Radnóti Miklós munkaszolgálatai

 

A háború kitörésének évében, éppen Radnóti harmincadik születésnapján, május 5-én lép érvénybe a második zsidótörvény. A május végi választásokon a kormánypárt elsöprő többségre tesz szert, a nyilaskeresztes és nemzetiszocialista pártok mintegy félszáz mandátumot szereznek a parlamentben. A törvényhozók – írja a költő június elején Ortutay Gyulának – nem érdekelnek, a halál, – az sem. De a választás körüli „igazolás”, első valóságos találkozásom a törvénnyel és a választás eredménye, a hazám tett itt „titkosan” hitet az őrület és hamisság mellett, – megviseltek… Azután: dolgoztam, írtam négy verset és keserített, hogy már sehová nem adhatom, hogy vége… Rövidzárlat. Hidd el Gyulám, ez is megesik. De nincs semmi baj, szépen fogjuk elviselni és méltón – magunkhoz.

Közvetlenül a háború kitörése előtt feleségével Franciaországba látogatnak. 1939. július 8-án délután kelnek útra, hogy Bécs, München, Kehl és Strassbourg érintésével, egy nappal később, éjfélkor érkezzenek Párizsba. Az osztrák főváros pályaudvarán egyenruhás katonák bokacsattogtatása és karlendítése, Párizsban légvédelmi szirénák gyakorlatozásának zaja fogadja őket. Az első héten, a francia Pen Klub vendégeként, a Champs-Elysées egyik előkelő palotájában szállnak meg, később átköltöznek a Hôtel de Flandres-ba, a Rue Cujas-nak ugyanabba a szállodájába, ahol két esztendővel korábban is laktak. Élményekben gazdag egy hónapot töltenek Franciaországban. Felkeresik Párizs nevezetességeit, megismerkednek Bölöni Györggyel és feleségével, viszontlátják a francia költőbarátot, Pierre Robint, bejárják Rouent, Chantillyt, Senlis-t, Chaalist és Ermenonville-t.

Hazatértükkor, újabb baljós előjel, kedvenc tacskójuk halálhíréről értesülnek: Itthon. Lerakodom, és megyek borotválkozni. Mikor visszajövök, Fanni sír. Lujzától tudta meg, hogy Zsuzsu elpusztult, szegényke. Tizenegy év az életünkből, akkor kapta Fanni, öklömnyi kölyök volt, mikor a szerelmünk kezdődött. A tacskói kor végső határáig élt szegény és mégis, mégis. Boldog élete volt, az isteneiben nem csalódott, csak egy-egy hústalan és csonttalan ebéd keserítette, de mégis, mégis. Okos, nyugodt, hűséges és makacs barát volt, bűbájos játékos kölyök és drága öreg, bölcs öregasszony. Kölyök volt még, egyszer az Istenhegyen beleszagolt egy szarvasbogárba s az belecsimpaszkodott két szarvával csillogó két orrlikába. Rázta rémülten a fejét, fülei csattogtak.

S ahogy állt, öreg állat a napon, hasig a melegvízzel teli lavórban s Fanni szappanozta, – s aztán nagy nyögdécseléssel belefeküdt a vízbe, elpilledt, úgy kellett kiemelni, aprókat morgott, elfeküdt volna benne órákig. S hogy sikoltozott, mikor hazajöttünk…

Istenhegy. Nem szalad elénk, nem visong, a ház is kopottabb lett nélküle.

Közben a nagyvilágból is egyre vészjóslóbb hírek érkeznek. Európa menthetetlenül sodródik a háború felé. A spanyol szabadságharc elbukik, a német és olasz fasizmus terjeszkedése megállíthatatlannak látszik. A lapok és a rádió közleményeinek hatására a költőnél a rosszullétnek a csaknem egy évtizede, a második kötetének megjelenését követő házkutatás és bírósági eljárás idején átélt tünetei jelentkeznek. Lengyelország megtámadásának, a világháború kitörésének hírét az idegösszeroppanásig intenzíven éli meg:

 

Augusztus 21. Hétfő.

Önkínzás ez a hétfő reggeli újságolvasás. A gyomrom émelyeg, beteg és fáradt vagyok utána…

 

Szeptember 1. Péntek.

Hajnalig nem tudtam elaludni. Most már tudom, hogy miért. Erre a napra virradtunk. Fanni is fölriadt minden félórában. A fürdőszobában Hitler hangja harsog, míg öltözöm. A szomszéd rádiózik. A németek megkezdték a „hadműveleteket”. Egész nap fekszem a heverőn, a gyomrom émelyeg, félóránként hányinger fog el. Megfeküdte a gyomromat a világ…

 

Szeptember 3. Istenhegy

A hányingerek folytatódnak, egész nap fekszem. Anglia és Franciaország „hadiállapotba” került Németországgal. Hitler bejelenti, hogy a keleti hadszíntérre megy…

 

Szeptember 10. Vasárnap.

Istenhegy. A hősök emlékműve előtt jövök el. 1914–1918. Készíthetik az újat, 1939– ?…

 

November 5. Vasárnap.

Egész éjjel álmatlanul dobálom magam. Két napja semmi sem sikerül, mélységes undorom van magamtól, a világtól, mindentől! Két napja nem sikerül semmi? Két hete, két hónapja! Csak két napja nagyon érzem! Öt Apollinaire-versbe kezdtem, az első sor se sikerül, pedig csinálnom kellene; verset nem tudok írni, nem bírok nyugton maradni, menekülök magamtól, fáradt vagyok és nem vállalok semmit. Háború van!

 

A vesztét érző ember és az alkotómunkájában lehetetlenné tett költő kétségbeesett feljegyzései ezek. Ebben a helyzetben és lelkiállapotban új versek vagy kötetek helyett legfeljebb régi adósságok törlesztésére vállalkozhat. Hosszú elbeszélésben, bravúros időjátékkal, születésének és gyermekkorának nyomasztó emlékeit és jelenbeli félelmeit vetíti egymásra (Ikrek hava. Napló a gyerekkorról). Költői munkásságának legfontosabbnak tartott darabjaiból összeállítást készít (Válogatott versek 1930–1940). S végül, Vas Istvánnal közösen, befejezi az Apollinaire-fordításokat is (Guillaume Apollinaire Válogatott versei).

