nincs már hova
Magvaszakadt fa
Mileticsek Nyáryak Wieserek
horvát és szerb magyar sváb őseim
ilyenként maradtam belőletek
a Duna-táj baljós vidékein
sváb örökség makacs pedáns eszem
délszláv korán őszült sötét hajam
de lobbanékony természetemen
milyen tartás örökös féke van
ez a vidék formált úgy titeket
hogy a vágyakkal leszámoljatok
hogy az vagyok csak aki kell legyek
magvaszakadt fa ha elszáradok
bennem ér véget volt életetek
Elvadult kert
elvadult kert az ég alatt
az Isten jár-kel néha benne
hullott gyümölccsel elmatat
mintha nem is szomorú lenne
csak fáradt csak végképp unott
embermagasra nőtt a mályva
vadrózsák polyanthusok
lisztharmatos halvány virága
itt szél se jár már napsütés
ködös szitálás váltja egymást
ami él önmagára néz
tenyészik pusztul szerteindáz
félig kiszáradt almafa
cserjék tüskés ármádiái
ki tudna itt lenn egymaga
Elmúlik minden
elmúlik minden és nem is sokára
arany falomb elfagyott képzelet
így maradunk térdig a hóban állva
akár a fák amennyi lehetett
az megvolt már az élesebb határig
már nincs sok hátra így is várhatunk
(a hó alól a lomb sárgán világít
ha olvadás jön úgyis majd lehull)
*
így maradunk mintegy személytelen
térdig a hóban állva mozdulatlan
se múlt se jövő csak örök jelen
elmúlik minden már csak ez vigasztal
NEM TART SOKÁ
A vén trouvère
egy régimódian udvarló vén trouvère
bizony már ősz nagyon és reumás a térde
Horatiust idéz Anakreónt felel
ha azt mondják öreg ő már a szenvedélyre
szentek és angyalok forognak folyton ajkán
Ambrus Ágoston és a nazianzi szent
máskor meg Abelard himnuszait szavalván
játssza a lázadót rejtélyes idegent
pedig olyan szelíd csak egy kézcsókra vágyik
mindent megtesz amit imádottja kiván
csak nézi óraszám ahogy tükrével játszik
ha kérik énekel máskor háttérben áll
s ha nem látják a szép hölgyek s kinevetik
boldog hogy örömet szerezhetett nekik
Nem tart soká (1.)
nem tart soká
de ezért jöttünk
saját vérünk alvadt csomói közt
ezért jöttünk a félhomályos
fülledt csigalépcsőkön lefelé
olykor a falba kapaszkodva
nyikorgó térdünk fel-fellüktető
fájdalmával alig törődve
ezért jöttünk kínlódó lassúsággal
szédülve támaszkodva meg-megállva
ezért jöttünk ha nem is tart soká
bőségben és ínségben
egészségben és betegségben
míg a halál el nem választ
ezért jöttünk alkarodon
a szőrszálak aranyos csillogása
nem tart soká nem tart soká
ezért jöttünk
Nem kísérnek el
mert nem kísérnek el ide már a szavak
nem nem önkívület csak tapintani látni
hallgatni ahogyan leheleted alatt
zizzen a lepedő felülete parányi
moccanását szemed sarkában az izomnak
figyelni amikor mosoly fut rajta át
ajkammal nézni hogy az izmok összefutnak
egy pontban hátadon a bőröd illatát
bőrömmel szívni be sorolhatnám sokáig
az érzékek sötét és gyöngéd tengere
elringat legkisebb szervünkig átvilágít
de nincsen szó amely elkísérne ide
talán egy köznapi mondat ha válaszol
nézném órákig én ahogy fogat mosol
Mindinkább telített
mindinkább telített napok
valami roppant térre látni
semmi fogható magyarázat
csak közeg nélküli sebesség
mégis érezhető irány
a képek leegyszerűsödnek
a mozdulat informatív
tartalma a végsőkig fokozódik
(megdöbbentő milyen kevéssé
gondolkodunk végül is fogalmakban)
a nyári éjjel csillagos
Göncölszekér Vénusz s a többi
névvel szelídítetlen szikra fönt
az éjszakai árnyalatokat
ki szólíthatja saját nevükön
a sötétben a Föld forog
a szeretők egymásra néznek
Lassan az ezredvég is
lassan az ezredvég is itt
az Antikrisztus évei
tücsök kiált sötétedik
legalább van mit félteni
gyönyörű nyár kontúrjaid
derengése a félsötétben
utolsó negyed várj amíg
formáidat magamba nézem
vér izzadság és váladékok
között voltunk itt boldogok
szűkös idő vajon ki néz ott
a csillagos ég hogy lobog
hogy pulzál minden pillanat
a nyakadon az ér milyen
törékenynek is látszanak
a tagjaink fényeiben
ki közelít gyönyörű nyár
boldogok voltunk mégis itt
egy szélroham fél ötre jár
Négy dal
1.
hűvös reggeli fény kis borzongásra ébred
az ember a nyitott ablak mellett ilyen
már kora őszies fényű reggeleken
csak tested melegít ahogy válladhoz érek
2.
kontinentális ősz hátadhoz simulok
a lapockád alatt megfészkelhet a mellem
borongós reggel ez a feneked ölemben
nem is sejteni a felhők közt a napot
3.
és mégiscsak a fény a tested hogy ragyog
az égen vadlibák raja húz és rekedten
kiabálnak az őszbe fordult szürkületben
fekszem melletted itt és csak boldog vagyok
4.
kontinentális ősz milyen édes meleg
csecsemőszagú is így reggeltájt a tested
szél támad hirtelen a levelek peregnek
hadd nézzem még soká behunyt szemeidet
Változatok egy dallamra
1.
megjött az ősz a szerelemhez
be kell fűteni a lakást
tudjuk hogy egyre hidegebb lesz
egymáshoz jobban simulunk
egyre gyorsabb lesz az az út
és tartósabb aztán a láz
2.
megjött az ősz siess haza
rövidülnek a nappalok
mindig sűrűbb az éjszaka
ahogy körülvesz és a testek
kettős burokban keverednek
meddig te honnan én vagyok
3.
