A versek fényűzése sokáig természetesnek tűnt hazánkban, mert része volt a nemzeti kultúrának. Az a teljességgel atavisztikus tevékenység, hogy mai költők ma is írnak verseket, pedig Petőfi és Ady már mindent megírt, tök értelmetlen dolog. Egy új kor jött el, amely immár tök feleslegesnek ítéli, károsnak, gyanúsnak vagy eleve ellenségesnek stréberkedésnek tekinti, hiszen Petőfi és Ady (a nevek ízlés szerint más nevekkel behelyettesíthetők) már mindent megírtak, amit kellett. Az doszt elég. Tessék azt olvasni, szavalni. És az már ki is van adva, nem kerül pénzbe. A Lira Mundi eszméje, amely két évtizede még könyvsorozatot is nemzett avagy szült (kinek-kinek tetszése szerint), így utólag dőre fényűzésnek tűnik.
Schein Gábor kötete ellenáll az idők e kusza változásának, mert szerzője úgy műveli a költészetet, ahogy azt évezredek óta szokás. Mintha volna rá nemzeti igény és emberi szükség. Noha nincs. Mintha megbecsülnék. Noha nem. Mintha bárki várakozással figyelne arra, hogy egy költő pályája hogyan alakul és változik, miközben eltelik két évtized. A rendszerváltás húsz éve, merő tévelygés. Pedig Schein húsz éve indult pályájának eddigi legerősebb kötete, minden tekintetben magaslati pontja az Éjszaka, utazás közérdeklődésre tarthat igényt. A könyv ugyanis továbbviszi Schein Gábor korábbi köteteinek témáit és írásmódját, de megjelenik egy eddig nem ismert verstéma is, amely a költészetnek az utóbbi húsz évben kevésbé tudatosított funkcióját éleszti fel: a bennünket körülvevő világ jelenségeit, eseményeit a költői megismerésmód eszközeivel rendezi formába. Azért próbáltam ilyen körülményeskedve leírni Schein Gábor kötetében megjelenő új tematika lényegét, hogy elkerüljem a ’közéleti költészet’ vagy a ’politikai líra’ fals és félrevezető megnevezéseit, melyek a munkásmozgalomból illetve a ma is létező szocializmusból maradt itt. Ugyanis Petri György mítoszának nemrégiben történt látványos megrendülése ismét az érdeklődés előterébe helyezte a lírának ezt a vonulatát és a hozzá kapcsolódó célkitűzéseket, amelyet hatékonyan és meggyőző módon utoljára bizony Petri művelt. Petri mítoszának sikeréhez persze kellett egy ’tetszettek volna rendszerváltást csinálni’ utólagos felismerés is, a megkérdőjelezett rendszerváltás demitologizálásával, tisztázatlanságával és csalódottságával egyetemben. A rendszerváltás után húsz évvel megjelent dezillúzió Petri lírájával szembeni dezillúzióként is diagnosztizálható. (Ez önmagában azért is módfelett érdekes, mert Petri lírája eleve már a dezillúzió, a kommunizmus humanista és morális ígéreteivel szembeni dezillúzióból táplálkozó, ezért értelmiségi tömegekre hatást gyakorolni képes líra volt; de erről inkább csitt.) Kemény István és Térey János legutóbbi „hazafias” (ahogy a közoktatásban ezt nyelvileg lefedik) költészete már ebből a dezillúzióból való kilábalás tüneteként értelmezhető. A költészet közéleti figyelmének és érzékenységének újbóli megjelenése azt is tudatosíthatja bennünk, hogy a művészetek, ahogy a költészet is, nem adhatja fel a folyvást változó világ alakító és formáló értelmezését. A tudatos és kritikus figyelmet, a jelentések rendjének újraértelmezését, hiszen előre soha nem látható történések mennek végbe a nyelvben, a gondolkodásban, az ember remények és félelmek világában.
