Szokták mondani, hogy az emlékezet megszépít. Ha ez így van, akkor az emlékezet kifejezetten kezére játszik a klasszikusan felfogott művészetnek, hisz segít létrehoznia a szépet. Mert aki emlékszik, az hozza létre a szépet. Még akkor is, ha amire emlékszik, az maga nem volt szép. Nádasdy Ádám új könyve mintha utána járna annak a közhelynek, hogy emlékezni tényleg jó? Az emlékezés klasszikus esztéta programja helyett azonban a Soványnak kéne lenni című, 2002–2004 között írt versek nem a szépre keresnek választ, inkább egy költészet, pontosabban Nádasdy Ádám költészetének eredetére. Ez a szelíden erőszakos beszéd azonban többre tart igényt, mint a személyes emlékezet feltárására. Poétikája a lezárhatatlan nyelvi alakzatokra épül, a verszárlat fellazítására, a líra rendszeridegen helyének megalkotására: nem a lezáró, hanem az elhalasztó zárlattal kísérletezik. A lírai szöveg zárása ugyanis a poétikai emlékezet törvényei miatt, kényszerítő módon válik akkor is zárlattá, ha nem akar az lenni. Mivel bárhol legyen a vers végpontja, nem tud annyira önkényes lenni, hogy ne avatódjék az újraolvasásban zárlattá. A személyes történet nyelvi újramondása azonban megkísérel kitérni ez elől a poétikai kényszer elől: számára a zárlat az emlékezet folyamatos alakulásában még lezáratlan. A poétikai törvényszerűség azonban ellene hat ennek, mivel minden áron zárlattá avatja a vers végét. A szerelem és az erotika nyelve azonban nem ismeri a megnyugvást, a kielégülést, hiszen a vágy mozgatja. A gyerekkor világának megjelenítése ebben a kötetben a gyerekkori Érosz, a szabálytalan vágy szépségének megjelenítése által Nádasdy Ádám kezdeményező gesztusának köszönhetően a költészetének kérdései az elhalasztott zárlat poétikája felé tolódnak el. A kötet témavilága a gyerekkor erotikus lezártságának elhalasztottságát, a választás sorszerűségét, a szabálytalanság által a beszéd elhallgatásokkal teli működését vonja vizsgálat alá. Poétikai következményei az újramondás feladatát mint az emlékezet munkáját úgy alakítják nyelvi formában rögzíthetővé, hogy kilazítják a zárlat poétikáját. A lezáratlan történet elhallgatásokkal, kihagyásokkal teli elbeszélése a szöveg lírai alakítását a magyar költészeti hagyományoktól elemeli, és izgalmas, poétikailag is tanulságos utakat tesz láthatóvá.

A gyerekkori emlékek rendezgetése közben rengeteg apróság, elfelejtett mozzanat kerül a helyére, és áll össze az elbeszélés mint sors, mint majdani életpálya. A játékok, a kudarcok, a megfejthetetlen, a felnőtt világ mozzanati mélyre ássák be magukat, és példázattá vagy emblémává válnak, mint a festmény címeként a Vér, amelyről csak később derül ki, hogy ver az, és latinul tavaszt jelent. A dögnehéz szovjet kisvasút is jelképpé lesz, a kisiklás értelmezőjévé. Egy erotikus kontextuson kívül használt, ám mégis izgató és titokzatos szó jelentése: impotencia is bekerül ezek közé az emlékek közé, de mit is jelent az? Mert a gyerek világa érzéki, a viszonya mindenhez elemi, erős és izgató. A gyerekkort áthatja az erotikus töltés, amely a dolgokat másként is mérlegre veti, és áterotizálja őket, ahogy a leírásokat is (pl. A természet szépségei). A versek beszélője utólag újramondva gyerekkora történetét átalakítja az emlékezet tárgyait, mozzanatait. Elbeszéléssé válnak, amely aztán a személy történeteként jelenik meg. A túl sok emlék, a túl sok teher helyett azonban az elbeszélés könnyűsége kívánatos inkább: soványnak lenni…

A kötet darabjait átható – a Nádasdy-versek ismerős világához képest – erőteljesebb emlékező gesztus jelenik meg ebben a könyvben mint poétikai szervező erő. Az emlékezés, a múlt nagyon személyes, látszólag mellékes mozzanatinak újramondása a fegyelmezett, visszafogott lírai hangoltságban ismertető jegye ennek a költészetnek. A finom távolságtartás az újramondás és a mondás között, amely becsempészi a világ idegenségét a kifogástalan nyelv pontos logikájába megzavarja, felfüggeszti és elhalasztja az olvasó azonosulását a versek beszélőjének pozíciójával. Az a kényes, tiszta, lefegyverező őszinteségű idegenség, amely ezekből a versekből „átjön”, magával ragadja az olvasót. Nem hangos, nem tolakvó, nem követelőző, de mégis erős, és meghatározó költői hagyományokat állít új összefüggésbe Nádasdy Ádám. A gyerekkor beletanulása a nyelvbe, a nyelvi szerepek elfogadása, a felnőtt világ ’bent is vagyok, kinn is vagyok’ hangoltságú láttatása mögött rejtőző mindenre rákérdező gyermek beszélői magatartásának felöltése ebben a kötetben más összefüggések közé kerül. A nyelvi félreértés az újramondás klasszikus példája, mint a népszerű szavalati darabbá vált Szabó Lőrinc-vers, amelyben az Ékszerész Óriások ritka fajtáját vezeti be a kötet a világ dolgai közé. Felidézi Kosztolányi hangját – nem csak a jambusvers dallama és mondatrendje által – az én-mondás erős hangsúlyai által, hanem az én névmás használata által. Az itt felhangzó jambusi erős szótagként megjelenő én szócska azonban már nem a bizonyosság nárcisztikus jelölője, hanem az eltűnő, elmosódó, elhalasztódó beszélő behelyettesíthető helye. Prozódia helye szerint sem kerül már föltétlenül a hangsúlyos helyzetbe: „Éntőlem minden menekül, ezért / szünet nélkül figyelnem kell, a dolgok / az emberek is szanaszét szaladnak…” (Elemi csapás) Foltossága szerint pedig épp az elhalasztódásban található, az újramondás zárlat nélküli zárlatában.

Emlékezni nem biztos, hogy jó. Munka van vele. A forma keresése: a szavak helyének és a versmondat határainak kijelölése. Azzal az eleganciával, ahogyan ezt Nádasdy tudja, minden poétikussá válik. Mint egy lírai napló, amely a szerkesztésnek és az újramondás elhalasztó, lezárhatatlan, soha be nem fejezhető mozdulatait követeli. Emlékezni jó, mert az emlékezet nyelvet hoz létre. De emlékezni mégsem biztos, hogy jó. Mert az emlékezet befejezhetetlenné tesz, elhalasztva az elbeszélés végét. Függőben hagyja a zárlatot. És csak annak áll hatalmában elvágni a beszéd fonalát, aki felfüggesztette azt.

 

(2005)