Nárcisz készül
A nő mint a pongyola végzet,
míg Nárcisz a tények tükrében
vizsgálja magát. Méretkezik.
Megmerítkezik, úgymond, a tulajdon
arcában, mely arc éppenséggel
nem mond neki semmit. Pedig
ő értelmet adna mondatának,
ez kétségbe nem vonható, a kétség ott
merül fel, ahol Nárciszt a vonások
összekuszálják és elnyelik.
A nő
ronda, mint a bűn. Undorító.
Nem szólva részletekről. Nárcisz
sosem volt a részletekben nagy,
és egészben sem tapasztalta meg
magát még soha. S most kifog rajta a víz,
akár az idő. Kiveri. Kínjában nem
találja a szavakat, amelyekkel a kínt
lefesthetné, megörvendeztetve
művével a tésztahúsú asszonyt, amint
a viszony bontakozni kezdene
közöttük. Úgy gondolja, helyesen, a bűn
egész embert kíván, máskülönben esélye
sincs nagyon beleesni. Légy kis termetű,
amekkora valamikor voltál, és át-
tetsző, mint oldalnézetben akkor a táj;
mint egy papírlap az égő körül. Hű-
tőszekrény zúg, szivárog a gáz, a szagát
savanyúnak érzed, nyitott ablaknál
azonban beszökik a macska. S a rács
is olaj neki csak a tűzre. Nárcisz
remeg, hogy mi lesz nyársra tűzve, és hogy
csúszik majd le falás a torkán. A nő
meg kuncog, hidegsültet tálal, majd Nár-
cisz nyakába fonja a karját. Mi van,
az mind egy szálig ádámcsutkát formáz.
Történelem
Kitép a konyhába, tárva a hűtő-
szekrény: az ajtóban paszta, köptető,
egyébre nincs szava – haladva vakon
egy maréknyi havon, s az álomra rá-
térve, mely kialva áll ott, éppen, mint ő.
Szó sincs épp róla. Kiégve kelt az imént,
egy szürke piszkafa, mit tudni, miért,
talán a megszokás, teljen az idő,
fájjon a foga, a fájdalom mire
emlékeztet, szuronyos rohamra
keresztül egy dombon, korhű
kosztümben, ágyúszó mellett, a kort mi
szabja meg, fájdalom, nem tudja, fő
a (szöveg)hű környezet, s a gyök-
érzet (nagyobbrészt elhalva); majd ott a törzs,
haránt elcsavarva mered föl az égnek,
és az ég, az ég meg honnan is ismerős;
dombot ki védi s ki vágja rá: a dombhát!
és amögött a tenger, amerről még
a gyermek Nárcisz vihart neszelt egy-
kor; s akkor itt elsírhatja magát.
Ritkán teszi, mentségére mondva.
Majd minthogyha szentkönyvből olvasna,
konyhakész hangsúllyal és nyersen:
A cél, mely mindig hátra, legyen:
száraz lábbal átkelni a versen.
Baleset
(jegyzettel)
Boldog idők, amikor még kövér
piócának vélte magát éjente a Vér-
mezőt járva. A valóságban persze annyit
sem nyomott, mint (emitt) az ujjam,
ellenben ütődhetett örömében ennek-
annak, ha egyszer-egyszer az ár-
nyékát megduplázva látta. Nyár volt, szakadt
a víz az aszályban róla, odaköszönt
egy férfinak, ki anyaszülten vágott át
előtte a murván.* Körre kör, s csak nem szállt
ki a fejéből: testvérem, morzsolta, a
fűben. És futott, hogy sajduljon a combja,
csontjáig hevülve. S most ugyanott kutyagol,
egymaga, éjszaka a ködben, esetten,
miután kutyája elhullott az este.
Nem bírt megmaradni. Elnézni egy versben,
’hogy meghitt férgei elhagyják a testet,
ott ülni rajta egyáltalán: embernek
sok ez, és Nárcisz itt csaknem őrá gondol,
kitéve lelkét az Örök Balesetnek.
——————-
*murva
- Fellevél, amelynek hónaljából virág nő ki (ld. itt, pl. Nárcisz – szerz. megj.).
- Zúzottkő.
- Szalma, széna (ld. Széna tér, egy ugrásra a vers helyszínétől – szerz. megj.), nád törmeléke (Magyar Értelmező Szótár)
Viszontlátás a műtőasztalon
Nárcisz egy világot készül te-
remteni. Másra sem ügyel, lába még
vele tart-e, nézi, lába a régi,
mellyel sokra már akkor sem vitte.
Nem szaladt meg neki soha. S a láb-
fején sarjadzó anyajegy, hova tegye,
ha egyszer csakugyan nem lesz tovább.
Ma még csak elmegy, hogy biceg, fogát
tapodva nyelvével vacog, hideg
az utca, mint egy nő, akiről rég
megfeledkezett, és most úgy jön fel
benne, mintha belőle magából
eredne, bár maradna inkább veszteg.
Mért is ne. Idő nem hajtja, kora este, ráér
világosodni, eszi-falja, amennyi belefér,
akár ha kefe, és úgy tervezi, hogy nem beszél
magán kívül ma már senkivel. Nárcisz
érzi, hogy magában hordja a halál
szelét, s ekként kivételt képez talán.
