(Vas István költészetének példázatossága)*

 

A Parnasszus folyóirat csak költészettel foglalkozik. A magyar hagyomány szellemében: példákat szeretne állítani a körülötte szerveződő fiatal életek számára. Ezúttal Vas István szellemét idézte meg. A vészes huszadik századból kimagasló szellem- és jellemóriást. Sokszor írtam róla, de a szerkesztők mostani kérése új kihívást jelentett. Szembesíteni emlékét a mi vívódó, éppoly sok veszéllyel terhes korszakunkkal. Szellemidézés? Remélem az ő szelleme meg is jelent körünkben. Beszédesen.

 

„Programommá lett Rómában, hogy minden délután kimentem a Forumra, ott kezdtem írni az itáliai verseimet. De még a római és latin nosztalgiáimba is belecsúszik az itthoni világ, rettentően jelen volt, ami itthon történik. Egyáltalán – később is találkoztam ezzel magamban –, hogy az ember a saját hazáját legjobb szemmértékkel akkor látja, ha távolról nézi.” (Egy rádiós beszélgetésünkből)

 

A költő számomra az, akinek köteteit nemcsak akkor veszem kezembe, ha szakmai alkalom kívánja. Olvasom, és még többször hallom a hangját. Benne él az életemben.

Ha igazán népben-nemzetben gondolkozó költőt kellene megneveznem – akárha a Veres Péter-i értelmezést követve –, gondolkozás nélkül Vas Istvánt említeném. Aki soha nem elvegyülve, hanem éppen hogy kiválva, ha mást nem tehetett, hát magában beszélve, ablakpárkány pléhlemeze alá rejtett versekben el-elgondolkodva – távolságtartóan mondogatta a kimondani veszélyes rálátásait. Lelkesedni soha nem tudva, hűségétől mégis meghatódva határolja el magát. Hangsúlyozta: egyetlen ember beszél verseiben. Helyében más mégis belerokkant volna, mert ő is „milliókat vállalt”. A távolságtartás zsenije volt, de soha sem sértően. Barátai között, beszélgetés közben is megmarad önmagának. Minden pillanatában viszonyított. Szavait ahhoz, amiről beszélt. Barátsága azáltal vált megtisztelővé: ahogy a kimondás közben jelenlétedben mérlegeli minden egyes szavát. Mintha dadogna. Létrehozva közben a kimondás csodáját.

Legtöbbször témáitól távol lehettem együtt vele. Ha pesti történetekről emlékezett, akkor budai lakásában találkoztunk, ha budapesti eseményekről beszéltünk, Szentendrén vagy Szigligeten ültük körül körülötte az asztalt. A keresztény költőt a zsidó Tel Avivban figyelhettem meg, amikor a Genezáreti tavon megélt hajóútjáról rögtönözte átszellemülten töredék szavakból összeálló látomását. Mintha egyike szólalna meg a valahai tanítványoknak, az evangéliumi időkből. Végigjárta az Apostolok cselekedeteiben Péter apostol által népének ajánlott utat. Számára az Ószövetség folytatása az Újszövetség. Levonta ennek konzekvenciáját. Latinul fordult az akadémiai fogadáson Péter utódához, II. János Pál pápához, és halálos ágyán, a Kútvölgyi kórházban Jézus imájával, a Mi Atyánk szavaival – együtt imádkozva feleségével, Szántó Piroskával – búcsúzott földi létezésétől.

De necsak a személyes anekdotákat kövessem, a poétika árulkodóbb. Eliot A háromkirályok utazása (Journey of the Magi) című versében összegezi katolicizmusát. Benne hallom Péter első levelének visszhangját (biztos más is ráhallott már, én nem találtam erről a vers kommentárjai között említést): „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újjászűlt minket, élő reménységre, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, […] Akkor majd örvendeztek, jóllehet most kevés ideig – ha meg kell lennie –, szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek sokkal becsesebbnek bizonyuljon a veszendő, bár tűzzel kipróbált aranynál a ti dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre a Jézus Krisztus megjelenésekor.” Erre érezhetett rá Vas István is, amikor a vers magyar változatán gondolkozott?

 

Mindez régen volt, emlékszem én,

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,

Születésért vagy Halálért? Volt születés, igaz,

Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,

De azt hittem, különböznek egymástól; ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt mint a

[Halál, a mi halálunk.

Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,

De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,

Köröttünk idegen nép csüng istenein.

Másféle halálnak örülnék.

