(Juhász Ferenc: A halottak királya)*

 

Kelet-Adria tengerpartján utazunk. Emléktáblát avattunk Raguzában Szabó Lőrincnek, ahol a hazánkat képviselő követségi kollega arról kesereg, mikor lesz már az arrafelé született magyar királylánynak, a tatárok üldözte Árpád-házi király gyermekének, Szent Margitnak hasonlóan felállítva az emléktáblája. Nézem a tengert, végig tekintek az erőd-városokon, láttuk Szabó Lőrinc nagy szerelmét, „a régi Korculá”-t (ő így mondta, c-vel, hangfelvétel is őrzi kiejtését, talán az eredeti olasz kiejtést követve: Kurzola), Dubrovnikban felkeressük a jeruzsálemi Yad Vasem mintájára létrehozott múzeumot, amely a közelmúltbéli népirtás áldozatait gyászolja, a várost ért pusztításokat mutatja be. Húsz éve jártam itt, ötven évesen, és amikor most hetvenen túl visszaérkezem, egy közben kényszerűen újjáépített várost csodálhatok. Az élet diadalát. Kinézek a költőt is vendégül látó Petka szálló éttermének ablakán, és a szomszédos évszázados ház falán látom még most is a gépfegyver-lövedékek nyomait. Hányszor cserélt gazdát az évezredek alatt ez a vidék is? Hát sohasem lesz béke? Most, itt, éppen az van. Alkalom a számotvetésre a tragédiákkal, és a béke élvezésének pillanata. De a szépség, a derű nem feledtetheti a mérekezést, we that look on but laugh in tragic joy (ahogy Yeats megírta, és Turczi István megformálta ennek a szinte fordíthatatlan sornak remek magyar változatát: „láttukra arcunkon mégis tragikus derű”). A mostani tengerparti látomás, ez a „beszélgetés a tengerrel” így már nemcsak Szabó Lőrincet idézi, hanem „a négysoros, hosszú versszakaszos, a „tengerpartra habzóan és tajtékcsipke-lángolással, dörögve kihörgő és visszaszívódó őselemként elmondott” éposz-kompozíció költőjét, Juhász Ferencet is. Aki nemzetünk legmegalázottabb pillanatai egyikében gondolta végig az idáig menekülő király élethelyzetét. A csapda-helyzetet, amely kiváltotta a mongolok értetlenségét: ők rokonként hívták vissza IV. Béla királyt, neki hozzájuk kellene csatlakozni, miért választ egy másik világot, miért nem akar visszahasonulni a környezetbe, amelyből vétetett. De ha egyszer már kiemelkedett belőle! Nem akart a szervezett erőszakra épülő horda része maradni, ő már egy másik világba született, mint az a gyermek, akinek világra jöttét ünnepli a költő a versben. A költő, aki átélve a maga és a régvolt király élethelyzetét, művével kiemelkedik a régmúltból, a saját és a világ léthelyzetében gondolkodik, mint századának legjobb költői is tették. Kortársai és közvetlen elődei a duinói elégiák Rilkéjétől Yeatsen, T. S. Elioton át Ezra Poundig. Megmerült mindegyik a maga valahai élethelyzetében, többen közülük – lévén századuk gyermeke – jobb- és baloldali koncepciók vonzását (néha vegyesen mind a kettőét) is végiggondolva. Mint tette korábban József Attila vagy Szabó Lőrinc is, akikre Juhász Ferenc is oly sokat hivatkozik. És vele együtt vergődnek ekkor már a hatalom rájuk tukmálta csapdában hazai kortársai, társai a szövegben, képben, Szentkuthy, akinek utóbb – koronatanú vagyok rá – szerkesztőként oly sokat tehetett az elfogadtatásáért, és Schéner Mihály, akivel szinte egyszerre tekintett szerte ebben a megalázott országban. Felettük lebegett a kérdés: lehet megoldás ebben a történelemben, a nagypolitika vezérelte világban, és a függvényeként szenvedő itthoni kisvilágban? Krisztus három napja (kereszthalála, pokolraszállása, et resurrexit tertia die) ebben a szövegben a menekülő király csónakban létének az idejévé szervül, pokoljárás ez is és feltámadás a gyermekszületés magasztos pillanatában. Krisztus példája, a király megpróbáltatása és a költő tudatának megmerülése a történelem mocskában s a létezés veszélyeztetettségében olyan szövegben ötvöződött, amely kiállja az idő próbáját, több és más lett, mint a túlélés kompromisszumát kereső koncepció szövege, – költészetként marad fenn, költőjét a század nagy keresői közé, a tragikus létérzést ellenpontozó elégia derűjét a poézisban kiküzdők társává emelve.

