Egri kihívások

(A Parnasszus-táborban)*

Immáron elmúlt egy évtizede, hogy az úgynevezett irodalmi életből, kritikai tevékenységből eltávoztatott egyetemi feladataim ellátása, egy bölcsészkar megszervezése, doktori iskola elindítása és a Szabó Lőrinc Kutatóhely megszervezése. Éppen ezért merész kihívásként fogadtam a Parnasszus szerkesztőjének felkérését: látogatnék el egy előadás erejéig a 2004 évi egri Parnasszus-táborba. Szabó Lőrinc útjára kérdezett rá a mai költészetben, mintegy mentőövet dobva a költészet újabb vizeiben elkövetkező fejest ugráshoz. Egerben az újabb versek és költők közötti tájékozódásomról – a fejest ugrásról – adtam számot. Ezúttal a mentőövbe-kapaszkodás két mozzanatát adnám közre, két – ad hominem írott – levélben. Az első a meghívó főszerkesztőhöz szól, szerkesztői szerepét, vállalását végiggondolva, a másik a szintén vendégül látott Tornai József költészetéhez és gondolkozásához kapcsolódik, egy múlt évi beszélgetésünk folytatásaképpen.

Kedves István!

Mindig gyanakodtam, amikor a kor nagy teoretikusára hivatkozva kijelentették, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Jobb szeretem Halász Gábornak az elmélészi szerénységét, amikor a „líra haláláról” kesergők ellenében leírta a mindazon pillanatig a költészet történetében felmérhető eseményeket, majd hozzátette: hogy ezt követően mi következik, azt nem tudhatom, azt majd a költészet gyakorlata dönti el. És neki lett igaza, temetés helyett feltámadás következett, a költészet egyik módozatát felváltotta egy másik, a nagy Nyugat-nemzedék után klasszikussá érett a következő generáció, eredményüket elsőként éppen ez a Halász Gábor regisztrálhatta, alig egy évvel híres vitairata megjelenése után.

A költészet öntörvényű valami, sokszor együtt halad a történelemmel, másszor éppen szembefordul vele. Ha kell, a rettenetet mondja ki, máskor – még rettenetesebb körülmények között – éppen vigaszt nyújtóan jövendöl virágzó életet a romok felett. A modernség – a más időkben is sokszor felkapott terminus legújabb megjelenése – idején (mondjuk Baudelaire vagy Dosztojevszkij után, T. S. Eliot és Ezra Pound haláláig, nálunk Arany Jánostól Weöres Sándor távoztáig) három féle alkotói módot vélek leírhatónak: 1. A monologikus jelleg a szöveg egyértelmű végigmondásának, a kompozíció megalkotottságának igényével jelentkezik; az ember és világa értelmezésében fellépő zavarok leírása a hagyományos európai kauzális gondolkozás módozatainak segítségével. 2. Az irodalomtörténet során a legtöbb szövegben, minden időben jelenlévő dialogikus jelleget a szerzők preferáltan kezdik alkalmazni. Szövegeikben szembeállítják a grammatikát és a kauzális logikát. A műalkotásban ezáltal a grammatikailag rigorózusan megalkotott szöveg önmaga ítélet-jellegét kérdőjelezi meg. Ad absurdum: egyazon szövegen belül egyszerre jelenik meg állítás és annak a kétségbe vonása. Az embert és világát felmérő hagyományos európai gondolkozásmód megoldatlanságainak tudatosítása. Samuel Becket címadásával metaforikusan szólva: Fin de partie. 3. Ennek feloldásaként jelentkeznek a szintetizált jellegre való különféle poétikai törekvések. Céljuk a gondolkozásmód „dialogikus” határhelyzetéről való elmozdulás megszervezése, a „hézag”-ok kitöltésére alkalmazható módozatok felkutatása. A személyiség feloldhatatlanként feltűnő válságának felmutatása ellenében a személytelenségben való feloldódás lehetőségeinek feltalálása. A tragikussal szemben az elégikus szerkezet megszerkesztése. Ennek a dialogikus és szintetizáló jellegzetességnek a párbeszédét Gottfried Benn és T. S. Eliot költészetének elkülönbözésével jellemezhetem. Bárha az általam vázolt három jelleg elméletileg külön-külön leírható, történetileg mégsem határolható el egymástól, önálló irodalomtörténeti korszakolásuk szerintem nem jelölhető. Jellemzésükre annyit jegyezhetek meg, hogy egymást irreverzibilisen feltételező kategóriákként jelennek meg a tizenkilencedik-huszadik századi modernség történetében. Ennek a sémának két további epizódja azután karakteresen elkülönült. Az avant-garde, amely a monologikus és a dialogikus jelleg átmenetét kísérletezi ki olyan monumentális alkotásokban, mint – a szinte egy időben keletkező – Transzszibériai próza, a Prufrock, a Mauberlay vagy a Margita, illetőleg – egy évtizeddel később – A ló meghal a madarak kirepülnek. És a posztmodern, amely a szintetizáló jelleg ad absurdum való végiggondolása, az alkotónak szerkesztővé való átminősülése által, a szövegek egymást kiegészítő, opponáló illetőleg értelmetlenül egymásra meredésének folyamatát szervezi a gyönyörszerzés megvalósulásává.