Mindhárom kiadvány már 1940-ben jelenik meg. Abban az esztendőben, amikor „azonnal” jelzéssel megérkezik a nevére szóló első munkaszolgálatos behívóparancs. Behívása, ő tudja a legbiztosabban, életében és költészetében is az utolsó stáció kezdetét jelenti.

 

 

AZ ELSŐ MUNKASZOLGÁLAT

 

  1. szeptember 6-án kell bevonulnia. Mindössze a Károli-féle Bibliát, a Magyar Könyvtár hat részből álló Arany János-sorozatát, valamint egy kis, pepita borítású jegyzetfüzetet visz magával a bizonytalan kimenetelű útra. Gödöllőre, Isaszegre, Szinérváraljára, majd Szamosveresmartra kerül. Körülményeiről, idegállapotáról Ortutay Gyulának levélben számol be:

 

Veresmart, 1940. november 7.

Drága Gyulám,

csak életjelt akarok adni magamról, már amennyire ez életnek nevezhető itt és ez a lap itt jelnek. Ami történik velem, arról biztosan tudsz Fiftől, mindenesetre ez a „vezénylés” ide az utászszázadhoz szerencse volt, inkább mérek erődöt és készítek a mérnökökkel alaprajzokat és keresztmetszeteket, mint tüskésdrótot tekerek, és inkább csinálok anyagkimutatást, mint betont verjek le vascölöpökről 20 kilós kalapáccsal. Igaz, hogy úgy kerültem az ügybe, mint Pilátus a… kisujjam se mozdítottam, ezzel szemben mégis lelkiismeretfurdalásom van, mikor én hazafelé tartok az erődöktől, vagy az irodában találkozom velük, nyakig sárosak, agyonázottak és agyondolgozottak. És mikor az „én századom” most vasárnap továbbment és engem az utászhadnagy kiparancsolt a sorból, akkor sem éreztem jól magam. Biztos, hogy marha vagyok. Vasárnap reggel egy órás riadóval 9-kor állt a század hátizsák, takaró, az egész „hóbelevanc” rajtuk, zuhogott az eső az országúton, és még 2-kor is ott álltak, hogy gyalog induljanak Dolnára, Krasznabéltek mellé egy Veresmartnál is kisebb faluba, ide 50 km-re. És még valami. Most negyedmagammal lakom, amíg a század itt volt: tizedmagammal. Ez pedig olyan élet, hogy csak egy zajos, büdös kollektivitásban viselhető el, írtam Fifnek is – állandó zajban, veszekedésben, al- és felhangok közepette. Mert így néha gondolkodni is van időm, amúgy meg nem volt. De az utászok, különösen a legénység és az altiszti kar nagyon rendesek. Azt hiszem, ez a legjobb anyag. Ezermesterek lesznek itt kényszerből, és sok a műszaki képzettségű köztük, így sorozzák. Fif miatt volt néhány különösen rettenetes napom, írta hogy Zsuzsa mellette lesz (azóta nem kaptam postát, most nem találnak a levelek, csak telefonbeszélgetésből tudom, hogy jól van már), köszönöm Zsuzsának, csókolom. Nagyon végére járok az idegeimnek (Fifnek ne mondd!) és semmi hír arról, hogy meddig tart még ez! Meddig tarthat? Ez a néhány sor a fiúknak is szól Gyulám, amennyiben szól valamiről egyáltalán. Dehát ennyi telik tőlem. Még olvasni sem tudok, nem hogy dolgozni. Esik, bokán felül érő sár és vigasztalan, vigasztalan szegénység és piszok. Tegnap „szolgálati ügyben” Németiben voltam. Fürödtem. Eseménye életemnek. És vehettem bakancszsírt, mert itt még azt se kapni. Azt se? Gyufát se! A fiúkat ölelem, Zsuzsát, a szelíd Zsuzsánnát, illetve -nak csókolom a kezét, ölellek Gyulám, mikor látjuk már egymást!

Miklós

 

Engedély nélküli eltávozása miatt decemberben további két hetet a tasnádi büntetőtáborban kell töltenie, ahol társaival – szuronyos őrökkel és szögesdróttal körülvéve –, hideg szélben és fagyban, hajnaltól késő estig vagont rakodnak és tankcsapdákat állítanak. December 18-án szabadul, legalábbis időlegesen.

1941 januárjában – fél évvel legutóbbi versének keletkezése után – tud újra versíráshoz fogni.  Művének címe és témája természetesen: Veresmart. Csak lassan tér vissza élet- és munkakedve. Márciusban azonban már dédelgetett terve, egy költészeti periodika megjelentetése érdekében a neves nyomdászhoz és kiadóhoz, Kner Imréhez fordul, Péter Andrással, a Franklin Társulat egyik vezetőjével a világirodalom legszebb verseiből összeállítandó antológia kiadását tervezi, a Szukits Kiadónál pedig egy száz szerelmes versből álló, Képes Gézával, Szemlér Ferenccel és Vas Istvánnal közösen fordítandó kötet előkészületeit szervezi. Áprilisban maga is olyan felejthetetlen szerelmes verseket ír, mint  a Tarkómon jobbkezeddel vagy a Két karodban.

Kedélyállapotának és helyzetének viszonylagos rendeződését ismét a napi politika eseményei teszik lehetetlenné. Teleki miniszterelnök öngyilkosságot követ el, a kormány lemond, általános mozgósítás kezdődik, az ország háborús részvétele elkerülhetetlen. A naplófeljegyzések testnek és idegrendszernek már jól ismert, de egyre kétségbeesettebb és egyre kétségbeejtőbb reakcióit rögzítik:

 

Április 3.

Reggel. Teleki Pál meghalt. Most! Hogyan? Jaj Magyarhon.

1/4 8… Émelygek. Most lettem készen. Mihez kezdjek? Anyába volna visszamenni jó! De anya meghalt. Két napja hoztam el Gyuritól Maugham: Karácsony Párisban-ját. Nekiesem.

3/4 8. Nem tudok olvasni. Újra az újság. Maugham, Huxley, Auden Amerikában vannak. Ők, ők túlélik hát!

 

Április 4.

