(Alibi bevezető) Amennyire igaz, hogy a jelentős művek sem teszik feleslegessé a kritikát, épp annyira az is igaz, hogy módosítják a kritikát. Talán igaz mindez, és amennyiben igaz, különösen érvényesnek kell lennie a kiemelkedő teljesítményekre. A Sár című kötetről, úgy érzem, csak szakadozottan fogok tudni kritikai véleményt mondani. Ennek az írásnak már a címe is arra szolgál, hogy kitérjen egy megfogalmazódó elvárás elől, miszerint ez egy recenzió lenne a Sárról. És nem is olyan ravaszkás dologról van szó, hogy kibújjak valami alól, eloldalazzak a probléma mellett, ügyeskedjek vagy feltűnést keressek.

(A címről) A cím pusztán az önkorlátozást jelenti be, hogy nem lesz ez amolyan arckép vagy portré Petriről, de nem lesz a kötetről szóló `kritikai’ ismertetés sem[1]. Nem azért, mert Petri túl nagy (köztünk szólva, igen nagy), vagy mert a kötet túl kicsi. Nem érzem kisebb jelentőségűnek az előzőeknél; inkább módosulást érzek, de erre majd visszatérek. A hanyagságát a kötet nagy érdemének gondolom, e mellett néhol felületes, nem kurkászom elő a helyeket, és ez puszta pontatlanság egy rendkívül pontos és anyagszerű környezetben.

(Petri hanyagsága) Hanyagul beszél egy nagyon pontosan kimunkált költői nyelvet, és ez a hanyagság lesz a pontosság előfeltétele, a látszólagos oda nem figyelés, a beszéd elkalandozása a beszéd lehetőségei, kitérői, üresjáratai között, az, ahogy a beszéd beszédként szólal meg, a saját törvényeit követi (a beszéd), a saját útjait járja, nincs hozzáerőltetve valamilyen előzetes követelmény, mint a tárgy, szolgálatához, és nem alakítja át a (beszéd) jelentését egy beszédmód, amely a hagyományba, valamiféle hagyományba kötné, vezetné be, zárná rá a nyelv kényszerét. Nincsenek a nyelvként működő kötöttségek, mint például a műfaj, (mint például) egy költői iskola, járulékos jelentésképzése által; hanyagsága olyan beszédet eredményez, amely nem több, mint amennyit önmagából láthatóvá tesz, a jelentés látszólagos helyettesítése a beszéddel, ez által a beszéd által: valakivel, aki beszél, hanyag, elnagyolt, mormogó, dünnyögő, türelmetlen, sértődött, önérzetes, fáradt, ingerült hang, egy hang, amely beszél, ez a hang és ez a beszéd ugyanaz (vagy majdnem, alig nem, hát persze hogy nem), a beszédben feloldódó hang, valaki, aki beszédként jelent meg, beszédként jelent, valamit, ami önmaga (beszéd), arra utal, hogy itt nincs kényszer, nincs kulturális kényszer, amely kötné, hogy minden áron valami jelentősről, nagyról, igen-igen fontosról kell (tessék) szólni, ha már, ó igen, a költészet, bizony, bizony a költészet (hohó barátocskám, a költő, igen igen, a költő feleljen ám, ez a renitens osztályismétlő, notórius hiányzó, a memoriter lassúagyú biflázója) ismételje el az igazságot, a kultúra alapszavait mondja fel nekünk, ne csak úgy a vakvilágba beszéljen, hanyagul, mi több, cinikusan, hagyni hogy a beszédje beszédként szólaljon meg, lezserül, lerázza a kultúránkat, a civilizációnkat, mindent, elhagyja kijelölt szolgálati helyét, a kiszuperált portásfülkét.

