Babits Mihály: Jónás könyve és Jónás imája

 

Babits Mihály költői pályája folytonos küzdelem az alanyi költészet, az énlíra szokványos eszköztárának és szemléletének megújításáért, egy új típusú, korszerűen objektív verselés megteremtéséért. Életének sorsfordító időszakaiban Babits, érdekes módon, ennek a küzdelemnek legbensőbb, legszemélyesebb, legalanyibb hozadékait mégis rendre egy-egy még objektívebb, még tárgyiasabb klasszikus történetbe és különböző műnemi elemeket ötvöző külonleges műformába rejti. Így születik meg az első pályaszakasz lezárásaként a görög tragédiák mitikus világát idéző Laodameia és a mesei-mondai történetet elbeszélő A második Ének, s ennek megfelelően készül el a pálya egészének összegzéseként a biblikus tematikájú Jónás könyve, majd annak kiegészítéseként a Jónás imája. E három mű a dráma és a verses epika áttételes formájába burkolja a szerző szubjektív, lírai vallomásait az eltelt időszak emberi-művészi küszködéseiről, válságairól. A mesejáték közreadásakor a költő özvegye, Török Sophie a Laodameiát Babits „első énekének”, A második Ének előzményének nevezi. (A második ének. Bevezetés, Magyar Csillag, 1942. április 1.; a mesedráma keletkezés- és fogadtatástörténetének dokumentumait l. Babits Mihály: Drámák, Bp., 2003.) S talán ugyanilyen joggal – a személyes-összegző jelleg, az objektív-klasszikus történet és az epikus-lírai-drámai elemeket vegyítő műfaj alkalmazása okán – nevezhető a Jónás könyve Babits „harmadik énekének”.

A pályának ez a nagyon személyes, rejtett vonulata fokozott körültekintést és a legendák, közhelyek elvetését igényli olvasótól, elemzőtől egyaránt. A Jónás könyve Babits egyik legismertebb, legtöbbször idézett és értelmezett alkotása. Fogadtatásának alakulástörténete, a hozzá kapcsolódó számtalan félreértés és félremagyarázási kísérlet, önmagában is hű tükörképe a babitsi személyiség és művészet megítélése körüli viharoknak, elfogultságoknak és tévképzeteknek. A Jónás könyvét sokáig ugyanaz a leegyszerűsítő és a lényeget meghamisító szemlélet, valamilyen művön kívüli – többnyire politikai-ideológiai – szempont érvényesítése, egy-egy sor, részlet direkt aktualizálása, egész műre vetítése kísérte, mint a Babits-pálya egészét. Egy jól hangzó, szentenciaszerű félsor kiragadásával, a műegésztől való elszakításával, Babits alakja és művészete köré masszív legenda épült s hagyományozódott évtizedeken keresztül nemzedékről nemzedékre.

A legenda íve A lirikus epilógjának félreértelmezett kezdő sorától („Csak én birok versemnek hőse lenni”) a Ninivének megbocsátó isteni szózat kiragadott félmondatáig („mert vétkesek közt cinkos aki néma”) pontosan megrajzolható. Lényege pedig nem más, mint hogy a szerző, úgymond, a rá jellemző formabűvészkedéstől, az elefántcsonttorony nyugalmas menedékétől eltávolodva, élete végén eljut a helytállás vállalásáig, lényegében véve visszavonja életművét. Így formálódik az utolsó pályaszakasz Babitsának humanista-pacifista szemléletig eljutó, milliók sorsával azonosulni képes, elnézően bölcs, küldetéses írói arcképe, s így lesz a Jónás könyvéből az antifasiszta helytállás példázata, Babits politikai-ideológiai és művészi fejlődésének csúcspontja. Ennek a legendának a hamis és egyben tarthatatlan voltát ma már számos elemzés hangsúlyozza. Végső szertefoszlatása, a köztudatból történő száműzése azonban csak a babitsi élet(mű), az egyes művek tárgyilagos és alapos olvasata alapján érhető el. Babitscsal szólva: „Kiáltás volt elég: most… itt a halk és komoly beszéd ideje.”

