A nő

 

fagyosan bánik ma Nárcisszal.
Magát kívánja új fürdődresszében
kényeztetve látni. Ingerült tehát,
és útszéli. Mint a világ,
amelyben kezében maradt távozván
otthonról reggel a kilincs. És nincs férfi,
ki ott terem nyomban helyére tolni
a tetves búráját. Csak kussol, mert nem fér ki
azon a segglyuknyi száján egy épkézláb,
tettrekész mondat. Nárcisz meg érti
is, nem is a sistergő vádat. Némán bólint,
indulóban a vízbe, melyben annyi a buzgó mócsing,
mint égen a hulla csillag. És szemébe könny
tolul, torkát szorítván, hogy gondolatban már
hol tart, mert a messze az nem szó rá, legalább
itt nem az, sem más mondható illetlenség,
amire egyre a nyelv ösztönzi a gyá-
molatlan elmét. Ami gondolatban szép,
az kimondottan szemét. Azért csak rátérsz,
lassan, a lényegre, beszélsz, és ettől át-
hevülsz is persze, mennél tovább, a vízbe,
oltani szódat, pezsegjen, mint a mész,
s hogy emésztve magát az ész is ott vigye
többre, ahol anyaga bomlásra kész
formáit tárja a szemnek. A vízben
csakugyan hullák hevernek, szelíden
vágsz köztük rendet, mint aki idegen
szokásnak enged, sőt hódolva gerjed.

 

 

 

Mondjuk

 

Nárcisz hazudik. Mint a vízfolyás,
mondjuk, verítéke
(ha másért nem, az olcsó jó hangzásért)
terítékre kerül, a terítő pedig
egy ágyat takar, amelybe nem bújt még
nő Nárcisszal szeretőként. És
szemre a dolgok a jövőre nézvést
sem állnak ma másként. Kövér
verítékcseppjei egyenként
mind-mind a félelmét tükrözik
(ennek az egyébként korántsem túlsúlyos
embernek). Egész alakja
kitéve nekik. Hosszában megnyújtják
s széltében kikerekítik, és persze megsokszorozzák,
mintha fejet és írást
egyidejűleg így tenne örökre
(meg)olvashatóvá a pánik.
Szeme azonban száraz. Mint az ökle,
amellyel olykor odakap, mert nem hisz
neki, hiszen mi mindent nem lát Nárcisz,
amin ne látna azonnal át is,
szemét, a látvánnyal együtt, törölve.
Mintha iszapban ülne, vakon bízva
benne, hogy ránézve azért az Isten
egyszer csak megenyhül; ellágyul mintegy,
némely nők formáját öltve, akikre
egykor, az erdőn riadva magára
Nárcisz, oly undorral tekintett. S szó sincs
róla, hogy undora azóta békén
legyűrve; mert lappang. Elég egy rossz szó,
hogy a seb, melyet álmában ejtettek
rajta ott, rég, felfakadjon ma ismét,
s ajkát a láz cserepekre törve
ragadja félre, mint torkon, a beszéd.

 

 

 

A nyálkás

 

