… nemcsak hogy nem tud, de nem is akar többé már elmenni innen, mert itt legalább meghúzódhat a megszokott látványok árnyékában, míg odakint, túl a telepen, ki tudja, mi várna rá.

Krasznahorkai László: Sátántangó

 

 

1. Telep Csoport[1]

A Telep valami más. A Telep nem az, amihez hozzászokott a magyar irodalom. A Telep nem irodalmi csoportosulás, nem antológia, nem felolvasókör, nem nemzedéki lobbi, nem bulicsapat, nem generációs nosztalgiaközpont, stb. A Telep egy blog.[2] A Telep nem hisz a magyar irodalom nevű történetileg felépített jelenségben, amely különbféle álságos törekvések retorikai megjelenítését is szolgálta és hordozta. A Telepet a történelem utáni szerzők hozták létre, amennyiben az idősebb nemzedékek tudatában az 1989-es évnek van még történelmi korszakjelölő jelentősége. A Telep ezért posztmodern utáni is, hiszen a posztmodern a Történelem élősködője. A Telep pusztán a kibernetika és a digitalizáció terméke, hiszen egy blog a blogok közül. A Telep a magyar nyelvet az ellenretorika szerint használja: vagyis retorikája a retorika felejtése. A Telep az élet retorikai helyettesítését a virtuális valósággal állítja szembe. A Telep a magyar kultúra felszabadult és gátlástalan használatára esküszik össze. A Telep ezért nem tiszteli a történelmet, az irodalomban lévő történelem iránt is közönyös. A Telep nem azért sikeres, mert blog, hanem azért blog, hogy sikeres legyen, mivel a blog immár egyre inkább az irodalom helyét foglalja el. A magyar irodalom tradicionálisan a kulturális piac tagadásának álságos hirdetését képviselte. A Telepet az esztétikai ideológiák hidegen hagyják, mert blog. A könyvkiadás és az érdekvédelem sem az irodalom, hanem a pénz körül forog. A Telep a pénzt pénznek tekinti, az érdeket érdeknek, a karrierépítést karrierépítésnek, a nyelvet nyelvnek. A Telep az irodalmat irodalom utáninak ismerte meg. Ezért a Telep már nem az az irodalom, amit a magyar kultúra nemzeti irodalomnak tekintett a történelemben. A Telep csak egy a magyar nyelvű irodalmi blogok közül. A Telepet, akárcsak a hasonló blogokat, a műfaj nyelvi intézményei kötik az irodalom múltjához, minden más a magyar kultúra jövőjéhez fűzi. A Telep az, ahonnan már nincs többé visszatérés.

 

2. Irodalomfogalom

A kiáltványszerű első bekezdés után szeretnék elhessegetni minden olyan kritikát, amely majd elfogultsággal akar megvádolni. Már a Kalligram 2007 novemberi Telep-száma után kialakult éles vita is első sorban Bodor Bélán próbálta elverni a port, másodsorban a Kalligram szerkesztőin[3], harmadsorban a Telep Csoport tagjain. A kritikai szemrehányásokkal vegyes, néhol személyeskedő vádak alapvető tévedését szerettem volna kivédeni az előző bekezdéssel. Ezért hangsúlyozni kívánom, hogy a Telep Csoportot kulturális jelenségként kívánom leírni, amely egy nemzedék és egy kulturális paradigma jellegzetességeként vizsgálható[4]. Szeretném védelmembe venni Bodor Béla és Bán Zoltán András[5] paradigmaváltásra vonatkozó megjegyzését, amelyet méltatlan támadások és gyanakvó tulajdonítások érték a „Váltson Ön is paradigmát!” vitában. Ezért szeretnék a paradigmaváltás mibenlétéhez újabb adalékokat szolgáltatni, amely mindhárom fél (Bodor-BZA-Könyvesblog-Telep Csoport) igazságait komolyan fontolóra veszi. Ugyanakkor nem tartom feladatomnak a kritikai véleményalkotást, hiszen számomra épp az a belátás körvonalazódott a Telep Csoport mint jelenség vizsgálata során, hogy a jelenség kapcsán összemosódik a blog és az irodalom, és ebből adódnak furcsa zavarok. Ennek egyik legfőbb okát irodalomfogalmunk tisztázatlanságában gyanítom, amely a nemzeti irodalomfogalom konstrukcióját a kimondott és az elhallgatott kettősségében hozta létre, és hagyta mind a mai napig. Ennek a kettősségnek az oka a 19. század ideológiai és politikai kuszaságából származik, amely az irodalmat egyrészt a nemzeti reprezentáció, a kulturális önmegjelenítés, másrészt az osztrák (majd német, orosz) uralom elleni harci eszközzé tette. E kettős funkció következménye napjainkig ható: az irodalmat kitűntetett helyzete elszakította a történő kultúra folyamataitól. Az irodalom változatlanul tovább élő fogalma azt sérthetetlennek, a társadalmi-kulturális alrendszerek fölött álló szentségként kezeli. Ezért nincs szerves kapcsolat a létrejövő irodalmi szövegek és a társadalom, az alakulásban lévő kultúra egésze között. Ezért nem szervesülhetett a magyar irodalomba az igényes lektűr, a szórakoztató, a fantasztikus, a tényfeltáró, a szociografikus, a gyermek, az utazási, az erotikus, a pornográf, a krimi, az életrajzi stb. könyvek kiváló teljesítményeinek egymást megtermékenyítő, egymást ösztönző párbeszéde, amely visszacsatolással bírna a történő kultúra folyamataira. A Telep Csoport jelentkezése kapcsán kialakult vita az irodalomfogalmunk ellentmondásaira, lassan tarthatatlanná váló kereteire is felhívta a figyelmet.

 

3. Belterj

A blogolás a kulturális fogyasztási szokások, a reflektált visszaellenőrzés, a műveltség elsajátításának attitűdjei tekintetében valóban generációs választóvonalat jelez. A Könyvesblog[6] háromszerzős, de egyes szám első személyben megszólaló kritikája által generált kommentek az írók Internethasználat terén diagnosztizálja éles határként a 35 éves kort. A sommás ítélet szerint a 35 fölötti íróknak gőzük sincs az Internetről; ezt később kicsit finomítják. A lényeges különbség az internethasználók között inkább a közösségi oldalak látogatása, saját honlap, saját bolg folyamatos gondozása és építése, az önfény saját honlapon történő dokumentálása, valamint köremilekkel való erősítésének szorgalmas bemutatása stb., vagyis röviden az Internet adta médianyilvánosság belterjes kiaknázása között áll fenn. Az internetet az információáramlás és a nyilvánosság elemi közegének elismerő, mondjuk 35 alatti felhasználók közösségi mítoszaiban a széles nyilvánosság a hálózati publikálás használatához kapcsolódik. A gyors, óránként frissülő híroldalak, a folyamatosan generált események áradata a széles nyitottságot képviseli. Az internetes megjelenéshez képest, ahol a havi látogatottság az 5000-10000 között mozog, a nyomtatott folyóiratok 500-1000-es példányszáma belterjnek minősül. Az internetes diskurzusok gyorsaságuknál, naprakész érzékenységüknél, azonnali reagálóképességüknél fogva a kulturális visszacsatolást jelentik, az élő és alakuló kulturális mozgást, szemben a havi, negyedéves periodikák lassúságánál, amelyek a belterjesség terepeiként tűnnek fel. Ez azért is különösen figyelemre méltó, mert az 1989 után felnövekvő nemzedék itt a közvetlen részvételt élheti meg, miközben az eltelt 20 év a társadalmi térben épp azokat az illúziókat építette le, amelyek a részvételi demokrácia kiterjeszthetőségéről szóltak. Az előttük járó nemzedékek mintáin annak az elmélyülő, dezillúziós kudarctapasztalatát figyelhették meg, ahogy a magyar demokrácia nem tart igényt, sőt kifejezetten ellenérdekelt a társadalmi részvételre épített demokratikus működésben, az egykor hangadó rendszerváltó értelmiség is kiszorult a folyamatok demokratikus alakításából, fórumai belterj és érdektelenség területivé váltak, meghatározó képviselői elhallgattak. Különösen a balos kulturális fórumok ideológiai hitelessége kompromittálódott, az ideológiai gyanakvás mélyen áthatja az távolságtartás által a fiatal nemzedék szövegtermelését, akárcsak a jobbos, akár szélsőséges kihívások, iránti nyitottsága is innen eredeztethető. A résztvevő demokrácia transzparens, ám a társadalmi tapasztalattal szembesítve hazug jelszavai az internetes közösségekben valóságos résztvétellé válnak. Az internethasználó közösségkek mítoszaiban saját kultúrájuk a teljességet jelenti, és elfelejtődik a szubkulturális korlátozottság tudata. Az a különös paradoxon figyelhető meg a kommentekben, hogy felcserélődik a belterjesség és az átjárhatóság egymáshoz való viszonya. Mindaz, ami a szubkulturális közösség számára kommunikációs akadályt jelent, azt belterjnek minősíti. Miközben saját kulturális kódolását az abszolút átjárhatóságként éli meg, és kizárólagosság igényével használja. A szubkulturális közösségek versengő diskurzusában ekként válik a belterj fogalma az egymással versengő kommunikációs és kulturális ajánlatok fegyverévé. Nyilvánvalóan ezért hamarosan ütközésbe kerül azzal, amit a magyar irodalom fogalma az eltelt cirka kétszáz évben ez ügyben kiizzadt magából.

