A lírai szerelem és a plauzibilis jelentés [1]

 

A címválasztás Szabó Lőrinc-fanyalgásra kívánja felkészíteni az olvasóit.

1. Van ebben az életműben ugyanis valami, ami engem nagyon zavar[2], meglehet, hogy személyes ízlés és beállítódás miatt van így. Nyílván. És ugyanakkor van valami, ami intellektuálisan izgalmas számomra. Általában nincs bennem olyanfajta érdeklődés, hogy szeretnék tudni az írók élettörténetéről, sőt ez egyáltalán nem érdekel. Jelen esetben ilyen ismereteim kimerülnek abban, néhány további innen-onnan felszedett foszlányon kívül, hogy volt egy feleség, volt egy szerető, és mindez tartott huszonöt évig, aztán a szerető öngyilkos lett, majd még néhány év, és a feleség mindenkit túlélt.[3] Szomorú. De nem ismerem a részleteket; nem mernék ítélkezni, nem is szabad, meg hát így megy ez; tudok néhány hasonló történetet az „életből” is. Hisz minden kapcsolat, minden szerelem, két ember vonzódásának minden egyes mozzanata egyszeri, megismételhetetlen, közösen létrehozott jelentés, amelyet sem egyik, sem másik nem birtokol teljesen. Az is tagadhatatlan, hogy mindig vannak minták is, amelyek előrajzolják, hogy miként fogják megélni élményeiket azok, akik az időnek épp azon a pontján találkoznak egymással[4], és a múlt felé folyamatosan tovahaladó jelentéseknek milyen aktualitásait emelik ki, hogy mélységet adjanak annak a felszínnek, amelyen tovasiklanak.[5] Az a gyanúm a Tücsökzenét vagy a Huszonhatodik évet olvasva, hogy a lírai szerelem[6] itt is az emlékezetből születik. A férfi és a nő közötti különbség emlékezetéből.[7] A Tücsökzene egyébként ezt hosszan tematizálja: az elbeszélés hőse nem érti a dolgot, valamiféle sötét és titkos bűnnel sújtottnak látja a lányokat. Az erre való rádöbbenés, a külömbségre, számára is a gyerekkorból származik, mint mindannyiunknak. A Tücsökzene elbeszélője analizálja hősét, vagyis önmagát.[8] Az analitikus analizálása persze lezárhatatlan folyamat, ez nagy csapdája a pszichoanalízisnek is, a költészet(értelmezés)nek másként, termékeny módon.

Szabó Lőrinc korát, különösen a húszas évek végét, a harmincas évek elejét izgalomban tartotta a „szellemnek” az a kalandja, amit pszichoanalízisnek neveznek. Azt hiszem, a humanitás örökségének jelentős részéről kellett lemondani ahhoz, hogy ezt a gondolkodásmódot annak idején elfogadhassa valaki. Belenyugodni a részlegességbe, az esetlegességbe, a széthullásba, de mindezt oly módon, hogy ne csak veszteségként, hanem adottságként lehessen kezelni. Weöres Sándornál azt érzem, hogy erre képes, hogy indulása ennek a belátásnak a birtokában történik. Szabó Lőrinc mintha mindezt egyszer csak széles és poétikus mozdulattal félresöpörte volna; jelentéktelennek állítva be az avantgárd tapasztalatait, mintha mindez nem is lett volna[9], úgy tett. (Itt mindjárt feltehető a kérdés: „És a szövegek?” Na igen, hát arról lehet szó.) És az a plauzibilis lírai jelentés, amelyet az izmusok részlegességén való nyelvi győzelem érdekében kialakít és mint költői (ön)ideológiát ezután használ, nos hát az, számomra félreértésnek látszik. Így például a „keleti” mozzanatok igen csak más összefüggésbe rendeződnek ezáltal.

  „– Az irodalom – mondta Chan Chu –, bár látszólag megvan a helye az emberi világban, voltképpen csak utánzata annak a mozdulatnak, mely a távolba mutat, s amely mozdulatot csak az tudja követni tekintetével, aki nem a mozdulatra kíváncsi, nem annak szemléletébe merül, hanem elfeledkezve róla mintegy követi meghosszabbítását a végtelenbe.”[10] Ez az apokrif chan-történet a rögzíthetetlen jelentésről, a nem identikus beszélőről szólva, úgy hiszem, közelebb vihet talán az „Egy” értéséhez. A lírai szerelem harmincas évekbeli, Szabó Lőrinc-féle koncepciója a nemi differencia felfüggesztését, vagy eliminálását is be kívánja vezetni a jelölés rendjébe. Pedig ez a különbség nem csak a jelölés működését konstituáló mozzanat, hanem többek között például a morális véleményalkotásnak is strukturáló tényezője.[11]

