A költői színjátéktól a lírai abszurdig

Koppány Zsolt műfaj(talanság)ai

 

„Nálam összefolynak a műnemek” – mondja Koppány Zsolt drámakötetének író főhőse, Koprázi József a Sírbérlet című „apokrif játékban”, megállapítása azonban a kötet szerzőjére és munkásságára legalább annyira vonatkoztatható. Koppány Zsolt pályája a versektől a prózán, az esszén és a kritikán át a hangjáték és a dráma felé ível. Írói késztetése, tehetsége az eddigiekben is a lehető legváltozatosabb műformákban nyilvánult meg. A hagyományos értelemben vett műnemi-műfaji korlátokat tágan értelmezte; egyedül a pontosan körülhatárolható írói szándék minél plasztikusabb, minél érzékletesebb érvényesítésére törekedett. Számára, mint író főhőse számára, önmagában az egyéni stílus megteremtése nem elegendő cél, ezzel szemben „az érzékletesség, az minden”. Több mint tucatnyi, a kortársi recepció által figyelemre alig méltatott könyve, ennek megfelelően, a műnemek és műfajok közötti átmenetnek lenyűgözően gazdag példája, s a szerzői szándék közvetítésének már-már monomániás eltökéltségű, mindegyre újabb és újabb tanulságokkal szolgáló, izgalmas kísérlete.
Már első, 1988-as verseskötetének a Költői színjáték címet adja. Az 1994-es Algernoni óda verseihez és aforizmáihoz magától értetődő természetességgel egy drámai szövegkönyvet is hozzáilleszt. Későbbi versgyűjteményeinek (Akvarell, 1996; Krisztus után, 1997) szintén meghatározó jellegzetessége a drámaiság. Novelláit és elbeszéléseit (Hétköznapi passió, 1992; Az elkésett halott, 2000) a zaklatott tudat villanásnyi élet- és történetdarabjait, a különféle képeket és eseményeket, az idő- és térsíkokat merészen egymás mellé rendelő és egymásra vetítő film- vagy snittszerű alakításmód jellemzi; Könyvháború, avagy anekdota a halhatatlanságról című, 1994-ből származó szatírájának műfaját pedig maga nevezi „lazán fűzött regénynek”. Kezdetben úgynevezett beszélgetésesszékkel és esszénovellákkal jelentkezik (Szavak és szenvedélyek, 1991; A gondolat birodalma, 1994), hogy végül az örkényi példát követve, „egyperces recenziókkal”, klasszikus és kortársi írók, zenészek, építészek kimagasló művésziteljesítménye előtt tisztelgő „esszészerű recenziókat”, „recenziószerű esszéket” adjon közre (E-mailen szóla Zarathustra?, 2000; Szegény Yorick a Mama csontölén, 2001).
„Mivel nem kapja meg azt, ami megilletné – Takács Tibor baráti lelkesültségű értékelése szerint –, hát másokért emeli fel hangját. Azokról ír, akiket nagyra tart, szeret, elismer, felemel… Még nem tudja, de ezzel iskolát teremtett a mai magyar kritikusok, recenzensek között… Fantasztikusan tud írni. Gazdag a nyelve, minden mondata erőt ad, hihetetlenül birtokolja a kifejezés képességét. Váltásai, jellemzései tökéletesek. Szuggesztív! Istenem, mit változott vele a magyar nyelv világa! Jellemezni tud. Ezért sok az irigye.”
Pályájának drámai hangoltsága, gyakori és hirtelen irányváltásai személyes és alkotói helyzetéből fakadnak. A kötetek megjelenése miatt érzett elégedettsége nem ellensúlyozhatja az értő és elfogulatlan szakmai visszajelzés és a legminimálisabb elismerés hiányát. Ismét Takács Tibort idézve: „Iszonyatosan óhajtja az elismerést. Szenved érte és miatta. Valaki egyszer azt mondta írásaira: dilettáns! Az illető nagy marha, nem is szabad megörökíteni a nevét az utókornak. De Koppány Zsoltnak csak ez fáj. Ettől szenved. Pedig tudnia kellene, ha valaki, akkor ő aztán igazi egyéniség a mai irodalmi életben.” Helyzete alkotói és egzisztenciális értelemben is drámainak nevezhető tehát. Nem véletlenek a drámaforma felé való szüntelen elmozdulásai, és nem véletlen a két legutóbbi drámakötet (A munkanélküliség diszkrét bája, 1999; Sírbérlet, 2001) viszonylag gyors egymásutánban történő megszületése sem.