avaron jólesik Nárcisznak a járás.
Mintha bosszút állni menne: krákog, akár
a rigó, mára tízszeresére hízvást,
s elveszítve édes füttyszavát, amint
rekedten totyogva böngészi magát
a sorok közt az ólomszínű gyepen.
És otthonosabb is e vaskosabb álomban!
Hugyoznia mindjárt egy megdőlt csontvázú
bokorban, elmélyülten, ahogy csak ritkán
adatik meg törődnie dolgával
ebben a halálra vált világban. Álma tehát, mind-
amellett józan. A szemével is tisztában van,
az sem mossa össze végképp a rigót
a varjúval, s az ízlésével, mely szintén csupán
vezeklésből tévelyeg a szavaknak mint
disznóknak szánt vályúkban. Álmában aztán
egy messzi lakásból integetnek ki érte,
üljön náluk asztalhoz, és háljon meg ott
az éjjel. Mire Nárcisz ott is terem legott,
mivelhogy az, hál’isten, a levegőben lóg.
Az asztal lapja bádogból, s rajta az ősz
összes nyirka, kövére, mintha ő kérte
volna így ezt, valamikor rég, még ébren.
Közelebbi nem jut az eszébe. Ölében
már az asszony keze, cipzárát matatja, Nár-
cisz alélni kezd a mozdulatra, a kéz
azonban egyre ingerültebb: a fogak közé
becsípve az anyag. Teltségérzés
támadja meg hirtelen az alanyt, a zár
pedig mint kutya szájában a csont a kéz
ügyében, továbbá a kar, amelyből kinéz
a kellő akarat, akár a kelő tészta, kész
a folytatásra. Arca még sincs. De mért is
volna persze, ha egyszer nincs rá szükség
az egybekelésben, bár csípője sincsen, mely
a derék után lágyan kiszélesedhetnék,
helyet adván a combok tárulkozásának. Nincs
egyáltalán semmi. Csupán e mérhetetlen
omlása a húsnak, amire talán csak-
ugyan annyira fájt a foga annak idején,
a húsra, sőt a hájra is, gondold csak meg,
ha híjával vagy, mit égetsz el áldozatul
nap mint nap, és legfőképpen álmodban, mely
honnan jön a szemedre, ha nem a saját zsír-
párnád felől, amolyan zsírfelhő gyanánt. De
kár most már tovább rágódni a múlton. Nár-
cisznak még egy falat sem ment le a torkán,
és máris csuklania kell, mintha őt magát
nyelte volna el az emlékezete, és
egy lélek nem ül kívüle az asztalnál,
akiben bízvást magára ismerhetne,
rúgná ki tehát a széket maga alól,
de megszédül, hullámzik a hajópadló,
és még messzebb kerül tőle a park, ahol
úgy a szívéhez nőttek a varjak. Varjak
a nyálkás avaron. S az orrában korhadt
orkán támad, recseg-ropog a boltozat
fölött az űr. Mintha mégis a bokorban
feledkezett volna meg magáról Nárcisz,
könnyebbülvén, még ha szörnyű zajjal jársz is.

 

 

 

Álmában

 

„tanfolyamon villamos
          cipőt húz az érzelemre”
          (Weöres Sándor: l’amour pneumatique)

 

mezítláb eszmél magára Nárcisz
a villamoson. És rájön,
a Rókával hált egy órája se,
onnan e halált megvető közöny.
Napja, mint mindig, komiszul indul. Öl-
ne, ha oly korban élne épp a földön.
Most pedig dugul az orra, s a lámpa
(infra) e földön, a francba! sehol. És
tessék, most így tegye lábát a kádba!
Mintha jeget csapolna kábán. Vagy, ínyét
sem kímélve, jégcsapot csiszolna, s reszket.
(Hasonlat lehell a hasonlatba lelket.)
Nyelve, akárha borotvapenge, megszabja,
akármit gondol. Költészetről, mely a halála,
és halálról, mely úgyszólván rásózza
a verset. Mint halra, könnyek közt szólva, a tengert.
Deszkát meg nem említve. Sem szálkát, mely más
forrás buzgalmából már kimerítve, fel-
csapva magosba s maga alá bukva. Nár-
cisz a torkában érzi az elcsukló hangját,
s látja csuklóját, amint szája elé kapja.
Elcsuklani és semmi több. Megy minden tovább
a kivájt medrében, fenékig leérve s itt-
ott elrekedve ez-az. Zátony képződik
lassankint a testben, mint növendék sziget,
jelölvén előre szállását a bánat. Szinte
anatómiailag. Igaz is, még az este
nézett bele, ötletszerűen, A vágy
villamosába, s ezúttal semmi fanyalgás,
irtózott, persze, Blanche-tól, hogyne, mint ön-
magától, avagy bárki mástól, a maga vagy akár
a másik nemében, ám a szenvedélyt magát immár
önkéntelenül is igenelte. Irtózatos egy drá-
ma ma egyáltalán lenni. Majd ment volna
utána, kijárni lábából a múló nap szennyét,
a parkba, de esett, s cipője lyukas lévén,
maradt, takaróval a hátán, az ágy szélén,
s híján a vágynak, áporodóban. Széke
jobbra az asztalnál, a szeme sarkában,
áram alatt. Mindez még nem volt előtte
tegnap ily tiszta, figyelmét egyre csak a
dráma, a fonnyadás drámája kötötte
le, kínja. Nagy sokára hát fölkelt azért,
türelmetlenül, hogy eshet-e már vissza.

