Illyést olvasva ma talán a leginkább arra a kérdésre kellene választ keresni, hogy miért nincs jelen ez a költészet a kortárs magyar lírai törekvésekben. És még inkább: miért van az, hogy ez a hiány nem fájdalmas, sőt igazából föl sem tűnik? Újraolvasva az összegyűjtött versek három kötetét, magam abban véltem megtalálni a választ, hogy Illyés a maga elé tűzött célok, szándékok, tevékenységének belső ellentmondásai, illetve az igen hamar intézményesült szerepe miatt mindenkor inkább a mondandóra, a metaforikus, rejtett írói „zugárura”, vagyis az ideológiákba könnyen átfordítható gondolatokra, az úgynevezett üzenetekre fordította a hangsúlyt. Mondandójának nemzeti, sőt egyetemes szándékú jelentősége ezért elfedte nyelvét. Olyannyira, hogy ha Illyés költői nyelvét, vagy lírájának jellegzetes hangját kellene leírnom, inkább témáit tudnám elősorolni, de nem sajátos poétikai eszközeit. Abban sem vagyok biztos, hogy fölismerném-e, ha ismeretlen verset tennének elém, hogy az Illyésé. Továbbá ’89 óta különösen nehéz a képviseleti beszéd költészetének érvényességét fenntartani, mert e hagyomány kiüresedése, illetve a magyar társadalom átrendeződése után senki sem kísérelte meg tisztázni, kiknek a nevében szólhat ma ez az irodalom. Mint ahogy az a fajta beszéd is kompromittálódott, amely azt gondolja önmagáról, hogy ő semmit sem képvisel. Mert mindkét álláspont azt sugallja, hogy az írás és az írástudók felelőssége különválasztható.

Politizálni csak remekművekkel lehet – mondta Illyés. Furcsa csapda rejlik ebben a kijelentésben. Hisz irodalmat létrehozni is csak remekművekkel lehet. Nemzeti irodalmat létrehozni szintén. Ha pedig a művek remekművek, akkor  azok akarva-akaratlan politizálni is fognak. Vagyis az irodalom mindig és kényszerűen politizál. Tapasztalataink azonban ennek ellentmondanak. Hisz az irodalom sem remekművekből áll. Politizálni pedig épp hogy fércművekkel szoktak: vezércikkekkel, de még inkább brosúrákkal, röplapokkal, csasztuskákkal, reklámszlogenekkel. Ha ez a kijelentés ellentmond a gyakorlatnak, akkor nyilván metaforaként kell olvasni. És mint Illyés bölcs szavai mindig, ez is sokszorosan rejtjelezett, de legalábbis kettős értelmet hordozhat. Mert Illyés hamar vált intézménnyé, hamar kezdett úgy beszélni, mint akinek titka magatartásában rejlik. A cselekvéstől elvált, fölemelkedett szerep áhítata vette körül, ez által emelkedett Illyés a magasba. Lent pedig a hívek és a követők csoportja őrá veti moccanatlan pillantását. Miközben alant észrevétlen növekszik az új puszták új népének kritikus tömege.

A politizáló értelmiség ’89-et követően, miután hosszú ideig a hiányszakmában tevékenykedő idealista hősi attitűdjeiben pózolt, nem csak a széles közönség, hanem az értelmiségi társadalom szemében is – szó szerint és átvitt érelemben egyaránt – csúnyán megbukott. Mert hiába szűnik meg az elnyomás, hiába lesz sajtószabadság, hiába hirdetik fent, a politika magasában a szabadságot, a társadalom alsó rétegeibe, a pusztai népek mai leszármazottaihoz ettől még nem fog eljutni más, csak a régről ismert kiszolgáltatottság és a szegénység. De ha erről az értelmiségi magatartásról kiderült, hogy egy szerep öncsaló tévedése csupán, akkor másként kell elgondolnunk a váteszköltő által csempészett zugárut, és rejtegetnünk ítéletnapig, a nép bizony nem fogja szétkapkodni azt. Hogyan vélekedhetünk ma érvényesen erről az avíttas és kompromittálódott szerepről? Amikor a közelmúlt tapasztalatai alapján azt gondolnánk, hogy az értelmiségnek épp a politika ellenében, a civiltársadalom érdekében kell dolgoznia, mint mindenki másnak, aki demokratának vallja magát. Illyés költészetét és szerepét ezek a tapasztalatok nem segítenek közelebb hozni a mához. Sőt, épp ellenkezőleg.

