Megdöbbentő. Mindenki a legnagyobbak között tartja számon. Mégis, a legtöbben valamilyen távolságtartást is érzékelnek, éreztetnek. Most nem a magánemberről beszélek, hanem a politika-semleges költői módszeréről.

„»Nem olyan jó költő, de kitűnő műfordító…«” Ismerem ezt a formulát, ismerem ezt a taktikát. Nem is sértett, mihelyt igaz meggyőződésből fakadt, s nem politikai taktikából. De legtöbbször…” – gondolkozik el, szövegét megszaggatva maga Szabó Lőrinc is 1945-ös Naplójában[1]. És – bocsássa meg Isten! – folytatásaként ideírom a legotrombább fogalmazást, amit e nemben olvashattam: „Szabó Lőrinc. Akinek kétségkívül ritka erénye pl. a kompozíciós ügyesség és az élőbeszédi frissesség együttese, ugyanakkor meglehetősen közhelyes, rossz-színészi gesztusok és pózok, másodvonalbeli melodrámák és filozofémák tömege, és mindent összevetve a legkeserűbb és legegoistább ember még a magyarok között is.”[2]

De idézhetném egy négyszemközti beszélgetésünket Nemes Nagy Ágnessel: „Lórikám, azért egymás közt bevallhatjuk, unalmas költő. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudnék róla akár egy olyan órát tartani, ami megkedveltethetné a diákokkal.” És mintha ennek, a beszélgetésközi kijelentésnek pontosításaként is hangozhatna „újholdas” költőtársa, Pilinszky kifejtése: „Nagy csodálója voltam költészetének, és ma is az vagyok. Ritkán láttam költőt, aki ilyen szisztematikusan tudott volna dolgozni és ilyen nívón. Ugyanakkor filozófiáját gyermekesnek találtam, majdnem olyan, mint hogy a világ egy nagy óra, amint lejár. Az ő világfilozófiája Kant-Laplace-nál tart. Mint szellem nem volt jelentős szerintem, mint költő: nagyon, mint pszichológus: könyörtelen, pontos, nagyszerű.”[3] Ez, ugye, így, sokkal elegánsabban hangzik.

Mint ahogy Ágnes nem egyszer baráti vitapartnerének, Vas Istvánnak egyik lektori véleménye – minden elismerés és nagyrabecsülés mellett – egy, az „újholdasokétól” is elkülönböző, másikfajta polémiát is rejt a Szabó Lőrinc-i verseléssel: „Szabó Lőrinc éppen ezért sokkal kevésbé él az enjambement-nal és egyéb mondat- és versfűzési homályosságokkal, bonyolultságokkal, mint bármely egyéb fordításában […] Szabó Lőrinc hangja […] különösképpen alkalmas Tyutcsev hangjainak magyar tolmácsolására. Annyira, hogy ebben az esetben lemondott utolsó tíz-tizenöt évi fordításainak bizonyos zeneietlen, verset széttördelő törekvéseiről, és a hozzáértő jólesően fedezi fel majd ebben a kötetben azt a zeneiséget, amely Szabó Lőrincet a Halhatatlan szerelem[4] darabjainak fordításakor jellemezte, és amelyet – a zenének és az erőnek egyesülésében – úgy vélem, ma sem tud senki utolérni.”[5] Majd szentendrei kertjükben, amikor megemlítettem, hogy szeretném ezt a szöveget monográfiámban idézni, sajátos fintorával még hozzátette: mintha Szabó Lőrinc bosszantani akarná olvasóit, ne andalodjanak el versein, mindig gonoszkodóan „elrontja” azoknak hangulatát. Mondta az a Vas István, aki már 1945-ben is – összhangban Illyéssel – „az ország legkiválóbb költőjé”-nek nevezte Szabó Lőrincet[6]. Az egyik a megközelítés filozófiájával, a másik versalakítási módjával bajlódik.

Tandori Dezső barátomat párhuzamos pályánk során nem egyszer provokáltam a Szabó Lőrincre való rákérdezéssel. Kedvemért írt is róla, mintha az érettségiző diákot hallanám, aki a tételül kapott Mátyás királyról kezdi úgy feleletét: nagy király volt, de Nagy Lajos még nagyobb – és folytatja Nagy Lajossal. A Különbéke kötetet nem tudta lenyelni[7], – indulásakor ennek epigonjai öntötték el a hazai költészet mezejét. Ő akkor hát Szép Ernőt idézi kedvesebben. Bárha én rekontraként Szép Ernő 1945-ös, május 2-i leveléből idézek: „Magad is légy, édes Lőrinc, olyan jó barátja Szabó Lőrincnek, mint mi bajtársaid vagyunk, s oda hatni, hogy teljes szívvel és kedvvel írjál (vagy gépírjál) addig is, hogy minél hamarabb, mennél több Szabó Lőrincben gyönyörködjenek barátaid és tisztelőid, akik közt, mint ilyen, nem a legutolsó sorban található szerető öreg pajtásod és híved Szép Ernő.”[8]

A legmeggondolkodtatóbb számomra mégis Juhász Ferenc esete. Személyes megjegyzései, írásos megnyilatkozásai mind a legnagyobbak között tartják számon Szabó Lőrincet. Barátian bábáskodott monográfiáim megjelenése körül, velem örült az első szerződésemnek[9], és az Új Írás szerkesztőjeként is boldogan népszerűsítette a költőt, szinte várta még publikálatlan versei megjelentetésének lehetőségeit. Életművét annyira ismeri, hogy még az alig ismert Weinheber-fordításaira is utal életrajzi emlékezéseiben, példaképei felsorolásakor mégis mellőzi nevét[10].

Valamilyen paradox kontroll működne? Tudathasadás? Életművének értéke már életében „aranyfedezetű”, halála óta vitathatatlan. A rendszerváltás óta az irodalomtudomány megújulása részben a Szabó Lőrinc-életmű kanonizálásával fonódik egybe. Újabb tudósnemzedékek – tanítványaink – nőnek fel öröksége feldolgozásán, a Szabó Lőrinc által megteremtett szövegvilág mind teljesebb felmutatásával. Az utód költők többségének retorikájában ugyanakkor neve nem jelenik meg a példaképek felsorolásában. Azt értem, hogy nem vált hivatkozási alappá, nem nyújtott kész álláspontot, nem akart befolyásolni – irritálta volna ez a szerep. Hogy most, amikor a szellemi szerepvállalásokról már annyira megváltoztak a fogalmak, miért is nem lett népszerűbb?

És ugyanezzel találkozom olvasói reagálásokban: ha rákérdezek, a nagyok közt emlegetik, ha népszerűségi listát kérek, mintha abból olykor kimaradna. Az iskolák kihagyása? Idő kérdése?

Ugyanakkor egyfajta ellenpélda-sort is idézhetek. De éppen ez az egyfajta jelleg lehet árulkodó, visszautalva talán a távolságtartás kiváltó okára is. A megértésben legyőzött nem értés mibenlétére. Erre szeretnék tanulmányommal rákérdezni. Nem befogadás történetet felvázolni, hanem egy huszadik századi emberi gondolkozásmód poétikai megjelenését körülírni, egy személyiségképnek költői módszerré szervülését átgondolni, és a mindennek eredményeként jelentkező eseményre, egy nagy költészetnek az irodalom történetében való elhelyezkedésére rátekinteni. Egy megtestesülő költői módszer jelenlétét számba venni[11].

 

* * *

 

Először a költői módszerére is figyelő kortársai, utódai, elemzői néhány megfigyelését emlegetem. Akik éppen az alkatot és a megjelenítési módot sajátosan kapcsoló versszövésének, a „műszeres és emberi optika közt mozgó”[12] figyelésének felfejtésével közeledtek-közelednek költészete értelmezéséhez.

Halász Gábor és Németh László még az első „igazi” Szabó Lőrinc-kötet, a Te meg a világ keletkezése idejéből, annak megjelenése előttről figyelnek fel ennek a költészetnek világirodalmi jellegű sajátosságára, írják le a Szabó Lőrinc-vers alkati-módszerbeli jellegzetességét.

Halász Gábor világirodalmi összehasonlítással, a költő által alkalmazni kezdett módszer történetének folyamatába ágyazva: ,,A forma, a gondolati líra nagy korszakaira emlékeztetőn, nemcsak cifra köntös, hanem megoldás is, meggyötör és felszabadít, mint egy matematikai levezetés; a képlettel rokon, nem a képpel”[13].