megjött az ősz kint a hideg
nyirkos szitálás szüntelen
milyen forró a két kezed
derekad és csípőd között
a finom bőr kinn ritka köd
Jó itt nekünk
jó itt nekünk sötétedik
kettőnk testére gondolok
meg-megrebbentik szárnyaik
gyöngéd sötét kis angyalok
a hétköznapi tárgyakon
mennyi jelentés fénylik át
a macska virágot szagol
lassúdan táncol a virág
kinn szél van könnyű őszi szél
észrevétlen jön meg az est
mi ez a kóbor röpke fény
asztal ágy derengeni kezd
valaki virraszt odafent
két tenyere az éjszaka
jó itt nekünk befed a csend
Októberi vasárnap délután
októberi vasárnap délután
enyhe idő volt leszedtük az almát
egy kissé szűknek tűnt a nagyapám
inge a válladon aranyba vonták
a kis körtefát már a levelek
valószínűtlen lángolással égett
mandulát is szedtünk egy keveset
micsoda színes őszi szenvedélyek
azután meg kószáltunk a hegyen
lenéztünk a már párás esti völgybe
testetlenül sötétlett odalenn
az előhegyek kora őszi zöldje
s később ahogy az este is leszállt
derengés mézeskalács házaké
forrástalan fénylett a ködön át
Rondó a szerelemről
a tengerparti ház amelyben éltem egyszer
(a hely bizonytalan térben jelölhetetlen)
a tiszta tengeren áttündökölt a nap
sziklákon állt a ház sziklák a víz alatt
tenger és nap között a délutáni csendben
a délutáni csend aranyló fénye röppent
a félig zárt terasz falára ferde szögben
hogy fénylett minden ott fehér fehér falak
a tengerparti házban
a tengerparti ház csakis a képzeletben
létezik teraszán fügét én mégis ettem
édes vörös fügét míg jött az alkonyat
s lecsorgott a falon örökös pillanat
a nap a víz a fény és ott élünk mi ketten
Milyen napfényes, enyhe ősz
milyen napfényes enyhe ősz
hosszú vénasszonyok nyara
hogy mégis téllel viselős
nem is gondolunk rá soha
csak ezeket a képtelen
aranyszíneket látjuk itt
a bokrok leveleiben
ahogy meggyűjtve tükrözik
a délben csaknem nyárias
napfény túlhabzó aranyát
de délután már hűvös az
árnyék este ködben a fák
október színek évszaka
mégiscsak érzi már a szív
megreszket fullad máskor a
szájban valami fémes íz
de még az ősz de még a fény
vörösek barnák aranyak
átüt a testek felszinén
valami belső őszi nap
valami lázas sejtelem
a fényt sötétség színezi
ez a tünékeny végtelen
Tél
halottak napján leesett a hó
csak hideg és sötét azóta tél van
az állat rejtőzik a kotorékban
riadozva nyugtalan aluvó
kirajzolt néma hontalan idő
szoronganak akik egymásra várnak
súlyosan függő nagy tömbök a házak
az éjszaka tömege egyre nő
labirintus a szeretőknek álma
a testek összebújva fekszenek
hajnalfelé már fojtogat a párna
az egyik mozdul tétova kezet
nyújt tapogatni ott van-e a társa
Eheu, fugaces
futvást az évek édesem édesem
ráncok verődnek holnap az arcodon
tehetség szépség rothadékony
sár csak a test gyönyörünk edénye
elsiklanak nincs nincs soha vissza út
ha húsod egyszer már megereszkedett
nagyot hallasz lassan botorkálsz
és csak az ifjukorodra gondolsz
mert elmegyünk mind biztosan elmegyünk
és nem marad meg semmi belőlem itt
ha nem szorítsz most mellkasodhoz
holnap üres levegőt ölelhetsz
nem bűn talán ha életem életed
másra fecsérled mint hogy együtt legyünk
mi más értelme van hogy itt vagy
s itt vagyok ebben a saeculumban
nincs más igazság csak ha a testre test
simul szeretve nincs se örök se nagy
az évek évek elgurulnak
Ónos eső
az összetömörült hóra eső esik
kásás lesz azután éjszaka újra átfagy
lomha napok napok görgetik terheik
tavaszt várnak a fák reményük vesztve várnak
a kásás hóban egy árnyék varjú keresgél
reményét vesztve vár minden az ég alatt
mégiscsak éhesebb a lélek jaj a testnél
egyforma minden árny és minden pillanat
csak ideiglenes melegfront enyhülés
tévedhetetlen az igazság január van
a lélek valami foghatatlanra néz
kopognak az esőcseppek a hideg sárban
esteledik alig látni esteledik
segíts ó Istenem kibírni reggelig
Ronsard a prófétákat olvassa
És leomlanak a jól megépített házak,
a sziklás partfalak tengerbe omlanak.
Egyét ár viszi el, a másiké kiszárad,
a sáska falja fel, ami még megmaradt.
Éhínség, döghalál, végül fegyver veszejt el,
rabságba szóratik az egész nemzedék.
Jaj azon a napon annak, ki tehetetlen,
kinek gyerek, szülő fogja a köntösét.
S jaj annak is, akit úgy talál majd, magában,
vagy társa oldalán, vagy munkája felett,
jaj annak is, aki sok kincset visz magával,
és annak is, aki rongyokra vetkezett.
Így lesz – mondja az Úr – át hetven nemzedéken,
s akkor, aki maradt, végül hazavezérlem.
Csonka ballada Charles d’Orleans-nak
nos hát ügettem én is éppen
eleget éppen eleget
a Soká Várás Erdejében
(bár kalandot nem keresek)
amerre a Vágy vezetett
vagy ma már ördög tudja mi
ahogy éveim pergetem
elmosódnak kontúrjai
úgyhogy végül is azt hiszem
átvertek minket hercegem
bizony csalás volt mind a szépen
kigondolt Remény és hitek
rá is ment látod mennyi évem
míg kergettem a jeleket
az Édes Gondolat Hotelt
csak a reklám rajzolta ki
a dolce stil a könnyeden
dallamos öncsalás ami
gyorsan el is szállt – azt hiszem
átvertek minket hercegem
s ebben a hosszú tévelygésben
énbennem az a gyanú kelt
hogy az erdő akármi néven
nevezzük csakis az lehet
amit annyit emlegetett
a mérges vén firenzei
és úgy tűnik nincs senki sem
ezen a környéken aki
vezetne úgyhogy azt hiszem
Időjárás
1.
március van és mínusz hét fok
november óta tart a tél
az utcákon hómaradékok
a kertben térden fölül ér
szemközt a tető is havas
jég nyomja a fák ágait
sose jön meg már a tavasz
valami jégkorszak ez itt
ez nem e világi idő
halottak napja óta tart
világít szemközt a tető
világít odaát a part
kíméletlen maró fehér
a semmi szorítja a tájat
november óta tart a tél
várnak az élők egyre várnak
2.
hidegfront újra szürkeség
az ízületek hasogatnak
szitál a köd fehér az ég
piszkosfehér a cinke hallgat
mind meghalunk szitál a köd
önáltatás csak a tavasz
vacogunk tél és tél között
hidegfront mindig újra az
böjti szelek két fok hideg
soha soha feltámadás
bár érinthetném testedet
kontúrtalan fa lámpa ház
a szonett végén csattanó
hull ez már áprilisi hó
3.
azt ígérik az időjósok
hogy megjön a tavasz
de a mandula nem virágzik
április van már április
az orgonák épphogy rügyeznek
az a mandula sose hajt ki többé
4.
nincsenek többé versek itt
se évszakok se változás
kapkodva szedett nyugtatók
gombócba gyűrt papír zsebkendők
hideg van
A gyümölcsfákat mind kivágták
a gyümölcsfákat mind kivágták
a kis barack már rügyezett
a mogyorón barkák ütköztek
örökre a részem maradsz
ezt mondtad április van április
tegnapelőtt még hó esett
fűrészpor tönkök gödrök ágak
tavasz van késői tavasz
jó őszibarack termett rajta
sárgahúsú pirossal erezett
az almafába szíveket karcoltam
huszonöt évvel ezelőtt
örökre a részem maradsz
örökrészem az Úr előtt
Bölcsességi irodalom
ideje van a szerelmeskedésnek
és ideje a gyomlálásnak
ideje van a reményeknek
és ideje a kétségbeesésnek
a paradicsomot föl kell karózni
mert mint a halál olyan erős a szerelem
olyan a szenvedély mint az alvilág
különben földre fekszenek a hajtások
és nem éri a napfény őket
mielőtt elsötétül a nap és a világosság
és a hold és a csillagok
az elégetett lombhamut
az őszi esők előtt jó beásni
és a por visszatér a földbe ahonnan jött
az éltető lehelet meg az Istenhez aki adta
hiábavalóság csak hiábavalóság
a szerelem már nem jön vissza többé
de a mácsonyák mindig megteremnek
Vas István-cento
csak a csak meg a csak meg a csak
hová be nem engedik mégsem
minket még melegítenek
az elfogyott meg a hátralevő
napoknak fényei
elfagytak feketednek
miránk a tűz vár valahol
tél lett amire ideértünk
a tűz amelyben benne lobog
itt találtuk a hideget
amit titkolnak a római romok
nem menekülhetünk
ki-ki másképpen süllyed el öntörvénye szerint
odakint s idebent
az elsötétítés előtt
mi marad atomok eónok te meg én
surge supra frater
abeamus inde
bal-jobb bal-jobb
Nem tart soká (2.)
nem tart soká még tíz-húsz év na ötven
és békességünk lesz a föld alatt
megvolt amiért jöttünk mondjam jöttem
fél év egy élet vagy egy pillanat
elmúlik minden elmúlunk magunk is
csak a fájdalom az nem múlik el
csak a lélek nem képes rebus nudis
kiegyezni az emlékeivel
nem tart soká ezen a földön semmi
elmúlik végül minden ami van
csak ami nincs az bír örökös lenni
csak a hiány csak az anyagtalan
hogy bírom el nem bírom el sehogy
ez a makacs váz majd csak összerogy
Levél a hitveshez
a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek
a tusfürdődet félretettem
törülköztem törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel
de hová rejthetném a testem
titkolni hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad
csak a tárgyak törékenyek
Posztmodern szövegek
1.
