Lászlóffy Csaba: A cáranyuska álma

 

Lászlóffy Csabáról, az alkotóról és az emberről, máig a legérvényesebb jellemzést Koppány Zsolt készítette. A pályatárs irodalmár nagy beleérző készséggel és érzékenységgel a következőket írta róla a 2004-es Verses Ótestamentum és Jób című művei megjelenésekor: „A legnagyobb szenvedő. Micsoda könyörtelen tükörbe, tükör mögé nézés, túl az önarcképen, túl a foncsoron. Lászlóffy nem Mózes. De Noé. És Jób. Nem Ábrahám, de József. Szodomát érintve, de elsietve onnan. Bábel tornyában a HANG. Határon túli magyar költő. Kolozsvár. Neki már nem kincses. Legújabb verseiben már sikít a mulandóság szidolozott, rézpántos küszöbje. Lászlóffy Csaba súlyos beteg. De ír. De dolgozik. Ahogy Kosztolányi is. Babits is. Utolsó percekig. Ahogy Őze Lajos, Ruttkai Éva és még mennyien – a színpadon. Nem ágyban, párnák közt. Pedig az volna a normális. Lászlóffy Aladár, a testvérbáty a híresebb. De öccse, ami oly ritka a magyar irodalomban, szintén jelentős költő. Kár is hasonlítgatni. […] Isten szólal meg itt, Lászlóffy Csaba Istene. Mely nagyon hasonlít a Szentírás Istenére, nagyon azonos vele, mégis a szenvedő ember kiáltása, a már régen befogadott Szentlélek mocorgása, fészkelődése, nyugtató simogatása, a költő magánfohásza. Jakab Gábor remek érzékkel idéz a hátsó borítón: »… Leckéztetni csak/ annak szabad, ki végtelenben ül,/ ki ad, ha nem kérsz, s mikor kérsz, nem ad.« És rögtön a másik, mert mindkettő szentencia: »Nem felfogni, fogadni a csodát – ez a legnehezebb.« Itt domborodik a beteg költő ereje. Mert ha mégis. Ha fölgyógyul. Ha nem kér, és mégis kap. Az lesz az igazi megrendülés. Addig azonban Jób hányattatása marad.” (Egyperces recenziók, C.E.T., 2004/11.)

Lászlóffy Csaba több műfajban, sőt, több műnemben alkot. Életének és pályájának egyazon szakaszában is képes a legkülönfélébb alakzatokban és azonos színvonalon megszólalni. Hang- és stílusbeli sokszínűségét, valamint az egyedül vállalható színvonal őrzését biztos és homogénnek tekinthető világ- és művészetszemlélete teszi lehetővé. 2005-ben megjelent prózakötete kapcsán joggal állapítja meg róla Józsa István, hogy „A félelem halmazállapota című regényében is írói tudásról ad számot, arra is figyel, azt értékeli. Írói munkája narrációs technikájában követhető, ahogyan az egyes szintek, emeletek élethelyzetei illeszkednek, egymást folytatják. Vágástechnikája a filmművészetből ismert párhuzamos és ellenpontozó montázstechnika. És végül kirajzolódnak az egyes életutak, illetve egy nagy ívű társadalmi tabló a sokat emlegetett »kisebbségi« és »sors« alternatíváiról. Egyrészt szinkron metszet tehát a diktatúra utolsó evtizedéről, másrészt töprengés az alkotás mibenlétéről, Teremtéselmélet, amely korszaktól, korszakolástól független, egymást váltogató társadalmi rendszereknek fölötte áll. Gondolatgazdag szövegek szerzője Lászlóffy Csaba, verse is, prózája is tükörképeken túli megörökítése a megélt időnek.” (A szöveg tükörképeken túl, Helikon, 2005/12.) Egyszerre líraiság és epikusság, intenzivitásra törekvő személyes elmélyülés és extenzív szélességű társadalomrajz, vallomásosság és filmszerűség kettősségei (s egyáltalában nem ellentmondásai) tehát. Ezeknek az egymást átható és erősítő elemeknek az ötvöződését (mint alapvető stílusjegyet) emelte ki a prózakötet megjelenésekor a szerkesztő Pongrácz Mária is: „A költő regénye. Stílusa képszerű, friss, zamatos, megragadó. Az álom és valóság, a lelkiismeret és öntudat vergődésének drámai hangokat megütő, zaklatott terében érintkezik, keveredik. El-elrugaszkodik az írói fantázia, miközben a háttérben egy nagyon is reális történelmi korszak szürke, alázatos, szolgalelkű figurái szinte cseppenként adagolják a kiszemelt, gyanús értelmiségiek poharába a halálos mérget.” (A félelem halmazállapota, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2005.)

