Antropia

 

Nárcisz az anyajegyével bajlódik.
De hátha csak álmodja? Már a volán is
micsoda tréfa! Továbbá mintha haladna
velük a jármű – vele a ronda nő,
tekintetével éppen a ránduló ablak-
törlőre tapad. Sír. Marakodhattak.
Ha Sára (Corday) nem végez Marat-val,
a bőre öli meg azt. Nárcisz taplónak
érzi a nyelvét, nyelőcsöve meg korhad,
helyenként magába gyűrődve összezár,
mint az ólom. És bárhova kanyarodnak,
az idő, amerre ellátni, egyformán
vigasztalan. Elfolyt arcokra írvást,
hogy miben maradtak. Árasztván a zenét –
s képekbe fojtva. Mintha dézsából öntenék.

 

 

 

 

Romvers

 

„zsigereinkre fény derül”

 

Kopott kis tömlő a vers. Nárciszt
súlyos, egyszeri kérdések gyötrik,
melyekre sehonnan nem kapni választ,
csak öli magát az ember velük.
Ám azok sem élik túl őt. Sőt, nem együk
megsemmisül még előbb. (Irgalom nékik.)
Nárcisz általuk aggódik, nem értük,
szívébe fogadva valamennyit. Megy,
tanúi körben a bokrok, a fák, lépte
alatt a szortyogó kavics, cipőjébe
is kerül egy-egy darab, fékül a vér
iramának. A vers, várakozásul,
hátramarad. Ő pedig csakhamar át-
halad rajta újra, lévén a park épp
oly aréna formájú, mint akárhány
romkert az egykori limeseken. Nár-
cisz egy ízben még gyermekként odahányt
egy hasonló romfalra délidőben.
Mindegy, mit evett aznap. Evett-e egy-
általán. Mert elméje őrzi az ízét
híven annak a falnak, üzenetét,
melyet egymással váltott a rosszullét
s a nemlét határvidékén a gyermek
s a holtak. Veszettül tűzött a nap, és
benne még apadatlanul az öntelt
sötétség, aminek sosem szabadna
felötlenie. És Nárciszt most eszi
a kérdés, hogy kinek fogyott el akkor
a türelme, s hogy a vers csak azért-e,
mert a válasz, míg él, ott romlik benne.

 

 

 

 

Május derekán

 

Nárcisz az összeomlás szélén. Testi
bántalmai erkölcsi összeomlással
fenyegetik, egyenesen a fejével
beszélnek, nincs visszaút, pontosan
úgy omlik össze Nárcisz a szemükben még
ma, mint egy ház, amelynek tűzfalára
vetítve a homlokzata, feltépett
ablakokkal és bádog párkányzattal, s a
bádogon kilógó bámész alakokkal,
akiket csakhamar levegőbe repít
egy roppant robbanászaj. Pokoli lesz
a látvány. A tűzfal azután épségben
bontakozik ki a szűnő robajlásból,
sejtetve mintegy, hogy ugyanez állhat
a valódi homlokzatra: amely nincs
előttünk. S alakokra, kiknek haja szála
sem görbült. Mert szállásuk a valóságban
kacsalábon még a kezdetektől fogva.

 

 

 

 

Együtt

 

úszni a sárral, éjszaka, Nárcisz
séta után, a konyhában, fél lába egy
konyhaszéken, melynek kint az eresztéke,
a másikon áll, mint gólya a kéményen
egy naptárban, a falon lógva. Egy
lapra feltéve minden napja: legyen. Ha
egyszer úgyis csak a belén múlik, mi jön
ma ki belőle. (Kedvence, a kémény,
nem üzemel.) Rousseau-t olvas, Rousseau-ról
egy értekezést, amelyben Rousseau
magára mint gyermekre hivatkozik,
akit egy életre elrontottak. Jean Jacques.
Nárcisz közel érzi magához a fiút.
Rousseau-n mulat. Átlátszóság és akadály.
Fuldokolt egész nap, és most omlik a fal,
mögötte a gyermek a cselédszobában,
hevülten a betűvetés izgalmától
ásít. Légszomja van, ami serkenti
az elmét. Ám az elme semmi. A fiú
azonban ezt nem tudja még, boldog tehát,
mintha valóság tárulkozna, állkapcsát
feszegetve s a torkát szorongatva épp.