április húsz három és fél fok
időjárás az persze van
a közvetett bizonyítékok
sokasága mind arra vall
hogy ez az úgynevezett élet
definiáljuk bárhogy is
talán voltak itt szenvedélyek
a szenvedésnek már ki hisz
2.
láttuk a poklot
hát signor Dante
néhány alakban
vagy tapasztaltuk
mivel többnyire
átláthatatlan
viszonylagosság
volt sose lesz és
mindig a most van
ha menekülnél
nincsen amerre
nincsen ahonnan
3.
s én mosolygok és meghalok
mert bizony csak irodalom
az élet nem rímel de ott
gyűrt lepedő az ágyamon
volt persze maradt a rigó
mert halni szebb és halni jobb
rímel rá áprilisi hó
de már hiába ágyazok
4.
hiszen volt szép is
olyan nagyon szép
hogy hihetetlen
levelezőlap-
kékségű élet
ház partja tenger
füge alkonyfény
hószürke sziklák
rondó két ember
hiszen volt szép is
olyan nagyon szép
hogy lehetetlen
5.
végül a kárbecslést megejtjük
április végén hull a hó
ami elmúlt azt elfelejtjük
lesz még nyár fütyöl a rigó
lesz ami lesz volt ami volt
hajnalban kertre nyíló ablak
egyedül ugyanaz a hold
magamra hagysz magamra hagylak
Georg Trakl módjára
a tiszta kékben roncsolt fellegek
a vad fogával váj kínzó sebébe
a szélben monotonul lengenek
zászlók mosott ruhák gyolcsok fehére
hervadt levél pereg a szeretőkre
durván halomba hányt fehér kövek
idegen gázol gazos mély mezőkbe
fölcsap a megriadt madársereg
a kertben mintha szürkés kőszobor
ki érinti a kővé vált időt
gazdátlan dallam pár akkordja szól
Petrarcai szonett
először váró nyugtalanság
aztán valami nyugalom
a keresztrímek is mutatják
valaki végül válaszol
ha nem is épp azt válaszolja
amire vártunk valami
elvezet a negyedik sorba
a rímet visszahallani
de itt valami fordulat
most indulunk neki a hegynek
elkomorul a játszi kezdet
a tárgyak végképp elmaradnak
távolról rémlik az a hangzat
Ami rám bízatott
Ami rám bízatott, elmondtam én.
Most várom, mikor gyullad ki a fény,
mikor szólít – ha még szólíttatom –
az a gyöngéd, névtelen hatalom;
eljön-e még? S vajon még itt talál?
Lesz-e velem még dolga itt? S ha már
sokáig vártam, s eljön végül is,
tudok-e majd felelni akkor is,
ahogy feleltem rég, ha szólított,
mondtam, amit mondanom adatott?
Vagy végképp kiszáradtak a szavak
ez alatt az aszályos év alatt,
kifagytak a lények nem járta télben,
elfakultak, míg tapogatva éltem,
s én itt maradok örökre vakon?
Szólhatok-e, ha majd szólíttatom?
Odysseus hazatér
Lement a partra aznap reggel is.
Szél fújt a tengerről, hideg szél.
Zavaros hullámok csaptak a partra,
hínárt, döglött halat, fahulladékot
sodorva. Összébb húzta a
kabátot magán. Meg-megállt.
se fönn se lenn se út se visszaút
se csönd se hang sem élet sem halál
míg itt vagyunk ameddig itt vagyunk
ameddig itt hullám hullám után
A hajójavítóból föl-fölszállt a
kátrány szaga, ahogy fordult a szél.
A lámpák égtek még, végig a parton.
Ostornyeles lámpák a vajszínű
kövekből rakott alacsony korláton.
Képtelen füzértánc a szürkületben.
emberi hangok keltenek
Arsenio Arsenio
és vízbe fulladunk
meg nem válthat az út
a ki nem tépett gyökerek
Arsenio Arsenio
Az Óváros felé vitte a lába.
Egy bódénál megállt, és meleg fánkot
vásárolt, aztán cukros, citromos,
langyos teát ivott rá. Ment tovább.
A kitömött sakál ott állt a téren
az utazási iroda előtt.
Orpheus már nem megy az alvilágba
Eurydiké után soha
mozdulatlanság mámora
a kérdés kísér meg-megállva
hát érdemes lett volna-e
Arsenio Arsenio
ez már az alkonyat
a kérdést egy mosollyal zárni le
árkádok terek szűk utak
egy kéz érint egy szó füledbe téved
a lámpafényben aranylón pihések
A másik öbölben a pálmafák
súgtak a szélben, botladozó árnyak.
Az elnéptelenedett sétányt
leseperte az éjjeli eső.
Rézsút csaptak föl a hullámok
a kikötő lépcsőin, s visszahulltak –
a harangszót foszlányosan
verte a házakhoz a szél.
et ne nos inducas
már csak a gyerekkor
nyarak nyarak végtelen búcsúzások
csak amíg remény kétségbeesés
míg itt vagyunk tengerbe gyűrve árkok
agnus Dei és kyrie eleison
meszelt fal leander és újra mész
ite missa est
Dominus vobiscum
Amikor kilépett a félhomályból,
az ég lassacskán tisztult keleten.
Leült egy padra, combjain érezte
a ruhán átszivárgó nedvességet.
Pénelopé ráismer Odysseusra
Nem volt más lehetőség.
Még ha nem is hittem, ha remélni
nem mertem már régen, akárhogy –
Hát mit tettem volna? A nappal
még eltelt valahogy, szőttem, és szinte csodálva
néztem a fürge vetélőt, hogy szaladoz, de az éjjel
lassú volt mindig, nehezebb volt,
hidd el, igen, nehezebb volt már felfejteni újra –
Tudtam, hisz tudnom kellett, hogy az ostrom, és azután meg
hogy jönnek Kirkék, de Kalypsók s Nausikaák is,
s nem tudhattam, lesz-e hajó végül hazaérned –
Nem volt mégse nekem, nem, nem volt más lehetőség.
Telt az idő, de mi együtt néztük a mandulaérést,
és együtt álltunk a hegyen
az októberi ködbe figyelve, mikor már
esteledett, s szürkén gomolyogtak a nyájak a völgyben,
együtt ébredtünk nap nap után,
s egymást érintve aludtunk.
Hát hogy kellett volna a kérők olcsó, vak zsivaja?
Nem tudhattam, nem is hittem, mégis ahogy ez az ágy itt,
holtában belecsimpaszkodva ebbe a földbe –
Nem volt más lehetőség.
És most?
Most a kezem eresebb lett, te sem vagy olyan karcsú,
mint amikor legelőször láttam a tested,
s sérült testemben gyönyörűn lobogott fel
gyöngédséged, gyöngédségem válasza rá, és
csak simogattuk egymást ámultan a sötétben.
Nem volt hát sose más lehetőség.
És most ajzd fel az íjad,
s szálljon a nyíl a tizenkét balta fokán át,
szálljon – Még most sem hiszem el.
Pag
1.
csak süt a nap és fúj a szél
fehér sárgás szürkés kövek
a birka éppenhogy megél
rágva a szúrós füveket
a hegyen nincs is semmi más
tüskés akanthusz hogyha nő
kakukkfű itt-ott puszta váz
kiszáradt píneafenyő
mészkő és mészkőből rakott
derékig ha érő falak
hegynek föl és le kanyarog
néhol gödrös ösvény szalad
átutazó itt ami él
és süt a nap és fúj a szél
2.
a kék a zöld a malachit
a türkiz árnyalatai
harminc méterre lent de itt
a hullámzást se hallani
csak süt a nap és fúj a szél
fehérekkel keretezett
sötétülő égtükre mély
kövek alatt kövek felett
odébb pedig szürkésre vált
keskeny lapocskákra törik
látni idők hálózatát
a sólepárló gátjait
és mozdulatlan és mozog
szél fúj a nap meg csak ragyog
Allegória
Nem is nehéz, ha tudjuk a trükköket.
