(Jegyzetek Ágh István költészetéről)*

 

Pár éve a Parnasszus folyóirat centrumba helyezte kerek számú születési évfordulóján Ágh István költészetét. Természetes volt, hogy én is részt vegyek ebben a pályafelmérésben. Valahai indulásunk jogán. A Napjaink és az Új Írás gyűjtötte össze a hatvanas években azokat a költőket, akiket azóta is számon tartunk, akik nem hullottak ki az idő rostáján. Magam szerkesztőként és kritikusként vehettem részt e csodás indulás számbavételénél. Köszönet a kegyelemért. Ágh István indulásakor máris remekművel jelentkezett, amely az idők múlásával csak gazdagodott az értelmezhetőségének mezejében. Erre a valahai ifjú költőre szervesen építhet költészetünk alakulásának mai klasszikus alkotója. Az akkori fiatal lendület élteti az öregedő költő mai életreceptjét, széttekintését a világban. Megszenvedetten egységes költészetet épített meg mára Ágh István, ennek állomásait szeretném felidézni olvasóim számára. A nagyszerű, maradandó teljesítményekben kapcsolódó teljes életművet.

 

Harangszó a tengerészért

 

De régen volt! Akkor kezdett összeomlani a világ. A költő ráérzett. A fiatalemberek még reménykedtek. A szöveg, ami akkor született, mára fejti fel értelmét. Mert akkor is, ma is a pusztulás ellen beszél. Pedig benne él a pusztulás. Mégis hiteti, hogy van szöveg, amely túlél minden pusztulást. Megtartja az életet. Ezért érdemes figyelni rá. Közölni, utánamondani. A történet: lehet, hogy halál; de a szöveg: az élet.

Valahol a Fő utcában, a Korvin tér környékén, szemben a Népművelési Intézettel, ahol akkoriban az épp akkor végzett bölcsész, Ágh István könyvtároskodott, ha pontosan emlékszem, ott találkoztunk, egy presszóban. Ő, a fiatal költő, én, a miskolci Napjaink szerkesztője. Elém tette legújabb versciklusát: oratóriumát – mint mondta. Beleolvastam, lapozgattam, élveztem sorait. Különösen a sorok zenéjére emlékszem. Gyorsan magamhoz vettem az egész dossziét, amiben a versek gépirata volt. Mint egy kincset.

Mit kerestem a Fő utcában? Őt és Szaudert. Mert ott lakott szigorú mesterem, nevelőnk, professzorunk, Szauder József. Bár ekkorra már elpártoltam közös korábbi korszakunktól, a 18. századi irodalomtól, de Szabó Lőrincről írott munkáimmal is meg-megkerestem, véleményére számítva. Ekkor fejeztem be monográfiám első kötetét (Szabó Lőrinc lázadó évtizede címmel jelenik majd meg könyvként), és a kritikus Szabó Lőrincről írott fejezeteket mutattam be. Amikor megérkeztem, a rekamién szétrakva Nyugat-számok. Kikereste otthoni példányaiból a valahai fiatal költő kritikai cikkeit, hogy megítélje, sikerült-e a legfontosabb idézeteket megtalálnom az írásokból. Felkészülten vizsgáztatta szövegemet. Ezúttal megelégedetten távozhattam. (Nem sokkal később egy téli éjszakán bezzeg kétségbeesve kutyagoltam hazáig az éles szélben, mondogatva az úton magamban: ő sem ért meg. Pedig mennyire megértett! Az első fogalmazásban már meglátta a későbbi átdolgozást. Mert bízott benne, azért pocskondiázta a kezdeteket. Életem legjobb írása alakult szigora következtében utóbb. A Szabó Lőrinc-monográfiám második kötetének első fejezete, a Te meg a világról szóló.)

Jókedvűen mentem a presszóba. Még konyakot is ittunk, ha jól emlékszem, koccintottunk Pistával. Mindketten kissé félszegen, a másik nehogy meggondolja ígéretét. Ő örült, hogy fiatal kezdő létére egy folyóirat felvállalja a teljes versciklust, én boldog voltam, hogy ilyen kiváló valamit szereztem vidéki lapunk számára. Utóbb meg is jelent nagyszerű tálalásban, Feledy Gyula egyenértékű grafikáival illusztrálva.