 

(A hallgatás gesztusa) Nézzük csak pontosan a tényeket. Az inkriminált félmondat a vétkesekről és cinkosokról a III. rész végefelé található. Jónás mondja, mit mondja, kiáltja az Úrhoz végső elkeseredésének, csalódottságának részeként. Átkozza, gúnyolja az Istent a maga kudarca miatt. S éppen a híres részlet után a szép szó hatástalanságával szemben az erőszak, a hatalom egyedül üdvözítő voltát fogalmazza meg. Egy árulkodó „csakhogy”-gyal mintegy érvényteleníti az addig mondottakat, az Úr és a saját tehetetlenségén háborog:

 

 

Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.

Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!

Szolgádat pellengérre állitották,

mert gyönge fegyver szózat és igazság.

Nincs itt haszna szépszónak s imának,

csak harcnak és a hatalom nyilának.

 

 

S az isteni felmentés és példabeszéd majd erre válaszol a mű végén: „A szó tiéd, a fegyver az enyém./ Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.” De érdemes tovább is olvasni. Jónás tragédiája és annak elbeszélése ugyanis nem ér véget az Úr nagy ívű kinyilatkoztatásával, mint Ádám-Madáché. Itt még egy bekezdés következik a viszontválaszról, pontosabban: a viszontválasz elmaradásáról. Az isteni szózat elhangzása utáni helyzet részletező leírását négy fenyegető, rövid, lényegretörő mondattal még fontosnak érzi a szerző:

 

 

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.

A nap az égen lassan ballagott.

Messze lépcsős tornyai Ninivének

a hőtől ringatva emelkedének.

A szörnyü város mint zihálva roppant

eleven állat, nyúlt el a homokban.

 

Az Úr tehát szólt, éppen az ellenkezőjét mondta és tette annak, amit Jónás kért, remélt és követelt – Jónás meg hallgatott. Miért? Miért hallgatott, mikor korábban üvölteni, káromolni, átkozódni is tudott? Most meg hallgat. Miért? Minden bizonnyal a lényeghez érkeztünk. Jónás nagy valószínűséggel azért hallgat, mert a mű egésze valójában ezeknek a kérdéseknek a megfogalmazódása miatt, ezekért a kérdésekért íródott. A Jónás könyve nem másról „szól”, mint hogy az Úr és Jónás összetartoznak. Míg azonban az Úr csekély reménnyel kecsegtető további igehirdetésre biztatná Jónást, addig az pontosan tudja, hogy mindez immáron lehetetlen. Ezért nem szól egy szót sem. A Jónás könyve ennek a hallgatásnak, az elhallgatásnak a könyve. S valóban Babitsról szól, de éppen nem a megújuló, a korábbi önmagát megtagadó Babitsról, hanem éppen ellenkezőleg, az egész életét összegezni kívánó, a végső elnémulásra készülő Babitsról.

 

(A muszáj-prófétaság tragikomédiája) A Jónás könyve tulajdonképpen két, Jónásnak címzett isteni felszólítás története. Ahogy Nemes Nagy Ágnes pontosan kimutatta: „két »várakozás«-ra osztódik fel a nagy történet, egy beteljesülő és egy be nem teljesülő várakozásra. E kettő tartja fent a vers epikus-lírai feszültségét. Az első és második részen át várjuk Isten Jónást elhívó parancsának teljesülését… Ezután következik a második várakozás, Jónás ninivei ítélethirdetésének teljesülését várjuk ugyancsak két részen, a harmadik és negyedik részen át… Nagyon szabályosan, majdhogynem szimmetrikusan oszlik ketté a történet.” (A hegyi költő. Vázlat Babits lirájáról, Bp., 1984, 1998.) Ezt a szimmetriát csak erősiti, a mű tudatos megszerkesztettségét jól mutatja, hogy mind a két felhívást két-két, Jónásra kiszabott isteni büntetés követi. Az első büntetés, hogy a prófétaságot rühellő, a városból a sivatagi magányba és békességbe menekülni próbáló Jónásra az Úr szelet és tengert bocsát. Nem véletlen, hogy Jónás ezt a tengernyi fájdalmat a maga Ninivéjeként éli meg, „mintha egy új Ninive kelne-hullna”. Olyan fájdalmat okoz ez neki, mint az Úrnak a bűnös város, ahol saját szavai szerint is „megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák”. A gonoszság habjainak és a tengernek a hajósok eszeveszett üvöltésével is megjelenített hullámai egymásra vetülnek, s Jónás végül is félig önkivületi állapotba kerül, majd „bódult félálomba” zuhan. Babitsi kínok ezek, nem lehet nem észrevenni. A pályáját kezdő, alany és tárgy, álom és való kettősségét megélő lírikus kínjai, aki költői programként az objektív tárgyiasságot hirdeti meg az alanyiság helyett, aki a fogarasi elszigeteltségben, társtalanságban és meg nem értettségben klasszikus álarcok és helyzetek „mögül” fogalmazza drámai monológjait s aki a behunyt szemmel alkotott víziókban látja a költői én kitágításának maximumát. Szinte a fiatal Babits szólal meg a háborgó tengeren is „egy magányos erdőszélre” vágyakozó Jónás önigazoló soraiban:

