Szájunk

 

mint ól, melyben a disznó
szavak megszállnak éjente,
tűnődve olyik, hogy mit forgat
magában az emésztő szél. Észbe
fogja-e szájunk, ami ott készül
elhagyni bennünk, ha nem hal el elébb,
a nyelvén. Őrzi-e künn is ólmelegét,
melyet az őrlők és metszők közt forogván
szítt magába szüntelen ájulásig. Régi
fagyokra eszmél a lélek. Valamint ocsúdván
Nárcisz a kérdésre – beugrik néki:
hált ott egy disznó a kertben leghátul,
akit a nővére guggolva becézett
hajnalban, egy véres nap, ’55 telén.
Nővére kis híján kilenc, ő hat és fél.
Hullott a könny az ezüstös földre, sárga
hasábfa rendek, üst üresen, északfény.
(És most, ha megölik, sem emlékszik többre.)
(Sem a hízó nevére, sem öldöklésre.)
Egyszóval adódik, más szóval vesződik
emlékeivel az ember, merítene
belőlük, ám valamiért nem mer, kötve
bele, gyomra, szája, és a levegőt is
nehéznek (fojtónak) találja. Színe mint
a moslék. Ezt itt, a tükör előtt állva
s végezve a dolgát rögzíti magára
nézvést Nárcisz, délután, az őszi lárva
fényben. Mintha ötven éve. Lép a sárba,
készen egy szűkös hatáskörű sétára
s mélázva, vedli-e már tüskés húsát a
gesztenye, nyelve zsibog, hogy valahára
tisztázza, mit az elébb odapiszkolt: Ki
szavak közé csöppen, kikezdik a disznók.

 

 

 

 

Hazatévedés

 

Megtorpanok, s aztán csakazért-
is berontok a fészerbe.
Álmomban se nagyon jártam erre még.
Talpzene, dobozok, ez-az, szanaszét,
mellmagas polcon egy bogár, öles
darab, a Gregor Samsánál kisebb,
viszont a József Attila-féle
összes belefér. Idő teszi-e,
hogy egyszer mintha fejünkben, egyszer
mintha világban ülne tort a se-
lejt. S teszünk-e lépést ellene
egyúttal. Egymás közt. Hazudok,
gondolom, majd bővebben, még egyszer:
hazabeszélek. Hideg a fészer,
hogy azt ne mondjam: Hazatévedtem.
Szólnom harsányan csupán a féreg
gátol meg elragadtatásomban.
Meg az álom, mely tudvalevőleg
néma. Eltervelem tehát, hogy le-
sújtok rá, mihelyt befordul nekem
a falnak. Az idő csak úgy repül,
s az állat rezzenéstelenül
adja a holtat. Mivel is üssem
agyon, ez foglalkoztat őrülten
egyre. És folyik a hajsza, hogy fel
ne riadjunk a kísértés alól…
S már meg is volna, egy piros nyelű
partvis, azt kotrom elő az alvó
tudatomból, és fordulnék keményül
odacsapni a szárnya közé –
csak polcomat össze ne csinálja
nekem a kiloccsanó potroha!
Belem fordulna menten utána!
Az utolsó portré. (E tekintetben
is kiköpött József Attila.)
S fordulok, álmomban, magam ellen,
persze. Mint aki meg van neszelve,
saját tudtával hiába nem él.
Kicsoda?! És mivel?! Süvít e szókkal
a bogara s feje között el.

 

 

 

 

Noé párkája

 