Mindeközben volt nemcsak Auschwitz, hanem két világháború, két öbölháború, balkáni háború, a nácizmus mellett a bolsevizmus, a gulágok, szeptember 11. És a világ mindegyik tájékán tudnának a maguk régiójából hasonló borzalmakat kiegészítésül tovább sorolni.

Közben a versek születnek, szaporodnak. Nemcsak helyi jelleggel, de világirodalmi értékként befogadhatóak is. És most itt állunk, teoretikusok, versmagyarázók: befogadókként gyönyörködők. Itt vagyok jómagam is, Halász Gábor okos gesztusába kapaszkodóan. Csak kérdezni tudom: hol állunk, hogyan állunk a versekkel? Nem magamtól, de a költők gyakorlatától. Fogjam kézen azt a fiatal költőt, aki most, a huszadik század után mer egy olyan folyóiratot szerkeszteni, a Parnasszust, ami csakis versekből illetőleg versekről írottakból áll össze. Nem beszélve a költőről, aki egy év hónapjaira hangszerelt versciklusával (Egy év) ugyanezt a merészséget követte el: kiemelte a verset az időből, szembesítette a történelem időtlenségével, jelezve, hogy mindaz a borzalom, amit huszadik századi sajátságnak hiszünk, az emberi történetiség állandó velejárója úgyszintén. De ellenében az emberi létezés sajátja a gyönyör, a nyugalom és a harmónia is. Ezáltal hinni tud a létezés értelmében, és ezt a hitét képes megosztani mindegyik olvasójával is. A magam számára legalábbis hiteles és ihletett felszólításként fogadom mind a szerkesztő vállalkozását, mind a költő látomását. Meggondolkodtat, és beledob az általa érzékelt örvénylésbe. Rám is kérdez: vajon én magam, milyen „egy év”-et állíthatnék össze a magam történeteiből? Ha pedig kérdezni tud egy szöveg, akkor feltételezi, hogy van kit kérdezni. És ha a kérdés egyben a másik ember – mindenkié, külön-külön – válaszát is feltételezi, akkor már nem beszélhetünk a líra haláláról. És természetesen a világ haláláról sem.

Kedves Jóska!

Nagyon örültem, hogy életműved apropójából tarthattunk 2003 tavaszán konferenciát Nyíregyházán. Verseidet évtizedek óta szeretem, de önéletrajzi eszmélkedéseid valamint későbbi tanulmányaid, köztük az Akadémián elmondott gondolataid Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című verséről azt mutatták, hogy mind az irodalomtörténeti vizsgálódásaim, mind személyes-világnézeti problémáim párhuzamosan haladnak írásaiddal. Ami a poétikatörténeti helyzetet illeti, azóta megírtam A nyugati gondolkodás „hézagai” a poétikában című tanulmányomban (végső változata megjelent a „Ritkúl és derűl az éjszaka” című, Harc az elégiáért alcímű kötetemben), a személyes érintettségemre való választ pedig – ahelyett hogy elmondhattam volna a konferencián élőszóval – a közbejött „malőr” következtében egy éjszaka fogalmazgattam magamban a nyíregyházi intenzív osztály plafonját nézegetve. Sajnos reggelre elment az erőm, hogy leüljek a mellém hozott laptophoz, és lekopogjam gondolataimat. Ez utóbbi adósságom azóta is fájdalmas hiányt jelent a számomra. Miután pedig visszajutott hozzám, hogy elbeszélésem után te is várod ezt a levelet, – mégis csak rá kell szánnom magamat a vitairat elkészítéséhez. Ugyanis ez a levél vitairatféle lett volna: egy folyó két oldalán állva kiáltunk át – folytatva az este abbahagyott beszélgetést –, erősítve vagy csak kiegészítve egymást.