Rókája régóta nem foglalkoztatta.
Mit gondoljon róla. Elveszett, amint ő
meglett (tekintettel a hajlott korára).
Nehezére, pillantást vetni utána,
így hát nem is eshet: nincsen akadálya,
nézhet maga elé, akár önmagára,
követve görbületét szeme sugára.
S itt megáll a tudománya. Idő
nem változtathat rajta, aminek vége,
az örökre úgy is marad, rejtekébe
zárva, mintha présbe, lelkét adva égnek,
s ha híján, nem foghat héján az enyészet.
Felcsapván a könyvet, hangja kifakul, tö-
rékennyé dermed, szeme, akár a bőre,
semmi apróságoktól nedvedzeni kezd,
egyetlen porszem, atkájával, elég,
hogy szemhéját leragassza a váladék,
maga mintha nem is volna más, csak emlék,
jelző a lapok közt, hol csapták be, verték
fel a port körül mint belőle, s ejtették,
hátravetve fejét, nyitva, a mellére,
magából kihullva. Alva, mint a vére.

És a másnap már a véletlen műve. Bal
lábbal kel át, habár még aludna tovább,
ha rá nem eszmél: az sem mehet mezítláb;
tudatában a villamos is meg a vágy,
és dereng, hogy a Rókától jövet. Napját
hagyta ott, kialudni nála, dér lepte
az ágyat és a csorba járdaszigetet,
ahol élettársak tépték szét egymást. Nár-
cisz nem látja viszont ma őket. Leszállván
a villamosról egy áruházba tér be,
s nekiront az első kirakatüvegnek.
Nők, rémülten mind, hiába integetnek,
intelmük mint lassú tánc lejt az elmébe
zárt akváriumfényben, s szemöldöke
is felhasad újfent, ‘hogy vaksin pörögve
hátrálni kezd, ki a napra, mint a szégyen.
Foltja tágul, a varrásnál menne széjjel,
mire vélje, mással erről mit beszéljen:
”Emlékszel a vérben ázó sportcipőkre?”
s rázza fejét, belelógatva az égbe.

Aznap este pedig a medrében ragad.
Maradékot evett, mint a madarak, bár
ha ízlését követi, inkább magát
eszi csak; rosszul fekszi meg a gyomrát
az idegen anyag. Mert ő ilyen csak már.
Lehetne pedig léha néha és hanyag,
mint egy nő, kit az ember jó szívvel utál,
fel s alá támogat illemhely és az ágy
között, hívén, hogy búcsút nyer vele talán.
Képe, mint a kásafelfújt. Majd felbuknak,
elkenődve egymáson, együvé, akár
a lekvár. A kár, amit egymásban tettek,
összemérhetetlen. Hát egymásnak esnek
mégegyszer és ismételten, míg rájuk nem
szakad a szennyvizű menny, maguk közt vannak,
a park elhagyatott, a kutyának se men-
hely, csak őneki áll, Nárcisznak, hogy menjen.
A nő mint mese, torzó. Fában, hézagnak,
körbe-körbe járni, délnek mint északnak,
s ahogy feszül benne ez-az, egy-egy renyhe
indulat gyanánt, valamint a gesztenye
is lágyan elnyújtózva puffog, úgy vedli,
hulltában hasadó, tüskés húsköpenyét.
Mert kívüle, leszögezve ismét, senki.
Orrát fújva is csak magát feszélyezi.
Mintha darálón át érne lába földet,
és a holtponton támadna új lendület:
cipője a sárba ragad. Jobbra a ját-
szótér, reflektorpászmákban. És a rókát
ott látja felvágva mintegy a fénykések
által, vérben és ezüstben, s a mesének
háttal, mivel a jelenés veszettségre
utal; minél szelídebb az állat, annál
valószínűbben. Nárciszt azonban mégse
ez indítja meg, nem is a rohamra áll
el a lélegzete, és a szíve kihagy:
hanem az emeli őt csaknem az égbe,
hogy az a természet hallgat most a névre,
mely szólítva kész nevetség – arcát öltve
annak, akit a valóságban rég tagad.