D.e. az Ilkovitsban dolgozom. A. Gy. jön. Ez igen, – mondja, ezt irigylem. Ilyenkor, mindenki izgatott, ilyenkor írni tudsz! Ránézek. A kutya ugat, a macska nyávog, a költő ír, – válaszolom. S a papirosnak dőlök.

 

Április 5.

[…] Jönnek a behívók. Zuhanunk a szörnyűség felé.

 

Április 15.

Most keltem föl. Ágyban, lázasan töltöttem ezt a szörnyű húsvétot. Irtózom a betegségtől és mégis rámtör így, egy-egy idegtorna végén.

 

Május 5.

Harminckétéves vagyok. Arany, a megfontoltan érkező, túl volt a Toldin már és Goethe (a lírai darabokról nem is szólva) a Wertheren – ilyen idősen… Harminckétéves vagyok, karminckétéve halott az anyám. Érdemes volt? Már négy évvel többet éltem, mint ő. De hát akartam én?!

 

Egyre nemtelenebb és egyre kíméletlenebb támadásoknak van kitéve. A Vigilia 1942 januári számában – a folyóirat alapító szerkesztőjének és kiadójának, Possonyi Lászlónak a távollétét kihasználva – Horváth Béla, Mai magyar költők, avagy: az irodalom alvilága címmel gyalázkodó hangvételű írást tesz közzé, melyben az ő és sorstársai: Faludy György, Fenyő László, Rónai Mihály András és Vas István azonnali internálását követeli. A cikkre felesége és barátai tanácsára nem válaszol. Felháborodását és elkeseredését tanárának és mesterének, Sik Sándornak, január 8-án küldött levelében panaszolja el, költőként pedig egy három tételből álló szatirikus epigrammasorozattal áll „nemes bosszút” (Egy verselőre).

Az 1942 tavaszán írott verseiben a rab- és gyökér-lét jajkiáltásait fogalmazza meg (Száll a tavasz), az a halál anapesztusi ritmusára (Egyszer csak) vagy az alvó Éjszaka képeire komponál variációt, a megjelentetés legkisebb esélye vagy reménye nélkül. Költeményeire legfeljebb faji alapon szerveződő antológiák tartanának igényt, azoknak viszont a létjogosultságát is kérdésesnek ítéli. Az  Ararát-almanachban, a magyar zsidó évkönyvben való szereplést többször is elutasítja. Indokait az évkönyv szerkesztőjének, Komlós Aladárnak nagyívű, egész életét és életelvét áttekintő levélben fejti ki, május 17-én: Hogy is kezdjem… A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön fej és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatom, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem, és ezen a „belső valóságon” nem változtathatnak törvények –

Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, „zsidó felekezetű” vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőségem” meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után is, – (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó) kiszorítva az irodalomból, ahol a sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat…

 

 

A MÁSODIK MUNKASZOLGÁLAT

 

Július 1-jén kapja kézhez az újabb munkaszolgálatos behívót. Szentendrére kell bevonulnia. Ugyanazokat a bajban hű „útitársait”, a Bibliát, az Arany-füzeteket és a pepita noteszt viszi magával, mint két évvel korábban. A gyűjtőhelyen rögtön sárga karszalagot, két számmal nagyobb bakancsot, kötszert s a szíve főlé szúrt tífuszoltást kap. Szörnyű üresség és idegesség van bennem. Fogoly vagyok – rögzíti a tényt július 12-i feljegyzése.

Szakaszát más és más helységbe vezénylik; előbb Nagyváradra, Micskére, Hagymádfalvára, Berettyószéplakra, majd Királyhágóra, Élesdre és Nagytelekmajorba kerülnek. Mindenhol fegyelmező gyakorlatok és munka az összerogyásig várja őket. Postai telefonpóznákat ásnak el, drótot húznak ki, az állomáson rakodómunkát végeznek, vagonokat tolatnak. Napi 10–15 kilóméteres gyalogmenetben jutnak el a mindenkori munkahelyükre. Szálláshelyükön, a rekkenő hőségben, céltalan fűtépdesésre és motozásra kényszerítik őket, mosdási lehetőséget és ivóvizet azonban nem biztosítanak a részükre. A költőt ráadásul elviselhetetlen fogfájás is gyötri, amitől azután pihenni sem tud. Marékszámra szedi a fájdalomcsillapítókat, fogai kezelésre szorulnának. A bal fölső 6, 7, 8 nagyon rossz, a 6, 7 aranykoronás, a 6-os úszik a gennyben. Állandó hőemelkedése van.

Szeptember elején nyugtalanító híreket kap otthonról is, Móricz Zsigmond haláláról és Pest bombázásának megkezdődéséről. Folytonos szorongásban él, szerettei miatt aggódik. Nagyon-nagyon rossz volna egészségesen is, de így… ilyen fájdalomteherrel és pesti bombatámadásokkal.. leszek én még ép ember? Most az idegeim… Kínzó fogfájása, kimerültsége és idegessége csak fokozódik. A bakancsom lesír a lábamról, a ruhám foszlik, az idegeim összegubancolódtak. Írásra és olvasásra szinte semmi ereje nem marad. Apró jegyzeteket készít csupán, amelyeket azután különféle titkos utakon juttat el a feleségéhez. Célja, láthatóan, a híradáson túl a helyzet képtelenségének és embertelenségének a dokumentálása. A nemzet egyik legtehetségesebb, sokra hivatott alkotója elmegyógyintézeti keretek között sínylődik, az idegösszeomlás kerülgeti:

 

Okt. 8.

Még mindig itt. Már az idegösszeomlás határán. Reggel 1/2 7–1/2 12 és 2–7-ig fegyelmező és „harcászati” gyakorlatok. A Frim intézet egyetemi szeminárium ehhez képest. Az emberek belehülyülnek a jobbra át és balra át-ba. S gyilkolják egymást is.

 

Okt. 9.

Megjött az ősz. Átfú a szél. Délután esni kezd. Az őrültek háza teljes üzemben.

 

Okt. 10.

A századik nap.

