Havazásban ragyogás

                        Episztola a nyolcvanéves
Ilia Mihály levelesládájába

Megértük

ezt is, Miska!

Megértük. Megérte?

Meghurcoltak

bennünket gnómok és senkik,

varasodunk, mint a kisgyerek térde,

focizás közben, ha elesik.

(Ki jól cselezik,

előbb utóbb gáncstól

bukik fel – mondják

és felnyomják.)

Ez idő

tájt minden meccs

ilyen volt. Ócska.

Fél áron mértek szét minket,

mint maradék húst

a délutáni hentesboltban.

Észrevetted?

Valahogy szemben

mindig többen voltak.

Átláttunk rajtuk,

ők meg rajtunk láttak át,

így még ma sem tudjuk pontosan

ki volt ellenünk, ki nem,

s ki volt a barát.

Te szerkesztettél,

mi meg bírtuk

és teleírtuk (volna) a lapot.

A hatalom egy ideig

csak szimatolt, mosolygott,

készülődött, hallgatott.

Majd lecsapott.

Sok ideje már,

hogy csak az emlékeinkből élünk.

Egyre véznább, és már

nem támaszkodik össze a vállunk,

egyre többet remeg a térdünk,

pedig nem készülünk védekezni

mint kocsmában rég

a verekedő legények.

Elment negyven év azóta.

És elment majdnem egy élet.

Mióta? Kiléptél a szerkesztőség

kopott ajtaján, s az döngve

becsapódott utánad.

Megfutamodtál? Elüldöztek?

Hiába már a bánat.

Mi meg hát…

széthordtuk ifjúságunk,

tehetségünk. Lányokkal, borral

tömtük meg a tarisznyánkat,

olcsó pálinkákkal égettük a belünk.

Már nem

mondta senki, maradj.

És nem

biztatott senki, gyerünk.

Se azt, hogy ne így.

Azt se, hogy máshogy.

Vártuk a leveleket,

amiket a postás delente

felbontva áthoz

az utcazajon; tőled

hetente kétszer.

(Aki egyszer nem fizet,

hetvenhétszer

borravalózik a gonosznak.)

Néha megkérdezed, hogy vagyok,

visszakérdezek, te hogy vagy.

De egyikünk sincs sehogy,

így elmarad a felelet.

Nyár van és ragyog a víz.

A tenger-parton mit keresek?

Amit a Tisza-parton nem találtam?

Hazugság lenne, ostoba

mese, nem jártam ott soha

nem jártam a Tisza-parton,

csak kitaláltam.

Odaláttam,

látlak most is, ahogy békésen

átballagsz a Dugonics téren,

s húzod az egyik lábad.

Ilyennek látlak a képen,

húzod,

nem kitaláltam,

kezedben aktatáska, és

ha jól látom, hátad mögött

nagy szürke ember. Valami árnyék

követ. Félek, hogy rád lép

mert ferde, zord és iromba.

Körben a guano hangos

halomba gyűl, nem lépsz bele.

Kikerülöd.

A szürke lemarad,

nem is törődsz vele,

megszoktad. Észre se vetted,

csak himbáltad szegényt,

mint aktatáskádat magad

mellett a délutánban.

Megállsz, zsebkendőért matatsz.

Egy padba kapaszkodsz,

nem ülsz le, de még maradsz.

Állsz, verejtékezik a homlokod,

izzik az ég. Körben a nyár

ragyogással tele. Közben havazik.

Delelőn túl a nap. Képzelted,

egykor, ilyen lesz férfikorunk tele?

 

Drage, 2014. július 7-én