 

 

4. Teleptörténet

A virtuális térben folyamatosan és kontrollálatlanul nő az elérhető szövegek száma. A Telep megjelenése előtt már számos olyan közösségi oldalak volt elérhető, ahová bárki föltölthette saját irodalmi szövegekeit. A költészeti oldalak nagy számban jelentek meg, az egyik legismertebb és leglátogatottabb a dokk.hu[7], roppant mennyiségű szöveget és szerzőt[8] vonultat fel. Úgy tudjuk, hogy a Telep Csoport blogja 2005. december 13-án, Luca napján ébredt virtuális tudatára, amikor Krusovszky Dénes regisztrálta a blogot, és meghívta barátait, töltsenek fel verseket az oldalra. Egy évvel később Bónus Tibor köszöntötte a közben már megnövekedett blogközösséget[9], akik az ELTE bölcsészkarának hallgatói, az esztétika és összehasonlító irodalom szak köti össze őket. Képzett kultúraelsajátítók és szövegértelmezők valamennyien (két kivétellel: a legkésőbb csatlakozó Sirokai Mátyás, aki zenész, és konzervatóriumot végez, illetve a több tekintetben is rendhagyó Sopotnik Zoltán, aki 1974-es születésű, ráadásul nem is bölcsész, és nem is Pesten él. A pesti bölcsészkaron a Telep blog regisztrálásakor épp vákuum van: a karon megjelenő irodalmi lap, a Sárkányfű 2000-ben hagyta abba működését. A legsikeresebbek kinőtték a lapot, neves kiadóknál jelentethették meg első köteteiket, egyetemi éveik lezárultával elfáradt a lendület, a lap további életben tartásához továbbá már nem fűződött elegendő érdek.[10] A Telep Csoport tagjai később útjára bocsátják 2007 elején a Puskin utca című folyóiratot[11], az Egészrész című antológiában[12] szerepelnek többen a Telepesek közül, majd Kukorelly Endre válogatást ad közre az Irodalmi Jelen 2008 évi első számban, majd az EX Sympozion is felkínálja számukra a bemutatkozás lehetőségét[13]  de az igazi áttörés a 2007 novemberi Kalligram Telep-blokkja.  [14] Ez az anyag veri ki a biztosítékot a Könyvesblog munkatársaiból, akik Jászberényi-KálmánG-valuska, kollektív szerzői név alatt[15] főként a Kalligramban megjelent Bodor Béla által jegyzett kritikai írást illetik kritikával, továbbá magát a Telepeseket, valamint a Kalligram szerkesztőit nem kevésbé. Mindenesetre a cikkhez kapcsolódóan a Könyvesblogon éles és ádáz vita alakul ki[16], a kommentek nemzedéki féltékenységről is árulkodó megszólalásai érzékelik a Telepesek internetfüggő kommunikációs stratégiáját, médiahecknek nevezik a Telep Csoport működését. Szemére vetik a csoportnak a belterj és a kizárás vádjait, amely támadási pontok a kommentek során önmaguk ellen forduló érvekké válnak, hiszen a blogok – köztük a Könyvesblog is – hasonló médiastratégiák által szervezik magukat és biztosítják médiajelenlétüket és látogatottsági indexüket. Tovább gondolva mindezeket, persze az is lehet, hogy az egész felhajtás a Könyvesblog és a Telep Csoport a közös előnyök megszerzése jegyében végrehajtott médiaheck volt mindaz, aminek tanúi és tanúi lehettek a jámbor júzerek. A vita végül 98 komment után megfeneklik, mivel nem sikerül sem általában, sem speciel tisztázni a blogokon megjelenő versek költészeti értékmérőjét, a kritika működésének elvárható feladatait, sem az irodalomnak a kulturális gyakorlatban betöltött elvárható feladatát. A magányos illetve a blogformát öltő érvényesülési stratégiák létezése mint legitim eszköz marad, és a kommentelők számára eldönthetetlenné válik az is, hogy hol húzódnak a moralitásnak az érvényesülési stratégiákat korlátozó határai. A Telep Csoport tagjai megerősödve kerülnek ki a vitából, ismertségi indexük pedig tovább emelkedett. A Telep Csoport tagjai közül a többség pedig 2005 december 13 óta eltelt időben elérkezett az első kötet megmérettetéséig, és második vagy épp első könyvüket neves kiadók fogadják be, a folyóiratok publikációs lehetőségei megnyíltak előttük. A blog tagjai a blogon kívüli intézményesülés bevett lépcsőfokain haladnak előre, elfogadva az azok által felkínált lehetőségeket. A Telep bloghoz hűségesek maradtak, és továbbra is figyelemmel kísérik blogtársaik feltöltött írásait.

 

 