Az észrevétlen, súlytalan indulást,
csak úgy épp holmi töltelékszót
dobva fel, és ahogyan kipengnek
a ritmusokban benneragadt kicsiny
visszhangok, árnyak, lassan erősödő
dallamba fogni, mely kitágul,
sokszinü árnyalatokba lódít;
akkor a téma könnyeden egy kicsit
körülcirógat, játszik a tárgy, alany,
helyet cserél, aztán alany, tárgy,
téma, melizma kibonthatatlan
fonatban eggyé dallamosodna, ha
nem jönne most egy felfakadó, erős,
világos crescendo, amelyből
újra kiválik a ritmus, és már
csak pillanatnyi várakozás, csak egy
kis lendület még, mintha lelassulás,
hogy aztán tág terét betöltse
hosszu, lecsillapodó gyönyörrel.
A HEGYRŐL LEFELÉ
A hegyről lefelé
a hegyről mentem lefelé
ősz volt már érett a dió
hosszú meleg nyár-forma ősz volt
honnan ez a halálos szomorúság
vasárnap délután álmos csönd rezzenetlen
napsütötte meredek út
fehér mészkőporos fehér
fölszedtem egypár szem diót
a kerítés mellől az útról
a héja vékony ujjaim közt
törögettem és eszegettem a hegyről lefelé menet
a tenger felé mentem az úton
mi ez a tárgyatlan szorongás
fel-fel is kéklett egy-egy fordulónál
piac szőlő és ezüstművesek
sajt és mézben eltett dió
olyan világos hosszú ősz volt
és sehol senki csak a kertek
a forrástalan fény alatt
A belső napsütés
a belső napsütés reménytelen
a szemhéj alatt bujdosnak a fények
csak a moccanatnyi átmeneten
lobbantja föl valami azt a képet
a táj a szőlő íze sajt szaga
a levegő mozdulása a parton
a hirtelen leszálló éjszaka
a valószínűtlenül színes alkony
egy pillanatnyi édes-keserű
nosztalgia kínzóan éles emlék
se kint se bent az az arany derű
csak szürke tompa afáziás nemlét
csak ez a majdnem katatón jelen
a belső napsütés reménytelen
Monológ
Nem voltam ott, amikor meghalt.
Haldoklott kilenc napon át.
Az ötödik napon elbúcsúztam tőle.
Akkor még megismert, de szólni már nem tudott,
és nem értette azt sem, miért sírok.
Aztán már csak a test.
A keze még meleg volt, de a szeme már folyton csukva,
nem reagált se szóra, se érintésre.
A kulcscsontja annyira kiemelkedett,
mintha már nem is lenne rajta bőr sem.
A betegek legnagyobb része éjfél és hajnali három óra között hal meg.
Azóta nem vár senki ideát.
Csak a macskákat kell napjában kétszer megetetnem.
A nap néha kisüt
a nap néha kisüt felszívódni a fénybe
ezt a korlátozott korpuszkularitást
mozgásra váltani hullámtermészetére
mindenhol és sehol nem ez az itt-világ
valami más talán a meghatározatlan
a leandereket is ugyanez a fény
telíti színnel a parton sikátorokban
tavaly most bármikor az idő szigetén
dimenziótlanul az örök pillanatba
lebegni el kisüt néha itt is a nap
bár csak testetlenül az álomidő napja
folytonos meghalás itt ez a test maga
ahogyan körülírt határozott anyag
csak a hiány a lét örök állapota
Az ős-sziget
az ős-szigetre visszatérni
megújult szakrális idő
a kerítéseken tenyérnyi
virágú kék hajnalka nő
október vége a hegyek már
reggel ködöt pöffentenek
de tízre minden pára elszáll
lubickolnak az istenek
a mélykék-égkék láthatáron
délre a macskák alszanak
a bukszusok közt mindent átfon
a kíméletlen lángú nap
négyig hőség csak a növények
vannak ébren a pálmafák
az égő zöldben vérsötéten
lobogó hibiszkuszvirág
azután mintha csendesedne
olyan könnyedén lesz sötét
meg se rezdül a levél teste
úgy veszti el lassan színét
az este meg valószínűtlen
hosszú a szél alig mozog
a hegy lapján kékek a kékben
felsejlő lángnyi ciprusok
de éjjelre nem árt behúzni
a széles szimpla ablakot
egyedül itt az idők végi
sötétben a test fázni fog
Nádas tavon
hová megyünk hová megyünk
amit ismertünk hova tűnt
hová megy fölöttünk az ég
hol van a megszokott vidék
hol van az ismerős idő
ritmus szerint múló-telő
mi ez az örök pillanat
hogy ami elmúlt itt marad
ami volt sose lobban el
tünedezik és megjelen
sose fakad föl ami lesz
fölöttünk az ég ugyanez
az idő bennünk nem telik
nincs semmi mégse soha itt
voltunk ez is bizonytalan
megyünk-e van-e ami van
Ronsard a haldoklásra gondol
mint a halál olyan erős a szerelem
és olyan keserű is mint az alvilág
ez az a veszteség ami nem múlik el
elmúlhat az alany és elmúlhat a tárgy
de örökkévaló a fantomfájdalom
ha lassacskán a test végül is szétrohad
mikor a pusztulás sorban a tagokon
tovább burjánzik és sejtről sejtre halad
hogy lassan nem marad csak nedv amely szivárog
szikkadó csont csupán megapadó szövet
mikor a kapcsolat megszakad látó s látott
között mikor az agy nem fog már több jelet
még akkor ott a végső szétbomlás során
az utolsó is az az maga a halál
Korčula
az emlékezet olyan mint a tenger
kékek zöldek tűnnek egymáson át
a fények mögött más mélység dereng fel
a bíborlila bougainvilleák
évek az idő mészkőfalai
hullott gyümölcs a fügefák alatt
azt a hullámzást most is hallani
minden más mégis minden megmaradt
az érdes szürke mészkő melegét
kéz szem az egész test érzékeli
vörös leander poros agavék
pálmafák éles nagy tenyerei
egy macska néz a kerítés felett
kövek píneák víz emlékezet
Egy kis Villon
az ember élve megrohad
fölemésztik a testi nedvek
fölemészti az akarat
vagy éppen az hogy tűrve szenved
az ember élve megrohad
az ember élve megrohad
előbb vagy utóbb megjelennek
rajta a stigmák s nem marad
ép foltja léleknek se testnek
az ember élve megrohad
az ember élve megrohad
hiába tűntél bűntelennek
szó tett mulasztás gondolat
fekélyek lepik el a testet
az ember élve megrohad
az ember élve megrohad
lehetsz ortodox vagy eretnek
választhatsz szűk vagy tág utat
szerethetsz viszont nem szeretnek
az ember élve megrohad
Ronsard a régészetről olvas
kertet házat hazát hol van itt már Heléna
amit most itt hagyok – régen nem valakit –
tárgyak árnyéka csak életem hagyatéka
mint amit ezer év talál belőlem itt
a csontnál egyebet nem látok már a tájban
a dombok törmelék szemét rétegei
a házakból csak az ásott alapozás van
a gerendák nyomát a színből sejteni
mi maradt ami fém ami kő vagy üveg
a tárgyak váza csak egymásra rétegezve
tört cserépdarabok az ágyból a szögek
de rég elmúlt az a petrarcai regény
nem emlékeztet itt semmi a részletekre
elmúlt a szem a kéz elmúltunk te meg én
Ronsard már megint
a fej szabályos keskeny nordikus
a kolorit is eléggé világos
a testalkat magas atlétikus
de ez az orr nem illik a szabályhoz
az orr csaknem szemtelenül pisze
és mintegy gyermekien homorú
a szem a pillák sűrű erdeje
mögül csillanó szelíd vizű tó
valami olyan gyengéd hatalom
árad belőle adakozó béke
amely átsüt a formás tagokon
körülötte mindent derültté téve
átvilágítja múlékony húsát
a gyönyörű aranyfüst ifjúság
Herbsttag
milyen vörösek már a gesztenyék
nagy volt a nyár a gyümölcsök beértek
miért hogy mégse mégse volt elég
miért kontúrosabbak most a fények
minden nesz hangosabb törékenyebb
a zárt csonthéjak beteljesült rendje
megsűrült méznedvek feszítenek