 

 

…Zsidó vagyok én

s az Egek Istenétől futok én.

Mi közöm nékem a világ bünéhez?

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém:

senki bajáért nem felelek én.

 

 

Tanulságos az az értetlenség, amellyel ezt az érvelést a veszélyt közvetlenül, tehát nem félálombeli öntudatlanságban érzékelő hajósok fogadják. „Vigyázz – hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!“ felkiáltással Jónást a tengerbe hajitják, s ezzel kezdetét veszi az első isteni felhívást követő második büntetés, immáron a cethal gyomrában. A tengeri örvénylés a sötétség, a feketeség képeivel egészül ki. A főhős a „szörnylét belsejébe” kerül, ahol pokolbeli kínokat él át „a világ alsó részeibe szállván”. Az önazonosság kérdésessé válása és a lélegzés elapadása, a kifulladás tudata egyszerre tör rá. A Holnap-antológiabeli megjelenést, különösen a „fekete versét” ért harsány és igaztalannak ítélt támadásokat nehezen viselő és emésztő Babits élményanyaga ez. Az ő, Rába György találó kifejezésével, elfojtott duk-duk afférja, Arany János-i üszkösödő sebei ezek, amelyeket végletes képekben és jelenésekben vetít ki, mígnem „naiv csömörrel” eljut önmaga és addigi tevékenysége teljes megkérdőjelezéséig. (Vö. Rába György: Babits Mihály költészete 1903–1920, Bp., 1981.) Mintha a tízes évek fordulójának egzisztenciális, érzelmi és alkotói válságával küzdő Babitsát látnánk. A feltételezést igazolja a büntetés feloldásának módja is. A rész, mint a megelőző is, úgy zárul, hogy már a következő eseménysort előlegezze. Itt ez az előlegzés a vergődő, alig lélegző, émelygő gyomrú, kínjában vonító, vagyis ismét félig önkívületi állapotba került Jónás hirtelen lelki átváltozása. Megtörténik a „feketeség meghasadása”, a megvilágosodás, a rühellt prófétai szerep felvállalása, hiszen „ebének kíván engemet a Pásztor…/ s csahos szókkal futok zargatni nyájad”. A nyomasztó személyes élmény történetbe való kivetítését mutatja az is, hogy a jelenet három szereplőjének képe ezen a ponton egymásba ér. Jónásnak fáj az Isten és a Cethal csakúgy, mint az Istennek és a Cethalnak Jónás. De leginkább a mű szerzőjének fáj itt a jónási-isteni-cethali vergődés:

 

 

„Most már tudom hogy nincs mód futni tőled

s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

De te se futhatsz, Isten, énelőlem,

habár e halban sós hús lett belőlem!“

 

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,

Jónás még visszarugott dupla talppal.

S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

 

 