 

Furcsa ellentmondása a népképviseleti költészetnek, hogy igazából a szalonoknak szól, és nem a népnek. Petőfitől kezdve így van ez. A legjobban a Petőfiről könyvet író Illyés tudhatta, hogy az ő olvasói sem a puszták, vagy a falvak népe közül fognak kikerülni. A népdalt hiába tekintjük – az ideológiánkból kiindulva – a legtisztább forrásnak, az olvasók nem azt fogják olvasni, hanem a műdalt, amely olyan, mintha hasonlítana a forrásra. Petőfi népdalai is műdalok, Illyés népiessége is ideológia. A népdal ugyanúgy formai, poétikai előzmény, mint az antikvitás vagy Kisfaludy, Heine, illetve Vörösmarty: formatár és poétikai archívum, amelyből építkezni lehet. Ez a folyamat, a válogatás poétikai gesztusa Illyés korai költészetén is nyomon követhető. Fokozatosan tisztul le, hogy az ő hőse, a nép, melynek szinonimája hamarosan a magyar lesz. A Kassák-Berzsenyi-hangot az első két kötet után felváltja az Arany-Petőfi-féle poétikai eszköztárat felelevenítő rutin. Rutin, mert Illyés túl kényelmesen nyúl ehhez a hagyományhoz, mert számára – úgy tűnik – fontosabb az elmondani kívánt dolog, mint a poétikai készlet megújításának – a romantika utáni esztétika elvárása jegyében – mindenkor aktuális nyelvi-poétikai feladata.

Ez talán érthetővé válik azáltal, hogy ekkorra a legfőbb gondot Illyés számára a nép és a magyar szavak közé befurakodó, a nemzet és a haza szavak által jelzett problémavilág költői elbeszélhetőségének megteremtése jelenti. E feladat megoldása során költői világképét leginkább a népi forrás megtalálása és a finnugor népek költészete, illetve etnográfiája befolyásolja. A puszták népe, melynek szociográfiáját Illyés a legmagasabb művészi érvényesség szintjén készítette el, egy más, szinte már-már történelem, a magyar történelem előtti időben élt. A költészet és a szociográfia nyelvét ismerő megfigyelő számára ez a finnugor népek korabeli helyzetét idézi. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbi nem ismeri a nemzet, a haza, és a nemzeti identitás magasabb rendű nyelvi alakzatát, amely szervezhetné a népet. A nép atomizált, közösség és történelem előtti, minden értelemben kifosztott és megnyomorított. A puszták népének leírásából, a korabeli Magyarország peremkisebbségeinek helyzetéből elvont fogalmak alapján lesújtó képet fest Illyés a magyar nép helyzetéről. Mandátumát innen meríti. Illyés magyarságképe szűkös és némiképp téves elvonás eredményeként látszik kialakulni. Történelemfelfogása ennek megfelelően statikus és retorikus, ez hagyott nyomot a drámáin is. Ami önmagában nem meglepő, hisz az általa vizionált nép kirekesztettként, mintegy a kakasülőről, közönyösen, de legalábbis feszengőn és szorongva nézte végig a nemzet történelmét, amelynek nem volt része, a haza pedig nem volt a nép hazája.