Németh László költészete előzményeiből kiemelve, metaforikus nyelvezetével fogalmazza meg az új poétikai események sajátosságát: „A Szabó Lőrinc vers nem szavalható költemény többé, mely tetőt, hullát, elkapott szénásszekeret hoz árvíz hátán. A kompozíció egyszerre nagyon fontos lett és egyszerre száműzött minden fölöslegest. […] lírája egyre határozottabban gondolati. Nemcsak a szó iskolás értelmében, hanem annál szorosabban is. Nemcsak gondolatokat forgató líra, hanem a gondolkozás fájdalmának a lírája.” Majd hozzáteszi: „Versein mindig is marad egy lehámozhatatlan héj, melybe a teoretikus burkolja őket. Zárkózó, elutasító verseknek azonban nem árt mindig ez az irodalmias kikészítettség; aki a Baudelaire-Mallarmé-Valéry-hagyományt ismeri, tudja, hogy a költő épp ebből a hangsúlyozott kikészítettségből önt néha kemény csontokra kemény páncélt.”[14]

Az egyszerre személyes alkatából és a versbéli formálás sajátos alkalmazásából kivirágzó költői módszer Szabó Lőrinc költészetének egyedi találmánya, amely költői személyisége jellegzetességének hasznosításából származott. Személyes, egyéni és mégis öntudatlan egybeesett a tudományos megfigyelésnek azzal a megvalósításával, amelyet a század egyes nagy elméleti fizikusai alkalmaztak. Életének elbeszélését a létezésben való elhelyezkedésre való rákérdezés alkalmává poétizálta. Azt az alkotói pozíciót szervezi meg költészetében, amely hasonlatos a Heisenberg által tudatosított Bohr-féle megfigyelési módhoz, amely a megfigyelőt magát is belehelyezi a megfigyelt világegészbe: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”[15] Schrödinger pedig a nyugati, objektivitásra törekvő, ok-okozati összefüggésekre figyelő gondolkozás válságaként éli át mindezt, és így jut el tájékozódásában a „Kelettel való keveredés” szükségeléséig: szerinte „[a]z ellentétes kiút a tudat egységesítése”[16].

És ezzel zárul is a kör: Németh László tanulmányaiban éppen a módszer felől közelítve szinte hasonló szavakkal határozza meg Szabó Lőrinc poétikai jelentőségét századában: „Szabó Lőrincben én is a világlíra fáradhatatlan tudósát becsülöm, aki a nyugati módszert, az elemzést a lírába is bevitte, olyan komplett és igaz képet adva magáról, amely a legjobban megrajzolt regényhősök képével vetekszik. De aki a Tücsökzenét felnyitja, azt látja, hogy e nyugatosnak megmaradt költőnk mint kamasz, a Gilgames-eposz »emberelőtti« hősével azonosította magát, amint később is mindig szívesen választ kínai bölcselőket és buddhista mondákat legszemélyesebb filozófiája kimondására. De tán ennél is fontosabb, hogy egész szenvedése, csetlése-botlása Pest tőkés, majd már nem is tőkés társadalmában, nemcsak a vidéki, de a keleti ember súrlódása a nyugati világgal”[17]. „Szellemében mégis szép szintézisbe hozta a lelkében szunnyadó Kelet emlékkincsét s a kísérletezés, elemzés, az élmény megragadásának nyugati módszerét”[18].

Ezáltal juthatok el a Pilinszky jellemzésében megjelent ellentmondó értékelés feloldásához. A „gyermekes világfilozófiá”-tól a „könyörtelen, pontos, nagyszerű” költői világhoz. Amint Szabó Lőrinc költészetében a filozófiai megközelítésű elbeszélést fokozatosan felváltja a metafizikai hangoltságú poétika. Pilinszky ráérez arra a sajátosságra, amint az „órás”, „Kant-Laplace-os” elmélethez kötődő tizenkilencedik századi örökségként egy Isten-távolságba került „felvilágosult” gondolkozás ellenében Szabó Lőrinc talán öntudatlanul, éppen poétikai gyakorlatában talál rá a metafizikának arra a jelenlétére, amelyet a Harc az ünnepért kötettől kezdődően kezd módszerében ohajtva megsejteni[19]. A világ tényeire való rákérdezés vallási és filozófiai módozatát felülíró poétikai formálás módozatára találva. A világra kinyíló egyfajta, sajátosan Szabó Lőrinc-i rálátásra. Amerre vele egy időben a természettudomány egyes – meghatározó jellegű – művelői fordultak gondolkozásukban.

Ezt gondolhatja át Pilinszky a maga – Szabó Lőrinccel szólva: – „fény- s árny-érzékeny aranymérleg”-ével[20]. „Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal. […] Zeneietlen költő – vélekedtek róla sokan, holott Szabó Lőrinc a legkifinomultabb fülek számára komponált. Afféle negatív zenét, amely egyensúlyt hoz létre: amelynek akusztikai hangsúlyait a tartalom eksztatikus kitöréseinek süket csöndje, az ábrázolt világ süketsége miatti hallucinációk teremtik meg.”[21] Ez az a pont, ahol a személyes alkat önmaga problematizálására fokozatosan rátalálva kifejleszti ennek verssé alakítására használható módszerét. És ezzel szinte öntudatlan (alkatilag!) megszerkeszti (képletbe foglalja!) a nagy költészet formátumát. Csakis a maga számára érvényesen. Pilinszky a maga erre fogékony sajátos problémaérzékenységével éppen ebbe tudott beletekinteni.

 

* * *

 

Kik értették? Említsem a század magyar zsenijét, József Attilát, akiről közös szerelmük mesélte utóbb évtizedek múltán Szabó Lőrincnek, hogy ifjabb költőtársa az ő fejlődésének a hatása alatt érett meg, szerette a Te meg a világ kötetet, sok versét tudta kívülről[22]. Ugyanezt a történetet halálos ágyán maga Szabó Lőrinc is elbeszélte[23]. József Attiláról persze több hasonló kortársi történet is kering, hihetetlen „fényképező” memóriája volt. Az elbeszélésekből az mégis biztos kell legyen, hogy a fiatalabb költőtárs éppen a Szabó Lőrinc-i versalkotás módozatát értékelte. Az asszony emlékezete jellegzetes szóval Szabó Lőrinc „fejlődésének” hatását emlegeti, Szabó Lőrinc visszatekintése pedig a fiatalabb társ „analitikus gondolkozását” méltatja, a példa felhasználását: a versekkel való vitatkozást. Mi mást tehetett velük, átépítette a maga tematikájában.

Hozzáfűzhetem: magam – még ez emlékezések ismerete előtt – monográfiáimban jeleztem, hogy az Eszmélet éppen a Te meg a világgal folytatott poétikai mérkőzés szülötte is[24]. Napjainkban pedig Kulcsár Szabó Ernő akadémiai székfoglalójában mutatott rá: miként épül a Szabó Lőrinc-vers alkotói módszerének továbbgondolásával a József Attila-vers létezésképlete: „[…]az Óda képszervezésének eredeti változata egy tőle mindössze négyévnyi távolságra elhelyezkedő Szabó Lőrinc-versben lelhető föl (A belső végtelenben). Ennek az Óda pretextusaként működő versnek a – műszeres és emberi optika közt mozgó – tekintete ugyanis a szókészlettől a látványelemek szerkesztésén át a grammatikáig mélyen meghatározza, sőt új poétikai játékteret nyit az utódjának.” [25]

Az 1943-as Összes versei, Szabó Lőrinc életműösszegező gyűjteményének megjelenésekor Szentkuthy Miklós érdeklődése alkat és szöveg sajátos szembesítési és összehangolási módozatait vizsgálja. A Föld, erdő, isten kötet XII. versének e fél soráról: ,,Szemedben: szememben: ragyog a reggel” a Magyar Csillagban így ír: ,,nem lehet csak véletlen játéknak vagy mellékes ritmikai bukfencnek felfogni ezt a pár szót […] Van ebben könnyed és hányaveti népdalszerűség, van ebben logikai egyszerűség, […] vad tömörség, keserű lemondás a sallangról, persze van ebben azért kacérkodás is a szójátékkal […] paradoxon és mély igazság cikázó kereszteződése, a blöff, az »odavágás«”. Valóban, már az első kötetében alakul a költő életre szóló versszervező módja, amiként Szentkuthy is általánosítja az egyszeri megfigyelést: ,,mindez együtt vagy külön, de állandóan ott lesz ebben a költészetben”. Majd még hozzáfűzi: „»Szemedben: szememben« — ebből nőtt ki a Te meg a világ-beli »Szeretlek, szeretlek, szeretlek« (amit persze csak az tud igazi meghatódással értékelni, aki előbb azt is olvasta, hogy »A szerelem nagyon kevés«)”[26]. És mintha ezt folytatná maga Szabó Lőrinc is a később keletkezett Tücsökzene rejtett mesterségbeli kincseiről nyilatkozva: „Igen fontosnak éreztem, hogy a versforma azonossága (melyet csak fokoztam az ötös jambusok kivétel nélküli hímrímeivel) unalmassá ne váljék. Ezért mindenféle sorokon belüli trükköket gondoltam ki és alkalmaztam a sorokon belül. Nem is sejtik a kritikusaim (eddig), mennyi minden metrikai érdekesség rejlik ezekben a versekben! S tán még inkább a kompozíció tekintetében mennyi az eredeti rögtönzés, amelyet nem is tudom, hogyan, készen kihúztam a fejem valamelyik zsebéből. Zenei ismétlődések, szavakkal, sorkezdetekkel, teljes sorújrázásokkal, a dramatizálás különféle fajtáival szépen emelték a kívánt változatosság fokát, s velük egy időben a kifejezés különleges tömörsége valami olyan stílust, nyelvhasználatot teremtett, amilyenre én addig talán sohasem voltam képes.”[27]

