Mit tehet az íróember, ha egy napon az egyik híres pályatársa így sóhajt fel mellette a szolnoki fürdőben: „Van még egy tartozásom, meg kéne látogatnom Edwint”? Természetesen nem felejt, és kivárja az alkalmat, hogy maga teljesítse be az időközben visszavonhatatlanul megöregedett pályatárs kívánságát. Így jutott el Turczi István, a József Attila-,Babérkoszorú és Prima Primissima díjas költő, műfordító – a Kossuth-díjas költőtárs, Faludy György felvetésére – a skótok leghíresebb poétájához, Edwin Morganhoz, egy Glasgow melletti idősek otthonába. A démon kiskátéja című Morgan-versfordításkötet és a Reggelre megöregszünk címmel kötetbe rendezett új versei kapcsán találkozásokról, utakról, habitusról és trendváltásokról kérdeztük a fordítót-szerzőt, Turczi Istvánt.
Látszólag „ugrálva” a témák között, hiszen alanyunk maga a „renaissance” emberképe –beleértve akár világcsavargásokat és kulturális rendezvényeket, akár irodalmi kártyajáték tervezést, akár sokféle költői hangot, műfajt és formát.
– Az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Hollandiában és Bosznia-Hercegovinában jártál a kétüléses beszélgetésünk első alkalmát megelőző hetekben, de ha éppen itthon voltál, részt vettél az általad életre hívott Parnasszus neszmélyi vers- és prózaíró táborában, aztán a Tokaji Írótáborban. Akárcsak a nemzetközi kapcsolati hálód, úgy az is köztudott rólad, hogy rendszeresen sportolsz, és a közösségi médiát, ahol Bizsu, a tizenegy éves bishon bolognese kutyád „irodalmi kutyává” lépett elő, aktívan használod. Igaz, a besorolás kultúránként változhat, mégis foglalkoztat, hogy mennyire lóghatsz ki az átlagos – ha úgy tetszik: sematikus – „költőképből”?
– Nem tudom, van-e „átlagos költőkép”, szerintem inkább csak kínos sztereotípiák léteznek, hisz minden alkotó más entitás, eltérő ízlésvilággal és hagyományokkal, más kulturális, poétikai és politikai beágyazottsággal. A különböző habitusú és világlátású emberek között, ha van közös nevező, az a teljesítmény tisztelete lehet. Egymás dolgainak és szakmai-közéleti megnyilvánulásainak megismerése, jobb esetben elfogadása, de erre sajnos mostanában alig van példa. Ha valami kilóg, az a nyelvünk, a sok és egyre többféle munkától, hogy fennmaradjunk, vagy látszódjunk abban az egyre zsúfoltabb és zajosabb térben, amit kultúrának és irodalomnak hívunk. Az a dzsungelharc, ami itthon folyik a megmaradásért vagy az elismerésekért és más alamizsnákért, külön beszélgetéstémája lehetne.
– „Jó lenne azon a szinten élni, ahogy gondolkodunk” – valaha több interjúban is beszéltél arról, hogy Hamvas Béla megállapítását ars poeticáddá tetted. Változott a hitvallásod az elmúlt időszakban?
– Néha azt veszem észre, hogy unom a saját mondataimat, mert az elmúlt huszonöt évben alig változtak. Sem az alapelveim, sem az életstratégiám nem lett más. Nem alkalmazkodni kell a külvilághoz, hanem csinálni, nem lavírozgatva várni a jószerencsét, hanem hozzátenni azt, ami te vagy, amit te tudsz. Hamvas axiómája ma is fájóan igaz, sőt egyre igazabb, de talán annyit tennék mai fejjel hozzá, hogy bármennyire is rossz és önveszélyes irányba haladunk, bármekkora káosz lett úrrá a fejekben és a szívekben, az igazság megéri azt, hogy hiába keressük. Ebben azért még hiszek, és ez adhat hitelt a dolgaimnak is, nem az, hogy hová szavaztam, melyik akol melegében érzem otthonosabban magam. Bár a szabad véleménynyilvánítás erejét nem becsülném alá.
