A műfordítást én ugyanolyan alkotói műfajnak tartom, mint bármelyik „eredeti” alkotást. Különösen Kazinczy éve táján jó ezt hangsúlyozni. Hiszen a tizennyolcadik század végén megújuló magyar irodalom éppen műfordításokkal jelentkezett először.

Válaszul egy kihívásra: Herder jóslatára. Az öreg korában Weimarban tiszteletesként élő német filozófus – talán egy szlovák nyelvész sugallatából tájékozódva – ugyanis azt írta le, hogy a magyar nyelv kiveszőben van, egyre kevesebben beszélik, „félő”, hogy nemsokára el fog tűnni a föld színéről. Ez váltotta ki – legendás erővel – a nyelvújítást, és irodalmunk nagyszerű felvirágzását.

A műfordítás ma már nem a nyelv pallérozásának eszköze, hanem az olvasók szemnyitogatásának módszere. Megismerni a még ismeretlent. Figyelmünket felkelteni olyan vidékek irányában, amelyekről eddig kevéssé voltunk tájékozottak. A tizenkilencedik században olyan nagyságok is sok művet fordítottak magyarra, mint Vörösmarty, Petőfi és Arany. Szabó Lőrinc pedig, a legtöbbet fordító, iskolát teremtő klasszikusunk pedig ekként vélekedik és anekdotázik: „Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. »Melyik? Hát – Shelley Nyugati szele**, Tóth Árpád fordításában!« Ilyen kérdésekre nem lehet jó lélekkel felelni, ez a válasz is nyilván kikerülte, elhárította a lényeget. Mégis, úgy érzem, sokat mond és rangot ad, miközben rámutat a világirodalmi összefüggésekre. A műfordítás hálátlan mesterség, de ha igazán jelentős, odakerül a költő eredeti műve mellé s annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat. A költőket érő hatásokat sokszor emlegetjük; de hány eredeti ötlet, kép és jelző jut bele, tudatosan és öntudatlanul, alkalmas helyen, a fordított művekbe! S mennyi »szenvedélyes szeretete« rejlik az igazi nagy irodalomnak egy-egy ilyen kötetben, ahogy egyik fordításkötete előszavában Tóth Árpád maga írja. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, s ugyanakkor, mint a költő nem egyszer hangsúlyozta, eszményi hazaszeretet; egyben kritika a fordított műről, és önkritika a fordítóról. Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat.” És ma legjobb élő költőink egyike, Tandori Dezső legfontosabb műfordítónk is egyben.

A fiatalabb nemzedék költői, benne a félszázados létét nemrég megünneplő Turczi István igen komolyan vették ezt az örökséget. A hagyomány folytatójául szegődtek. Turczi nemcsak fordítóként, de a Parnasszus című költészetet népszerűsítő rangos folyóirata szerkesztőjeként is hangsúlyos műfajként ápolja a műfordítás hagyományait. És mindenütt harcol a műfaj érdembeli befogadásáért. Évenként szemlézi az elmúlt időszak fordításait. Csapdák. Kétezerhét magyar műfordításai címmel magam is visszaigazolóan méltattam a Magyar Nemzet Magazinjában, 2007. július 28-án az általa válogatott, az előző év műfordításait reprezentáló antológiát.

Minden ablak nyitva című versfordítás kötete kevéssé ismert világokra nyitja ki az ablakot. Izrael államban élő héber költőket fordít, valamint angol nyelven verselő skót és ausztrál költőkkel ismertet meg, és a legújabb finn líra művelőit szólaltatja meg magyar nyelven.

Amint kezembe adta a kötetet, nevetve mentegetőzött: jaj, nézd már, összekoszolódott, rátettek egy-két poharat, és az nyomot hagyott rajta. Bocs! Dehogy összekoszolódott. Inkább az alkotó vágyát fejezi ki. Legyen olyan mindennapi asztalon tartott társunk a kötet, ahova akár poharazgatás közben rá is rakhatjuk az üvegeket. Az imigyen megtervezett fedő lappal mindennapi olvasmányunkká avatta a kötetet.