Két évtizeddel az oratórium megjelenése után egyszer egy rádiós emlékezésben rákérdeztem, mit is jelenthetett számára a versbéli történet. A nyolcvanas évek közepén így emlékezett: „Két öreg, egy öregasszony és egy öregember – a szüleim. Mindenki a maga életének a megvallásával van jelen ebben a versben, a férfi a férfimunkával és a férfigondolkodással, az öregasszony pedig annyira a maga életével és gondolkodásával, amennyire általános és megszokott a parasztoknál. Nagyon nehéz volt az életük. Apám végigharcolta az első világháborút, és utána is résztvevője volt a magyar történelem nehéz, válságos állapotainak. Az apám mindig vesztese volt az időnek. Ez a vesztés 1959-ben tetőzött aztán igazán, a szövetkezetesítéssel. Hetven éves abban az időben, ő már a jövőt nem képviselhette, csak a múltat. Ebben a tehetetlenségben, ahogy ők kiöregedtek, és ahogy az apám meghalt, úgy öregedett ki a parasztság és úgy halt meg. Amikor én őróluk beszélek, akkor az egész paraszti osztályról beszélek. Már nemcsak apa és anya ők, hanem az egész parasztság együtt. A huszadik századi paraszt osztályt képviselik – jelképi szinten: mind a két ember, apám is, az anyám is az utolsó paraszt. Történelmileg véve. Utánuk már nem az van, ami azelőtt, minden megváltozott. Megváltozott a falu is. Abban az időben, amikor írtam, hárommillió falusi ment városba. Hárommillió ember sorsának részese voltam én is.”

És a címadó tengerész ebben a tengernélküli országban?

„Én nem voltam tengerész soha, tengert is csak egyszer láttam, éppen abban az évben, de nagyon messziről, Leningrádban, a Kirov stadion tetejéről. Még a partján se voltam. Semmi tapasztalatom nem volt a tengerről, csak képzeteim lehettek, viszont ott volt a rozstábla, mint tenger, vagy az ég, mint tenger, tehát a határtalanságnak voltak bennem tiszta képei. Volt egy ismerősöm, tengerészkapitány – most nem tudom, hol van –, ő mesélt nekem a tengerről olyanokat, amik mintha az én élményeim lennének, beleépítettem a versbe. Talán azért választottam a tengerészt, mert ez a bizonytalanság, ami rám jellemző volt, így teljesen egyértelmű alakban fejeződhetett ki.”

Szakítás?

„Nem nagyon téptem meg, nem nagyon stilizáltam a verset. Az elmenni akarásom nagyon határozott volt. Miért ne lett volna, amikor nem maradhattam volna ott? Van egy versem, amiben azt írom meg, hogyha ott maradtam volna, mi lehettem volna: hát költő nem, vagy ha költő, akkor csak a falu bolondja. Sinka István is ott hagyta azt a világot. Mindenki ott hagyta. Tehát van a költői sorsban eleve egy elszakadás, és van egy másik, mely a társadalmasított sorsokban nyilvánul meg. Az építőmunkás elszakadása, aki feljön munkásszállásra.”

És a feleség?

„Akkor én úgy képzeltem, hogy a költőfeleségnek nagyon nehéz. Nem is lehet azt elviselni. Minden művészben van valami jó értelemben vett önzés, ami csak az ő szempontjából jó értelemben vett, a környezete szempontjából nem annyira. Sok mindenben összeütközések lehetnek. Abban például, hogy úgy tűnik, mintha az ember nem csinálna semmit, pedig közben gondolkodik, bár olyan dolgokat kellene akkor csinálnia, amit minden más rendes ember megcsinál. Ezek a pici dolgok naggyá halmozódhatnak. Abban az időben ez természetes volt számomra, mintha a költészetem, költővé lenni akarásom és ez az életmód tette volna tönkre azt a házasságomat. A feleségszerep a második lépcsője volt ennek a versnek, a végső elmenetelhez, a kifejlesztéshez szükséges fokozat, hogy az utolsó monológban elmehessen és mindennel leszámolhasson a tengerész. Ebben a nő iránti vonzalmamat is ki akartam fejezni, a szerelmes hitvesi létet is, olyan ranggal köszönök el tőle is, mint ahogy elbúcsúzom a szüleimtől.”

Végleges szakítások?

