Az 1950-60-as évtizedek magyar költészetét a versformák átalakulása, bizonyos értelemben leegyszerűsödése jellemezte. A Nagy László és Juhász Ferenc költészetének első korszakait jellemző népies dalformák olyan egymástól nagyon különböző mesterek korabeli törekvéseivel is találkoztak, mint Illyés és Kassák; ezt követően pedig költészetük epikus mozzanatai kaptak meghatározó szerepet. Általában az Ujhold köréhez tartozó költők legjelesebbjei is megelégedtek a jambikus lejtésű, egyszerű strófákkal; lényegé¬ben a versformálás József Attila-i, Szabó Lőrinc-i hagyományával. Ugyanakkor Illyés „nagy, gondolati” költeményeiben, a genfi emlék-műverstől a törvényhozó-ódáig, és másoknál is igen nagy teret kap a prae-avantgárdista szabadvers, tehát az a verselési mód, amelyet a rímek, sorhosszúságok és ritmusok szabálytalan lüktetése jellemez, és amelynek alappéldájaként Petőfi A haraghoz című költeményét szokás emlegetni. A magyar költészet deákos hagyománya halot- tabbnak látszott, mint korábban bármikor.
„S. Gy. sokat beszélt a verstani kérdésekről, megdöbbenésemre, mert verstant ugyan mi is tanultunk már, de én ezt is az iskola kín-zószerszámai közé számítottam, s eszembe sem jutott, hogy eleven versekre alkalmazzam, vagy éppen versírás közben gondoljak rá.” – írja Vas István a Nehéz szerelemben, és másutt arról számol be, hogy a versformák kötöttsége olykor terjengősséghez, az általuk okozott kényelmetlenség ihlethiányhoz, és ebből eredő túlzott kényelmességhez vezet. Márpedig, ha igaz volt ez a harmincas évek elején, amikor a magyar versbeszéd Kassákék avantgardizmusával feldúsulva igyekezett szorosabb partok közé, akkor fokozottan igaznak tarthatjuk abban az időszakban, amelyet a költői nyelv ellaposodása, elhasználódása, a nyelvteremtő erővel bíró avant¬gárd mozgalmak elleni folytonos hajtóvadászat előzött meg. Az új törekvések költői azonban a dolgok természetének megfelelően igyekeztek kilépni az egyre unalmasabbá váló „közéleti dal” szűk keretei közül, és egyfelől a prózavers, a verspróza, a szövegköltészet felé, sokan pedig a szigorúan kötött nyugat-európai hagyomány versalakjai (a szonett, a klasszikus ballada, sőt olykor a korábban szinte ismeretlen formák: az alba, a villanella, a limerick stb.) és a távoli kultúrákból meghonosított versformák, a slóka, a tanka, a haiku felé keresték új gondolataik szellemi hordozóanyagát. Ennek az útkeresésnek a során találkozhatunk a deákos verselés feltámadásának első jeleivel.
Az időmértékes verselés egyes formái hagyományosan bizonyos tematikákhoz, és ezzel együtt járó hangvételhez kötődtek. Igaz, hogy a hősi formák, elsősorban a hexameter átformálásában (olyan zseniális előzmények nyomán, mint Fazekas Lúdas Matyija) már megtette az első lépéseket Vas István, és szintén még a harmincas években József Attila szerelmi tárgyú, lírai verseket írt ebben a formában, míg Radnóti a rég elfeledett ekloga műformáját elevenítette fel és formálta át gyökeresen. A legigényesebb költői munkát igény¬lő deákos strófák azonban egészen a szóban forgó időszakig Berzsenyi reminiszcenciáit őrzik. Ha elolvassuk Illyésnek az ötvenes években írott alkaioszi strófáit, csak a körhinta, az expressz-vonat, a centrifuga említéséből jövünk rá, hogy a romantika utáni verset olvasunk:
Lehullsz, arany nap? Vagy dehogyis te hullsz,
Mi fordulunk el tőled! A föld rohan szédült körhintáján velünk! Mi távolodunk, repülünk, – riadtan
tekintve hátra, mint kanyarokban az expressz-vonatból, Rád, aki ott lobogsz most is, ahol tavaly s tíz éve, így bizonyítva, beh szűk is a kör,
melyben mi forgunk…
József Attila fiatalkori versében, a Harc a békességértben a Garai János által alkotott „pszeudo-alkaioszi” strófa szintén őrzi az ódai nehézkességet:
Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg rút végzetje után szép hivatása: mint békesség deli gépe vonja az emberi szív ekéjét.