Azzal, hogy angol szakot végzett, a világot hozta elérhető távolságba. De ő nem az ismert klasszikus világokat fordítja újra, hanem a még ismeretlen világokba hívja meg olvasóit. Ezúttal Skóciába és Ausztráliába.

Az egyik ausztrál költőről írja: a Nobel-díj várományosa. Ismerjük ezt az érzést, mi magyarok is meddig voltunk „várományosok”. Mennyire szeretnénk mi is megismertetni értékeinket a nagyvilággal. A Herder-jóslat ellenében. De hát világnyelven is lehet kisebbségi irodalom? Úgy látszik igen.

Az írek sokszázados nemzeti szenvedéseik ellenében világirodalmat teremtettek: nemes bosszúval. Az angolok elvették tőlük nemzeti nyelvüket? Hát akkor az ellenség nyelvén lettek világhírűek. Az angol nyelvű világirodalom az újkorban egyben az ír világirodalom is. A zöld sziget győzelme a hódítókon. De az angol nyelvű skót és ausztrál líra még mindig „várományos”.

De van egy sajátos tematikájú költői világ ebben a kötetben, amely Turczi számára is inkább csak baráti közvetítéssel elérhető. Ez az Izrael államban élő héber költők világa. Itt pedig egy velem-kortárs költő, Itamár Jáoz-Keszt atyai barátsága jelenti mindkettőnk számára az áthidaló-összekötő szerepet.

 

* * *

 

De ebben a kapcsolatban hirtelen felgyűlő emlékeim kezdenek sorjázni. Különösen Dobos Marianne szerepe jelenik meg emlékezetemben.

Költő ismerősünk, Mezei András irányította hozzánk, Itamár Jaoz-Keszt akkor a kortárs magyar költészetből készült antológiát összeállítani. Szigligeten voltam éppen, amikor becsengetett lakásunkba. A feleségem fogadta. Több órás első beszélgetésük alapozta családjaink szoros baráti kapcsolatát. Itamár akkor már majdnem elkészítette az utóbb Csodaszarvas címmel kiadott kétnyelvű műfordítás antológiájának első kötetét. A klasszikus magyar költőket bemutató válogatását. Benne Szabó Lőrinc legismertebb versével, a Semmiért Egészen cíművel. A kötet sorozatnyitó lett fordításai történetében.

Szép emlék hullott ki a Csodaszarvas egyik kötetéből, amint lapozgatni kezdtem benne mostani írásomra készülve. Egy képeslap, rajta Csempeszkopács románkori műemléktemploma, a hátán egy szombathelyi irodalmi est résztvevőinek aláírásai. Két kellemes foglalatosságot kötöttünk össze ebben a hazai turizmusban. Csempeszkopácson ünnepeltük a házassági évfordulónkat. Akkor már, hagyományosan, minden évben latin nyelven mondott nászmise keretében erősítve meg a kimondott igenünket. Isten áldásaiért hálából. Hencz József, az azóta, hosszú szenvedés után, 2005-ben meghalt Bunci atya imádkozott értünk és velünk, abban a templomban, mely úgy áll az Árpádkor óta, hogy mindösszesen 36 téglát kellett benne kicserélni.

Azután a városba mentünk, Szombathelyre, ahol az Életünk folyóirat ünnepelte a magyar költészet áldozatos szenvedélyű fordítóját, a magyar PEN Club által akkor frissen kitüntetett vendéget.

Az ekkori hétre, amit a költő és felesége vendégünkként hazánkban töltött emlékezik a Csodaszarvas második kötetének dedikációja: „Marianne-nak és Lórántnak, testvéri-baráti forró szeretettel, előszótól az élőszóig, köszönve nagy-nagy segítségüket a gyönyörű budapesti-balatoni-szombathelyi hétért, Itamár”.

Feleségem, Marianne ambíciója lett, hogy a kiváló héber költőt és bibliamagyarázót közel hozza a vallásos költészethez. Nagy büszkesége, hogy Pilinszky példájával sikerült Itamár költészetét is az ő saját vallási hagyományával összekapcsolni. A költő szemében Marianne a „legkülönlögesebb” asszony, „akihez tulajdonképpen csak vers illik”, amint a Csodaszarvas első kötetének dedikációjában írta.