Nagy ínségben lévén szólalt meg a költő. Nemzetét féltve, saját létét az Isten képzetéhez igazítani akarván, és a Mindenható nyilait megérezve természetes mozdulattal hivatkozik mottóiban Csokonai eposszal nemzetét segíteni akaró igyekezetére, Pascal Isten-keresésére, és Jób szenvedésére.

 

Ordit-é a vadszamár a zöld füvön,

avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett?

 

Lehet ennél egyértelműbben érzékeltetni a rend hiányát, az események kiesését a világ harmóniájából? Mert erről beszél költészetének legtöbb darabjában a költő: a harmónia lenne a létezés természetes állapota. A történelem ezt zavarja meg, amióta a könyvek számon tartják az ember jelenlétét a világban. Milyen egyszerű is lehetne: „csak” vissza kellene rendezni a természet rendjét, meg kellene szüntetni a hiányt életünkben és létezésünkben. A természet harmóniája, a költészet poétikája egyként feloldásért „ordít” és „bőg”. Mint a vadszamár, ha nem jut zöld fűhöz, avagy az ökör, ha nem kap abrakot. Vagy az ember, ha nem részesülhet a derű fényességében, az elégia megoldottságában.

 

* * *

 

De a történelemben mikor nem lépte át a „Halüsz folyót” bármelyik nagyhatalom, ha valamely Delphoi jósda kétértelmű ígéretéből biztatást olvashatott ki az előremondott sorsból? Persze minden jóslat nélkül is átlépett minden Vezér a maga „Rubicon folyóján”, vállalva a kockázatot. Kockáztatva személyes sorsot, birodalmak létét. Milliók életét. A huszadik század közepéig „csak” részeit a világ népeinek. De mi lesz, ha ez a kockázat már világ-méretű? Hogyan dönt – avagy dönthet-e egyáltalán – ilyen felelősség tudatában valamely Vezér? Ha Hirosimával még konkrétan el nem következett is ez az állapot, de kirajzolódott a „trendje”, mely évek multával már valóságossá vált. Az 1950-ben kezdődött koreai háború még szerveződhetett „hagyományos” harcászati technikával és technológiával, bárha már akkor is bele látták költők (például a magyar Szabó Lőrinc öngyilkos kedvesét sirató katasztrófa-hangulatában) a világ önfelszámolását. Az 1956-os magyar forradalom esetleges „nemzetközivé” terjedése sokakban (bennem is!) a világvége hangulatot is kiválthatta. Választhattak a nagyhatalmak: Magyarország ismét elbukik, mint történelmében nem egyszer nagyhatalmi alkuk eredőjeként, vagy bennünk és általunk kezdődik el egy atomháborút kiváltható nemzetközi konfliktus. És megköttetett az alku, épp e tájon, a szépséges Brioni üdülőhelyén. Számunkra pedig leosztatott megint csak az áldozat szerepe: A tékozló ország továbbéltetése és a „szocializmus korszaká”-nak visszarendeződése. Majd elkövetkezett a kubai válság: a két atomnagyhatalom Halüsz folyója, Rubiconja. És megtörtént a csoda: a belátás. Szomszédságunkban, Bécsben, Kennedy elnök és Hruscsov pártfőtitkár találkozójával. A világ életben maradt. A Bomba árnyékában.

Magyarországról szó sem esett. Itthon alakult a »konszolidáció« a maga útján, a véres leszámolás átalakult kényszer szerveződéssé, majd az úgynevezett »puha diktatúrává«. Ha magyar költő tájékozódott a nagyvilágban, tudathasadása megmaradt: örülhetett, hogy a világ túllendült a Bomba válságán, az angolszász jogrend szerint érvényes precedens alku megköttetett, és kétségbeeshetett továbbra is a hazai megoldhatatlanságok láttán. És persze nemcsak láttán: átélése során. A világ létéért nemzeti létünk sorvadása lett ismét a „két pogány közt” vergődés áldozati állapota. A magát baloldaliként bevezető diktatúra a maga válságát magában hordozva a legnehezebb helyzetbe sodorta a nemzet költőit. A megmentett világ a megosztott világ szentesítését fogadtatta el, és Magyarország, mint Juhász Ferenc versében a „neon-Magyarország” Oktogonon világító „reklám-Magyarországa” magába zárta ennek az új „vesztfáliai békének”, megújított „Szent Szövetségnek” (amelynek meghatározó diplomatája Henry Kissinger Metternichet tekintette példaképének) a hozadékát: az Oktogon November 7. térként jelezte hovatartozásunkat: a „szocializmus korszaka” osztódott ránk, hogy a világ megmaradhasson. De mit is hozhatott utóbb a változás? Félszázad múltán mindezt megváltoztatva megint csak ránk zúdultak a megélhetés legnehezebb terhei. Mert itt, e tájon a megmaradásba azt is bele kellett kalkulálni, hogy: „Most rabló Mongol’ nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd Töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.” Tegyem hozzá (a Hymnus költője pontosan fogalmaz): nem kaptunk – vettünk!