(Petri anyagszerűsége) Az anyagszerűség annak a következménye, amiről bővebben a későbbiekben lesz szó, hogy másképp szervezze meg a jelentést, lerövidíti a költői szöveg (úgynevezett) `esztétikai játékát’ (Füst Milán, Vas István, Kálnoky László, Várady Szabolcs, Takács Zsuzsa, Nádasdy Ádám, Ferencz Győző), ugyanakkor nem bontja meg a `költői’ szöveg szervezésének `mélyszerkezetét’ (mint például Erdély Miklós, Tandori Dezső, Kukorelly Endre), miközben mégis könnyedén és természetesen használja a `költői dikciót’ (Orbán Ottó, Tolnai Ottó, Parti Nagy Lajos). Ez a hanyagság több mint tiszteletlenség, felháborító, mert úgy akar kulturális dokumentumot létrehozni, hogy közben kikerülje a (kulturális) szabályzókat. (Esterházy tud még így lenni hanyag; hanyag eleganciával (meg van csinálva) tenni a dolgot.)

(Petri hanyagsága amolyan…) Pilinszky beszélt élete utolsó évtizedében arról, már nem emlékszem pontosan (meglehet, tévesen fogok utalni rá), hogy megváltozott a viszonya az (vers)íráshoz, nem akarja már a tökéletest, valahogy, épp ellenkezőleg, az esendő által szeretne szólni (talán az esendőségről, a nyelvi szegénységről; ez Pilinszkynél mást jelent). Hogy roppant nagy dologról van szó, az is mutatja, hogy az egyébként (nem) olyan nagyon szerény Pilinszky sem tartóztatta meg magát, hogy ne dicsekedjen (joggal) vele, miszerint szinte semmiből csinál verset, néhány szó, rossz rímek, unalmas jambus, figurák alig, retorizálás minimális. Petrinél mindezek, nagyobbrészt, még gyérebbek; a (szerintem) jelentős különbség, hogy (lexikálisan) (szemantikailag) Petri nem egy kulturális örökségekkel terhelt, telített, a szimbolikus rendszerekre (erőteljesen) ráutaló nyelvezetet használ (mint Pilinszky tette), hanem egy egészen másmilyent, egy (majdnem) szlenget. És mégis, azt hiszem, jól átgondoltan (mondhatta) írhatta Dávidházi Péter (példaként) a következőket (idézem): Bármilyen meglepő, a magát vallástalannak, sőt vallásilag “amuzikálisnak” vélő Petri Györgynél is találni olyan verset (Hogy elérjek a napsütötte sávig), amelynek vallási értelmezése gazdag és izgalmas jelentésrétegeket hoz felszínre.[2]

Egyébként, talán, itt a helye, hogy emlékezetünkbe idézzük, amiről Pilinszky olyan sokat beszélt, írt, hogy kultúránk egyik alapítójának, a Jézus nevű vándorprédikátornak tulajdonított kijelentések, nem nagy dolgokról, hittitkokról, titkos tanításokról, mélységes mély rejtelmekről, hermetikus bölcsességekről szólnak, nem, Jézus beszéde nem a külsőségek feszesen kimódolt ceremóniájáé, hanem pásztoroké, szántóvetőké, halászoké, vámosoké, utcalányoké és utcagyerekeké; talán nem lenne túlzás (azon túl persze, hogy az azonosítás (és vele az analógia) hamis), ha azt mondanám, a szlengé.

(Két dilettáns bekezdés) A médiáktól átszőtt tömegtársadalmakban (ez szigorúan magánvélemény lesz), úgy érzem, a korábbiakhoz képest, egyre növekszik azoknak a száma, akik meg vannak (egy kis apokalipszis: lesznek) fosztva a beszédtől, tapasztalataik megfogalmazásától, (fel)(össze)fűzésétől, a narrációtól. Az (`élet’) (tel) (való) (esetleges) (találkozás) (eseményei) (tapasztalatai) (érzései) (stb) (nem) (válhatnak) (lehetnek) (alakulhatnak) (stb) (narratívákká) (tapasztalattá) (`élet’) (té) (stb).