 

Eliot dadog itt, vagy Vas István? Vagy mindketten? Vagy én hallom csak bele ezt a helyzet-meghatározást kereső bizonytalanságot? Magam visszhangjára felelek általa? Ez nem fordítás: verses telitalálat. Vas István hangnemében.

[Apropos: fordítás. Fordításai esetében is a Vas István nevű költői személyiség szól hozzám. Minden fordításról lehet vitatkozni. Mások fordításaival és főként az eredetivel összevetni. Tudós kollegáimat ilyen összefüggésben hallom nem egyszer megszólamlani. Van, amikor egyet is értek velük. Vas István fordításait olvasva nem a fordított költő eredetijére gondolok, hanem éppen a magyar szöveg hangját figyelem, miként öltözködik fel a kiválasztott idegen költők szavai, gondolatai sugallataitól megerősödve egy magyar vers. Eliot, Kavafisz a fülem hallatára válik Vas Istvánná. A vérátömlesztés sikereként. A huszadik század meghatározó költőit értelmezi a maga számára úgy, hogy az általa elkövetett fordítások Vas István versekké alakulnak. Megerősödik jellegzetes személyes hangja. Visszaigazolják? Csak azt fordítja, amiről úgy hiszi: ha Vas István az adott nyelven írná verseit, akkor ezeket írná, ott a távolban. Eliot, Kavafisz megszólalásai? Talán ők is így mondanák magyarul? De hozzám ezekben a versekben is Vas István beszél. Fordított szövegei túlélik a fordítás gesztusát. Ha olvasom, alkalmak, hogy egy magyar költő sajátos beszédére figyeljek. Százada nagyjai kínálkoztak számára, hogy gondolkozzon és beszéljen a maga habozva megszólaló, mégis oly határozott módján. Hogy kimondja a felénk, a tájainkon olykor kimondhatatlant.]

 

* * *

Romanus sum – volt választott jelmondata. És hogy ez mit jelentett a számára, és élete-költészete tanulságaként utóbb számomra, arra térek vissza-vissza a továbbiakban.

A Teréz- majd Lipótváros neveltje elveivel és szerelmeivel olyan kritikus baloldalivá nevelte önmagát, aki választott útja ellentmondásait egy valóságos kísérlettel, majd képletes öngyilkossággal – a fordítói életmóddal – vélte csak feloldhatónak. Akik emlékeznek még az Egy szerelem három éjszakája című nagysikerű Hubay—Ránki—Vas István musicalre, a főszereplő mártír költőben minduntalan Radnótira gondoltak. „Pedig az a költő Pista maga” – mondta Szántó Piroska – „én meséltem Hubaynak a történeteket róla és okosan szélhámos barátjáról.” Az akkor még nem „Aczél elvtársról”. Ahányszor előadták a darabot, Miklós mindig alakított rajta. Amikor utoljára láttam az egyik felújítását, mondtam is neki: ne a mártírt gyászoló záró tablóval fejezd be, hanem folytasd életüket: mi lett velük a náci végjáték után a bolsi hatalomátvétel idején. Mert Vas István életének tanulsága – és persze költészete is – a mindenkori szembenézésről szól. Barátai és tanítványai között egyként megtalálom a mártír hőst és a jó értelemben vett szélhámost, aki nemcsak maga, de még ellenfelei számára is biztosítani próbálja abban a szörnyű században a túlélést – ha megérzi bennük az elesettséget meg az emberi tisztességet.

Romanus sum – és népben-nemzetben? Szememben egyet jelent. Személyes tájékozódást, és közösségi felelősséget. Igen. És leginkább mikor vitatkozik ezzel! Michelangelo Mózes szobráról beszélve mondta nekem: „Én a San Pietro in Vincoliba azért mentem, hogy megnézzem a Michelangelo Mózesét. Amelyik hatalmas, gyönyörű, engem mégsem érintett olyan nagyon, ha már erről beszélünk. Nem azért, mert Michelangelo nem volt elég jó szobrász, hanem éppen mert nagyszerű, nagyon jó szobrász volt. Mózest tényleg olyannak formálta meg, amilyen. Ez az a Mózes, aki a Bibliában van. Nagyon szép figura. De hát én Mózest óriásinak tudtam, tartottam, – de nem szerettem. … Mindaz, amit róla mondani lehet, az mind igaz. Az a legkisebb érdeme, hogy megcsinált egy népet, egy nemzetet. Ez nagyon kétes érdem, mint ahogy kétes érdem egy nemzet. Renan írta ezt az Izrael történetében: Izraelből nemzet lett. De sajnos, mondta, még senki se látott szeretetre méltó nemzetet. Hát ezzel azt mondom, hogy az nem olyan egyértelmű dolog, nemzetet csinálni, legyen az akár Árpád, akár Mózes. Mózes valami hatalmasabbat is csinált, mint egy nemzetet, valami olyasmit, ami érvényes ma is. A törvényt. Ami valahogy az embert az Istennek elkötelezi – hogy ezt a buta szót használjam. Szóval megnéztem a Mózest, óriási. De akkor fölfedeztem Nicolaus Cusanus sírját. Akiről valaha olvastam, és rettentően megtetszett nekem az ő filozófiája, a »coincidentia oppositorum«. »Ellentétek keresztezési pontja«. Egy kultúrtörténetben olvastam, és ez nagyon termékenyítően hatott az akkori gondolkozásomra, nézeteimre. Az embernek bele kell törődnie, hogy kibékíthetetlen ellentétekkel kell együtt élnie magában is, meg a világban is.”