Koppány Zsolt vers- és prózaköteteiben is egy jobb sorsra érdemes korosztály életének drámai pillanatfelvételeit villantja fel. Arról a különleges sorsú és státusú nemzedékről szól, amelynek tagjai az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek legelején születtek. Nevükhöz látványos tettek nem fűződnek; ők az úgynevezett békeviselt nemzedék. A háborúkat déd- és nagyapáik harcolták végig, a forradalmat apáik vívták meg, a rendszerváltást jobbára fiaik vagy tanítványaik hajtották végre. Ők azok, akik a történelem viharait, a társadalom fordulatait ugyan(úgy) intenzív, személyes élményként élték meg, az események tevékeny részeseivé mégsem váltak, alakítói nem lehettek. A „nagy” generáción túl, a „kis” generáción innen vannak. Köztesek tehát. A középgeneráció képviselői. Tették és teszik a dolgukat minden időben becsülettel a maguk hétköznapi színterein, élik és elszenvedik a maguk „hétköznapi passióját”. A közvetlen elődök, az ötvenes évek közepe táján színre lépő „dühös fiatalok” számára a lázadás vagy a lemondó legyintés gesztusának választása még megadatott. Az apák a múltat vették el tőlük, a jövőt a „nagy mennydörgés” bekövetkezése miatti félelem határozta meg. Az ekkor születetteknek ez a tudat már adottság.
A Költői színjáték versei a hiány, a töredezettség, a csonkoltság tudatának a kifejeződése. A hagyomány folytatásának és folytathatatlanságának, az egészelvűségre törekvés kényszerének és a részekre szakadozottság belátásának együttes megjelenítései. A kötet emblematikus verse maga is Csonka szonett. Egyfelől a klasszikus európai és a legnemesebb nyugatos-újholdas magyar költészeti hagyomány folytatása (a nagy elődök nyomdokain haladva szép rendezettséggel sorjáztatja az ötös és hatodfeles jambusi sorokat, gondosan megformálja az oktáv ölelkező rímes képletét, ügyel a nyolcadik sor utáni tartalmi-formai váltás bekövetkezésére), másfelől e hagyománytörténés folytathatatlanságának látványos demonstrálása (a szextettből három sort elhagy, a nagybetűs mester színre lépését tartalmazó sorra nem ad rímválaszt, a versformát szándékoltan töredékesen hagyja).A vers így, ebben a formájában szonett és mégsem az, műegész és mégis fragmentum; összességében egy ezredvégi költő drámai léthelyzetének a plasztikus lenyomata:

Vegyétek, íme, itt a vézna testem,
ha nem adnám, ti úgyis elvennétek,
ti mindenesei a Mindenségnek!
testemet adómentesen szereztem!

Igyátok, rajta, íme, itt a vérem,
palackozva már rég nem kapható,
így csak átvágott torkom lesz a jó,
hogy jóllakjatok véren és kenyéren.

A Mester kést vesz, testét megszegi,
ad mindenkinek, jussokat se nézve,
a vérét is fölosztja – vért a vérre.

