változat egy kései Csokonai-sorra,
valamint Tandori „lecombozódás”-ára
Hajdan dorongok, vasak etc. és Erő.
Hanyadszor másolod, mire más vesz elő,
kis e-vel, egy másfajta erő, ha nem
az ellenkezője éppen. Vérmező,
májusi combjárat, kora éjjel,
lomboktól fedve, mivelhogy sápadtnak
hatnál a dermeteg viaszfényben.
Közel vagy, a közepét elvéted
mégis minduntalan. Lihegsz. Húzd ki
magad, amennyire ez emberileg
egyáltalán lehetséges még a te
korodban a mai világban. A szív
is ész után kiált, mielőtt (értelem-
szerűen) megszakadna. S amint egy
árny (szuszogva) kiválik néked a bokros
lombozatból, ajka közt parazsat lóbál,
és úgy szólít meg (ahogy mondani szokás),
foghegyről. Körmöd a zsebedbe bele-
akad, túl a felén, a negyedik kört
róttad, és ott kattog benned, hogy múlik-e
rajtad, ha magasabb kort érsz meg, mind egyre
magasabbat, aggódva ezért vagy amazért,
míg a választék gyarapszik, s aztán egy nap
megszólít ismét az árny, és visszahőköl.
Áll a bál
In memoriam K. D.
„Ami eldőlt, az áll.” Szabó Lőrinc
„Ami eldőlt, az nem áll.” Tandori Dezső
Az égbe bál van.
Mindenesetre bál van.
Egysoros
Van egy rossz hírem, jó lesz, ha meghallgatod.
Változat J.A.-sorra
És aggódom, hogy öregszem.
Möbius-érme
Beckett emlékére
Az egyik szemem sír,
a másik meg gödör.
Utóhang
Két dudás egy csárdában:
az maga a pokol.
Térdig Aranyban
„De nyújtanók a percet, míg vetetlen
a szörnyü csont, ha rajta mindenünk.”
(Arany János: Magányban)
Mit intézel. Alva haladsz át
az Alkotáson, az úttest nyákos,
nem szólsz magadhoz, a haragot
őszintébbnek tartod. És célra-
vezetőbbnek. (Hívén, hogy célod
ismer téged.) Ősz van, éjszaka, egy,
de mégsem ezért. Arannyal
tápláltad egész álló nap az elméd,
fél lábbal fenn a konyhaszéken, mely
borulékony, mint az ég. Esendő.
Mint egy (fél) térd. És itt sem állhatsz meg
a hasonlattal, ha lendület visz, ha félsz,
leszámolhatnék magaddal mint mással,
vagy akár egy nagy ismeretlen kényszer,
melynek amúgy nem szívesen engedsz,
hisz tartalmával (ld. ég) az is csak
egy „poshadt fazék”.* S hát persze, feszélyez,
hogy ars poétikád csaknem ez; szó
sincs eszméletvesztésről (benne),
haladsz a tudatod nem túl fényes
világánál alva, s elhagyva a Márvány-
hidat (melyhez visszatérsz még alább),
s dúdolván magadban, Arannyal át-
itatva (mint elbeszélted fentebb). Némán.
Kihalt az utca, ahogy mondani szokás,
s mint mások szokásának a rabja,
némely körülményt szinte elismételsz.
Mintha örömet szereznél vele. Ahogy
a költészet előírja ezt. Sziszegsz.
Mint egy földalatti árok, ér, mely ál-
mában magához tér és fölkel, ám
valami nem stimmel, hajlítgatja térdét,
fájdalmához mégsem társul részvét,
szédül csupán, szidván, amit észlel,
s vigyázattal, magába ne essen.
Mert teste mélyebb, mint egy fazék.**
Tartalmát tekintve meg egyenesen
kimeríthetetlen. Ember nem alkothat
képet róla…*** Volnál csak tiszta hasonlat,
mint a víz, a szél vagy a nap, előtte
felhőtakaró, könnyű pléd vagy súlyosabb
égkőboltozat, csak ebből ne volnál leginkább;
ebből, amit föld néven emleget a világ.
S az éghez képest főleg! Fejre állsz
a gondolatra tőle.**** Fejed fő
az Alkotás levében, lábad alá-
merülve az égbe – felejted a járást.
