Bertók László költészetét – a szakma és a pályatársak részéről egyaránt – az utóbbi tíz évben a folyamatos elismerés fogadta – és méltán. Bár nyílván ez a kijelentés is megkérdőjelezhető, hisz mindkét említett nyilvánosság rétegzettebb annál, semmint ilyen általánosító megfogalmazások helytállóak lehetnének. De mégis, ha lehetséges egyetértés, akkor ebben a tekintetben mindenképp: ennek a költészetnek az elfogadottsága aligha vitatható. Ezt a mondhatni „kanonikus” elismertséget olyan külsőségek is jelzik, mint például a Magyar Költészet Kincsestára sorozatban napvilágot látott, a költő által válogatott és jóváhagyott reprezentatív, az életművet bemutató gyűjtemény (Válogatott versek, 1999.). Kutatva a megérdemelt siker okait többféle magyarázati lehetőség vetődne fel. Mivel azonban jelenleg épp nem ez a feladatom, hanem egy nagyon is élő és alakulásban lévő költészet újabb verseinek a bemutatása.

Azt hiszem, mindig öröm, ha egy olyan költő kerül az irodalmi érdeklődés – többé-kevésbé csapodár – középpontjának legalább a tájékára, aki kitartóan és megalkuvás nélkül dolgozva költészetének megújításával érdemli ezt ki. Nem csak arról van szó, hogy az eredmények és tapasztalatok halmozódásával összegződés, vagy néha hirtelen nyelvi, költői erősödés megy végbe, hanem tudatos és elhatározott váltásra kerül sor. E költészet alakulástörténetét figyelve az válik beláthatóvá, hogy Bertók László poétikája határozott, de nem végletes törést és egyúttal törlést élt át a nyolcvanas évek közepe táján, amikor megjelent az immár jellegzetesen Bertók-szonettek sorozata. Ez az elődlegesen poétikai természetű váltás, sőt még sarkítottabban fogalmazva formai alapú átrendeződés, amely a sajátosan átértelmezett vers-alak („alak-szonett”, ahogy a régiek mondták volt) bevezetésével az anyagkezelés: a metrika és a prozódia, a rímtechnika, a versmondattan és sorképzés, stb. gyakorlati gondjait vetette fel. Mindez a költői termés számára azt eredményezte, hogy a nyelv anyagszerűségében és önmagára irányulásában egyaránt és elválaszthatatlanságában vált e szonettek számára (és ezáltal természetesen olvasóik számára is) befogadhatóvá. Ez pedig határozott ellépést jelentett Bertók László számára attól a költői köznyelvtől, amely indulását és – a nyolcvanas évek közepéig – nyelvének (ki)alakulását befolyásolta. Különösen akkor jelentős ez a tény, ha azt is figyelembe vesszük, hogy pályáján a váltás épp azt megelőzően történt, hogy a 89-es év kirajzolta „szellemtörténeti” törés a politika és erkölcs szétválasztásával az addig létező egyik nagy hagyományú irodalmi beszéd alapját kezdte ki. Az erre épült írói stratégiák és poétikák többnyire ez után kerültek válságba. Vagyis épp akkor, amikor Bertók László költészete azóta is tartó önmegújítási kísérletébe kezdett.

Ez után a – kicsit hosszúra nyúlt és most itt kellőleg (ki) nem bogozgatható – kitérő után visszatérve a költőnek az elmúlt két évben keletkezett Újabb verseinek bemutatásához, mindenekelőtt arról kellene beszélni, hogy újabb váltás és újabb lehetőségek körvonalazódnak költészetében. Ezt a versgyűjteményt megelőző Deszkatavasz (1995–1997 a versek keletkezési ideje) volt az a kötet, amely szakított a szonettek addig kizárólagos formájával, és visszatért a nyelvileg uralt, retorikailag feszesen szerkesztett „szabadversek” (vö. Szilágyi Márton; ÉS, 1998. június 5.) hagyományához. A jelentéstulajdonítás felszabadítása azonban izgalmasan változatossá, megnyugtató módon rögzíthetetlenné, nehezen feltárhatóvá tette. Az újabb versek visszatérni látszanak az „önmegszólító” versbeszédhez, azonban már egy más nyelvi világban megváltozott módon jelenik meg ez is.