Ez a vers meg is született: Anna-Mária apáca – házam vendége. Itamár költészetének átalakulását jelzi ez a nagyszerű vers, amelyben éppen a keresztény vendéget kísérve szembesül a költő a maga nehéz múltjával. A különbözés és az összetartozás embert összekapcsoló erejének kiemelkedő lírai vallomásává izzott az adott vers.

Végül elkészült Itamár fordításkötetének folytatása is. Én írtam az előszavát, Lélektől lélekig címmel, amelynek utolsó, ajánló szavai ekként hangzanak, bennük foglaltam össze a műfordítás – minden műfordítás – hivatásának, értékének hangsúlyozását: „A Csodaszarvas antológia összeállítása még Itamár Jáoz-Keszt magányos vállalkozása volt. A jelen antológia már baráti összjáték eredménye. A szerzők kiválasztása, a versek válogatása nemcsak a műfordító-költő dolgozószobájában történt, de sok-sok szeretetteljes baráti találkozás eredménye. Elmondhatom: az antológiában szereplő költők legtöbbje személyes ismerőse Itamár Jáoz-Kesztnek, jó néhányuk baráti szeretettel kötődik hozzá. Így ez az antológia a sokoldalú barátság nagyszerű dokumentuma is. Éppen ezért szeretném, ha a kötet nemcsak költők baráti kézfogása maradna, hanem – egy régebbi költőnk szép szavával – lélektől lélekig eljutó üzenetté válna.”

És itt kapcsolódik a körbe a fiatal Turczi István, akivel Vas Istvánék szentendrei kertjében Itamár ismertetett össze. Marianne, Itamár segítségével 1987-ben szentföldi látogatásra utazhatott. Mint egy általa megismert hiteles keresztény írónőt hívta meg, az izraeli írószövetség vendégeként. Bemutatta, összeismertette őket költő társaival. Főként a holocaustnak a Szentföldön új életet kezdő túlélőivel készülhettek azok az interjúk, melyek összeálltak az Izraelről szóló könyvvé még az „ánti világban”, 1989-ben, A szívek kötelessége megmarad címmel. Benne a megszólaltatott költők verseivel, a fiatal Turczi István fordításában. Ezeket a valahai fordításokat emelte be kései kötetébe a fordító-költő, érezvén értékük növekedését a múló idővel.

A készülő Csodaszarvas kötet verseiből pedig egy csokrot állított össze az Iton 77 folyóirat számára Itamár, és megkért, írnék hozzájuk kísérő szöveget. Megírtam, megjelent.

De ha már megírtam, itthon is szerettem volna megjelentetni. Az akkori Népszava boldogan fogadta, egy kikötése volt, a szilencium alatt tartott Csoóri Sándorról írottakat mellőzzük. A szövegnek ezt a megsértését természetesen nem vállaltam. Végül a Tiszatáj közölte teljes terjedelmében a szöveget, ezzel szerette volna jóvátenni a folyóirat új garnitúrája az írótársadalom megvetését kiváltó ténykedésüket Nagy Gáspár Nagy Imrére utaló verse utáni retorzióban való részességük miatt. Emlékszem a jelenetre a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy kiállítás során, amikor is megemlítettem Csoórinak ezt az írást. „Én olyan folyóiratot nem olvasok” – volt a rövid válasza. Ilyen időket éltünk akkoriban. Még a jóakarat sem segíthetett abban a világban. Hadd közöljem most ismét a valaha oly hányatott sorsú szöveget.

 

Levél az „ómódi modernségről”

 

Kedves Itamár barátom!