Kései éveinek jó barátja, az esztéta Baránszky-Jób László tanulmányaiban az oxymoronok és a paradoxonok ellentételező erejének szuggesztióját, meghatározó jelentőségét hangsúlyozza a költő beszédmódjában. Különösen talán legnépszerűbb kötete, A huszonhatodik év halottsirató–jóvátételt adni akaró, a létezés ellentmondásosságát megérzékítő, és átrendezni szándékoló költői világának megépítésében[28]. A 2004-es Mikes Tanulmányi Napokon elhangzott Szabó Lőrinc-előadásom után a Párizsban élő stiliszta, Karátson Endre éppen erre a gondolatmenetre is utalva hangsúlyozta ezeknek a poétikai formációknak a Szabó Lőrinc-i versuniverzum kiteljesedését szervező jelentőségét. Figyelembevételük szükségességét a költő szövegeinek értelmezésében.

Gáti József, a Szabó Lőrinc-versek eddigi talán legkiemelkedőbb előadója jelentette ki a költő műveinek egyik felolvasása előtt: könnyű Szabó Lőrinc verseit mondani, csak figyelni kell a leírt szövegre, figyelembe véve az írásjeleket. Lehet valóban így elmondani a verseit, de értelmezni kevésbé. Latinovits Zoltán például kérésemmel vitába szállva nem vállalta a Semmiért Egészen elmondását, mert a vers elbeszélhető történetében csakis az önzés apoteózisát vélte megtestesülni. Érteni vélte a verset: de csak egyetlen – szűkítő – szempont szerint, nem érzékelve miképpen él együtt az önzés, mint agresszív magány az egyetemes részvéttel. Mentségére szóljon: maga Szabó Lőrinc, a vers megalkotója is csak ekként értelmezte versét, egy életen át készülve a benne érzett önzés költői feloldására.

Mondott Szabó Lőrinc versének megoldottságával kapcsolatban hasonlókat évtizedekkel ezelőtt monográfiáim két szerkesztője is: minek annyit beszélni a Szabó Lőrinc-versek értelmezéséről, hiszen szövegei áttetszőek, közérthetőek. Azóta az 1974-ben vitatott szövegelemzéseimből összeállított, a Szabó Lőrinc poétikájáról szóló nagydoktori disszertációmat 1990-ben védhettem[29]. És közben felnőtt a kutatók újabb nemzedéke, ők éppen az általunk egy-egy cikluson át szerkesztett folyóiratokban (Kulcsár Szabó Ernő Literaturájában, illetőleg az én Irodalomtörténetemben), valamint az előbb a pécsi, majd a miskolci egyetemen szervezett (és remélhetően Egerben folytatódó) „újraolvasó” konferenciákon többek között a Szabó Lőrinc-versek értelmezése során gyakorolhatták a szöveggel való foglalkozás elméleti és gyakorlati lehetőségeit. Kulcsár-Szabó Zoltán pedig mostanra szintén kötetnyi alapvető verselemzésben építi meg a maga problémafeltáró monográfikus képét a költőről és százada irodalmáról[30].

És ha már a megközelítésnek erről a módozatáról beszélek, idézzem a módozat szenvedően-megértőjét, a kommunista diktatúra éveiben korrekturázásból élő Pilinszky Jánost, aki a „kis” szócska nagyságáról gondolkozik éppen Szabó Lőrinccel kapcsolatos emlékei nyomán: „Van persze egy csúnya rokona is e szócskának, a »kicsinyes«, mely sok bajt, fölös félreértést, zavart támaszt körülötte. Sokan az aprólékos munkát e kicsinyes rokon miatt vetik meg. Pedig legtöbb esetben ez is tévedés. Szabó Lőrinc jut eszembe. Réme volt a korrektoroknak, nyomdászoknak. Nem tűrt meg egyetlen sajtóhibát, minden pont, minden kis vessző létfontosságú volt számára. Íráskor is és nyomtatásban is. Kicsinyesség? Ellenkezőleg. Csak aki valóban talált valamit, csak a nagy szenvedély képes ekkora »kicsinyességre«. Alkotó kicsinyesség: a nagyság alapvető sajátja! Gondoljunk a »nagy« karmesterekre, a »részletekbe«, a mű mikrovilágába való behatolásukra. A nagy alkotók mindig is tudták: itt kell keresniük, itt a nagy erők lakhelye, a remeklés keskeny kapuja. E keskeny ösvény a nagy művek országútja.”[31]

Pilinszky megszenvedett, mélyen látó megfigyeléséhez mindjárt ide is fűzöm jellegzetes példaként az erdélyi származású irodalomtudós, Lőrincz Csongor hozzám intézett kérdését, aki Bázelben figyelt fel a Sírfelirat című Tücsökzene-vers esetén egy „kis” vessző hiányára[32]. Mert ugye mást jelent a mondat szerkezete az 1947-es és az 1957-es kiadások a költő által korrigált változatában:

 

A legtisztább a leggyermekesebb,

a legnaivabb, az egyetlenegy,

a minden szavát mindig szenvedő,

a legkönnyebben félreérthető,

a legfájóbb, legbecsületesebb,

a legszomorúbb, az egyetlenegy.

 

Mint a gépiratokban[33] – és a költő halála után „javítgatottan” megjelent kiadásokban szereplő – „A legtisztább, a leggyermekesebb,” – szimplább változat. Különösen, ha figyelembe vesszük: az 1947-es kiadáshoz külön hibaigazítót nyomatott a költő, amiben ezt nem igazítja vissza, és a vers utolsó sora gépiratának két mondatot alkotó autográf javítása már megelőlegezi az első sor véglegesként elfogadott azonosításos szövegét: „a legtisztább volt. Az egyetlenegy!”[34]

A – lehet: „gyermekes” – filozófiát és a költő által főként megjegyzéseiben vitatott vallásosságot fokozatosan felülíró poétika metafizikai jellege a Szabó Lőrinc-i szöveg lényege. A létezés ellentmondásaira való következetes rákérdezés költészetében megalakított sajátos módozata. Az elbeszélés során megjelenő bizonytalanságok tudatosításának alkalma.

Mennyiben voltak tudatában ennek a felfedezésének kortársai? Halász Gábor, Németh László megértették, értékként magyarázták, József Attila, Pilinszky a maguk számára átírták. De lehet az értésnek közönnyé fajulása is? Veres Péter például csak eredetére figyelve tudatosítja. Említsem gesztus értékű mozdulatát? Szabó Lőrincről kezének egy legyintő mozdulatával kísérve ennyit mondott: ő olyan Bódler volt. Így, ezzel a hangsúllyal. Nem ellenérzéssel, de nem is rokonszenvezve[35]. Talán mint Féja Géza irodalomtörténetében „zseniális epigonnak” tartva? Éppen a Harc az ünnepért kötet módszerbeli kinyílását csak „harc az ihletért”-ként leírva?[36]

De még a jóbarát, Illyés Gyula is inkább a korábbi versek tizenkilencedik századiságú, szociográfikus ihletettségét hangsúlyozza, és a nagy versek esetében is alkatiságukat méltatja a hideg izzású módszer ellenében[37]. De hiszen maga a költő is, mint önmaga kortársa nem egyszer szűkebben értelmezi saját versét, leglátványosabban éppen a Semmiért Egészen esetében. Példa erre kései verseit magyarázó diktálása, a Vers és valóság is. „Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek. Innen a befejezésben nyitva hagyott válasz: nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket. Újabban mindjobban rájöttem arra is, hogy a monogám igény és az, hogy ez a kívánalom majdnem szükségképpen reménytelen, váltotta ki az egészet. A vers maximálisan önző küzdelem, vagyis kétségbeesés a női hűségért. – Régóta tervezem (egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét, amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból világítanám meg a kérdés lényegét. »Mindenért egészen«, vagy »Mindenért mindent« alapon.”[38].