A csodálatosan gördülő versbeszédű Áprily Lajos 1942-es versé¬nek szapphói strófáit is átjárta valami archaizáló, meghatott pátosz:
Újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő; gyermekéveim suhogó zenéje.
Meg ne lásd árnyékom, a bús kísérőt: ötvenöt évem.
A zseniális Weöres persze sohasem zavartatta magát. Egy aszklepiadeszi strófa 1941-ből:
Harkály mennykupoláin s csontban a szeg kopog. Elzsibbadt zenekar hallgat a föld alatt, tücskök húrjain alszik, kőben megfeszül és remeg.
Egy alkaioszi a Psyché-ből:
Asszony személt nem tűrök a tájamon,
Mert tűbe fűznek, megsodorintanak Vékonyra és görbére (majd hogy Épp ugyan így unom ennpofátskám)…
és egy másik az Áthallásokból:
Alszol, csukott szem zárja magányodat kintről. De álmod forgatagán belül színek fakadnak mint virágok és alakok kavarogva úsznak…
Az ő keze alatt persze az ólomsúlyú ódák versidoma is szikrázó- an légiessé válik. Ehhez azonban semmiféle folyamatokra nem volt szükség, hiszen Weöres kikezdhetetlen autonómiájával mindig is külön világot alkotott, és ahogy magára nem engedte hatni mindazt, ami nem volt kedvére való, úgy maga is alig-alig hatott a magyar költői beszédben lejátszódó folyamatokra.
Ha a deákos verselési szokásokban fordulatról próbálunk beszél-ni – és én úgy gondolom, hogy okunk van erre – úgy elsősorban Tandori Dezsőnek a hetvenes évek végétől írott verseit kell szem-ügyre vennünk. Végezzünk el ennek érdekében egy kísérletet. íme, a hozzá tartozó idézet:
„Itt ülök most újra az albumommal, épp tizennégy napja, hogy összecsuktam, hogy Le Havre napnyírt teraszát, hogy Honfleurt úgy sose lássam már. S nem is látom. De a nyári hónap ösztönöz, hogy kezdjük amúgy, elölről, bármi végességre van új megoldás, hogyha a nap süt; és süt, süt, süt a júniusfény, s egy madár húz át a kezem s a gép jól látható formái között; csak ennyi, mondja a napfény, ennyi csak: s már nem vagy úgy, ahogy voltál?”
Verstanász legyen a talpán, aki rájön, hogy ez a prózába tördelt szöveg sapphoi strófákban íródott eredetileg. így:
Itt ülök most újra az albumommal,
Épp tizennégy napja, hogy összecsuktam,
Hogy Le Havre napnyírt teraszát, hogy Honfleurt Úgy sose lássam
Már. S nem is látom…stb.
Tandori deákos verseinek erényei nem merülnek ki a versfor-mákhoz kötődő pátosz lefejtésében, a természetesebb fogalmazás követelményéhez való ragaszkodásban. A vers egészében is az élő-beszédhez közelít, a gondolatok, amelyek benne foglaltatnak, a köl¬tő személyes ügyeivel kapcsolatosak. A korábbi ilyen típusú versek pátosza ugyanis gyakran a küldetéses költőszerephez kapcsolódott, abból fakadt és egyúttal arra reflektált. Tandori azzal a gesztussal, hogy nem utasította el a mások képviseletében való beszédet, csak éppen az ő népe a város kóbor verebeiből verbuválódott, szinte érin¬tés nélkül tisztította le a sokat használt versalakzatokról azokat a szennyeződéseket, amelyek lerakódásáért nem annyira a költő, mint inkább az olvasói közízlés volt a felelős. Az a körülmény, hogy az olvasó a közösségi verset nem alkalmazhatja a maga élettényeire, hanem kénytelen annak érvényességét egy szigorúan körülhatárolt csoportra érteni, új olvasói magatartást indukál, és ezáltal szélesebb utat nyit egy másfajta költői munkamódszer, a pontosan definiálható dolgokról való költői beszéd poétikája előtt.
Képtelenség persze elválasztani a közösségi beszédet a magán-beszédtől, a vallomásost a tárgyiastól, a váteszit a nyelvközpontú¬tól, és így tovább. A költészetben nem lehet hibákat kijavítani, az elpiszkolódott alakzatokat megtisztítani. A költő nem tehet mást, mint hogy mindig mindent elölről kezd, új világot teremt, a maga költészetét műveli; amiből aztán vagy közösségi érték válik, vagy sem. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a költőnek nincs mérlegelni- valója.