De csalódni fog, aki Petőfit vagy Adyt (nevek behelyettesíthetőek), a szónokok és politikai ünnepségek számmára remixelt költői hangot, nyelvet és dikciót várva nyúlna ehhez a szelíd, halk és végtelenül diszkrét lírához. Schein Gábor ugyanakkor mégis a legnemesebb költészeti hagyományt folytatja, amikor eltökélt figyelemmel regisztrálja, nyelvbe vonja és értelmezi a változásokat, költői formát keres hozzájuk. A váteszköltészet (közoktatásbeli téveszméje) a közélet változásainak tudatosítására és értelmezésére hajdan erős, hangzatos és látványosan szlogenszerű nyelvi alakzatok után kutatott. Aztán azokat sulykolta, sulykolgatta. Ma már a média harsogó, áradó, mindenütt valós időben jelen lévő, mindenki által alakítható információs áramlás korában immár nem csak anakronisztikus, de nevetséges is volna. Ahogy nevetséges is, amikor az olyan nagy arcokat, mint Petőfi és Ady (nevek behelyettesíthetőek) efféle megalázó szerepekbe kényszerítik állami ünnepeken. A nemzet immár a csendes figyelem terében, az internet dialógusában, a kommentek függelékszerűségében, a rejtett formálódás terepein alakítja immár önmagát. A személyes hang intimitása sokkal erősebb hatást ér el, mint a felbérelt vátesz ágálása.
Schein Gábor kötetének erős, elgondolkodásra késztető nagy közéleti versei, mint (Éjszakai utazás, Felkészülés egy városra, A villám fényében, Túl a kordonokon, Exilium, Morpheusz adománya, Tízedik nap) valójában a férfikor delére érő ember, a Kosztolányi-lírából ismert, a negyvenedik évet elmúlt hang finom és megvesztegethetetlen, minden önsajnálatot és ravasz kibúvót kerülő beszéde. Figyel és regisztrál. Elemez és megalkot. Elgondol és elbeszél. Lát és reflektál. Szelíden mosolyog, de mindig van egy önellenőrző gesztusa, amely jelentőséggel ruházza fel azokat a dolgokat, amelyek mellett a nyelv többi beszélője némán, szótlanul mennek el. Mert a költői munka alapja, hogy a beszélő önmaga esendő személyét többletjelentőséggel ruházza fel. Nincs ebben ugyanakkor semmi rendkívüli. De semmiképpen sem többletértéket tulajdonít önmagának, mint hajdan Petőfi és Ady (etc.). Önmagát nem a jelentések forrásaként, hanem a jelentések bábájaként tartja számon. Ezért emeli ki önmagát a világ többi beszélője közül, de egzisztenciáját nem helyezi az úgynevezett emberiség fölé, bármi is legyen az, mint hajdan Petőfi vagy Ady (további nevek a szerkesztőségben). A poétikai eszköz a lírai beszélő számára az, hogy ezt az önmagát, akit efféle többlettudások forrásaként kezel, beszéltetni kezdi. A zenei szerkezetű versek épp úgy a nyelv faggatását végzik el, ahogy a klasszikus költői témákat újraíró nyelvi alakzatok. A rituális költészet mintái távoli mélységekből bukkannak fel itt is, ahogy korábbi köteteiben. A bibliai nyelv szótárára való ráhagyatkozás, a vallási költészet poétikai alakzatainak irodalmi, tehát ateista újraírásai a (poszt)modern, még ma is létező irodalom határait feszegetik. A magyar modernség Kosztolányi és Füst Milán nevével fémjelezhető nagy alakzatainak poétikai faggatása a modernség posztmodern kihívását teszik átélhetővé a kortárs versolvasók számára. A kötet legfontosabb maszkja mégis Jehuda Halévi nevét viseli. A száműzetés és a költészet kapcsolódik össze alakjában. Halévi a kötet beszélőjének metaforikus alakzata. Egy ismerős és ismeretlen arc, amely az űzés, az űzöttség nyelvén beszél, miközben arcát a fény felé fordítja mégis. Ahogy a kötet is a horizontra ereszkedő alkonyi szürkületből még visszanéz a haldokló napra és nagy erővel tükrözi vissza azt. Csak aztán a sötét.
(2011)