 

 

 

Ott

 

látja magát a tűző napon Nár-
cisz a Romkertben, ’66 nyarán.
Névmása pedig ma itt sárgállik,
egy ládában, az ablakkeretben,
készen rá, hogy kivágódjék a mélybe.
Dehát az embert is folyvást a készsége
taszítja tova, tessékeli, mint testét
a lélek, rontson csak előre, ha tetszik
néki, míg ő maga abból kap erőre épp,
amiből kimarad. Zsebpénzért turkál egy fél
nyáron át királysírokban, hogy a másik
felét majd fedezni tudja saját
zsebéből, amiből még a nadrág
ára is lejön; mert amit amott a képen
visel, azaz viselni vélhet így utólag,
mivel mellképe csak, mely itt a kezében,
nadrágnak az már levitézlett. És akkor
hol a számlán a forró és lágy sajtos om-
lett, ha véletlen folytán a színház felé
fordulva betér a gyorsbüfébe; nyála
csordul a gondolatra. És a combjára
csöppen, és marja, ahogy mélyebbre nyúlna
a számvetésben, s vissza a múzeumba,
hol tüstént meghűl. Szállása ott a lel-
tározandó torzók között, fogkeféje
és hálózsákja, melyben álmatlan forog,
akár egy fejsze. Nyelét most emitt fogod,
kezed mint elméd, köpsz rá, hogy kinek fogod
beszakítani boltos fejét. Nincs abban
semmi. Fogad közt fűszál, rajta fűcsomó,
ha meggyújtod, füstje a fejedre átszáll.
Kezdesz hát azért belejönni, jönne bár
belőled is némi sugár, s amit nem zár
izom, ernyesztve képed a rekkenő nyár,
mely kivágja néked azt is a világból,
amiért éjjel még odavolnál, s amely
csak úgy lát el kéjjel, ha emléke kínzó.

 

 

 

56

 

„Akasszátok fel a kabátokat!”

 

Nárcisz kezeslábasba búvik
s sálat teker a nyaka köré,
október nyirka mocsok kövér.

Kezét az ujjába dugva hátul
sétál az Alkotás felé,
meg is fulladhat, mire felér.

Mint akit székéhez kötöztek,
köpje csak ki, ami még benne;
lehellete sárgás fehér.

Kilépne hát a rím kedvéért,
azért tudniillik, hogy ne fázzon;
mint régesrég a mozivászon,

úgy sistereg agyában a száz
meg száz százlábú emlék.
De torpanjunk csak meg itt egy-két

percre. E kapualjban, vagy hol,
hol recseg a kaputelefon,
ugrásra a vasúti hídtól,

most szakadhat le a plafon
(mely fentebb padló) egyik-másik
lakásban, és az igazságtól

sem igen járhat oly messze,
ki ágyából elő sem mászik
csak álmát szövi át a neszre;

s a falnak fordul, mintha sarkon;
rá zuhannak, vagy ő zuhan le,
burkolózvást a szőttesbe,

döntse el más, ha dörgést érti,
mi különbség, s ha lőttek néki,
mely futamból maradjon épp ki,

és mire induljon föl, persze,
mivel rosszul lett eleresztve.
A szél, a szél, az nem számít be.

