Hatodik
körét rója a Vérmező jegén, s még
mindig futná az idejéből. A jég
tajtékzó hepehupa, mintha agyáról
venné mintáit a fagy, február végi
hidegroham, megjárhatja azért, reggel úgy
sincs semmi dolga, s hol van még a reggel.
Hol a biztosíték arra, hogy megéri
egyáltalán. Vehet-e rá mérget, jó
szívvel, ha egyszer alva is menten ki-
hányja, mihelyt a kételye mélyebbre
hatol; s vajon mire riadna fel akkor.
Halott rétegét dúlta fel a kétely,
bár emléke nincs róla, és nem is lesz
az életben soha. Szája mégis mintha meg-
telnék vele; szája, orra és a mellék-
üregek, a garatán érzi s a nyelvén,
arcát feszegeti, óvatosnak lenni! ne-
hogy megszédüljön, vagy hirtelen kilépve
hanyatt vágódjon vagy a lábát törje,
csuklóját netán, ha előre zuhanvást
kezét az arca elé kapná… Arcával
amúgy is bajos mit kezdenie. Reggel
majd megnézi újra, lévén semmi egyéb
dolga, vet rá egy pillantást, az is elég
ahhoz, hogy elszálljon az álma, aztán
órákra ott ragad, elidőzik rajta,
korlátlanul nézhet, üres egész napja,
hideg és üres, mint az üveg, és síkos,
mintha állna ott az idő s sikoltana,
testétől megválva, s a szótól, mely durva,
jobb szemét a balba, balt a jobba fúrva,
s szíve bedobbanva emitt ki is múlna,
és fel nem foghatva, amikor elfordul
arcától, hogy benne már vérébe fagyva
a másik, amint csak néz utána zordul.
A vakság
rémképe kísérti hetek óta Nárciszt.
Nem csak az, persze. Amikor összpontosít
rá például, egészen más jövőkép
keríti hatalmába, a sebről lejön
a var, alatta derengő rózsaszín
heg, fénylik, mint elmosolyodván az íny,
s fentebb az orrcimpák finom béle,
majd kihajló pereme a két szemhéjnak,
mely az íriszt hajnal pírjával bevonja.
Vagy az alkonyéval. Ízlése diktálja.
Az ilyesmi könnyekig hatja őt néha.
Könnybe lábadt szemmel lép ki a szabadba,
borzongva, mintha mezítlenül, lévén a
gyönyör is csupasz természetű, hát még ha
rémképpel társul. Amelyet belülről
ölt magára, mintegy kifordulva magából,
képletesen, persze, ahogy általában élni
szokás szófordulatokkal. Nárcisz ezt is rendjén-
valónak találja. Életképtelenül
jönni a világra, azután megéljenezni
magunkat benne: hogyne volna már mindennél
megindítóbb! Egyfelől. Mert Nárciszt, másfelől,
halálos undor fogja el önnön hangjától,
még mielőtt felismerné, s a tömegétől,
mely lényét búcsúztatva őt magába nyeli.
Lénye aztán, mint egy életen át, ezúttal
is vonakodik őt követni, nincs kivétel,
vaktában vívhatja tusáját egy rémképpel,
tiszta tudattal, mely a világot kizárja,
minthogy e világnak a világon nincs párja.
Kezd
megőrülni Nárcisz. Elvakulni
testébe merülten, valamint
jobb napokat látni kiégni
előre az égen, amerre épp
a lába vinné, kéz a kézben Ti-
résziásszal, a baljós vénnel. Be-
letörődni. Olcsó kolbászt sunyi
képpel enni, 196-
7-ben, mustárszínű nyloningben, dél-
időben, reggeli gyanánt. Fingani
a sikátorban támadt szélben s elve-
gyülni, Tirésziásszal a szélen. Az ing
felett egy hamuszürke gyapjúkardigán,
női gombolású, a nagyanyját idézi,
ha nem inkább a nagyanyja nővérét, Lolát,
aki szerint Nárcisz egy penészvirág.
Egy krepli. Mimóza, ha láza némi színt ád
néki, mint bágyadt égő a szemöldökfán
kint a vakolatnak. Amint mállik. És hozzálát,
hogy, kiválasztván sárga mázú vázái közül
a rőtest, fölvigye a vászonra a látványt.