 

Különös volt az „önmegszólító vers” poétikájának alkalmazása a hatvanas-nyolcvanas évek magyar költészetében. A Németh G. Bélától származó fogalom visszatérő módon felbukkan a líraértelmező írásokban. Bertók László költészetével kapcsolatban annál is inkább indokolt erről röviden szót ejteni, hiszen versei többsége mintha leginkább ide sorolhatók volnának. Vagyis a megszólító és a felszólító „mód” a legtöbb versben megjelenik, tehát az önmegszólító-vers értelmezési hagyományát követve is megközelíthetővé válik ezáltal. Hiszen Bertók László szonett-aktualizálása, a szabályos strófaképlet átalakítása (a sorok lerövidítése kétféleképpen ritmizálható nyolc szótagosra, valamint a rímszerkezet redukálása) a kései József Attila közelébe helyezi ezt a költészetet. A viszonylag gyakran felbukkanó kell, kellene alakok viszont költői beszédét ahhoz a hatvanas-hetvenes évek poétikáira emlékeztető nyelvi magatartásával is rokonítja, amely a költői beszédet morálisan is kitűntetett helyzetbe emelte, és kijelentései kinyilatkoztatások erejével szólaltak meg. Az eldöntetlenség pozíciója Bertók László utóbbi két kötetében már a szonett-korszak poétikai tanulságait hordozva csak áthallás-szerűen engedi érvényesülni a korábbi korszak versnyelvét.

Bizonyos megszorításokkal elmondható ez metafora-használatáról is. A korábbi poétikai jegyek törlése mögött felbukkanó folytonosság mellett így például nem tűnt szerencsésnek a szociolektusra ráutaló, azt új összefüggésbe emelni akaró zabszem-frazéma felhasználása a Kiterjedés című szövegben. A vendégszövegek használata során nem mindig sikeres a költői szöveg korpuszába történő re-kontextualizálás. Hasonlóképpen kevésbé teherbíró ez a nyelv a politikai szenvedélyesség morális ítéletmondása tekintetében. Például a logikai szervezettség válik értelmezhetetlenné egy felháborodottságról tudósító vers (Élvezet) esetében: végül is egy vagy két szereplője van-e a versnek, hogyan érthető a „hogy a közös élvezetet / el ne rontsd” fordulat, ha ez eldönthetetlenné válik?

Mind az előző, mind a mostani kötet az összegzés és a lemondás jegyében épített kötetszerkezetet mutat: erre utaló jel a nyelvi-formai egyszerűsödés és az ünnepélyes metaforizáltság háttérbe szorulása. Egy recenzensi gyors következtetés mindjárt ezt mondaná a mostani kötetet záró haikukból szerkesztett füzérekkel kapcsolatban is, hogy „mindez a gnómatikusság, a végső tömörítés irányába mutat”. De nem, ez jócskán túlzás lenne, hiszen a nagyobbrészt alkalmi darabok inkább talán a formai kísérletezéssel hozhatók összefüggésbe. Mint ahogy a kötet kiemelkedő darabjai sem itt találhatók, hanem az igen erős verseket (Fagyos, Kulcs, Novemberi) tartalmazó első (Árnyék), illetve az ebben a kötetben is felbukkanó szonetteket is bemutató Például című második ciklusban (Ki úszik el?). A lazítottan retorizált, a jelentéstulajdonítás lehetőségeit tekintve elbizonytalanítottabb versek egy kiemelkedő és jelentős költői erővel megformált költészet jelenlétét mutatják fel. Ahol az olvasók egy idős mester önmegújító pályaértelmezésének újabb váratlan eredményeivel találkozhatnak.

 

(2000)