Ebben a mezőben jelenik meg Juhász Ferenc költészete, legnagyobb költőink teljesítményéhez mérhető koncepciót kerestetve – és ezt kiegészítve (sőt: ellene fordítva) nyelvi erejét tekintve a legszuggesztívebb költői teremtést létrehozva. Ha valaki megszenvedte a kommunista ideológia és gyakorlat tudathasadásos állapotát, akkor Juhász Ferenc volt az. Sokszor, sok olvasója vélhette, hogy a költőben magában adott ez a szakadás, talán sajátos alkatát vetítette ki, – de éppen személyes egészsége cáfolhatott rá erre a vélelemre. Hogy ezt a kétségbeejtő szakadást túl tudta élni, és műveiben is meg tudta formálni a válság (sőt válságok) kiváltotta képeket, bizonyíthatja: nem ő volt beteg, hanem kora lehelte ki magából ezt a miazmás »való világot«. Költői erejét bizonyítja, hogy több mint félszázada bírja a terhelést, amely vele együtt kortársait is meggyötörte, pusztította, sőt sokukat önpusztításra kényszerítette.

A kommunizmus »nagy elbeszélését« is végiggondolta műveiben – az egyes ember, a nemzet és az emberiség szempontjából. És mindenütt a pusztulással kellett szembesülnie. A sok szöveg éppen az oda-vissza ható győzködés eszköze volt. A kerek kompozíció az elbeszélés sugallata: de sohasem tudni, hogy a megszületés, a kibontakozás, a megoldás vajúdása-e, avagy éppen egy zsákutca önmagát tudatosítása. Egyik íróbarátom szellemesen jegyezte meg: Juhász Ferenc öntudattal megy a zsákutcában, mintha sugárúton közlekedne. Szerintem éppen ellenkezőleg: a diadalmenet visszáját, törékenységét, megoldás ellen dolgozó tényeit fedte fel. A tékozló országtól a Virágok hatalmán át a Gyermekdalokig, a Halott feketerigóig. Ha volt pillanat, ami átmeneti megoldást lehellt, az a világ megmaradásának és az abból ránk osztódott konszolidációnak tudomásulvétele A halottak királya idején. Talán. Magam akkor (ma önkritikusan így fogalmazhatom: békaperspektívából tekintve) így értelmeztem a művet, a hivatalosan elvárt poétika, a »szocialista irodalom« hiteles darabjai között írtam le. De ha a juhászi költészet ívelését nézem, akkor – egy emberöltő távolából – bizony nem csak a konszolidáció kompromisszumaként olvashatom, hanem a kompozíciót megkérdőjelező hasadás klasszikus értékű felmutatásaként. A halál országa és a másmilyen élet vágya közötti párharc megszövegezéseként. A két erő vonzása állandó. Benne van a szövegben a tatárjárásokat, a levert forradalmakat követő pusztultság tudatosítása, és benne a Juhász Ferenc-i, mindig verbálisan hangsúlyozott reménykedés ezúttal himnikus kimondása. Egymással szemben és nemcsak egymást követően. Mely mégis T. S. Eliot Mágusok utazásának végszavát ismételheti: „I should be glad of another death.” (Vas István korabeli fordításában: „Másmilyen halálnak örülnék.”)

De mindehhez a poétikai pillanat-megragadáshoz szükséges volt a „treuga dei” megélése is, a Jelenések könyvétől ihletettség mellett a „szabadulásért való könyörgés” átélése, a 4. zsoltár 9. énekének tanulsága is: „Békességben fekszem le és legott elaluszom; mert Te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást”. A balladában az elégikusság megtalálása. Túl minden esetlegesen, történelmi kompromisszumkeresésen, de belül a poétika komponálási rendjében. A szavak és a kiküzdött kompozíció hitelesítik itt a mondatokat. Hogy akkori olvasatomat felülírjam: a vélt koncepció ellenében.