Ezekbe az ellentétekbe szorult embert és – igenis! – nemzetet – sőt: nemzeteket! – féltette. Félt. Hogyan is fordítja a Prufrockban? „És láttam az örök lakájt, ki kabátom tartotta s vihogva állt – Elég hát annyi: féltem.”

Egyszer hallottam – lemondóan legyintve ugyan, de – felszabadultan kimondani: én már nem félek, titeket, fiatalokat féltelek, én már úgysem élem meg… Mire szemtelenül az igen találónak vélt párhuzamot figyelmeztetésül arcába vágtam: gondolj Max Jacobra. (A Saint-Benoît-sur-Loire melletti kolostorból, francia falubeli feljelentésre németek által elhurcolt idős, évtizedekkel korábban katolizált költőre.) Talán eső lehetett, nem a kertben ültünk, hanem tornácukon, Szentendrén. Hát igen, – felelte – tényleg, én sem tudhatom, mi várhat még rám.

„Gyáva zsidó” volt? Mondtak róla ilyet is. Én másmilyennek ismertem. Az ő félelme éppen hogy bátorságot sugallt. Példát? Megint egy anekdotát! Ritka esetről mondok szép regét. Szépet a maga borzalmasságában. Két embert ismertem, aki visszaadta kommunista párttagkönyvét. Az egyik Barcsay Jenő, a festő volt, ő miután baráti rábeszélésre aláírta a belépési nyilatkozatot, elolvasta a párttagok kötelmeit leíró szöveget (talán ő volt mind e hazában az egyetlen), mire másnap azonnal visszakozott. (Híre is ment. Rá egy nappal az utcán találkozott a szomszédságában lakó Kodállyal, mire a nagy zenész halkan, fejét óvatosan félrehajtva kérdezte: Maga még szabadon van?) Vas István egy élet tapasztalatait, vívódásait összegezve, létezése keresztezési pontján dadogva, bizonytalankodva, „nem vagyok erre méltó” megjegyzéssel, de visszaadta, még Sztálin halála előtt a piros könyvet. Hiába volt baloldali, amit a baloldal nevében törvényesíteni akartak, azt nem vállalhatta. Mint Babits írta a Kommün után költő-szerepéről: „mikor a forradalom igéi testet öltöttek, és megteremtettek egy világot, mely minden volt, csak nem az ő világa.” Piroska panaszolta feleségemnek rengeteg abortuszát, Pista nem engedte, hogy gyermeket szüljön: mert akkor megzsarolhatók lennének. Arany János volt a példája költőként, mit is mond az egyik walesi bárd: „Ne szülj rabot te szűz! anya / Ne szoptass csecsemőt…” (ezt mondja Szabó Magda is, Nemes Nagy Ágnes is, egy egész nemzedék!).

A nemzetek kellenek, hogy az emberiség egésze is megmaradjon. A törvény: kapcsolat Isten és választott népe között. A törvény: a létezés rendje. De a nemzet nevében szimulált törvényekkel vissza is lehet élni. Lásd az Ószövetségtől mai napjainkig, amikor ezeket a sorokat a laptop képernyőjén írva látom. Az álságos törvényekkel béklyózott nemzetet nem szerette. Meg az imigyen körülbástyázott politikát sem. Ifjúságában vitába szállt elvbarátaival is, a sztálini perek idején cikksorozatban (Levelek egy szocialistához) tisztázta elvei távolságát a példává emelt gyakorlattól, vállalva azt is, hogy barátai olykor lefasisztázzák. De „a mi időnkben a költő nem volt jobboldali, az olyan snassz lett volna” – hallom ma is, amint szentendrei udvarukon mondja. Ugyanerre az ifjúságára utalva. Baloldali barátairól beszélgetve. Akiknek – hol is másutt? – a Cambridge-i elégia című versében gondolkozott el paradox sorsáról. Mit kapott a baloldali a magát baloldalinak nevezőktől.