minden bogyót áttetszőn fényesebbre
nincs se remény már se várakozás
utolsót lobban kedv erő és élet
kibírhatatlan süt nap és parázs
túltelített tárgyatlan szenvedélyek
mind messzebb van a föld az ég alatt
a csillagokról ezüstszürke por hull
hajnalban vadlibák kiáltanak
az idő sötétebb felébe fordul
Ronsard utánaszámol
hetedik ez az év hogy elhagytál azóta
hetedik ősz lobog a nyírfa levelén
hetedszer vetkezik itt ez a nyír is csontra
mikor elhagyja a mártír-glória fény
a szerelem halott nem ez a szerelem
halott a nyár tavasz halott itt minden évszak
a szerelem halott nincs többé értelem
nincs többé körvonal nincs többé tényleg élt nap
a szerelem halott a tárgyak jó szerelme
a szín a szag a hő az érintés halott
a koponyán az arc gipszálarc megrepedve
a rajzos száj alól kivicsorít a fog
csak gipsz az arcizom a szem kaurikagyló
mögötte semmi már se könny se porba halt szó
Ronsard áthangol
sohasem szeretett az ember megöregszik
elsötétül a hang a trubadúr halott
estétől reggelig s megint reggeltől estig
bolyongni nyugtalan kváderkő állapot
a gyertyák csak homály mi szorítja a mellkast
a vállra súlyosul az egész épület
örökké egyedül csak az éjszaka választ
magáénak soha sohasem szeretett
mi marad majd a csont itt mindenki elárul
komorabb szenvedély mikor a haj fehér
most még a test feszül éjszaka gránitágyul
gránit boltozatul majd alszom ha elér
a gravitáció ő jár itt át meg át
egyszer majd lerogyok csak basszusáriák
Anakreón, Vas István
korán sötétedik már
még nincs hideg de borzong
valami bent talán a
bőr hús alatt a csontban
korán sötétedik s az
erdők napszínű tarka
lombja szürkébe hullik
az általános éjben
tompán fénylik a város
a házak elmosódnak
kocsik pirosa utak
üveggyöngye világít
korán sötétedik már
most kellene még egyszer
valami édesség a
szívnek szemnek magánynak
azok a magabiztos
telt rózsaszínű ajkak
gyermekin homorú orr
a keskeny arc világos
szemek a hosszú ujjak
ötven felé az embert
nem hívják kosarazni
Anakreón Vas István
szerelem gyors labdája
a halál vesz körül és
rám simul mint az ingem
korán sötétedik már
az átültetést végül
nem éli túl a rózsa
nem éli túl a szó sem
mi marad itt kihűlnek
jelek nyomok a lélek
korán sötétedik már
Lassan megöregszik
Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.
Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
Többé már nem követelőző,
Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.
Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.
A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.
A kötőszövetek mögött
a kötőszövetek mögött
megrezdülnek a régi izmok
a meszesedő vérkörök
meglódítják azt ami izzott
valaha megforrósodik
ami kihűlt a bőr a hús csont
valami furcsa második
atomi szintű ragyogást ont
legbensejére néz a test
már csak az eredeti gének
a romlás előtti terek
átéli még egyszer a lélek
elkésett képtelen esélyként
önnön szikrázó nőiségét
Magdolna-féle
a lábadat a lábfejed
magas karcsú boltozatát
hol halvány domború erek
lilája márványozza át
gyöngyházfényű lábujjaid
egymásra néző ritmusát
a körmök gyöngéd holdjait
ahogy szórt fény fut rajtuk át
külső talpéled ahogy minden
áttetszik édes meleg bőrén
mosnám ha akár könnyeimmel
őszülő hajammal törölném
nem mintha valamit is bánnék
nem alázat hanem ajándék
Platonizmus I.
a testet ifjan hogy szerettem
az izmok domborulatát
combon felkaron érthetetlen
apró fények szikráztak át
a felületek szenvedélye
az édes hamvas sima hús
föl-föllobbant a vers terébe
magától volt harmonikus
de lassan a test láza fogy
csöndesebb a gyönyörködés
inkább a gyöngéd gesztusok
pillanatát őrzi az ész
ahogy megmoccan tétovázva
a cselekedet puszta váza
Platonizmus II.
a testet ifjan hogy szerettem
milyen váratlan csoda volt
mikor tágra nyíló szememben
villámfényként felragyogott
mikor az érzékek világos
kirajzolt észlelései
simulva test az árnyékához
lüktetve kezdtek fényleni
miért volt minden olyan édes
a látható érinthető
visszatalálva kezdetéhez
a csont a hús a fém a kő
a szem hogy is érhette át
az izmok domborulatát
Platonizmus III.
az izmok domborulatát
a finom bőr alatt a rajzos
formákat érinteni lágy
ujjbeggyel vagy épp csak az ajzott
figyelem már-már testies
ráközelítésével és a
nyomában járó tiszta szesz
szédületet csillagrakéta
tűzijátékait a testnek
ahogy egyszer csak fölszökik
önmaga fölé fékevesztett
őrjöngő lebegéseit
a fényt és árnyat hogy szerettem
combon felkaron érthetetlen
Platonizmus IV.
combon felkaron érthetetlen
domborodó mágnes-izom
amelytől vasreszelék lettem
talpig feszültség fájdalom
hogy nem nem tapadhatok hozzá
legnagyobb felületemen
atomjaimban válva azzá
aki a testi szerelem
hogy ott van köztünk az üveglap
s én ahogy kiszámítható
úgy leszek épp az az alakzat
az erővonalaitól
s nevetve lelket fizikát
apró fények szikráztak át
Platonizmus V.
apró fények szikráztak át
a testemen a közeledben
gyöngéd kis diszharmóniák
gyötrődőn gyönyörű szerelmem
mégis unio mystica
távolságok és közelségek
s én a sötétben általa
áttetsző s átderengő részed
és lettem te és a tied
pusztán csak hogy nagyon szerettem
ami vagy veled s nélküled
ott pulzál folytonosan bennem
akár még bőrödhöz se érve
a felületek szenvedélye
Platonizmus VI.
a felületek szenvedélye
kő és virág emberi test
ráég a lélek felszínére
új s új tűzzománc réteget
képezve mégiscsak alatta
örökké ugyanaz a mag
a szépség örökös alakja
ugyanaz a lény hívogat
a csillagáról hoz a lélek
valami saját lényeget
és várva amíg visszatérhet
azt keresi testek felett
testekben azért vonzza úgy
az édes hamvas sima hús
Platonizmus VII.
az édes hamvas sima hús
és éppen az az örök egy
az a paradigmatikus
majdnemhogy leírható test
a szenvedély ha tárgya nincs is
mint lápi fény fel-felviláglik
kivetítve pericarditis
gyanánt lappangó lángocskáit
vissza-visszahullt önmagába
a mondat hogyha amit szemlélt
csak belső látomása tárgya
s az a parázs csak akkor eszmélt
ha a lényeg egy újabb képe
föl-föllobbant a vers terébe
Platonizmus VIII.
föl-föllobbant a vers terébe
megannyi tűnő pőre részlet
nevető szemed keskeny rése
ahogy fölvillantja a kéket
egy pillanatnyi nyári ég
átmelegítő jelenését
micsoda gyöngéd testiség
áttetsző tenger az a kékség
óvatosan és könnyedén
vigyázva engedékenyen
ringatott engem felszínén
ringatott majdnem szerelem
az eszmélet s a puszta hús
magától volt harmonikus
Platonizmus IX.
magától volt harmonikus
az a gyönyörű értelem
kiterjesztett fenotípus
és testté lett a testtelen
belülről szép az ami szép
tökéletes formáidat
keresztülvilágítja még
ragyogóbban a gondolat
ahogy formáját megleli
ahogy helyére rendeződik
ahogy mind jobban érteni
hogy honnan ez a szép erő itt
s fölsejlik mögötte az ott
de lassan a test láza fogy
Platonizmus X.