Könnyű addig, amíg csak poétikáról vitatkozunk. De ha már legszemélyesebb hitünk meglétének illetőleg elvesztésének fázisairól kell beszámoljunk, máris bizonytalanságba juthatunk. Szabó Lőrinc a Tücsökzenében írja meg hite vesztésének ifjúkori történetét, és úgyszintén ott érezteti (Az Árny keze címűben) a hiány fájdalmán túl a visszatalálás reménykedését is. Te önéletrajzi könyvedben követed ezeket a stációkat.

Most én következem, aki – bárha egyszer a Vigiliában (körkérdésre válaszolva: Mitől félünk? Miben reménykedünk?) már elgondolkoztam – eddig erről valójában nem is beszéltem. Idézzem ide akkori gondolataimat:

„A félelmet ki kell ismerni. Hogy úrrá lehessünk (talán) felette.

Én kétszer tanultam meg félni. Előbb fizikai értelemben. Utóbb teljes valómban.

Először – ezt már régebben megírtam – a háború idején. Amikor Gyöngyöst bombázták.

Addig azt hittem: mindennek rendje van. Akkor rádöbbentem: véletlenek vesznek körül. Ekkortól lett kiszámíthatatlan számomra az élet. Addig: szólt a sziréna, bújtunk az ágy mellé (az tán véd a repesz ellen), mentünk a pincébe. És – kis város lévén – nem történt semmi. Akkor: játszom az udvaron. Hallom: gyorsuló, erősödő ritmusban robbanások. Soha nem hallottam, de tudtam, és rohantam anyámhoz: bombáznak.

Nem szólt a sziréna. Csak körben robbanások. A légnyomástól a búra leesett a lámpáról, ágyról sezlonra, nem tört össze. Mindenki ezt csodálta. Csodálhattuk: voltunk. Véletlenül megmaradottak.

A félelem: a biztonság hiánya. Gyöngyös bombázásakor az emberi rend biztonságát vesztettem el magam körül. Ekkortól félek.

Megrázóbb: amikor a katekizmus biztonsága került veszélybe.

Talán 1951-ben. Akkor már Egerben éltünk. Elsős gimnazista lehettem. Apám régi vágású értelmiségi. Mérnök. Társaság nálunk. Téma: az akkori új rendszer. Amolyan ’reakciós’ beszélgetés. Apám teljes meggyőződéssel: képtelenség, amit ezek mondanak, hogy nincs Isten; mindegy, hogy minek nevezzük, Buddhának, Mohamednek, Jézusnak, – Istennek lennie kell. Nem filozófiailag fejtegette, csak a maga józan eszével mondta, mintha azt mondaná: a jég hideg, a tűz meleg. A gyakorlat embere volt. Hittel mondta, hívőként. Makacson.

Számomra mégis, ez a félálomban hallott mondat végzetes lett. Én ’filozófiailag’ fogadtam. Számomra sem volt kétséges Isten létezése. Ezután sem. Gyakorló katolikus voltam, maradtam. De ha az én katekizmusi Istenem megjelenési formája bizonytalan, akkor mi lesz velem? Hisz a személyes létezést, túlvilágostul nem minden vallás ígéri. Mi az én helyem a világban? Lehet-e személyes kapcsolatom az Istennel? Lehettem akkor tizenöt éves.

Évekig kiégett, üres kráterben, holdbéli tájon éltem. Ma is előttem a mindennapos reggeli utam Egerben az iskoláig, amit vacogva teszek meg. Nem a tél, de a csillagűr hidege tart fogva. Épp akkor adta kezembe földrajztanárnőm Jeans A csillagos ég titkai című könyvét. A távolság lett élményem. Elemi erővel, félelemmel. Vacogtam, létezésemben. (És álmomban az egri vár kazamatáiba menekültem az atomháború elől.) A félelem körülvett. Mindenben. De az én félelmem nem gondolati természetű volt, nem megfogalmazható: állati nyüszítés, az elveszettség fájdalma.

Párizsban, Pierre Székellyel, a Henry Moore utáni szobrászat egyik legjelentősebb alakjával beszélgetve fogalmazódott meg bennem: a művészet olyan ’dimenziókba’ hall át, amelyet gondolkozásunk képtelen felfogni. Mint az imában, az alkotásban is ’a nagy Bumm’ előttre emlékezik az ember? Vagy azt érzékeli, ami körülvesz ugyan minket, csak nem tudjuk érzékeinkkel felfogni? »Csak titkon érző lelke ohajtva sejt«.