  Az „Egy” ideologémája, amely a Te meg a világ programszerűségét hivatott  hangsúlyozni, és amely aztán később tematikusan vissza-visszatér a későbbi szövegekben is, a rendteremtés igényét jelenti be. Az ezzel a kötettel végrehajtott poétikai fordulat által visszaíródik a Szabó Lőrinc-életmű a modernitás gyanútlan meghaladásának avantgárd-ellenes kontextusába. A nosztalgikus önértelmezés naiv időfelfogást eredményez, a jövő – akárcsak a múlt – a beszélő önidentikus „kivetülésének” közegeként jelenik meg; ennek uralhatóságát pusztán a biológiai felfüggeszt(őd)és látszik korlátozni.[12] Az említett kötetben megjelenő lírai szerelem konstrukcióban a Másik részben hasonlóképpen önkorlátozást jelent a beszélő omnipotenciája számára, amely zavarja a szöveg temporalitását. Mintha mindenáron rá akarná kényszeríteni a pszichoanalitikus diskurzus befejezhetetlenségét, amelyet pedig az el akar hárítani magától. A klasszikus avantgárd hasonló szerepet tölt be az irodalom(történet) területén: elnyomása, lefedettsége csak adatként válik hozzáférhetővé, nem a hatástörténetében – ebben az értelemben mintha nem is létezne.[13]

Pedig az avantgárd poétikai tapasztalatai ott maradtak Szabó Lőrinc lírájában, ahogy Kosztolányi ilyen irányú kísérleteiben is felfedezhetők a pálya végének jelentős versein, azokon, amelyek – most úgy tűnik  – megmentették ezt a lírát.[14] A klasszikus avantgárd hatástörténete igazából mindmáig feldolgozatlan,[15] és furcsa módon maguk az írók is igyekeztek a jelentőségét csökkenteni. Vajon miért? Szabó Lőrinc például miért? Talán azért, mert a húszas évek avantgárd alkotói közül sokan ideológiailag bizonytalan talajra tévedtek, és így/ezért az egész (avantgárd) jelenség kétes megítélés alá esett. Szabó Lőrinc is elhatárolja magát az izmusoktól. Ennek dokumentuma, a Divatok az irodalom körül című írás rendkívül tanulságos. Friss, akár ma is nagyobb alakítások nélkül tudná használni egy marketingigazgató.[16] A nagyobb részt kitevő középső fejezetek egy hatástanulmány részletességével és gyakorlatiasságával vannak kidolgozva. A bevezető, megalapozó fejezetek számomra riasztóak; úgy olvasom, mint „aktuális harci írást”, amelynek túlfogalmazásait, sarkításait valamely konkrét cél (eszme, csoport, szemlélet stb.) megtámadása vezérli. Ilyen értelemben a marxi írás is avantgárd gyakorlat, és nyilván a Kommunista kiáltvány az első avantgárd kiáltvány. Meglehet azonban, hogy itt csúnyán tévedek. Mindenesetre a Divatok maga is mélyen merített a kiáltványok „retorikai” forrásaiból; és mint ilyenkor mindig, a kérdés a kánon kérdése. Mert időnként felmerül, hogy vajon hol van a legközelebbi múlt? A líra legközelebbi múltja pedig hol itt, hol ott tűnik fel. Persze mindenki kicsit máshol találja meg. Ha azt mondanám, hogy engem most egyáltalán nem foglalkoztat a kánon, akkor is hazudnék, ha igaz volna ez a kijelentés – mint ahogy igaz is, meg nem is. Ami számomra kérdés, az a felejtés, az eltűntetés jelensége egy életműben, egy irodalomban. Ezek túl nagy területek. Tehát csak röviden.

Szabó Lőrinc helyzete a magyar líra- (és irodalom-)történet alakulásában különös és rendhagyó[17]. Nincs rögzített helye a kánonban. Hatástörténete – úgy tűnik – feldolgozatlan.[18] Nem látható, milyen mértékben volt jelen, kik és hogyan nyúltak vissza életművéhez. Izgalmas helyet tölt be a század szellemi elitje[19] által végrehajtott intellektuális kalandok tekintetében is. Nem szeretnék azonban ideológiatörténettel, a politikai vonzalmak történetével foglalkozni.