– Az UNESCO égisze alatt 1969-ben, Manilában életre hívott világszervezet, a Költők Világkongresszusa augusztusi közgyűlésén a nemzetközi társaság kettes számú alelnökének választottak. Az új elnök a mexikói író-költő, Maria Eugenia Soberanis, az első alelnök pedig Ernesto Kahan, a Nobel-díjas izraeli-argentin orvos, író lett. Milyen feladatokkal jár a tisztség? Minek köszönheted a megválasztást?
– A véletlennek köszönhetem, hogy annak idején megismerkedtem a World Congress of Poets nevű, öt kontinens közel ezer jeles költőjét a tagjai közt tudó világszervezet akkori főtitkárával. 2006-ban egy kis írószövetségi delegációt vezettem Kínába, ahol még a kínai kulturális miniszter is fogadott, ami elég vicces volt: két napig szervezték a húsz percesre belőtt munkamegbeszélést, amiből zseniális tolmácsom, az azóta elhunyt kiváló sinológus, Polonyi Péter jóvoltából kétórás diskurzus kerekedett, és állítom, hogy azt követően indultak be a kínai–magyar irodalmi kapcsolatok. Itthon gyorsan Kína-szakértőnek könyveltek el, és engem jelöltek ki, hogy tartsak előadást a pár napra nálunk összegyűlt száműzött kínai
íróknak. Így ismerkedtem meg Maurus Young, Párizsban élő kínai újságíró-költővel, a szervezet későbbi elnökével. Részt vettem pár kongresszuson Indiában, Mongóliában, Izraelben, ezt követően 2010-ben Tajvanban beválasztottak az elnökségbe. Most annyi történt, hogy kihalásos alapon előrébb léptem, így lettem második alelnök. A különbség látszólag elhanyagolható, viszont nekem mégsem az, mert az útiköltség nagyobb részét így már a szervezet állja, ami a mostani árak mellett fontos tényező. A legutóbbi kongresszust Ecuadorban tartottuk, tavaly októberben. Furcsa lesz a szó, de felemelő érzés volt a pandémiás időszak után ismét találkozni a régi költőbarátokkal. Képviseltette magát szinte az egész latinamerikai költőtársadalom Mexikótól Argentínáig, jöttek Afrikából, Új-Zélandról, Indiából, de például Európából kevesebben a megszokottnál; Kínából vagy Mongóliából az ismert okok miatt sajnos egyáltalán nem.
– Tavaly ősszel vetted át a boszniai Szerb Köztársaság idei Nemzetközi Irodalmi Nagydíját a balkáni állam de facto fővárosában, Banja Lukában. Ezzel párhuzamosan a Szerb Írószövetség tiszteletbeli tagjává választottak, 2023-ban díszkiadásban jelentetikmeg válogatott verseidet, Fehér Illés fordításában. Korábban ugyanakkor említetted, hogy már készül műveidnek szuahéli fordítása is. Hova – és milyen célból – utazol legközelebb?
– Óriási megtiszteltetés, hogy egyáltalán szóba került a nevem, és öröm, hogy egy magyar költő került szóba a díj odaítélésekor. Ez a legnagyobb rangú művészeti elismerés a boszniai Szerb Köztársaságban, és a korábbi díjazottak között van például a nemrég irodalmi Nobel-díjra jelölt Vjacseszláv Kuprijanov, akinek verseit jó tíz éve közölhettük a Parnasszusban. Idén októberre már meg is kaptam a meghívást Banja Lukába a szerb nyelvű könyvem díszkiadásának bemutatójára. Felhasználóbarát megoldás, ami által a díjazott a következő évben is részt vesz ezen a rangos eseményen, és fennmarad a szakmai-emberi kapcsolat. Ami a szuahéli nyelvű könyvemet illeti, az is szerencsésen megvalósult, és így én lehetek az
első magyar író, akinek ezen a sok afrikai országban beszélt nyelven versei jelentek meg. A könyv címe: Pahali Fulani Budapest (Valahol messze Budapest), fordítói Christopher Okemwa és Ezra Nyakundi Mose egyetemi professzorok, a könyv maga kétnyelvű kiadás, angol–szuahéli.