Távol áll tőlem, hogy erényt kovácsoljak a verstani pontatlan-ságból. Az azonban vitathatatlan, hogy a deákos strófák ritmikája nem a magyar nyelv zenéjéhez alkalmazkodik, és a gondos prozó- dia sokszor gondolati üresjáratokat, szórendbeli nyakatekertséget, kényszerű kifejezésbeli, szóhasználati pontatlanságokat kényszerít a versre. Tandori szakít ezekkel a kényszerekkel. Mire 1984-ben Cel-sius című kötetében közreadja deákos strófákban írott költeménye¬it (meglehet, hogy ez a magyar irodalom történetének legnagyobb terjedelmű ilyen verseléssel írott költői életműve), a többé-kevésbé pontosan ritmizált alkaioszi strófákat verselési gyakorlatához igazít¬va olyan versformát dolgoz ki, amelyet csak származása ismeretében lehet felismerni, és egyáltalán deákosnak nevezni, az imént idézett Claude Monet: Szálloda a fekete sziklákhoz című darab még teljesen pontos verselésű; a legkorábbi darabok közül való. A Celsius kötet cím nélküli nyitóverse azonban már nagyon laza ritmikájú, olykor szinte csak a szótagszám egyezése mutat deákos eredetére:
U _ U _ U || _ U U _ U _
U _ _ _ _ || U U _ U U _
A fák itten ma születésnapot, ezt
U _ U _ U || _ U U _ U _
_ U _ _ U || _ U _ _ U U
olvasom, ültek, névnapot, nemzeti
U _ U _ U _ U _ U
_ U U _ _ _ _ U _
ünnepet álltak, nem tudhatom
_ U U _ U U _ U _ U _ U U _ U _ _ U _ _
Lényükön elsajátíthatatlan
Figyelem és hűs illetettség érzett…stb.
És nem is csak következtetésekre vagyunk utalva. Mond is vala¬mit erről a dologról A kifogások című darabban:
Egy vak madárral nincs kifogástalan
élet. Ki kell fogni őt néha, sajnos,
a kalitkából, melyet vakon ismer már, arányait tudja, és
az úgynevezett vakrúdján haladva, ülőrúdját közelítve, utóbbit csak úgy véti el, tátott csőrrel érzékelvén, mennyire telt a tér,
mennyi a távolság közte és a rúd keresztvonala közt, csak úgy véti el, ahogy a kötelező s mégsem feszélyező, épp hogy szótagszámos
formát itt s másutt én, vagy akárki más.
A legkülönösebb persze az, amikor Tandori a patetikus-elégikus Berzsenyire utaló nyomokat helyez el a versben, mint a „Kiszállot-tunk a partra s elsétáltunk… ” címűben:
Édes tavaszi nap volt. Az égszínkék ég alatt ott hevert, amit békének hívnak – kicsit összekeverem! – , a parton a romlás kőből való
víziója. stb.
Emlékeztetőül néhány részlet az Osztályrészemből:
Partra szállottam. Levonom vitorlám….
Béke már részem: lekötöm hajómat, …
Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre….stb.
Megkerülhetetlen a kérdés (minthogy a formával való bánás Tandori költői tehetségének kétségbevonhatatlan része, figyelmet-lenség vagy ügyetlenség szóba sem jöhet), hogy ironikus gesztus-e a deákos formáknak ez a kifordítása önmagukból? Ironikus gesztus-e abban az értelemben, ahogyan Kukorelly sporthírekből kivágott szonettkoszorúja bizonyára az? Azt gondolom, hogy nem. Tandori példátlan következetességgel fogott neki, hogy az irodalom minden szféráját, műfaját és műnemét meghódítsa és benépesítse a maga vi-lágának lakóival, verebekkel, medvékkel, Pipi nénivel, Szép Ernővel, és főként saját magával. A deákos verselés világával sem tehetett másként, hiszen működésének az esztétikum teremtésen túli, de-monstratív célja annak igazolása, hogy az emberi kultúra világának valamennyi régiójában meg tud jelenni Tandori Dezső, Pipi néni, Szpéró, és a többiek; méghozzá úgy tudnak megjelenni, hogy nem ők változnak át ódaivá, hanem az óda változik madáretetővé. Ez az a mozzanat, aminek a nyomában – elsősorban a fiatal költők körében – alapvetően megváltozik a deákos formákkal szembeni költői magatartás, és megváltozik maguknak a deákos strófáknak a ritmikai jellege is. Igaz, annyira hányaveti módon senki sem kezeli a formát, mint Tandori, és hellyel-közzel az a hatás is felfedezhető, mely a patetikus sztereotípiák helyére nonszensz vagy ironikusan mindennapi jeleneteket állító Várady Szabolcstól eredeztethető; bár az ő szapphói strófái némi stilizáltságot, ironikus ódaiságot, antik utalásokat mindig rejtenek magukban. Kézenfekvő példa a Horác című igen korai (Tandori deákos verseit megelőzően íródott) da-rabja:
Jó bizony, jó az, ha meleg szobád van, most, hogy az idő ilyen őszbe fordult,
Csak egy kattintás, s duruzsol vidáman a gázkonvektor.
Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá?
Most a most van csak, az üveg kitart még,
Isten éltessen, ez a vodka nem rossz,
Flaccus, öreg csont!
Néhány emlékeztető szó Berzsenyi Horác című verséből:
Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, zordon fergetegek rejtik el a napot…
Halljad, Flaccus aranylantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort…
Holnappal ne törődj…stb.
Ez a költői attitűd tehát alapvetően különbözik Tandoriétól; ironikusan ugyan, de a hagyományra reflektálva beszél magáról. A nyolcvanas évek újfajta magyar deákos költészetében ez a viselke-désmód is felbukkan, miközben elő-előtűnik a hagyományos an-tikvitás ódai bíbora, és ugyanakkor Tandori nyomán akadálytalanul áramlanak a versbe az élet tényei is. Szinte azt lehetne mondani: választóvíz a fiatalabb nemzedékek költői megítélésében, hogy ha írnak deákos verseket (továbbra sem kötelező), meg tudják-e tölteni a maguk költői világával, vagy sztereotip témák verselésére kell fa-nyalodniuk. A klasszicizáló hajlamáról ismert Imre Flóra a versfor-mák megválasztásakor szívesebben marad a nyugat-európai hagyo-mánynál. Többnyire hibátlanul megoldott alkaioszi strófái kulturált keretet adnak inkább hagyományos, mint új-szenzibilis, képekből építkező versbeszédének:
Ez még az ősz itt. Megteheted, hogy a fák napsütéses színein ámuló szemedbe gyújtsd, amit megéltél, és velük izzani felragyogtasd.
Pár percnyi séta. Nyújtsd csak az ujjaid.
Tenyerem érintsd és a hüvelykemet, ahol a flexorizmok érdes
felületén kisimul a bőröm,
ahogy a múlton simul a fénytelen emlékezés. stb.
Payer imre költészetében már fontosabb helyet foglal el a deákos verselés. Érdemes egészében idézni A nehéz eső című opuszt:
Fülledt kabátok dohszaga leng körül.
Rázkódik egyre, kattog a HÉV velünk. elmázolódott már a festék a csinos, ám leeresztett arcon.
Két háborút ért egyszerű pápaszem, egy gimnazista szárbigyulája és kikényszerült, sok gondja, kínja negyvenes, ötvenes életeknek
rázkódik együtt itt a személytelen zúgásban…Almos, vak, rohanó vasút.
Csak fut, csak éled egyre jobban, és belehull a nehéz esőbe.
A középső versszak tipikus esete a ritmika miatt összezagyvált szórendnek és ragozásnak; az első strófa pedig az Imre Flóránál lá-tott, kissé sztereotip ábrázolásmód megfelelője. A harmadik szakasz értelmezésében a furcsa hangzású cím is segíthet. A magyar nyelv-ben a nehéz eső fogalma ismeretlen; nem gondolhatunk tehát másra, mint hogy „egy nehéz eső van közeledőben”, illetve angolul: It’s a hard rain’s a-gonna fall”, és máris előttünk áll „Flaccus, öreg csont” bőrében az új idők eljövetelét, a tisztító és egyben pusztító eső jel-képébe foglalt korszakváltást jövendölő Bob Dylan, míg a versforma valamiképpen – igen nagy öblű kanyart leírva – visszatér eredeti for¬májához: a dalhoz.