1956 magaspont volt az életében. A babitsi értelemben őrző maradt mindvégig, az árulások, megalkuvások korában. Forradalomnak nevezte mindig. Mindenki előtt. Piroska emlékezést is írt a fényes napokról. Elsőként ifjúsága tanújával olvastatta el, aki ekkor másnak nevezte-neveztette mindezt hatalmi szóval.

Ebben a múltból épülő jelenben élt. A jelene: az ’56-os forradalom volt. Idáig akarta vezetni emlékiratait, hányszor elmesélte a zárójelenetét, az utolsó szabad nap emlékét. Amikor Ottlik Cipiéktől boldogan sétálnak hazáig. Így akarta feldolgozni korának történetét, barátainak hányattatásait. Baloldalt? Forradalmat? Akkor is, amikor az angol királynő vendégeként, Shakespeare-fordítóként, megint csak külföldön gondolkozott a hazai sorson: „Vihar után voltunk, és a vihar még nem ült el teljesen. Ellenben barátaim ültek börtönben. Déry Tibor elsősorban, aki nagyon jó barátom volt. Zelk Zoltán kiszabadult nemrég kegyelem által, de én valahogy őt is beleszámítottam. És volt valami, ami már több volt, mint feszengés, ami közel járt a lelkiismeret-furdaláshoz, és bizonyos szégyenkezéshez: az a tudat, hogy én itt járok, mikor barátaim börtönben ülnek. Hát ez a tudat feszült rá a sárospataki várra, a sub rosa teremre, az összeesküvőkre, akik a bécsújhelyi börtönben ültek. Tudom, igazán nem sok hasonló vonást lehetett találni Zrínyi Péter és Déry, vagy Frangepán, vagy Nádasdy és Zelk között, de mégis az, hogy ilyen – hogy is mondjam csak?, ha nagyon enyhe és udvarias szót akarok használni – ilyen gyanútlanul börtönbe kerültek, ez a párhuzam megvolt a két helyzet között. És ez játszik bele a versbe. Igazában mindebből tevődött össze: Cambridge-ből, a nagy nyugati élményből, Sárospatakból, a sub rosa teremből, és a mi itthoni helyzetünkből.” Megint a távolság, a legyőzött félelem, a keresztezési pont: „ott láttam meg a kollégiumban végzett híres diákok festményei között Marvellt is és Sucklinget, akik mindketten az úgynevezett metafizikus költők – vagy ahogy én neveztem őket az egyszerűség kedvéért –, az angol barokk költők közé tartoztak. Hozzáteszem, hogy ellenfelek voltak, mert Suckling a forradalomban a király pártján harcolt, Marvell meg a Cromwell pártján, hiszen Milton titkára volt. És ott megláttam a gyönyörű arcképeiket. És ez is hirtelen visszahozta azt a ’43-as, ’44-es pillanatot, amikor én Budapesten angol bombázás közben, és attól való féltünkben ezeket fordítottam. És ezek az én háromszáz év előtti angol költőim, akkor, az én számomra, itt Budapesten tényleg lélekerősítő szellemek voltak, angol bombázás és még nagyobb veszélyek ellen, és hát erre is visszaemlékeztem Cambridge-ben, olyasféle gondolattal, hogy Istenem, ha akkor tudtam volna, hogy még ezt is megérem. Szóval, ez a visszavetítés is hozzájárult a Cambridge-i elégiához.”