Kertjére árnyék borult. Nárcisz
ott látja magában Noémit, bár
ő maga még nem járt arra, és ez a hiány
a jövőben sem lesz bepótolva. A lány
megmarad olyannak benne, ahogy egyszer
látta; futólag, öt vagy tíz percre talán,
egy kastély parkjában, ahol Nárcisz mint
vendég a nyarat nyögte. Sápadtan ment
ki a házból a nővérekhez, rekeszét
markolászva, Noémi azonban többet
várt tőle. Nővére sem tudta őt ezért
utána kiengesztelni. És most késő
már, elmúlt a tíz év türelmi idő,
Nárcisz ma öregebb, mint Noémi némely
fái és teknősei az árnyékba omlott
kertben együttvéve. Menteni, ami ott
még menthető volna: itt nem éri meg
az áldozatot. Mit tudni, hol járt Noé-
mi esze, mikor a vonat elé feküdt.
Akárhol, persze, hallatán azonnal jaj-
veszékelni kezd az ember, valamit muszáj
tennie magával, halasztania java
teendőit, tűrnie tehát a puszta
halasztást – amelyet Noémi szíve már
nem szenvedhetett. Szívügye, érti Nár-
cisz, miután neki sem volt még úgy igazán
egyéb, vagy az, vagy semmi, unalom rend-
szerint s valami pokoli idegesség,
amely csakhamar félelembe csap át,
s persze megvetésbe, önmaga iránt.
Faggatná ilyenkor sötét párkáit
az ember: mért szőtték tele az irháját
gyanús elemekkel. És sápadtan eldől
egy padon a kertben, mintha csak ezekből
rakhatná fészkét a gyanú a fejében,
s közben az este ráhidegül, most fölkel,
és boldogulni indul a testével. Nincs
rajta kívül senki – ha már ő sem. Ezt kár
is magyarázni. Nárcisz nem tervez Noé-
mivel találkozót a történtek után,
képzeletében nem támad fel a lány,
de nővérével vitába száll a halál
nemét illetően; a nemlét köztük van.
Szavuk azonban, amint mondják, párásan
szakadva szájukból, összevissza pártol.

 

 

 

 

Könnyű nyári

 

zápor után indul útjára Nárcisz
az éjszakában, undorral tele, s mint-
ha hájjal kenegetnék, egy köpésre
légvonalban tőle – költészetét is
rég megelégelve. Érthető, nemde.
S iszonyat fojtogatja mégis, talán
az értelem maga, mely mint egy kígyó
rója körét nyomában a pokol
menti parknak, s feljebb, az égalján,
elontva sárgásfehérét a tojás-
dad hold. Mi ebben nem egész világos.
Halljam. Mert Nárcisz szerint a hajlamon
múlik az egész, kész-e az ember ki-
gyógyulni magából, vagy föl sem merül
a kérdés, annyira fullad a kígyó-
hájtól, anyja is megfulladt, miután
leadta fölöslegeit magáról,
hogy végül szabadon járta át a szél,
aztán a huzat a halálos ágyon,
a szoba mélyén, mert ki a szabadba
nem vitték már a csontjai. Ha gondol rá,
szinte mindig elmarasztalólag. Ál-
mában persze másként is, most mégsem áll
le aludni csupán azért, hogy képet
nyerjen róla. Haladj. Ha már költészet,
tedd legalább, hogy te sem adod olcsón.
Mi teszi Nárciszt. Hogy könnyet mért ontson,
kevésbé kérdés, mint a hol. Hol késel?
szólongatja szavát, hízelkedéssel,
mely hízván egyre az óljában fészkel,
kizárván, amihez egész ép ész kell,
és nem kell szöknie a szeme elől,
míg csak a szájában minden el nem dől.

 

 

 

 

A hír

 

Nárcisz a hírre elfehérül.
Talán így fogja föl. Törölve bévül
hús-vér figurák, melyektől megválni
mindenkor időszerű. Hír ebben
nem oszt, nem szoroz. Nem vizsgálsz körülményt,
ha ürülsz. Ülsz, és megőrjít a lábad,
sajgása szinte a füledbe hasít.
Hogy hívnak. Fénykép, felcsíptetve a
sarkánál fogva, egy akasztón szárad.
Máskor mintha erdőt járna Nárcisz,
szemét marja a hír, akárha füst,
avar, amint tüzet fog, vagy tüzet
fogni készül, avagy elhamvadtán
üzenné meg óhaját a tűz, arcán
a bőr felhólyagosult és petyhüdt,
általszűrve rajt’ a szürkeállomány.
Mindez együtt: feszült figyelmet takar.
Azt, amit a hír, ha igaz, jószerén
egy életen át, felajz és elkerül.