Regényével vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk: kisregényével Lászlóffy Csaba az erdélyi magyar irodalom egyik legmarkánsabb, a kisebbségi léthelyzet kiszolgáltatottságát és megnyomorítottságát, a kor szellemiségének egyszerre konkrét és általános voltát a lehető legadekvátabb módon kifejező vonulatához kapcsolódik. A többek között Bálint Tibor, Bogdán László, Kozma Mária, Lőrincz György, Mandics György, Mózes Attila, Pusztai János, Sigmond István vagy Szilágyi István nevével fémjelzett prózaírói vonulat a múlt század hetvenes-kilencvenes éveiben elementáris erővel adott hírt az értelmiségi létezés teljes érték- vagy reményvesztettségéről a diktatúra időszakában és azon túl is. Ennek a meghatározó irodalmi vonulatnak a képviselői arról az alapvetően drámai szituáltságról és hangoltságról szóltak – sok esetben egymástól függetlenül, de egymással egybehangzóan –, amelynek az egyik legnyilvánvalóbb és legkiválóbb kifejeződése és afféle összegzése, immáron az új ezredév elején, A félelem halmazállapota, Lászlóffy Csaba kisregénye lett. Abban „a szereplők – mint azt a regionális napilap kritikusa, Tar Károly, szintén a könyv szerkesztőjére hivatkozva megállapítja – az elidegenedés sorvasztó kórjában szenvednek. A drámai levegőt a regényben nem a szereplők közötti konfliktusból, hanem a mindennapi élet fortyogó katlanját légmentesen lezáró, a hősök legapróbb cselekedeteit is befedő, nehezen magyarázható, tehát kilátástalan, az egész társadalmat elborító félelemmel szembeni magatartásukból következtethetjük ki. A sorjázó eseménykockák, a filmszerű visszaemlékezések és a gondolatgazdag naplórészletek egymáshoz hasonlatos alaphangján, mint a sajátos ecsetkezelésű képírók, változatos színekkel: álmokkal, visszaemlékezésekkel, Pongrácz Mária szerint találóan »a lelkiismeret és az öntudat vergődéseinek drámai hangokat megütő zaklatott keretében« ábrázolja a szerző.” (A félelemkutató bátorsága, Szabadság, 2005. február 9.)

Az élet- és világszemlélet egységessége, ugyanakkor a művészi megvalósítás sokszínűsége alapján csak idő kérdése volt, hogy az író próbát tegyen a harmadik műnemmel is. Lászlóffy Csabának jó három évtizeddel ezelőtt (Bolondok játékai, 1971) könyv alakban is napvilágot láttak már drámakísérletei. Azokkal az abszurdnak vagy abszurdoidnak nevezhető darabokkal egy olyan időszakban jelentkezett, amikor a kortársi magyar nyelvű irodalom(történet) és színház irányítói és képviselői a XX. századi drámának és színjátszásnak erről az egyik legmeghatározóbb irányáról nem is hallottak vagy nem is akartak hallani. Mostani újabb, A cáranyuska álma című kötete, mely A félelem halmazállapotával egy esztendőben, 2005-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában, három drámát tartalmaz. Az első címe A borzasztó hasonmás, műfaji megjelölése „érzékeny szomorújáték”, a második címe azonos a kötetcímmel, műfaja pedig „orosz bagatell”, végül a harmadik címe A roskatag bálvány s műfaja „pszicho-szimfónia két tételben”. Az egyéni cím- és műfajmeghatározás látszólag a korábbi abszurdoidok által megkezdett út egyenes folytatását ígéri. Valójában azonban – a lírai és prózai művek esetében megfigyelt sajátosságokkal összhangban, feltételezhetően az időközben bekövetkezett társadalmi és történelmi, valamint a személyes léthelyzetbeni változások hatására és az írói eszköztár bővülésének és egységesülésének köszönhetően – az alkotás- és alakításmódban alapvető irányváltás, egyfajta szintézisteremtés következik be. Korábban egy sterilen modellizált abszurd drámai szituáció volt hivatva közvetíteni – a maga áttételével, parabolisztikusságával – az adott társadalmi-történelmi-személyes helyzet realitásának képtelenségét, a mostani darabokban éppen megfordítva: a már-már képtelenségig reális, naturális drámabeli helyzet hivatott kifejezni – a maga konkrétságával, részletezettségével – a társadalmi-történelmi-személyes létezés csaknem elviselhetetlen abszurditását.