Juhász Ferenc A halottak királya című »hosszú versében« – saját terminológiájával: époszában – a huszadik századi ember egyik létversét és etikai költeményét teremtette meg. Azt a koncepciót bontotta ki, melyet a Történelem című, korábbi versében felvázolt. Olyan témát tudott találni ehhez a szintézishez, mely a Történelem általánosított képletét megtölthette, és amelyben egyesíthette az országvesztésről-pusztulásról láttatott korábbi víziójának (A tékozló ország) és az emberiséglét esélyeit megformázó époszainak képi és gondolati rendjét. Ebben a témában olyan vershelyzetet teremthetett, amelyben a költő (énekmondó, éjszakai látnok, elbeszélő) és az éposz tárgya közötti kettősséget megszüntethette, így a pusztulás és a remény nem a vízió és deklarált hit kettősségében ölt alakot, hanem a főhős tudatállapotának egyenrangú és egyneműen kifejezett művészi megformáltságában. Ezáltal a műben kifejezésre jutó koncepció az époszok közül ebben a műben formálódik a legegységesebben megteremtett kompozícióban. De kifejezésre jutása (beteljesedése) pillanatában máris megkérdőjelezheti önmagát. Hiszen Juhász Ferenc poétikai beszédmódja éppen a hittel megformált szöveg állandó kétségbevonásával és megerősítésével való kettősség egyensúlyának keresésében nyeri el kompozícióját.

A téma fogantatása visszautalja e művet A halottak éposza, illetőleg A tékozló ország idejére: az ország romlása és személyes depresszió, halálélmény egyként meghatározzák a tatárjáráskori országpusztulást elsirató ének genezisét. De meghatározza az az alkotásképtelenség is, amely abbahagyatta az époszírást Juhásszal, személyes és történelmi számvetésekre kényszerítve (Babonák napja, Történelem), majd pedig az emberiséglét vizsgálatának tablóit íratta meg vele (a Gregory Corso verséből alakított Bomba, A szent tűzözön regéi, Gyermekdalok). Az ötvenes években, a mű genezisét megelőző alkotások idején (tehát A tenyészet országa kötet zárásáig) az ösztönös elkeseredés, az élmény közvetlen objektiválása a vízióban biztosíthatta a lírai hitelt, a műveknek a konkrét történelmi alakulással való együttmozgása pedig a közéletiség, a történelemben-közösségben gondolkozás bizonyosságát jelenthette. De egy általánosított világkép megalkotásához az aktualitás és személyes élmény ihlete kevésnek bizonyult. Fel kellett építeni e világkép rendjét, egyetemes érvényű rendszert kellett teremtenie a felgyűlt indulatok, érzések megfogalmazásához. Amit a filozófus fogalmi rendszere tisztázásával ér el, azt kellett Juhász Ferencnek víziói rendszerének megtervezésével és megteremtésével elérnie – hogy aztán ennek segítségével induljon megkeresni az ember helyét a világban. Ilyen víziófogalmat tisztázó világképteremtés volt a Harc a fehér báránnyal kötet. A szent tűzözön regéi kötet époszaiban pedig ezt a fogalmi víziórendet alkalmazza az emberi történelem egyetlen határesetének megvizsgálására.

Vegyük példának Az éjszaka képeit. Nem egy, a világvégét, a mindent letaroló atomháború utáni világhajótörést ír le science fiction formában, hanem az emberiség sorsát-jövőjét (tehát a lét és történelem logikájának esetleges keresztezését) magára vállaló, magában átélő tudat vívódásait szervezi éposz-oratóriummá. Így azután nem az az abszurd helyzet a mű megoldása, hogy egyetlen pár marad a pusztulással eljegyzett földön, és ők képesek újjáalakítani az életet, hanem a tudatnak az a katarzisa, mely e végpusztulás elgondolásában is megtalálja az emberi helytállás képét. És ez a helytállás, mely pusztán romantikus deklaráció, becsület ihlette választás a vizionált helyzetben, a jelenben tetté szerveződik: versinspirációvá, mely abból a hitből táplálkozik, hogy

 

Én hiszek tebenned Emberiség.

Nem győznek le képzelt halottaim!

 

Így lesz az éposz tett, bizonyítás: bizonyítása annak a hitnek, hogy az ember képes kikerülni a Bomba-alternatívát. De a költő, aki a hitre apellált, hány változatban volt kénytelen elsiratni az embert a történelemben. A tékozló ország csak első modellje ennek, mely mind tágabb és tágabb körökben ismétlődik. De meddig lehet a hitre hivatkozni? Mikor éri el a pusztulás mechanizmusának köre azt az átmérőt, mely átfedi az egész földet, mely után már nem lehet hitről beszélni. 1967-ben A költészet és a jövő témájú meditációban ezt írja:

 

…Fölrajzoltam én üszkös és kormos és parázs-sistergő szavaimmal,

véres vérző hajakkal és még-lüktető velővel, bőrhártyás embercsontszilánkokkal

és szőrökkel teleragadt szavaimmal a Jövő Rémület-térképét a Jelenre,…

 

De ekkor még csak az utolsó emberig ment el a Rémület-térképen, addig, amíg a föld sorsa ember kezében van (Az éjszaka képei).