 

A csapatot Hatvanba vezénylik. A cukorgyárban, fejgörcsöt és hányingert okozó füstben és széngázban, égő szenet és cukorrépát lapátolnak, vagont rakodnak, ötvenkilós kristálycukros zsákokat cipelnek naphosszat. Állandóan emelik a normájukat, megszüntetik a vasárnapi pihenőnapjukat is, s közben ukrajnai büntetőtáborral riogatják őket. Tisztálkodásra itt sincs mód, ujjnyi vastagon ül rajtuk a szénpor és a korom. Néha úgy érzem, megzavarodom. Fif édes írj, ez tart észnél csak. Becsaptalak tegnap azzal a versidézettel a levlapon. Hisz két sort idéztem, s összesen hat sor van. Nem is lesz több. Éjszaka már fáznak. Fűteni, ruhát szárítani nincs módjuk a nagy hidegben, aludni meg már az ólmos fáradtságtól nem tudnak.

 

Nov. 10.

[…] Közömbös vagyok, én, akit… csak a megnemszállt Franciaország megnemtámadása érint szíven. Fáradt vagyok, s csak a vers érdekelne… a mű. S tudom ugyanakkor, hogy ettől a harctól függ a mű sorsa is, az életem.

 

Nov. 16.

[…] Poros a költészet még így is körülöttem. Versenyre költők! Kivel versenyezzek? boldog Arany, Petőfi szállt veled, s boldog Ady, Babitscsal szálltál. Attila lenne… Lesz-e még időm…?

 

Az utolsó időszak nagy kérdése ez. Vajon van-e elegendő idő még hátra, és lesz-e valaha is megfelelő körülmény a hiányzó művek megírásához? A munkaszolgálat eddig eltelt hónapjaiban, 1942 júliusától novemberéig mindenesetre csupán három vers – Virágének, Októbervégi hexameterek, Kecskék –, az elkövetkezőkben, decemberben és márciusban, mindössze egy-egy – Téli napsütés, Negyedik ecloga – születik.

  1. november 19-én a szakaszt Pestre vezénylik. Radnóti egy asztalosműhelybe kerül, ahol a végkimerülésig és állandó munkavezetői felügyelettel, egész nap lőszeres ládákat kell összeállítania. Estére a sok kalapálástól úgy megfájdul a keze, hogy nem képes megfogni a tollat. Ínhüvelygyulladást kap, s a nagy zajtól benyomódik a dobhártyája. De legalább újra a szerettei és az irodalom közelében érezheti magát. Hétvégi eltávozásai alkalmával további atrocitások érik. Az egyik ilyen, levelében borzalmas dologként emlegetett esetről Ortutay Gyula számol be: „A »borzalmas dolog«, amit oly nehéz volt kihevernie, a következő: villamoson járt ki mint munkaszolgálatos Pesten egy ládagyárba, s a villamosról egy kötekedő aljas önkéntes leszállította, bekísérte a Róbert Károly Laktanyába, ott kopaszra nyíratta, és a szokásos, megalázó gyakorlatozásokkal kínozta órákon át.”

Ugyanezen a napon az alig két hónapja kinevezett, új honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos parlamenti beszédében a munkaszolgálatosokkal való emberségesebb bánásmódra szólít fel.  A villamoson jövet feltűnő a hangulatváltozás. A hadügyminiszteri beszéd következménye volna, vagy a háborús eseményeké? A zsúfolt villamosból segítő kezek nyúlnak felénk, felhúzzák a zsákunkat, felsegítenek, kérdezősködnek. A többiek ugyanezt mesélik. Barátai ekkor elérkezettnek látják az időt, hogy lépéseket tegyenek a kiszabadítása érdekében. Kérvényt fogalmaznak a miniszterhez, amelyet végül huszonhárman írnak alá: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Benedek Marcell, Bethlen Margit, Csathó Kálmán, Eckhardt Sándor, Fitz József, Herczeg Ferenc, Ignácz Rózsa, Illés Endre, Illyés Gyula, Joó Tibor, Keresztury Dezső, Kozocsa Sándor, Ortutay Gyula, Pátzay Pál, Possonyi László, Pünkösti Andor, Révay József, Schöpflin Aladár, Sík Sándor, Szekfű Gyula, Trócsányi Zoltán és Zilahy Lajos. A kérvény birtokában Bajcsy-Zsilinszky Endrének, többszöri kísérlet után, 1943 tavaszára sikerül megszereznie a felmentési engedélyt.

A Virradat januári számában Erdélyi József gyűlölködő hangú írást tesz közzé, amelyben József Attilát félzsidónak bélyegzi. Nagy botrány, ez már mégiscsak sok! rágalmazás! Jolán anyakönyvi kivonatokat emleget, rágalmazásért bepörlik… De sehol sem olvastam, senkitől sem hallottam a lényegről beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? a Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből? Ez senkinek sem jut az eszébe az esettel kapcsolatban? Hát itt tartunk már? Proust nagyobb író lenne, ha nem lett volna félzsidó? vagy műve kevésbé francia így? Zsoltáros Dávid vagy Énekes Salamon kisebb költők, mert „telivérek”? Jelszó: Petőfi! – harsogják, s íme a tanulság. Az esetet követően dönti el végképp, hogy valóra váltja régi tervét: kijelentkezik a zsidó hitfelekezetből, s megkeresztelkedik. Tervét és indokait őszintén feltárja  a bevonulása előtt Komlós Aladárnak írott és már idézett levelében: […] Költői pályám legkezdetén, huszonkét éves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbefogtak és elítéltek vallásgyalázásért.

 

Huszonkét éves vagyok. Így

nézhetett ki ősszel Krisztus is

ennyi idősen; még nem volt

szakálla, szőke volt és lányok

álmodtak vele éjjelenként!

 

Ez volt a vers, Töreky súlyosbító körülménynek vette, hogy „más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja magát”, s majdnem egyetemi pályámba került, mert a József Attila révén legendássá lett Horger Antal kari ülés elé vitte a dolgot. Sík Sándor mentett meg, sőt a piarista rend tagjai nevében levelet adott a táblai tárgyalásra, mely szerint egyházi szempontból semmi kivetnivalót nem találnak a versben. A Tábla felfüggesztette a bünetetést, el is évült. Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne „más  vallás” jelképeivel éljek, mert ez nékem nem „más” vallás, az Újtestamentum költészete éppúgy az enyém, akár az Ótestamentumé, s Jézusban is „hiszek”, nem tudok jobb szót rá, bár a hit… De aztán egyre rosszabb lett zsidónak lenni, itt-ott előnyöm lehetett volna a „vallásváltoztatásból, s ez megcsúfította; a gyámomat egyre jobban megszerettem, neki nagyon rosszul esett volna stb. Szóval maradtam vallásra is zsidó. De költőségem szempontjából ez nem lényeges.