Ott fenn, a hígban,***** nincs is hova tovább,
térded nyílik, kibomlik a kóranyagú
virág, lótuszban fülelsz, tűrve illatát,
mely nehéz és úgy szúr, mint a gyanú;
párája talán a húgynak, mely a pár-
nádba ivódva huzatán foltot hagy,
amilyet egykor egy festőnél láttál.
Vén volt és nő. Holland sapkát viselt,
fejéhez nőve már, az ura tisztviselő
régen a vasútnál;****** s a folt épp az ő
fejére ütött,******* a férj arcára, mely
oly lágyan omlott a lámpafényben ön-
magába, útjára bocsátva a bút
s a derűt. Ültél egypár órát náluk
a barátoddal, ki szintén a vasút
mellett nőtt fel.******** Most utána vagy, éjjel,
ellenségek között (ld. egészen fönt),
s a reményben, ha egyet elintézel,
a többitől is mentesül a föld.
Nyomban. Aranyban mérve az időt,
itt, a Márvány-híd s az Alkotás között,
mert ezen túl nem enged a járvány,
mely térdedből az orrodba költözött.
Oda a porcod. Köpdösheted;*********
ami az idővel elkoptattatott:*********
Aranyt azért még egyszer felütöd,
reggel, mint egy átműtött dél után –
meg nem mondja, hogy mennyit aludtál,
senki. Ott kezded megint, a Magányban–
ban, hol a halasztást esdi az ember,***********
mielőtt eldől, hogy vesztével mit nyer
a mérleg. Mert mindene mégis a nyelv,
mely folyvást az egyensúly mérlegét
(k)ölti benne (a testében), s az ég
tudja tovább.
———————-
* Ld. Aranynál is a lábjegyzetet a Vojtina ars poétikája alatt.
Olla potrida. A. J.
** Mélyebb talán még az álomnál is. Mit tudhat erről fent az ember.
*** “…Istent pedig nem izgatja,
mióta kivágta őt, hírével, a sár-
ga porba. Amelyből, ettől fogva
(vagy ennél fogva) ön-
erőből, maga által vétetik; mélyén
tudva, hogy művelete képtelenség.
Kihullik tőle a haja. S a feje megég.”
(kivágat a főszövegből)
**** Más szóval: fonalad elszakad, elszakadsz Aranytól, az olvasásnak befellegzik egy percre.
***** Visszatérés Aranyhoz, fejből.
****** Tehát egy korábbi rezsimben, valamelyik kisvárosban, nem itt, az egyvágányú (habár igen kies) településen.
******* Nem a legszerencsésebb szó: ütött; de még furcsábban hatott volna a hajazott, mondjuk, a fejére hajazott.
******** A vasút itt már a költészet metaforája is, nem Arany, hanem József Attila után, egyúttal valóságos helyszín, úgy a megidézett település helyrajzát, mint a vers közvetlenül szóban forgó útvonalát illetően.
********* Fújhatod.
********** : nem fénylik többé, akkor sem, ha arany.
************ Ld. a mottóban.
Torkig
Hallgatni arany, a szó megjárja.
Tányérvirág
„A tányérvirág…”
(Báró Eötvös József: Gondolatok)
Nincs még egy órája, hogy kikelt
az ágyból mint magából, de minek,
azért, hogy fázzon, nadrágja, inge
széthányva a padlón. Álma hidegen
hagyja, vidékre utazott benne,
tudván, hogy nem éli túl, ha megérkezik.
Egy bárótól olvasta még az este,
hogy ami távolról nézve kéknek fest,
közelebb lépve (s a legjobb esetben)
az is a remény zöldjévé silányul.
És ő már nem gyerek. Eleget unta
magát éveken át egy ágyban játszva
a beteget egyedül; a báró jól
látta: aztán még közelebbről a remény
is tűvé lesz, amint kék hegyed lába
a lábad alá kerül. És itt az ősz,
elég egy szó, és az ember ott terem,
és beleborzong, ahogy ropog az üveg-
cserép; láza felszökik, eredne ő is
utána, fejét kapkodva ősi vesszők
elől. Fejét dagasztja őszi váladék,
sárga; és elvergődik papírjai közé,
a lámpa vakítja, azt írja, törölné
előre, ami e napból még hátravan
neki – délelőtt tizenegy, tizenegy tíz,
tizenegy húsz körül a napból már betűz
egy kevés a padló távoli zugába,
írásod feladva, vén tányérvirág, kó-
katag fővel ülsz ki az ablakpárkányra.