5. Kommunikációs minták

A blogok számára alapvetően az Internet a kommunikációs közeg, amely behatárolja az információk forgalmazását. Az Internet nyújtotta mediális közeg határozott szertartásrendet ír elő, a szövegek értelmezése már az Internet kommunikációs közegében, a szubkulturális háttér előtt zajlik. Az internetfelhasználók digitalizált filmek, képek és zenék között fogyasztanak szövegeket, ezek a kódnyelvek áthatják a szövegeik dekódolásának rítusait is. A kommenetek szubkulturális nyelve a rövidítések mellett a sajátos szleng készletével értelmezik egymás szövegeit, ahol a rejtőzködés és az anonimitás adta távolság, a véleményt mondó beszédpozíciójának megtöbbszörözése is rendelkezésre áll a felhasználói nevek, nicknevek nyújtotta lehetőségek között. A feltöltött szövegek kommentálása és értelmezése a közösség, az összetartozás elemi érzései jegyében öltenek nyelvi alakzatot, amely épp a kommunió megteremtése érdekében egy dolgot erősen tilt, ez pedig a belterj. Mint láttuk ez hatásában paradox eszköz, mivel csak másféle, vagyis saját belterjet eredményez. Ugyanakkor ez a közösségépítési aktivitás megajándékozza a csoport tagjait a kultúraelsajátítás egy fontos mozzanatával, amely a „mainstream” magyar közösségekből hiányzik: a kizáró versengés helyett a vetélkedő szolidaritás attitűdjével. Talán ennek a közösségi tapasztalatnak az eredményeként is türelmetlenek és elutasítók lesznek a kommunikációs kizárás, a kulturális elsajátítást akadályozó tényezőkkel szemben, amelyeket saját retorikájuk szerint belterjnek nyilvánítanak. A szinkron folyóiratkultúra, a kritikai nyelv diskurzusa, a „történelem utáni” társalmi tanácstalanság, a posztmodern parazitizmus ínséges idejébe érkezve mindezeket szolidan, de határozottan elutasítani látszanak. A hivatalos irodalmi nyilvánosságban szereplő szerzők közül ezért azokkal a nyelvhasználati módokkal vállalnak közösséget, amely a lírai beszéd közvetlenségét mutatja fel, a jelen kulturális értelmezését és elsajátíthatóságát kínálja fel az olvasó számára; leginkább Kemény István költészete teljesíti be ezt az elvárást. A félreértések elkerülése miatt szeretném végül jelezni, hogy mindezt nem csupán a Telep Csoportra vélem valamelyest, ha nem is kizárólagosan alkalmazható leírásnak, hanem általában az Internet alapon forgalmazott szubkultúrákra rácsatlakozó 35 év alatti kultúraértelmező és fogyasztó, azt aktivitásukkal tovább alakító felhasználókra. Épp ezért úgy érzem, hogy számukra nem érvényes a magyar irodalom hagyományozott fogalmi szerkezete, valamint a lírai szöveg is más funkciót tölt be, közelebb áll a popkultúra énekszövegeivel szemben támasztható kulturális felhasználás elvárásaihoz, vagyis nem a magyar irodalmi hagyományra támaszkodás autonomitását hangsúlyozza, hanem a történő kultúra tovább alakító értelmezését és a nyelvi minták praktikus céloknak alárendelt faggatását. Ezért másfajta poétikai készletük másféle leírást igényel, noha ehhez nem állnak még rendelkezésre sem eléggé hajlékony fogalmak és nyelvezet.

 

 

6. Bajtai András[17]

Bajtai 1983-ban született, akár a Telepesek többsége, akik ezek körül az évek körül látták meg a napvilágot, és 1989 tájt mentek iskolába. Már a Kádár-Aczél korszak után járták ki az iskoláikat, majd az ezredforduló táján kerültek egyetemre. A 20. századi ideológiák bukása után sajátították el a kulturális mintákat, a számítógép használata már természetes eszköze volt a környezetüknek, és ezzel összefüggésben a Történelem után már nem a szöveg volt a kitűntetett jelrendszer, amely a kulturális elsajátítás mintáit szervezte, hanem erősebb kisugárzással bírt a digitálisan kódolt mozgókép, egyszerűbben fogalmazva a film. Első kötete Az áttetsző város 2006-ban jelent meg[18]. Filmekről ír, főként netes folyóiratoknak, saját filmes blogot hozott létre, Régi filmek a lejátszóban topikkal. A versei magukon viselik a filmszerű megjelenítés felépítésmódját. Az alapvetően vizuálisan szervezett narratívába helyenként éles vágásokként erős asszociatív kapcsolatot létesítő képet vág be, amely a vágástechnika miatt lényegül át metaforikus jelentéstöbbletet hordozó jelcsoporttá. A 90-es évek nagy presztízsű poétikai eszközeit, az intertextuális kódolást, a jelszóródást okozó nyelvi regiszterek keverését, az ironikus nyelvi játékokat, mint a belterj nyelvi kódjait, látványosan mellőzi. A filmnyelv ezekkel az irodalmi technikákkal, a verbális jelrendszer belső utalásrendszerével nem is szembesítette kihívásként nyelvhasználatának kialakulását. Az általa alkalmazott szövegszervező eljárások között alapvető szerepet tölt be egy nagyon egyszerű és kevéssé látványos eszköz, a variációs ismétlés, amely ugyanakkor a lehetséges jelentések lassú eltolásával ajándékozza meg a versszöveget, és ezáltal összetettebbé, strukturáltabbá teszi azt (lásd a 2007. novemberi Kalligram számban A mező című szöveget). Az átlátszó város verseiben még jelen van a túlfogalmazás, noha a szándék érezhetően a prímér közlések rögzítésére irányul. A verszárlatok kitartott szépsége azonban elcsábítja a szövegeket, a jelzők megszaporodnak, feltorlódnak, a verszárlat kitartottsága pedig a retorikai munka ádáz jelenlétét leplezi le. Márpedig érezhetően semmit sem akar inkább távol tartani, mint a puszta retorikai működést, a kilencvenes évek sikeres poétikáinak önműködését, amely a múlt jelentéseit zavaró, a szövegek beszélője számára idegen, zavaró, sőt zavaros ideológiáival együtt mutatja fel. A jelen antológiába a kötet utolsó versét tartotta átmenthetőnek, az önleleplező retorikai játékot címbe emelő, A félelem tart életben című szakadozott verset. Ebben a zárlatépítés már nem tesz keresztbe a szerzői szándéknak, hisz nincs egy zárlat, hanem fokozatos lezárás és újrakezdődés érvényesül. A mostani antológiába válogatott darabok a kötet óta a letisztulást mutatják, a lírai tradícionalizmus, nevezzük belterjnek vagy másnak, egyre kevesebb jele tűnik fel. A hétköznapi nyelvhasználat poetizálása nem a stiláris vagy retorikus műveletek eredményeképpen jön létre, hanem egyfajta vizuális jelkép leírása révén (A betűember, A másik oldal, Mindegy neki). A szövegek koncentrált líraisága a Hideg Kamasz nézőpontjának szenvtelen kimerevítése által válik nagyon intenzív jelenlétté (Amiért jönnek, A szoba); a kortárs filmnyelv – Mundruczó Kornél és mások – munkáiból ismert jelölővilág ez.

 

 