Vagy mégsem? Mozgásban lehetett poétikája ön-tudatosítása? Talán éppen a Vers és valóság kétarcúsággal tanúskodhat egyfajta értelmezésbeli elmozdulásokról is? A Te meg a világ után kezdi, majd a Harc az ünnepért kötetet követően átírja pályakezdésének verseit: nyersanyagként alkalmazva, a megtalált poétika ihletében „vissza hitelesítve” korai költészetét is, az utóbb kialakított módszert egész költészetére próbálta utólag alkalmazni. Az átírások sikerességét sokan vitatjuk, a szándék jogosságának elismerése mellett.

Talán lehet valami különös poétikai oka is az átírások felemás eredményének? A Harc az ünnepért, a Régen és Most, valamint az átírt korai első négy kötet egy módszerbeli kinyílás folyamatosságának része. Útközben végrehajtott változtatás? Felkészülés a magára a költőre is rászakadó meglepetésre? A Négy nemzedék című, korabeli meghatározó antológiában in statu nascendi regisztráló kritikusa, Sőtér István[39], és az utóbb az életműre összegezően rátekintő Pilinszky[40] által egyként nagy felfedezésként jellemzett Tücsökzene szintézisére?

1945-ös Naplójának vezérmotívuma az állandóan megidézett elmúlással szemben: „Még nem vagyok kész; halálom: meghamisít!”[41]. És ha összefoglalóan, a múltra tekintve öntudatosan ki is jelenti, „a magyar költészet az én nyelvemen beszél”[42] (amivel olyan ridegen fordul szembe éppen Tandori), valójában saját költészetének alakulásában maga Szabó Lőrinc is meglepetéssel fogadja a szövegek alakulása során adódó hirtelen módszertani kinyílást: „Ittlétem alatt 45 verset írtam, a »Tücskök« összlétszáma tehát 160. Ezek túlnyomórészt nehezebb témák, a »Debrecen II.« és »Budapest III.« csoportba kerülők, nagyon sok elképesztően meglepő lesz, s oly fokig viszi a spiritualizmust a lírában, mint ameddig én eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem emeltebb volta s az egész mű kompozíciója miatt a már meglevők egy része némi áthangolásra szorul, hogy ne legyen túl hirtelen az átmenet a gyermeki hangból az érettbe: most inkább ezen dolgozom, az összehangoláson.”[43]

Merész feltételezés: A Tücsökzene után másképp sikerült volna a korai versek átdolgozása? A Harc az ünnepért kötet leginkább a Föld, erdő, isten, az első kötet világának átdolgozására adhatott ihletet[44]. A Fény. fény, fény kötet vívódó erotikája és természeti szélsőségessége talán a kései, 1957-es kiegészítő Tücsökzene-versek (Utójáték. Helyzetek és pillanatok) után más átfogalmazást válthatott volna ki? A Vers és valóság szövegei feljogosíthatnak a feltételezésre[45]: az emlékező „diktálás” maga is egyfajta átírást jelenthet. A titokzatos Íródeák jelenléte mennyiben befolyásolhatta ezt a tudat-mozgást?[46] Hiszen így született például a már idézett „diktálásos” átirata Az elképzelt halálnak: „Ezt ebben a pillanatban gondoltam el így” [47]. De ne vesszünk bele a ’mi lenne, ha’ játékába.

Egy tény: a Te meg a világ idején, és azt követően Szabó Lőrinc költészetében megszülető poétika egy állandóan változóban-alakulóban lévő, ugyanakkor végleges szervezettségű gyakorlatot működtető módszert jelent, amely egyben a század érvényes költői modelljei egyikeként funkcionálhatott.

 

* * *

 

Mit jelent szememben ez a költői módszer? Alkat és a kor adta poétikai alkalom szerencsés találkozását. Biztosítva egy költő számára a nagy megszenvedettség lehetőségét. Nemcsak külső életrajzában (erről sokat vitáztak eddig), hanem éppen költői módszere megalkotásának szisztematikusságát elősegítve. Bárha költeményeiben az elbeszélés első olvasásra könnyen érthetőként tűnhet fel, mégis megszövegezettségükben az állítás és kétségbevonás egyszerre való jelenléte fedezhető fel. Nem a szöveg folyamatosságával kérdez rá a létezés problematikusságára, hanem a szöveg és a poétikai alakzatok egymást keresztezésével. „Zeneietlen, verset széttördelő törekvései”-vel. Versét sajátos sor-mondat aszinkron élteti. A mondat a gyakori sorvégi áthajlás (híres-hírhedt enjambement-jai) segítségével inkább sorközi metszettől metszetig feszül, sokszor klasszikus metrikai formáltsággal erősítve[48]. A jambusi jellegű sor ugyanakkor szétvágja az imigyen alakuló mondatot, a rímek pedig a gondolattal szemben egyfajta recitálást biztosítanak.[49] Ebből következően verseinek többféle befogadása érvényes, mégis, azt hiszem, ezeknek az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét. A költő Tao Te King című versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”[50]. Verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikustársai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított.

Életműve a korukat leginkább reprezentáló klasszikusok közé emeli. A század poklaiból visszatekintve a ‘boldog békének’ nevezett időben született, költőként azt a századot faggatja, ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris önmaga ellentéteként is megjelent; amelyben a tettek oly sokszor éltek ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság színhelyévé lényegült át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – amint Politika című versében[51] fogalmazza a költő. Jelenünkre is érvényesen. Életművén belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása.

Versei az Egyes ember igazságát keresik, felmutatva „az Egy álmai”-t[52]. Az önmegmentés lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; a hitetlenség rideg mélypontján sajátos megváltást is sugallva: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” Költőként és magánemberként keresztúton áll, mint évszázadának emberisége és nemzetének létezése. A keresésben is, a szenvedésben is. Ha költészetét ekként látom megjelenni, méltán érdemelte ki a posztumusz neki ítélt Magyar Örökség-díjat[53].

 

* * *

 

Szabó Lőrinc személyiségetikáját a háború idején, az összeomlás előtti évben fogalmazza meg. ,,Úgy látszik, hogy »poésie pure« felfogásomat ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené és méltányolná. Hat héten belül három költői díjat is kaptam a legkülönbözőbb oldalakról, egy-, három- és nyolcezer pengőt. Anélkül hogy a kisujjamat is megmozdítottam volna.” – írja az ellenállás rejtett módját hozzá hasonlóan kockáztató német barátjának[54].

Hogyan egyeztethető össze a hangoztatott „poésie pure” és a felvállalt személyiségetika? Nem problémamentességet jelent ez, hanem éppen a problematikus élet és létezés leírását és a rákérdezés módozatainak poetizálását. A klasszikus római aranykorira és a Goethére tekintő eszmény egy életen át hangoztatott példázatával szemben költészete „különösség”-ének gyakorlata egy huszadik századi – a történelem és a létezés esélyeinek-esélytelenségeinek kitett – ember eseményeinek sok szempontú végiggondolása. Példakép választása egybeesett a német Stefan George kiindulásával. Első kötetétől vállalható személyiségetikát követve éppen azt a poétikai viszonyítást teremthette meg költészetében, amit a horatiusi aranykori klasszikus és a goethei újkori eszmény konzervativizmusa és a huszadik századi „különösség” szembesítésével megfigyelhetett. Ezáltal „tiszta” költői kérdezésmóddal közelíthetett az elbeszélésre fogott modern élet- és léttényekhez. „Immorális” moralitása kiteljesedett ezáltal, poétikai „kockarázása” a nietzschei értelemben sikeres személyiségetikát eredményezve poétikájában. Metaforikusan szólva: aranykori eszményéhez ezüst, sőt azt méginkább meghaladó, Seneca-, sőt Rutilius-kori gyakorlatot társított. Így lehetséges, hogy költészete egyszerre normatív eszmeiségű, mégis dekonstruktív jellegű. Poétikájának ez a viszonyító személyiségetikája adja költészetének mára talán nyilvánvalóvá váló korszerűségét és klasszicitását egyben. Szerintem ezáltal sikerült Szabó Lőrincnek „kilicitálnia” költészete sikeres megépítését, személyiségetikájának beteljesítését.

 

* * *

 

De nézzem meg a „poésie pure” másik oldalát. Egy – csak napilapban közölt – versét, a Hétköznap címűt[55].

 

[…] se szív, sem az

üres zseb nem elég igazolás

Krisztus és Marx koldusai előtt

s nem vakítom meg lelkemet… Tovább

megyek, társtalan akarat, tovább

kell ődöngeni, mintha idegen

utazó volnék, amerikai

semmittevő, ki nézi a világot,

Itáliát, Párizst vagy Bukarestet,

kívül az életen,

vagy egy halott,

aki magára már csak visszanéz

 

És idézzem mellé a szintén csak napilapban, ugyanekkor megjelent szegénység-versének (Tízezer magyar gyermek[56]) a mottóját, amely a költő talán leggyakoribbá váló szavaként többek között majd leghíresebb versének, a Semmiért Egészen címűnek nyitószavában fog visszaköszönni:

 

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.