 

 

 

 

Mi is

 

a vers, tűnődik Nárcisz a MOM
parkot járva. Már az mi, hogy MOM,
aki olvassa, mit takarhat
annak, éjszaka, telihold alatt,
amint az utcát, mely odavisz, takarítják.
Árt-e a versnek, ha sikoltanak
vagy lélegzetfojtva hallgatóznak
benne. Szavadat mintha szájról olvasnák
le, sajátjukként a sajátjukéról. Nárcisz
a versben (mint parkban) így hagyja el magát,
el a szokásait, holmiját, valamint
emlékezetét, gyermekkoráig vissza-
menőleg. Ott áll magába merülve állig
a sárban, ajkát ösztönszerűleg össze-
harapva. Dacol a veszéllyel. A széllel,
mely fogát csiszolva fütyül egész éjjel.
És fel nem foghatja, ugyan mi értelme
kijárni magunknak mégis, amit éppen
kidobni készülne magából az elme.

 

 

 

 

Nehéz

 

könnyüket hullatván a fák
szeptember havában, valamint Nárcisz
a székébe rogyva rázza sajgó combját,
mint botra csavart rongyot, mely emitt lágy,
érintésre mint a tészta, amott szilárd
foltokban sötétlik, törékenyen, akár-
ha sok éve belészikkadt cipőpasztád.
S mintha orra is egy madzagon lógna.
Cimpája kisebződött, szállnak rá a
legyek, odacsap némelykor, fázósan,
és ha csak egy felfordul, ő elégedett.
Ám ahogy ellobban nyugalma lángja,
ronda sebek veszik újra elő, elvarrt
sebek feslenek fel, felszökve agyába,
akárha szürkülő sárga légytemető.
Lengő papírcsík az égő tányérjához
fogva, Nárcisz gyermek még, félő, hogy a csík
a hajába ragad. Irtózik tőle. Fel
nem állna az asztaltól mégse, hiába
berreg a csík, mintha kicsöngetnének,
az órának vége. Szeme a vászonra
szegezve, a morzsa közt csontok hevernek,
Nárcisz úgy látja, akárcsak te, a lét
annál is tűrhetetlenebb, mint ahogy azt
beléverhették, maguknál nem lévén,
idegenek. Egy konyhaasztalon fekve.
Majd még egyszer, emitt a parkban, hol enyhe
az ősznek ma éjjel csaknem a tiéd,
oly jóleső hallanod, hogy a gesztenye
puffogva vedli tüskés húsköpenyét.

 

 

 

 

Nárcisz és a sün

 

Pisszensz, s a sün szuszogva iszkol előled,
felforgat kavicsot, s füvet-fát elkövet,
ahogy kinyúlva s begömbölyödve ismét,
meghazudtolja kissé a természetét.
Tüskéje lágy, vagy legalább annak tetszik,
pontokba szedve, szádat vonalak metszik.
S mintha feltaszítanád, szája mint zsáké
megvonaglik és nyálát csillantva málé
álmokba merüldöz, szíved megejtvén már-
már, mely ott ver, szöges zsákjából kibújván.

 

 

 

 

Folyamodvány

 

Fejében lassan csitul a lárma,
keze mintha vezetéket zárna,
mely csöpögve ellenáll neki,
kéjesen, hát ő sem erőlteti
(nem szakadhat meg a menete nála!),
sőt eldőlne véle, folyamodva
Istenhez, kivel nem volt még dolga,
vagy nem kapta észbe, az ég tudja,
mért nem, talán a teste az oka,
minthogy az is az Isten birtoka,
melyet ő soha nem tekinthet át,
ellenben, ha végignéz rajta, folyvást
csak elunja benne halálosan
magát, beleájul szépen* a mér-
hetetlen bűzbe, mely, megszabva tér-
fogatául a lelket, visszatér,
valós vagy képzelt Teremtőjéhez,
ám hogy iránta éppen mit érez,
el nem dönti azt itt Senki Fia,
szóljon bárha, mint éjidőn a Fa:

—————————-

* szépen – mondjuk zokszó nélkül (lásd a vers végét), megadólag, anyagszerűen; ahogy az anyag képes csak megadni magát önnön szellemiségének. És, persze, érdekmentesen, megfelelve tehát a Szép követelményének, és az Unaloménak, amely az ájulatban teljesedik ki, mintegy állapot és forma – valóban ideális – egybeeséseképp.