7. Deres Kornélia

Deres Kornélia a legfiatalabb, 1987-ben született, két évvel az általam itt most kitűntetett pillanatként kezelt 89-es év előtt. Az ő útja, mint a legtöbbeké a Telepesek között (akárcsak e sorok írójának) az útja Sárváron keresztül vezetett, ahol régen (mikor e sorok írója megismerte) Papp Márió és Mezey Katalin, aztán Kemény István és Kún Árpád értő és figyelmes olvasatai, a tizenéves diákok érzékeny, túlérzékeny világába csöppenve a kihívás és a versengés szelleme erősen befolyásolja az oda érkezőket. Deres Kornélia verseinek mozgása arról a tudatosságról vallanak, amely a Telepeseken túl a fiatal nemzedék tagjaiban jelen van, hogy teljességgel hiányzik a valamilyen külső, fensőbb „esztétikai” mércéknek való megfelelés vágya. Ehelyett a saját esendő alakulás érzékeny követése. Egy fiatal költő világának születése más költők mondatain, sorain keresztül vezet, időnként ez a Más mohó és agresszív módon felfalja a saját hang még halk jelenlétét. Amíg az irodalmi szocializáció a tradícionalizmus útján keresztül vezetett, és valahol annak is jelentősége volt, képes-e a kezdő költő bizonyos metrikus alakzatokkal, formai kellékekkel kreatív módon megküzdeni, szonettet írni vagy hasonlók, addig a kezdő költők szelektálása is egyszerűbbnek látszott, hiszen ezt a fajta agressziót csak a legerősebbek élték túl, mármint a költői nyelv és a tradíció jelentette agressziót. Deres Kornélia a Telepesek közös érzékenységét és a nemzedéki összetartozás által közös prímér tapasztalatot a maga óvatos és finom érzékű ízlésével ötvözi. A külső megfelelés nem zavarja, a lassú kivárás figyelme pedig a saját megtalálásának ajándékával lepi meg. Az ő szövegei mögött is ott feszül a Telepesekre is általában érvényes igény, hogy csak azok a versek szülessenek meg, amelyek kikövetelik ezt. Vagyis mintha a belterj elkerülése volna itt is a mozgató erő: hogy szemben a nyelvi működés rutinszerű rafinériája helyett csupán az élet ereje képes a nyelvi lenyomatot energiával felruházni. Minden más igyekezet csak ügyeskedés. A Hideg Kamasz mentalitás a Telepesek világának egyik erős mítosza, amely a versnyelvet átjáró tartalmak prímér összefüggéseit felügyeli. Azt hiszem, ez erősen korosztályfüggő; hatékony jelenléte azonban mégis azért lehetséges, mivel a Telepesek és a velük egyidős költői nyelvét legerősebben ez a hiteles beszéd választja el a kulturális tradícionalizmus jelölőnyelveibe zárt korábbi nemzedékek nyelvétől. Deres Kornélia verseinek „apa” alakja olyan jelölő, amely nem a személyes vagy életrajzi olvasatot kínálja fel, tehát nem Kornélia papája után kezd el érdeklődni az olvasó, hanem egy erős és kiszámíthatatlan hatékonyságú közös vonatkoztatási alap jelenlétét hívja elő a szöveg olvasóiból. Az „apa” jele és testének maszkulin anyagszerűsége a Telep Csoport más (Bajta, Krusovszky, Dunajcsik, Nemes Z.) tagjainál is hangsúlyosan előtérbe kerül. A nyelvi jel nemi hovatartozása nem közömbös a Telepesek számára, a maszkulin magyar irodalmi tradíció szexista vonulata reflektálatlanságban hagyta a nemi identitás konstruált voltát. Az internetfelhaszánló kultúraelsajátítás és –alakítás világában, ahol a kommentelés, a blogolás közegében a váltott és megsokszorozott identitás a nemi identitást is viszonylagosítja, nemzedék zsigeri tapasztalatává válhatott a nemi konstrukciók és azok retorizálásának reflektált jelenléte, ahogy ez Ijjas Tamás, Dunajcsik % verseiben szintén vissza-vissza köszön. A Telepesek látszólag túlreprezentáltan maszkulin mentalitásokat képviselő csoportján belül a súlyosan alulreprezentált másik nézőpontot képviseli, amely azonban sosem volt külső nézőpont.

 

 

8. Dunajcsik Mátyás[19]

Az 1983-ban született Dunajcsik Mátyás a Telepes korfa leglombosabb részéhez tartozik maga is. A csoporton belül ő a legintenzívebb szövegalakítási stratégiát működtető, a líraipoétikai érdeklődés kiterjesztett, általános kulturális jelteremtésként viszonyul az íráshoz. Az internethasználó kultúraelsajátítás előtti korokban talán kevésbé lett volna koncentrált előrehaladás hátterévé, de a Dunajcsik-írásokban a legizgalmasabb a hálózatként kezelt kulturális tudás újrarendezése, a távoli területek összekapcsolása a saját írássá tevés lázas aktivitása által. Ez az expanzív szenvedély termékeny feszültségbe kerül a korosztályi nyomás belterj elleni gyanakvásával, ekképpen a műveltséganyag és az alakváltó poétikai tudatosság ironikus használatává válik. A más poétikák jelentésképzésének újramozgatása ezért nála nem a tárgy ironikus alakítását, hanem a párbeszéd hosszan kitartott felfüggesztését eredményezi. Az Imitatio Petri a Petri-poétika eszközkészletét egy dedikáció intimitásává alakítja, amelyben a megidézett az üresség helyeként lepleződik le. Hasonlóképpen a külsődlegesség, a jelentésvesztés helyzetébe szorul a József Attila, Térey János szövegen élősködő Eszméletvesztés, A Császár zenél, Parsifal szűzbeszéde című versek is, elkerülve a belterjesség csapdáját. A dedikáció jelentéseltérítő szerepe a A Császár zenél, In memoriam Gustav Aschenbach esetében is megfigyelhető hatást kelt. A kulturális elsajátítás nála más formában is a kisajátítás alakzatait ölti, a Repülési kézikönyv[20] átírásai a tradícionalizmus összefüggései közül vezetnek ki, az irodalmi szövegek újrakontextualizálása által felszámolja azok eredeti és zsarnoki módon tovább élő kontextusteremtő kényszerét, csak a jelek maradnak jelöltjeiket az új szöveg maga hozza létre. Vagyis az irodalmi és kulturális tradíció kényszerítő erejét, amely belterj felé mutat, radikálisan kimozdítja a eredeti helyéről. Erre leginkább a kötet prózáinak működése lehet jó példa, valamiképpen mintha a lírai szövegalakítás mintáit is a prózai szövegek szétírása adná meg. Alapvetően mintha a próza szövegnyelve volna erőteljesebb és csábítóbb erejű, a szövegek közötti átjárhatóságban tobzódó áramlás gyönyöre mozgatja a kötet anyagát. Dunajcsik teoretikus érdeklődése, más kulturális területek, főként esetében is a filmnyelvi jelhasználat felé tekintő szövegalakítás a kulturális jelenségek széles horizontú, és ami a legfontosabb, nem a verbális jelekre centrált papír alapú irodalomfogalom szűk perspektívája jelenti számára az értelmezés alapzatát. A hagyományos folyóiratkritika nyelve a nemzeti irodalomfogalom tradícionalizmusának nyelvén beszél. Dunajcsik értelmező írása ezzel szemben a demokratikus kultúraelsajátítás elemi reflexei szerint működik, ahogy a Telep Csoport és a pályakezdő költők többsége esetében. Érzékeny figyelme a Telep Csoport gyakorlatában is ennek megnyilatkozását veszi észre, hogy a blogközösség csoporttudatából, az egymáshoz való kapcsolódás közös és elkülönítő jegyeire figyelés nem csak a lírai tradícionalizmus világához képest jelent eltérést a példának okáért, hanem a kultúraelsajátítás rendjét illetően is, ami pedig a szociális bármily szerény léptékű szerkezet átrendezése felé mutat.

 

 

9. Ijjas Tamás

Az 1978-ben született Ijjas Tamás is kidolgozott saját versnyelvvel bír, Sopotnik Zoltánhoz hasonlóan maga idősebb a Telep Csoport magjánál. Profi irodalmár abban az értelemben, hogy 2003 óta a Dokk szerkesztője, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy az irodalomnak az Internetfelhasználó mediális közegében szocializálódott. A hálózatot publikációs lehetőségeket a saját közegként kezelő csoportok közösségi tudata kiépítette az ellenkultúra bizonyos jegyeit, amely az arisztokratikusan elzárkózó nyomtatott, erősen belterjes fórumokkal szemben a hálón való megjelenést a demokratikus, privát kultúraelsajátítás médiumaként fogta fel. A papír alapú periodikák, még akkor is, ha létezik párhuzamos hálózati felületük, a terjedelmi korlátok miatt a szűrés szempontjait kénytelenek érvényesíteni a feléjük áramló versanyaggal szemben. Ezek a szűrőfeltételek a kizárás eszközei, amelyeket a hálózati fórumok tagjai, ahol a terjedelem nem szab korlátot, a belterj megteremtéseként érzékelnek; részint természetesen igazuk is van. De mivel a papíralapú fórumok kizárását megalapozó valós vagy kvázi esztétikai mércék itt, a hálózatos nyilvánosságban nem képezhetnek alapot semmiféle vitának, ezért a blogbejegyzések és általában a kommentek nem az absztrakció nyelvén formálják meg álláspontukat, hanem a szövegek közösségi résztvétele és a jelentésképzés demokratikus megoszthatósága jegyében. Ezért a fórumok vitázó és vitatkozó közösségei másféle etikett és nyelvi szabályok használata által vesznek részt a lírai szövegtermelés kulturális elsajátításában.