És egyszerre ott áll, idülten, egész
közel a város szívéhez, mely elüt
az övétől, a házak lábazata
gipszből, ám ami az övét mállasztja,
az mégsem ugyanaz az idő; mert ő
egy más világra gondol. Gondja mármost,
hogy a hozzávalót honnan teremti
elő. Nárciszt mint a számok emberét
mindig is a mélyvizek szédítették,
és visszhangtalanok. Vagy mintha műtét
előtt ott számláltatnák el éterrel
a száján, ötig, tízig, míg hangja szét
nem bomlik szálaira, előtűnvést
fonákjukon az émelygő csillagok.
Nárcisz csak ránéz
a vízre és kiborul. Belegondol,
hogy tavaly oly jólesőn borzongott tőle,
és ma patakban ömlik a könnye,
összefolyvást szemében a dolgok
s felmarva barna szemhéja körbe,
mint a fityma, s kipattogva, mint csapon
a rozsda, mely mögött ég még a csontja,
s elméjét képtelenségekre bontja
a rázkódó falicsonk. Mintha otthon
járna fejében a konyhalábasok közt,
gyomra tömött gumiabroncs, szó sincs róla,
hogy ételt vegyen magához. Üres víz,
ami leviszi a gyógyszert. Mert a nyála
elapadt, avagy beleszikkadt a szájába
úgy, hogy szólnia is terhes. Nárcisz bánja,
hogy szárazra tette ki egykor a lába,
mely sárgára s lilára válva lógáz a
jeges víz felett; fejét töri, hiába,
mi vitte rá, hogy akkor kilépett, kárba
taszítva előre azt is, mely utána
kényszer alatt lépett; s ő azóta szánja
balul a jobbot, és jobban a balt, amellyel
kelve ma szívében ismét baltát ragad,
csak hogy pontot tegyen egy mondat végére.
Akár egy Robinson, mondjuk, kinek ő éles
vagy szöges ellentéte, lévén ismérve
épp az, hogy sosincs magával megbékélve.
Haragszik magára. Haragja rázza – és ez
a rezgés többszörös súllyal nyomja a baltát
szívébe mint a kezébe, jobb lába haránt
a bal combján átvetve, hogy kívülről nézve
Nárcisz most akár dologtalannak is hathat.
Holott a dolgok begyűlve mind a szemébe
(lásd fentebb); míg hasonló helyzetben nyilván egy
Robinson szeme üresnek tűnne; kihaltnak.
Mint aki mostanra elvégezte a dolgát.
Habzik
a dühtől Nárcisz az úton hazafelé,
remeg, majd elfolyik, akár a több hetes
kocsonya, idén, mint tavaly is, mert nem ette
senki, ott romlott kint a ládafedélen
az örökzöldek között. A ládában
nyári, tavaszi ruhaneműk, mert ősszel
már voltaképp minden eldőlt, ki-ki mentette
irháját a télre, maga éjente körmölt,
hátha összegyűl valami belőle. Egy könyv,
melynek naponta, amint odaülne, vége
szakad. Majd szólnak a szakadékból a disznó
szavak, Nárciszt könnyezi ismét Echója,
s az sem igaz, hogy erre ő süket marad;
csak végtelenül merev; akárha kővé
vált vízcsepp, mely visszahull magába:smaragd.
Ám ez sem tart, kell-e mondani, örökké.
Nem szükséges. Füstbe ment szó, marja szemét,
folyvást az arca, mint név, habzó váladék,
s könnyebbül is, nem látva, min megy keresztül,
hisz fejből ismeri, őt ontja magából
mindenütt a kép. És csillapul lassanként
a dühe, szinte csak mérgelődik immár,
már-már mintha enne, olyik ennivaló
szállásra lel benne, olyikat a maró
gúny sem képes elbontani használható
ízeire… S mintha tulajdon gerincén
óvakodva érkezne vissza a házhoz,
melynek tűzfalán az égbolt – amint frászt hoz
rád egy űrállomáson a nászi pátosz,
amit elhálatlan hagysz e földkerekén.
Nárcisz bele-
sápad. Bele, padlógázzal, az ideg-
kanyarba, februárba, úgy érzi, meg-
hal, ha ülve marad, leugrik hát
a CBA-ba, árak elmosódnak,
bevájnak február záróizmába,
árkot kerítve, s boltot a homályra,
mely borongva benn a csontodat rágja,
egy más boltozatot illuminálva,
hol eszmédre fény derül, pohos, lárva,
szemedet inkább kímélve, mint bántva,
arra ébredsz, hogy kialszik egy lámpa,
mely egész világot hozott, elvileg,
e világra, és most emléke zizeg;
egy hűlő szál, melynek a gondja: tied.
Sötétje, mely egy más világba kivet.
Mintha álmos volna hentes, s a hidegkonyha
előtt egy töppedt néni árnya
mereng; remeg, markában némi apró
és rengeteg víz a bokájában: szívbeteg.
Gyűrűs ujja, a bal, lemetélve.
Mondjuk egy daráló kapta be s tépte
ki tövestül a karcsú kézfejéből,
még a tengerentúl, vagy ötven éve.
Jobb hát, ha elfordulsz tőle. És mégsem
vásárolsz semmit, hirtelen belátva,
nem láthatsz szükséget semmiben éppen,
vághatsz keresztül árkon, pénztárgépen,
sálad kibontva, az vagy, ami régen,
gyümölcsre sem költesz, épp csak ránézel,
és tüstént ott termesz, nyomorult méret,
de nyelveden már, hogy ízre fenséges,
szíved a torkodban, szájboltod éget,
s ha fogad megvillan, az is elég lesz,
hogy, helyére tolván a feszültséget,
öklét rázza utánad a zöldséges.