Eleve bagatell
Szemem romlik, mint a vaj.
Kenyerem java pedig
Rég eléve előlem.
Még egy ok, hogy okvetlenül
Elkenődjem?
Artaud
A kutya isten kapart ál-
momban a kedves bal alsó karján.
Fogam most majdnem mind szilárd.
S felriasztott egy fogyó holdszilánk.
Egy tűzfészek
Minden madár csőre töltve
De madár kaparja torkát, mi más!
S néz, felháborodva, hogy nem látja fényét
a világnak, melyben ma újra ki
készül lépni, mert lételeme a járás,
ha szaporán végezheti; s hogy ahol
vásárolt tegnap még gyufát a szívni-
valóhoz, arra sem ég most semmi.
Kormos néni! Kiáltson-e. Kiáltsa-e
nevét az egyszeri trafikos mamának,
vizsgálva, élve vagy holtan alszik-e épp
a csepp öregasszony, hogy
szikrája sincs a helyén. Helyén-
való-e kiabálni. Az éj
közepén, s az egykori sínek mentén,
hol egy népbolt tűzfalát bontotta meg
a dohány- és dohszagú madár-odú; s hogy a vers
dolga-e oda behatolni, ha versen még
azt is értjük, ami a testben, mely elménkre
fütyül, hatást fejt ki, és tárgyunkból folyvást el-
eltérít, elmarasztalva benne, miáltal
fájdalmas szakítást eszközöl bennünk
a tárgy és annak eszméje között. S ha a hang-
súly az eszmén, ámde a hangot magát
a fájdalom fakasztja ki testünkből, s tesz
minket ekképp a vers mint az ég vad
alanyává, ki lebukva, mintegy ön-
kívületben, maga alá, ott állhat helyt,
állva továbbá útját is megannyi
szertelen indulatának
A felüljáró
Mitévő legyen. Adjon-e hangot
e veszett világnak, vagy megjárja
rozzant hídját előbb, előbbre tartva
a járást a nyelvnél, mely magában semmi,
ha mégoly sokatmondó. Felkapaszkodik rá,
törik vagy szakad, szíve kalapál, amint
dörögni hallja az öreg mennyezet-
deszkázatot. Halad át rajta, lélegzet-
fojtva, vakon, halak torkába fúródó szálka,
illetve szemrehányással a földre szállt
angyalok természetét. Hogy jönnek ide!
Szó sincs megtérésről. Kiköp a mélységbe,
majd azon kapja magát, hogy szájában fut össze
újólag a vasút. Késő visszavonnia. Mit?
Elmosódik benne. Akárha vályúban
szitkozódnék, az anyjával egy húron,
visszhangozva nyelvét, mint egy átkot, mely a vad-
hússal megfogan, s a sötétben lámpást gyújt.
Anyját mindig a holdban látja viszont.
Elgyötrötten, igaz, de mégiscsak ott-
hon, a testében, úgymond, ő azonban
viszolyog tőle, hogy benne van, és mozog,
mert nem bír magával, vagy kikelve magából
int neki odafent, egy nyitott tornácon,
szürkén és csapzottan, mint reggelre az ég-
bolt. Egész éjjel nem húnyta le a szemét.
Sarkában mégis ott szikkadt a váladék,
akár túlalvókéban, vagy sérült fák
kérgén az odafagyott méz. Elvégre már
egyikük sem gyerek. Még hogyha húnyt pillák
alatt úgy is fest az ember. Fénylőnek, akár
a harmat, egy fűszálon, vagy egy szélvédő üveg-
táblán, mely hogyan jön itt szóba egyáltalán;
hacsak eszünkbe nem villan, hogy hasonló
kérdés bármikor, bármire föltehető; mért
ragad magával az egyik hasonlat, el-
orozva egy másik elől, mely, meglehet,
százszorta hívebben viselte volna
gondunkat emennél; mért pont ez tehát,
mely szomjunk helyett csak a szemünk világát
képes oltogatni; sarkában pedig anyánk
tűnik fel minduntalan, ugráló kisleány,
pergő kötéllel, mely maga az univerzum.