– Hová utazom legközelebb?
-Nagyobbik fiamnak fia született, vagyis nagyszülők lettünk, természetes hát, hogy unokanézőbe megyünk Hollandiába, Pascal és Einstein városába, Leidenbe. Ami az irodalmi utazásokat illeti, még korai volna bármit is mondani, hisz ilyenkor alakul ki, hol lesz fesztivál, könyvbemutató, nemzetközi esemény.
– Hány idegen nyelven megjelent kötettel büszkélkedhetsz?
– Ha fényezni akarnám magam, akkor most hosszasan ecsetelhetném a különféle nyelven megjelent kötetek történetét. A kérdés mindenesetre alám dolgozik becsülettel. De nem teszem, mert nem ez a lényeg. Hetvenhét országban jártam, szinte népmesei szám, és tapasztalatom szerint messze Petőfi Sándor a legismertebb magyar szerte a világon. Még Puskásnál is többen ismerik a nevét. Márai Sándor, vagy a Nobel-díja okán ismertté vált Kertész Imre, és Esterházy Péter nevét inkább csak Európában jegyzik, kivételek persze mindig vannak, gondoljunk csak Krasznahorkai László amerikai, vagy Nádas Péter ázsiai fogadtatására. Az viszont örömre ad okot, hogy a mai magyar költészet – többek közt az én külföldön megjelenő könyveimmel – a versfordítási nehézségek ellenére is jelen van a kulturális világpiacon, és sikereket ér el. Kis öröm, de öröm. Mi, magyar költők, ilyenkor akaratlanul is egy kis közép-kelet-európai, de versnagyhatalomnak számító ország hírnökeivé válunk. Vagyis tétje van minden egyes külföldön megjelenő, publicitáshoz jutó magyar költőnek, verseskötetnek.
– Nem csak téged fordítanak, te is sokat fordítasz. Korábbi munkáid közül a kezembe került Isaac Bashevis Singer, Nobel-díjas lengyel–amerikai szerző nagyregénye, A Moszkát család, vagy a Schindler listája című kultregényt jegyző Thomas Keneally ausztrál író bennszülöttekről szóló regénye, a Jimmie Blacksmith éneke. Tudvalevő, hogy korábbi finn, izraeli és ausztrál versantológiák is kerültek ki „egyszemélyes” műhelyedből. A Minden ablak nyitva és az Utazás törölve ismert válogatott versfordításköteteid 2022-ben a híres skót költő, Edwin Morgan A démon kiskátéja című válogatásgyűjteménye követte. Hogyan találtatok egymásra?
– A költő nevét akkor ismertem meg, amikor 2002-ben egy szolnoki fellépés után a Tisza Szálló fürdőjében Faludy György, Gyurka, egyszer csak felsóhajtott: „Van még egy tartozásom, meg kéne látogatnom Edwint.” Hogy hogy nem, három évvel később a Glasgow-i Egyetemen tartottam két előadást a magyar költészetről, és a házigazdák hálából megkérdezték, van-e valami kívánságom. Az volt, hogy szeretném meglátogatni nemzeti költőjüket, Edwin Morgant, aki a skót fővárostól 50 mérföldre, egy idősek otthonában élt. Vett ott egy lakrészt, az állam tiszteletből vett neki hozzá egy másikat, és a kettőt összenyitva gondtalanul élhette utolsó éveit. Látogatásom 2005. május 19-én volt. Mint utóbb kiderült, én voltam az utolsó magyar költő, aki látta őt élve. Tessék elképzelni, hogy rövid ottlétem alatt a skót irodalom legnagyobb alakjával, aki akkor 85 éves múlt, végig József Attiláról,
Weöres Sándorról és a Nyugat folyóirat szerepéről beszélgettünk. Búcsúzáskor megölelt, megígértette velem, hogy majd fordítok néhányat a verseiből magyarra, végül készült rólunk egy közös fotó. Ez a könyv első lapján megnézhető. De a legfontosabb, hogy betartottam az ígéretemet: elkészült a könyv.