De az igazságszeretet, a tudat logikája ennél (az egyetemes lét szempontjából) formális határnál nem állhatott meg. A föld teljes pusztulásának, ember nélkülivé válásának előbb csak egy mítoszát gondolta át, egy még emberrel teljes, átmeneti pillanatot, a nem földön maradó, a tűz pusztította földet elsirató, új életet ki-tudja-fakasztható kozmikus Noé mítoszát, hogy azután visszatérjen a tudat Rémület-térképén az ember utáni földre, az élet logikáját elvesztett földre (Gyermekdalok).

A mindenség szerelme és A virágok hatalma annak a létkatedrálisnak az épülése, amelyben a tenyészet világa megtalálja szervező elvét az emberhez, és annak tudatáig nyúlik. Ez az ember Az éjszaka képeiben elérkezett önmaga megsemmisíthetőségének tudatáig. De mi történhet ezután – ha nincs meg a tenyészet cél-oksága, ha elveszett belőle az ember?

A Gyermekdalok új genezissel indul. A páfrányerdőből előtűnő kép, az emberi kéz születésének himnusza is lehetne, mint ahogy az éposz egy-egy új szakasza az ember-cél-okságú világ egy-egy mozzanatának, részletének himnuszát is fogalmazza (a tenyészet-, látás-, hallásmítoszok: a megváltódás kellékei). És maga a főszereplő, a különös, kettős szörny, az embertestű, kősárkány alsótestű kentaur, ahogy a titokzatos lételőttijéből előbukkan, követi a „hangot”, és eljut a megsemmisülésbe – mintha az ember útját ismételné meg. Így fordul minden torzra, a Genezis könyvének (de Darwin könyvének is) ellentétjét adva; a pusztulás könyvét: a terméketlenség, a megválthatatlanság, a káosz könyvét. Mert az ember nélküli világban nincs ember méretű rendszer, az emberkori létkatedrális az értelmetlenül szétpergő, keveredő-burjánzó részletek zűrzavara lehet. Korábbi költészetünkben a Tóth Árpád által megrajzolt ember utáni béke képe csak idill lehet az igazi embernélküliséghez képest, amelyet az ember teremt a Bombával (mindegy, minek nevezzük), létezése természetellenes megszüntetésével.

Itt találja meg a Juhász-éposz az igazi határesetet: az ember utáni világot, amelyet mégis csak ember-méretűen tud megszerkeszteni. Az emberlét logikáját viszi végig az embernélküliségen, és így tűnik ki az emberhiány borzalma és az emberlét szépsége. Ez a nagy ívű, nagy epikus érzékkel formált vízióépítmény kétarcú fejezetekből rakódik össze: nemlétével groteszkbe fordul a csodálatos és az ember nélküli groteszk csodálatossá nemesedik, mihelyt felfedődik emberi modellje. Juhász az elveszthető paradicsomot rajzolta meg, az elveszettség állapotában.

És itt testesül meg ismét, a legtökéletesebb határhelyzetben a hit: az ember képtelen elképzelni az ember nélküli világot. Ha megpróbálja, akkor is az emberi mértéket alkalmazza. Azaz, visszaérkezik az emberlét mai állapotához, mint Az éjszaka képei végén a hittel katartikus állapotba jutó költőember. A Juhász-hit forrása: a legtermékenyebb fantáziájú költő sem képes ember nélküli világot elképzelni. Önáltatás lenne? Juhász e kételyt legyőzendő, a végsőkig elment. És tényként hozta vissza ezt a tanulságot.

Megsemmisülhet az emberiség? Megvan rá az esélye, de az emberi tudat ezt az esélyt csak mint hiányt, a világ veszteségét tudja végiggondolni, azaz még az embernélküliséget is csak mint negatívumot képes felfogni. A világ tehát e költői tudat számára mint az embert produkáló és fenntartó cél-okság táplálója és kiszolgálója létezik.

A költő ezek után figyelmével ismét az ember felé fordul: megformálja költészete így kijelölt mértékegységét. Ezért is következhetett – a nagy lét- és etikai határesetet bemutató és vizsgáztató tablók után – a személyes „kis világban” játszódó létvizsgálat, az életet és halált az emberi tudatban megidéző és szembesítő intim éposz, az Anyám. Létvers ez, amelyben az élet rendjét és legfeljebb e rendben a versnek mint őriző, az ember akaratát követő, rendet teremtő erőnek a szerepét vizsgálhatja a költő. Ezután következett az emberkeresés következő fázisa, amelyben az embert a „nagy világban”, nemcsak létében, de szerepében, azaz etikai létében is megformálhatja. Ehhez a vizsgálathoz találta meg a már régóta benne szunnyadó témát: a tatárok űzte királyt, aki egyszerre szembesül tenger, ég és mongol nyíl ostromában a magányos ember létproblémáival, és egyszerre játszik e létdráma megoldásába a közösségért felelős ember szerepvállalása.