Búcsú
Hídjával nem jut előbbre, lassankint
beismeri (s nem látja!). Nem mintha annyit
romlott volna az alkotmány, mióta
(tegnap) levált róla, vissza-
húzódván iratok közé. Fejét csóválta
több órán keresztül, majd rágyújtott, és törölni
kezdte szemüvegéről az idegen ujj-
nyomokat. Mélyebben belegondolva, mindig
is idegenkedett magától, járni is ezért
tanult meg, keservesen későn,
járni mint kilépni magából,
megfeledkezni magáról, egy-egy
pillanat erejéig; s hogy ember, egyes-
egyedül, így érheti magát utol?
Mikor nem célja pedig?
Vagyis ha céltalan kering,
tudván, hogy, az egy időt leszámítva, nem
szorít érte senki, anyját idézi, meg
aki fogta utoljára kezét, nézd csak,
mondta, ezt most vedd úgy, hogy nincs többé,
átsejlő hangon, mint csuklóján az erek,
egy slukkot még, no, mondta, s aztán,
hogy ég veled. Vagy Isten. Az
ördög emlékszik most erre.
Tegnap; nyár
Szikrát sem aludt, lobbantja
most a szemére még egyszer, de nem ám,
hiszen egyikük sem, s az oldalán
fellángol erre pár muskátlifej,
egy bokorral birkózott az éjjel,
nem álmodta, s nem is mondhatja így nyilván,
ha amaz őt okolja álmatlanságáért,
s hogy ez nem is lesz már köztük soha másképp.
S most megfordítva állnak szemben. Véres
szemmel, melynek sárgája a gyomrodat
forgatja fel, és a torkodban kapirgál,
füstös cigánydallam, tarka, ki-
énekelhetetlen. Tévútra térsz megint.
Így indul a nap. Anyánk kétségbe esik,
a testünk álomba zuhan. Elménktől
bármi kitelik, amit szóvá nem tennénk más-
különben. Fényárban úszva öntenek el
az emlékeink, édes illatuk émelyítő,
mint a jázmin. Nyár volna? Nohiszen. Anyánk ré-
szegen ágál a virágzó tornácon, sok nincs már
neki hátra, kezünkben szinte a koponya-
csontja, a bodza szagától pedig mindjárt
elájulunk. Elsurranunk mellette, be-
felé a házba, otthagyva néki egy társunk,
csillapodjék avval, s hagyva egyre
többet rájuk, hagyván, hogy társalgásuk
fülünkben az utolsó neszéig
lassan elenyésszen. S akkor mintha
hallomásból szednénk tovább a levegőt,
mely zizeg, mint a hamis selyem,
és moccanatlan fekszünk egész délelőtt,
megcsonkítva csaknem, mintha versben.
Tavaszi fásultság
Hajnóczy Péter emlékének
Fúvósokra ébred. A térde szőr-
telenre kopva, vádlija is mint a tükör,
úgy vágódik el rajta a fény, akár
a penge. Nyaka görcsben. Mintha futószalagon
közlekedne. Valamit álmodott a költészetről,
és most nem jut az eszébe. Kidobott pénz,
józanul csak ezt tarthatja róla, és
hogyha tükörbe néz, ítéletét helyén-
valónak találja. Belének a foglya.
Halála az induló, fel nem foghatja hát, hogy
másoknak megdobbanhat rá a szíve: az övé
elállna. Felkel, kivonszolódik a fürdő-
szobába, s amíg hugyozik, a lába közé
fúrja be magát a kutya. Remegése át-
ragad rá, erőt vesz rajta, elméjében
fel-feldereng az álom némely ujja-nyoma;
bőrét szurdossa a hideg, az izgalom
idegen szagú nedveket sajtol ki belőle,
közel a tavasz, érzi, s ugyanily közel magát
a költészethez; s valami roppant fásultság
keríti nyomban a hatalmába, szavak recsegnek-
ropognak odabent, mélyen az arca mögött, fel
fog szakadni, mormolja, de mondata még előbb
szakad meg, mintha nyelvét, a húsát darálná össze
a csontozattal, edényeken botolva keresztül
visszafelé az ágyába menet. Apróra
ismeri a teljes körletet, még sincs oda
érte. Kurta, összevagdalt álmokba merül,
s mintha gyűlölködne; gyűlölete kimérten
halk szavú, tárgyias, akár egy étrend.
Konyhában míg sül a fasírt,
megásom a kertben a sírt.