Jjjas Tamás versei a hálózati poétikák erős jelenléte, a filmes jelek és vágástechnikák bevonása, a szimulakrumok világának tudatosítása és a velük való játék bevonása, hogy semmi sem az, ami, ahogy pl. az én sem (A legelső előtti vers), stb. mellett ő az, aki jelentős engedményeket tesz az olvasóbarát kulturális tradícionalizmus elvárásainak. Az igazság alapú emocionalizmus, az őszinteség esztétikája annak ironikus visszavételével van egybekötve (pl. Időjárás, szerelem, macska-egér játék). Noha látható, hogy Ijjas Tamás is, ahogy a Telepesekre és a fiatal lírikusokra általában elmondható, roppant kiterjedt olvasottsággal és szövegemlékezettel rendelkezik, de jelentés demokratikus megoszthatósága jegyében és a belterj elkerülése végett ennek intertextuális beszüremkedésétől távol tartja szövegeit. Annál nagyobb energiákat szabadít ez fel, ahogy a többiek esetében is, a hasonlat alapú lírai jelentésképzés területén. Számtalan remekbe szabott, elemi erejű és hihetetlenül friss hasonlat alapú képet találni kötetében, ahogy az antológiába beválogatott daraboknak is a legerősebb poétikai energiái innen származnak. A kötetből átemelt Saját romok jó példa a beszélt nyelv, a megosztott szólamok leleményes használatára, ugyanakkor mutatja az irónia alkalmazásának a 90-es évek poétikájához képest megváltozott funkciójú alkalmazását. Míg a lírai tradíconalizmus az iróniát a történetiség önreferens és a nyelvi játék ornamens elemének kezelte, addig itt a középpont nélküli életvilág zilált szerkezetének rögzíthetetlenségét leplezi le. Ahogy a versek jelentései is az összerendezhetetlen, szétcsúszó mozzanatok utáni keresgélés esetlegességét mutatja fel. Ijjas verseiben érzékelhető talán leginkább a profi működés: a vershelyzet munkával való feltárása és a feladat kimunkált lezárása. Versnyelvének erős nyitottsága van a próza felé, az átjárhatóság kapu már nyitva is vannak. A zárlatok ennek jegyében a visszakötnek poentírozás által a hagyományos poétikákba. Meglepő ugyanakkor a kötetben a többes szám első személyű megszólalás. A Dokk és más irodalmi hálótermek dormitóriumaiban nem csak új poétikájú szövegek, a jelentésképzés kódjainak refleixiókban nyomon követhető átrendeződése szundít, hanem egy új társadalmi gyakorlat, a közvetlen résztvétel alapú demokratikus mintázat sóvár igénye is.

 

 

10. Krusovszky Dénes

1982-es születési dátumával Krusovszky is a Telepesek derékhadához tartozik, és amint az eredetmítoszból látható volt, ő regisztrálta a blogot, ahová aztán főként egyetemista barátait hívta meg; ebből adódik a korosztályi középérték. Amint első kötete fülszövegéből megtudható, Kruszovszky a Sárvári Diákírók és Diákköltők fórumán 1998-2000 között, három éven keresztül fődíjasként vett részt, irodalmi szocializációja tehát mélyen beágyazott volt. Talán ebből is adódik, hogy az irodalmi intézmények működtetésében, a szervezés munkájában kezdeményező szerepet tölt be. A Telepesek között ő az, aki elkötelezett irodalomkritikai érdeklődést mutat, egyúttal keresi a Telep és tágabban az új lírapoétikához alkalmas teoretikus leírás nyelvét, a kritikai fogódzókat. Rá is, ahogy általában igaz, hogy a Telepesek írásmódja nagyobb tudatosságot és önfegyelmet mutat, mint korábban a pályakezdő költőkre jellemző volt. Ez látszólag annak ellenére, valójában épp azért van így, mert a belterj kerülése miatt a lírapoétikai tradícionalizmustól igyekeznek távolságot tartani. A nyelvi eszközkészlet tudatos figyelése és kontroll alatt tartása éppen a tudatosság és a korábbi versnyelvek ismeretét feltételezi. Líraolvasottságuk, ahogy Bajtai első kötetének anyagán is jól látszik, akárcsak Krusovszky első kötetén, Az összes nevem[21] szöveganyagán lemérhető, rendkívül kiterjedt, de a költői szótárakat – ha néha az elhatárolódás jeleként utalnak is rájuk – nem kívánják beépíteni saját nyelvi világukba. Nyelvideáljuk független a lírai tradícionalizmus minden változatától. Ezért nem érvényesek azok a hagyományos beidegződések, amelyek a követés, csúfabb nevén epigon fázis, és a saját hang fellelése, stiláris-poétikai markerek megalkotása és forgalmazása, nem különül el az időben egymásrautániságként. A Történelem ilyen poétikai értelemben sincs jelen ezekben a versekben, hanem önálló, lassan belső törvényszerűségeik szerint változó képeket látunk. Krusovszky is tudatosan tologatja eszközeit, mint sakktáblán a figurákat, a tábla és a figurák adott és behatárolt terében a kombinációk száma foglalkoztatja. A belterj elleni védekezés nála is letisztult, a retorikát leépítő versnyelvet találunk, megerősítve még egy racionális és világosan gondolkodó alkat szigorúan immanens poétikájával, hiszen bármi nem immanens, ami beférkőzne a versnyelvbe, ismételten ellenőrizhetetlen beltrjre vezetne. Készülő, kéziratos kötetének – Nappali tárgyak munkacímmel – verseiben, amelyekből nyújt válogatást a jelen antológia, egy következetesen épülő, szigorú belső logikát követő poétikai program kibontakozását követhetjük nyomon. A jelentésképzés folyamatait a nyelvi anyag elmozdulásain követő poétika a líraiság fogalmainak és hatástényezőinek újragondolását követi. A költőinek mondott képek elemi erejű megfigyelések, amelyek azonban nem a referenciák világában létezik, hanem a megfigyelő koncentrált munkájának eredményeképpen öltenek alakot. A gondolati elem a nyelvi anyagra utaltan mindig előtte jár a jelentés létesülésének, amihez képest a lírai tradícionalizmus válik kiszolgáltatott háttérré. A belterj ellenében a lírai kulturális újrafunkcionálása felé vezetnek ezek a versek is.