B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!

(Egy beszélgetésből.)

 

A Biblia-olvasó református, „felvilágosult” értelmiségi, aki a forradalmak napjait egy gazdag borkereskedő által számára biztosított legitim jólétben tölthette, és hallgathatta a bölcs polgár kommentárjait (mint ezt utóbb a Tücsökzenében részletesen el is meséli), majd Babits tanítványaként mesterével átélhette a Magyar költő kilencszáztizenkilencben keletkezésének vívódásait – a szegénység-elemzés, a politikum személyes sorsként való átélése során költészetében éppen ezt a krisztusi és marxi értelmezést viszonyítja lázadó évtizede költészetében. A sátán műremekei (1926) kötetben egészen a marxista terminológia átvételéig jutva. Mégis szemben maradva a történelem messianisztikus értelmezésével (Üzlet, revolver, csönd[57]):

 

nézzétek az Élet

húsőrlő tömlöceit, a sok

halálbapréselt akarat

tetszhalott életét, rakétás

felszin alatt a dermedő

kétségbeesést,

az emberirtó

munka fegyenceit, akik a kényszer

fegyvercsövei előtt

moccanni se merve, szótlanúl

menetelnek az elérhetetlen

megváltás felé s nem is

tudják, hogy gyermekeikben

csak nyomoruságuk örök

folytatása következik – – –

 

Mintha Márk evangéliumának mellékmondatát hallanánk: „Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek” (Mt, 26. 11. Károli Gáspár fordításában). És itt következik a Szabó Lőrinc-i költészet evangéliumi hangoltságú személyiségetikai célkitűzése. Mert az evangéliumi szöveg sem a szegénység tényének elhanyagolhatóságáról akar meggyőzni, hanem a változtathatatlan világrend tudomásulvétele mellett éppen a vele szemben jelenlévő „különösségre”, az isteni önfeláldozásra figyeltet fel. A költő esetében a poétikában megjelenő változtathatatlan világrend szemlélése ellenében megnyilvánuló részvételre és részvétre utal. Éppen a „legmarxistább” kötete, A sátán műremekei záró versében megfogalmazódó személyiségetikára, az „immorális” szemlélődésbe foglalt „morális” lázadás poétizálására (A költő éljen a földön[58]):

 

Legyen a költő hasznos akarat,

az isten nyelve, az igazság

helytartója:

éljen e földön, mert talpa alá

ezt adta az isten, – ismerje meg

az anyag természetét, az erők

műhelyeit s az érdekek

hadállását, ne féljen a bűn

s ösztönök szennyétől: neki

egyformán át kell vennie a jó

s a gonosz ajándékát, hogy amit

tapasztalataiból az örök

igazság megformál, olyan

alkotás legyen, amely

példa és súly és földi fegyver

a láthatatlan isten kezében.

 

Legyen a költő hasznos akarat,

éljen a földön, legyen ő

az embernek fia, aki

szálla alá poklokra és

harmadnapra föltámadott:

poklokból szálljon föl a testtelen

káprázatok magaslataira

s ha akkor szól az emberek

nyelvén, harcolva azért a

jobbért, amit a hatalom

nem tud s az egyén nem akar

kimondani, – ha akkor

szól a költő: egyszerű szava

munka lesz és beszéde kard.

 

 

Az evangéliumi szöveg állítja szembe a költőt a vezérek „Wild West Európájával”[59], és ha Nietzsche nyomán szembefordul a kereszténységgel, akkor nem a totalitárius ideológiák szövegformálását utánozza (mint tette ez időben más-más irányzatot követve Gottfried Benn és tették a „szocreal” elkötelezettjei), hanem a keleti vallások és a különböző népek meséiből keres szöveges fogódzót a megjelenő kínzatások elviseléséhez. Tudatosításához és ellenpontozásához.

Nem kevesebbet vállal Szabó Lőrinc költészete feladatául, mint az ember helyének, a személyiség megvalósulási lehetőségének vizsgálatát abban a történelmi helyzetben, amikor a hagyományos világ kimerítette a történelme során kínálkozó szereplehetőségeket, a történelem további alakulásához mindinkább a szerepek visszavételére, a parancsoknak kiszolgáltatott, egyéniségüket megtagadó tömegember alakítására lett csak lehetőség. A Dichter már csak a Führer (különböző előjelű Führerek, bölcs vezérek, conducátorok) pusztító megjelenését tudatosíthatta. Szabó Lőrinc költészetében tudomásul véve és megszenvedve a szereplehetőségeknek ezt a megszűnését, mégis fenntartja az önelvű személyiség igényét. Szabó Lőrincnél ez a lehetetlen megkísértése, mert nem fogad el semmilyen messianisztikus reménykedést, nem választja az ideológiai „kiskapukat”: nem választja szét időben kora történelmi adottságát és a személyiségmegvalósítás tervét. Nem tesz különbséget a reménytelen jelen és az azt felváltó, megváltoztató, újfajta lehetőségeket ígérő jövő között, hanem a valóságelemzés negatív eredményét és a mégis vágyott lehetőségeket egyazon jelen időben szembesíti egymással. Így versében két szemlélet testesül meg: a kiteljesedni akaró lázadóé és az ennek kudarcait figyelő, szkeptikus elemzőé. A személyiség épp ebben az egymásnak feszülő, egymást ellenpontozó, de ki is egészítő dialógusban fogalmazódik meg, a társadalomban való önmegvalósítás helyett a tudatban, látomás formájában. Ezt fogja versébe a költő annak sajátos formáltságával. Számára az alkotás: a tények és igények egymást ellenpontozó párbeszédének tudatosítása. Alkatának elszabadítása és megzabolázása egyazon vers.

A Te meg a világ kötetben (1932) létrehozott dialógus során megteremti az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját, melyben a költő egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét tudatosító szólamokat. A két szólam ugyanakkor nem zárja ki egymást, nem poláris ellentétükben ragadja meg őket – párhuzamos síkokban léteznek. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, szerepeket vesz fel és lázad a külvilág nyomása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényét tudomásul veszi, és szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. Nevezzük az egyik szólamot az aktorénak, a másikat a nézőének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló ,,tükörszínjáték” egyformán szükséges szereplői ők.

 

[…] A hitnek

minden hatalma

szűkűljön össze, mint a világ,

magadra.

 

(Menekűlni[60])

 

Szinte sablonos a képek befelé szűkülő mozgása, ahogy rendeződik a ,,bent” koordináta-rendszere:

 

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

 

(Semmiért Egészen[61])

 

Relatívista szemléletmódjának megfelelően ezt a ,,bent”-et kívülről is megvizsgálja. Természetesnek tartja a ,,kint” vádját is, amely valódi önzésnek nevezi ezt:

 

Önzésem? Az is én vagyok!

 

Megkoronáztam magamat:

király vagyok! és kutya! mint ti,

 

(Mint ti[62])

 

És amikor e belső koordináta-rendszer szisztémaszerűségét kimondja, már törvénytevőként ítélkezik: alkalmazza a társra, a másikra, akinek ,,a világnak / kedvemért ellentété”-vé kell válnia (Semmiért Egészen). Egyszerre menekvő és uralkodó: a kettő csak nézőpont kérdése. Az Én, a Magány, az Egy igazsága ez, a ,,magam törvényé”-nek igazsága, melyet lehet elfogadni vagy tagadni. Aki ezt elfogadja, azt a törvénykező, az uralkodó befogadja:

 

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

(Semmiért Egészen)

 

Ez az egyszerre kintről és bentről meghatározott, kétféleképpen olvasható-leírható igazság: a magány rendszere. Kívülről relatív, belülről feloldhatatlan. Önzés, rettenetes? De mindez csak példázat a néző számára. Ez a következetesen végigvitt magányépítkezés a farkastörvényt, a külvilágot példázza, mely erre a védekezésre készteti az embert:

 

Ne magamat? De! Magamat!

Mindenki magát!

Nem magamért, mindenkiért

siratom én a magányt.

Magad vagy, Ember, a hadsereged,

és a harc rémületes;

undorodj s halj meg, tiszta szív,

de míg bírsz, védekezz!

 

(Ne magamat?[63])

 

Értelmezésében azután Kulcsár-Szabó Zoltán nagy merészséggel még tovább megy: az ellentétes oxymoron-elemek tudatosításával a költő szerinte eljut a személyiség megfogalmazhatatlanságának tudatosításához: „jelezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai én »alakja«, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel”. Az Egy álmai című versében mindennek poétikai átélésébe bonyolódva mindezt érvényes tudatállapotként fogalmazza Szabó Lőrinc képpé. Ha követem kollégám sejtését, akkor az általam korábban éppen mesterkélten konstruáltnak, csak a logikát szolgálni vélt képalkotást, a Werther egyik szereplőjének, az őrült fiúnak a szövegét alkalmazó képet a személyiség megbomlását értelmező tudatállapot képi átgondolásaként kell elfogadjam. Olyan határhelyzetként, ahová a huszadik századi költők a személyiségelemzésben a legveszélyesebb tudati állapot rögzítése során jutottak[64].

