A JAK-füzetek 163. darabja bátor és izgalmas vállalkozás. A szerző nevében grafikai jelként megbúvó avantgárd töltet jelzésként is felfogható. A kötet versei ugyanis nem tisztelik, inkább provokálják a magyar költői hagyományt, valamint az illendő és elfogadott költői köznyelvet. Pontosabban kilógnak abból a trendből, amely az elmúlt két (három, négy…) évtized leszedált, konszolidált, visszafogott, ironikus, formakészletileg és retorikailag kicsiszolt szalontársalkodását jelentette a költői közterekben, kötetek és folyóiratok felületén épp úgy, mint a kritikai reflexió költői beszédről tett kijelentéseinek elvárásaiban. A költő zsonglőrködjön ezzel-azzal, de alapból legyen elégedett egy szép új világgal. Az 1989 táján született, és az elmúlt fél-egy évtizedben az irodalomba belépő nemzedékek ezt a konszenzust nem tartják tiszteletben. A nyelv számukra már nem önreferenciális jelrendszer, ahogy a nyílt (a magyar költői hagyományban mélyen bennragadt patetikus prófétai póz szerinti) referencialitástól (lásd február 1., 03:38 és adott koordináták című verseket, 86-87. oldal) is tüntetően távol tartják magukat. A zárt irodalmi osztályokról kiszökött nemzedék tagjainak versnyelvében, ahogy k.kabai verseiben is, a történő kultúra egésze képezi a költői munka alapját, az értelmező beszéd, a jelentések feltárása irányuló elfogulatlan szándék pásztázza a világot. Mindebben része van az internet mediális közegének, az 1989 után felnőtt nemzedék számítógép és világháló jelentette virtuális térnek. Mindeközben vizuális jelek, a popkultúra mítoszai, a hétköznapok irodalom alatti nyelvhasználata és képzetvilága beépül minden szövegébe. (Megfigyelhető ez pl. a Telep költői csoportosulásnál épp úgy, ahogy a tőlük korábban indult laza csoportosulások írói, költői esetében is, amelyhez k.kabai lóránt is tartozik.)

Ezek a versek nem a kommunikáció folyamatának forrására mint szerzőre, nem is a megalkotott szövegműre mint üzenetre, hanem a közlés intenzitására, dinamikájára, energiájára helyezik a hangsúlyt. A szenvedély ereje, amely a megértés és a kimondás, az értelmezés emocionális szenvedélyével kapcsolódik mélyen össze, sodorja k.kabai nyelvét, verssorainak áradó ritmusát, noha szabad verset használ. Közben kockára teszi önmagát, kockáztatja a megszólalás esendőségét az által, hogy nem a bejáratott és illendő költői témákat, formákat, szalonhangot üti meg. Kockáztat, mert veszélyes anyagot mozgat, amely sérüléseket tud okozni. Ritka immár, mert elszoktunk attól a morális igényességtől és bátorságtól, amellyel k.kabai is dolgozik. Az önmagát kockáztató József Attilát veszélyesen idézi. Pedig lehet J. A.-t valamiképpen desztillálva, retorikusan, intarziálisan is idézni. Ezzel szemben a klór kötet számos J. A. rájátszása visszahozza a költői létezés a felforgató, mert etikai imperatívuszát. Ennek jegyében kiemelt szerepet kap a kötetben egy J. A. átirat, a ki tudja, hová az a nagy szerelem kódájaként (93. oldal) átfogalmazott Az a szép, régi asszony. A k.kabai által címpozícióba emelt mondat is József Attila kéziratból származik, amint az a Stoll Béla kritikai kiadásából tudható[1]. Ez a filologizáló gesztus is a J. A. szerep mögé való hatolás, a szerepbe való beöltözés, a meg nem írt vers rekonstrukciójának gesztusaként hat: egy életeseményt rekonstruálva felépítő feladatként, amely a referenciát és az önreferenciát egyszerre helyezi hatályon kívül.

A kötet avantgárd gesztusai közül egyik szembeszökő, látványos gesztusa a szerző testének, pontosabban a testére írt szavaknak a ciklusszervező jelenléte. A fotók jelzik a felkavaró, a testet önmagát is átlényegítő gesztust, amely az önreferncialitás és a referencialitás közötti bizonytalan sávot jelölik ki. A versek a dalszerűség és a popkulturális kódok alkalmazásával az irodalmiság lírával szembeni illúzióit lebontja, miközben a költőiség hatáseszközei az intenzitás területére helyeződnek át. Erős szerzői jelenlét, provokatív, szinte szemérmetlen személyesség hatja át a verseket, amely ugyanakkor mégsem jelenti a kitárulkozás lejáratott és megvetett, mert általában dilettantizmusba vagy a túlméretezett költői önértékelésbe, öntudatba fulladó gőgjét idézné meg. Az a munka, amelyet k.kabai tűzött maga elé, a költői munka morális felhívásából nyeri energiáját; feladatát pedig a nyelv, saját nyelve kíméletlen faggatásával műveli. A klór ettől lesz – a fülszöveget író Reményi József Tamást idézve – „megrendítő” és „szívhez szóló”. Egyetlen elégedetlen megjegyzést róhat fel a recenzens, azt is leginkább a kötet szerkesztőinek címezve, hogy nem beszélték le a szerzőt a lomtár fejezet publikálásáról (illetve az első ciklusba beillesztett hasonló himihumikról), amelyek a kötet feszesen kitartott, egységes hangját a könyv végére kicsit elmismásolják. De ez olyan erős ez az anyag, hogy még ezt is kibírja. Óvatosan kell vele élni, mert tömény. Sebekre való flastrom.

 

(2010)