Elégia, „alagya”, nemzeti műfajunk? „Az összehasonlításból, és egyáltalán abból, hogy az ember odakint van, idegenben. Ott sokkal jobban érzi, milyen irreálisan valószínűtlen, hogy mi élünk, annyi minden után, és magyarok vagyunk, és magyarul beszélünk. Ez itthon természetes, mert itthon mindenki magyarul beszél. De onnan Angliából nézve, ahol meg kell látnia, ilyen élet is volt, és ilyen századok is vannak, mint Angliában – fantasztikus, tényleg csoda, hogy életben maradtunk, hogy túléltük ezt és túléltük azt, és még mindig magyarul beszélünk, és még mindig magyarok járnak Magyarországon. Ez Angliából, Cambridge-ből nézve csöppet sem természetes. Ez volt az egyik. Hozzátehetem, hogy én akkor ennek a bizakodó szólamnak nem voltam tudatában, mert én tragikus érzéssel fogtam hozzá a vershez. De ha ma olvasom el ezt a verset – nem tudom, te hogy vagy vele –, ma érzek benne valami, valami irreális, azt kell mondanom, hogy optimizmust. Mert arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk – és ez az érzés magyar viszonylatban már optimizmusnak mondható. Igen, csoda történt velünk: életben maradtunk, élni fogunk. Ez olyan valószínűtlen optimizmus, amit a körülmények csak nagyon töredékesen indokoltak.”

A távolság? Mindig közelség is: keresztény, baloldali, nemzeti és egyben „mit akar ez az egy ember?” – mindennek összefoglaló látleletét az 1947-es olaszországi útjáról emlékezve beszélte el nekem. A Romanus sum értelmét.

„Sőtér István, közös barátunk, a Kultuszminisztériumban dolgozott, valamilyen magas állása volt, sosem ismertem ki magam a címek között. Őneki volt áldásos programja és tevékenysége, hogy magyar írókat és művészeket küldött ki különböző külföldi ösztöndíjakkal. Valamilyen tervet kellett beadni, hogy az ember miért akar Olaszországba menni. Nekem nagyon komoly tervem volt. És most megint máshonnan kell kezdeni ezt az utat.