 

 

11. Nemes Z. Márió[22]

Nemes Z(oltán) Márió a Telepesek fősodrához tartozik, Dunajcsik és Krusovszky mellett a harmadik teoretikusan is figyelő és megnyilatkozó tagja a válogatásnak. Szövegei határozott és erős elgondolás jegyében működnek, Krusovszkyhoz hasonlóan neki is jelentős irodalmi előélete volt már azt megelőzően, hogy 2005. december 13-án a Telep öntudatra ébredt volna. A csoport belső kohézióját figyelve, úgy tűnik, hogy a szigorú és erős koncepció, annak produktív megvalósítása a többi Telepes előtt Nemes Z-nek erős tiszteltetet és tekintélyt kölcsönöz; erre utalnak a versdedikálások is. Továbbá úgy tűnik fel, mintha kitapintható volna valamilyen kapcsolat, közösen osztott elvek Krusovszky és közte. Kettejük esetében a teoretikus figyelem és a saját praxis előfeltétek általi működése, a kritikus figyelem menetközbeni visszacsatolása valamilyen irányt látszik mutatni a Telepeseknek, akik többé-kevésbé osztják is elméletben ezt, de gyakorlatban saját poétikájukat követik. Hogy Krusovszky, úgy Nemes Z. esetében is kitapintható a belterj elutasítása, és az ellene való védekezésképpen megjelenő kísérlet, amely a lírai szöveg hatáselemeit veszi számba, egészen az alapokig megy le, analitikus figyelemmel vizsgálja a szövegalkotás elemi szintjeit. Olcsó hasonlat volna itt most azt mondani, hogy a csontig hatol és e vázra illeszti rá a húst, közben szemügyre véve alaposan, hogy miként is tapad az ott meg. És egyáltalán, mi is az, hogy hús, meg ilyenek. A Telep Csoport tagjai között Nemes Z. Márió versszövegeiben kerül talán – és ebben is Krusovszky áll hozzá legközelebb – a legradikálisabban felszínre a hagyományozott lírai beszéd retorikai készletének reflektált szemügyre vétele. A lírapoétikai szövegalakítás hatáskeltésének egyik legerősebb eszköze a lírai invenció elemi és ellenőrizhetetlen mozgásán túl a verszárlat kitűntetett funkciója. A klasszikus és a modernitás utáni poétikák számára egyaránt fontos elemként kezelt verszárlat leghatározottabban talán Nemes Z. Márió verseiben van eróziónak kitéve a Telepesek tagjai között. Persze ez általában is jellemző több-kevesebb intenzitással a fiatal, pályájuk elején tartó költők gyakorlatában. A szakaszokból, a montázsokból építkező egész, mint Krusovszky készülő kötetében és az antológiába válogatott darabokban is, a csillagokkal, látszólag szervetlen vers, az esetleges egymásutániságból építkező értelemegész lebontja a zárlat egyszeri, kóda szerű kitüntetettségét. Nemes Z. Márió JAK-füzetes kötetében, ahogy az itt napvilágot látó válogatás darabjaiban is a látomás, a vízió radikalizálása hivatott a nyelv poétikai hasznosíthatóságát újra kikísérletezni. Ugyanis a lírai tradícionalizmus bevett látomásvers-gyakorlata, mint kvázi, az iskolás hagyomány szerint értett „verstípusa”, a teremtő képzelet által előzetes kontroll alatt tartott jelentésegész, amelynek csupán verbalizálására, műfaji kódok segítségével feldúsított lejegyzése. A vízió jelentése mintegy már kész volt, mielőtt a vers a látomás lírai rögzítéséhez hozzá fogott. A nyelvi anyag mozgatásából kibomló látomás azonban a kontrollálhatatlan értelemfejlődés útján halad, elszakadva a vers írójától épp úgy, ahogy a szerzőt hagyományosan fogva tartó lírai tradídionalizmus csapdáitól. Erősen hasonlít mindez az avantgardizmusokból ismert szöveggeneráló eljárásokhoz, noha pragmatikusan nem arról van szó. A Daráló, Bauxit, Puskin mellei a klasszikus és a neoavantgárd utáni, vagyis azok tapasztalatait mint a belterj eszközeként megkerülni akaró szövegalakítás termékei. A lírapoétika mint kulturális gyakorlat újragondolása felé mutató kísérletek ezek a versek is, és a Telep Csoport tagjai között határozottan egyéni utat jeleznek.

 

 

12. Pálffy András Gergely

Az 1985-ben született Pálffy András Gergely a Telep Csoport fiatalabb tagjaként még kevésbé mutatható fel önálló arculatú szerzőként. A Kalligram-számban megjelent versének állítólagos olvashatatlansága a kritikai vita fontos hivatkozási helyévé avatta a [ néha félnek ] című, a Hideg Kamasz csoporttal rokonságot mutató verse. Az olvashatatlanság mint az interpretálhatatlanság látványos felmutatására alkalmas szöveghely avatta nevét a vita egyik felvonulási terepévé. A gyenge láncszem, a harcászatilag nehezebben védhető terep miatt vele szemben fogalmazódott meg az olvashatatlanság vádja. Ez – túl a vitában betöltött esetlegességén – azért figyelemre méltó, mivel Pálffy jelenleg még erősen kötődik Nemes Z. Márió radikális poétikai megoldásaihoz. Versei határozottan még el nem különülő hangja, pétikai megoldásai valamilyen közösről is árulkodhatnak. Ha egy picit komolyan vesszük most még a vitában rá vonatkoztatott kiélezett helyzetet, és azt szimptomatikusként kezeljük, némiképp természetesen méltatlanul, akkor a Telep nyelvhasználatának határaira láthatunk rá. A hiányzó közös alapra figyelmezethet ez, az egyéni utak széttartó tendenciáit inkább a blogközösség összetartozási tudata, a jobb szó híján – tessék ellene tiltakozni – nemzedéki tapasztalat elemi rokonsága tartja össze, vagyis a hatalom nyelvét beszélők által felkínált azonosulási minták elkerülése. A kívülállás és a kikerülés nyelvi és kulturális gesztusai nem kiáltvány- és diskurzustermelő közösségként mutatja fel a Telepeseket. De ez a tapasztalat már a korábbi nemzedékekben is jellemző, lemondó felhangokkal teli ítéletek megfogalmazására (arctalanság stb.) ragadtatta korábban is a nemzedéki jegyeket kutató kritikát. A kritikai fogáskeresés rugalmas elkerülésének közösségi tudatát idővel felváltó (lásd a Sárkányfű történetet[23]) egyéni érvényesülési utak a megvoltozott kulturális elsajátítás nem kevésbé radikális gesztusairól árulkodnak, csak már az ellenközösségi minták követésével. A Telep Csoport blogjellege ennek a laza, hálózatos szerkezetét, megragadhatatlanságát, fennköltebben szólva, Próteuszi jellegét mutatja. Pálffy Gergely András verseinek leírása kapcsán ezt az eltűnő, kisikló jellegzetességet érzékelhetjük, egy radikális elkerülő, aki ilyen értelemben paradigmatikus példává avatható.

 

 

13. Pollágh Péter[24]

Az 1979-ben született Pollágh Péter is a tapasztalt, az irodalom intézményes rendjében járatos Telepesek közül való, noha kezdetben épp ez az intézményesülési folyamat jelenti számára a legnagyobb kihívást, ahogy a kamaszok számára a felnőtté válás. Ez a nonkonform irodalmiság határozza meg a tematikai és hangnemi kapcsolatait is szövegeinek, ez köti össze, mintegy egymást gerjesztő hatásként a szintén Tatabányához kötődő Sopotnikkal. Görcsös különbözni, nem hasonlítani, nem lecsatlakozni, ellene tartani mindennek stb. preformálja versenyelvét. Ez a belterj iránti megvetés jegyében hat, és nagyon erős ösztönzést jelent ahhoz, ami a Telep Csoport és a fiatal nemzedék működésére jellemző általában is. Első kötete, az Eleve terpesz[25] ennek jegyében provokatív versbeszédre törekszik, a popkultúra dalszövegei jelentik számára is a szerzőelvű lírai hatáskerülés útját. A kötet magán hordja a nagyra hivatott kezdő kötetek tipikus ballépéseit. A nemzedéki tartózkodáson túl a papíralapú irodalmi kultúrával szembeni elégedetlenségét Pollágh egy esszében[26] is kifejtette, ami az ilyenkor szokásos hamvában holt vitát eredményezte, vagyis a kompromisszumos gyakorlat és a kritikai elmélet belátható feszültsége és szerkezeti reménytelensége miatt csak egy kört futott minden megszólaló, aztán szépen elpihent a dolog. A második, Fogalom[27] című, kötet már irányváltást hordoz, szolid pályakorrekciót, a korábban elképzelhetetlen modoros irodalmi sallangok (mottók, idézetek, inter-, intra- és transztextek; a megjátszott kultúrgőg, amelyben Dunajcsik tud igazán pazar lenni) lepték el a könyvet. Nem kell persze ezt halálkomolyan venni, a belterj elleni merénylet egy alakváltozatává sikerül mindezt Pollághnak átalakítani, hogy összezavarja a bávatag kritikát. Egyfajta provokáció, nyelvöltés rejlik ebben, amely azonban a papíralapú irodalom tanácstalanságát tanácstalanságként mutatta fel. A kötet szétziláltnak tűnik, a pilinszkys egysoros versek hatalmas fehér felületeket eredményeznek. Az azóta készülő veresek újra összeszedettebb képet sugallnak. Az egyik fontos leleménye Pollágnak a Dédi versek sorozat, amelyben mintegy a Hideg Kamasz mintázatot transzformálja tovább, a Rezignált Unoka pozciója, a töredezett nyelv, a szegmentált versépítkezés mind-mind ígéretes lelemény.