Terpeszkedik állványán az idő. Lola csend-
élete mint megannyi súlyos verítékcsepp
a beteg Nárcisz szeplőtelen bőrén. Rém-
képedet késő keretbe foglalni. Egybe-
olvadván a cseppek mintegy opálfényű
filmmel vonják be a testét, félig át-
tetszővel a növő ismeretlent, amely
elől ki nem térsz, csak tűrhetsz, amíg nem visz
élő rejtekút egy másik ismeretlenhez.
Torkodban az örvény, amely kivet. Nárcisz
ébred. Ajka zsibbad. És a nyelve, mint egy zsák,
teletömve tűlevéllel, Lola után
lépdel, át a vörösfenyő-kerten, mezítláb,
lévén nyári reggel. Lola némább,
mint a süket csend. És a hátukban hág
feljebb a nap, és süpped meg a szikkadó
talaj, délre megeszi a szárazság
az embert, aki Lola számára csak
üres háborítója a csendnek, visszhang,
mely kilehelné végre saját hangját.
Az ember
megfeledkezik magáról, csicsereg,
mikor épp eljárás folyik ellene,
akárha nő, ki álmában ellene,
holott ébren maga magától menne
csak ki e rémálomvilágból, amely
őt teherbe ejtette. Vagy felfújta,
nagyobb valószínűséggel. Az ember
minden bizonnyal könnyen rászedhető.
Egy nap szakállat ereszt, mint egy kecske,
fent a szakadék szélén, a giccsfestő
háza előtt, 195-
7-ben. Alant a bunker mészégetők.
S a mészégető férfiak, keletről
jöttek, az Alföldről, termetük apró,
az ember, gyermekként, elvan közöttük,
majd elmegy, az anyja után, aki még
karcsú bokával szökdel a kisdedét
szoptató feleség körül, az ember
csak átszédül egyik bunkerképből
a másik bunkerképbe, anyja védő-
nő, férje tavaly jött ki a börtönből.
Az ember szükségből jár körbe-körbe.
Tudja, hogy nincs az a kör, mely előbbre
vinné; és több mint húsz éve már nem él
az anyja. Nincs is, ami a jelennél
szánalmasabb képet mutathatna, és
tehetne mást még feledhetetlenné.
Kiesvén a saját emlékezetéből,
egy nap megjön az embernek a hangja.
(A küszöbön áll, hogy mit szól, ha hagyja.)
Prométheusz
” …fájdalmában egyre mélyebbre nyomult
a sziklába, míg eggyé nem vált vele”
(Franz Kafka: Prométheusz)
Májfoltos sziklafal. Sasokkal néz
farkasszemet kínjában az alvó,
felugrálva álmában, mint Kafka,
s tépődve, hogy mindez mire való;
szája sarkán az odaszikkadt méz-
ga megrepedezik. Mert miről van szó?
Hogy mégse volna elragadtatva
hivatalától, mely a sziklához
láncolja, rábízva hogy mit hámoz,
ügyét tekintve, mit hoz ki magából?
Mája, sasok lakomája, nem fogy; ha-
nem falatról falatra haladva
gyarapszik, cseppenként magába fojtva,
akárha szivacs, az alvót. S a szikla
is álca csupán, sőt tálca, élére
állítva felsőbb szeszélyből, s szemlére
kínálva a kín falatjait. Mérge
illatul származik vissza az égbe,
mintegy a forma szerint. És ha fordul
az álom, mint álmában Kafka, mivel
ő mégiscsak idegen itt, indulhat
sétába oltani parázsló fejét.
Melyet földnek szegez, amint elhalad
az említett oltár előtt. Mert nem hajt
semmire különösképp. Csak tűnődik,
a forma kedvéért, hogyan adja le,
hogy is adhatná fel tűnt tartalmait.
Esti
“S mit úgy hívtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsá”
(József Attila: Ki-be ugrál)
pirítósod csonkja mint rekedt
torokhang mered ki az elekt-
romos pirítóból. Nemrég keltél,
éjjeli sétádat kellő odaadással
lebonyolítottad, álmodat
pedig épp most törlöd ki a szemedből.
“Mit ennél, Elek?”, szól idegenül
természetedtől a hang – nem szólva
nevedről, mely még csak köszönő
viszonyban sincs semmilyen Elekkel.
Ízlésed is nyilván homlokegyenest
ellenkező az övével. Drámaian,
amellyel viszont nem haladsz előre
egy lépést sem, hiába gyötröd estig
az elmédet étlen és szomjan, el-
zárva tőle nyelved; s halván a töve,
magát éli fel, ami a hegyén van.