 

Hogy kérésednek eleget tegyek, követnem kell múlt századi költőnk, Arany János példáját, akinél a hírvivő „kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján”. Te, ki a klasszikus magyar költészet antológiáját elkészítetted és kiadtad nyelveden, most nehezebb vállalkozásba kezdesz: kortársainkat akarod megszólaltatni. És az én tanácsomat is kéred: rendszerező összefoglalást. Nem könnyű kortársainkra úgy tekinteni, mint régebb korok alkotóira. Történelmi távlatból ugyanis sokkal könnyebb körülírni a korstílust, és az értékrendet is nagyjából kialakította az idő. A jelen jellemzője éppen a sokféleség, ahány költő, annyi lehetőség. Mi lesz belőlük maradandó? Mely tulajdonságok hasonlósága alapján jellemezheti majd a jövő történésze napjaink „korstílusát”? Legfeljebb találgatni lehet. Mégis megkönnyíti a válaszomat a te egyik megjegyzésed. Amikor itthon jártál és antológiádért átvetted a magyar PEN-Club kitüntető plakettjét, a rádióban elmondottad, hogy a régebbi magyar költészetet bemutató antológia után egy latin költői gyűjteményt terveztél, csak a közben személyesen is megismert magyar költők megbecsülő barátsága részrehajlóvá tett. A latinok várhatnak. És én most visszakérdezlek: miért érezted szükségét a magad részéről a huszadik század végén éppen a latin költészet fordításának? És miért cserélhetted fel ily könnyen fordítói programodat? Esetleg nem is olyan ellentétes a két feladat, mint első hallásra hinnénk? Talán még lehet valamilyen kapcsolat is a két költői világ között? De ehhez valóban „Miklósnak nagyapján” kell kezdenem.

Századunk költészetében két jellegzetes, egymást váltó és ellenpontozó meghatározó tendenciát figyelhetsz meg: az új formákat teremtő avantgárd megnyilvánulásokat és a különböző hagyományos formákat követő-megújító klasszicizáló versalakot. Amíg csak a kizárólagosságot veszed tekintetbe, vagy-vagyokban gondolkozol, a huszadik századi magyar költészetben nem tudsz eligazodni. A maiban sem. Ezek az irányzatok nálunk nem kizárják, nem váltogatják egymást – hanem egybefonódnak.

Miért nem fejlődhetett ki nálunk az avantgárd a maga teljességében? Okfejtések, viták, vádaskodások jellemezték már a kortársak vélekedéseit, és ezt megörökölték az utódok is.

De ne felejtsd el: századunk történelme világháborúk, társadalmi és nemzeti katasztrófák sorozata. Mindegyik történelmi változás nagymérvű értelmiségi emigrációt eredményezett. 1919-ig még minden lehetséges volt, mint a tudomány bármely ága, a költészet is naprakész kapcsolatban állt a nyugat- és közép-európai kezdeményekkel. Csakhogy a forradalmak bukása után a magyar értelmiség egy jelentős részével együtt emigrációba kényszerültek a következetes avantgárd költők. Az újonnan indulók számára az avantgárd már nem a lehetséges, hanem csak egy megörökölt forma volt. Így éppen a húszas években alakul ki a mai magyar lírára is jellemző irányzati kevertség: a hagyományok egybefonódása. Ekkor indul az a három költő, aki tudatosan követte ezt az utat: a teljességet az irányzatokon túlfejlődő szintézisben kereste. Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila mind nagyműveltségű, széles tájékozottságú költők, akik az avantgárd elméletét és gyakorlatát is jól ismerik, mégis ők adnak példát az avantgárd kizárólagosságának felszámolására. Elsőként Szabó Lőrinc gondolja végig és éli át mind a szociális indíttatású, mind az erő elvét hirdető avantgárd szélsőségeit: az előbbit a görög kardalok modorában, az utóbbit Shakespeare monológjainak zárt, szerepjátszó formájában, ironikusan idézőjelbe is téve (például a szörny Calibant megszólaltatva). Majd Illyés Gyula, otthagyva Párizst – bár az avantgárd hőseinek barátságát életük végéig tartva –, a latin költészet lüktetésével fegyelmezi és emeli általános érvényűvé versében paraszti indulatait. A múlt század romantikus-realista nemzeti költészetének jogfolytonosságát teremti meg avantgárdon iskolázott, klasszikus fegyelmezésű lírájában. Így kapcsolódik benne a kortárs világirodalom üzenete a nemzeti költészet feladatvállalásával. Ezáltal érthető és poétikailag hitelesíthető gyakori ironikus kifejezése: a nemzet érdekeit mint nemzetközi szürrealista költő képviseli. Legfiatalabb társuk, József Attila briliáns szavakat felszikráztató dalformában éli át a megalázott lélek legfájdalmasabb megrendüléseit. Úgy társadalmi forradalmár, hogy közben az egyes ember személyes világának teljességéről sem mond le. Túl a legszélsőbb avantgárd felfedezésein és a legkegyetlenebb formafegyelmen belül olyan költői szintézist teremt, amelyet leginkább a bartóki zene eredményeivel lehet jellemezni.