Elemi erők rejtőzhetnek ott, és juthatnak felszínre, ha képesek megfogalmazódni, ahol az (alul)civilizáltak (civilizatorikus értelemben szabadabbak) tragikus módon, elemi szinten ütköznek bele abba, ami más, abba, ami önmaguk, és talán leginkább, abba, ami sem egyik, sem másik. A szleng hanyag; olyan intézmény, amelynek a hatalma abban van, hogy nem rögzített, nem dokumentálja magát, nem hoz létre objekteket; nyelv előtti vagy nyelv utáni, eltűnteti a hatalmat, a nyelvet; ő maga nem válik nyelvvé, dünnyögő, türelmetlen, fáradt, ingerül morajlását nem kísértik meg azok a csábítások, amelyek a nyelvtől nem hogy el nem választhatók, de azonosnak látszanak (lenni) vele.

(A szlengről még egyszer) Valahol azért sántít ez az egész szlenges dolog. Mert jó, rendben, mondjuk mindez, ha annyira nem is, de érzékeltetésként, a jelenség ívelt körüljárására alkalmas, de ami miatt mégis bűzlik, az az, hogy Petri költészete intellektuális (költészet). Ez nem azt jelenti, hogy Petri költészete okos dolgokkal foglalkozik, vagy a dolgokról mondana okosakat (ez a fajta értékelés távol álljon tőlem, meg egyáltalán), hanem a szöveg és a világ közötti másfajta kapcsolat, ahogy ez a kapcsolat nem más, mint gondolat, a gondolás maga, nem szétválaszthatóan, hogy volna `aki amit teszi’, hanem csak a `gondolja’ van, így, egyben és egyszerre, a beszéd, amely írás, amely gondolás, amely beszélés, a beszélésnek az a fajtája, amelyről már volt szó. Az intellektus maga, mely nem személye és nem személytelenje annak a tevékenységének, ahol van a beszédnek ez a morgása, amely egy (hagyományos) (alkotó) tevékenységet azonban elvégez, szelektál, válogat, szőr, vagyis van, amit beenged, ami aztán felmorajlik benne, nem az érzései, nem is amit lát, a világ, hanem amivel találkozik, megérinti, nekiütközik, és mint egy üres tér, valami beburkolt, bizonytalan tartály, hangot ad, felmorajlik, kong, szól. Az ember állandóan gondol (valamit), a `gondol(kod)ásnak ez a nagy folyama folyton van benne, túlcsap rajt, visszahúzódik, amikor alszik, de akkor is ott van, él (az `általános alany’). Ezt a folytonos, halk, roppant morajlást meghallani, szóra bírni, hagyni, hogy szóljon, valahol a beszéd előtt, vagy a beszéd után, engedni, hogy átcsapjon a nyelven (slang), nem gondolkodni, nem érezni, csak gondolni (lenni), ez az, amiért Petri intellektuális, annak ellenére, hogy nem a bölcselet felé (noha bölcseletileg iskolázott); és ezért nem szubjektív, nem alanyi, mert nem az individuumról beszél (szociális konstrukció), hanem a személyről, a perszonáról; és ezért lehet érvényes politikai költészet az, amit művel, mert nem a (demokratikus, népelvű, filantróp) egyén indulatai, érzelmei, vágyai szólalnak meg, hanem a politikai perszona (a jog alanya, a politikai személy) beszél egy helyén lévő nyelvet, a politikai maszk nyilatkozik, nem tévesztve össze az érzelmeket (érzéketlenség) a politikával. A Petri személyét a szövegek, a szövegekbe beengedett morajló beszéd, ez a tompa, folytonos, szűnni nem akaró visszhang, a gondolni roppant folyamának visszhangja alakítja, és ez a hang lesz maga az, ami átszűri az értelmet, az intellektust, (hogy) szeretném, ha tudnák, / miket gondolok közben (Közben), (hogy maga ez a hang beszéljen, jelen esetben itt is, helyettem).

 (Petőfi és Petri) Egy párhuzam (amely ellentét): Ami Petőfinek a nép, Petrinek az a szleng.