 

* * *

 

Maga az éposz három egységből és ezt követően három stiláris rétegből tevődik össze. Az első a magányos ember víziója:

 

Mi ez a csönd a szívemben? Ez a bénaság, halál, rettenetesség?

Megfagyott jaj-rögökkel mért hallgatsz ugar-szívem tél-éjszakája?

Ősfehér szívemből Isten szívéig burjánzott a tűnődés kristálylétű fája,

holdfényben csönd-arcok levelei: magány, rémület, elveszettség.

 

A magányos dermedés víziósorát végül a következő klauzulával oldja: „és vidúl Tavasz-Szívem emberisége emberré visszaforrva, boldoggá föltámadva”. Ez az első egység két víziótérbeli pont közötti feszültségre épül: a magányos Én szíve és a mindenség-végpont Isten között. De ez a két végpont a vízióhullámzásban ugyanakkor mobil, ugyanis az Isten „ott fekszik Mindenné szétlazulva”, „átlátszó világrózsahúsában” ott van a világ, „s én ülök szétritkult lüktető szervei között”. Ugyanakkor ami „történik” e részben, az hol a „szívemen”, hol a „szívemben” történik. Tehát mindkét végpont képes az egész teret magába ömleszteni, benőni. Az Istenben az Univerzum teljessége „mozog”, az Énben pedig az Univerzumra irányuló tudás-keresés ölt testet. Ami jellemző, az nem a vízió-térbeli helyzetük, hanem viszonyuk: az elszakadottság, egymásnélküliség, az Én és a Minden harmóniátlansága, ritmuskülönbsége: „Nem ért engem.” A jellemzője e viszonynak: „elhagy önmagammá”, „otthagy a szívemben”, „nélküle is vele egymagamban”.

Ez a világidegenség, világba dobottság és elhagyottság az első részben az époszhős állapota. Ezt a távolságot azután két vízió teszi térben érzékelhetővé, illetőleg mitikusan motiválttá.

A térbeli távolságot a két végpontból kiinduló növekedés, illetőleg zuhanás érzékelteti. Az egyik a szívéből nőtt, felburjánzott kristályfa, „a Halálból-nőtt Halállal-hatalmas”. Ebben a fában a gond és a halál virágzik, valódi „Hulla ország” jegecesedett bele. Az ember, mint a halottak leszármazottja, temetője jelenik meg ebben a víziómítoszban: az ember a halálban, a halállal nőhet csak fel „Isten”-hez.

A másik térbeli távolságjelző, a hat csöndkürtöt fúvó, megvakított, halálövvel vert, az Isten ujjáról lepöccintett, a Kristályfa árnyékába, a szívre, illetőleg a szívbe száműzött angyal. Ők a párkák szerepét töltik be, bukásuk pedig az ember „Isten”-távolságát, „Isten”-nélküliségét és e távolság büntetés-jellegét példázza. Párkák, mert ők mérik ki az ember sorsát, ők jelentik a halált, illetve az életre feltámadás esélyeit. Öt halálangyalra jut egy fiatal reménység, biztatás és panaszmeghallgatás.

Az egész egységet a fagy-fehér szín uralja, ellenpontja a következő egységek felsebzett szívű, világgá lazult „Isten” vér-színének; és a hatodik angyal Zöld színígéretének.

 

Mert rettentő ez a gyász, rettentő ez a csönd, rettentő ez a dér,

mert rettentő ez a kő-némaság, rettentő ez a rücskös, vak téli átok,

mert rettentő ez a hó-köd hallgatás, rettentőek a csipkés jég-sarjadások,

mert rettentő vagy ősfehér szívem, te Őstiszta, Ősárva, Ősfehér.

 

Ez a lecsupaszítottság az indítás, az egyes magánya, az egyedüllét viszonyítása a léthez. Az eredmény: értelmetlenség, veszendőség, halál – és erre a válasz: „rettentő”.

Ebben az egységben eljut a magányos, szereptelen, a szenvedéseknek kitett egyén szembesítéséhez a létezéssel, és ezáltal az emberlét antagonizmusainak felmutatásáig. Ahhoz a poétikai pozícióhoz, amely a huszadik századi költészet nagy párbeszédében Gottfried Benn és T. S. Eliot poézise között folyik. Rilke elégiáinak és Yeats kései verseinek társaságába vágyva Juhász Ferenc az emberlét harmóniáját, ez antagonizmusok katartikus feloldási lehetőségét keresi, és ezt az igényét már az első részben a hatodik angyal szerepeltetésével és megszólításával be is jelenti.