– 1983-ban végeztél az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar–angol–finnugor szakos hallgatójaként (később egyetemi doktori fokozatot szereztél), ennél fogva az angol, ír, skót és ausztrál, valamint a finn költők fordítása „tiszta sornak” tekinthető. Héberről viszont közvetítőnyelvből fordítottál?
– Na, most nyelem a szégyen kortyait, ugyanis héberből sem közvetítőnyelvről fordítottam, hanem eredetiből. Az egyetemen tanultam arab nyelvet, később, az első izraeli utazásom hatására Jólesz László tanár úrhoz jártam évekig, aki szépen megtanított, de amilyen gyorsan megtanultam, olyan gyorsan el is felejtettem a héber nyelv alapjait. És sajnos a mentorom és barátom, Itamár Jáoz-Keszt is meghalt időközben, akivel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Ő fordította le a verseimet, és adta ki egy héber–magyar kétnyelvű kiadásban az általa alapított Éked Kiadónál még 2011-ben. És ő látott el mai kortárs izraeli költők lefordításra érdemesnek tartott verseivel, amelyekből időről időre közöltem is itthoni irodalmi lapokban.
– A közelmúltban a Litera.hu és az Ambroozia.hu internetes portálokon, továbbá az Országút irodalmi-kulturális lapban közölted a klasszikus perzsa irodalom legismertebb költője, Háfiz ghazaljáinak fordításait. Miként került fel a 14. században élt misztikus költő a horizontodra, s miért hagytál fel dalainak átültetésével?
– Aki költészettel, világirodalommal foglalkozik, aligha hagyhatja figyelmen kívül Háfiz verseit és hatását. Ő az egyik első költő, akit a keleti költészetből megismertek a 17–18. századi Európában. Már az ő hallatlan népszerűsége is meglepi az embert, hiszen egy igen összetett, hasonlatokkal és allúziókkal, sajátos metaforarendszerrel zsúfolt nyelv az övé. A tudós szerző jártas volt a bonyolult költészeti technikákban és retorikus alakzatok alkalmazásában. Jól ismerte a nyelvi archaizmusok világát éppúgy, mint a korabeli beszélt nyelv elemeit. Háfiz-fordításaim elindítója, egyben a mentorom, Jeremiás Éva, az Orientalisztikai Intézet Iranisztika Tanszékének professzor emeritusa azt írta az egyik ilyen közlésem elé készült bevezető esszéjében: „A mély történetiség, az intellektuális tartalom és a könnyed
nyelvi kifejezés teszi Háfizt a legszerethetőbbé, a perzsa nyelv mintájává.” Ha újra megtalálom azt a gondolati-ritmikai fonalat, amit a megjelent versekben talán sikerült szakmailag is érvényesen felmutatnom, akkor visszatérek hozzá.
– Létezik olyan, hogy műfordítói szereptudat?