„Viszont én nem végleges szakításról beszélek itt, hanem egy természetes elszakadásról, ami örökké ragaszkodik az örök visszatéréshez is. Rendszeresen visszatérek oda, mert szükségem van rájuk, ahányszor odamegyek a rokonaimhoz, az anyámhoz, a falubeliekhez, olyan erőt kapok újabb munkákhoz, ami nélkül nem lehetne tovább élni. Velük nem lehet lennem, de elszakadni tőlük sohasem tudok.”

Olvasom újra a verset. Hullámzik bennem szövege. Van egy történet, amely elszakít, és van egy szöveg, amely összeköt. Világok omlanak, de az élet mégis megmarad. Más történik, és közben más mondódik.

„Nem tudom, a versben így fejeződik-e ki, de így akartam. Amikor én ezt a verset írtam, akkor én nem akartam semmit, hanem csak írtam, jött belőlem, szinte megfoghatatlanul. A vers fegyelmezte magát. Folyt belőlem.”

És mindezek után kimondja verse sorsát: „Több a vers, mint ahogy most el lehetne mondani, a vers magában mondhatná ki önmagát.”

Négy évtizedes távlatból visszatekintve ezen gondolkozom el most én is: vajon az akkori mezőben tűnhetett fel kiemelkedő alkotásnak Ágh István versciklusa, avagy maradandó értékű alkotásként olvashatom ma is a művet? Durvábban fogalmazva: akkor a pályakezdő Szabó Lőrincről írva egyúttal tudtam lelkesedni Ágh István művéért, ma rátekintve a huszadik század irodalmára, továbbra is ott látom-e a versciklus helyét, ahová akkor helyeztem?

Első válaszom: ma is gyönyörűséggel olvasom. Van Ágh Istvánnak egy sajátos versbeszéde, amely csakis őrá, magára érvényes. Talán Kassák esetében érzem ugyanezt századuk (melyet a magam századának is mondhatok) irodalmában. Személyre szabott, egyénien elbeszélő. Ágh István esetében látszólag slampos beszédhang, amely mégis magában foglal valamiféle emelt retorikát. Szépen, magyarul hangzó beszélést. A beszélőnek az öröme fejeződik ki általa, hogy beleszólhat ezzel a létezésbe. Rendet követ és önmaga is tovább ad és meg is újít ezáltal egy rendet. Továbbvisz és újat teremt. És éppen ezt az újítást-továbbvitelt tartja a maga alkotói létfeladatának. Sajátos és ugyanakkor hagyományba illeszkedő. Egyben újabb hagyományt formáló.

Amikor el akarták fojtani a beszédet, amikor meg akarták szakítani a hagyományt, akkor Ágh István felvállalja az évezredes beszédmód folyamatosságát. Egy kicsit kivagyisággal, büszke öntudattal, szembeszegülő daccal. Szemedbe néz a versben, aminthogy az életben is. Soha sem tudtam, miért ez a védekezésből kiváló szembeszegülés. Mintha mindig valamilyen támadástól tartana. Mintha mindig figyelnie kellene, őrizni valamit. Ma már tudom: a beszélés lehetőségét. A hallgatás ellenében.

Egyik újév előtti estén, az Új Írásból eljőve, egy étterembe beszorulva az EMKE táján olyanokat mondott nekem, amit talán legjobb barátai sem tudhattak, amit bátyja barátai sem ismerhettek hajdanán. Egy dunántúli falu történetét. Apja kiemelkedő szerepét abban a világban. Egy történetben, amely versében már csak a vesztes, megöregedett szüleit mutatta, akkor este újra élte fiatal apjának emberi magabiztosságát, rendteremtő erejét. Nagyságát. Felmutatta az emberi létezés örökre érvényes nagyszerűségét. A méltóságot, amelyet apja képviselt, és amelyet éppen fiai felnőtté válása idejére tett próbára a történelem. Megalázni akarták, a megtörhetetlent. Azt, aki jelképpé lehetett egy ország számára: a rendteremtésben. Akkor értettem meg, ez a gyerek, ebből a rendből már nem kérve, kilépett belőle, elszállt, költővé vált. De a költő magával hozta – mentette – az elmúló élet méltóságát. Egyben az ember méltóságát.