A Hétköznapi passió történeteiben a szülők, hacsak tehetik, a sivár munkálkodás szürke világából a viszonylagos szabadságot és gondtalanságot jelentő vidék rokoni világába menekítik gyermeküket: a naftalinszagú, poloskás szükséglakásból „donkihótést”, „benhúrost”, „montekrisztóst” játszani. Megszépíteni, elviselhetőbbé tenni, legalább a gyerekkor idejére a valóságot. Később a nyiladozó értelem mohón szívja magába a külső világ ezernyi jelzését. Felszabadító, mámorító újdonságként hat a Deep Purple, a Grand Funk Railroad vagy Jimi Hendrix zenéje, a „sékelés”, a Tavasz televízió képe, a totális futball ajaxi parádéja vagy egy-egy időnként elsuhanó Skoda Oktávia és bogárhátú Volkswagen. Megnyomrító, nyomasztó élmény a katonaság abnormis világa, a „stoki”, az „eltáv”, a „négykézláb dzsalás”. A személyiség rejtett zugaiban valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan , elfojtott és soha fel nem dolgozható feszültség munkál. Nem tudni, mikor és hogyan tör felszínre. Koppány Zsolt alakjai rögeszmésen egymás nyakát figyelik. A könyv leggyakrabban visszatérő motívuma a nyak elmetszése. A gazdasszony vadul a lába közé szorítja a hátrafeszített nyakú kotlóst, Párkány bácsi a galamb fejét vágja le, a gyerekek a tévében a Jó estét nyár, jó estét szerelmet nézik és legszívesebben „csirkést” játszanak. („– Én már vágtam igazi csirkét is! – kiáltotta győztesen, s a bicska életlen felével nyiszálni kezdte Benhúr nyakát.”) A főhőst állandóan álmok, látomások gyötrik. Az iskolában a vécébe menekül, hogy saját végtagjainak úgymond kihallgatást és eligazítást tartson. A kávéházban félálomszerű állapotban megidézi kamaszkori élményeit, egy képzeletbeli interjúban pedig pályakezdésének főbb eszméit. „Gyors egymásutánban futnak a képek”: a zaklatott tudatban egymás mellé kerülnek villanásnyi emlékdarabok a család tagjairól, veszekedésekről, betegségekről, megaláztatásokról. A legkiélezettebb helyzetben azonban minden egyetlen szótlan, kegyetlen, jelképes gesztusban összegződik. („– Ugyan kérem, mi nem viszünk el senkit, mi tulajdonképpen a rendőrségtől azért jöttünk… bizonyos pletykák.. tetszik engem érteni… – a szavak elmosódnak, a Tánti a kapuig kíséri a két férfit, a zászlós ismét kezet csókol, az asszony nagyot sóhajt, lehajol a két összekötözött lábú csirkéhez, fölemeli és ráteszi a lócára őket.”)
A könyvnek pontosan a felénél ez a feszült fenyegetettségérzés személyesen megélt tragédiává változik. Az apa halálának egész elkövetkező sorsot meghatározó ténye könyörtelen nyíltsággal, önkínzó vallomásként jelenik meg. A novellák, elbeszélések, rövidtörténetek sorát naplófeljegyzés akasztja meg: a látszólag objektív, dokumentumszerű, valójában a legszubjektívebb epikus műfaj alakalmazása. Az író ilyen leplezetlenül a kötetben még két helyen mutatkozik: a legelső és a legutolsó írásban. A semmiféle közösségbe beilleszkedni nem tudó, horpasztott mellkasú fiúval és a mestere nélkül maradt, magányos, semmibe telefonozó művészember alakjában. Az élet csak darabokban, szilánkokban, benyomásokban és gesztusokban tételeződik. A modern próza nagy felfedezése, hogy a világ íróasztal mellett gondosan megtervezett eleje-közepe-vége történetekben nem ábrázolható. A statikus vagy éppen alaposan motivált, külső és belső akadályok leküzdésével „jellemfejlődő” alakok nem fejezik ki a személyiség, az életsors összetettségét. Hangulatok, asszociációk vannak, emlékképek, traumák, amelyek csak mozzanatnyi, rövid írásokban ragadhatók meg és adhatók vissza. A kötetből mégis világosan kiolvasható az is, hogy e töredezettségnek, jelzésszerűségnek, redukáltságnak végső eredményét tekintve a teljesség, az egész benyomását kell keltenie. A korszerű eszköztár bravúros alkalmazásának, az idő- és térbeli kalandozásoknak, a különböző képek és események egymásra vetítésének, a metaforikus elbeszélésmódnak egy-egy telített pillanat megragadását kell eredményeznie. Az élet- és történetdarabok összeillesztésével végül az olvasóban egy egész emberi sors, egy korszak, egy nemzedék érvényes képe kell hogy megjelenjék.