– Minden létezik, amiről azt tételezzük, hogy van, és ennek megfelelően bánunk vele. Számomra a műfordítás alfája a kíváncsiság. Ha ez a konkrét szöveggel való szöszmötölés, ismertebb nevén műhelymunka során érzelmi viszonnyá fajul, akkor már fennáll a veszély, hogy értelmes és értelmezhető szövegvariáns születik. Mert minden költői fordítás, bármilyen tökéletesnek, telitalálatnak is mutatkozik, csak változat. Megközelítése az eredetinek, újra-, át- vagy továbbírása, újraformálása, esetleg deformálása. A jelentés és a hangzás kiad egy állandó belső ingamozgást, amely minden erős vers sajátja. Ha a jelentés több, mint dereng, és a formai jegyekkel tisztességgel zsonglőrködsz, le ne állj, az istenért, ott vagy a szöveg szívénél, már csak a végső döfés kell, az érzelmi azonosulás fájdalmasan szép momentuma, és megvan: aznap nem éltél hiába. Ez az együttállás egyesek szerint lehetséges, többek szerint lehetetlen. Ennek könyvtárnyi szakirodalma van. A jó fordító nekem az, aki elhiszi, hogy mégis lehetséges a lehetetlen. A jó vers, ha lefordítják, amúgy sem vész el, csak átalakul. Valami ilyesmi az, amit a költői fordítás titkos természetének hívok.
– És kik a mestereid fordítóként?
– Nem fogok névsorolvasást tartani; az egész pályám másból sem áll, minthogy tőlük tanulok. És még bőven van mit, és van kiktől tanulni! – „A Reggelre megöregszünk a szép élet élvezetének és gyászának kötete” – olvasható a szintén tavaly megjelent, 2017 és 2022 között írt új verseket összerostáló kötetednek hátlapján Szirák Péter irodalomtörténész értékelése. Akárcsak az Áthalások című 2007-es munkádban, itt is számtalan költőtárs és mester idéződik meg a kötet lapjain. Aligha lehet véletlen, hogy az idő és az emlékezésfolyam szervezi a kötetet.
– Picassótól egyszer megkérdezték, hogy a sajátjai közül melyik a kedvenc munkája. A válasz így hangzott: Mindig a következő. Én is így vagyok ezzel a tényleg gyönyörű kivitelű könyvvel, holott világosan látom, és a viselt dolgaimmal foglalkozó irodalomtörténész-kritikusok is mindig hangsúlyozzák, hogy az általam képviselt líra egyik érzelmi alapköve már az első köteteim megjelenése
óta az összetartozás érzése, a hagyományok beépítése, és annak tudatosítása, hogy a költészet nincs egyedül. Az irodalom története számomra kézfogások és magatartások története. Elég ókonzervatív fazon lehetek kívülről ezzel az ars poeticával. Biztos jobban mutatna a lázadó, nonkonformista, örök kívülálló attitűdje, de ez van, ez vagyok, felvállalom. Az utókor, ha lesz, majd eldönti, mennyit ért ez a vállalás.
– „Turczi esetében nem annyira a formai virtuozitás vagy sokszoros változatosság lehetne a kulcsszó, mint azt Weöres esetében szereti hangsúlyozni a szakmai recepció, hanem inkább a mértékes és a szabad formák sajátos keverésére, vegyítésére irányuló tendencia” – jegyzi meg Horváth Kornélia irodalomtörténész a poétikádról írt minitanulmányában (Ambroozia.hu, 2022/5). Mit tartasz a versformáról? – kérdezem félve, hiszen a szabadversformájú verseid, vagy verses prózád, például a Deodatus című, több kiadást megért munkád, központi helyet foglalnak el az életművedben.