A távolságtartó történetmondói helyzet mindvégig uralja a szöveget. Szó nincs itt már arról, hogy az iró valamelyik szereplő álarca vagy jelmeze mögé bújna. Ironikusan eltávoliítja őket magától, hogy együttesen fejezzék ki élményanyagát. „Nem egy főszereplő – állapítja meg Kelemen Péter –, hanem a Mesélő, a nyelvi stilben megjelenitett point of view mezébe öltözik a költő. Nem, Jónás kivül van ezen a szerepen. A Mesélő általában nem veszi át Jónás szemszögét, sőt…” (A Jónás könyve parabola-szerkezetéhez, ItK, 1975/1.) Komikus-groteszk leírások sora ellenpontozza a küldetésvállalás nehézségeinek emelkedett és tragikus ábrázolását. Gondoljunk csak a nagy feladat elől esetlenül kitérni igyekvő Jónás rajzára, értetlenkedő párbeszédére a hajóskapitánnyal vagy a Cet gyomrába „lecsusszanás” ugyancsak distanciát teremtő, humoros jelenetére. Ez a szereplőket, a történetet eltávolító nézőpont és hangvétel a következő részben még erősödik is. Következik – a jónási megvilágosodás és elszánás után – a második isteni felhivás, ami nem más, mint egy mesebeli hármas próbatétel. Jónás térítő útján első nap az árusok, második nap a színészek és mímesek terén, harmadik nap a királyi házban próbálkozik. Minden erejével meg kíván felelni a vállalt prófétai szerepnek. Kiabál, fenyeget, gesztikulál, mindhiába; minden erőfeszítése hatástalan: „A kalmárok nem bántják Jónást, ha nem hisznek is neki, s a cirkuszban nagyobb sikere lehet, mint a bikának.” (Sőtér István: A Jónás könyve = Gyűrűk. Tanulmányok a XX. századról, Bp., 1980.) Mindenre számított, de erre nem. A nyáj „csahos zargatására” készült, s kiderül, hogy a nyáj nem hagyja magát zargatni, sőt, egész egyszerűen hidegen hagyja őt a zargatás; Jónást legfeljebb mutatványosi érdekességként hajlandó kezelni. Az árusok kórusban nevetik a produkcióját, a másik téren „mohón hökken” a nép és asszonyok szaglásszák körül halbűze és „mord lelke” miatt, míg végül a Hatalmasok már egyenesen várják megígért szép szónoklatát a világvégéről. Jónás tehetetlen; megbukik a prófétai szerepben. „Hiába forog ugyanis vérben a szeme – írja Tamás Attila –, hiába bődül iszonyút: élik változás nélkül a maguk életét… S amit már a cethal gyomrát megjárt Jónás sem bír elviselni: úgy fordulnak a dolgok, hogy végül a maga teljes prófétai alakításával ő is részévé lesz ennek a világnak. Hiszen amint híre megy, hogy találtak valakit, aki mocskosan-tépetten, síró dühvel végpusztulást jövendöl és megértést hirdet, a nagy ninivei rendezők láthatólag fölismerik, hogy már csak ő hiányzott a nagy komédiából.” („…Ott már tudták és várták és bevitték…”. Antifasiszta mű-e a Jónás könyve?, It, 1985/1.)

Jónás válogatás nélkül átkot szór mindenkire, az egész bűnös és értetlen városra. Rohan, menekül megint a levegőre, ki a szabadba. S visszavonhatatlanul leszámol a prófétai szereppel. Csúfos kudarccal végződött küldetése; káromolja is miatta Ninivét és az Urat egyaránt. Az eseménysor tragikus jellegét már nem egyszerűen komikus-humoros jelenetek kísérik, de a hangvétel sok esetben egyenesen gúnyossá, élesen karikírozóvá válik. Az elbeszélői pozíció meglehetős távolságból és nagy derűvel kezeli mind a városiaknak a megtéríttetéshez való hozzáállását, mind Jónás botcsinálta prófétaiságának újabb és újabb kudarcait. Illyés Gyula bészámolójából tudjuk, hogy Babits a Jónás könyvét betegágyán is milyen jóízű nevetések és felszisszenések kíséretében írta. (1941. augusztus 4. = Babits Emlékkönyv, szerk. Illyés Gyula, é. n.) Maga is oly módon élvezhette a cselekmény alakulását, mint mikor az ember önmagán, önnön gyengeségein mulat, mint mikor saját korábbi csetlés-botlásait, illúzióit könyörtelenül kikacagja. A Jónás könyvének harmadik részében végig érezhető a jónási botladozás, csalódás és elbújdosás leírásában a személyesség tápláló ereje. Itt Babits a közismert történet áttételének segítségével saját egykori küldetéses-prófétai szerepvállalásával vethetett számot. Egy újabb nyomasztó, teljesen soha fel nem dolgozott élményt írhatott-vetíthetett ki magából, s a könyörtelen öngúny-önirónia a korábbi illúziókkal való végső leszámolást is jelenthette a számára.