 

 

 

 

Jean-Jacques

 

szerződésbomlás

 

tanul tehát, ahogy tettük volt mi is
egykoron, ártatlanul adva át magunk
a rontásnak. És egyedül, amennyiben
mindannyian egyedül, mint az ujjam,
mely a számra mutat, szavamra, hogy újfent
szopjam. De mit mond Rousseau. Valóban
önmagunkat találjuk fel az ínyünkre
valóban? Akár akkor, ott a Lambercier-k¹
asztalánál ülve, akár mélyebben bent
az asztal alatti vadonban, hol ideg-
bajunk társra lelhet, avagy lábra kelhet
egy szóval? Mert a szó veleje odalent
a csontokban? A hulladékban egyenest?
Szívünk, jaj, a szívünk szakadékot sejtet.
Érthetjük-e, amit tanúsít a gyermek,
ha, megvonva tőle a szót, őt magát
idézzük meg mégis, magunk helyett. Ötven
éve! Ötven éve ülünk ugyanannál
az asztalnál a Lambercier-házban, és nem
és nem térünk fölötte napirendre, míg
szereplőink maholnapra mind a földben.
És a földnek mégis mennyi lehet hátra?
Nulla, ha az ember elég mélyen bele-
ásva. Ásításnak mégsem itt a helye.
Gondolatunkat a kis Jean-Jacques helyzete
foglalja éppen, szorongunk is helyette,
a fordulópontot lesve. Megnevezve
a dolgozatban (Jean Starobinski: Az át-
látszóság és az akadály) szóban forgó
fésűt, s Rousseau-t idézve, a tűzhely lapján,
sérülten és – idézet vége – kihűlve.
Vegyük csak fejből tovább. Csöndben, félénken
fogalmazva. Lévén a fésű a kisasszony
tulajdona, Lambercier kisasszonyé,
éke s hajekéje egyben, amely most fél-
oldalt a fogát törve tátog a konyha
homályában, szemrehányólag és persze
némán. Gyomor kell hozzá, már ahhoz is, hogy
felfogja az ember. A fogak, erős szó
valóban, kitépve. Mit hallgat el Rousseau.
Mikor Nárcisz magára ismer. Ötven, írd
és mondd, ötven, förtelmekben bővelkedő
esztendő! S azon a fésűn múlt ott minden!
Ilyesmit sejtet, sőt állít is a szerző.
Nem kárhoztatva még a szolgát sem, aki,
mentendő a bőrét, a gyermek nyakába
varrta a pusztítást legott. Az meg vallott,
látnok gyanánt, forradalmat szítva, a szív
forradalmát, melyet maga fog leverni
hol késedelemmel, hol kevéssel idő
előtt. Résen lenni, ha nem követtük el,
csupán követjük a bűnt. Lesni, a szolga
szemével, amint elsomfordálunk a tűz-
hely mellől, minthogy a tűz kialvóban, míg
bennünket mentünkben készül meglepni
az álom. Álomba merülnénk hát a bűn
elől? Pillánk alatt még a haját tépő
kisasszony látványával, omló állával,
mely mintha egyszerre nyitná meg elöl fent
és hátul lent a testét, hol Lambercier
úr nyújtózkodik bajusszal az iszapban,
mert némely bajban a bajra baj a gyógyír.

__________________________

¹ „Egy nap magányosan tanultam a konyhával szomszédos szobában. A szolgáló a tűzhely lapjára rakta száradni Lambercier kisasszony fésűit. Amikor visszajött értük, egyiknek a fogait féloldalt kitörve találta. Ki okozhatta a kárt? Kívülem senki sem lépett a szobába. Kérdőre vontak, tagadom, hogy hozzértem a fésűhöz. Lambercier úr és a kisasszony közösen beszélnek a lelkemre, unszolnak, fenyegetnek, makacsul kitartok. Nagyon is határozott meggyőződésük mégis legyőzte minden tiltakozásomat, noha első ízben fordult volna elő, hogy ily vakmerő hazugságon érnek. Komolyan vették a dolgot és joggal. A komiszság, a hazugság és a megátalkodottság egyformán méltó a fenyítésre… Közel ötven esztendeje ennek a kalandnak, s már nem kell attól tartanom, hogy újra megbüntetnek érte, nos hát kijelenthetem, s az ég a tanúm, hogy ártatlan voltam…Nem volt még elég eszem ahhoz, hogy megértsem, mennyire ellenem szólt a látszat, sem ahhoz, hogy mások helyébe gondoljam magam. Ragaszkodtam a magaméhoz, s nem éreztem mást, mint a szörnyű büntetés szigorúságát egy olyan bűnért, amelyet nem követtem el.”

Rousseau-t idézi Jean Starobinski Az átlátszóság és az akadály című esszéjében. Schneller Dóra fordítása

 

 

 

 

Legyen

 

kisasszony, Lambercier kisasszony
a neve, arca szalonnabőrből,
és a haja, fogai aranyból,
éjszaka legyen, lépteidet
mikor pecsétpárna fojtja,
s jázminillat tódul át a rácson.

