Egy fontos kötet látott napvilágot 2005-ben, amely a magyar neoavantgard megismerését segítheti. A szövegek kiadásával egy időben a Ludwig Múzeumban Hajas Tibor halálának 25. évfordulójára reprezentatív kiállítást is szerveztek. A kiállítás a Hajas-életmű vizuális anyagát tette hozzáférhetővé. A sokféle területen dolgozó, kísérletező, akciókat és performance-okat készítő művészt sokkal hitelesebben képes bemutatni, mint a képi és hangzó anyagoktól elszakított szövegkiadás. 2005-ben pedig fiatal irodalmárok részvételével konferenciát szerveztek (http://hajastiborkonferencia.freeblog.hu, 2005. 10. 22-én). Megkezdődött tehát a hagyaték feldolgozása, archiválása és értelmezői minták kialakítására is kísérletek történnek. Mindezzel kapcsolatban persze feltehető a kétkedő kérdés, hogy vajon ez egy közvetlen hatásra törekvő életmű esetében nem az élő, jelenlévő, megfoghatatlan módon mozgásban lévő erő megmerevítését, halottá klasszicizálását vonja-e maga után? A Szövegek címmel megjelent összegző gyűjteményes kiadás azonban az életmű gyökereit, időbeli rétegzettségét és belső alakulását tudja látható tenni. Kétségkívül jogosultsága van a hagyományos textológiai közelítésnek, noha Hajas Tibor munkássága az írás tradícióján is túl kívánt lépni. Azért is rendkívül jelentős ez a gyűjtemény – és Hajas Tibor hagyatékán túlmutató –, mert végre olyan szövegkiadás készült el, amely a 60-as, 70-es évek magyar neoavantgárd törekvéseinek történetébe képes betekintést adni, és vélhetően rendhagyó és kezdeményező gesztusát további kiadások követik majd.
Nagy hiánya a magyar „underground” szerepének és hatásának feltárása során, hogy a megismeréséhez szükséges források sincsenek összegyűjtve, továbbá hiányzik a rendszerező munka a meglévő anyag feltárása során, valamint bizonytalanok a kutatás és interpretálás metódusai. És hiányoznak a kutatói is. A részpublikációk foghíjas volta miatt pedig igen távol van a magyar neoavantgárd mozgalmak történetének megalkothatósága, a monografikus igényű összefoglalhatósága. A korszak mozgásainak rekonstruálásához jelenleg még hiányzik a kellő távlat, amely a kusza, sokféle erővonalak kavalkádjában megláthatná a meghatározó, nem csak kezdeményező, de a folytathatóságban beteljesülő tendenciákat.
A neoavantgárd társadalmi aktivitással és forradalmi szimpátiákkal, a nonkonform magatartásformák szellemi aktivitást végletekig feszítő izgalmával átitatott pesti „mélyvilágát” mintha hirtelen fordította volna más irányba az 1980-as évek fejleményei. A Magyarországra ezekben az években elérkező fogyasztói társadalom nosztalgiái, amelyek a politikailag szabadsághiányos, intézményesen zárt társadalmi alakzatú rendszerben különös dekandens hangulatot erősítettek fel, az underground kultúrát is mintha társadalmi érdeklődésében gyengítették volna. Legalábbis Hajas hetvenes évek végi szövegei, tervei, performance-vázlatainak irányváltása is ezt az érzést kelti bennem. Úgy tűnik, hogy A halál szekszepilje és az utána következő akciók, performance-ok a Tibeti Halottaskönyv – Hamvas Béla egészen más szellemű érdeklődése közbejöttével – a spiritualizmus, az okkultizmus, a logikai és kulturális rendek lerombolásának különös útjai felé fordította Hajas érdeklődését. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején hasonló jelenség a korszak más szereplőjénél is megfigyelhető. Bódy Gábor halála előtti tervei, szövegei is ebbe az irányba látszanak mutatni. A mindvégig az analitikus racionalitás szellemét képviselő Erdély Miklós kultikus alakja is ekkoriban mintha fakulni kezdett volna. A magyar underground ezzel egy időben a rendőri zaklatás és az egyéni életstratégiák önveszélyes tendenciái következtében nagy személyi veszteségeket szenved el: emigráció és elhallgatás, vagy mint Hajas esetében, a korai halál által. A ’80-as évek elejétől kezdve azonban a neoavantgárd szellemi versenytársaként megjelenő posztmodern ideológiák igen hamar hatályon kívül helyezik a neoavantgárdot. Megmaradt és működő alkotóik ekkoriban azzal szembesülhettek, hogy a közszellem változása újra száműzte őket – finoman és észrevétlenül – azokban a szellemi műhelyeknek nevezhető gettókba, amelyekből a ’70-es években mintha esély nyílt volna kitörni. A társadalmi forradalmak elmaradtak, a balos ideológiák kevesek számára voltak vonzóak, a kapitalizmus ráadásul kiheverni látszott a ’68-as ideológiák jelentette kihívást és sokkot. A Reagen-korszakkal pedig az is kezdett lassú belátássá válni, hogy a szocialista kísérletek az ekkoriban bekövetkező látványos technológiai ugrásbeli lemaradás miatt aligha lehetnek versenyképesek. A Szovjetunió és a keleti blokk évtizedvégi összeomlása már a két szembeálló hatalmi tömbnek csak egykori nosztalgiáját idézte meg újra, mintegy búcsúzóul az emberek emlékezetében. A magyar neoavantgárd mindezzel párhuzamosan mintha észrevétlenül kiesett volna az időből.
Ma, a Kádár-korszak után, a baloldali gondolkodás apálya és a társadalmi szolidaritás gondolatának elbizonytalanodása idején, a kapitalizmusnak a globalizáció fogalmával jelölt korszakváltása és a képviseleti demokrácia zavarai közepette olvasva Hajas Tibor összegyűjtött szövegeit rengeteg izgalmas kérdés merülhet fel. E recenzió csupán a szövegkiadás textológiai, irodalmi szemlézésére teszek rövid kísérletet. Ilyen tekintetben kiváló, körültekintő és kivételesen magas színvonalú szakmai gondosság jellemzi a kötetet. A szövegtípusok – nem könnyű és nem következmények nélküli – elkülönítése, csoportosítása mellett csupán a kronológiai fogódzók helyenkénti – a kiadás mentségére legyen mondva kényszerű – hiánya említhető meg. A feltárt kronológiai adatok alapján történő szervezése az anyagnak már maga a rétegzettség és a fejlődéselv jelenlétével jár. Az olvasó szembesül Frankl Tibor Eötvös-gimnazista tanuló verseivel, az 1963-as angliai útról készült beszámoló friss szemű megfigyelőjével. Egy szellemileg érett, határozott véleményt képviselő szerző körvonalazódik ezekből az írásokból. A korai versek hangja igen hamar kitisztul, önálló arculatot ölt. A belvárosi galleri-per következtében börtönbüntetésre ítélt Frankl Tibor útja azonban e miatt az igazságtalan kirakatper miatt más irányt vesz, ez nagyon hamar eldől. Az Aczél-korszak első nyilvánosságába csak súlyos kompromisszumok vállalása árán vezetett volna a stigmatizált ember útja. Néhány antológiabeli megjelenés után végbe megy a szimbolikusnak tekinthető névcsere is: Frankl helyett Hajas. A börtön élménye – beszédes adaléknak tűnik – az írásokban egyszer bukkan fel. A versek hangja – Erdély Miklós és mások írásaihoz közeli módon – lassan a nyelvészeti strukturalizmus és a wittgensteini analitikus írás ösztönzésére születnek. Ezek a szövegek a nyelv szövegszerű, szerzőtől független, antihumánus erejének belátását készítik elő. A nyelvi jelrendszer szemiózisának elégtelen, hibákkal teli, antilogikus voltát teszik belátható tanulsággá. A hagyományos lírai beszéd hangoltságát élesen utasítják el ezáltal, akárcsak a szerző jelentést felügyelő szerepét, illetve ezzel együtt a lírai szöveg divinatorikus, átélhető használati módját.
