Ewald Murrer
AZ ÉGBE VEZETŐ ÚT
Cesta do nebe
Felhők puha lépcsőjén lépegettem
fejjel lefelé, lassacskán. Homlokomat
belevertem egy kiálló toronyba.
A vér a fejembe szállt,
amikor a levegőlépcsőkön
alászálltam az ég mélyébe.
Az első szinten laktak a villámok,
de a nap is rögtön elvakított.
Az angyalok élén
Mihály, Gábriel, Rafael, Uriel.
A második égben
inkább nem nagyon néztem körül,
szomorú váróterem,
ahol a bűnösök várják,
hogyan szól majd fölöttük az ítélet.
A harmadik égben
ámulva álltam meg,
körülvett a szépség.
A paradicsom kertjének közepén
hatalmas életfa, háromszáz
fénylő angyal nyüzsgött körülötte.
De aztán a poklot is észrevettem, iszonyata
közvetlen a paradicsomi örömök szomszédságában történik.
A negyedik égben olyan
katedrálist pillantottam meg,
mellyel semmiféle földi
nem vetekedhetett.
Letérdeltem az oltár elé,
láttam mindent,
ami élőnek látható lehet.
Az ötödik égben
egy tornyot találtam,
ahonnan a világ minden
tájára kutató pillantásokat
vetnek arc nélküli teremtények,
semmi nem maradhat titok elöttük.
A hatodik égben
sokmillió kötetes
könyvtárra bukkantam,
ott az emberek, angyalok, démonok és állatok
minden tette van lejegyezve.
De a hetedik égbe
nem jutottam el,
a lépcsőm lelakatolt
rácsba torkollott.
Mögötte,
ahol pedig Isten jelenlétét
sejtettem,
Zagzagel arkangyal
zörgött egy kulcscsomóval.
Vörös István fordítása