Vedd ehhez hozzá, hogy a magyar szabadvers meghatározó mestere, Füst Milán vagy alkalmi megvalósítója, Karinthy Frigyes sem az avantgárd, hanem a szintézis irányában alakítja versét, amelynek soraiban bibliai lüktetés és a klasszikus latin-görög metrum erőteljes emléke hallszik.

És még egyet ne feledj el: a magyar költő életművéhez – mint nálatok is – szervesen hozzátartozik műfordítói tevékenysége: nemcsak kortársakat, rokon törekvésűeket, de a világirodalom egészét ismét és ismét birtokba veszi általuk irodalmunk. Így a magyar líra állandó világirodalmi közegben él. Minden újabb generáció olvasása kezdetén – akarva-akaratlan – végigélheti a költészet teljes „törzsfejlődését”.

Talán mindezek közrejátszanak, hogy nem a szélsőségek egymást kizáró véglete, de éppen a művön belüli kiegyenlítődése a jellemző századunk magyar lírájára. Mondhatod azt is, hogy – egy-két szélsőségesen határozott homogén karakterű költőtől (mint mondjuk Pilinszky volt) eltekintve – sajátos eklektika jellemzi költőinket. Én inkább azt mondom: coincidentia oppositorum – a középkori bölcs, Casanus szavával. Vas István idézi versében: ellentétek keresztezési pontja. Ez volt líránk helyzete már a harmincas években is (amelynek első fele a magyar költészet egyik magaslati pontja) és ez jellemzi mai költészetünket is. Az akkor indulók mai irodalmunk doyenjei: Weöres Sándor és Vas István. A más-másként megvalósított „ómódi modernségük” a híd tegnap és ma között, az ő pályájuk változatos kiteljesedése a példa a század magyar költészete alaphelyzetének állandóságára.

A külföldet járt, avantgárdtanítvány Vas István Illyés hatására nemzeti és klasszikus akar lenni, lázadásból és dacból választja a klasszikus formákat. A lazán klasszicizáló forma lesz a legtágabb otthona a történelem legnehezebb megpróbáltatásait nem is egyszer átélő embernek. Ebben a formában a független emberi magatartás legfeszesebb példázatát teremti meg. Meddig vers a vers – azt próbálja; valójában arra kíváncsi: meddig marad meg embernek az ember. Versében a közösségében nemegyszer erőteljesen korlátozott ember etikáját gondolja át. A látszólag csak önmagát bemutató, életmenetéről, élményeiről, meditációiról lírai elbeszéléseket készítő költő egyben az eszméket vállaló, közösségében gondolkozó alkotó. A valóság mindennapi mozzanataihoz való következetes kötődéssel tartja a kapcsolatot a történelem alakulásával: végigjárva korunk sok poklát, átérezve a pusztulás szörnyűségeit, minduntalan legyőzésük, a velük szembe állítható emberi méltóság lehetőségeit keresi.

Weöres Sándor távoli vidéki udvarházban parasztdalok között, egy kifinomult műveltségű anya védőszárnyai alatt csodagyerekként felnőtt tünemény, aki mindent magába szív, amit a költészet bárhol eddig teremtett. Szavak varázslója, aki mindent ismerni akar, ameddig a poézis segítségével elérhet. Célja: a változatlan keresése a változóban. Költészetében korábban elérhetetlennek hitt, kimondhatatlannak vélt tartalmak válnak közölhetővé. Jellemzője az aggódást, a szorongást ellenpontozó derű; az egymás ellen feszülő ellentétekre szakadt világ versében kiegyenlítődik. Egyszerre jelzi az ellentéteket és a kiegyenlítődés vágyát.