A legkétségbeesettebb Isten-kereső költő pályáját követem több évtizede. A művészet célja: vágyni a biztonságra. Megmenekülni az állati félelemtől. Átélni a teremtés biztonságát. Számomra a művészet legemelkedettebb pillanata: félelmektől körülmart életünk vágyott ellenpontja.”

Az Isten-tudat éltette bennem a ragaszkodást vallásomhoz. Nem elvontan, hanem gyakorlatilag is. Ami persze nem azt jelentette, hogy rendszeres kapcsolatot tartottam a templommal (pláne azután, hogy annak már lazult a demonstrációs jelentősége a hivatalosság ellenében). Éltem, mint apámék, és mint más keresztények. Lazább-kötöttebb vallásos keretek között. A rendszerváltás előtti pillanatban – demonstrációs jelleggel – ismételten megjelenítettem vallási kötöttségemet, egy szemeszteren át pedig Ady vallásos verseiről tartottam szemináriumot. Könnyű volt ez számomra, hiszen a Szabó Lőrinc-antológia (A Sion-hegy alatt. Ady Endre istenes versei) alapján mutattam be a legkeresőbb-legbizonytalanabb költő Istenhez-kötöttségét. Sőt túlmenve: Szabó Lőrinc keresztényi keresését is leírtam. (Lóci ijedten kiáltott fel, eddig csak „fasisztának” szokták apámat titulálni, most meg még hívőként is próbálod bemutatni. A jezsuita Szabó Ferenc pedig, aki sokszor végiggondolta a költő küszködő hitetlenségét, szintén túlzottnak érezte magyarázatomat. Elképzelésem, hogy a jezsuitát a protestáns Hegedüs Lóránttal vezessem fel egy hitvitára, meghiúsult.) Ekkor kapcsolódtam a Vigilia körkérdéséhez is. Ugyanennél az íróasztalnál fogalmaztam, utóbb egyik tanítványom végezte el az Ezra Pound-i feladatot: rövidített, pontosított a szövegen. Keresztúton álltam, a Szabó Lőrinc-i Harc az ünnepért gondolkozási helyzetében. Úgy érzem, erről a poétikai helyzetről adsz számot te is könyvedben.

* * *

Amint Szabó Lőrinc, és interpretációjában te is a Harc az ünnepértig eljut, ugyanezt egy nagy fizikus is végiggondolja. Schrödinger a „megérthető véletlen” megértésének illetőleg integrálásának útján vezet a nyugati gondolkozás „hézagaihoz” (die Lücken). Legrövidebben akkor járok, ha saját szavaival mondom el gondolatmenetét.