Az 1976-os év tájékán érzékelhető ismét fordulat, amikor ezzel az érdeklődéssel is lényegében szakítva a szemiotikai rendszerek társadalmasító erejét vizsgálja, a művészi aktivitás céltáblájává avatva. Ez az időszak az, amikor az ellenkultúra nagy hatású nemzetközi aktorai (többek között Andy Warhol, Joseph Beuys, David Bowie) válnak szellemi inspirálóivá. Az akció és a performance művészetként való felfogása mintha Hajas Tibor munkáiban is az ekkorra kiépülő új média teremtette valóság társadalmasító szerepét venné kritika alá.
Hasznos információkkal szolgálnak az interjúk közlése. Sajnálatos, hogy a F. Almási Éva által a bevezetőben említett hiányok miatt nem a teljes kép válik hozzáférhetővé még ebben a kiadásban. A performance koncepciójának jegyében a szövegszerűen rögzített dokumentum sem lehet mentes a szövegszerűségen, a textuson kívüli mediális rendszerek zajaitól, zörejeitől, jelentést megszűrő, deformáló, moduláló jelenlététől. A szöveg mediális elégtelenségével Hajas Tibor igen korán szembesül. Ez a felismerés ismételten – úgy tűnik fel számomra – a médiumoknak az új ipari államban elfoglalt, addig nem ismert, mindent átható jelenlétével és hatalmával való szembesülés késztette. Felerősítette ezt a belátást az Aczél György nevével fémjelezhető állami mecenatúra hivatalos, és hivatalos formájában avíttan 19. századi eszméket követő kultúrafelfogása is. A nemzeti kultúra szocialista hazafiáságként való újraértelmezése, az avantgárddal szembeni konzervatív szembenállás felmelegítése, és a nyugati kulturális törekvésekben az ideológiai „fellazítás” eszközét, „szálláscsinálóját” gyanító ideológusi gyanakvás a korszak tendenciáinak súlyos félreértéséből születtek, ezért a neoavantgárdot hivatalosan a nyugati kultúra válságjelenségeként kezelték. A szocializmust radikálisan másnak tételezték, szigorúan hallgatva annak államkapitalista jellegéről, amely azonban Hajas és társai számára sem volt talán teljesen nyilvánvaló. Ezért törekvéseik mintha a nyugat-európai és észak-amerikai mediális kultúra periferikus vizsgálatává, lényegében tehát egy nyugati piacra dolgozó kulturális termelés pozíciójába került volna. Az ezotéria és az önveszélyes tendenciák felerősödése mintha ezzel is kapcsolatban állna.
A mediatizált kultúratermelés, illetve a tömeg- és elitkultúrák társadalmasító tendenciáinak tudatosítását és kritikáját elvégző ellenkulturális mozgalmak Hajas Tibor szövegeiben a „dokumentum” központi fogalma körül látszanak kristályosodni. Minden mediális közvetítő által létrehozott dokumentum, legyen az fotó, film, videó, hangfelvétel, televíziós adás az információszerzés másodlagos világa. Mindezek a dokumentum státuszát bizonytalanítják el, az általuk lehetséges megismerés válik bizonytalanná, „káprázattá”. Ezek a „dokumentumok” a tudat számára közvetítenek információt, amely nem megbízható. A tudat számára elemi, primér, ha úgy tetszik – Hajas Tibor szóhasználatával élve – „totális” érzékelés közvetítője egyedül a test lehet. A test nyílt színre vitt érzékelése adhat esélyt az érzékelés kapuinak mások számára való megnyitására Hajas elgondolásai szerint. A káprázatból való kilépés, a totális érzékelés hajszolása a testet leromboló szexus és a halál felé tereli a fantáziát. Itt azt gondolom Hamvas Béla más irányú érdeklődése, a tibeti Halottas könyvet szuverénül átértelmező intenciói tévútra is csábították Hajast. De ez az eset is beláthatóvá teszi azokat a szoros szellemi kapcsolatokat, amelyek a szabadsághiányos 70-es évek különféle kiútkereséseit összekapcsolják. De jelen van Hajas szövegeiben hetvenes évek Pilinszkyjének költői fordulata, publicisztikájának és színpadi kísérleteinek visszhangja. Látszanak kapcsolódási pontok József Attila, a frankfurti iskola, a fiatal Marx írásai felé is. De rálátást biztosít például Petri György kötészetének forrásvidékére, vagy épp így a nyolcvanas évek úgynevezett „szövegirodalma” szellemi gyökerei felé is utak nyílnak innen.