De Szabó Lőrinc – a szövegek alapján úgy tűnik fel – nem kezdeményezett a pszichoanalitikus diskurzussal olyan párbeszédet, mint a vele – ez idő szerint – leginkább versenyben lévő József Attila. A pszichoanalízis, szándéka szerint, nem törekedett a „társadalmi valóság” befolyásolására, netán megváltoztatására. Ennek ellenére mégis roppant felforgató erővel rendelkezett. A forradalmi ideológiák nárcizmusa, a túl sok elnyomással, áthelyezéssel dolgozni kénytelen verbális hatalmi gyakorlatok szinte törvényszerűen vezettek a jelhordozók fizikai ritkításához. Az irodalmi avantgárd harca Szovjetoroszországban jóval több volt, mint esztétikai indíttatású szabadságmozgalom. De furcsa viszony ez, mivel a bolsevikok forradalmi ideológiája vélhetőleg legalább annyit merített az avantgárd törekvések esztétikaellenességéből, mint azok a marxi-lenini gondolkodás szubjektum-felfogásából és hagyományszemléletéből. Teoretikusan izgatott korszak volt tehát, kétségkívül, a húszas-harmincas évek fordulója, és többek közt épp az avantgárd izgatta a kedélyeket. Nyílván poétikai tekintetben is, de azt hiszem, sokkal inkább amiatt, hogy az írás tette ekkor szorosan összefonódott a politikai mozzanatokkal. Ha az „új embertípus” gyakorlati értelemben nem is valósult meg, az ember antropológiai újraértése, az én-kérdése annál inkább megkerülhetetlenné vált. Vesd össze Kulcsár Szabó Ernő idézett tanulmányával, aki kanonikus erejű előadásában, melyben Szabó Lőrinc morális inszinuációval sújtott versének izgalmas olvasási ajánlatát adja, lezárásként mégis szükségesnek tart apologetikus megjegyzéseket tenni.[20]

A Másik azonban a Semmiért Egészen című versben leginkább a „Guminő”-vel modellálható. E mellett szeretnék érvelni.[21] De nem teszem, mert tudatában vagyok, hogy ez a felvetés szövegidegen, ezért ezt csak az elnyomás grafikai jele, a lábjegyzet alatt kockáztattam meg.

 

2. Ennek a vázlatos esszének a gondolatmenetét befolyásolta Kukorelly Endre dolgozata, amely épp e szöveg írása közben jelent meg, és be kell vallja, sokat köszönhet neki[22]. Kukorelly gondolatmenetének részleteit, ötleteit részben már ismertem, most az írott változat mégis a korábbi véleményem felülvizsgálatára késztetett.[23] Szabó Lőrinc életművének megítélése illetve szerzői önértelmezése hasonló tüneteket mutat. Az irodalomnak a neoavantgárddal kapcsolatos amnéziája hasonlít a klasszikus avantgárddal kapcsolatos, szinte már kanonikus viselkedésre. A Kosztolányi-szindróma pedig ebben az összefüggésrendben több mint tünet-értékű jelenség.

  A lírai napló a plauzibilis jelentés megjeleníthetőségének poétikai tere, amely az avantgárd szelídített alkalmazása. Nem tudom másként olvasni sem a Tücsökzenét, sem a Huszonhatodik évet, mint lírai naplót. És a szöveg műfaji emlékezetében[24] ott érzem, Kosztolányi kisgyermek/férfi szubpozícióját, mint a jelölés egyik szervező logikáját. Ma már úgy tűnik fel, hogy a lírai napló írása kortünet. Az időtapasztalat (újra)fogalmazására különböző lírai műfajokban is kísérletet tesznek az írók. Így Babitsnál, Kosztolányinál, Kassáknál a mozi, a sebesség, a rádió stb. és általában a gépek jelennek meg. Mindenki kipróbálta, megpróbálta , hogy áll neki  ez a forma. A kísérletek igazi terepe az avantgárd, amely a legerősebb kihívás és lehetőség, hogy olyan szövegek hangozzanak el, jöjjenek létre, amelyek nem hasonlítanak a költészeti hagyományos formáira. Szabó Lőrinc a két említett, filmszerű logikát követő kötetével mégis csak az időt használja jelentésszervező elemként. Visszatérő metaforája az emberre: a gép. Ezt a trópus nem az antropológiai szemlélet tekintetében tartom most fontosnak, hanem az időtapasztalat érzékeltetése miatt. De ez a gép nem mechanisztikus. Temporálisan rögzített ugyan, de térbeliségét tekintve elasztikus, plauzibilis. Lásd: „Guminő”.