„Szerintem itt (a fizikában), akárcsak ott (a történelemben), fáradozásaink megbecsült eredménye a vizsgált tárgy egyre világosabban taglalt, szemléletes összképe, amelynek összefüggéseit jól értjük. Az összefüggéseket itt és ott egyaránt tökéletesen szétrombolná, ha az igazság iránti túlzott aggodalmaink miatt úgy éreznénk, mindent el kell hagynunk, amit az érzékek közvetlen ítélete nem igazol vagy kívánatra nem bizonyítható, ha kénytelenek volnánk minden állításunkat úgy megfogalmazni, hogy az érzékelésekkel való kapcsolatuk közvetlenül megnyilvánuljon. […] arról van szó, hogy valahányszor emez történik, utána amaz következik. Igen röviden kifejezve: régebbi tapasztalatainkat írjuk le, azzal az állítással együtt, hogy ezek adott esetben ugyanabban a sorrendben és kölcsönös függőségben ismétlődnek meg. Ez az állítás nem üres szó, hanem a leírás lényeges része. Ezenkívül rendszeres, mindig újra szükséges járulék, amely nem ’váltható meg’ egyszeri kijelentéssel. Ez a ’valahányszor’ ugyanis nem minden eseménysorra igaz, csupán egyesekre; ám vannak más eseménysorok is. Az a lehetőség, hogy a természeti történések olyan törvényszerű eseménysorokba rendezhetők, amelyekre a ’valahányszor’ érvényes, önmagában is olyan dolog, amelynek szeretnénk az okát ismerni. Lehetséges ez? […] Az érthetőségi doktrína lényege, hogy az események vizsgálata során mindig olyan észleléseket és megfigyeléseket gondolunk együvé, amelyek a szükségszerűség kapcsolatában állanak. Kibogozzuk a kauzális láncokat, és ezeket nevezzük csupán lényegesnek. A valóságos életben azonban mindig sok száz kauzális lánc keresztezi egymást, s így állandóan olyan események találkoznak, amelyek nem állnak egymással megérthető kapcsolatban, amelyek együttes bekövetkezését a természettudományos gondolkozásúak véletlenszerűnek látják. Olyan dolgokról van szó, mint egy napfogyatkozás és egy csatavesztés; egy fekete macska, amely balról keresztezi az utat, és az ugyanazon a napon bekövetkezett üzleti balsiker. De olyan dolgokról is szó van, mint a Baselen való átutazás közben egy elgázolt kutya miatt lekésett vonat, aminek következtében ugyanaznap egy isztambuli távoli ismerősömmel találkozom és ez (logikai szubjektum továbbra is az elgázolt kutya) egész jövendő életemet új útra irányítja; vagy egy konflis, amely éppen akkor halad el az épület előtt, amikor a második emeleti ablakból egy kisbaba egy lámpaoszlop tetejére esik, s az elszakadó ruhácska úgy fékezi le esését, hogy a konflis tetejére, onnan a bakra pottyan, és egy zúzódással megússza (az utóbbi eset apám családi krónikájából származik). De még az ilyen kivételes eseményektől eltekintve is, mindenki, aki egy jól ismert életutat, például a sajátját, pontosan megvizsgálja, azt a benyomást nyerheti, hogy az okozatilag össze nem kapcsolt események vagy körülmények véletlen egybeesése igen nagy szerepet játszik, sőt tulajdonképpen az érdekes főszerepet, amelyekhez képest az átlátható kauzális láncok szerepe triviálisabbnak tűnik, mint az a mechanizmus, amely a tulajdonképpen szándékolt előadás hordozója, az a billentyűzet, amelyen a néha szép, néha hátborzongató, de mindig értelmes harmóniát lejátsszák. Ez arra a következtetésre vezethet, hogy az érthetőségi dogmatika, bármilyen ésszerűnek látsszék is, a minket érdeklő összefüggéseknek csupán egy kicsiny, mégpedig a legtriviálisabb részét tárja föl, míg a főrész megértetlen marad.” (Die Besonderheit des Weltbilds der Naturwissenschaft [megjelent a Was ist ein Naturgesetz? Beiträge zum naturwissenschaftlichen Weltbild című kötetében, R. Oldenbourg Verlag, München–Wien, 1962.; magyarul: Válogatott tanulmányok, ford.: Nagy Imre, Gondolat, Bp., 1970. 221–326.)

Szabó Lőrinc egy másik természettudós-filozófus intését követi inkább, Bertrand Russellét (The Problems of Philosophy [A filozófia alapproblémái] című könyvének Fogarasi Béla által 1919-ben készített fordításából): „Hogyan ismerjük meg egy adott esetben, hogy hitünk nem téves? Ez a lehető legnehezebb kérdés, amelyre nem is lehet teljesen kielégítő választ adni”. Sokáig a Szabó Lőrinc-i módszert is jellemzi a russelli konklúzió: ,,a kívánt kriticizmus […] az, amely a látszólagos ismeretnek minden egyes részét érdeme szerint megvizsgálja, s megtart mindent, ami ezen vizsgálat befejezése után is ismeretnek látszik” . A Harc az ünnepért és az Összes versei 1943-as összeállításában Szabó Lőrinc a nyugati gondolkozás természettudományos kauzalitás-elvének szélső „csapdájába” jut. De mindez jelen lehetett – a később vádként rá visszahulló – hangos beszélgetések során is, amelyekben a lehetőségeknek csak ezt a szűk-kauzális változatát volt hajlandó követni. A „csodát” nem tudja ekkor gondolkozásába, de poétikájába sem befogni. Mint írtam monográfiámban is a Harc az ünnepért módszeréről: a valóság tárgyszerű leírásából indul, végiggondolja az összes variációt körülte, de végül – „büntetésként” – visszakényszerül a kiindulás leírható tárgyszerű eseményéhez. Gondolok a Lecke, az átformált Vezér, a címadó Harc az ünnepért című versekre, és természetesen az általad végiggondolt A hitetlen büntetése című versre leginkább. Valamint az Amphytriontól és a Macbethtől a háború utáni Troilus és Cressida illetőleg az Andromaché és A bahcsiszeráji szökőkút fordításaira, és a Naplójában legerősebb ostrom előtti verseként emlegetett Buddha válaszol címűre. A kétségbeesés logikája mentén szerveződik ezeknek a verseknek a poétikája. (Megjegyzendő, hogy a harmincas évektől a Szabó Lőrinc költészetében megjelenő „keleti” versekben – szerintem – csak etikai következtetései okán emeli költészetébe narratológiailag a tematikát, a témák felhasználtsága nem lépi át a nyugati természettudományos gondolkozás kauzalitás-elvét. Mint például a Sivatag című, analitikus gondolkozású Baudelaire-adaptációnak is felfogható versében egy sztoikus ihletésű – Schopenhauer által is használt – Seneca-idézettel válaszol a Szfinx az európai utasnak a létezés értelmét faggató kérdésére:

“Az örökkévaló világnál

többet ér egy perc életed.”

“Egy perc örömöd többet ér,

mint a Föld minden szenvedése.”

A háborús világégés közeledtével utóbb maga a költő sem tudja, honnan-hogyan származhatott a versbe ez a sugallatos válasz: „Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett, vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre.” Imigyen jellemezve a határhelyzetet, amelyet mégsem lépett át a vers: nem a létezéssel, hanem a történelemmel, a most-pontokra szakadó időben létezéssel szembesítve az egyes ember egyes történéseit, az európai gondolkozás kiemelt időpillanatainak értékelését adva. Naplójában pedig, egy Puskin-verssel találkozva írja Budapest ostroma után: „Egyáltalán a vallások és istenek; lásd A hitetlen büntetése! – Különben Puskinnak is van egy egészen hasonló problematikájú hosszabb verse: A hitetlen. Többen felfedezik a puskaport, többen vergődünk ugyanabban a csapdában”. Szabó Lőrinc „csapdának” nevezi, amit Schrödinger „hézagként” jelez.)

Ennek a határhelyzetnek a leírása a te tanulmányköteted, mind az Adyra, mind a Szabó Lőrincre, mind pedig önmagadra való vonatkoztatottságával.

És itt jön a Schrödinger – és az általa idézett Aldous Huxley – felkínálta lehetőség: Idézem Schrödingert: „véleményem szerint a görög természettudományos gondolkodás valóban helyesbítésre, »a Kelettel való keveredésre« szorul”.

Szabó Lőrinc számára ugyanez egy sajátos Mohamed-történet olvasásának lesz az eredménye. Egy régi esszékötetben Mohamed történetét találja keletről, nyugati interpretációban. William Bolitho (1890–1930) könyvében (Twelve Against the Gods. The Story of Adventure. 1929. Mahomet, Penguin Books, 1939. 99–124.) beleakad egyetlen mondatba: “that the mountains where David was walking joined with a sublime bass in his songs”. Le is írja gyorsan 1945-ös Naplójába: „Mohamed szerint: »a hegyek, melyek közt Dávid sétált, fenséges basszusokon beleénekeltek a szent király zsoltáraiba«”; majd hozzáteszi: „Ez szép”, és az egésznek máris címet kreál: „Pillanat”, – az „egy perc életed” értelmezése szerint. Majd hosszan formázgatja a verset. A címet is alakítgatva, ezáltal keresve a poétikailag is megfelelő jellemzést: Pillanat, Séta, Mikor minden; végül: Hálaadás. Ennek a szépnek keresi meg helyét, immár nem tematikailag, hanem poétikailag. Az angol értelmezésű, racionálisan politikatörténeti „Mahomet”-életrajzból kiemeli azokat a megtépett életére kisugárzó, attól független „szép” szövegeket, amelyek éppen az európai gondolkozás hézagait tölthetik ki. Nem témabeli elhelyezést, hanem poétikai megoldást kezd keresni számukra. „Séta vagy valami efféle”. Séta térben, kultúrában és időben: számbavétele a világ szépségeinek és összekapcsolása az emberi sorssal. Ott adódik mindjárt a 91. Szúrában:

By the Sun and his rising splendour

By the Moon when she followeth him

By the Day when it sets out his glory

By the night when it covers him in darkness

By the Heavens and him that made them

By the Earth and the Soul. …

Verily he that purifieth them is blessed

And the contrary is he that corrupteth them.

És következik a szépséget és gyönyört kiemelve mondogató vers, az 55. Szúra:

Besides these there shall be two gardens