Az első, ami eszébe jut az olvasónak, aki egyúttal ember is, hogy van itt egy kis billegés. Egy magánbetű, egy afféle magánhangzócska billeg a nyelv hegyén. Fotóalbum lesz az inkább, azt az irónikus billegësit neki! Aztán viszik magukkal a versek, mert hogy ezek a versek afféle vivős versek. Mint a jó rockszövegek, ahol érzed a húzást, amit ad a zene a szövegnek. Meg hogy a szöveg is húz, mert nem a szemiotika szintjén van jelentése. Hallgass csak Kispált és Lovasit, ahol a magyar rocknyelvet alaposan megbabrálták. És érezzük át most azt, hogy ez a nyelv hatni tud versben is. Konzervatív esztéták kora után a nyelv megmozdul, és láthatjuk, hogy van átjárás a pop felől. Sopotnik versei dalok is egyúttal, erős képek, finom rájátszások, meghökkentő nyelvi lelemények és a révület ereje, valami távoli, hívogató világ emléke hullámzik át a köteten, ez tolja maga előtt, passzírozza át az olvasót a szövegeken. Afféle versek ezek, amelyek innen vannak a zenén, de túl a versszövegeken. Másfelől meg mindez nem így van. A szerző harmadik könyve húzós album. Az előző kettő is erős volt. Most letisztult is, koncentrált, nyelvet talál a nyelvben magának. Egyúttal azonban van egy titka is, valami olyasmi, amire a zsurnálkritikus énem azt mondhatja, hogy apakönyv. Egy dedikáció jelzi, hogy valakinek szól, akiről a zsurnálkritikus most úgy érzi, hogy joggal feltételezheti, hogy az a S. Róbert az apa.

Sopotniknak sikerült az, ami rockköltőnek eddig még soha, hogy a lírát a dal könnyedségével szólaltassa meg. A romantikus zene és irodalom közösen kicsiszolta dalköltészet sablonjait, amelyet aztán a líra lázadása az avantgárd idején az akadémikus festészettel együtt kitessékelt az irodalomból. A beatköltők tudták ezt, de hazánkban efféle nyelv nem jött létre. Ez a kedves, tenyérbe méretezett kis kötetecske szövegei egyszerre könnyedek és talányosak, mint a legjobb rockszöveg, másrészt mégis olvashatók csendben, otthon, egyedül, úton, útfélen. Sopotnik kötete első rangú és nagyon is érvényes líra, miközben a popkultúra nyelve elé tud kerülni. Egy kulturális jelenséget, a térhasználatot veszi szemügyre, ami mindennapjaink része: lakótelep, lakópark, kertváros, park jellegtelen díszleteinek hangulatát minimális eszközzel mutatja meg. A középpont, ami magához vonja a térhasználót az a tó, amely nem tó persze, csak a tó jele, amely a táj jele, amely a természet jele, amely a valóság jele – és így tovább. A folyamatos áthelyezés lezárhatatlan folyamata van folyamatban. Az értelemkeresés mozgása, amely a futás mozgásában is zavaróan jelen van. A tó a hiányzó valóságra utal. Mesterséges alakzat, amely mégis egyfajta kultuszhellyé válik, a cél és tét nélkül futók, vagyis a térhasználók mozgásukkal újra és újra körbeírják, ez által térként megalkotják. Mjad szövegszerűvé válik, hiszen a futó is rója köreit, ahogy a jeleket rója a jelek közé a futó. Fülében dallamok, walkman, MP3, iPod, mobiltelefon. A futó teste a zenére mozog, a ritmus kölcsönzött, a test interface csupán. A futás végül maga is a szavak körülírása: a lecsupaszított címek mutatják, hogy egy vers, egy dalszerű alakzat megjelölésére egyetlen csupasz szó szolgál. Olvassuk a tartalomjegyzéket: rádió, erő, zaj, hang, kor, pasztell, ősz, álom, próba, angyal, bűn, válasz, szív, mítosz stb.

A futó mozgása a titkok fölötti meditálás és az önértelmezés feladata között közvetít. A tó maga is rejtély és titok, amelyet a mélyén rejlő erőket jelző populáris ikon, az angyal jelez. Az önértelmezés meditációja az önmegkettőzés, az ikertest láthatatlansága, a jel és a jelentés elválásaként az apához fűződő viszony, a jel származtatása és a jelentés eredetének kutatása körül köröz. „Azt szeretné, ha jönne a / Testvére. Drága ruhában, / büszke aurával maga körül. / Kérne egy cigit, rágyújtana. / És sosem tűnne el.” (114. oldal) A térhasználóknak lakócélra szolgáló telep kerengője a kolostorok kitágított architektúráját mutatja. A futó beleíródik a tájba, lenyomatot hagy, mentális képekbe íródik be, amelyeknek napjainkban kulturális hasonlata a fotó. És sosem tűnik el?

 

(2009)