Különös. Elég különös. Mindennek ellenére az a furcsa, hogy Szabó verseiben is Adyt hallani sokszor.[25] Próféta-hang szól ezekben a versekben. Felhívó a hang, amely ha beszél: azt akarja, hogy kövessék. Nem gondolkodtatni akar, hanem úgy győzni meg, hogy elhallgattasson. Szeretné kioltani a jelölő bizonytalanságát, a nyelv esetlegességét, amely az én-mondás akadályában van épp úgy, ahogy a többi kulturálisan rögzített jelentésalakzat. Szenvedélye a vágy és az elégedetlenség keveréke, néha mégis arról beszél, hogy mennyire unja már az életet, olyan fáradt ő, mindig csak ő [énÉn]. Egy marxista klisét használva fel: a guminő ’a fallosz természetes meghosszabbítása’. Ezt még ki kellene bontani, maradjon inkább utalás. Maradjon meg a plauzibilis jelentés szintjén.

 

Szubjektív zárlat: Úgy látom, hogy Szabó Lőrincet és korát a lírában (is) a jövő érdekelte. Nem abban az értelemben, hogy mintegy a jövőből tekintettek vissza önmagukra, hanem az adott jelenből folyton a jövőre tekintettek. Nem a jövőbe, az talán túlságosan nyugtalanító volt, és ennyire nem voltak sem elbizakodottak, sem naivak. Ez talán még a megtagadott avantgárd hatása. Az érezték, hogy a jövő történéseit hirdetik előre, az új embert kovácsolják, a jelent jövendővé transzformálják. Ez ma már eléggé zavaró, azt hiszem.

Az utóbbi időben inkább a múltat fürkészi a lírai tekintet, azt kutatja, hogy mi volna/lenne ott, ami a jövőből történik. Újabban inkább az a belátás van jelen, miszerint a jövő a múlt felől történik, tehát azt érdemesebb kutatni, hogy mi válik jövővé a múltból. Vagy ki tudja. Lehet, hogy Szabó Lőrinc mégis csak megelőzte az időt, és a jövőben várakozik. A pszichoanalízis végül is győzött a lírában[26]

 


[1] Itt egy  – minden tanulság nélküli – keletkezéstörténeti kitérőt kell tennem: Miután átgondoltam, hogy mit fog ez az írás tárgyazni; miközben olvastam, keresgéltem, jegyzeteltem és lassan körvonalazódott, hogy mit hogyan kellene, kerestem egy metaforát. Az mindig jót tesz, ha van egy jól használható, rokonszenves metafora – gondoltam. Aztán utána akartam járni a dolognak, és némiképp tájékozatlan lévén, becsötörtem egy sexshop-jellegű üzletbe – szigorúan szakmai felvilágosításért. Ami kedves és kölcsönösen ön/ironikus dialógussá tágult az ott szolgálatot teljesítő alkalmazottal. Szigorúan a szövegek iránti szenvedélyem miatt kerestem fel a boltot, terjedelmes és jól applikálható dokumentációra vágytam, valami használati és kezelési útmutatót szerettem volna. Nem jártam sikerrel. Egy ilyen alapkészülék [2000 áprilisi árakon] 8000 forint; dokumentáció pedig nincs. Szóbeli információként annyit tudtam meg, hogy a régebbi kiszerelésekhez volt egy néhány soros leírás, de az sem tartalmazott többet, mint hogy milyen vegyszerrel kell tisztítani, és hogy kizárólag szájjal szabad felfújni [v. ö. 1Móz 2,7]. És hogy két változat van: a szőke és a barna [bináris oppozíció]. Új távlatok nyíltak, amikor megtudtam, hogy a babákat [ Nóra ] öltöztetni szokták, kifestik stb. Nagyon szépen fel lehet öltöztetni, foglakozni kell velük – mondta informátorom. Ezek után kezdtem elszemtelenedni, és megkérdeztem, hogyan kell rendeltetésszerűen használni a babákat. Ezzel a kérdésemmel a diskurzus peremvidékére navigáltam magam, kezdett transzgresszív alaknak tekinteni az addig készséges jelforgalmazó. Alapvetően annyit kell tudni róla, mondta merevebb arccal, hogy három nyílása van. A többit pedig teremtő képzeletemre [ A “teremtő képzelet” sorsa korunkban] bízza [Ars poetica helyett] . Lám, lám – morfondíroztam magamban már az utcán –, milyen rejtett utakon, milyen nyelvi búvópatakokon bukkanhat fel a legváratlanabb helyeken a hatástörténeti tudat [lásd a “tervezhetetlenség kérdését”] az értelmezőt újabb belátásokra késztető szempontjai.