 

 

14. Sirokai Mátyás

Sirokai Mátyás 1982-ben született, konzervatóriumot végzett zenész; ez könnyen prekoncepcióra ragadtathatja az embert. Aztán a verseit olvasva megerősödik benne, hogy a prekoncepció nem is prekoncepció, hanem nagyon is megállja a helyét. Nem az, hogy neki is kell legyen kapcsolata a dalszövegeknek a zenéhez képest másodlagos szövegszerűségével, valamiféle zenei elvű, vagyis hangzati, asszociatív, a szavak hangszíne, hangalakja keltette rokonságok és alogikus futamok szerinti ornamens szerepére, ahol nem a lexéma fogalmi, jelentéses oldala, hanem zeneisége befolyásolja a szövegalakítást. Ebben az értelemben sokkal kevésbé működik ez a perkoncepció, jobban igaz a korai Sopotnikra vagy Pollágra, még inkább Nemes Z.-re vagy Deres Kornéliára, hanem Sirokaira kivételesen a verszene metrikai és a hagyományos eufónia iránti klasszikus érzék működése figyelhető meg. Noha minden más tekintetben a Telepesekre érvényes poétikai jegyek lajstromozhatók szövegei kapcsán, ha éppen lajstromozni volna kedvünk. A klasszikus eufónia az értelem és a szép hangzás valamilyen metrikai rendjét igyekezett harmóniás egészbe szervezni. Erre neki, talán épp zenei műveltségéből adódóan, elemi igénye nyilatkozik meg. Sirokai múlt évben megjelent kötete, Pohárutca[28] egyszerre tudja teljesíteni a hangzó vers és a lírai energia iránti igényt, miközben mindent megtesz, hogy a belterjjel fedésbe hozható lírai tradícionalizmusnak minél kevesebb engedményt tegyen. Összességében sikerrel járt, még ha időnként megbicsaklani látszik a poétikai következetesség. Ugyanakkor jelentős teljesítménye, az antológiában a kötetválogatással találkozik az olvasó, ezeknek a könyvnek, hogy a közvetlenség ereje adja a szöveg energiáját.

 

 

15. Sopotnik Zoltán[29]

Az 1974-ben született Sopotnik már a harmadik kötetére készül; egyre koncentráltabban szerkesztve azokat. Több szempontból is kívülálló helyzetet képvisel, és Pollagh Péterrel, aki szintén Tatabányához kötődik, a Telep Csoport kihelyezett, regionális tagozatát alkotják. Noha írásmódja sok tekintetben rokon vonásokat mutat a Telep Csoport tagjaiéval, mégis inkább úgy tűnik, hogy csupán nemzedéki egybeesés indokolná jelenlétét. Sopotniknak már 2003-ben megjelent Krokodil címmel első[30], karakteres versnyelvet mutató kötete. A Krokodil darabjai is a zenei vivőanyagra épülő popkultúra szövegépítkezésének ösztönző hatását sejtetik, ez segíti a kötet a lírai tradícionalizmustól való elszakadásban. A kívülálló attitűdje termékeny szemrevételezésre ad lehetőséget, ezzel a papíralapú irodalom mitologémáit fenntartással, gyanakvással szemlélő magatartás a kérdések újra feltevése irányába tereli a szerzőt. Sopotnik már ekkor olyan idős, amit a Telep Csoport többsége még néhány év múlva fog elérni, talán ezért is lehetséges, hogy versei már ekkor, első kötetében a lírai gondolkodás összetettségének szintjén mozognak. A filozófiai kérdezés, a kérdések újra feltevése, a kényelmes, mert felkínált válaszok helyett a dolgokat közelről szemügyre vevő figyelem nála kapcsolódik hozzá legerősebben a belterj elkerülése és a kívülállás megőrzésének elszántságával. A papíralapú irodalom beszédrendjének és etikettjének elutasítása az ő esetében kapcsolódik össze a leghatározottabban egy új lírai jelhasználat megalapozására irányuló kísérlettel. A központozást többnyire mellőző versek intonációját a lélegzet szabta ritmus, ahogy a popkultúra dalaiban énekszámok esetében is, jelöli ki. A változatos, kísérletező írásmód utakat keres, pl. az Átfordulni látszik izgalmas szövegalakítási technikája folytatás nélkül marad. A következő kötet, Az őszinteség közepe[31] az irodalmi élet mint jelrendszer, demitologizálandó közeg értelmezése jelenti az új poétika keresésének játékterét. A Dunajcsiknál más összefüggésben fontossá váló, a Lilla sírjáról híres dunaalmási temető fölső szegletében, durva terméskőjel alatt nyugvó Petri György peremalakja és ellenpoétikai világot építő költészete jelenik meg itt is. A mottó („De miért ne lehetne más típusú lírát csinálni?” (P. Gy.)) a hivatalos magyar lírahagyományt provokáló Petri lázadásának végeredményben kudarcos, mert betagozással és betagozódással végződő történtét olvassa önértelmezésként. A kötet anyagán kicsit elhatalmasodik ez a retorika, de az elvárás és a szándék, az intenzív élmény és az intenzív szövegjelenlét összekapcsolására (pl. Elvben patás, Legalsó bánat), erős kiindulópontokat tár fel és az első könyv erős gondolati erejét is segít továbbépíteni. A készülődő anyaga a futó jelölőt terheli rá a poétikai elemekre, amely ekként absztrakt és éteri voltuk által a legkülönfélébb jelentéseknek nyitnak utat. A tárgyszerű önleírás és a külső nézőpont (az Angyal) a jelvilág alapjaitól kezdődő felépítésének radikalitását viszi tovább, de a profi működés gesztusaival ellenpontozva.