Kezdjem ott, hogy énnekem egyik legfontosabb könyvem volt Burckhardtnak nem A reneszánsz Itáliában, hanem egy másik könyve, a Nagy Constantinus kora. Úgy tudom, máig sincs lefordítva magyarra, holott gyönyörű és nagyon fontos könyv. Arról a korról szól, amikor a kereszténység üldözött szektából államvallássá lett. Nagyon izgalmasan, szépen van ez ott leírva. Én mindig nagyon szerettem ezt a kort. Aztán sok más könyvet is olvastam erről a témáról. Bizáncról. Egy hatkötetes dogmatörténetet, mert a dogmatörténetben benne van a világtörténet, az foglalja össze a legtöményebben. Szóval: izgatta a fantáziámat. Na mármost azt a világot, ami itt volt, előfeltételezte ez a Constantinus-könyv, ezt az egész kort, amit magam előtt megértem… az egész ’45 utáni kort, amikor az üldözött illegális kommunista pártból lényegében uralkodó párt lett, és a vele működő barátaimból, azokból a fiúkból és lányokból, akiket én láttam, mint velem egykorú kisfiúkat és kislányokat, akiket vagy elkapott a rendőrség vagy nem kapott el, vagy megvertek vagy nem vertek meg, vagy vallattak vagy nem vallattak, vagy becsuktak vagy sem – ezeknek a legtöbbjéből, aki alkalmas volt rá, ezért vagy azért, magas rangú funkcionárius, egyetemi tanár lett. Mindenképpen egyik pillanatról a másikra az ország vezető-hangadó rétegéhez tartoztak. Ezt nem kell neked elmagyaráznom, talán másnak sem, mert azért ezt mindenki tudja, bár csak az tudja igazán, aki ezt megélte személyekben: ugyanazokat a személyeket, akiket ismert mint bujkáló-bujdosó, életüket nehezen fenntartó, iskolákból kidobott embereket, hirtelen mint az ország vezető – és hogy is mondjam csak? – irányt szabó rétegének tagjait látja viszont. Ez nekem óriási színjáték volt. Amit magam körül láttam ’45–’46-ban, tehát úgy 2–3 éven át, az valahogy fölidézte bennem a Constantinus korát, Burckhardtot – és az a gondolat támadt bennem, hogy ezt meg kéne – meg akarnám – írni. Mindig volt bennem egy reménytelen vágyakozás, reménytelen szerelem a színház iránt. Az irodalom tetejének a drámát tartottam. És most adva volt: ezt a kort meg kéne írni, minden tragikumával, komikumával, izgalmával együtt. Hogy úgy mondjam: személyekre lebontva. Meg is voltak a szereplői, tudtam, kiket kell megírnom. De hát ehhez azért mégiscsak látni kellett a helyszínből, Rómából valamit. Mindezt akkor elmondtam a Nemzeti Színház igazgatójának, aki nem más volt, mint Major Tamás. Amikor Majorral az ostrom után a Rákóczi úton, anélkül, hogy valamit is tudtunk volna a másik sorsáról, először találkoztunk, egymás nyakába borultunk, első kérdése ez volt: »mit akarsz csinálni nekünk?« Akkor én azt mondtam: Shakespeare-t fordítani. De két év múlva már avval mentem hozzá, hogy hát tudod-e, mit akarok csinálni? – ezt a darabot. És elmondtam neki tervemet. Ő lelkesen mellette volt. 1947-ben vagyunk. Akkor elmondtam a tervet Sőtér Pistának, aki szintén nagyon lelkesen adta hozzájárulását és bármennyi időre mehettem volna, bármilyen ösztöndíjat adott volna. […] Kiszálltunk, elmentünk a szállodába, amit Márai Sándor ajánlott, a San Marco hotelba, ez ott van a Szent Márk tér mögött. Mondanom se kell, hogy az egész régi Velencét, úgy ahogy volt, elfelejtettem, csak a karneváli, boldogságos, fantasztikumi hangulatát őriztem meg. No meg persze hát közben azért mégiscsak olvastam sok mindent. Annyira, hogy meg se vártam a kipakolást, lerohantam, hogy éppen csak egyet szippantsak Velencéből. Kimegyek, ott van pár lépésre a Szent Márk tér – és mit látok a Szent Márk templom falában? Nem is tudom, minek nevezzem: szoborcsoportozatnak? – ahhoz túlságosan tapad –, domborműnek? – ahhoz túlságosan szobor. Szinte a kapuból mered ki négy összeölelkező – ókorvégi? koraközépkori? szóval: átmenetkori – figura. Hát ezt ismerem! A Burckhardt-könyvnek az egyik képmelléklete. Ott megnéztem a képet, de nem figyeltem az aláírást, hogy hol is található. Így hát meglepődtem a hirtelen szembesüléstől. Olyan félember-nagyságúak. Ezzel szemben monumentálisak. Két imperátor és két cézár. Burckhardt találgatja is, hogy melyik kicsoda. Általában úgy hívják őket: a négy kőlovag. Hát semmi esetre sem lovagok. A legmeglepőbb volt, amit sose gondoltam volna a Burckhardt-illusztrációból, hogy rózsaszínű. Vörösnek is mondható. Hát én ezt mindig fehérnek képzeltem, mert csak úgy láttam a fényképen. Ez még valahogy növeli is őket. Kérlek, ezek összeölelkeznek. Akkor már gyakran láttam ezt, különösen a népi demokráciák vezetői, de általában is a kommunista pártok vezérei szívesen ölelkeznek össze. Hol Dimitrovot, hol Titót, hol a többit láttam, és ezek többnyire ilyen kicsit piknikus alkatúak voltak, mint a szobron látható. Semmi esetre se nyúlánk longobárdok vagy germánok, hanem ilyen piknikus balkáni figurák, mint itt is ezek a cézárok, a Diocletianus-vonal, ez ugye balkáni jellegű. Kérlek szépen, énnekem ez adta meg az auftaktot, az ütemelőzőt, az egész utánzáshoz és a drámához, amit magamban szövögettem. Az első, amit Velencében megláttam, íme, a mi világunk volt, és ez valahogy determinálta az egész további utamat. Az időmnek is meg a gondolataimnak is a nagyobb felében hazagondoltam. Számos ok miatt. Te is tudod, azért már annyira felnőtt voltál, hogy nagy fordulóponton álltunk. Folyton hazakapcsolódtak a gondolataim. Akkor már nagyon sokan disszidáltak. De ne használjuk ezt a kétértelmű szót, hanem hát: elmentek innen már akkor. Hogy ilyet tegyek, nekem eszembe se jutott. De hát hogy mire megyek haza, ez mindenben benne volt. Ha jól emlékszem, ekkoriban volt a kisgazdapárti per. Énnekem aztán semmi közöm se volt hozzájuk, és nem is különösebben érdekeltek, sem ezért, sem azért a kisgazdapártiak, de hát az volt az első nagy fordulat, amelyik az embert meghökkentette és elgondolkoztatta, azt is, akinek semmi köze se volt hozzá. És ez éppen zajlott, jöttek a hírek hazulról a kisgazdapárt szétrobbantásáról. Nem lehetett nem odafigyelni. És ez már Velencében kezdődött, mert ott már voltak magyarok is, magyar újságot láttam, ezzel-azzal találkoztam, emlékszem, a Lídón Vajna Jancsival, meg ott volt Vásárhelyi Miklós. Ők jöttek az első hírekkel. Aztán pedig folyton beleütközött az ember magyarokba, és mindig kaptam az újabb híreket. Velencében arról kezdtem verset írni, ki járt itt és ki nem, magyar író a múltban, a Szent Márk téren. És közben beleszövődtek a zavaró gondolataim önkéntelenül a versbe. Ez az előérzet benne volt a sejtjeimben, a véremben, az idegeimben. Akkor észre se vettem, mit írok le:

 

Vad évek után, vad évek előtt

Szívni a lágy éjt, a lágy levegőt

 

Úgy éreztem, hogy többé ide vissza nem térek, mert azt gondoltam, hogy olyan fordulat lesz, ami után az ilyen utazások nem lehetségesek. Persze ebben is közrejátszott Burckhardt könyve, mert tudtam, mi lett a kereszténységből Nagy Constantinus alatt és után. És közrejátszott az is, hogy szüntelen hazagondoltam. […] Angliában is ugyanaz volt. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem kell itthon élni – nem is tudnék máshol létezni –, de úgy igazában a történelmünkre, a lényegünkre, arra, hogy mi is a sorsunk, a helyzetünk – erre mindig kint ébredtem rá. Idehaza az ember megfeledkezik arról, hogy magyar, sőt helyes is, ha megfeledkezik, mert akkor állandóan kétségbeesésben kellene élnie – ez nem kell. Tehát élünk, mintha semmi bajunk se volna. De külföldön nem lehet megfeledkezni arról, hogy az ember magyar. Hát lehet, hogy van akinek sikerül harminc év után, de ilyen hosszú időre nem próbáltam. Itthon az ember természetes állapotnak tartja, ott meg tudja, hogy ez egyáltalán nem természetes állapot, hogy magyarok vagyunk.”

 

* * *

 

Ma már tudom, hogy az „Ötven felé” járó Vas István milyen fiatal volt – mai vénségemhez képest. Akkor ismerkedtem meg vele, és „öregkori verseiről” írtam, huszonéves taknyosként. De van egy verse, amely kortalanul koros tanácsot adó alkotás. Mintha Horatiust vagy Berzsenyit olvasnám. Csak Vas István verse rapszódikusabb, benne nemcsak az egyes ember élettapasztalata- és félelmei ellen vállalt bátorsága izzik, inkább az emberé, aki szívébe zárta egész múltját (népe-népei történetével együtt!). Röghöz kötöttség. Emberi és nemzeti. Félelem és a félelemből való kivágyódás igénye. Max Jacob sorsa és a zsidó-keresztény történelmi hasonlat összeolvasása, meg a reformációkori hitvitázó prédikátoraink érvrendszere él ebben a nagyon emberi és nagyon magyar versben. Amelybe olyannyira beleéli a mitoszteremtő nemzet örökös áruló-vitáját, de a kívülről nézést (a hősök nemzetéhez csatlakozó nagynemzeti katona, Guyon Richard perspektíváját is). A Vas–Szántó házaspár az egyik Görgey-leszármazottal, a költő és drámaíróval utazott a Görgeyek ősi fészkét látogatva.

Én magam nem is tudom hányszor éltem bele abba az iglói menyecskékkel évődő bálba magamat, ahol a bálozó katonatiszteket kürtszó riasztja fel, és indítja az éjszakába, hogy megvalósítsanak egy nagyszerű angol katona, Guyon Richard vezetésével, Görgey irányításával egy olyan bravúrt, melyet legfeljebb Hannibál elefántos Alpokon való átkeléséhez hasonlíthat a történelem. A branyiszkói hágón való istentkísértő téli vállalkozást. Branyiszkót megtekinteni elzarándokoltam magam is. A versre emlékezve. Branyiszkó a magyar fül számára a lehetetlen sikeres megkísérlelése, az élet példázata. Vas István talán legszebb versében magasztosul magának az életnek a szimbólumává. A magyarul nem is tudó Guyon furán groteszk, mégis drámaian egyértelmű vezényszavai mintha az élet varázsszavai, az isteni elrendelés megszólításai lennének a versben. Dupla jutalomról beszélnek az előre fordulóknak, a vészt felvállalóknak, kartács büntetést a gyáván visszafordulóknak. Szerettem fiatalon is ezt a verset, a benne megfogalmazott büszke magaelszánását a különben mindenben kétkedő embernek, mert ki nem kételkedik, ki nem fél, mégha fiatal is, szemben a vészekkel; de most, betegséggyötrötten értem igazán életpárti biztatását. A magyar nemzet egyik legmerészebb ténykedését emeli a széppé kerekedő, a megküzdött életet választó, az öregséggel nem valamilyen leépülés, hanem az élet megkoronázásával megszentelő küzdelem példázatává.