[2] Számomra nehezen olvashatók Szabó Lőrinc versei. Majdnem olyan erőfeszítéssel tudok csak úrrá lenni belső ellenállásomon, ahogy például Rimay János, vagy Gyöngyösi János, vagy akár mondjuk Sinka István vagy Kodolányi János versei olvastán. Mindezt annak érzékeltetésére  mondom, hogy nem ideologikus kizárások mozgatnak, pusztán a számomra idegen textuális jelrendszer megfejtésével járó kényelmetlenség zavar. De mivel neurotikus vagyok, gyanakszom magamra, és az önmegfigyelés érdekében is  kötelességszerűen olvasok.

[3] Bevallom, ezek az ismereteim is jobbára Nagy András Mi, hárman című darabjából ragadtak rám. (Vö.: Mi, hárman – A huszonhatodik év, 29. szonett.) – [P. s.: Ez most már nem igaz, augusztus van, és kicsit utána olvastam a dolognak: Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc, Bp., 1985.]

[4] Vagyis hogy két idő találkozik, két eltérő időtapasztalat, belső ritmus, időérzék, minden lét saját időt létesít a létezésben. Hasonlóképpen nem kis gond merül fel, amikor egy szöveggel, amelynek saját ideje van, találkozik egy másik létező, egy ráadásul (többé kevésbé kétes) egzisztencia (már amennyiben irodalmár, persze), és dialogikus viszonyba lépnek egymással. Oszt’ mindjár’ meg van a gond. (Zorge! zorge! – mondja az egzisztencia; sáde! sáde! – válaszol az ego, avagy “Hová-hová, kicsi gazdám?, kérdi a Dasein. S válaszol az én: megyek tönkre, édes szolgám.” Esterházy Péter: Élet és irodalom, Bp., 1993, 47–48. [Az idézetet kicsit megbabráltam, bocsi. B. Sz.]

[5] Ez a mondat így túl “szépre” sikerült. A “tovahaladás” és a “tovasiklás” (kiemelés tőlem) a jövő (a szöveg jövője) felé mutató anaphorái gyanúsan hangzanak. Bizony, ez menthetetlen.

[6] Kéretik nem bedőlni, hisz mindenki tudja, hogy a lírai szerelem nagyobbrészt emlékezés, kulturális mnemotechnika: “Kiáltanál, tudom, de zene lesz a jajból / mert egy ajk hangszerül hangolta ajkadat / egy szép zenés ajak, mely dalt fakaszt a dalból, / mint hangvillát ha ütsz, másik is hangot ad.” (O lyric love – Babits Mihály)

[7] “Az Az (ça) szólal meg a Másikban, állítjuk, és a Másikkal magát azt a helyet jelöljük meg, amely előhívja a beszédhez való folyamodást minden olyan viszonyban, amelyben ez a folyamodás közbelép. Ha pedig az Az szólal meg a Másikban, akár meghallja a szubjektum, akár nem, akkor ez azért van, mert a szubjektum a jelentett felébredését megelőző logika szerint találja meg jelentő helyét. Ha feltárjuk, hogy mi az, amit a szubjektum artikulál ezen a helyen, vagyis a tudattalanban, akkor megérthetjük, milyen hasadás (Spaltung) árán alkotta meg éppen így önmagát.

                Itt megvilágosodik a fallosz funkciója. A fallosz a freudi tanításban nem fantázia, ha ezen képzeleti jelenséget értünk. Nem is tárgy (rész, belső, jó, rossz stb. …), ha e kifejezés egy kapcsolatba bevont valóságra akar utalni. Még kevésbé jelent valamely szervet, péniszt vagy klitoriszt, amelyet szimbolizál. Nem véletlen, hogy Freud a falloszra való hivatkozását abból a szimulakrumból merítette, amelyet az ókoriak számára képviselt.” (Jacques Lacan: A fallosz jelentése) – Nem arról van szó, hogy számon akarná ez az írás kérni Szabó Lőrincen a kortárs pszichoanalitikus diskurzussal való “termékeny” “párbeszéd” “hiányát” (ami persze önmagában is szimptomatikus jelenség), nem is egy pszichoanalitikus interpretáció múlhatatlan szükségét szeretné forszírozni, csupán rá akar kérdezni néhány “elnyomás”-ra. Az előbbi Lacan-idézettel például arra, hogy a Szabó Lőrinc-szövegek önleleplezők bizonyos kulturális szokások paranoid tematizálása. Illetve, hogy a pszichoanalitikus diskurzus megkerülése összefüggésbe hozható az avantgárddal kapcsolatos elfojtással is.

Vagyis nagyon korlátozott érvényűek azoknak a szerzői megjegyzéseknek a vélelmezhetősége, amelyek önmaga (a szerző) textuális múltját mint önéletrajzot, vagyis mint a realitás meg-, illetve átörökítését kívánják felmutatni.