Kijelentkezési szándékát, az előírásoknak eleget téve, 1943 elején háromszor is megerősíti a hitközségben. Keresztapának Zolnai Bélát, hajdani szeretve tisztelt tanárát választja. Az április 23-án neki küldött felkérő levélben elhatározásának indokait újabb elemekkel egészíti ki: Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették – ezért gondoltam így… tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam… spekulációnak vagy menekülésnek valóban nem hihető ma már a megkeresztelkedés, hiszen semmi reális előnye nincs… Erdélyben raboskodtam… lapátoltam a szenet és cipeltem a cukorzsákot, azóta itt Pesten, egy angyalföldi faárugyárban lövedék ládákat csinálok napi tíz órán át… Megkeresztelésére a budapesti Szent István Bazilikában kerül sor, ahol május 2-án, Sík Sándor kezéből veszi fel a keresztséget.

 

 

A HARMADIK MUNKASZOLGÁLAT

 

1944 elején jelenik meg franciából és németből átköltött néger mesegyűjteménye, a Karunga, a holtak ura. Új verseskötet anyagát állítja össze, s a Franklin Társulat Shakespeare-összkiadása számára a Vízkereszt…-et fordítja. A dráma harmadik felvonásának fordításához kezdene, amikor 1944. május 18-án megérkezik a nevére szóló harmadik s tudjuk, utolsó behívóparancs, melynek értelmében két nappal később Vácott kell jelentkeznie. Május 19-én bekövetkezik az ország német megszállása. A történések jelentése, következményei nem lehetnek kétségesek a számára, sem a nemzet, sem önnön sorsának alakulása szempontjából. A német megszállás napján írja később Töredék címmel jegyzett versét, amelyben a kor elaljasulásának különféle változatait mintegy leltárszerűen veszi számba.

A bevonulása előtti napok hangulatáról sokat elárul költőtársának, Vas Istvánnak a visszaemlékezése: „[…] akkor nagyon sokat találkoztunk, és mindig őnála, mert amikor eljött a sárga csillag ideje, amit Miklósnak viselnie kellett (nekem nem kellett, mert én kivételnek számítottam), akkor azt mondta, hogy ő nem fog sárga csillaggal járni a városban, ez április negyedikén volt, mert ötödikén lépett életbe a sárga csillag, és most utoljára menjünk be a Belvárosba, és nézzük meg. Együtt mentünk be a Belvárosba… Voltunk a Franklin Társulatban, már nem is tudom, hol, többek között a piarista rendházban is Sík Sándornál. Ettől fogva ő nem mozdult ki otthonról, mindig én mentem fel hozzá. Akkor írta a töredékverseket. Hogy a Töredék milyen zaklatott…, azt Miklós is érezte. Nekem azt mondta, hogy mikor, nem tudnám napra megmondani, hogy őt egy dolog bántja nagyon, és ez sok mindenre rávilágít, a Miklós irodalmias szemléletére, arra, hogy mit jelentett neki a költészet, hogy a költészet neki mindenekfölött való volt. Azt mondta, hogy őt egy dolog bántja, az, hogy esetleg ezek lesznek az utolsó versei. Nyilván éppen a zaklatottságukra gondolt, mert nem volt megelégedve velük, holott gyönyörűek. Én mondtam is neki, hogy bánom is én, milyenek lesznek az utolsó verseim, kisebb gondom is nagyobb annál. De neki valóban – és ez nem szenvelgés volt nála, vagy ilyesmi – ez volt akkor is a legfőbb gondja. Az utolsó bevonulása, azt hiszem, általános bevonulás volt, május huszadikán A-tól K-ig, és így tovább, betűkre volt osztva, ahogy lenni szokott, a régebbi behívókat is ő kapta meg előbb, neki egy nappal előbb kellett jelentkezni. Fölmentünk hozzá búcsúzni, itt meg kell jegyeznem, hogy azért laktunk egymás szomszédságában, mert akkori menyasszonyom, Marika, ott lakott a Pozsonyi út 5-ben, és nála töltöttem a legtöbb időmet.  Fölmentünk hozzá elbúcsúzni, és el is búcsúztunk annak rendje és módja szerint. De még egyszer találkoztunk. Megjelent nálunk a Pozsonyi út 5-ben (Miklós az 1-ben lakott) Aczél György, aki mindkettőnknek jó barátja volt, kétségbeesve, hogy próbáljak én Miklóssal beszélni, hátha én még tudok hatni rá, hogy fogadja el azt, amit »az elvtársak« kieszeltek számára, iratokat, rejtekhelyet, ahol elbújhat, és ne vonuljon be. Elmentünk hát még egyszer azon az utolsó estén, és megpróbáltuk rábeszélni. De hajthatatlan volt, nem akart elbújni. Ekkor láttam utoljára.”

Itthoni utolsó üzenete Boldizsár Ivánnak szól. Hozzá juttatja el, rövid levél kíséretében, a legfrissebb verseit, közöttük már a Töredéket is. A végső búcsú pillanatában is egyetlen, az életben maradásnál is előrevalóbb dolog létezik a számára, s az a mű megmaradása:

 

Ivánkám,

búcsúzom, behívtak, holnap hajnalban megyek is. És itt vannak az ígért versek is. A legutóbbi töredék még. Hogy tudd: ezek nincsenek még a meg nem jelent verseskönyv anyagában. Annak kéziratáról Gyula és B. Dezső tud.

Miklós

 

Ha erre jársz, keresd szegény Fannikámat.