Hajas Tibor elég gyorsan változó témái, felfogása, divatjelenségek felé forduló felajzott érdeklődése mögött kitapintható egy széles és biztos műveltség. A Ganz-előadások informálhatnak talán erről a leginkább, melyek közül a legjobbak a magyar esszé klasszikus szövegeihez mérhető írások. A Hamvas Bélához kapcsolható, sokszor nem könnyen vagy csak nagy logikai ugrásokkal követhető gondolatmenetek mégis egy szabad és tiszta szellemnek az erős jelenlétéről informálnak.
És ugyan nem feladata egy ilyen szövegkiadásnak, de a jelen esetben a már említett kézikönyvek és monográfiák hiányában talán haszonnal forgatható lehetett volna a jól dokumentált bibliográfiák mellett egy vázlatos életrajz, akár még kiegészítve a kor legfontosabb hazai és külföldi események jelzésével. A két nagy katonai tömb és szuperhatalom szembenállása, a tudományos és kulturális, diplomáciai, gazdasági és katonai események jelzése Hajas Tibor szövegeiben visszhangot vetnek. A magyar szellemi-kulturális élet és a párhuzamos neoavantgárd eseményeinek jelzése a szövegek jobb értelmezhetőségét, a háttéresemények segíthetné. Bizonytalannak tűnt még számomra a kötet anyaga elő helyezett [Önéletrajz 1], illetve a Gyerekkorom című szövegek kiemelésének indokolhatósága. Épp így kérdéses a különféle, hol fiktív, hol műfaji utalásokkal dolgozó “önéletrajz” jellegű írások szétszórt jelenléte a kötetben. Indokolhatóbb lehetett volna külön szövegcsoportként kezelni őket.
A Kádár-korszak második nyilvánosságában létező, ma is még legendák, véletlenszerű, esetleges és sokszor bizonytalan hitelességű kiadásokban lelhetők fel. F. Almási Évának a kritikai kiadás textológiai igényességének célkitűzését is ismerő kiadása minden lehetséges adatot felhasznált a szövegek keletkezésének, sorrendjének és a szerzői szándék autentikus feltárását magán viselő szövegállapot megteremtéséért. Alapvető kérdésként merült fel bennem a kötet olvasása során, hogy mennyire lehet hatékony, milyen eredményességgel dolgozhat a szöveg rögzítésének és reprodukálásának szándéka a neoavantgárd művészeti törekvések dokumentálása esetében? És ha, mint ahogy nem képes, Hajas Tibor tevékenységének teljességét dokumentálni, akkor milyen okok indokolják mégis, hogy a korszak további szereplőinek munkásságát is dokumentálja a kutatás és szövegkiadás? A kérdés persze csak retorikus kérdés.
Mert ez a kötet is arról győzheti meg az olvasót, hogy még mennyi mindent nem értünk, nem tudunk a létezett szocializmus idejéről. A kor és vele együtt a mai történések megértéséhez szükséges információk, ismeretek ma még súlyosan hiányosak vagy teljesen feltáratlanok. A dokumentumok jelentős része feldolgozatlan, esetleg titkosították hosszú évtizedekre. És akkor arról még nem is gondolkodtunk el, hogy a dokumentumok hitelességéről és dokumentum voltáról miként vélekedjünk.
(200???)