[8] Hogy ez persze nem ilyen egyszerű, abba most ne bonyolódjunk bele. Kicsit hagyatkozzunk a szerzői önértelmezésre: “És azután, mi történt azután? – / Elmondtam már. Aki kíváncsi rám, / iktassa be nyolc verseskönyvemet, / iktassa most ide, és eleget / megtud rólam…” (Nyolc verseskönyv – Tücsökzene, 249. darab)

[9] Saját pályáján is igyekszik meg nem történtté tenni az avantgárd “tévutakat”: a Te meg a világot megelőző kötetek átírásával. Tanulságos és elgondolkodtató az ezt magyarázó (1943-as) írás: “A régi verseknek számtalan része mutatja, hogy írójuk már fiatalon is tudott kész és végérvényes szövegeket teremteni. Időnkint, helyenkint, sőt nem is ritkán, elérte mindazt, ami a kifejezés kvalitásában elérhető. Az átírással most nem a maximumot akartam kihozni a témákból; célom – ismétlem – legelsősorban az volt, hogy szándéktalan homályt, értelmetlenséget, aránytalanságokat tüntessek el, hidaljak át, magyarázzak meg, akár részletértékek feláldozása árán is.” Nagyon nem értem én ezt a szöveget; idézhető volna még hosszan. Például mindannak, amit Szabó Lőrinc költészetfelfogásáról gondoltam, az érvényessége megingott, amikor elolvastam azt a szöveghelyet, amely ezután az idézett részlet után következik. Ez a részlet azt indokolja meg, miszerint az átírás után is az első négy kötet eredeti dátumának feltűntetése a legautentikusabb datálási hagyomány. Az, hogy az átdolgozás lehetőség-feltételei között az szerepel, idézem “…megvolt hozzájuk az eredeti élmény emléke” – ez is különös, de beleilleszthető abba a felfogásába a szerzőnek, miszerint egy élet drámáját írta meg: “Írtam «magamat»: azt, ami velem történt, a fejlődéstörténetemet, ami végeredményben egyetlen igazi témája minden lírikusnak. Megírtam tehát, versekben, továbbá nagy kötetekben, egy többfelvonásos, egy sok felvonásos drámát, amellyel – hogy is mondjam csak? – meg vagyok, meg lehetek elégedve.” – (Csak az az “első felvonás, az az első négy jelenet”, csak azt tudnám feledni! – folytatja tovább.)

Szóval, nem vállalt feladatom, hogy Sz. L. költészetfelfogásán merengjek. Egy sajátos értelemben felfogott biologizmus (vö.: Lacan Freud-kritikájával) központi metaforaként ismétlődik több helyütt. Az ‘élmény’ és a ‘tartalom’ ilyen szétválasztása a jelfelfogás valamelyest következetes végiggondolásáról árulkodik. (Ez a metafora azonban csak a műre érvényes, amit a költő nemzett; az ember attribútuma a legtöbbször, a nőé főképp: a gép.)  A jel organikus képződmény, amely a jelölőből (tartalom) és a jelöltből (élmény) tevődik össze. Csak az a különös, hogy a jelölő létesülésének előfeltétele a jelölt, illetve ez utóbbi létezik jelölő nélkül is: “Az átdolgozott kötetek egy elmúlt világ és egy elmúlt életkor dokumentumai, s a ma csak annyiban szól belőlük, amennyiben a líra időtlen. De mit jelent néhány év éppen az időtlen szemlélet számára?”  Része valami rejtélyes módon a létnek. Ez a rejtély, ez a titok izgatja a versek beszélőjét. A jelentés birtoklásának ez az előzetessége biztosít kivételes helyet ennek az egzisztenciának a létezők között, ezért lehet atemporális, ezért lehet ő az akarat birtokosa, amely miatt uralkodása jótékony zsarnokság. Lásd: a Guminő-metaforát.

Természetesen nem gondolom, hogy Szabó Lőrincet mint teoretikust konzisztencia-kritériumok elé kellene állítani, annál is inkább mivel nem teoretikus, de az átgondoltságot, lévén intellektuális költő (vö. Intellektualizmus a költészetben), joggal lehet feltételezni. Többre nem tettem kísérletet, és később sem fogok ezen a határon túllépni.

[10] Forgách András: Az irodalomról, IV/50. = Aki nincs, Bp., 1999.