Kedves Barátom, mindezt csak bevezetőnek szántam. Te néhány költőbarátodról kérdezel, én pedig azt az égboltot próbálom vázolni, ahol azok a költők felnőttek, akiktől fordítani szándékozol, és ahol azok a versek megszülettek, amelyek a te nyelveden is megszólalnak majd: meteorok robbannak bele, álló csillagok fénylenek, egyiket – úgy érzed – eléred karnyújtásnyira, a másik megközelíthetetlen távolságról világít. Katasztrófákat éltek át, nem is egyet, és ez nyomot hagyott bennük, és mint a túlélők, ők is egyszerre kiégettek és reménykedők. Szemben a felbomlással emberként akarnak végső percükig viselkedni. Tisztelik a másik embert, de elvárják a tiszteletet önmaguk számára is. A század ezt az üzenetet bízta rájuk.

És most néhány szót az általad kérdezettekről. A háború utáni líra talán legnagyobb formátumú jelensége Juhász Ferenc, óriás látomáseposzok alkotója. A háború látványa, az azt követő történelmi csalódások a kétségbeesés poklába taszították, apja, majd első feleségének tragikus halála, barátainak korai pusztulása a halállal való ellenkezést váltja ki belőle: a „bomba” ijesztő rémületében is lehetséges az ember önmegmentő feltámadása. Témái: „végső” helyzetek, amelyekből az egyes ember helytállása kiemeli környezetét, a szerelem pedig megújítja az embert.

Nemes Nagy Ágnes keményen megmunkált, zárt verseiben az emberi sors elviselésének példáit keresi. Tárgyi környezetét írja le: bennük szemléli a megmaradás tényeit. Azt a belső erőt keresi, ami a tárgyakat összetartja: a veszéllyel való szembenézés erejét tanulja és tanítja egyszerre. Pontos, körülírt tárgyak vesznek körül verseiben. Micsoda felkiáltójelek: kínzóeszközök, állandó viszonyításra kényszerítők. Nemes Nagy Ágnes tárgyaiban az emberi sors szólal meg: az erőszakra a túlélés keserű kényszere válaszol az emberlét esélyeként.

Lakatos István a legpontosabban feltámasztott klasszikus metrumokban az emberi létezés legteljesebb szabadságát hirdeti. Racionális világszemlélettel vizsgálódva minden sértő korlátozás ellen szenvedélyesen perelő költő. Költői világa szigorúan emberközpontú, az emberi sors megpróbáltatásainak büszke átgondolója. Legyen bár témája az ostrom kiszolgáltatottsága, a szerelmi szenvedély izzása, a kitaszítottság poklában való hányattatás vagy a létezés korlátai között tájékozódó ember tanácstalansága, verseinek jeges szikrázása jelzi: mindenfajta megalázottság, korlátozás következetes ellenzője. Költői formavilága: igen szilárd külső forma és szerkezet, ezen belül a játék kötetlensége. Számára ez a szabadság poétikai megtestesülése.

Gergely Ágnesnél a leírt szónak mindig tragikus árnyéka van. Micsoda erő feszül benne, ha vergődéseiről és diadalairól tud dalolni. Amikor versében minden szó egyénileg megszenvedett. Amikor „csak” önmagáról beszél, sorsa van a versnek. Ne érts félre: nem életrajzi vallomásokról beszélek, hanem az életmenet tüneteire gondolok. Állapotokra, amik meghatározzák a ma emberét. Korunk költője – még személyes jól léte esetén is – millió szörnnyel kénytelen birkózni. Benne lakik, életében van a bizonytalanság. A zuhanás lesz meghatározó élménye. A biztos tárgyak bizonytalansága kísérti. Ezt nemcsak az érzékeny lelkű költő, de szinte minden ember átéli napjainkban. Gergely Ágnesnél az emlék a bomlást sugallja, a vers pedig a kapcsolatot építené ember és ember között.