Babits személyes és poétikai válsága a tízes évek elejétől fokozatosan kiegészül az egyre mélyülő politikai-közéleti krízissel. Saját belső drámájának és egy egyetemes disszonanciaélménynek a mély átélése juttatja el a maga „megvilágosodásához”, ez készteti a háborús kurzussal való vakmerő és nyílt szembenállásra. Nagy „békeuszító” verseinek, a „süket Istennel” való haragos perlekedéseinek, tanácsköztársaságbeli tevékenységének tapasztalnia kell a hatástalanságát; tűrnie kell a most már balról és jobbró1 is rázúduló vádakat és megaláztatásokat. (Vö. Sipos Lajos: Babits Mihály és a forradalmak kora, Bp., 1976.; Uő.: Babits Mihály, Bp., 2003.) A világban, a „városban” gondtalanul terjedő iszonyatot az idegösszeroppanásig intenzíven éli át. Csaknem egy teljes évig alkotói pauzára kényszeríti magát, és szükségképpen jut el az Esztergom-Előhegyen házát bekerítő gazda szerepvállalásáig. Be kell látnia, hogy sem a fortissimós kiáltás, sem a hazafiság gondolata nem járt eredménnyel. Ennek az élménykörnek az áttételes megjelenítése valósul meg a Jónás könyve harmadik részében. Jónás hasonlóképpen elbukik a hármas próbatétel során; vállalt küldetését nem képes teljesíteni. Ráadásul – ismét Kelemen Péter elemzését idézve – „Jónás számára kettős a bukás: nemcsak azzal bukik, hogy elmarad a megígért büntetés, próféciájának isteni igazolása, hanem azzal is, hogy ez a prófécia el sem jut a niniveiekhez. Nemcsak az Isten nem hitelesíti küldetését, de nem hitelesítik, nem fogadják el az emberek sem. Az első: egy próféta tragédiája. A második: egy költőé.”

E kudarcokért a mű negyedik részében szükségszerűen következnie kell a büntetésnek. A szimmetrikus szerkesztés abban is megmutatkozik, hogy az isteni felszólításhoz ismételten kettős büntetés társul. Az elsőt a bibliai történettől való lényegi eltérés jelenti. Noha a bűnös város semmi jelét nem mutatja megtérési szándékának, mégis isteni kegyelemben részesül. Az alkotói szándékot ez esetben is jól tükrözi az írói megvalósítás. Az utolsó fejezet legelején és a mű során először közvetlenül értesülünk az Úrnak olyan szándékáról, amely Jónással ugyan kapcsolatos, de az ő tudta nélkül fogalmazódik meg. Az Úr itt már későbbi nagy szózatát előlegzi. Kétségtelenül az is babitsi hang, „ahogy a költő testi-lelki félelmeit Jónásra vetíti, és viszontagságaiban önmagát ironizálja, Isten igéi is az ő meggyőződését fogalmazzák tanítássá. Az isteni szózat szövegét ezért alkotják elsősorban az etikai tanítást maximákká sűrítő kijelentések.” (Rába György: Példázat a humánumról. Jónás könyve = Csöndherceg és a nikkel szamovár, Bp., 1986.) S talán még személyesebb vonzatú a Jónásra mért második botütés bemutatása. Jónás szégyenében és végsőkig elkeseredve vonul ki a városból, s egy négylevelű tök árnyékában megbújva lesi az események alakulását. Az Úr azonban, aki ellen nemrég még úgy fakadt ki, hogy „elküldtél engem, férgekhez a férget”, most valóban férget szabadít rá, hogy utolsó bizonyosságát, a tököt is elpusztítsa. A lelki kínok után most a testiek következnek. S nem véletlen, hogy mindez Jónásban a korábbi bűnhődések felkavaró érzéseként jelenik meg, mégpedig a tengeri hajóút látomásaként:

 

 

úgy érzé, minden körülötte himbál,

mintha megint a hajón volna; gyomra

kavargott, és gyötrőn égette szomja

s ezt nyögte csak: „Lelkem vedd vissza, kérlek,

mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”

 

 