[11] Szabó Lőrinc: Divatok az irodalom körül című írásból, A teremtő szellemről: “A magas költészet, létre jöttét tekintve, legelsősorban egocentrikus testi-lelki kielégülési kényszer, tehát sohasem cselekedhet valamely külső, politikai vagy erkölcsi hasznosság célzatával, illetőleg a témába beképzelt öntudatlan vagy akár hangosan hirdetett hasznossági (ideális) célzat esetén is mindenkor féltékenyen megőrzi belső szabadságát: az író csak önmagának felelős. A költészet s az egész irodalom igazi szelleme ennélfogva l’art pour l’art szellem, egyéni és arisztokratikus, bár az olvasóra tett gyakorlati hatása az ellenkező is lehet.”

[12] Az első négy kötettel kapcsolatos megoldás-lehetőségeken morfondírozva írja az Összes versei 1943-as utószavában, itt konkrétan a “kiirtás”-ról, illetve a “megtagadás”-ról van szó: “Hát ezt a megoldást, egy időben és meggondolatlanul, talán vállaltam volna, már csak kényelemből is, hogy annál szabadabb erővel fordulhassak a jövő felé; de ez sem segített volna, a halálom utáni jövőnek nem parancsolok.”

[13] Hasonlít a helyzet a neoavantgárdéra, az persze sokkal bonyolultabb. Ugyanis itt közbe jött a transzavantgárd nevű jelenség is, meg a kommunista/szocialista diktatúra, amely maga is eléggé posztmodern jelenség volt. Erről azonban most nem.

[14] Itt Mészáros Sándorral folytatott esti beszélgetések közös gondolataira támaszkodtam. – A Kosztolányi-ügy, vagyis mai jelenlétének megítélése alapvető kérdés; sokakat nagyon irritál, mások apologétákká válnak eközben, és vannak a józan szkeptikusok, stb.. Úgy tűnik fel, mintha a jelen legsúlyosabb kánon-vitái K.-megítélésének kérdése körül bonyolódnának, másrészt pedig mintha a kortárs poétikák teljesítőképességének megmérettetése is ezen a “próbakőn” történne.

[15] Kritikai visszhangja, jelentőségéhez mérten, a Deréky Pál által sajtó alá rendezett szöveggyűjteménynek (A magyar avantgárd irodalom (1915–1930) olvasókönyve) épp olyan visszafogott volt, mint a Kukorelly Endre írásában említett (és részben általa szerkesztett) Szógettó című, a magyar neoavantgárd termését feldolgozó gyűjteménynek. A klasszikus avantgárd-kutatás általam ismert szakmunkája: Deréky Pál: “Latabagomár ó talatta latabagomár és finfi”, Debrecen, 1998. A korszak monografikus feldolgozásával kapcsolatban lásd: Deréky Pál: A vasbetontorony költői, Bp., 1992.

[16] Lám, lám, a nagy költők a kulturális gyakorlatok éles eszű és intelligens átlátására is képesek, és a lírai jelentésalkotás folyamatában sokkal több információt képesek kódolni, mintsem azt az irodalomtörténet hagyományosan feltételezte. (Vö. Margócsy István, Petőfi Sándor; különösen: Petőfi és az irodalmi gépezet, Bp., 2000, 48–74.)

[17] A kettős, egymást korrigáló kifejezéseken és jelzőkön mindig átok ül. Rendszerint már az elhibázott indítás vezet a kettős szóhasználathoz. Ilyenkor ajánlatos az egészet visszagöngyölíteni. Az életben ezt nem lehet megtenni és újrakezdeni. (Erdély Miklós)

[18] Az avantgárd hagyomány jelenlétének a Szabó Lőrinc életműben (és a korszak egészében) való újraértésére Kulcsár Szabó Ernő előadása tett legutóbb kísérletet: Egy kisajátíthatatlan klasszikus, Szabó Lőrinc a líra hatástörténetében, = Élet és irodalom, 2000., április 7., 10–11. “De hogy milyen termékeny ez az avantgárd hagyomány már a korai Szabó Lőrincnél is, elegendő emlékeztetnünk egy 20-as évekbeli, a kinn és a benn hagyományozott axiológiai viszonylatát különös, keresztállású figurativitásban feloldó technikai megoldására: ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl / s kit nem lehet soha elérnem, / mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz, /mely feketén alszik a szénben. (Lidérc)”

[19] Ez is nagyon gyanús, hogy miben is állna az elit-volt: nagyon tág és heterogén csoportot képeznék ennek jelzésére most: úgy vélem, mindenképp ide tartozik pl. Lenin és Gottfried Benn, Charlie Chaplin és Ezra Pound, André Kertész és Németh László stb. De hogy ki nem tartozna bele, azt nem tudom.