 

A váci bevonuláskor, a véletlennek és a segítőkészségnek köszönhetően, felcsillan a menekülésnek még egy halvány esélye: „Vácott már – emlékezik újra Vas István – nem találkoztam vele, vagyis kicsibe múlt, hogy nem találkoztunk. Mert Marika kikísért engem Vácra, ahol – hát ez egy kicsit bonyolult, és egy hosszú rémregényt kéne elmondanom, amit nem mondok el –, tény az, hogy leszereltek mint alkalmatlant, mert őrült voltam. A katonaorvosról kiderült, hogy ismeri a nevemet, és amikor már engem leszereltek, Marika azt mondta neki, hogy itt van Radnóti is, hátha vele is lehet valamit csinálni. És az orvos Radnótit is ismerte, mert olvasta a Nyugatot, illetve a Magyar Csillagot, és azt mondta, ha itt van még, akkor ő kihozza. És ezzel elindultak Marikával együtt, és egy óráig voltak távol, és aztán kiderült, megtalálták, éppen bezárták azt a vagont, amelyikben Miklós is benne volt. És ami az egészben külön szomorú és emlékezetes: nem tudom, ki volt az az orvos.”

A munkaszolgálatra behívottak egy hétig a Vác melletti Sződligeten állomásoznak; május 27-én indítják őket útnak a szerbiai Bor felé. „Már, azt hiszem, átléptük a határt – idézi fel az utazás egy tanulságos epizódját az akkor húszesztendős orvostanhallgató, Rajna István –, és emlékszem rá, hogy a határon való áthaladás azoknál, akik már voltak munkaszolgálatosok, és akiket már vittek ki más országba – mint például az orosz frontra –, szörnyű depressziót váltott ki. Én, a tapasztalatlan, a családi körből akkor kicsöppent gyerek, nem éreztem ennek szörnyűségét. És ekkor, valamelyik este, a leterített szalmán fekvők között beszélgetés folyt: Radnóti volt az, aki a témához érvelve hozzászólt. A téma egyáltalán nem illett a körülményekhez! Arról volt szó, hogy ebben a helyzetben milyen a kapcsolatunk a magyar irodalomhoz, a magyar kultúrához. Radnóti elmondotta, hogy nála az az élmény, amit tanulmányai, olvasmányai során a magyar irodalom, a magyar nyelv jelentett, olyan mélyreható, hogy elválaszthatatlanul eggyé vált egyéniségével. Persze nem pont ilyen szavakkal fejezte ki magát, de ez nagyon bennem maradt. Annál is inkább, mert másvalaki, már nem tudom, kicsoda, azt mondotta gúnyosan Radnóti szavai hallatára: ezt a társaságot sem lehet agyonütni, ha ilyen helyzetben az a legfőbb problémája, hogy a magyar nyelv és kultúra szálai mennyire kapcsolnak bennünket továbbra is egységbe.”

Útközben többször is veszteglésre kényszerülnek, mivel a partizánok egyes szakaszokon felszedik előttük a síneket. Sőt, Niš közelében a nyugati szövetségesek légitámadásával is szembetalálkoznak.Végül, Eszék és Belgrád érintésével, június 1-jén érkeznek Zaječarba,  majd onnan keskeny vágányú vasúton, egy nappal később a Szerb-érchegységben elterülő központi táborba. Megdöbbentő kép fogadja őket. Egyikőjük, Hollós Olivér mondja: „Hallottunk sok mindent, de amit ott láttunk, azt elképzelni sem tudtuk. Szögesdróttal körülzárt terület, ahol embereknek látszó, rongyokba burkolt, teljesen leromlott csontvázak vánszorogtak ide-oda. Azokkal beszélni vagy azoknak velünk beszélni természetesen tilos volt.”

A német hadvezetés a sziklás hegyoldalban egy szárnyvonalat kíván kiépíteni annak érdekében, hogy a kitermelt rezet németországi üzemekbe szállíthassa. Az elképzelés és így a munkavégzés is, a front közelsége miatt teljességgel értelmetlen. A körülmények embertelenek. A munkaszolgálatosokat mégis reggel héttől este hatig tartó, mindössze egy óra ebédidővel megszakított, kemény fizikai munkára, földmozgatásra és erdőírtásra kötelezik. A Lager Heidenauba kerülők, köztük Radnóti is, ezzel együtt nem panaszkodhatnak, mert a náluk uralkodó állapotok – különösen az ukrajnai és a környékbeli többi táborból érkező hírekkel összevetve – úgy-ahogy elviselhetőek. Táborparancsnokaik – a budapesti Száll Antal hadnagy és a zombori Turner György zászlós – az emberségesebb fajtából valók, s a munkavezetők is hamar belátják, hogy a fokozott igénybevételtől és a szűkös élelmezéstől napról napra gyengébb fizikumú emberektől hiába is követelnének nagyobb teljesítményt. Semmi nem ellensúlyozhatja azonban az otthon, az otthoniak elérhetetlensége, a bizonytalan jövő, a helyzet kilátástalansága miatt érzett aggodalmat. A júliusban és augusztusban írott kivételes szépségű és megformáltságú versek – Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, Á la reserche…, Nyolcadik ecloga  annak tudatában készülnek, hogy ami eddig balsejtelem, szorongás vagy halálérzet volt, az a barakk, a szögesdrót, a parancsteljesítés közegében immár maga a rideg valóság s ami eddig a szerelem, a barátok, a természet vagy az irodalom menekvést adó hétköznapi valósága volt, az menthetetlenül és mind végérvényesebben a vágyak, az óhajtások elérhetetlen távolába került.

 

 

AZ ERŐLTETETT MENET

 

A szovjet csapatok közeledése, a légitámadások és a szerb partizánok egyre gyakoribb rajtaütései miatt a német hadvezetés augusztus végén úgy dönt, hogy felszámolja a bori munkatáborokat s az ott dolgozókat németországi telephelyek felé irányítja. Abbahagyatják a munkát, s augusztus 29-én valamennyi munkaszolgálatost a központi lágerbe vezénylik. Radnóti a teljes zűrzavar és bizonytalanság közepette is ír. Augusztus 30-án készíti első, az eseményeket személyes módon rögzítő Razglednicáját, lírai képeslapját. „A Térnek és Időnek – írja Bori Imre – tragikus változatait éneklik a Razglednicák. A közeledés versei ezek a rövid darabok: közeledik bennük a költő álmai országához, a búvó otthoni tájhoz, amelyet a messzeség irrealitása oly kézzelfoghatóan valóságosnak mutatott meg, az élethez, amelynek gondolata adta az erőt az útra. Ám egyúttal a »távolodás« versei is a Razglednicák: mindegyik verse egyúttal azt is jelzi, hogy a költő kifelé tart az életből, és a tudott és várt halálhoz jut közelebb minden lépésével. Ezeknek az ellentétes irányú sorsáramoknak keresztezési pontjai a megszületett versek – nagyságukat e tragikumon mérhetjük elsősorban.”