Babits életében is a társadalmi és személyes tragédiák és válságok, a „trombitás” korszak után egy ideig menekvést jelenthet a kivonulás, a szerelem szigete, a „sün-élet” vállalása. De az újra egyre biztosabban készülődő világkatasztrófa, rendre kiújuló betegsége, a Nyugat és a Baumgarten-dij körüli viták és hadakozások, a szerelem elapadása, mind-mind a „sziget-lét” válságát és a „tenger-lét” erősödő fenyegetését jelzik. A harmincas évek verseinek jelképes alakja ezért lesz a kifosztott, kitaszított, lefokozott, kutyaéletre kárhoztatott, silány házába űzött személyiség, a holt próféta, a különös hírmondó. A legfőbb emberi-művészi dilemmává a prófétai igehirdetés szükségszerűsége és ugyanakkor lehetetlensége, reménytelensége válik; a szóért, kimondásért, költészetért folytatott kétségbeesett küzdelem és annak megjelenítési formája: a dadogás, a zihálás, a végső elnémulás előtti kifakadás lesz. Ezt az élményt összegzi Babits a Jónás könyvének gondosan megkomponált záróképében, amikor is a sok megpróbáltatáson átesett Jónás az égi szózatot hallgatja a tűző napon, a szörnyként terpeszkedő várossal körbefonva. Az életnek, a pályának a lezáródására készülő ember számvetése a mű és a befejezése is az. Jelképes értelmű, hogy amikor a betegségétől szenvedő ember elnémul, a költő akkor kíván egyre teljesebb és könyörtelenebb nyíltsággal és kitárulkozással megmutatkozni: „A sokarcú Babits – Barta János jellemzése szerint –, a vetkőző, leplekbe burkolt valaki, aki mindig újabb lepleket dob le önmagáról, s a legvégső lepel mögött egy szorongó, sebzékeny, támaszkereső lélek húzódik meg, egy receptív, mohó, élni akaró lélek, amely kultúrát és környező világot mohón szív magába, mint Próteszilaosz az áldozati vért.” (A sokarcú költő. Egy új Babits-monográfia kapcsán = A pálya végén, Bp., 1987.) A már minden gáttól megszabadult költő vallomása ez életről, világról, művészetről, önmagáról. Az iriszi fátylakba, görögös álarcok, tógák és helyzetek mögé rejtőzködő, a muszáj- és a holt-prófétai szerepeket felvállaló költő személyiség önironikus életösszegzése és a végső elnémulás előtti kétségbeesett könyörgése.

 

(A sorzáró három pont rejtélye) A vallomás személyessége átüt a történet fordulatain, de teljességgel csak a pálya egészének ismeretében értelmezhető. Maga Babits sem érezhette eléggé hangsúlyosnak és egyértelműnek művének ezt a számára feltehetőleg legfontosabb rétegét. Ezért illesztette hozzá később, 1939-ben a jónási imát. A Jónás imája tehát valójában nem is Jónásé, hanem a Jónás könyvéé. A történetből, a szereplőkből, a kompozícióból fakadó együttes élmény, tanulság személyes kinyilatkoztatásáé. Babitsé tehát, aki – Barta János meghatározása szerint – „a maga szorongattatásainak, betegségeinek, majd a megsejtett, közelgő halálnak tudatából mély, őszinte emberi hangokat tud megszólaltatni, s visszatalál a klasszikus értelemben vett líra, a közvetlen személyesség, a vallomás költői magatartásához”. (Babits Mihály lírája mai szemmel = Ma, tegnap, tegnapelőtt, vál., szerk. Imre László, Debrecen, 1990.) Illetve fogalmazzunk pontosan: annak a Babitsnak az imája ez, aki a történet egészének Jónásával részben azonos, de akivel teljesen csak a negyedik rész egy meghatározott pontján azonosul. Abban a kivételes pillanatban, amikor Jónás az addigi menekvései, kudarcai, dohogásai és káromlásai után magába képes olvasztani az őt körülvevő égi és földi világ összetettségét. Akkor, amikor a szokásos jónási duzzogás, perlekedés hirtelen megszakad, s egyszeriben világossá válik a személyiség ösztönös és örökös rejtőzködni vágyása, idegensége, menekvési kísérlete. Akkor, amikor egyúttal igazolódik a kényszer-küldetés elvállalása és szükségszerű kudarca is.

 

 

Hazudtam én, és hazudott a naptár.

És hazudott az Isten! Ezt akartad?

Bünbánók jószándékát megzavartad.

Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!

