Van egy nagyon bizonytalan határ a próza és a vers között, egy vékony sáv, ahol átbillenhetnek a dolgok. Szijj Ferenc írás(technikáj)a ezt a területet igyekszik feltárni. Komoly kutatást igényel ennek vizsgálata, leginkább azt szeretném mondani „tanulmányozása”; annak elmélyült feltárása, hogy hol húzódik ez a vonal. Azonban ha ezt ilyen határozott törésként gondoljuk el, akkor a kettő elmosódottságát veszítjük szem elől. Ennek a megfogalmazásnak a vizualizálása ellentmondásosnak tűnhet; de próbáljuk csak meg elképzelni, milyen egy kéregtorony?

Szijj Ferenc kötete azért is nyugtalanító és a törés helyett a „varrat” metaforáját felvető, mert nem kínál fel semmilyen azonosítható, lezáró jellegű értelmezést. Gyanakvást kelt a cím, és ez a gyanakvás az olvasás, az olvasó önmagát kérdéssé tevő gyanakvásaként van jelen a kötetben való előrehaladás – vagy az időnkénti visszatérések, újraolvasások – során. Az emlékező, az emlékeit elbeszélő jelenléte prózai „írástechnika” alkalmazására utal. De – és megint csak metaforát alkalmazva – ez a nyelvhasználat, ez az elbeszélésmód „kopásokkal”, a hozzáférhető jelentések, az elbeszélői nyelv és tudás kopásaival vannak „telítve”. Ismerős ez a jelenség a Szijj-prózából; a tárgyi világ, illetve az emlékek „tárgyiasított” nyelvi megjelenítésének kopása ebben a kötetben, a Kéregtorony-ban lett olyan, hogy kétségessé vált a próza és a líra hagyományos műnemi elkülönítésének feszegetése.

Tisztában vagyok vele, hogy a kötet belső motivikus rendje nagyon sok lehetőséget kínál fel az értelmező olvasás számára, amelyek közül azonban nem lehet oly módon választani, hogy ne kelljen újragondolni az egész kötet belső viszonyrendszerét. Ez – látszólag – az olvasás ellen dolgozik: a lezáró értelmezések megtörnek a cím támasztotta akadályokon. Vajon, ha a mindennapi nyelvhasználathoz képest egy jelölten eltérő, metaforikus összetétellel találkozunk, amely nagyon erős, ugyanakkor mégis nagyon bizonytalan konnotációkat képes felkelteni, akkor a cím támasztotta elvárásoknak alárendelten olvassuk-e a kötetet, és a cím által előrevetített erős metaforizáltságot rávetítjük-e az egyes írásokra? Vajon ezt várja-e el tőlünk ez a címválasztás? Mennyire követelőző, mennyire agresszív ez a címadás? Ezen gondolkodtam olvasás közben. Folytatva a korábbi metaforikát: úgy érzem, mindez hozzá járul(hat) ahhoz, hogy a szövegekhez hozzárendelhető olvasói jelenlét is megkophat. Egy olyan könyv, amelynek nincs szüksége olvasókra; ez is ellentmondás.