 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?[65]

 

Mindenesetre ekkor a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott – vádolt és magyarázott – alap paradoxonához jutunk: egyszerre válik önzővé és az ember példájává, a többi emberrel szembefordulóvá és az ember védőjévé. Mégis költészete differenciálódását szüli meg ez az ellentmondás. Új korszak nyílik innen költészetében. Az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik összetevője lírai számvetésének. A néző a körülményeket vizsgálva olyan világot fedez fel, amely az egyes embert a külső rend tagadására készteti, és védekezni csak úgy tud ellene, hogy a belső igazság, a ,,saját törvény” önző védelmi vonala mögé húzódik. Itt jelenik meg a tudat olvashatatlanságának állapota is. Ez ellen lázad ezekben a versekben is az aktor indulatával foggal-körömmel, de feloldódást nem talál. Nem is találhat, hiszen ez az agresszív magány Szabó Lőrincnek nem válasza, hanem felfedezése, amelyet minden egyes emberre jellemzőnek tart. Ennek következetes végiggondolását vállalja költészete személyiségetikai programjává. Szövegei ezt követve amennyire távolodóban lettek az eseményektől, annyira kerültek közelébe az eseményekben részt vevő emberekhez, és veszélybejutott nemzetéhez.

Így formálódott a Szabó Lőrinc-i „poésie pure” vers-szöveg eseményeket elbeszélő ugyanakkor metafizikai telítettségű kérdezésmódja. Eltávolodik a korábbi direktebb megoldásoktól, szinte megelőlegezve Pilinszky későbbi kritikáját. A Hálaadás[66] című verset, amelynek szövegét a próféta életrajzát és a Korán szövegeit felidézve az Énekek énekéhez („Ima a gyönyör, a gyönyör ima.”) vezeti vissza a záró poénnal elbizonytalanítja: „mikor minden csak játék s butaság.”. A Vers és valóságban pedig tudatosítja távolságát A sátán műremekei kötet záró versének valahai direkt didaktikusságától[67], pedig még az 1943-as Összes versei átírása idején éppen ezt a verset emeli önreprezentációként a Magyar Csillag 1943. május 15-i számába. A Tücsökzene alkotása idején ugyanakkor már mindennek kifinomultabb változatát dolgozza ki és tudatosítja önmaga számára is.

Mindez a világirodalomban? 1945-ös Naplójában ismerkedik T. S. Eliot költészetével, „fény- s árny-érzékeny aranymérlegen”[68] mérlegeli[69], visszafordulva Babitscsal vitatkozva kérdez rá értékére. Felkérés nélkül lefordítja The Hallow men című több részes költeményét, Az üresek címmel, melynek a verset megkérdőjelező záró poénja összerímel éppen a Hálaadás kétségekkel teliséget kifejező poétikai megoldásával. Szembesítődik benne „a világ egy nagy óra, amint lejár” („ez a vége a földi világnak / nem bomba, csak egy buta nyekk.”) vallásos ellenképével („Mert Tied az Ország”). A fordítás során szövegszerűen átéli a filozófiát a poétikára átírás módozatát. És lefordítja ennek kiteljesítését, a Mágusok utazása című verset is, melynek elbeszélt eseményessége és metafizikus látomása felidézi bennem a Tücsökzenéből Az Árny keze című darabot. Mindkettő a világirodalom nagy költői eseményei közé tartozik. A két végszóval: „Másik halált szeretnék.” — „S kezét nyujtja. Mert beesteledett.” …

 

 

 

*Megjelent: Parnasszus (Szabó Lőrinc – redivivus), 2009, tél, 77–92.

[1] Szabó Lőrinc, Vallomások: Naplók, beszélgetések, levelek, szövegg., jegyz., életrajz, utószó Horányi Károly, Kabdebó Lóránt, Bp., Osiris, 2008 (Osiris Klasszikusok); interneten: www.irodalmiakademia.hu, Szabó Lőrinc címszó alatt. 286.

[2] Farkas Zsolt, Győz a jó. [sic!:] Szereplő: Kulcsár Szabó Ernő. Rendezte: Bezeczky Gábor, Műút, 2009/013 56–69, 67.

[3] Pilinszky János Összegyűjtött művei: Beszélgetések, s. a. r. Hafner Zoltán, Bp., Századvég, 1994, 101–102. Az interjút „A költő sakk-matt helyzetben” címmel készítette Tasi József 1971. október 1-én a Petőfi Irodalmi Múzeum részére, első megjelenése: Új Forrás, 1983, április, 5–23.

[4] Halhatatlan szerelem: Nagy költők és nagy festők művészetének tükrében, szerk. Mikes Lajos, Mihályfi Ernő, Szabó Lőrinc, Bp., Pesti Napló, [1930 karácsonyán], Szabó Lőrinc a versek jelentős részét fordította is.

[5] Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára [továbbiakban:MTAKK], Ms 4665/55. Idézem Az összegezés ideje (Szabó Lőrinc 1945–1957) című monográfiámban, Bp., Szépirodalmi, 1980, 430.

[6] Vas István 1945. május 7-i keltezésű levele Szabó Lőrinchez. MTAKK Ms 4678/77. Publikálva: Szabó Lőrinc, Vallomások…, i. m., 765. A levél megírását egy tisztázó beszélgetés előzhette meg, Illyés ekként ír erről naplójegyzeteiben: „Simplonban Gellért, Keresztury, Vas – az utóbbi elfogultsága Szabó Lőrinccel szemben (noha mestere), majd fokozatos véleményváltoztatása” (Naplójegyzetek (1929–1945). Vál., szerk., s. a. r. Illyés Gyuláné, Bp., Szépirodalmi, 1986, 1945. május 5., szombat, 359.)

[7] Tandori Dezső, Szabó Lőrinc: Különbéke, It, 1980/4, 949–958. De idézhetném számtalan írását: Egy irodalmi alapélmény nyomában: Szubjektív sorok Szabó Lőrincről, Napjaink, 1976/6, 4. című cikkétől a Szabadiskola (9. Szabó Lőrinc-kettős), Jelenkor, 1992/11, 888–899. címűn folytatva, a Szabó Lőrinc pályaképe, Új Holnap, 2002. tavasz, 149–154. címűt megemlítve egészen az Egy igen nagyszerű költő, Újkönyvpiac, 2007, január–február, 19. címűig, legpregnánsabban a Tanulmányok Szabó Lőrincről című Újraolvasó-kötetben Szabó Lőrinc: Változatok egyszerire és mindenkorira címmel (Anonymus, Bp., 1997, 230–244.)

[8] MTAKK Ms 4678/76. Publikálva: Szabó Lőrinc, Vallomások…, i. m., 844.

[9] Amikor az első kötet megbeszéléséről Illés Endrétől, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójától távoztam, Juhász Ferenc fogadott az Új Írás szerkesztőségében, és első kérdése ez volt: „kávé vagy konyak?” „Konyak” – válaszoltam szontyolodottan, mert ezt az italfajtát nem szerettem. Válaszomra lelkesen gratulált elsőként a kötetemhez, mert Illés Endrénél a konyak szimbolizálta a szerződést: ha kávéval kínálta a vendéget, akkor nem lett szerződés, ha konyakkal, akkor igen.

[10] Szívbe nyomott mag – Csábi Domonkos beszélgetése Juhász Ferenccel, Magyar Napló, Nyitott Műhely, 2007. április, 43–57.

[11] Ez alkalommal csak utalhatok a tanítványságát öntudatosan vállaló Tornai József egy életen át folyó „harc az angyallal”-jellegű küzdelmére A hitetlen büntetése költőjével, melynek külön tanulmányt szenteltem valaha, az ebben a kötetben is megjelenő Egri kihívások című tanulmány nagyobbik részét. Tornai maga tanulmányokban és versek sorában kötődik Szabó Lőrinc életművéhez. Úgyszintén csak megemlítem a hasonlóan köztudottan kötődő Hárs Ernő esszéista és költői munkásságát. Mindkettőjük írásaiban megjelenik az enyémhez hasonló kérdésfeltevés. Hasonlóképpen csak megemlítem még Rómából datálódó sok évtizedes versengésünket e költészet „lelkéért” a jezsuita Szabó Ferenccel a költő értelmezésében.

[12] Utalás Kulcsár Szabó Ernő alább majd hosszabban idézett szövegére.