de lassan a test láza fogy
a tükörkép mind keserűbb
a szemed nem rám mosolyog
hiába nyári ég derült
ha rám nézel talán még látsz is
belülről szép az ami szép
milyennek láthatsz ha reális
hogy is lehetne szép a kép
hiába sugárzik mögűle
maga az arany idea
a test vén és torz a felszíne
durván faragott szürke fa
magamon át szemem ha néz
csöndesebb a gyönyörködés
Platonizmus XI.
csöndesebb a gyönyörködés
de mintha napsütötte tenger
nevenincs mélyeibe néz
amikor öregszik az ember
a vágy az meg nem hal soha
a test őrzi a régi testet
minden szerelmünk óbora
csak fűszerezte édesebb lett
tisztább erősebb teljesebb
kiélesül a valós látás
amit a test ereje veszt
attól hevül túl a belső láz
s benne másféle láng lobog
inkább a gyöngéd gesztusok
Platonizmus XII.
inkább a gyöngéd gesztusok
ahogy vállból hajolsz le hozzám
a nyakadba csimpaszkodok
szád sarkát érinti az én szám
ahogy messziről mosolyog
felém a szemed meleg kékje
hangodból valami nyugodt
jóság válaszol az enyémre
és csönd van bennem és erő
tenyeremen tartom a látványt
simogatón védelmezőn
ahogy te tartasz s többé nem láng
forrástalan fényszületés
pillanatát őrzi az ész
Platonizmus XIII.
pillanatát őrzi az ész
valami örökkévalónak
belső szemem szemedre néz
hol tenger és ég összeolvad
a tárgyak és a részletek
mint minden jelben jelenésben
te vagy tebenned fénylenek
testeden át nézem ha nézem
és rajta át az életem
ami volt és ami hiányzott
a múlt és az örök jelen
mikor a tárgy körüli sávot
átitatja a ragyogása
ahogy megmoccan tétovázva
Platonizmus XIV.
ahogy megmoccan tétovázva
ahogyan túlcsordul a fény
a létezés ahogy a tárgyba
sugárzik átdereng színén
ahogy a bőrödön a vér
a gyöngédség a kezeden
megnépesül a puszta tér
lényektől zsong a végtelen
a test a testnek válaszol
az értelem az értelemnek
a csontokat mik szárazon
a sivatag völgyben hevertek
virágzó testté összerántja
a cselekedet puszta váza
Platonizmus XV.
a cselekedet puszta váza
az a mögöttes értelem
ahogy tömegközéppontjába
sűrűsödik minden elem
ahogy a test ahogy a formák
ahogy a gyöngéd részletek
mind élesebben kirajzolják
azt a nevenincs lényeget
a létező a jó a szép
mély szerelemben összeolvad
a lélek betölti terét
a fény a voltat sose voltat
arcod az elképzelhetetlen
a testet ifjan hogy szerettem
ÉKSZEREK
(Új versek)
Ékszerek
1.
Fehérezüst filigrántechnikával
sápadt jáde finom bőrödön áttűnő
tisztasága ragyog arcodon és nyakad
karcsú mégis erős és feszes izmain
tompán fénylik ezüst hold a vizek felett
párás simogató tengeri éjszaka
forró nagy nap után még alig enyhülés
lázas várakozás némi bizonytalan
kis szél ujja tapint csönd azután a fény
egyre élesedik benne fehérezüst
filigrán vonalak tisztul a kép a test
formák ébredező árnyai részletek
csak kontúr a virág hajtja le így fejét
2.
Germán állatstílus, gránátberakással
A vér. Megalvadt s messzire spriccelő
formája közti átmenet ez, vörös,
nem mint az alkony, kékbe fordul –
bíboron át feketébe alvad.
De visszacsillan benne a láng örök
fellobbanása, alvad is és folyik
egyszerre, gránát, mozdulatlan
s folytonosan lobogó. A tested
aranyba öntött forma mögül ragyog,
lángban virágzik, értelem és anyag,
a mozdulatlan moccanása.
Mint a vadállat, erős, arányos.
3.
Bizánci óezüst
Tenger és kék ég. Csupa egyszerűség.
Minden átlátszó. Hihetetlen éles
fények, árnyék nincs. Derű, gondtalanság.
Mégis a formák:
furcsa, egymásnak feszülő levélkék,
sokfelé bomló idomok homálya,
mint a pókháló finom aszimmetri-
ája a térben –
összetett mondat, bonyolult, kanyargós
és sokértelmű. Ahogyan világít
barna arcodból szemed érthetetlen
akvamarinja.
Barátaim egykor
Barátaim egykor
barátaim egykor szép emberek
nekem legalább szépek voltatok
a hangaszál halott az ősz halott
mi maradt meg vajon belőletek
a homályban képek tolonganak
kék-szürke szem egy vékony ujjú kéz
keskeny szemedből a mosoly ha néz
homlokba hulló fekete hajad
van-e a szeretetnek árapálya
ha egyszer úgy éreztük az marad
vagy visszavonja egy szó mozdulat
az volt-e ha egyikünk másnak látja
vörös-arany szőrszálak karodon
emlék-kollázs nem maradt semmi nyom
Mesék
hajnali tengerpárás kék szemed
keskeny arcod telt gránátalma-ajkad
micsoda öblök milyen szigetek
derűs békéje sugárzik át rajtad
a vékony gyermekien pisze orr
szemöldököd egyenes sugárszárnya
nézni ahogy lágyan fölém hajol
nézni nézni egészen szemmé válva
sötétedik a levegő lehűl
érzem szikár tested meg-megremeg
ne húzd el gyöngéd ujjaim közül
keskeny mindent feledtető kezed
szemhéjamra belülről tűz a nap
mesék gyerekkorom arany hajad
Mélységi mámor
nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált naparanyozta zöld
áttetsző égkék ringat észrevétlen
hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban
egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség
és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom
Én szeretem a rejtélyeidet
én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded
még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása
a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét
meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged
„Sous le pont Mirabeau”
így váltja egymást gyönyör fájdalom
bolond vagy gyermek vár örök igékre
higany-hideg hullámok a folyón
naparanyozta zöld szemed emléke
az idő elmegy én meg itt maradtam
mi erőszakosabb víz vagy remény
a reménytelenség fut el alattam
zuhantam már emlékszem egyszer én
nem egyszer így változik fent s a lent
emlékre emlék vajon ki zokog
közel közel hogy határt nem jelent
se bőr se hús közös szinapszisok
hártyáin magasfeszültség szikrája
minden örömnek fájdalom az ára
Dea Dia
én nem tudom hogyan de boldoggá teszel
a szavad ott zenél bennem álomban ébren
jó éjt mondod s az éj csakis téged felel
ott úszom hangod mély világos tengerében
a szemed simogat a szemhéjamon át
gyöngéden melegít átizzít felragyogtat
testemen árad át minden molekulád
a nagy úrnő vagyok nem velem de bennem vagy
ahogy az anyagon átsüt az értelem
ahogyan izmokat fűt az artériás vér
gyönyörű életed telíti életem
és nincs szó mozdulat fény és sötét se másért
mint hogy kitárja ezt a léten túli létet
lélegzésemen át örökre lélegzésed
Mária-siralom
ringatlak két karomban
ringatlak az ölemben
áttetsző bőrű arcod
áttetsző bőrű tested
csókolnám pirosabbra
testemmel melegítem
ringatlak két karomban
ringatlak combjaim közt
vázizmaimnak görcse
simaizmaim láza
halovány bőrű arcod
csókolnám pirosabbra
megapadt ereimben
véremnek alvadása
halovány bőrű tested
testemmel melegítem
megapadt szemeimnek
sivatag szárazsága
ringatlak két karomban
téli fák ringatása
ringatlak az ölemben
köveknek ölelése
Szerepkörök
mikor a hajadra rásüt a nap
én hercegem mesei narratíva
zöldarany szemed jáde-pillanat
beleragyog a gondolataimba
egyszerre van fönn a nap és a hold
hogy világít életed életemre
bennem kristály lett minden ami volt
évmilliók gyémánttá vált szerelme
de a történet hőse már te vagy
terád várnak a próbatételek
a kanyargós ösvény a te utad
én legfeljebb szóval segíthetek
s ha önnön lényeged varázsa áthat
homlokodon megérzed koronádat
Lét és idő
a gerinc megfeszül egyenes moccanatlan
vállizmaid az ing vásznán kirajzolódnak
keskeny szép koponyád szinte kereszt alakban
szerkeszti ki erős fájó jelenvalódat
sötétarany hajad a téren át világít
karcsú nyakad fehér mennyire rendezett vagy
a küszöb amelyen átléptünk kővé válik
elválaszt összeköt egymásra vonatkoztat
hátulról nézlek a derekad kéttenyérnyi
tiszta vagy távoli és hozzáférhetetlen
életem maradék lehetősége nézni
talán megérteni kifosztva elesetten
felettünk ez a kék egyre túltelítettebb
félek és féltelek bor és kenyér a tested
Ronsard már lassan ötven
a bőr a hús a csont erek és idegek
a fájdalomra a test csak alkalmat ad
megsimogattam és elhúztad a kezed
a felszínek mögött az erővonalak
a léleknek csupán projektuma a test
ami fáj végül is csak maga a tudat
de az impulzusok vagy épp vegyületek
áramlása bizony a lélek csak az agy
az a szürkésfehér zsíros és sérülékeny
koponya védte és szorította anyag
de hol a rajzos száj domború ér a kézen
képek szagok színek vagy épp gyöngéd szavak
hol az emlékek és hol az én hol a lét
az az úgynevezett
Boldog, ki sosem élt.