Versének történetében nem ezt énekelte ki. Amit kiénekelt, az egy közölhető eseménysorozat volt: pusztuló szülőkről, új veszélyeket rejtő életformát vállaló ifjakról. De ezen az estén értettem meg, hogy mennyire különbözik versének konkrét története és a benne és általa élő énekmondás. Mit mondhat a költemény hangneme, tónusa, amivel mindezt kimondja. A mondás maga: a szabad beszéd. A beszéd által önmagát felszabadító ember megszólalása. A hang halhatatlansága. A sorok zenéje, amelyre ma is visszaemlékszem.

Ez a megszólalás ma is élteti a történetet. A magyar versbeszédnek egy gyilkos korban való továbbvitele. Életben tartása akkor. És éltetése mindmostanáig. A beszéd lehetőségének kiküzdése. Természetes magamondással. A kimondhatatlan elbeszélése. Csoda: mert beszélt, amikor nem lehetett beszélni. Történet: amikor az emberektől elvették életük értelmét. Amikor a vers mindig rejtvény kellett, hogy maradjon. Akkor egy nem rejtvény hogyan tudta fenntartani a beszélhető hangot? Úgy, hogy az ma is érvényesen szóljon. Ma is természetesen.

Amiről beszélt, az volt, amiről nem beszélhetett. Ami mégis a mának is szól. A mai eszmélkedésben kelhet életre. Hogy a létezés folyamatossága töretett meg éppen azokban az években. Nem erőszakkal, mint próbálták korábban, hanem észrevétlen. Becsapással. És nemcsak ott, és nemcsak egy diktatúra álságos akaratával. Hanem egy világrendváltással. Hogy fogalmazza meg oly telitalálatos szóval mindezt Ágh István? „Lélekkarambol”.

Most látom, most értem, miről is beszélt. Ő sem tudta, hogy erről is beszél. Én sem, pedig akkor én is próbáltam szóvá tenni, más témákkal kapcsolatban ugyanezt. Hogy megbomlott a világ. És mindez azóta fennmaradt. Akkor még csak probléma, mára tragédia. Fiatalon, az öregség rangját sirattam. Ma jövök rá, magam mostani öregségét féltettem előre. Az öregség formáját tartottam (mint tette mindnyájunk előtt jóval korábban Weöres Sándor, még Sanyika korában) katasztrófálisnak. Kodály is ráérzett kórusában. Ma tudom csak igazán: mit vertek szét a huszadik században. Hitben, sorsban, szeretetben. Összetartozásban.

Hát itt vagyunk. Mindenki: egy-egy hajótörött. Hol van aktuálisabb mű, most, itt, mirólunk szólva, mint a Harangszó a tengerészért. Mert ma már – akkori fiatalok, akkori „tengerészek” – mi vagyunk az Öregember, az Öregasszony, sőt a Feleség is. Mert ma már elérkeztünk a szétszóratásba. Nemcsak a közösség szétesésében élünk, de önmagunkban is apró darabokra hullva vonszoljuk magunkat. Én legalábbis ott vagyok, ott bizony. Hogy történhetett? Mit tettünk magunkkal? Mit hagytunk tenni? Mint magányos őrült mondom magamban Ágh István oratóriumát. Egyszerre öreg, egyszerre fiatal, egyszerre férfi, egyszerre asszony. Bennem magamban hullik szét a világ.

Mert hol vannak már azok, akiket elbúcsúztatott a vers?

 

ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók,

fiatalon fiatalok, öregen öregek,

ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok,

de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők,

 

Akkor még lehetett tőlük búcsúzni. Mert Voltak ŐK. ŐK.

 

ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok,

családi ebédhez ülők,

egymásra hasonlító vén házasok,

ti várandós anyák, virágot kapók és adók,

rózsaszín masnit kötözők,

ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők,

 

Megszakadt a világ rendje. Eltűntek mindezek. Akkor el lehetett még menni tőlük. Mert voltak ŐK.

 

most elmegyek,

ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek,

ti, ti, ti,

előttem és utánam.