A költő igyekszik verseit biztonságba helyezni. Kéziratainak egy-egy másolati példányát átadja Szalai Sándor tanárnak s egy másik bajtársának arra az esetre, ha neki valami baja történne. Arra kéri őket, szabadulásuk esetén, gondoskodjanak a versek megjelentetéséről.

Szeptember közepén a táborparancsnokság úgy tervezi, hogy az összesen hatezer főből álló fogolymenetet két lépcsőbe osztva indítja útnak, Belgrádon keresztül, a magyar határszél irányába. Az első lépcsőbe a régebb óta Borban tartózkodók, a másodikba a később érkezettek kerülnek. A költőnek látszólag szerencséje van. Egy jóindulatú keretlegénynek, a debreceni illetőségű Kovács Imrének, valamint dr. Junger barakkbizalminak köszönhetően sikerül az elsőként, a szeptember 17-én útrakelők közé bekerülnie. Utóbb kiderül: a látszólagos szerencse valójában végzetes szerencsétlenség. A hátramaradottakat egy partizáncsapat néhány nap múlva kiszabadítja, mígnem az elől lévőkre – a szeptember 15-én írott versében foglaltaknak megfelelően – az Erőltetett menet vár.

A heidenaui láger felé indulnak, szeptember 18-án éjjel korábbi táborhelyükön szállnak meg. Ezt követően, naponta harminc kilométert megtéve, egyelőre emberveszteség nélkül jutnak el Belgrádig. A zimonyi szigetre kerülnek, ahonnan komppal viszik át őket a Duna túlpartjára. Pancsovánál géppisztollyal és ostorral felfegyverzett, lovas Volks-SS különítményt rendelnek melléjük. Elegendő indok a menetoszlopból való kilépés vagy az időleges lemaradás, hogy géppisztolysorozatot zúdítsanak rájuk. A teljesen kimerült emberek próbálnak maradék terheiktől is megszabadulni. Elhajítják használati tárgyaikat, pokrócaikat is, csak hogy képesek legyenek tartani az embertelen tempót. Titelnél érik el a magyar határt. Újvidéken végre, hosszú idő után, némi élelemhez és innivalóhoz jutnak. A kegyetlenkedések Cservenkán és Ószivácon folytatódnak, sőt vérengzésbe torkollanak. Többszáz munkaszolgálatos leli ekkor halálát. A cservenkai megérkezés napján, október 6-án készül a Razglednicák második darabja, az október 24-én írott harmadik pedig már a Mohácsra érkező század végkimerültségéről és reményvesztettségéről ad számot:

 

Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század bűzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.

 

Az utolsó verset, egyben a negyedik lírai képeslapot Mohácson kezdi írni, de csak egy héttel később – egy újabb rettenetes bevagonírozást követően –, október 31-én, Szentkirályszabadján tudja befejezni. Búcsúversében az ósziváci vérengzés egyik áldozatának, Lorsi Miklós hegedűművésznek az alakját megidézve, saját, néhány nap múlva bekövetkező pusztulását jövendöli meg.

A teljes apátiába süllyedt, lerongyolódott, végsőkig legyengült foglyokat november 3-án indítják, a Bakonyon át, Győr irányába. Gyulafirátót, Olaszfalu, Zirc, majd Kardosrét, Nagyesztergár, Bakonyoszlop következik. Naponta egyszer kapnak enni, akkor is jobbára káposztát. A keretlegények válogatás nélkül ütlegelik, kínozzák őket. A költő az átélt szenvedések és borzalmak nyomán beszédre már képtelen, mozdulni alig tud. November 7-én a csapat váratlanul pihenőnapot kap. Mielőtt továbbindulnának Hegyeshalomra, a felvezetők megpróbálják rendezni a sorokat. A magatehetetlenül legyengült és nagyon beteg embereket, köztük Radnótit is, szekerekre rakatják és a győrszentmártoni téglagyárnál hátrahagyják. Így érkezik el a végső nap, melynek részletes történéseit Kőszegi Ábel beszéli el:

„1 9 4 4.  n o v e m b e r  8.  S z e r d a. A két szekér Győrben marad le a menettől. A kocsisok a kórház elé hajtanak. Itt kell leadniuk a betegeket. A kórház feltehetőleg túlzsúfolt, nem veszik át őket. Egy iskolában berendezett szükségkórházhoz küldik a két kocsit. Az altiszt hosszasan időz benn, a kocsisok a lovakat féltik a hidegtől, pokrócot terítenek rájuk. Itt sem veszik át őket.

– Tovább! – A kocsisok haza akarnak menni. Az altiszt fenyegetőzik. Át Győrön, a bécsi országútnak. Áthajtanak a Rábca-hídon, és megállnak a vámnál, a Rákóczi-emlékmű közelében. ABDA. Ide látszanak a faluszéli házak. A katonák tanakodnak, majd egyikük átmegy szerszámokat kérni az országút túloldalán álló csárdába. A gát tetején út van, az ártéren öreg fűzfák. A két kocsis végighajt a töltésen, egészen addig, amíg a Rábca-kanyar és a fűzfák el nem takarják őket az országúttól. »R o s s z   f a l u«. Az áradásoktól elpusztított régi Abda házai álltak itt egykor. Ma már csak a kápolna romjai látszanak ki a tocsogós bozótból. A kocsisok kifogják a lovakat, és a gátőrház mellett lehajtják az ártérre legelni. Néhány munkaszolgálatost leparancsolnak a kocsiról, és ásót, kapát nyomnak a kezükbe. Gödröt kell ásniuk a csalitos szélén. Egy fiatalasszony és a gátőr nézi a két kocsit és az ásó embereket.

– El innen! – kiált rájuk a kövér altiszt. Az egyik katonát az országút felé küldi őrködni, és az ásó foglyokat sietteti. Délután négy óra körül készül el a széles, de nem mély gödör.