Egy kép
Aszkétikus arc. Magasan ülő,
éles járomcsont. Sötét, keskeny résű,
izzóan mély tüzű szemek.
Pillák feltáró-rejtő függönye.
Keskeny, hosszú és magas nyergű orr.
Az ajkak telt, komoly, ígérő mosolya.
Ez az arc figyel, megért és emlékszik.
Nem beszél fölöslegesen.
A láng belőle csap ki, ő nem ég.
Gyöngéd arc? Érzékeny mindenesetre.
Messzire néz. Hogy lát is messzire?
Ez az arc hosszú távú arc.
„Ton souvenir…”
micsoda képek kavarognak
kontextusukból kivetett
pillanatai tág napoknak
felületek testek szemek
álom és ébrenlét határán
csontok és izmok ragyogása
a látásnak feszül a látvány
emlék arca a valóságra
létező és nem létező
idő és tér egymásba fordul
valami rejtőző erő
lobog testen emlékeken túl
a látható mögött felett
örökké engem néz szemed
Lázár
izmaid fehér gyolcsinged alatt
halál a vágy lassú kereszthalál
van ki feltámad van ki szétrohad
de addig hány érv fuldoklása fáj
a szemétdomb ez itt és nem a menny
csak nézni nézni örök számkivetve
akinek nincs nem is lesz sohasem
csak nézni válladra gyöngéd kezedre
csak ennyi csak ez a fekélyes élet
ne támassz fel ha egyszer halva látsz
nem Ábrahám kebelét a tiédet
ölelném kinek kell feltámadás
szakadék de még legalább láthatlak
fekszem néha a kutyák nyalogatnak
Mítosz
hullám hullám után tolong
tér és idő a partra gördül
első negyed késpenge hold
ezüst-magát kínálja tőrül
a bőrön áttetszik a vér
a fájdalom a lüktetésen
a hullám hátán a fehér
a kék az a kék lenn a mélyben
egyedül voltam és vagyok
érzem valaki áll mögöttem
eltévedt csillag hogy ragyog
honnan miért mi végre jöttem
mezítelen mellel és karral
megállok immár veled szembe
térdelj elém hatalmas angyal
fektesd az arcod a kezemre
Vallástörténeti motívumok
kifeszítettem magamat rád
ezt mondja Nut az ég istennője
keskeny arcod szemed tengere ajkad
felragyogsz mint a Nap a fényhegyen
a mellkasomban bordáim mögött
feszül az ég a föld felett
közöttünk ez a mágneses tér
a legcsekélyebb mozdulatra
villámnyi feszültséget indukál
az egyiptomiak a földet
hanyatt fekvő férfinak látták
kifeszítettem magamat rád
az artéria lüktetése
feszesen fénylő nyakadon
ez a növekvő fájdalom
felkaromban vállamban mellkasomban
a föld felett az ég feszül
álmomban megszoptattalak
bal könyökhajlatomban a fejed
ölemben tartottam a tested
jobb kezem bal combod alatt
a föld és ég férfi és asszony
kifeszítettem magamat rád
késő bronzkori pietà
mégis én érzem állandóan
ezt az angina pectoralist
a föld a nő az ég a férfi
legalábbis Európában
szakrális tér a mágneses tér
időn kívül a szakrális idő
Nut én vagyok a szemed engem tükröz
kifeszítettem magamat rád
Anakreontika
„a rózsa rózsa rózsa”
a rózsa nem virágzik
csigolyák telve mésszel
magányos és nyomasztó
borongós évszak ez már
hiába a szemem zöld
szikrája lángra nem gyújt
hiába csúfolódva
ingerlő nevetésem
a haj lángröppenését
régóta festenem kell
pedig a melleim közt
most is bársony a bőr még
pedig az ujjaimban
most is csodák remegnek
de kismadár-szívem már
riadtan hánykolódik
szelíd kezed nem óvja
fészekként verdesését
a rózsafát kivágták
alvadtvér-szín virága
az emlékekben izzik
amíg még itt vagyok míg
a vér végképp megalvad
Sanzon
Karády Katalinosan
ahogy ott egymás mellett álltunk
a karizmodhoz ért a mellem
éreztem ahogy megremeg
nem vágytól és nem szerelemtől
csak a fáradtságtól de tudtam
egymáshoz ért az életünk
áramkör megszakíthatatlan
többé már ezt a feszültséget
nem vezeti le földelés
benne vagyok bármire nézel
csukott szempilláid mögött is
forrástalan fény ott leszek
sorsod vagyok végzetem lettél
mint valami ómódi sanzon
összetartozunk te meg én
Az idő
az idő is hidegre fordult
megint csontig átjár a szél
homályban kanyarog a mélyút
rejtőzködne most ami él
sose voltam sötétebb tompább
ilyen kínzón reménytelen
fuldokló szükség űz tehozzád
nem könnyűkedvű szerelem
vállad gödrébe bújni engedj
arcom rejteni mellkasodra
tarts meg minden tagom remeg
nem tart soká addig szeretgess
mint egy haldoklót simogatva
egy kismacskát vagy gyermeket
Hátsó fali infarktus
jobb lett volna mégis elmenni akkor
alig van már amiért érdemes
semmi se maradt már a dallamokból
csupa sercegő ómódi lemez
mint kislányok a filmszínészeket
értelmetlen bámulom arcodat
barátom vagy de nő sosem leszek
szemedben soha test csak gondolat
az angyalok mind rettenetesek
nehéz átmenni azon a falon
de odaát többé már nincsenek
odaát fölém senki sem hajol
érintsd meg kérlek a bal mellemet
múljon el örökre a fájdalom
Menopauza
Mert végül mindenről valamiképp
bebizonyosodik, hogy mit sem ér.
Az almafa kérgébe a szivét
bevéső kislány többé már nem él.
Mert kicserélődött minden elem.
Mert régen kivágták az almafát.
Mert sohase született gyerekem.
Csak a kudarc maradt, nem a világ.
Csak összefüggéstelen darabok.
Csak az örökké szépet keresés.
Mint a tengerparton a kavicsot
gyönyörködve szorító kicsi kéz.
A test, amely már csaknem puszta tárgy,
mért képzeli, hogy van mit adnia?
De mégsem tud elmúlni az a vágy.
Evolúcióbiológia.