A Hétköznapi passió megjelenése után két esztendővel Koppány Zsolt egyszerre két újabb kötettel is jelentkezett. A JEL Kiadónál közreadott A gondolat birodalma úgynevezett beszélgetésesszéket, esszénovellákat, miniesszéket tartalmazott, míg az Új Mandátum Könyvkiadónál napvilágot látott Könyvháború, avagy anekdota a halhatatlanságról „lazán fűzött regénye” közvetlenül a Hétköznapi passió novella- és rövidtörténet-füzérét folytatta. Elolvasásuk után most már nagy bizonyossággal állítható, hogy a szerzőt – szólaljon meg versben, elbeszélésben, drámában vagy regényben, választott stílusa legyen filozofikus, szürreális, vallomásos vagy éppen groteszk-ironikus – mániákusan egyetlen dolog izgatja. Ez az alapkérdés, láthatóan, egész létét és alkotói munkáját meghatározza; újra és újra arra kényszeríti, hogy újabb és újabb kísérletet tegyen a megválaszolásra. Ennek az emberi és írói eltökéltségnek a kihívóan nyílt, kendőzetlen megfogalmazódása A gondolat birodalma címadó írása, a „predesztináció és a megváltás ontológiájáról” készített merész és nyilván sokakat meghökkentő öninterjú. Az abban szereplő záró kérdésre adott válaszban pedig egyértelműen ki is mondatnak az emberi-művészi létezést feszítő ellentmondások, az azt vezérlő alapértékek: „Az emberi munkát azonban mindig megelőzi a gondolat. Most nem a futószalag-munkára gondolok, hanem a nagy teljesítményekre. Tehát ha nem gondolkodom, csak egy két lábon járó valami vagyok. Igy viszont, remélem: ember. De ennél sokkalta fontosabb a szeretet. Magasabbrendű minden gondolatnál, mert oly ritka, mint a La Bruyére-i gyémántok és gyöngyök. Mindkét kiválasztottságnak a sajátja. A meghívottak csak bámészkodjanak, öljenek és öleljenek, mert a világ így teljesedik részekből egésszé és megfordítva, mert így isteni és kozmikus eredetű egyszerre.”
A napi lélekölő robot rabsága és a kivételes teljesítmény szabadsága, a meghívottak sokasága és a kiválasztottak kiszolgáltatottsága közötti kettősség, a gondolkodás és a szeretet egyedül hitet és erőt nyújtó értékei jelentik a „nagy teljesítőkkel”, Kocsis Zoltánnal, Makovecz Imrével, Vatta Elemérrel, Mándy Ivánnal és Rákos Sándorral folytatott beszélgetések fő témáját. S ugyanígy áthatják a már eltávozott, szeretve tisztelt írónagyságokra, Pilinszky Jánosra, Kálnoky Lászlóra, Nemes Nagy Ágnesre, Vas Istvánra, Vészi Endrére, Gerecz Attilára, Pinczési Juditra vagy a maguk területén hasonlóképpen gondolat- és szeretetpéldát adó Belohorszky Pálra és Szemes Marira emlékező, egy-egy finom vonással, személyes emlék felvillantásával megrajzolt esszénovellákat és miniesszéket is. De ez az, ami a másik könyv, az úgymond a halhatatlanságról írott anekdota két főhősét, Koprázi Józsefet, „a mai magyar irodalom jelesét” és feleségét, Káprázatos Margitot, „a lépés- és ugraművészt” is, minden csalódás, kudarc és megaláztatás ellenére életben tartja. Hiába az ötvenes évek Összes Hírlapok Vállalatának mindenkiben a klerikális reakció ügynökét látó személyzetise és előadója, a honvédség vagy a Gyilokgyár minden egyéni gondolatot elvakultan és erőszakkal üldöző tisztjei, hiába Cementfalva és Atomocska sivársága, a Magasszintű Hatóság, az Állami Műház főnökeinek, a szerkesztőknek, a kiadóknak az értetlensége. A gyilkos szatíra csetlő-botló művészházaspárját, a nélkülözés ellenére élteti a végül mégiscsak elkészülő és egyedül minősítő művészi produktum meggyőződéssel hitt értéke. („És valóban: pénz nem jött sohasem. A könyvek viszont ott hevertek egymáson, egymásba tapadva, jelezvén, hogy szülőjük egyazon agy, zsiger és szív. Két kötet.”)