 

Hagyd már, öregem, ezt a léhaságot,

Hogy az élet értelmetlen, a halál

Átjárja minden sejtjeit.

Hagyd a homályt a boldog taknyosokra!

Ha ötven éves elmúlt már az ember

S van oka félni a lefokozástól,

A sötétkedés könnyű fényűzését

Többé nem engedheti meg magának,

Hanem csak nevet, sokszor, hangosan,

S ha megtudja, hogy a halál hada

A havas tetőn már gyűlik ellene,

Nem várja meg, míg leront a hegyekről,

De felhajt egy pohár rumot és még utólszor

Asszony derekát fogja át a búcsúbálon,

S éjfélkor elindul a trombitahangra

A lélegzetszorongató hidegben

Saját Branyiszkóját megostromolni,

És hajnalra “szuronyt szegezz!” a csúszós,

Havas úton, a nagy kavarodásban,

Hol nincs már nyelv, csak nyelvek törmelékei,

És felhangzik a torzul röhögtető vezényszó,

Hogy vorwärts dupla lénung, rükwärts kartács schissen,

És ha hátrálni kezd a riadt kis csapat,

Golyó veri a havas félhomályban,

És erre visszafordul, fel a csúcsra,

És aki elesik az ostromlott csűr előtt,

Ott rohad el majd a bevett magaslaton,

Mert elfoglalta önmaga halálát,

S már nem hátrál soha, nem lesz neki Világos,

És a fegyverletételt meg nem éri.

 

Emelt fővel úgy élni, mintha semmi sem történhetne velünk. Közben tudni: bármelyik pillanatban, bármi. Amikor egyedül, magában van az ember. Mit csinál, kik veszik körül. Miben él és mi él benne? Ezt is megírta. Elmondattam vele a rádiónak is, sőt leírattam a magam számára. Kézírásával lássam, bármikor elővehetem: adjon erőt:

 

         Az idő metszeteiben

 

Éjfélre jár. Nyitva az ablak. Nyár van.

Pillék lepik a neoncsövet a szobámban.

Ablakban állok. Idül a magány.

Régi szobákat fogad be a szobám,

Innen meg onnan. Egymást keresztezik

Időbeli, térbeli vetületeik.

És ez, meg az, aki lakta. Velem

Maradtak az idő metszeteiben,

Akikkel többféle időben beszélek.

Egyedül. A telítődő éjnek.

 

Nem lehet az életet megtervezni. Korunkban végképp nem. Meséljek egy gonoszan groteszk anekdotát? A nagy költő elhatározta: élete utolsó külföldi útja Velencébe vezet. Akkor már megtehette. Ott boldog volt, azt a várost igen szereti. Elutaztak hát Piroskával. Amikor hazajöttek: tele panasszal. Eső, hideg, szökőár a Szent Márk téren. Ugye, milyen fonák az élet? Aztán jött egy váratlan meghívás: ősei, Jézus földjére. Mi egy héttel hamarébb indultunk. Aggályos telefonok: időjárásról jelentés, öltözködési tanácsok. És a megérkezés? Élete legboldogabb napjai következtek. Ez nem volt benne az ember által megtervezett életben. Hogy mondja a példabeszéd? „Isten végez”. Ez lett a csodálatos ráadás. Az ilyen ráadásért érdemes élni. Túlélni. Minden előzményt. És megélni minden félelmet.

 

* * *

 

Sajátos hanghordozása benne él emlékezetemben, munkál gondolkozásomban és világérzékelésemben. Örülök, hogy kortársa lehettem, megtisztelő, hogy környezetében élhettem. Védett és óvott félelme, erősített, bátorított kiküzdött bátorsága.

Remélem, lesz még időm, amikor távolodva személyes varázsától már csak mondataira figyelek: hogyan tudta ezt a sajátos beszédmódot szövegként rögzíteni, azok számára is – gondolom, remélem – maradandó sugalmakat közvetíteni, akik nem láthatták, soha sem hallhatták. Meggondolni, hogyan él az időben egy személyesség csodája, akit utódai már csak versként fogadhatnak be. Hogyan él tovább egy hang a költészet összhangjában. Miként él tovább a coincidentia oppositorum példázata.

* Megjelent: Parnasszus (Vas István – redivivus), 2008, nyár, 46–55.