Leírás
A kötet tanulmányai a XX. századi magyar líra történetének két kérdéskörét vizsgálják.
Az egyik a magyar újklasszikus irány. E két háború közötti (mind Európában, mind Magyarországon) meghatározó irányzat jellemző műformája az általam „világképhordozó nagykompozíciónak” nevezett műtípus, amely a hagyománykövetés elioti értelmében korábbi kanonizált művek újramondásával és felülírásával lepi meg olvasóit. Az újramondás lehetőségeit Babits Mihály Jónás könyve című poémájában vizsgálom, az imitatio elvének és a hagyomány modernizációjának együttes érvényesülését Radnóti Miklós Eclogáiban és Dsida Jenő költészetében.
Másik témakör az 1920-tól kibontakozó erdélyi líra. Kétségtelen, hogy az erdélyi költők életműve a magyar költészettel közös poétikai törekvések mentén alakult – jól példázzák ezt Dsida Jenő költészetének József Attilával és Radnóti Miklóssal rokon vonásai. A kisebbségi létviszonyok között kialakított, és a transzszilvanizmus vállalását is jelentő erdélyi szerepkánon pedig új színeket vitt a XX. századi magyar költészetbe. Erre példa a transzszilvanista szülőföldkultusz poétikai megfelelője, a természet- és tájszimbolika kikristályosodása. Ennek „transzszilvanizmusát” az erdélyi magyar és szász költészet rokon vonásai is igazolják.
