Az utóbbi években mindig azt, mondod elfelejtettelek, elhagytalak, pedig nincsen így. Bár dorgálásodban igazad van, mert alig találkozunk, s arra nem is hivatkoznék, hogy rengeteg a dolgom és kevés a szabad időm. De hát tudod, ilyenek vagyunk mi szászok, a magas tetejű, szűk homlokzatos házainkban, befelé, eldugottan élve, ritkán mozdulunk ki otthonról. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne figyelném folyamatosan azt, amik történnek veled, azokat a szövegeket, amiken dolgozol. Olvasom a verseidet, színdarabjaidat. Mindig tudom, hol jelenik meg könyved.
Látod, most is a tavalyi gyűjteményes kötetet lapozgatom, eszembe jut a Librarius.hu múltkori körkérdése, amelyben Füzi Laci kérdezte, hogy az utóbbi verseidben domináns téma a pusztulás, szétesés, vajon mik az erős József Attila hatásnak indokai. (A bableveses kérdés–válasz jobban tetszett.) S valljuk meg, A holdfénytől megvakult kutya valóban nem vidám cím, de hát a korábbiak sem voltak feltétlenül azok, a Zalán Tibor Lassú halált játszik sem bohózatot ígér az olvasónak. Másrészt viszont minden kötetben és minden versben ott áll a szépség varázsa, az a pozitív állítás, hogy van szépség, meg lehet látni, meg lehet tapintatni, szagolni. S ha veszteség van, legalább van mit veszteni. Mindehhez kapcsolódik egy igazi humanista emberközpontúság, amely még ha torz, manierista fondorlatú világot ábrázol, benne az ember mindig olyan mérték, vagy olyan mértéket tudhat magáénak, amellyel az egész mindenséget mérni lehet. Ez a szemlélet, vagy mondjuk inkább tartás már a legelső versektől kezdve mind mostanáig jellemző rád. S ezért igen tisztellek.
Pergetem ujjaim között a verseket. Örül a szemem a tiszta tipográfiának, annak, hogy a verseknek a látványa már hozza a ritmust, mert szerencsénkre minden versben ott dobol egy meghatározó, ősi ritmus, egy belső lüktetés, függetlenül attól, hogy éppen szabad versről, prózaversről vagy valamelyik határozott metrumú strófáról, szonettről, tükörszonettről van szó. Mert látod, ezt is szeretem verseidben, a műveltséget. Azt a szikár, de megbízható tudást, amit az ember csak a tanítás során szedhet össze. Tudni, hogy mikor hova lehet és hova szükséges nyúlni. Hogy nem lehet összekeverni a petrarcai és shakespeari szonettet, de nem azért mert a rímképletük más, hanem mert más gyökérről fakadtak és más nap alatt növekedtek az európai irodalomtörténetben.
Lapozom a könyvet, kedvemre olvasgatok, nem riadok meg a kietlen magány versszakain, de mint mindig, ha költeményeidet olvasom, örülök a kivételesen remek daraboknak. Az Ablakok olvastán felkapom fejem. Nekem ez roppantul tetszik. Megragad a személyesség, megragad az irodalmi műveltség, az utalások, mert nemcsak József Attiláról van itt szó. És mindez feloldva egy természetes, előszóhoz hasonló beszédmódban, megtartva a pontos ritmust. A mondatok egymásba csimpaszkodnak, hiányzanak a központozás jelei. De nem, itt rögtön figyelmeztetnem kell magam, hogy így nem pontosan írom. A központozáshoz tartozik a magyar nyelvben a kis és nagybetű megkülönböztetése, s látjuk ezek valóban szépen ott magasodnak a sorok közepén. Ami hiányzik a pontok, vesszők sora, az értelmi felosztásnak, és egyben a kimondott vers akusztikai tagolásának a jelei. Ne lehessen rögtön tudni, ne tudjunk egyből besiklani a verssorok közé, és ismerősként szaladni előre. Igazad van. Mindent alaposan kell megvizsgálni, többször elolvasni, lényegileg a magunkévá tenni. A versbeni sok játék alkalmat ad arra is, hogy az ismerős magyaros ütemhangsúlyos ritmustól (3/4 // 4/4) eltérhessen a vers morfológiai tagolása, a sorközépi mondatkezdések a felszabadító (akár a rendet szétbomlasztó) erők jelei, csakúgy mint a hagyományos verstől elütő, de éppen ezért itt erős reflektorfénybe eső áthajlás a szóelválasztással. (lé-/ ted). És erre épül a győztes, bravúros rím, amely az ütemhangsúlyos verselésnél ritka, a szófajt váltó rím „Olyan könnyed / mozdulatod amilyen / nehéz kicsorduló könnyed”, s ez a rím a maga hangsúlyosságával a vers eddigi ritmusát megbontja, új nehezékeket akaszt az ingamozgásra, s innentől immár többszörös poliritmiában haladunk tovább.
De ezek mind a felszínen csillogó jó megoldások, az első örömök. Az igaziak azok, amelyek a tudatalattinkban gyűrűznek tovább, hogy azután egy későbbi, nem várt pillanatban bukkanjon fel fejük. A vers közepén a felező sorban „vagy a semmi ablakán” éppen az a kezdősor, és az a rímpozíció, mint Babitsnál: „vagy éppen a vízi városban, a Riván”. Innentől pedig olyan jelentésmezők élednek meg a babitsi kérdés és vers összes jelentéseit párhuzamosítva, összeszikráztatva ezzel a verssel, amelyeket nemhogy itt, de egy egész könyvben sem lehetne leírni. S még egy finom bravúr. Egyes szám második személyű, irodalmunkban önmegszólító verstípusként elhíresült versbeszédben készült ez a vers is. A te, akihez szól a vers, s aki akár önmagunk te-je is lehet (vagy akár életünk szerelme, akár anyánk, akár az Isten), azonban finom csúszásban, mozgásban van. Nem olyan egynemű, egypólusú, mint József Attilánál (pl. Tudod, hogy nincs bocsánat), mert megjelenik a versben az egyes szám első személy is („hallom”), viszont a vers végére éppen az egyes szám második személybe csúszik át, az veszi át a megszólaló főszerepét (életet lehelsz vacogva / abba ami úgy volt a / tiéd hogy lehetett volna”).
Örülök, hogy megtaláltam magamnak ezt a verset. Köszönöm. Olyan darab, amelyet most már én is magammal viszek itt e földi pályán, s ha éppen elkeserednék valami miatt, akkor előhúzom, mert rögtön megérzem, hogy még a gondolati, szellemi kiábrándultságot is felülírhatja egy művészeti, költészeti minőség, ami kiutat mutat a csüggedésből, pusztán azért, mert valaki mvűszetté formálta.
Látod, Tibor, ilyenekkel foglalatoskodom. Olvasok. S már látom magam előtt, hogy ráncolod homlokod, mint a könyvborító hátsó fülén, összehúzott szemmel, s azt mormolod magadban, „nahát ez a fasz is, ahelyett, hogy együtt ülnénk egy kocsmai, nyári teraszon nézve a lebbenő ruhás lányokat…” De hogy több vád ne érhessen, s engem ne terheljen a tétlenség („még a telefon gombját sem tudja lenyomni, bassza meg”), várlak két korsó sörrel a Hadik Kávéházban december elsején délután ötkor. Én ott leszek, s ha nem jössz, többet engem ne okolj.
Zsuzskám is köszönt, Gergő fiam pedig minden este hallgatja (már tudja is) az altató versek között ezeket, a szerintem legszebb soraidat:
A weboldalon cookie-kat ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.