Ez a világirodalmi párbeszéd ugyanakkor Juhász egyéni poétikájában összehozhatónak tűnik fel a magyar költői hagyomány „küldetéstudatos” vállalásával, amelyet a hatvanas években kifejlődő marxista személyiségelméletek is megtámogatnak. Amikor a hazai kötészet szembefordulóan létezik a kompromisszumok valóságával (1968 után, Prága és Párizs mögött vagyunk), a nyugaton megújuló marxista filozófiai eszmélkedés támogatóan kapcsolódik ezzel az itthoni tájékozódó ellenzékiséggel.

Juhász Ferenc éppen A halottak királya megszerkesztése idején kapcsolhatja össze költői gyakorlatában T. S. Eliot, Yeats és Ezra Pound kiküzdött elégikusságát, a „tragic joy” Gleichnissét a hazai hagyományos költészet politikus szerepvállalásával és – paradox módon – a marxista személyiségelmélettel. „Az »Én-Világ viszonyok« elméletének megalkotására vonatkozó felhívás meddő utópia lesz, a személyiség történeti-társadalmi struktúrájának problémája megoldatlan marad” – írja Lucien Sève, Marxizmus és személyiségelmélet című könyvében, és definíciója szerint a személyiség „a magatartások közötti társadalmi viszonyok élő rendszere”.

A világpolitikára tekintő faggatózás, a hazai nyomorúságra tekintő aggódó szem és az ellentmondásosan fejlődő hivatalosan kötelező (de Juhász által baloldalisága mián paradox módon bár, de vállalt) ideológia afelé a megoldás felé igazítja a készülő juhászi poétikát, amely rárímelhet a korszak líratörténetében megjelenő adottságokra. Bárha történelmileg – a »nagypolitikai nagyalku« árnyékában – ismét tragikus a pillanat, Juhász Ferenc szerencsésen alkalmazhatta a bonyolult koncepciót kompozíciója megalkotásakor.

De ahhoz, hogy ennek az igénynek a teljesüléséhez az adott epiko-lírai kompozícióban eljuthasson, a „magányos exhumáció” során (hogy a kortárs Pilinszkyt idézzem) a kiemelt/kiválasztott hősét társadalmi szerepben is meg kell vizsgálnia. Ennek a szerepnek pedig megfelelő hídnak kell lenni egy bukott magányos és a katarzisban a mindenség harmóniájába illeszkedő ember között. Olyan szerepnek, amely potenciálisan magában rejti a semmit és a mindent. Az epigrammatikus Pilinszky és a narratív Juhász ebben a paradoxonban találkoznak: „kiemelek egy ismeretlen embert / a semmiből és eleresztem őt.”

 

* * *

 

Erre a feladatra pedig legalkalmasabb – a szó metaforikus jelentéstartománya révén is – a királyszerep, méghozzá annak történelmi fénykorából, amikor a király népének képviselője volt. Kiinduláshoz pedig egy bukott királyt kellett választani, méghozzá egy nemcsak személyes sorsában, de népe képviseletében bukottat: így találkozik Juhász A halottak királya című művében a korábban elkezdett (részletében publikált), de utóbb abbahagyott, az ország pusztulását elsirató és egyéni panaszait eljajongó, tatárok űzte királyról való époszcsíra a mostani személyiségelemző és -építő igénnyel. Az elbeszélés a kialakuló lírai témával: az éposz a dallal.

 

Csak halottak szívem körűl, szívem mögött, szívem alatt, a Halott Ország,

egyetlen szőrös szörnyű véres büdös Halál-Szemétdomb, aki én voltam,

aki voltam Király, Élők Királya, a Tavasz Fejedelme, Zöld Zászló, Tollam

Látomása, aki voltam a Mindig-Ének-Mindig-Öröm, a Sohase-Komorság!

 

Az első egységre épülő s azt szereppel megkoronázó képpel indul a második egység, és tart addig, amíg a hős meditációjában felnő a szerepéhez: „voltam király”, ami „Tollam Látomása”. A magányos, szereptelen ember hatalma a választás egyéni élete és halála között. A király szerepe: önmaga és népe életének biztosítása. A szerep felvételének magaspontja: az első egységben megismert Én kimondja a szerepet felvállaló, illetőleg megújító igent, és vele elfogadja az áldozattá válást. A rész a nagy küzdelem, tétje: az áldozat értelme.

 

mert nem a Halált, az Életet választom én! Én, a Király, a Szegények Szerelmes Fia!

 

Mert király vagyok és nincs hozzá jogom, hogy a halált válasszam magamnak,

mert király vagyok, kegyelmes és kegyetlen és választásom egy: a Mindig Élet!

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Mert király vagyok, s így vélasztottam én, büszkén, tisztán, kegyetlenűl,

s úgy döntöttem én, hogy vak és borzas, bozontos szolgája nem leszek soha másnak,

mint az Örömnek, mint a Piros Zúgásnak, a Föltámadott Mindig-megújulásnak,

s nem hullok a Halál kukac-sírdomb ágyék-hegyére nemzés-tehetetlenűl.

