Havazásban ragyogás
Episztola a nyolcvanéves
Ilia Mihály levelesládájába
Megértük
ezt is, Miska!
Megértük. Megérte?
Meghurcoltak
bennünket gnómok és senkik,
varasodunk, mint a kisgyerek térde,
focizás közben, ha elesik.
(Ki jól cselezik,
előbb utóbb gáncstól
bukik fel – mondják
és felnyomják.)
Ez idő
tájt minden meccs
ilyen volt. Ócska.
Fél áron mértek szét minket,
mint maradék húst
a délutáni hentesboltban.
Észrevetted?
Valahogy szemben
mindig többen voltak.
Átláttunk rajtuk,
ők meg rajtunk láttak át,
így még ma sem tudjuk pontosan
ki volt ellenünk, ki nem,
s ki volt a barát.
Te szerkesztettél,
mi meg bírtuk
és teleírtuk (volna) a lapot.
A hatalom egy ideig
csak szimatolt, mosolygott,
készülődött, hallgatott.
Majd lecsapott.
Sok ideje már,
hogy csak az emlékeinkből élünk.
Egyre véznább, és már
nem támaszkodik össze a vállunk,
egyre többet remeg a térdünk,
pedig nem készülünk védekezni
mint kocsmában rég
a verekedő legények.
Elment negyven év azóta.
És elment majdnem egy élet.
Mióta? Kiléptél a szerkesztőség
kopott ajtaján, s az döngve
becsapódott utánad.
Megfutamodtál? Elüldöztek?
Hiába már a bánat.
Mi meg hát…
széthordtuk ifjúságunk,
tehetségünk. Lányokkal, borral
tömtük meg a tarisznyánkat,
olcsó pálinkákkal égettük a belünk.
Már nem
mondta senki, maradj.
És nem
biztatott senki, gyerünk.
Se azt, hogy ne így.
Azt se, hogy máshogy.
Vártuk a leveleket,
amiket a postás delente
felbontva áthoz
az utcazajon; tőled
hetente kétszer.
(Aki egyszer nem fizet,
hetvenhétszer
borravalózik a gonosznak.)
Néha megkérdezed, hogy vagyok,
visszakérdezek, te hogy vagy.
De egyikünk sincs sehogy,
így elmarad a felelet.
Nyár van és ragyog a víz.
A tenger-parton mit keresek?
Amit a Tisza-parton nem találtam?
Hazugság lenne, ostoba
mese, nem jártam ott soha
nem jártam a Tisza-parton,
csak kitaláltam.
Odaláttam,
látlak most is, ahogy békésen
átballagsz a Dugonics téren,
s húzod az egyik lábad.
Ilyennek látlak a képen,
húzod,
nem kitaláltam,
kezedben aktatáska, és
ha jól látom, hátad mögött
nagy szürke ember. Valami árnyék
követ. Félek, hogy rád lép
mert ferde, zord és iromba.
Körben a guano hangos
halomba gyűl, nem lépsz bele.
Kikerülöd.
A szürke lemarad,
nem is törődsz vele,
megszoktad. Észre se vetted,
csak himbáltad szegényt,
mint aktatáskádat magad
mellett a délutánban.
Megállsz, zsebkendőért matatsz.
Egy padba kapaszkodsz,
nem ülsz le, de még maradsz.
Állsz, verejtékezik a homlokod,
izzik az ég. Körben a nyár
ragyogással tele. Közben havazik.
Delelőn túl a nap. Képzelted,
egykor, ilyen lesz férfikorunk tele?
Drage, 2014. július 7-én