– Leszállni! – A magatehetetleneket társaik támogatják le a töltés oldalán. Az első lövésekre a foglyok nem fordulnak el. Nézik, amint két társuk arccal bukik a gödörbe. A következők parancs nélkül állnak a sír szélére. Az altiszt és egy katona egész közelről lövi tarkón az embereket. A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belelökik, és úgy lőnek rájuk. Huszonegy ember. Az utolsónak kell rájuk húzni a földet. Úgy érzi, megmenekült. Amikor fegyvert fognak rá, könyörögni kezd, majd futni próbál. Őt a két katona földeli el.

A katonák lekaparják a sarat a szerszámokról. Vállukra veszik, és indulnak. Az altiszt int a két kocsisnak, hogy jöjjenek utánuk a csárdába. Ott megköszönik a szerszámokat. Isznak. Az altiszt győzködik a kocsisokkal, hogy vigyék őket el Magyaróvárig.

– A szentségit! Visznek és kész! Holnap vagy holnapután már otthon lehetnek. Nekem meg itt a falum a közelben, és én mikor mehetek haza?

 

(Az egykori parasztasszony ma már úgy emlékszik vissza, hogy amikor a gátőrháznak tartott, azon a novemberi napon, látott egy középkorú férfit a munkaszolgálatosok között, aki a szekérkeréknek támaszkodva ült, és írt egy nagy, fekete füzetbe. Amikor visszafelé jött a gátőrrel, akkor már a férfi nem írt, csak feküdt a gát oldalában, arccal a bécsi országút felé, és az eget nézte.)”

Tolnai Gábor kutatásai szerint „a gyilkosság  1 9 4 4.  n o v e m b e r  9-én történt… C s ü t ö r t ö ki napon, délután 3 óra körül, valószínűleg 3 óra után.” Ugyanő – rövid megjegyzés kíséretében – közreadja az „egykori parasztasszonnyal”, Kugler Sándornéval készített interjú szövegét is:

„Kérdés: Hol volt az az ember, akire úgy tetszik emlékezni, hogy írt? A gát oldalán, a töltés oldalán?

Válasz: A töltés oldalán feküdt, kifelé az országútnak fordulva.

Kérdés: Hogyan nézett ki az az ember?

Válasz: Elég sovány volt, olyan harminc év körülinek nézett ki. Sovány volt.

Kérdés: Barna vagy szőke?

Válasz: Hát én azt már nem tudom megmondani, ahogy azok kinéztek…

Kérdés: Nem emlékszik ennek a fiatalembernek az öltözetére? Mi volt rajta?

Válasz: Azt hiszem, rossz magyar katonaruha, ha jól emlékszem.

Kérdés:… tetszik-e emlékezni arra, amit ma úgy neveznek, hogy viharkabát? Egy viharkabátos emberre nem emlékszik véletlenül Ilonka néni?

Válasz: ??

Kérdés: Azért kérdeztem, mert Radnótin ez volt.

Válasz: Nem emlékszem arra, hogy mi volt azon, aki a töltésoldalban írt, de azt tudom, hogy írt, kifelé, a töltésoldalra fordulva.

Kérdés: Körülbelül milyen távolságból látta ezt Ilonka néni?

Válasz: Még annyira sem, mint innen a fal. Fent feküdt a töltésen, talán egy lépésre a tetőtől lejjebb volt.

Kérdés: A töltés és az emlékmű között?

Válasz: Igen, azon a tájon, a kanyarban.

Kérdés: Ilonka néni közvetlen közelről látta azt az embert, aki írt. Mire írt, és mivel írt?

Válasz: Egy noteszféle volt nála.

Kérdés: Egy notesz belsejére vagy a fedőlapjára írt?

Válasz: Én ezt nem tudom. Én azt már nem merem mondani, amit nem láttam.

Kérdés:… körülbelül milyen méretű volt, téglalap alakú notesz, vagy négyszögletes? Nem tetszik rá emlékezni?

Válasz: Én erre már tényleg nem emlékszem, láttam, hogy ír…

 

Kételkedő, s ugyanakkor Kuglerné szavainak nagyon is hatása alá került kérdéseinkre kapott válaszokban Ilonka néni csaknem minden esetben a valóságnak megfelelően szól, amikor a költő külsejét, életkorát jelzi, s említést tesz a »noteszről«. Mindezekről persze tudhat, és bizonyosan tudomása volt – magyarázom utóbb a jelen voltaknak – közvetve vagy közvetlenül a Radnóti-irodalomból. De azután kérdően vetem fel önmagamnak, vajon nem valami mesébe illő telitalálat-e, ahogy Ilonka néni lát és láttat – még ha a Petőfi-olajnyomat az ihletés forrása, akkor is –, hogy Radnóti szemben a mélyülő sírgödörrel még mindig ír, alkot, az utolsó percekig?!”

 

*

 

1944 novemberében Szalai Sándor, ígéretéhez híven, a temesvári Szabad Szóban megjelenteti a rábízott verseket. 1945-ben felesége és barátai még mindig rendületlenül hisznek a költő előkerülésében. A Magyar Központi Híradó RT elnöke, Ortutay Gyula a rádió irodalmi osztályának vezetői posztját szánja neki.

1946-ban a remények szertefoszlanak. Az esztendő nyarán kerül sor az abdai tömegsír föltárására. A június 23-i kihantoláskor az egyik oszlásban lévő holttest viharkabátjának zsebében kis jegyzetfüzetre lelnek, rajta ceruzával írott, öt nyelvű megjegyzés: Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. I. I. A notesz megrongálódott lapjain, csodával határos módon, tisztán olvashatók a hátrahagyott művek között nem szereplő versek, a Gyökér és a Razglednicák is.

A halottakat Győrbe szállítják, s a győrszigeti temetőben, június 25-én elhantolják. Augusztus 1-jén az Új Élet című hetilap, Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói címmel felhívást tesz közzé. Augusztus 12-én, az újbóli exhumálást követően, Radnóti Miklósné, Baróti Dezső, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor azonosítják, majd Pestre szállíttatják a költő holttestét. Radnóti Miklóst 1946. augusztus 14-én, a Kerepesi úti temetőben helyezik örök nyugalomra. Az egyházi gyászszertartást Sík Sándor végzi.