– Félve válaszolom, mert nagyon tudománytalan lesz, amit mondok, hogy érzékelésem szerint a szabad, és kötött vers között sokkal kisebb a különbség, mint azt a legtöbb verstanász komor méltósággal és precizitással elénk tárja. A szabad vers minden, csak nem szabad. A gúzs ugyan láthatatlan, vagy kevéssé látható, mint a par excellence kötött versekben, de annál erősebb a belülről, a gyomorfal irányából érkező szorítás. Az ösztön és a techné, a tartalom és a poétikai eszköztár között feszülő függőhidat a gondolatritmus teszi átjárhatóvá. Ha egy erős szabadverset kezdesz el mantraszerűen morzsolgatni magadban, a beatet, a szöveg szívverését és természetes ritmikáját erősebben hallod, mint az énekelhető, liturgikus dallamsorrá szilárdult időmértékes sorokban. A szabadvers csak annyiban szabad, hogy felszabadítja a mértékes ritmikai kötöttséget, és a hagyományos, versformába rendezett lírai jelenlétet elmozdítja a narrativitás, vagyis az élőszó, a prózai szöveg irányába. És akkor még nem ejtettem szót a rímről, ami sokszor mankó vagy útjelző, míg a szabadvers ritmusképlékenysége inkább botlatókő. A Deodatus felemlítése azért jó példa, mert ez a könyv egyszerre elszakadás a hagyományos műnemi típusoktól, és híd egymás felé; a között-lét sokrétegűségének felmutatására tett kísérlet.
– Turczi István költői világáról címmel 2023 februárjában jelent meg Horváth Kornélia poétikai szempontú monográfiája. Nem ez az első nagyobb lélegzetű összefoglaló igénnyel megírt mű a munkásságodról. Ezt hogyan fogadtad?
– Az az igazság, hogy a költészetről sokkal többet tudok, mint a saját költészetemről. Áldott szerencse és kiváltság, hogy pályám középső szakaszától kezdődően jobbnál jobb szakemberek monitorozták folyamatosan a dolgaimat. Jó emlékű Kabdebó Lóránt eresztette ki a szellemet a palackból azzal, hogy 2007- ben Rögeszmerend – Turczi István művének tragikus derűje címmel írt egy monografikus igényű, kitűnő esszékötetet. Ez jó hívószónak bizonyult ahhoz, hogy négy évvel később az Írószövetségben létrejöjjön egy másfél napos konferencia, majd Tények melankóliája – Tanulmányok Turczi István műveiről címen ennek szerkesztett változata könyv formájában, Radvánszky Anikó és Sütő Csaba András szerkesztésében. A tanulmánykötet 21 szerzője közül ezután időrendben elsőkéntSzepes Erika A hagymaember – Turczi István költészetének mélyrétegei, majd az azótasajnos elhunyt Vilcsek Béla tisztelt meg A halandó bosszúja című művével, és most itt van a legfiatalabb monográfusom, Horváth Kornélia poétikai monográfiája, teli eredeti, ijesztően pontos szakmai meglátásokkal, a költői nyelv változásait és természetét vizsgáló szövegelemzésekkel. Néha az az érzésem, hogy a kritikusok arra várnak, mikor hagyom már abba, és akkor ők is abbahagyják, nem írnak rólam többé.
– 2021-ben Barabás Botond színművész, a szolnoki Szigligeti Színház új igazgatója irodalmi és képzési vezetőnek kért fel, ezután Szigligeti kanapé címmel kulturális-irodalmi estsorozatot indítottál a Szín-Műhelyben. Ennek híre hamar elterjedt, és hétről hétre telt házas esteken beszélgettél neves művészekkel, irodalmárokkal, sőt még teljes zenekarokat is meghívtál. Ez az élőközönséges platform az egykori televíziós munkáid helyét vette át?
– A Parnasszus című kőkorszaki televíziós irodalmi vetélkedő sorozatom után indult a ’90-es évek közepén a Parnasszus költészeti folyóirat, amelynek egyik fontos része, hogy a kezdetektől minden egyes számot élő bemutató követ. Ezeket mindig magam vezettem, és a később induló, azonos nevű könyvkiadó kötetbemutatóival kiegészülve bizony megszámlálhatatlan élő est van a hátam mögött.