A másodikfiú első soraiba már aránylag csekély stilizációs veszteséggel áramlik az élet-anyag:
Azt a pásztói házat, ahol gyerek¬ként nyaraltam, az urbanizáció már képzetté döngölte – és a képek a fénynek ízét, az édest,
nem érzik, és lassan gomolyognak ím a múlt-bukósisak fanyaran meleg mélyére…Asztalunk körül már
csattog az ulti (- rekontra!! baz’meg -)
keresztapám átfénylik a fröccs-időn…stb.
Kemény István Passiójátékában a talán pszeudo-szapphói-nak nevezhető strófák még Tandoriénál is lazábban követik a mintát. Mégis úgy érezzük olvasása közben, hogy valahol a szöveg ritmikája mögött ott lüktet – nem az eredeti, hanem annak az eredetije; az a barbár dallam, amelyet már az antik költők szelídítettek dobszóból lantzenévé:
A borbélycéh ünnepén az Urat föltették egy hat szamár húzta trónra
és elvontatták vad szakálla mögül így szerették.
(…)
A trón bukdácsolt, a borbélyok nevettek S nem nőtt új szakálla, az ollók is nevettek De a borbélyok és a fodrászlányok végig Velemaradtak.
Schein Gábor második, Cave canem (Óvakodj a kutyától; értelemszerű fordításban „Vigyázz, a kutya harap!”) című kötetében jó néhány deákos formában írott verset találunk. Az Északi-tenger partján című darabban talán lehetne kevesebb szótag-enjambament, de egészében így is szép. Figyelemre méltó a hangsúlyosan zaklatott narráció és a téma higgadt természete közti feszültség:
Jelet hagyunk itt – mondta – ha visszatérünk – ez szerinte biztos -, e helyt kifog-hatunk időnkön emlé¬kezve – haján a Nap átsütött -, nézd,
a tengerár nem fut ki idáig, itt a föld határán egy darabot mi is kimetszhetünk magunknak, általa élni fogunk örökké.
S vékony kezét a parti fövenyre nyomta.
Térey János, felhasználva a szórend megbontásának azt a kissé infantiliskodó formáját, ami Kukorelly korai verseiben gyakran előfordult, tulajdonképpen nagyon pontos ritmikával versel. Bizarr versvilága, melyben a századelő nosztalgikus megidézése, Szomory, Szép Ernő hangulatai egy civilizáció utáni újbarbár kor képeivel keverednek, Tandori természetességével árad a deákos strófákba. Ver¬sei azt a benyomást keltik, mintha egy nyilvánvalóan közismert történetre reflektálnának; rafinált egyszerűségükkel a világ szorongató kiszámíthatatlanságáról beszélnek:
A februári, ostoba ébredők.
A színre buktak, újra merev homály; értetlenek, honnan hová is.
Tűzfalak öble a tér alattuk.
Számukra mindegy —, át a szobán ki hull.
Milyen szelídek itt. Csak a köd szitál…stb.
Ennek a versvilágnak lényeges eleme a szófukarság, az élet eseményeinek elegyítése az idegen installációkkal, ugyanakkor – az epikus mozzanatok ellensúlyozására – a ritmikusság, a dalszerűség. A Hedvig hagyományai ciklus Kiterjesztem a terrort című darabjának szapphói strófái is ezt éreztetik:
Végre, terror! Istenülök, miközben
csak te csökkensz. – Hogy, kicsinálsz ? kevés volt
ennyi csúsztatás ? Zsarolok, hogy árts még.
(Udvari erkély,
melyre rálátok. Zuhog.) Egyre züllesz,
„kelyhe ébredő, remegő nyaraknak.”
Visszavonva mindaz, amit hebegtem.
Sért ez a tónus ?
Úgy vélem, a példákból ennyi elég, bár a sor még folytatható lenne. A fiatal magyar költők eszköztárába visszatért a deákos formák alkalmazása, annak ellenére, hogy a kritikusok évtizedek óta a prózavers egyeduralomra kerülését, a rímes, pláne az időmértékes verselés teljes eltűnését jósolják. Az a tiszteletlen természetesség, amivel Tandori „belakta” ezeket a versformákat, lerombolta azt a megilletődött hozzáállást, amivel író és olvasó egyaránt a deákos formákhoz közelített; azt látjuk, hogy a fiatal költők is tiszteletlenül bánnak velük, otthonosan mozognak bennük – hiszen az ember mindig utálja egy kicsit azt, amit tisztelni kénytelen -, ritmikájukat szabadon kezelik, az élő nyelvhez igazítják. Szemlátomást élvezik ezt a játékot. Arra használják, amire való.