Nem süt a nap
In memoriam felis meae
a sáros föld a sáros föld a testem
agyagos ragadós köves hideg
egyszer sütött a nap mikor temettem
a barackfán karomnyi kis rügyek
nem süt a nap többé nem süt a nap
szürke borult fullasztóan szitál
nehéz a kő húzta a vállamat
gyomromban kő a vállamon halál
milyen tónustalan a kicsi test
hiába minden minden már hiába
fullad az ég mindjárt havazni kezd
a szem kitágul rajta mintha hártya
couplet összetapaszt a sár a rím
földre föld alá vonnak tagjaim
Ballada az elsikkasztott ifjúságról
Évezredek
boltozatos homlokod kék szemed
finom kezed enyhe beszédhibád
elégikus-derűs évezredek
ahogy mondatod új témára vált
és visszautal egy határozód
ahogyan megfeszül a szerkezet
alany és tárgy között ahogy az ott
átértékeli finoman az itteket
és mosolyogsz és mosolygok veled
egymásra nézünk szempillánk se rezzen
pupillánk tágul-szűkül megremeg
nevetés bujkál időkben terekben
és játék minden és semmi se az
nyárég szemed sokértelmű szavad
Pillanatfelvétel
Barackot szedtünk. Mondanom se kell,
hogy inkább csak te szedted. Én meg álltam
a fa alatt, és bámultam a lábad,
ahogyan ágról ágra léptél, aztán
kitámasztottad olykor magadat;
álmodozva, csaknem félöntudatlan
néztem erős, barna lábszáradat,
ahogy mozdult, ahogy feszült-lazult,
mint valami különös és gyönyörű,
érthetetlen természeti jelenség.
– Mit segítsek? – kérdeztem. Mire te:
– Semmit, csak beszélgess velem.
És beszélgettünk. Nem tudom, miről.
Kertészkedésről és irodalomról,
politikáról, a barátainkról,
mindenről és semmiről. Ezt szerettem
mindig is a legjobban benned, ezt a
könnyű és értelmes gondtalanságot,
emberre, állatra világító,
nyugalmas, racionális derűt.
A barack szép érett volt, kicsikét
ananászillatú. Pitét sütöttem.
Miért mesélem el? Nem is tudom.
Igazából szeretnék, mint a macska,
most az öledben összegömbölyödni,
félig se nyitott, zöld szememmel
nézni eres, nyugodt, tiszta kezed.
Ballada az elsikkasztott ifjúságról
Hol vannak hát a vezércikkek,
amiken olvasni tanultunk:
a sóderból itt-ott kifittyent
holmi tény-nyom, halvány vakondút.
A szimbólumok nyelve hol van?
Kihagyások és utalások –
bújtattuk a közös nyomorban
a szókimondó ifjúságot.
Az ígéret földje, szabadság?
Rendszerváltások jöttek-mentek,
nevük, köpenyük váltogatták,
a sötét meg csak sötétebb lett.
Megélhetési irodalmár,
visszamenőleg ellenállók
bohócpofára mázolgatták
a tündérléptű ifjúságot.
Hol volt a ragyogás, a résnyi?
Elsötétítés volt itt folyvást.
Szemhéjunk mögött napba nézni:
csak belül volt a világosság.
Kövér piócák, galandférgek,
az élősködők hada rágott
életünkön, mi védett téged,
végképp kivérzett ifjúságot?
Herceg, elhulltak a remények,
hogy lehet, hogy mi mégis állunk?
Szorítsd a kezem, tartsuk még meg
őszbe halványult ifjúságunk.
Apollinaire pulzusa
szóval most is szexi a lábad
én pedig egyedül vagyok
kotorékba búvik az állat
sötétedik az ősz halott
valami fals dallam erőltet
szabálytalanul lihegő
mintha ki-kihagyna a szívnek
dobogása itt az idő
csak nézlek és nézlek egészen
szikrázóan kék szemedet
bénultan gyönyörködve nézem
kegyetlenül őszi egek
arcod valósága eléget
kihagy a szív és várlak téged
Horatius-töredék
…megfoganatlan szörny-ivadékait
siratja könnyek nélkül a földanya,
már egyedül a fájdalommal,
súlya saját üregébe omlik;
temetve gyászol, önmaga hullva rá
– porló, sötétes, lángfakította föld –
önteste monstruózus, érdes
sziklaorom tömegére; látja,
ahogy örökké ránehezül a súly
a vállizomra, és ahogy átszakad
a hasfal újra, és kibuggyan
vércafatokkal a máj, s homályos,
szűk léte mélyén nem feledőn mered
értetlen-értve a szerető saját
láncok szorította kezére,
nincs, aki megszabadítsa, senki…
Ronsard az időjárásról énekel
veszélyes élet ez édes Marie veszélyes
a leandereid fáznak a balkonon
hiába április zsarnok ostoba tél ez
ázottan kuporog köztük s vacog dalom
hó hull eső szitál milyen időket élünk
csillapítsd kicsikém haragos lázamat
a szótlan ifjúság a szép szeszély hová tűnt
alacsony ég szorít hámló kormos falak
szürkeség és sötét kontúrtalan derengnek
a tárgyak árnyai veszélyes élet ez
szemed kék csillaga világít csak szeretlek
testünk összesimul egyszer majd vége lesz
a felszabadítón lobogó napsugárig
kivárjuk csak ölelj a leander virágzik
Róma titkos istennője
az Aventinuson a narancskertek
macskaköves rejtett sikátorok
a fórumon pipacsok közt hevernek
architrávok párkányok oszlopok
estefelé a Piazza Navonán
a bíborvörös bougainvilleák
színes márványmozaik az én Rómám
hallgatni a tangóharmonikát
kóborolni leanderfák alatt
mert Róma igazi neve titok
ahogy lemegy majd megvakít a nap
az én nevem és mégse én vagyok
és jössz a píneák alatti ívben
nem Róma nem istennő hanem isten
Szentimentalizmus
vihar jégeső elemi csapás
így ért ez a kései szerelem
elhagy minden racionalitás
felnyílt fekély megint az életem
váltja egymást világos és sötét
remény és reménytelenség dobál
alig éreztem bőröd melegét
az úton mindig térdig ér a sár
sodor sodor az iszapos folyam
ha feldob is újból alábukom
a ragyogás milyen anyagtalan
az a kék ég milyen mélységbe von
az ember megvénül de nem tanul
csak szeretlek reflektálatlanul
Rítus
még tart a könnyűség a gyöngyök szétgurulnak
áttűnsz a tárgyakon mégis velem vagy itt
az érintést a test őrzi az agy a múltat
a szív beteljesült s keserves vágyait
ragyog a nap a víz áttetszően világít
ébren is álmodom a szemed ringat el
lenn s fönn nevet a kék a tenger színe játszik
lebegtet életem lehúz és felemel
a csorba gyöngyöket mind összeszedegettem
aranyló mozaik belülről is vakít
fénylő diadalív itt vagy szent ostya bennem
bordáid ívei mellkasod combjaid
napbarna corpusod és rituálisan
még tart a könnyűség kibontom a hajam
Ronsard kuplét énekel
napbarna mediterrán bőröd
kéken világító szemed
az enyhén megemelt szemöldök
s a szemzug mosolyt rejteget
orrcimpáid kissé feszülnek
éppen csak nyitva ajkaid
ahogy nézlek mind gyönyörűbbnek
mutat a lágy lencse a szív
vállad karod isteni combod
gyöngéd ujjaid ereje
(paradoxon!) bármit is mondok
túlontúl édes a zene
mormolgatom a szövegét
bolondulok a testedért
Pogány hálaadás
veled kezdődik el és véget veled ér
gyönyör és fájdalom a mediterrán nyárban
hullám hullám után a gyöngéd szenvedély
pulzáló ragyogás és lassú tengeráram
az erőfeszítés nélküli létezés
amikor lebegek a szemed közegében
a szemhéjam mögött vad levendulaméz
aranyló sűrű fény a késő nyári éden
fönn a kopár hegyek szimbolikus folyó
Neretva kedvesem milyen tömény az élet
azúr és malachit lassuló gyorsuló
felhabzik kisimul lustán a part felé vet
veled kezdődik el és túlárad belőled
mégis értelme lett az egyetlen időnek
Sz. képei
Fények.
Fények a sötét előterén.
Vonalnyi fények.
Színektől feszülő világ előtt a rács.