Leírás
A szerzőt jól ismerem: olvasóként a költő-szerkesztőt, tanárként a diákot, kollégaként az egyetemi demonstrátort, gyakornokot. Legalább is azt hittem: jól ismerem. Megjelenésre összeállított újabb versgyűjteménye azonban bozótos-bozontos soraival ugyancsak eltérített e tévhitemtől. Már az eléggé kacifántos cím asszociatív telítettsége is jelzi a „nagy dobás” egyébként természetes szándékát. Nyerges Gábor Ádám olyannyira nem szeretné megismételni lírikusi bemutatkozását, hogy e terjedelmes „kéz”iratban egyrészt letudja mindazt, amivel adósnak érzi magát (például Orbán Ottó életműve és alkotásai iránti tiszteletét), és előre is száguld, olyan tájakra, amelyeket inkább úgy a negyedik kötet tájára lehetne teljes kidolgozottságukban „elterveznie”.
Formakultúra? Nem hiányoznak a klasszikus versalakok – dekomponált formákban sem, és – biztos, ami biztos – a szinte előzmény nélküli versbeszéd változataitól nyernek jó társaságot. Ciklusosság? Nyerges gondos tagolással siet olvasója segítségére – holott valójában a rendezetlen rendet tisztességesen össze kell ráznunk, hogy igazi kötet-önmagát megjelenítse a szöveg. Hagyomány? A költő buzgón tagadja, hogy annál buzgóbban igenelhesse. Azokon a pontokon, amelyeken a tradíciót nem tekinti a fiatalság, fiatalosság kikezdésének.
Dzsungeles versanyag. Az ilyen gyűjteményeket addig kell megjelentetni, amíg lüktet bennük az újdonság klorofilja, amíg első látásra is érződik: ott ragyog felettük a tehetség verőfénye.
Vagy tartózkodóbban mondjunk csak annyit: a kötet jó.
Tarján Tamás