A kötet első drámáját a szerző A borzasztó torony vagyis a gonosz talált gyermek írójának, a fiatal Katona Józsefnek ajánlja. A darab jó három évszázaddal ezelőtt, az észak-tiroli hegyekben, az ebrenbergi várkastély egy eldugott termében „játszódik”, ahol a „főhős”, a cárevics Alekszej, Habsburg Károly jóvoltából menedéket talál, s a korábban „ígéretes fickó” napjait most finn ágyasával és cselédjével s nagy mennyiségű vodka és gyömbérsör elfogyasztásával tölti. Apja és a rá váró trón elől, mint mondja, azért menekült el, mert „a cár udvara bűzlő fekély!” Utolsó otthoni emléke a dolgok megjobbítását kívánók könyörtelen vallatása volt. A vallatás, mely „a kezek, lábak égetésével, majd fagyra tevéssel kezdődött; aki ezen kínzatások dacára sem vállalta a Júdás-szerepet, annak összetörték a bordáit, s testét tüzes fogókkal szaggatták. Szegekkel kivert padlón kellett futkározni éjjel-nappal, mígnem a hóhér gennyező talpadtól utálkozva még szembe is köpött.” A jelenbeli „történet” – pontos helyszín- és alakrajzzal kiegészítve, részletezett hétköznapi cselekvéssorokkal megjelenítve – azt bizonyítja, hogy a darab középponti szereplőjének „konfliktusa” mostanra már nem apjával vagy az ő követeivel, nem a külvilággal van, hanem sokkal inkább a Kísértet alakjában testet is öltő hasonmásával, másik énjével, a maga belső lidérceivel, démonaival. A dráma során a gyorsan pergő párbeszédeket és epikus eseménysort fokozatosan a Kísértet terjedelmesebb lírai monológjai, végezetül a tragikus, elkerülhetetlen és jelképes meghasonlás váltja fel.

A kötetcímet adó második dráma az orosz történelemnek egy újabb, a Romanovok uralkodásának egy későbbi korszakába „kalauzol el”. S ott már a nyitány a hatalmának és fiatalságának elvesztésétől egyaránt rettegő cáranyuska, Erzsébet lidérces álma és hagymázas, hosszú oldalakon át tartó „monológja”. Hogy azután az itt is következő, Erzsébet és az Unokaöcs évődő párbeszédét tartalmazó második képben egyértelművé váljék, hogy jelen esetben sem valamifajta „történetmondáson” vagy a „szereplők közötti viszonyrendszer” bonyolultságán van a hangsúly, hanem azon az egész államgépezetet uraló alapszituáción, melyet egy holland üzletember elfogott levele úgy jellemez: „A felbomlás, zűrzavar és önkény félelmetes méreteket öltött Oroszországban.” S amihez maga Erzsébet is legfeljebb annyit tehet hozzá: „A sok hazugság, a bűn vagy csupán a bennem dúló kétely az oka, hogy szédületes rohamban bomlik minden? Az egész, szilárdnak hitt világ.” Unokaöccse, a kiszemelt trónörökös mindehhez még hozzáteheti, „nem hittem, hogy ennyi potenciális besúgó él a fővárosban, mert én annak néztem valamennyit… Ha tőlem függne, egyből felszámolnám a »titkos ügyek kancelláriáját«… Ha másért nem, egyedül emiatt vállalnám a trónutódlást… Bár valószínűnek tartom, hogy éppígy gyűlölném ezt a saját végzetének kiszolgáltatott, vakhitű tömeget, amelyik nem tudja elképzelni a világot titkosrendőrség nélkül.”

Végezetül a kötet harmadik darabja már szinte teljes egészében egy különböző idősíkokat, a személyiség különféle rétegeit, a történelmi és a tudományos, a hétköznapi és az ösztönlét színtereit merészen váltogató álomlátás vagy látomás. Látszólag itt is minden valóságos az észak-tiroli falucska végtelen legelőivel, konkrét alakokkal és részletes, a szereplők apró rezdüléseire is ügyelő szerzői instrukciókkal. Csak éppen Freuddal aggastyán korában, jobbára tolószékhez kötve vagy támogatásra szorulva találkozunk, borbélyáról hamar kiderül, hogy valójában a pszichológus régi tanítványa és rajongója, Marie Bonaparte múlófélben lévő szépsége miatt kesereg, Paulina Bonapartét pedig teljes fizikai és szellemi elzüllése, leépülése vezérli. Senki és semmi nem az, aki és ami, és főként nem az, aki és ami hajdani fénykorában, a „dráma” megkezdődése előtt volt vagy lehetett. Nincs, mert nem lehet hagyományos értelemben vett történet, cselekmény, nincsenek értékelhető cselekvések vagy gesztusok, csak a belső démonok látomásos munkálása, a személyiség leépülése. Az egyetlen bizonyosság ez esetben is legfeljebb a távolban felrobbanó bombák zaja, a Freudból a hatalom által kikényszerített politikai nyilatkozat vagy a Napóleon által a testvérhúgát figyelő titkosszolgálat valóságossága. Meg talán az, hogy a darab egyetlen néven nevezett alkotói műve, az Álomfejtés mindennek ellenére egykoron megszülethetett s a szereplőkre a mai napig hatással lehet.

Lászlóffy Csaba a klasszikus és az abszurd drámának is szinte minden elemét felfüggeszti, idézőjelek közé helyezi annak érdekében, hogy a drámabeszéd grammatikájának egy egészen különleges, egyéni módozatát alakítsa ki. Nem tehet mást. Az őt körülvevő világ, az élet, amelyben léteznie adatott kívánja ezt tőle, ha becsületes alkotóként kíván cselekedni. Egyetlen biztos menedéke, fogódzója marad – emberként és művészként egyaránt – az életben maradáshoz: a mű, mely erőfeszítései révén mégis és csakazértis, végül megszületik. Meg kell születnie.