A munkanélküliség diszkrét bája című és immár műfaji értelemben véve is kizárólag színjátékokat (drámai jeleneteket, hangjátékokat, filmforgatókönyvet) tartalmazó kötet szereplőit is meghatározó módon érintik a nagy történelmi-társadalmi változások. A nyugatról hazavágyó neves építész például egy élet munkája, három év frontszolgálat és tizenkilenc hónapos francia fogság után is hiába vár arra, hogy valaki igazolja korábbi érdemeit; sorsa a kitelepítés (Nyugatról jöttem). A világszerte elismert, Nobel-díj várományos író sem lehet próféta a saját hazájában; bírósági eljárás és nyolc évi börtönbüntetés az osztályrésze (Élményanyag). A volt földbirtokost, a második magyar hadsereg tábornokát is előállítják, vagyonától megfosztják; feleségét, mindenféle rosszindulatú híresztelések alapján, évtizedek múltán is zaklatja a rendőrség (Hétköznapi passió). A Mama aláírja, majd másnap tüntetőleg kihúzza a nevét a Mindszentyt elítélő listáról; per alá vonják és kényszernyugdíjazzák, s később is csak alamizsnával felérő kárpótlásban részesülhet (A munkanélküliség diszkrét bája). Az öntörvényűen elszánt, egyenes tartású, a körülmények változásainak éppen ezért teljességgel kiszolgáltatott személyiségek szükségszerűen örlődnek fel a rájuk nehezedő lelki teher alatt. Fiaikra, unokáikra legfeljebb az elszánás szépségének, az erőfeszítés nagyságának s az elbukás méltóságának emlékét hagyományozhatják.
Futószalagmunka és kivételes produktum, vegetatív lét és emberléptékű élet, meghívottság és kiválasztottság, a korábbi írásokból jól ismert antinómiák ezek. Az új kötet címadó tragikomédiájának gondolkodó és író főhőse, a horpadt mellkasú szerzői alteregó, Kreuz Attila hasonló kettősségek jegyében fejti ki életfilozófiáját: „Mert az nem lehet véletlen. Mert véletlenek nincsenek. Az, hogy a Mama visszavonult és dúl-fúl magában, az mind predesztináció. Hogy mi fog történni perceken belül, az is. No, most itt következik, hogy mire vagyunk kiválasztva. Mert, hogy ki vagyunk választva valamire, az biztos. Többek vagyunk egyszerű meghívottaknál. Még a Mama is. Csak hát vannak, akik a sikerre, nőfalásra, gondtalan életre vannak kiválasztva, és vannak, akik a megváltásra… Igen, szerintem mi, hogy úgy mondjam, nyomorultak, megszomorítottak s megalázottak a megváltásra vagyunk kiválasztva. Mert az nem lehet, hogy köztünk, emberek között ne történjék meg a természetes kiválasztódás. Ahhoz, hogy a többi vigyorogjon, nőzzön, művekkel befusson, kell valami ellensúly. Akik viszont mindezt nélkülözni kénytelenek. Hát ezek vagyunk mi. Hogy nekik jobb legyen.” Koppány Zsolt hősei az élet(elv) e nagy, feloldhatatlannak látszó ellentétei között vergődnek. Sokra hivatottak, műveltek és tehetségesek. Schopenhauert, Nietzschét, Dosztojevszkijt olvasnak és idéznek. Publikációik és könyveik jelennek meg. Hallgatóságukat lépten-nyomon elkápráztatják mélyenszántó gondolataikkal, életbölcsességükkel. Csak éppen a mindennapok útvesztőiben képtelenek eligazodni. Társra nem lelnek, szponzori támogatást nem kapnak. Munkaközvetítői irodába járnak, de az ígérkező állást garantáltan mindig valaki más halássza el előlük. A hétköznapok világának ők az örök vesztesei.