[13] Halász Gábor, Szabó Lőrinc Villon-fordításai, Protestáns Szemle, 1932/3, 203–204; ua. = Uő, Tiltakozó nemzedék: Összegyűjtött írások, Bp., Magvető, 1981, 1081.

[14] Németh László, Új nemzedék, 1931 című sorozatban: Szabó Lőrinc, Nyugat 4(1931), II, 240; ua. (minimális eltéréssel) = Uő, Két nemzedék, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1970, 332.

[15] „Wir im Schauspiel des Lebens gleichzeitig Zuschauer und Mitspielende sind” = Werner Heisenberg, Physik und Philosophie, 1959, West-Berlin, Ullstein Buch NR. 249, 1961. Magyarul: Uő, Fizika és filozófia, = Válogatott tanulmányok, ford. Kis István, Bp., Gondolat, 1967, 102.

[16] Erwin Schrödinger, Die Besonderheit des Weltbilds der Naturwissenschaft (megjelent a Was ist ein Naturgesetz? Beiträge zum naturwissenschaftlichen Weltbild című kötetében, München–Wien, R. Oldenbourg Verlag, 1962; az idézetek az 1997-es müncheni, 5. kiadás alapján, 74, 73.: „Blutmischung mit dem Osten”; „Der entgegengesetzte Ausweg ist die Vereinheitlichtung des Bewusstseins”. Magyarul: Erwin Schrödinger, Válogatott tanulmányok, ford. Nagy Imre, Bp., Gondolat, 1970. Az idézetek a könyv második kiadásából valók: Bp., Gondolat, 1985, 270, 269.

[17] Németh László, Magyar műhely; ua. = Uő, Kiadatlan tanulmányok, Bp., Magvető, 1968. I–II, II, 200–201.

[18] Németh László, Szabó Lőrinc; ua. = Uő, Utolsó széttekintés, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1980, 383.

[19] Lásd: Az elképzelt halál jellemzésére használt „materialista-panteista megsemmisülés” megnevezést a diktálás során egy, a Harc az ünnepért-beli versig visszavezetve imigyen átpoetizálja: „A tartalom azzal indul, hogy amiként az állati világban, főképp a rovarokéban, tudunk valami »mindennél nagyobb meglepetésről«, amely egyenrangú »titok« a születéssel, ugyanúgy létezhet valami halállal egyenrangú meglepetés, az, hogy bonyolult módon nem halunk meg, hanem átváltozunk olyasmivé, amiről most sejtelmünk sincs. Egyes »szörnyű előjelek« tehát életünk folyamán nem a halállal ijesztgetnek, hanem ezt a metamorfózist jelzik. Régi felfedezésem, hogy ti. »minden halál fulladásos halál«, amit én eszeltem ki a Bajrám ünnepén élményekor (és amit egy későbbi bécsi nemzetközi orvoskongresszus előadásai között meglepetve olvastam a Neues Wiener Journalban). S ugyanígy szuggesztió vagy autoszuggesztió révén hitettem el magammal, hogy a szitakötőlárva módján esetleg én is átváltozom, s az említett fájdalmak azonosak a lárvákéival, akik előzetesen vízben éltek, és azután fulladási érzéseik elől másztak fel valami sás- vagy nádszálon a víz fölé, a levegőre, ahol viszont azelőtt nem bírtak volna lélegzeni… Egyszóval, hogy lehetnek még meglepetések, erre gondoltam, és máris a vízszint fölé mászott lárva mintájára és Milton modorában üdvözöltem Istent a vers utolsó sorával. A költemény háromszor ismétli a ki nem mondott tartalmat azzal, hogy »valami történt«”. És amit emlékezéseit diktálva direkt fogalmazással is mintha deklarálna: „(miközben én már sóvárogtam egy túlsó part felé, amely életemnek a végén mégis meglett…)” (Szabó Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 268.; 85.). Szabó Lőrinc, Az elképzelt halál = Uő Összes versei, s. a. r. Kabdebó Lóránt, Lengyel Tóth Krisztina, Bp., Osiris, 2003² (Osiris Klasszikusok, a kiadás közli az első négy verses kötetnek a költő által véglegesített szövegein túl függelékben a kötetek eredeti szövegeit is, a továbbiakban ennek alapján tüntetem fel az eredeti és az átdolgozott szövegek lapszámait) I–II; interneten: www.irodalmiakademia.hu. Szabó Lőrinc címszó alatt, II. 210–212; Uő, Bajrám ünnepén, Pesti Napló, 1937. február 28., 13. ; ua. = Uő Összes versei…, i. m., I, 460–462.

[20] A kifejezést használja a Tücsökzene Sírfelirat című darabjában, Szabó Lőrinc Összes versei…, i. m., 177.

[21] Pilinszky János, Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek. Budapest, 1960. A költő-szerző jó barátja, Ferenczi László szerkesztette akkor a P.E.N-bulletinnek nevezett többnyelvű kiadványt, az ő kérésére írt ismertető szöveget Pilinszky a Szabó Lőrinc halála után először megjelenő összegyűjtött verskötetről. A szövegnek csak az itt megjelent angolra fordított változata ismert. The Hungarian P.E.N., 1963/3. 28–29. Ezt közli Sz[alay] L[ászló] Máté J. György visszafordított magyar szövegváltozatával a Magyar Napló 1993. június 25. számában, majd az angol változattal a jegyzetekben publikálja Hafner Zoltán az Osiris Klasszikusok sorozatban 1999-ben megjelent Pilinszky János, Publicisztikai írások kötetben, 246, 247.

[22] MTAKK Növ. sz. 10/2004; 5/2005. Ebben a szövegegyüttesben találhatók a gáborjáni Szabó Zoltán, a költő bátyja által gyorsírásból megfejtett szövegek. Említi Kabdebó Lóránt, Titkok egy élet/műben: Szabó Lőrinc utolsó versciklusának poétikai és filológiai szembesítése [átdolgozott változat], Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely, 2010 (Szabó Lőrinc Füzetek 11), 76.

[23] Szabó Lőrinc környezetének naplói, vál., s. a. r., utószó Tóth Mariann, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely, az MTA Könyvtára, 2007 (Szabó Lőrinc Füzetek 8); interneten: www.szabolorinc.hu, Szövegek és kiadáások, 199.

[24] Kabdebó Lóránt, Útkeresés és különbéke, Bp., Szépirodalmi, 1974, 100–101; Uő, Szabó Lőrinc, Bp., Gondolat [Nagy Magyar Írók], 83, 86; Uő, Szabó Lőrinc pályaképe, Osiris, 2001, 103–107.

[25] Kulcsár Szabó Ernő, A „szerelmi” líra vége: „Igazságosság” és az intimitás kódolása a későmodern költészetben, = Uő, Megkülönböztetések: Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Bp., Akadémiai, 2010, 235–261.

[26] Szentkuthy Miklós, Szabó Lőrinc: Szenvedély és értelem, Magyar Csillag, 1943, II, 68; ua. = Uő, Múzsák testamentuma, Összegyűjtött tanulmányok, cikkek, bírálatok, Bp., Magvető, 1985, 30–31.

[27] Szabó Lőrinc, Vers és valóság: Bizalmas adatok és megjegyzések, szövegg. Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin, Bp., Osiris, 2001 (Osiris Klasszikusok); interneten: www.irodalmiakademia.hu, Szabó Lőrinc címszó alatt,183.

[28] Baránszky-Jób László, A huszonhatodik év világa, Alföld, 1969/8, 39–52; ua. = Uő: Élmény és gondolat, Bp., Magvető, 1979, 154–183.

[29] Kabdebó Lóránt, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél.”: A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Argumentum 1996². (Irodalomtörténeti füzetek, 128); Az Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944 című monográfia-kötetből kihagyott verselemzések adták a disszertáció, majd pedig az újabb könyv alapját.

[30] Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Ráció, 2010.

[31] Pilinszky János, A „kis” szócska nagyságáról, Új Ember, 1963. december 22; ua. = Uő, Összegyűjtött művei: Tanulmányok, esszék, cikkek I, s. a. r. Hafner Zoltán, Bp., Századvég, 1993, 305.

[32] Lásd Lőrincz Csongor, Mediális paradigmák a magyar későmodernségben: Individuum és epitáfium viszonya: Kosztolányi: Halotti beszéd – Szabó Lőrinc: Sírfelirat; ua. = Uő., A líra medialitása: Hang, szöveg és intertextualitás 20. századi lírai művekben, Bp., Anonymus, 2002, 101–132; különösen: 116, 130.

[33] MTAKK Ms 4654/ 321 [292], /512 [292].

[34] MTAKK Ms 4654/512 [292].

[35] Amikor a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1965 tavaszán vendégségben járt. Nagyobbik fiammal várandós kohász egyetemi hallgató feleségem volt beszélgetésünk tanúja.