Ha már Szolnok szóba került, itt is van előzménye a mostani „Kanapénak”, ugyanis az elődje ugyanezzel a címmel 2002–2003-ban két évig sikerrel futott olyan legendás vendégekkel, mint Faludy György, Pege Aladár vagy Charlie és a teljes dzsessz-zenekara. Szeretem az élő esteket, az örökös készenléti állapotot,
azt a feszültséget és adrenalinlöketet, ami ilyenkor ér. A PEN Club színeiben is csinálok ilyesmit: PenDrive címen évente hat estén, tíz-tíz kortárs költő és mindig más zenész közreműködésével. Akárhogy is öregszem, a lassú órák kalapácsai még nem törtek össze. Csinálom, amíg élvezem. Élvezem, amíg mások is szeretik, nem csak én. És nem utolsósorban, ameddig a színház, vagy más befogadó
közeg anyagi lehetőségei ezt megengedik. Mert mostanában finoman szólva sem a kultúráról szól az életünk, sokkal inkább a megszorítások, elvonások, nadrágszíj-összehúzások sanyarú korát éljük.
– Ha már említed a Parnasszust, az 1995-ben alapított irodalmi folyóirat kiemelt NKA-támogatást kapott tavaly, és azóta már nem évi négy, hanem hat számot jelentettek meg. Vannak még új olvasók ebben a rohanós világban? Miként lehet megtartani a régieket?
– A hír igaz, a Parnasszus, kis országunk egyetlen úgymond költészeti folyóirata a nyolc kiemelt irodalmi folyóirat közé került, amire büszkék lehetünk. A tavalyi évtől már évi hat számunk jelenik meg, ebből négy a magyar, kettő a világköltészet számunkra fontos darabjaiból nyújt, reményeim szerint, reprezentatív válogatást. A hagyományos élő estjeink mellett megindítottuk a Parnasszus TV-t, ami a YouTube-on érhető el, és a nézettségi adatok, illetve a szakmai visszajelzések alapján nem tűnik hiábavaló kezdeményezésnek. Ami a befogadási oldalt illeti: olvasó mindig van, csak meg kell találni. Érdemes követni a trendeket, figyelni az olvasói érdeklődés változásait, és becsatornázni őket a modern, mai, róluk és nekik szóló irodalom áramába. Macerás dolog, sok melóval jár, de ha a 21. századi vizuális
médiakultúrák világában nem akarjuk elveszíteni az írásbeli kultúra, az olvasás iránt még érdeklődő és fogékony rétegek megmaradt érdeklődését, nekünk kell lépnünk.
– „Az írás a halandók bosszúja” – summáztad lírikusi alapfelfogásodat az Írni vs. Inri című, gyakran idézett versedben. Végtére is, hát mégsem múlik el a világ dicsősége?
– Amióta én az irodalmi pályán vagyok, szinte minden beszélgetésben elhangzik, hogy a költészet válságban van, egyre kevesebben olvasnak, veszélyben a Gutenberg-galaxis. Lám, a te előző kérdésed sem tudja ezt kikerülni azzal, hogy „vannak-e még új olvasók ebben a rohanós világban”? Folyton elparentálják, ki szomorúan, ki kárörömmel, és szerintem túlzott fontosságot tulajdonítanak, tulajdonítunk egy olyan problémának, ami a költészet lényegének félreértéséből fakad. Ugyanis a költészet jelenléte nem aktuális olvasóinak számán mérhető, még azon sem, hogy a kortársak vagy az utókor hogyan vélekedik róla. Keats Endümion-jának négyezer sorát alig valaki olvasta végig, mégis elevenen és kiirthatatlanul ott pulzál az európai líra szervezetében. Miként Vörösmarty Zalán futása,
Juhász Ferenc vagy William Blake nagy prófétikus költeményei, Milton Elveszett és Visszanyert Paradicsomának jambus-áradata, Joyce Finnegan’s Wake-je, és olvashatatlannak minősített remekművek egész sorával folytathatnám a sort. Azzal, hogy a költészet van, és megsúgom, lesz is, amíg ember él a földön, teret nyit az egyik legősibb és legnemesebb vágynak. Mert a vers végül is nem más, mint örökös harc a Szépségért. Ha valamiért megéri, ezért igen.
Forrás 2023. április