A vágyott és a való világ, a kiválasztottság tudata és a meghívottság realitása, a szeretet és a gondolat közötti feszítő ellentét e hősöket szüntelenül, s nem egyszer megmagyarázhatatlanul, agresszív cselekedetekre készteti. Tetteiket a lefojtott vagy elfojtott, tehetetlen düh és keserűség vezérli. A személyiség rejtett zugaiban valami megfoghatatlan és teljes mértékben soha fel nem dolgozható feszültség munkál. Nem tudni, mikor és hogyan tör felszínre. Négyes Arnold folyton emelkedő mennyiségű morfiumadagokkal és idegörlő telefonokkal pusztítja mostohaszüleit (Ólomtelefon). Koprázi otromba tréfáival a kétségbeesés határára juttatja a könyvesbolt alkalmazottait és vásárlóit (Könyvháború). A gyerekek a nyári szünidőben kövekből épített barikáddal torlaszolják el az úttestet; a látogatóba érkező apának meg első dolga, hogy jól képen teremtse rég nem látott csemetéjét (Hétköznapi passió). A Mama kéjes élvezettel metszi el a csirkék nyakát, miközben a fia élhetetlensége miatti elkeseredés őt magát öngyilkossági kísérletbe és kórházba juttatja (Hétköznapi passió; A munkanélküliség diszkrét bája). Az egymás- és önpusztítás pótcselekvés lehet csupán; az elfojtott indulatok, a felgyülemlett feszültség időleges levezetése. Megoldást kizárólag a kiválasztottságnak való megfelelni tudás, az emberléptékű élet megvalósítása jelenthet(ne). A szereplők mindúntalan fényes esszéírói karrierről és tekintélyes gondolkodói életműről, értelmes munkáról és inspiráló alkotói légkörről, harmonikus családi háttérről és a gyermeki rácsodálkozás esélyéről álmodoznak. Mindennapi tapasztalásaik azonban mindegyre jelzik, hogy karrier, alkotómunka és harmónia – az ő számukra legalábbis – elérhetetlen.
Koppány Zsolt legutóbbi, Szegény Yorick a Mama csontölén című esszékötetének végén, arra a kérdésre, hogy „Mit írna a XXI. század első lapjára?”, a következőképpen válaszol: „Amit Szent Ágostontól idézett Samuel Beckett, mikor megkérdezték tőle, mit is akart kifejezni a Godot-drámával. Vagyis: »Ne aggódjatok, a jobb lator üdvözült. És ne bízzátok el magatokat, a bal lator elkárhozott.«” Kötetében a modern dráma három mesteréről ír: természetesen Beckettről, Mrożekről és Pinterről. Mindhármójuknál az abszurd dráma mai folytathatóságának lehetőségét kutatja. A Godot-dráma kapcsán megállapítja: „De abszurd-e ez a mű? Nem sokkal inkább az abszurd felé tartó? nevezhetnénk inkább abszurdoidnak. Egyszóval az élet az, ami kitermeli az abszurdot. A mindennapjaink. Olyanokat, miket író ki nem agyalhat.” „Abszurd mindez?” Korántsem…– teszi hozzá mindehhez a Mészárszékről szólván. – Na, ez az abszurd. Mert nyilvánvalóan képtelenség. Mi mégis elhisszük. És akkor az író már nem is lesz abszurd, legföljebb a kimondhatatlant absztrahálja.” Végül az Étellift és A gondnok apropóján ezt a mindennapok világából táplálkozó absztrakt abszurdoid műformát már, kimondva-kimondatlanul, mai és megvalósítandó drámaírói kötelezettségnek tekinti: „Mi van ma? Nádas Péter kivételével, a majdnem semmi. A jól bejáratott »körúti szellem«. Az elrugaszkodás képtelensége. Vagyis? Messze Pintertől. Még messzebb Beckett-től. Mrożektől még inkább. Marad, mi volt: az úgynevezett mai magyar »valóság«.”