[20] “Az a tény azonban, hogy e szövegek kapcsán a recepció továbbra is szükségét érzi valamiféle etikai relativizmus mentegetésének, s sajátságos életrajzi magyarázkodásokra kényszerül, arra vall, hogy a filológia továbbra is egy szavatolt tudás ideológiai csapdájából szemléli – s innen érvelve akaratlanul is maga keveri antihumanizmus gyanújába – az ilyen “problematikus” alkotásokat.” Kulcsár Szabó Ernő, i. m., 11. Meglehet, hogy ebbe a “csapdába” ez az írás is beleesett.

[21] Ezt jobban ki kellene dolgozni, mert arra gondolok, hogy a gép-metafora éppen nem azt jelenti, hogy a szöveg beszélője a másikat csak tárgynak tekintené, hiszen a guminő sem tárgy, vagyis nem mechanikus gép, hanem mindig a megszólítottság pozíciójába kerül; így figuralitása is fúrton-fúrt változik.

[22] Kukorelly Endre, 666 999, = 2000/4.

[23] Úgy tűnik fel, kevesen vannak, akiket annyira foglalkoztat a magyar neoavantgárd, mint K. E.-t. Poétikáját vizsgálva, ez egyáltalán nem meglepő. Inkább az a meglepő, hogy a kritikai recepció – a sokféle módon megtett szerzői hitvallás ellenére – nem fordított kellő gondot arra, hogy a K. E. által kidolgozott költészet poétikájának kritikai feldolgozásában nagyobb hangsúllyal vegye tekintetbe. (Kivétel Farkas Zsolt monográfiája. Annál is inkább szerencsés találkozás volt ez a könyv, mivel a kritikus maga is érintett az avantgárd transzgresszív vonzalmában.) – Az érdeklődő olvasó azonban felfigyelhet arra is, hogy K. E. metapoétikája a (magyar) neoavantgárd. A magyar neoavantgárd metapoétikája K. E. lírájában lelhető fel, meg Tandori Dezsőében, stb. Ez a “vonulat” azonban – ez idő szerint – még jócskán kívül van a kánon, bármit is jelentsen az. Ha például a konkurens poétikák egymás inkluzív értelmezést jelenti. Vagy ha a poétikai mnemotechnikák cseréjét, a jelentések paleografikus forgalmazását értjük alatta. Nem véletlenül érkezik ez a javaslat K. E-től.

Tandori a neoavantgárd metapoétikáját a klasszikus avantgárd peremvidékére írta vissza (Szép Ernő), oda, ahonnan a későmodern, illetve a konzervatív líra zárt jelentésalakzatai kilazíthatónak, sőt akár föl- (de nem le-) bonthatóknak is bizonyultak, és a század sajátos chiasztikus időtapasztalata a líra temporalitását posztmodern távlatból tette hozzáférhetővé. Bizonyos értelemben hasonló (parapoétikai) jelenséggel találkozhatni K. E. kánon-értelmező aktivitásában, ahogyan inkorporálta a Tasnády Attila-szövegeket. Az a megfogalmazás, hogy ‘a Kukorelly-szövegek szétolvasták a Tasnádyt’ retorikája a szóródás képzetét keltené, holott épp ellenkezőleg, a Kukorelly-korpusz letapogathatóságát, (el)határolhatóságát mozdította elő. Hasonlóképpen történt ez már Tandori textuális agressziója kapcsán is, amikor a Szép Ernő szövegek enklávéját alakította ki; ez utóbbi azonban kicsúszott a bináris logika felhasználásával: azon nyomban kezdett inverzálódni, és a modernitás exklávéjává lényegült – ahogy erről egy marxista Dupin spekulálna.

[24] Haszonnal olvastam Kulcsár Szabó Zoltán Dialogicitás és a kifejezés integritása (lásd a szerző Hagyomány és kontextus; Bp. 1998.) című tanulmányát. Az allegorikus, szentenciózus, gnomikus-fragmantált beszédformák használata – az értelmezhetőség uralása érdekében – erőteljesen rányomja a bélyegét Sz. L. munkáira; ugyanakkor azt gondolnám, hogy mindez a dialogiciás hatástényezőinek érvényesülését is súlyosan érinti.

[25] … be védtelen / voltam eddig, fázó és meztelen, / s be jó lesz most, csupaszság évei / után e szép, friss falakat / új ruhaként magamra ölteni! (Új lakásban – Te meg a világ)

[26] Az indexelésnek ez a technikája nem végtelen, nem a jövőbe mutat (ezen a jövő-dolgon talán túl sokat lovagoltam; ezt is ki kéne fejteni, de most már inkább nem), hanem a múltba, a végre, arra a jelre, amely ennek ikonikus megjelenítője: a pontra.