[36] Féja Géza, Szabó Lőrinc; ua. = Uő, Nagy vállalkozások kora, Bp., Magyar Élet, 1943, 366–371. (ez utóbbi kifejezés: 371).

[37] Illyés Gyula, Szabó Lőrinc – vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? = Szabó Lőrinc Válogatott versei, bevezette Illyés Gyula, Bp., Magvető, 1956, 5–48; ua. = Uő, Iránytűvel, Bp., Szépirodalmi, 1975, I–II, II, 181–227.

[38] Szabó Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 62–63.

[39] Négy nemzedék: Élő magyar költők, a tanulmányt írta és a költőket bemutatja Sőtér István, Bp., Parnasszus, 1948, 96–97.

[40] Pilinszky János, Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek, i. m.

[41] Szabó Lőrinc, Vallomások…, i. m., 323.

[42] Uo., 286.

[43] Írta feleségének Sóstóhegytől, 1946. január 11-én. Szabó Lőrinc, Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1945–1957), s. a. r., jegyz. Bp., Kabdebó Lóránt, Magvető, 1993, interneten: www.irodalmiakademia.hu, Szabó Lőrinc címszó alatt, 34.

[44] Lásd a kötet autográf átdolgozását a krk.szabolorinc.hu. weblapon.

[45] Csak egy példát! „Tulajdonképpen a Fény, fény, fény korszakában is ilyen össze nem illő gondolatszilánkok összeegyeztetése volt a célom. Itt most nyíltabban, nyersebben és érthetőbben megoldottam ugyanazt a feladatot. Sokkal könnyebb azonban és sokkal szebb mindezt klasszikus módon a képek keverésével oldani meg, azokkal is ki lehet fejezni egyszerre két-három rétegét különféle lelkiállapotoknak. De hát itt vonzott a megoldás technikája maga.” – mondja például A huszonhatodik év Pókhálók című verséről, Vers és valóság…, i. m., 160.

[46] Erről is írok Titkok egy élet/mű-ben című, már idézett könyvemben.

[47] Szabó Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 270.

[48] Itt kereshetjük ifjonti kötete két ismertetőjének, Babitsnak és Schöpflinnek megfigyeléseit a szövegébe rejtett klasszikus sorképleteket illetően (Schöpflin Aladár, Föld, Erdő, Isten: Szabó Lőrinc versei, Szózat, 1922. június 9., Babits Mihály, Egy fiatal költő, Nyugat, 16(1923), I, 399; ua. = Uő, Esszék, tanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1978, I–II, I, 758; interneten: krk.szabolorinc.hu – a Föld, erdő, isten kötet recenzióiból; valamint a költő saját megjegyzésére visszautaló Németh László-i jellemzést a görög tragédiák kórusai és A sátán műremekei monológjai közötti kapcsolódásra („Az anarchikus iramú vers, melyet gazdája a görög kórus modernizált változatának nevez”), amely majd Rába György monográfiájában is visszaköszön formai elemzéssel kibővítve (Németh László, Új nemzedék, 1931 című sorozatban: Szabó Lőrinc, Nyugat, 24(1931), II, 239; ua. = Uő, Két nemzedék…, i. m., 330; Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., Akadémiai, 1972 [Kortársaink sorozat], 57–62.)

[49] Utóbb (a Tücsökzenéről beszélve) ő maga is segít felfejteni vers alakításának ezt a sajátosságát, lásd a fennebb már idézett emlékező szövegét: Szabó Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 183.

[50] Szabó Lőrinc, Tao Te King = Uő Összes versei…, i. m., I, 267–268.

[51] Szabó Lőrinc, Politika = Uő Összes versei…, i. m., 263.

[52] Szabó Lőrinc, Az Egy álmai = Uő Összes versei …, i. m., 259–260.

[53] 2009. június 20-án délelőtt 11 órakor a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében adták át a díjat. Javaslattevő: Németh László leánya, Németh Magda, a laudációt tartotta: Kabdebó Lóránt.

[54] „Es scheint, als ob meine “Poésie pure” Auffassung man jetzt, rechts und links, wenigstens was sich davon auf meine Person bezieht, verstehen und billigen würde. Ich bekam auch drei Dichterpreise in sechs Wochen, von verschiedensten Seiten, 1- 3- und 8 Tausen Pengős. Ohne den Finger zu rühren.” Carl Rothénak 1943. január 21-én küldött levelében. A levél xerox-másolata a Petőfi Irodalmi Múzeum hagyatéki letétjében, publikálta Kiss Noémi a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Füzetei 1. kötetében, Levelek Szabó Lőrinctől Carl Rothénak; interneten: www.szabolorinc.hu. (Szövegek és kiadások/ Szabó Lőrinc Füzetek 1.)

[55] Szabó Lőrinc, Hétköznap, Pesti Napló, 1927. augusztus 14., 13; ua. = Uő Összes versei…, i. m., II, 625–627.

[56] Szabó Lőrinc, Tízezer magyar gyermek, Pesti Napló, 1927. április 17., 66; ua. = Uő Összes versei…, i. m., II, 620–623.

 

[57] Szabó Lőrinc, Üzlet, revolver, csönd, Az Est, 1926, március 28., 10; ua. = Uő Összes versei, II, 558–559; átdolgozva: Áldozatok = Uő Összes versei, I, 176–177.

[58] Szabó Lőrinc, A költő éljen a földön, Magyarország, 1926. május 1., 14.; ua. = Uő Összes versei, II, 607–608; átdolgozva: A Költő és a Földiek = Uő Összes versei, I, 224–225.

[59] Szabó Lőrinc verscímbe is emelt kifejezése A sátán műremekei kötetben. Szabó Lőrinc, Wild West Európa = Uő Összes versei…, i. m., I, 183, II, 564.

[60] Szabó Lőrinc, Menekűlni, Légy hát bolond! címmel, Pesti Napló, 1931. március 1., 34; = Uő Összes versei, I, 260–261.

[61] Szabó Lőrinc, Semmiért Egészen, Pesti Napló, 1931, május 24., 35; = Uő Összes versei, I, 288–289.

[62] Szabó Lőrinc, Mint ti, Pesti Napló, 1931. október 25., 12; = Uő Összes versei, I, 263.

[63] Szabó Lőrinc, Ne magamat? Pesti Napló, 1931. január 25., 21; = Uő Összes versei, I, 257–259.

[64] Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Budapest, Ráció, 2010, 91–104; az idézet: 101.

[65] Szabó Lőrinc, Az Egy álmai, Pesti Napló, 1931. március 15., 41; Uő Összes versei, i. m., 259–260.

[66] A már idézett 1945-ös Naplójában „Mohamedes versként” emlegetett több részes költeményt végül Hálaadás címmel jelenteti meg. Többszöri nekifutás után a maga bizonytalanságában véglegesíti csak a verset, amelyben a majdani Tücsökzene módszerét kísérletezgette, megjelent végül a Válasz 1948 szeptemberi számában (655–659); Szabó Lőrinc Összes versei…, i. m., II, 292–294.

[67] „A Költő és a Földiek – Összefoglaló programvers, mintegy menteni igyekeztem benne a megindult szocialista hitemet. Ezért igazságosabb a nagy jerikói kürtöléseknél. Különösen átdolgozott formájában: egészen elfogadható. A szent, szent, szent: utalás a katolikus ünnepek hármas »sanctus«-ára. Marxista ars poetica, csak nem brutális, doktriner felfogásban. A 3. strófában a költő azonosítása Krisztus szerepével! Érdekes, hogy felháborít mind a tömegnek, mind a messianistáknak az érdekképviselete; szerintem »érdektelenül«, sőt a saját »érdeke ellen« is kell szólnia a költőnek. A verset szeretem, és rövidebb szerkesztésben a Tücsökzenében megismételtem.” A Tücsökzene-beli átiratáról: „264. A Költő és a Földiek – Azért van a teljes vers idézőjelbe rakva, mert mintegy distanciát akartam jelezni, azt, hogy mindezt nem okvetlenül a mostani énem mondja, hanem az 1925-ös, vagyis A sátán műremekeié. Persze, ha legalább ilyen nyugodtan beszéltem és érveltem volna, akkor nem idegenkedném úgy attól a kortól. A vers pontosan követi A sátán műremekei ars poeticájának a gondolatmenetét.” Szabó Lőrinc: Vers és valóság…, i. m., 50, 244.

[68] A már idézett kifejezés Szabó Lőrinc Összes versei…, i. m., 177.

[69] „T. S. Eliot […] csakugyan olyan nagy volna?” = Szabó Lőrinc, Vallomások…, i. m., 342. Lásd e kötet Szabó Lőrinc–T. S. Eliot párhuzamok című fejezetét.