De akkor még mindig megtörhetik, kizökkenthetik, feloldhatják, megállíthatják, eltéríthetik az olvasást a képek. A kötet 3. oldalán található a következő mondat: „A rajzokat a szerző készítette saját korábbi fotói alapján.” Most attól az érdeklődéstől hajtva, amely a képek jelentőségét kutatja, vagy talán csak végig akarja forgatni a könyvet, a képek után kutatva nézzük végig még egyszer: A 8. oldalon talán kivehető egy autó belógó eleje vagy inkább vége, a kerék az biztosan ott van. Utcarészelt, furcsa szög. Egy másik kép a 20. oldalon található, elmosódott vonalak rajzolnak ki egy utcarészletet, vagy egy falat, majd egyet fordítva, a 22. oldalon egy másik: egy nagyobb, zömök épületre látni rá, távolról, egy fal félig takarja szemünk elől. A kép előterében egy nagy fa, vaskos, félbemetszett törzs, kusza, a képet összemászó ágak. Aztán sokáig semmi. Csak a kötet végén, a 48. oldalon találunk ismét egy nagy szellős teret, amelyet körben ideges vonalak kereteznek. Valami fal, néhány szertefutó ágú fa, a kép felső harmadába lógva, a bal oldalt két sötét négyzet. Ugyanazzal a technikával készültek ezek a képek, ugyanúgy mossák el a vonalak azt a képet, amelyet mintául vettek. Csak az „eredeti” fénykép jelzésére vállalkoznak, mintha kódokat hozna most létre a „rajzok” készítője: ezek a felületek fák, ezek a felületek házak, ezek falak és így tovább. Egy másik jelrendszerbe helyezi át a fotókat a „szerző”; korábbi látványokat fogalmaz át. Vajon miért (ez a) négy rajz van a kötetben, és könyvészeti okokon túl más is indokolja-e, hogy mindegyik páros oldalra került? Egyszerűen csak illusztrációként kell „olvasni” őket, vagy szabálytalan elhelyezkedésük, szabálytalan felbukkanásuk mégis csak többről tudósít, mint egy egyszerű díszítőeszköz? A rajzok olvashatóvá tétele analógiásan értelmezhető a kötet szövegeivel; ezt gondolnánk, meg azt, hogy akkor most itt mégis csak metaforák bújnak meg.

Nehezen tudunk szabadulni annak kényszeres kutatásától, hogy vajon mennyiben önvallomás és mennyiben szerep, tanult minta, mesterség mindaz, amivel egy verseskötetben találkozunk. Nem tudom igazából a magyarázatot arra, hogy a líra esetében miért erőteljesebb a gyanakvás, az önéletrajziság nyomainak a kutatása. A kötettel kapcsolatban azonban nagyon határozottan merül fel – választott beszédmódja miatt – a gyanakvás, hogy íme, itt megszólal a szerző, halljuk csak, miket mond e „lekötött kalóz”. A kötet szerkezete azonban a visszaemlékezés, egy emlékköteg felbukkanása és elhomályosodása: az emlékezet és az érzékek ajtai nyílnak meg rövid időre, de aztán hamarosan becsukódnak. Az idő sajátos szerkezetéről beszél: a terek elmosódottak, megkopottak, a szereplők bizonytalanok; csak az időkről tudunk meg valamit. Ismerve Szijj Ferenc korábbi írásait, nem kell azt gondolnunk, hogy itt a személyesség nagy tradíciójú, romantizált beszédmódja hangzana át, bármilyen messziről és halkan is, ettől a tapasztalattól a szöveg sok-sok rejtett eszközzel térít el, ugyanakkor nagyon sok jel mutat arra, hogy ezek mégis inkább az elfedés technikáiként jelennek meg. Van miért gyanakodni, és gyanakszunk is kitartóan.

Azonban az az érzésünk, hogy a szövegek (el)beszélője sem tud semmi bizonyosat: feltevései vannak csak, furcsa spekulációi, ötletei, elmosódó gondolatmenetek meghosszabbításai. Olyan gondolatfutamok, amelyek kapcsolatokat keresnek a dolgok között; feltevések és feltételezések kuszálódnak össze. Csupa bizonytalanság és kopottság. A szövegnek ehhez a jellegzetességéhez képest nagyon erős hatást kelt a III. egység már az első mondatával: „Amikor anyám megőrült egy időre:” Ami innentől kezdve történik meg a kötetben, az nagyon erős hatást kelt. Az utóbbi idők egyik legerősebb szövege, amelynek nincs szüksége „olvasóra”, olyan, mintha nem lenne fontos az, hogy olvassák-e; de ez is ellentmondás. Még egy paradoxont fűznék ehhez: olyan próza, amelynek nincs szüksége lírára és olyan líra, amelynek nincs szüksége prózára.

 

(2000)