 (Petri és a hang) A Sár című kötetben mindaz, ami Petri költészetére jellemző, maradéktalanul megvan; továbbépíti ezt a vonulatot, ebbe az egységes hangba olvadnak bele ezek a versek is, amely egy ideje (e hang), a nyolcvanas évek elején történt fordulat óta uralja ezt a beszédet (a Petriét). Kevésbé meggyőzőeknek érzem (noha a(z il)logikájukat érteni vélem), a korábbi kötetekben is, de itt erőteljesebben a `nyelvi automatizmusok’, értve ez alatt a szavak hangzásbeli hasonlósága vagy valamilyen jelentésbeli érintkezés által uralt (többé-kevésbé önkényes) összekapcsolását, ahol időnként (valamilyen) (fekete) humor (keserű) tanulságai erőltetik (előzetesen) a szövegekre az ilyen ki(be)térőket, hang- és alaktani csikicsukikat. (Tudván, hogy itt ellentmondok magamnak, mert éppen valamiféle (akkor is, ha másféle) nyelvi automatizmust, a fentiek értelmében, fogalmazásbeli hanyagságot, érzek Petri egyik nagy erősségének; de hát ilyen a recenzió, nem egyenes műfaj.)

(Petri és az elmozdulás) Az elmozdulásról (amit éreztem): Mintha szaporodnának a tanulság levonására emlékeztető megfogalmazások, (mintha) fel-feltünedezne az epigrammatikus (maxima-lis) óhaj, (mintha) az emlékezés (amely közel áll ahhoz a `gondolás’hoz, amiről lásd korábbat) egyre gyakrabban terjesztené ki az igényét a jövő(idő)re, (mintha) több lenne a kultúranyag (ami itt a szavak kifordítását jelenti), (mintha) néha a filozófiai is átgondolás tárgyát képezné és a metafizikusan csengő szavak ébresztgetnék (mintha a recenzió veszélye az lenne, hogy kitalál magának egy értelmezést, és meg van sértődve, ha a magyarázat eltérni látszik tőle) a beszédét.

(Lezárásképpen) Még csak arról néhány szót, hogy Petri költészetének hangja valami egészen szokatlan (nem csak a költészetben), egy olyan (hang)(szín), amely idegen (azért nem egészen, csak nem lett hagyománnyá, vonulattá; talán ezért meglepő) a magyar irodalomban. A szkeptikus, fanyar, gunyoros, metsző és elszántan rosszindulatú ítélkező, a megvesztegethetetlen vádló pillantása, amely nem lát, mert nem láthat soha elegendő megnyugtató változást, biztató fejleményt, hogy végre megnyugodva elfordíthatná a fejét, és elkezdhetne bízni (az emberekben) (mizantróp). Kell ehhez némi (vagyis csak nem mutatni, hogy jobbak vagyunk és nem hinni, hogy rosszabbak) kegyetlenség, érzéketlenség, eltitkolt hit a jó, az igaz föltétlen érvényesülésé(nek szükségé)ről, és nem elégedni meg kevesebbel, mint az abszolúttal (amennyiben van még ilyen) (ez, ha nem is vallási érzékenység, de tudás arról, hogy mi a hit); az epés moralisták megszállottsága, akik életük végéig (legyen az bármily rövid vagy bármily hosszú) nem lankadnak kompromittálni jelenlétükkel és kiábrándíthatatlan nemtetszésükkel az emberi nemet. Kellemetlen, mérges, kiállhatatlanul élesszemű, csúfolódó természetű emberek az ilyenek. (Egyetlen csapda leselkedik rájuk (ebben a földi életben), hogy magatartásuk külsőséggé válik, szereppé, és már nem tudni (eldönteni), hogy mi háborítja fel jobban őket, a világ silánysága, vagy az, hogy arra a megtiszteltetésére, amit személyük jelent, olyannyira érdemtelen a világ (a kor) (és hogy ezt folyton el kell mondaniuk) (`mert szeretnék, ha tudnák’).) Még egy sort a már idézett (Közben) versből, itt (visszamenőleg is) köszönetet kell mondanom Mészáros Sándornak, aki felhívta a figyelmem ennek a (versnek) sornak a (különös) jelentőségére (Petrit idézve most őt is idézem) a szív hidegsége megadatott nekem. A hideg szív. A szív hideg. A szívhideg.[3]

 

(1994)