 

Már nincsenek ŐK, és nincsenek TI. Mi vagyunk csak. A magunkra maradtak. A magányosak. A „rézerdőben” a „tiltott ház” lakói. Magunkra maradtak. Akik éppen értelmüket: méltóságukat veszítették. Már nincs a többes számú beszéd értelme. De még inkább veszendőbe ment az egyes számú öntudat. Amikor mindenki valaki lehetett. Akitől lehetett búcsúzni, és aki búcsúzhatott. És elveszett a minden perc kitölthetősége. A minden percben értelmesen élhető élet lehetősége. És éppen ezért elveszett a kaland, a nagyszerű kiválás lehetősége is. Egyformán sivárodunk. Ki figyel a másikra. Kinek kell a másik? Barátom visszavonul, önmagába száműzi méltóságát. Az egyes ember jogát. Tudom, valaha mondta, ő is nagyra tartja Ágh Pista versét. Ennyi maradna csak?

Mint oldott kéve…

Szól értünk még az a harang? Mindenkiért: külön-külön?

Vagy mindenki magában harangoz önmaga részeiért, amint darabjait is veszíti? Akkoriban ajánlotta Szauder is, Ágh Pista is figyelmembe a publikálni akkor kezdő Tandori Dezsőt. Ma Jaj-kiállítás címmel gyűjti egybe az öregedés múltja vesztő jegyzeteit.

Az öregség beszél belőlem is? De jó lenne, ha csak ennyiről lenne szó. Ha hihetném, hogy van értelme az öregségemnek. A mások szemében. Akkor nem kellene siratnom. Akkor rábízhatnám másokra. Hol vagytok?

 

ti, ti, ti,

előttem és utánam.

 

De jó, hogy van ez a vers. Mondja önmagát. Talán segít összeszedni darabjainkat. Darabjaimat.

 

A megtalált időből

 

Mindig így volt e világi élet, mire megöregszünk vagy felfedezzük, hogy kerek a világ, vagy azt érezzük, hogy minden egész széthull darabokra. Vagy minden pillanatunk a viszonyítások, kapcsolattartások millió szálát köti egybe, vagy az elesettség bénasága határozza meg jelenlétünket a világban. Vagy míg lehet, egészségre törekedve részesei maradunk a körülvevő állandóan változó, eseményeiben esetlegesnek látszó világnak, vagy múltba révedő emlékezőként a jelen idő adódó perceit mélán számláló elesett kísértetként ijesztgetjük környezetünket. A mögöttünk maradt huszadik század különösen sok olyan emléket hagyott túlélői emlékezetében, mely inkább a szétesés számbavételére tehetne hajlamossá. Ágh István úgy képes összerakni a változó pillanatokat, hogy erőt sugárzóan emlékezik az öregedő ember ifjabbkori énjeiről, de közben befogadja a változások során mára kiformálódó és további változásokra felkészülő állapotait. Átveszi és továbbsugározza az ifjan megélt pillanatokat, és közben kiformálja a lélek harmóniájának megnyugtató tükröződését a test állapotrajzaiban. Erre figyeltem fel önéletrajzi ihletésű kötetének megjelenése alkalmából, és próbáltam „Olvasónaplómban” számba venni ennek a személyes összegezésnek nagyszerűégét (Új Holnap, 2005. 5. számában).

 

Milyen érzés évtizedek múlva találkozni a valahai „fiatalemberrel”? Az idők multával szinte naponta érzem magam is ezt a szellemi érdeklődést. Hogy ez milyen izgalmas költői helyzetet teremthet, példa rá Ágh István legújabb verskötete (A megtalált időből, Nap Kiadó, 2005). Ahogy kezembe adta a könyvheti sátorban, belelapozva máris önmagamban kezdtem sétálni. Az én „szívnémaságos” gondolataimat izzította verssé. Mondta persze, mindjárt hárítva is a „tücsökzenés” rokonságot. Formájában persze rájátszhat, de lényegében egy új, másik Tücsökzenét teremt. Szabó Lőrinc, Tolnai Ottó versciklusai után harmadikként kapcsolódik ez a kötet is, éppen másságával az ősképhez, Goethe emléket idéző önéletrajzához (amely őskép is persze megannyi korábbi ősképre visszaütve keletkezett). Mindnek közös vershelyzete: a valaha megélt, és meg nem értett jelenetek utólagos átértékelése, metafizikai távlatba helyezése. A megélt élet helyének visszakeresése – nem az emlékek között, de – a létezés teljességének rendjében. Erre valaha Szabó Lőrinc figyelt fel, amikor már ciklusának felével elkészült: az emlék tényanyagát át kellett hangszerelnie a tények viszonyításának poétikai nyelvére. Ágh István verseinek kérdésfeltevése éppen ennek a teljességnek az egyszerre átélése és megkérdőjelezése. Az isteni rend jelenlétének sejtelmével telítődnek a valaha megélt jelenetek, helyszínek. Költőelődje, a Dani uraság titkon érző lelke ohajtva sejtette valaha a kapcsolódásokat ma is érvényesen ilyen finom gyanakvással.