Mezei András jól ismert költő felétek. Külön kötetet fordítottál te is tőle. A hagyományos versalakhoz ragaszkodás nála alapvető tartalmi jelentőséggel bír: ahogy a forma összetartja a verset, úgy képes megmaradni az ember századunk veszélyesen széthúzó tendenciái közepette. Mind emlékeiben, mind a világban szétnézve acsarkodó veszélyeket figyel. Tulajdonképpen félnie kellene. Ő mégsem tud félni. A jóság, a szeretet, no meg a szerencse erejében bízva naiv jóhiszeműséggel vallja, hogy a világnak meg kell menekülnie. Reményeit olyan meggyőző belső átéléssel mondja, hogy olvasóit is bevonja ebbe a megbékélt, ünnepi áhítatba. Nem menekülésként, hanem szuggerálva ennek az életérzésnek a követésére.

Csoóri Sándor a sok műfajú, közéleti személyiség, a költészetben arra törekszik, hogy a vers kapja vissza a maga valódi hivatását, legyen az, ami őse volt, a népdal: az ember érzelmi életének megszólaltatója, az egymáshoz fűző kapcsolatok átélője, szenvedélyeink lázmérője. A dal jellegzetessége: a jelenben élés. A jelen adott hangulatát adja a vers úgy, hogy közben megjelennek ezt a jelent meghatározó, alakító emlékképek. Témái: természet, táj, szerelem, élet-halál-gyász. Verseiben fény és árny villódzása jut kifejezésre. Az árnyak széles skálájából vezet az út a nosztalgikus fénykívánásig, a nyár, a nap teljességéig, a nyomasztó hangulatoktól az önfeledt, boldog játékig – és viszont. A tájélmény, a tárgyi leírás olyan belső táj felé nyit bejárást, ahol egy élethelyzet teljes drámája sűrűsödik. Legjobb verseiben az önmagával találkozás élethelyzetét éli át: az ő legbelsőbb csodálkozása, haragja, szeretete, kapcsolatai válnak dallá. A legszemélyesebb megoldás így lehet egyben a legbarátibb mozdulat: az egymagában daloló ember soha sincs egyedül.

Székely Magda versei mint a tengerparton szabályosra csiszolódó kavicsok. Valami tárgy, jelenség, jelenet: pontosan annyi, amennyit róla el lehet mondani. És mégsem annyi: több, más is. Benne van egy asszony élete. A bizonytalanságban a magában bízni akaró ember elszántsága. Mindent pontosan kimond, mindent vállal, ami méltó arra, és mindent megtagad, ami mulandó, hűtlen, változó. Él mint Jób a csapások után: „mi most elért, lecsaphat ismét”. A védtelenség tudatában a versben kimondott kemény ítélettel védekezik.

A legfiatalabb Turczi István. Neki kellene a legtávolabb lennie a megszokott versmodelltől. És a valóságban: verseiben ismétlődik és megújul a magyar vers századunkbéli sajátsága. De hiszen a történelem is ismétli magát. A fiatalok elégedetlenek mindazzal, amit maguk körül látnak: amit elődeik felépítettek, omlani látják. Mi marad állandó: az élet ténye, és az embereket egymáshoz fűző kapcsolat. A fiatal költő a körülötte változó-alakuló-bomló világban hova fordulhat biztonságért? A szerelemhez, a társhoz. De mennyi arca, belső szörnye, de a bizakodót védő menedéke is van versében a szerelemnek. És hogy mondhatja el megrendülését és reményeit? A legkötöttebben hagyományos formákban. Pedig hát éppen az emberi kapcsolatok formáinak bomlásáról beszél. Mint valaha Vas István. És keresi a feloldó menedéket, a kétségbeejtő ellentétek közül, mint Weöres Sándor. Úgy látszik: minden kezdődik elölről. Vagy „történelmi távlatból” nézve: még mindig egyazon korszakban vagyunk?

 

* Megjelent: www.irodalmijelen.hu, 2009. október 14.

** Óda a nyugati szélhez