 

 

16. Szabó Marcell[32]

A másik legfiatalabb Telepes 1987-ben született, ha Sopotnikhoz mérjük, akkor ő, akárcsak Deres Kornélia, már egy más világ. Számára a Telep Csoport mint szövegkörnyezet már kész összefüggésrendként állt rendelkezésre, verseiből sejthető törekvései főbb vonalakban rokon a csoport célkitűzéseivel. A téveteg keresés időszaka esetévben is a tudatosság és az erős önkontroll által hatékonyan lerövidült. Ebben jelentős szerepet kell tulajdonítani a pannonhalmi bencés gimnáziumnak, és Szabó Marcell költő tanárának, Varga Mátyásnak; óvakodva természetesen attól, hogy mindennek jelentőségét túlhangsúlyoznánk. A tudatosság és a kulturális elsajátítás jelenléte azonban ennek ellenére a saját verseket vállaló Szabó Marcell esetében is a különbözőség erős cezúráját írja bele szövegeibe. A saját ritmusú szöveg belső alakulásrendjét követő figyelem a kulturális tradícionalizmussal szemben a nyelvi működés túlértékelés nélküli előtérbe helyezését eredményezi. Versei óvatos szövegesülése során a tétek nem a hagyományba való belehelyezkedés körül, hanem a csak itt most, e szöveg által fellelhető többlet megszerzésére irányulnak. Az egyszerű, de ha összetett, akkor is inkább mellérendelő összetételű mondatszerkezetek Krusovszky és Nemes Z. Márió lecsupaszított nyelvhasználata felé mutat, miközben nem kevésbé fontos a Sopotnik és Dunajcsik attitűdjére jellemző gondolati igényesség és stiláris energia keresése. Az analitikus megközelítés és a lecsupaszított tárgyiasság, minden pátosz és külsődlegesség kerülése jellemzi törekvéseit. A nyelvhasználat poétikai rendje mögött a vizuális nyelvek kódjai sejlenek fel, az énként beszélő nyelvi középpont a jelentésképzés aktora, a nézőpont vagy a kamera, de mindenképp a kidolgozott és iskolázott tekintet maga. Szabó Marcell útja még kevésbé látható, de nem véletlenül a Telepen keresztül vezet.[33]

 

 

17. Urf            i Péter

A Telepesek médiatámogatójaként is számon tartott 1986-ban született Urfi Péter a legfiatalabb, a csoport látens tagja. A 12-es szám kulturálisan terhelt összefüggéseket hordoz, talán ezért, talán nem, jelenleg itt megtorpant a Telep blog növekedése. Urfi Péter minden esetre visszavonhatatlanul elköteleződött a csoport mellett; a Könyvesblog kritikusainak a szemében nem kis szálka volt az ő személye, és azok a kisszínes műfajba illeszthető beszélgetések, amelyek az online médiában csont nélkül átmentek volna, a Kalligram számban felhorkanást okoztak. Valószínűleg ez a mediális hordozó közeg átléphetőségének határaira is fényt vetnek. Az írott sajtóban mindez másként hat. Urfi egyébként nagyon hatékonyan vett részt az elmúlt évek alatt a Telepesek szövegeinek és magának a Telep Csoport-jelenség értelmezésének nyelvi formái kialakításában. Fiatal kora ellenére problémaérzékenyen, a jelentéses csomópontok köré szervezett provokatív gesztusokkal és jó íráskészséggel mutatta fel a nemzedékek közötti távolság radikálisan eltérő nyelvi tapasztalatát. Kritikái a Történelemben szocializálódott idősebb nemzedékek felől nézve épp az 1989-es határon túli nemzedék nyelvi létezésénrk, nyelvi tapasztalatainak eltérő voltára mutatnak rá. Ezzel szemben az idősebbek a filozófiai és a kulturális tradíciók evidenciáinak hiányára, mint az erkölcsi kérdések iránti érzéketlenségét firtató éles észrevétellel reagálnak.[34] De nemzedékének érzékeny figyelőjeként és belső nyelvi kódjainak ismerőjeként az irodalmi nyelvhasználatokat a szinkron világtapasztalattal szembesítve ítéli igaz vagy hamis konstrukcióknak. A blogok, kommentek, mindennapi nyelv fiatalok által használt ’bejön nálam’, ’lejön’ vagy ’nem jön le’, ’átjön’ formák nem ízlésalapú ítéletalkotást jelentenek elsődlegesen, hanem zsigeri, egzisztenciális érintettséget. Ez a nyelvi fordulat is erősen a vizuális alapú kultúraelsajátítás analógiáira hívja fel a figyelmet, mintegy a látványalapú felület és a vele szemben elválasztottságában létező én közötti közvetítés interakciójának paradoxonára figyelmeztet. A folyamat ellenőrizhetetlen és önkényes, a kulturális tradícionalizmus bevett kódjai szerint már nem működő folyamatok leírására tesz kísérletet. Urfi mint a csoport külső médiatámogatója érzékeli és megpróbálja leírni ezt a távolságot, amely a kulturális tradícionalizmus felől nézve mindenképp aggasztó, ha ugyan nem eleve botrányos. Az ÉS számára készülő tudósításaival a túlérzékeny és sértődékeny irodalmi közegben kínos helyzetbe navigálta magát, személyének tehertétele a Telep Csoporthoz fűződő csiki-csuki helyzete. Azon kívül Urfi már korábban is kihúzta a gyufát a Nádasról tett provokatív kijelentése[35] miatt. Felkészültsége és íráskészsége azonban egyaránt kiemelkedő, megértése más kulturális reflexek tudatosítását igényli. Persze, ez fordítva is igaz.

 

 

18. Paradigmaválság

A Telepesek, akárcsak a velük kábé egyidős szépírók – neveket pedig nem említek, mert előzetesen elhatároztam, hogy pusztán egy jelenség és szövegek leírására teszek csak kísérletet – idegenkedve nézik az idősebb nemzedéknek a múlthoz, az időhöz, a Történelemhez fűződő viszonyát. Mind a diktatúra, mind annak ambivalens nosztalgiája hidegen hagyja őket. Ezek a jelentések ki fognak veszni, mert az utalások rendje már sem hozzáférhető, a következő nemzedék pedig nem érdekelt abban, hogy ezt tovább ápolja. Ezért elkerülhetetlenül megváltozik az irodalom által használható nyelv, és vele a jelentésképzés lehetőségei. A történelem a formák történeteként pontosan ápolta a műfaji kereteket. A Telepesek verseit olvasva azt láthattuk be, hogy a mediális közvetítés számukra a pragmatikus cél felől elgondolt, a hatékonyság és a hitelesség jegyében elbeszélhető nyelvi energia az egyetlen bizonyosság, amely még a műfaji emlékezet nyomait életben tartja. A belterjesség minden alakváltozata, a kulturális emlékezet elzárt tárházainak nyitogatása, hidegen hagyja őket, mivel csak öncélt látnak benne. Az önmagáért való szöveg, a nyelvi játékok önreferenciális kódnyelve a külsődlegesség területére vezet, amely számukra irreleváns. A fiatal nemzedék számára az nyelvi jelrendszerre alapuló művészi önkifejezés a csoport konszenzuális elfogadásán épül fel. Ugyanakkor természetesen a szülői autoritás még éber emlékezete miatt nem élezik ezeket a kereteket, és megpróbálnak konfliktusmentesen bele illeszkedni. Annál is inkább, mivel a karrierépítés és az érvényesülési lehetőségek ezek problematizálásának, vitatásának elkerülésén keresztül látszik vezetni. De ugyanakkor nem gondolják azt, amit az autoritások a nekik tulajdonított gondolat ereje által próbálnak domesztikálni. Ahogy például ez az írás beszélt mindeddig a Telepesek példáján keresztül az általa Történelem utáni nemzedékként megnevezett fiatal szépírókról. Úgy viselkednek, mint a különbözni akaró intelligens és makacs kamaszok: amikor muszáj, azt mondják, amit az autoritások hallani akarnak. De közben még őrizik azt, amit valójában gondolnak. Ugyanakkor a nyelv hatalmas erő, és a mást mondás kompromisszuma lassan elvezet a mást gondolás pragmatizmusa felé is. Ma még a Történelem és a Nyelv felügyeli a jelentéseket. A Telep azonban valami más, mert valaminek a mása. Ha szerencsénk van, ezt is meg fogjuk tudni, hogy minek a mása; előbb-utóbb.

 

(2009)