De itt rejlik a csapda: hisz akkor a nép nem is magyar, mert nem rendelkezik azzal az identitással, ami a nemzet által kisajátított, elorzott és bitorolt öntudat. Tehát mindez még feladat, a népet nemzetté tenni, hazájában hont foglalni neki, vagyis magyarrá tenni. Ugyanakkor további nehézséget jelent annak költői feloldása, hogy az igazi értékek forrása a nép volna, amelynek identitása, ha van, nem azonos a hazáéval. Ugyanakkor a szociográfia leírás szerint elmaradott, degenerálódás felé haladó, lumpen tendenciát mutat. De akkor hol van a haza? A magasban? Az is nehezen feloldhatónak látszik ebben a problémavilágban, hogy az Illyés által vizionált nép, amelynek eredetiséget az obi-ugorokhoz közeli állapota mindenképp bizonyít, furcsa, kereszténység és modernitás előtti hiedelemvilága hitelesít, még nem azonos a nemzettel, de mégis az igazi magyar, még inkább népi értékek forrásaként kellene rátekinteni. Látható, hogy ezek az ideológiai döntések nehezen feloldható helyzetet teremtenek. A népi gondolat jegyében tevékenykedő írókat, értelmiséget ez a csapdahelyzet vezette a faji gondolat iránti szimpátia és a kulturális idegenség, a nyugati világ kulturális-civilizációs hatás elleni fanyalgás reneszánsza felé. Vagyis, hogy a fajmagyar népességet felhígította az idegen etnikum, illetve a tiszta forrást őrző pusztai népet kulturálisan is leigázta a nyugati civilizáció. Szomorú fintora a sorsnak, hogy ez leginkább a szívvel-lélekkel asszimilálódott magyar zsidóságon volt látványosan és hatásosan szemléltethető. Nehezen feloldható csapdahelyzet, valljuk be, nehéz ebből jól kijönni. Adynak még sikerült az ószövetségi prófétai szerep, a szeretve gyűlölő, a gyűlölve szerető versbeszéd és az újra felmelegített hitvédő prédikátor-, illetve vátesz-szerep által elleplezni. Illyés költészetében is kibukkannak néha ilyen atyai gondolatok: „Magyar vagyok. Testemben érzem, / hogy sarjad emberré a nép. (A Duna fiaihoz)

Illyés humanizmusán és emberi tisztaságán igazából soha sem esett folt. Ezt a morálisan és emberileg is nehéz helyzetet ő franciás kultúrájának eleganciájával oldotta meg. A fordulat évéig úgy oldotta fel ezt a csapdát, hogy költészetében a modern nemzet-eszme és haza-fogalom helyett valójában a törzs nosztalgikus emlékezetére utalva a törzs szavait mondta, mint egy, az avantgárdon iskolázott sámán. Ez a szürrealizmus poétikai és világképi forrásaitól sem idegen. Illetve Arany és Petőfi formai készletéből merítve szociográfiai helyzetdalokat és életképeket fogalmaz meg, a költészet nyelvébe fordítva át a szociálisan izgató témákat, melynek ez által nagyobb jelentőséget, szélesebb figyelmet kíván biztosítani. A korszak költészetében mindezek a témák, poétikák, törekvések közismerten jelen voltak. A magánéleti költészet ettől eltávolítva műveli, külön tartva tudatosan a szerep és az élet, a köz- és a magánszféra világát. A népi, a képviseleti beszéd amilyen mértékben válik ideologikummá, oly mértékben helyeződnek át erre a területre a létezés örök, nagy kérdései. Talán ebben rejlik a magyarázata annak, hogy a metafizika iránti érzék, legyen szó akár a nyelv metafizikájáról, visszafogottan van jelen nála. Illyés öregkori költészete kiteljesedik, kijut ezekből a szorításokból, és ahogy a szerep egyre inkább intézményesül, úgy a magánszféra felszabadultabbá válik. A kádári, velejéig romlott diktatúra idején ez a költészet vetett visszhangot, de talán már akkor sem lehetett tudni, hogy az vajon a költő Illyésnek szólt, vagy Illyés költői tekintélyének. Ma már nehéz volna – és még mindig túl korai is – ezt eldönteni.

 

(2004)