Hatvan felé jársz, akárcsak Rousseau,
mennybolt cirpel, a nő harácsol,
nincs rá jobb szó, és nincs rossz szó
sem rá, alakra már egy disznó,
egy rózsaszínű s tejfölszőke
tömlő, támolyogsz utána, nad-

rágod csontig lerágva dörzsöl,
köpködsz, tekinteted az üszkös
aszfalton, sercegsz úgyszólván, ser-
penyőben a pattogó teper-
tő. Cipekszel. Haladsz, kimérten,
majd felzaklatva egy nyesttől, mely

az imént szaladt csak keresztül
szemed sarkában egy szélvédőn,
nyúzottan, rosszabb bőrben csaknem,
mint amit a magadénak tarthatsz.
Kifújod magad. S csúszol alá
tovább, akár a kisasszony torkán

némely kínai falat. Könnyű
csontszirom, fehéren derengő,
átütvén rajta kusza gyermek-
rajzolat. Erek bogai, foltja
ujjbegynek, bódult unalomnak,
s a kisasszony hangjának: Jean-Jacques!,

tompa csattanóval a végén, vak-
töltény gyanánt, mely addig élesül,
mígnem elsülvén a hüvelyében
marad. Te lettél volna-e az.
Betűket kanyarítva, annak
idején, karnyújtásnyira a tűz-

helytől, melynek lapján a fésűk
száradtak. A kisasszony fésűi.
S mintha egyet sem aludnál és Rousseau
már kopasz, sőt ha minden igaz,
maholnap néki is pók szövi
hálósipkáját. Vagy vedd a disznó-

ólat, hová a szó megtérve –
visszatalál a természetéhez.
A kisasszony okkal gyászolhat.
Haja kibontva, mióta ki-
verve fésűjéből a fogak,
alighogy belétúrnál, tövéig

tocsogna benne tüstént az ujjad.
Fésűje, valamennyi, szaruból
vagy csontból, akár a fűzője,
amit nem bolond viselni otthon,
s amely így szabadon úszkálhat
a zsírban, mint vödör vízben a hal,

melynek tudtommal (mert nem vagyok
jártas a divatban) nagyobbrészt
maga is a csontjából való.
S ha odanézel, valóban ott
a vödör, a mosogató alatt,
a konyha kövén. És benne a hal,

mintha csak álmodnád, olyan kövér.
Odacsoszogsz mint Rousseau, a vén,
háta cserepes, sötét, mint az éj,
lopva haladsz a hasa felé,
hallgatózva, mint gyermek ha fél,
és lelke borzong már a szennylé

bőrén, s halad mintha csobbanna,
elmédbe tompa csatorna-
fény hasít. Jean-Jacques!… Lubickolsz a
nyújtózkodó hangban. És alá-
merülsz egy kórházi alagsorba,
mint szemgolyód fehére s kóca.

 

 

 

 

Sírkertfelirat

 

Hommage á Jean-Jacques Rousseau

 

VISSZA A TERMÉSZETBE

 

 

Természetesebben
TD-nek

 

TISSZA A VERMÉSZETBE

 

 

Metafizika

 

in. mem. Isaac Newton

 

Leejtettem.
Felejtettem.

 

 

Páternoszter

 

Átejttettem.

 

 

Változók változatlannal

 

Minél följebb nézel,
annál lejjebb esik az állad.

Minél följebb bámulsz,
annál lejjebb esik az állad.

Minél följebb lesel,
annál lejjebb esik az állad.

 

 

 

 

Árnyékelemzés

 

Szájad kísértetekkel tele.
Tarkód megfeszül, hústüskéit
növeszti újfent a gesztenye,
leplezetlenül térsz a fényről
a sötétbe, fejed, mint egy tuskót,
csupán a görcsök tartják még így-
ahogy össze. Majd vadul tüsszögsz
egy fél kört, vergődsz, nem mintha cseppet
is fáznál, a hideg csak utána
jön, éspedig belőled, elvagy hát
épp, hogy a rést vágod magadban
egyelőre, vájatot vésvén
a számára, mintegy a testedből ki-
út gyanánt. A fa, melyet kiszemelsz pár
percnyi támasztékul, nem esik egész’
útba: kilépsz, mintha félrevonulnál.
Jó kis fa, öles, szinte lágy a kérge.
Állkapcsodat is a helyén érzed.
S nyelnél-e pár perc múlva rá mérget?

 

 

 

 

Fő a medúza

 

(árnyékelemzés)

 

A lámpa kialszik, arcod megduzzad,
mint a medúza, melyet visszadobtak
hullámsírjába. Vége Nárciszodnak.
Zokogj csak. Teste mint szétázott madzag
a szélben, mely nem fúj éppen, sőt jelét
sem mutatja rohamos feltámadásnak,
sem egyéb másnak, ami egy írásjel
mögött ott derenghetne. Térded dagad
csak úgy még, mint fentebb az arcod, szádra
mocskos szavak tolulnak, aszfalt-
szürkére fakítva héjára fonnyadt
ajkadat. Mi haszna baszni, mondjuk, ha
nincs akiért megvesznél közben.
Szaporodni, mint a szavak, kitöltve
századik keretét a kertnek, majd lámpát
gyújtani azért csak, hogy árnyékot vess
az összedúlt veteményesre. Tovább
ugrasztani magadból a nyulat. Nár-
ciszt az árnyéka fölé hajlítani:
hogy szemre már milyen kialvatlan vagy!
Ő pedig néz csak… a nyála kicsorran…
mintha élvezne… felszívódni abban…