Ne firtassuk most, hogy ennél a sommás helyzetértékelésnél napjaink drámairodalmának palettája mennyivel sokszínűbb és árnyaltabb. A lényeg, beszédes módon, ezúttal is az, ahogyan az elméleti írások szerzője saját művészi törekvésének önigazolását keresi, s az, ahogyan ezek az elvi felismerések konkrét szépírói műveiben testet öltenek. Koppány Zsolt legfrissebb, Sírbérlet című drámakötetének darabjai az elsősorban Beckett, Mrożek és Pinter nyomán megfogalmazott drámakövetelmény teljesítésének termékeny kísérletei. Világuk egyszerre valóságos és „abszurd felé tartó”. A Halottak szereplői ideig-óráig életre kelt holttestek, akiknek azonban nagyon is körülhatárolható hétköznapi előtörténetük, nyomasztó családi hátterük van. Az Alfa és a Sírbérlet művész házaspárjai is itt és most, az ezredforduló abszurd közegében vívja mindennapos küzdelmét egymással és a külvilággal. S a Mandarin a Mennyben főhősével, a néven nevezett balett-táncossal, Fülöp Viktorral is csak ebben a helyhez és időhöz kötött abszurd valóságban eshet meg az a csúfság, hogy művészi megbízatás helyett vízvezeték-szerelőként kell elhelyezkednie. („Ez egy ilyen ország. Különb egy albán. Vagy a román. Mindenki különb. Egymást faljuk föl elevenen.”) A drámák hősei antihősök, a durva és ellenséges világban eligazodni és boldogulni képtelen áldozatok. Léthelyzetük, drámai életterük térben és időben is leszűkített, modellszerűen redukált, mozdulatlan és mozdíthatatlannak látszó élet- és színtér. (A halottak a Bonctani Intézet proszektúráján vegetálnak, életcéljuk értelemszerűen már nem lehet. Alfa és Alfáné kudarcos életüket az egymással folytatott végeláthatatlan marakodással kompenzálják; a kötetcímadó játékban ráadásul „az egész szín egyetlen szoba”.) Az „abszurdoid” mozzanat Koppánynál is az, amikor e zárt és statikus világot egy kívülről jött, talányos figura hirtelen megbontja, a szereplőket drámailag érvényes megnyilatkozásra-megnyilvánulásra készteti, s az egyszerre valóságos és abszurd történetet jelképes-költői irányba tereli; csúnya szakzsargonnal mondva: ezáltal jelentős mértékben megnöveli a drámai szöveg poétikai funkcióját, absztrakciós vagy fiktivitási szintjét. Az addig legfeljebb az ábrázolt tárgyiasságok vagy a jelentés rétegén értelmezhető beszédmódot a jel rétegének intenzitása váltja fel. (A „bizarr komédiában” csak az írónak és a filozófusnak készülő boncsegédnek tűnik fel, hogy a Második Halottnak „dől a vér az oldalából. És nyöszörög. Rángatózik.” A négy képből álló egyfelvonásos komédiában, az Alfában Árpád-házi Szent Margitnak kell megjelennie ahhoz, hogy a címszereplő eljusson „ómegáig”, vagyis öntudatára ébredjen. A bevezetőben is idézett „apokrif játékban” a huszonegy év után előkerülő s tizenkét évnyi küldetés teljesítésére vállalkozó Fiú egy nagy lavorban szertartásosan megmossa Koprázi József és Káprázatos Margitlábát, majd húsvét vasárnapján pontban éjfélkor megrendezi jelképes feltámadásukat is. A balettművészről szóló „rádióetűdben” az író lép be a Mester életébe, hogy ráébressze őt a halálos kórral való szembenézésre, s végül a sírjánál elmondott, emelkedett hangú gyászbeszédben megelőlegezze neki: „A Mennyben. Gigászi, örökös koreográfiát, a föltámadásra…”)
Koppány Zsoltnál „összefolynak a műnemek. Verses és prózai alkotásaiban a drámaiság, drámai műveiben az epikus-költői jelleg jut fontos szerephez. Közlendőjét a hevület változatlansága, formakísérleteit a merész változatosság jellemzi. Szenvedélyes műfajtalanságai mindenesetre több figyelmet érdemelnének.