 

Hívás valahonnan

 

Ágh István poétikájában egy megélt élet újra átélésével segít tájékozódni a létezésben, mai költészetünket tekintve a legmagasabb fokon. Legújabb kötetét a Magyar Nemzet szombati Magazinjának 2011. június 25. számának 35. oldalán mutattam be Elcsattogó csizmák címmel (Ágh István: Hívás valahonnan. Versek. Nap Kiadó, Budapest, 2011).

 

Ha belenézek a tükörbe, visszahőkölök: milyenné is alakultam az időben. Zavartalan egységként megélni életét hány embernek adatik meg manapság? Felidézni kölyökkutyakori önarcképét, vállalni felnőtt önmagát, és összegezni kései érettségét? Ahhoz, hogy ez a sokrétegezettségű arckép harmonikussá simuljon tudatunkban, múltunknak micsoda következetes magatartásbéli elrendezettsége szükségeltetik! Ágh István mostani verseit olvasva olyan ember arca tűnik elő, aki meri élete minden percét külön-külön vállalva felmutatni – és ebből versében nem torzkép, magyarázkodás, hanem hiteles életút, hihető harmónia sugárzik. Útvesztők és árulások sorozata ellenében versei az emberi méltóság emlékművei.

Ha találtatik költő, aki a múlt idők széttartó erőit végigszenvedve, nemegyszer a halál torkából menekedve vénülő korban is magáénak tudja érezni ifjúsága pillanatait, aki mai állapotában is visszaérzi az elmúlt veszélyes perceket túlélő ifjabb énje sugárzását, az a legtöbbre képes, mit kortársai számára egy költő adhat ebben a nehezen értelmezhető világban. Ágh István mostani verskötetével élő klasszikusként összefogja ezt a velünk és általunk élő, nagyon is változó világot. Szemünk láttára érez rá az állandóra a változóban. Hol derűvel, hol rezignáltan figyelve a test átalakulását. Ágh István költészetének mai remeklése a szépen élés receptjének kimunkálása.

És hadd emeljek ki a kötetből egy verset, amely önmagában is a magyar költészet legjobb hagyományainak folytatója, a történelmi szenvedés és megpróbáltatás ellenében egy nemzet feltámadásának örök érvényű poétikai átélése. A Megszállók után című versre gondolok. Mintha a tatárjárás, a török vész, az osztrák elnyomás után „rendületlenül” eszmélkedő nemzet megszólalása is lenne ez a szovjet megszállással számot vető költemény. A kivonuló hatalomtól szabaduló nemzet önmagát megsirató, soha nem feledő, mégis öntudatosan újrakezdést vállaló pillanatának rögzítése. A felütés a század megalázottságát himnikus ellenérzéssel idézi, ünnepélyes gyászzenével: „agyagba dermedt hernyótalpak”. Egy mondat ez a vers is, a megszabadulás „örülni kéne”, mégis fájdalmat összegező mondata: „elsírtam minden könnyemet / a kivárásban haltakért, / amíg túléltem magamat”. Mennyi törődés, gyász gyűlt fel egy életen át, míg ez a keserű mulatós kép kibuggyanhat a vers végén: „s mint aki örülhetne bár, / harangja mégis gyászra húz, / miközben lábával mulat / elcsattogó csizmákra ráng.” Számomra a Himnuszunk balsorsától való szabadulás végiggondolása. Ebben a keserű ünnepben foganhatott a költő összegező versportréinak mai sorozata. És megfordítva: a költő mostani verseiben feltalált emberség sugárzik e történelmi visszatekintésből. Remélve más sorsot, megkeseredett mondatok nélküli életet az unokáknak és unokáink unokáinak. Nemzet és egyén így ér össze, felelősséggel átfogva az elkövetkező nemzedékeket. Az élet bennük és általuk él és élni akar a földön és e haza földjén úgyszintén.

 

* Megjelent: Parnasszus, 2009, nyár (Centrum – Ágh István), 47–51.