Azért vágytam hajón Tarsisba futni…

 

 

A szerző-elbeszélő és a főhős közötti azonosulást Babits egy alig észrevehető, apró formai elem alkalmazásával is jelzi. Kedvelt költői eljárásához nyúl: a sor talányos három ponttal történő „lezárásához“. Külön tanulmányt kívánna annak bemutatása, miként válik ez a stiláris-poétikai megoldás fokozatosan a babitsi költészet egyik meghatározó elemévé. A legkorábbi versekben elvétve fordul csak elő, s akkor is a rejtőzködni és megmutatkozni vágyás, alany és tárgy küzdelmének kettősségét hivatott érzékeltetni. Körülbelül a Sziget és tenger kötet verseitől kezdődően a lélek zaklatottságának, az igehirdetés kényszerűségének és ugyanakkor lehetetlenné válásának, a szaggatottság, a zihálás, a dadogás megjelenítésének egyik – mint a fenti részletben is, a felkiáltó- és kérdőjelek megszaporodásával együtt – feltünően gyakran alkalmazott megjelenitő eszközévé lép elő. A Jónás könyvében azonban a sorvégi hármas ponttal Babits csak itt, ezen az egy, nagyon hangsúlyos helyen él. Nem véletlenül. Jónás itt érti meg saját helyzetét, éli meg egész sorsát. Itt döbben rá az Úr, a niniveiek és a saját igaza együttes érvényességére. Innentől kezdve már csak tisztes halálért könyörög. A második büntetést eltűri, az isteni példázatot meghallgatja, de nem tesz és nem mond semmit ellenükben. Öntudatára ébredt, mondhatnánk, valójában a babitsi léthelyzetet sűríti magába. A komikum, a gúny, az önparódia tragédiába fordul. De a felismerés kimondását egyelőre a három pont magába zárja. A hiányérzet feloldására Babits csak utólag, az imában vállalkozik. A Jónás imája ennél a végső pontnál kezdődik. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak“– kezdi Jónás-Babits a vallomást, s ez egyszerre utalás a fizikai és az alkotói elnémulás miatti elkeseredésre, amit azután egy többszörösen összetett tagmondatokból álló, nagy ívű fohász követ. Az imának pontosan a közepétől, a tizenharmadik sortól következik be a jónási történet személyes vállalása, átlényegítése. Itt kapjuk egyértelmű igazolását annak, hogy Jónás hajdani bújkálása, a három napos gyötrelmek a babitsi élet konkrét megfelelései s a szellemi kalandozások során átélt, egyetemessé tágított szenvedéstörténet művészi megjelenítései is egyben:

 

 

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra…

 

 

A lezárás pedig mindennek, valamint a tárgyilagos kezdésnek a tudatában nem lehet más, mint az egyetlen maradék lehetőség jajkiáltásszerű megfogalmazása: az égi és földi hatalmak, a lelki és fizikai kínok között vergődő művészember végső, tehetetlen könyörgése.

 

 

… szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

 

 

A magyar irodalom története sajnos bővelkedik tragikus párhuzamokban. Szomorú egybeesés, hogy élet és művészi pálya utolsó pillanataiban két kiemelkedő alkotó érzi példaértékűnek és időszerűnek a Biblia egyetlen olyan prófétájának történetét, akinek a próféciái soha nem teljesülnek. Radnóti Miklós utolsó eklogájában szintén a költő és Jónás sorsának egymásra vetítésével tudja csak saját emberi-művészi helyzetének reménytelenségét, kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét kifejezni. (Babits és Radnóti viszonyáról l. Kelevéz Ágnes: Lázongástól a tisztelgő főhajtásig. Babits és Radnóti kapcsolata, Literatura, 1989/3–4.; Máté Zsuzsanna: Sik Sándor a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta, Szeged, 2005.; Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete, Bp., 2005.) Radnóti Naplójában, a Babits halálhírét közlő szűkszavú sajtóhíradáshoz, 1941. augusztus 5-én, kedden a következő szavakat fűzi: „Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam bizalmas barátja, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt, (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, hogy amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobbkezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték, a példa… Elzüllik nélküle az osztály.” Két nappal később, Babits temetéséről beszámolva, az elmondottakat a továbbiakkal egésziti ki: „ Illyés szépen beszél. Szabó Lőrinc is. No lám, hisz tudod, mi az igaz s hogy mit kellene vallanod, – gondolom egy-egy mondata után. Ámen… Utána a Centrálba megyünk, sokan. Fanni értem jön, este rokonlátogatás. Éjjel a hídon, a telihold fényében megszólal Fanni: Istenem, milyen rossz. Olyan babitstalanok vagyunk.”