Mit sem számít a szél. Óvja Nár-
ciszt bádoszínű overállja,
oly lágyan csikordulva, akár

ha macska lépne olajtócsán,
iramodván tova az éjbe,
és nyomában a kosaras nő,

szaporán,
meg az arca, mely kiégett.
S mint fáin, a seb fent az égen
összehúzvást, a dióméreg.

 

 

 

A valóság

 

olyan, mint egy sárgarépa. Tovább
megyek: mint egy sárgaréparigó.
Amennyiben legalábbis az örökké-
valóságról, és nem erről a szarról,
amit bélsár gyanánt ürítünk magunkból éppen,
van szó, s amely utóbbit valóságos
megváltásnak tekintünk – ha valóban
hihetünk, visszavetvén, a tekintetünknek.
Majd összebújván a váltás fehérnéppel
együtt szállunk alá a piszkítótűzre,
megvallván ezt-azt, s a hajnalpírt űzve –
amire fütyülünk halálunk óráján, ámen.

 

 

 

Pótvázlat

 

„Árulás!”
Shakespeare: Hamlet (ford. Arany János)

 

A valóság kész sárgarépa. Sáros,
mint a nadrágod szára, nadrágod
mintha tehén szájából származna,
míg a tehén maga folt hátán folt.
Te meg csak reszketsz, mint a hajszáldrót.
És mint az ujjam, annyira vézna.
Meg a köd, mely szemgolyód hízlalja.
(Készen, hogy nadrágod vigyen a sírba.)

 

 

 

A vers születése

 

Kelletlenül kelsz, szobád hideg,
mint egy szobor, kimarva belőle
a velő, kivagy, lábszárad, térded,
térded dagadt, sajgó combodat bele-
darálod a nadrágodba, mehetsz,
nadrágod serceg, mint egy lemez, kimész
a mosdóba, farkad merev és nehéz,
épp csak szivárog, elvétve cseperész
belőle a húgy. Hogy is ne, az ablak
nyitva, úgy állsz ott, kitéve huzatnak,
az ősznek, nyiroknak, rosszindulatnak,
s minden eszköznek, mely ragad. Te magad
nem akarnál közben semmit. Megúszni
ezt-azt, eltűnni inkább a tükörben, sem-
mint hogy hosszasan tűnődj a Medúsza
képe fölött; párád s a dermesztő köd
mintha együtt ülne meg rajta, dühöd
is őbelé fojtva, tűrvén, hadd húzza
keresztül számításodat a húsa.
A tiéd lenyúzva, szemedet szúrja,
szemed mint a szilva, tocsoghatsz benne,
ömleszted, feltúrva ujjal-körömmel,
hogy feslik a héja, mázolva könnyed,
míg kékesbarnája összébb sötétül
s gyűrötten tolul a körmöd alá. Ki-
keféled, ha nagyját kiszoptad, este.
Vagy levágod mind az ablakban ülve,
mert idegesít, ha zsebedbe (például)
beleakad, nadrágod zsebe már úgyis
lyukas, képtelen vagy a kezedet zsebre
dugni, hogy mindjárt a combodat ne érje;
annál meg nincs is semmi rosszabb. Kivéve,
ha ujjad fagyott, és akkor ott – fölenged.
Aztán megjárod éjjel még a parkot,
a táncházból förtelmes zene harsog,
körre kör fokozódik az iramod,
elnyomva azt is, amit felőle gondolsz,
tömegről, táncról s a zenéről magáról,
valamint arról, hogy mire föl fordul
az ember a szükségben fűhöz és fához,
és tér vissza fázni a fűtetlen házba,
nosza, mondja a lépcsőt fölfelé mászva,
mint aki rászorul némi unszolásra,
és mintha válaszul bukna fel hozzá a
nesze, amit a parkban a zene belé-
fojtott, nesze, remeg végig a testén
a szívéből felszökő szólásforma,
nesze semmi, fújja mintegy kiforrva,
egyszersmind el is unva a szájáról
leváló gondolatot, csak fogd ám jól.