 

Ez az egység már epikus információkkal is szolgál: beszél a jelenlegi magány konkrét okáról, az ország elvesztéséről („voltam király”, „mert csak én vagyok itt a tengeren magamban”, „kiűzöttségben”, „látni az országpusztulást elárvult szívemben”, „magányos királycsónak”-on „lökődve” létezik, most „Hajnalodik”, látszik „A Part, a Föld, a Messzi Ország”), időtartamáról („három napja” tart). Jelzi: közel az elbeszélés feloldása (tertia die!). És ahogy a szerepben konkretizált ember megjelenik, úgy demitizálódnak a korábbi mítoszok: a szív halottakkal teli Kristályfája az áldozatok, a pusztult ország, az angyalok pedig saját rémei és reményei, a „Megvakított Hitek”:

 

Ó, Angyalok, Szárnyas Köd-képzetek, Vak Hitek, Megvakított Ködmadarak,

akik itt álltok Nem-létezők és Mégis létezők, Nem-létező Valóságmadarak,

Angyalok, Könnyeim, Képzeteim, Gyászaim, Reményem, Könnyű Csönd-madarak,

akik itt álltok merengve, sírva és zenélve a kristály-lombú óriás Csönd-fa alatt!

 

Ebben az egységben szűnőben az „Isten”-távolság is: a fehér színt az „Isten” vérét, az anyaggá lazulását jelző piros-rózsaszín és a köd megnevezhetetlen színének kettőssége váltja fel. A kettőt egybemossa a második egység konkrét napszakideje: a már Homérosz óta rózsás színnel társított hajnal. Ez a hajnal egyszerre a csónakon ülő király történetéből következő napszak és a feltámadást ígérő reménykedés és eszmélkedés időszaka is: „ha Rózsa-angyalok rózsa-trombitákkal meghirdetik Hajnal-Föltámadásom”. És az eszméletnek ez az ideje magában foglalja a történeti és az általánosított változatot, a szenvedésnek a most-pontokra szakadt idejét éppúgy, mint az abszolút idő megsejtését. „És ki tudja mióta virrasztok én, három napja csak, vagy százezer éve már?” A Ködös Messzi Part jelenti (távolítja, „ködösíti”, de meg is idézi végső igényként) a „Zöldtollú Remény-rengeteg”-et, mégis a konkrét reményszín ebben az egységben a piros-rózsaszín. A szerep színe is a piros most: „mint lüktető piros horgonyt: király-szívemet” említi. A magány az „Isten”-hez hasonlította: „Ülök, mint isten a Teremtés előtt”. Ezt a hasonlóságot, a hasonlóságban-azonosságot jelzi a piros-rózsaszín uralma.

De ez mégsem a megoldás: a királyszerep közösségi szerep, a közösség meglétét tételezi fel. A magányos: önmagából nem teremthet világot:

 

De jaj, én mit tegyek, én Ismeretlen Istenem, mit tegyek én magamban,

vak szívembe nyúlván: abból ki mit vegyek, miféle ősködöt, őslángot,

hogy pusztúlva önmagamban teremtsek szívem csöndjéből Vérző Világot,

hogy formáljak ember-égitesteket, ember-csillagmezőt és higgyek abban?

 

Ebben az ellentétben kulminál a magányos kivetettség és a királyszerep ellentéte. A választást kétféle visszahúzó vízió testesíti meg: a tengeri tenyészés és a szárazföldi tenyészés (állati és növényi létezés) vonzása – a szerepből kiléphetés kecsegtető képei. Szó szerint vetten a megsemmisülés vigasza ez, hiszen egyetlen ember nem képes újra nemzeni az emberiséget, s így a hős nem teljesítheti király-„funkcióját”.

 

Csak arra vár, hogy konok csobbanással Csöndkirályszivébe vessem magam,

s aláforogva lágyan, mint a rózsa, kék tenyészete mélyébe lebegjek,

 

A rózsamotívum színasszociációja még az Egyes és az „Isten”-lét azonosságának abszurditását hangsúlyozza.

De a személyiségelemzés másik szintjén mindez nemcsak az egyén totális önmegszüntetésének, azaz halálának bejelentését jelzi, hanem azt is, hogy a társadalmi szerep megvalósulása lehetetlen. Az »Én-Világ viszonynak« olyan határhelyzetét teremti így meg a költő, amelyben felsorolódnak a különbékék, a szerep alatti vegetáció létének lehetőségei. A víziók szexuális és fallikus jelei szintén a csak fiziológiai létezés felé való menekülésnek a szimbólumait jelzik. A szerep feladása a csak az »organizmuson belül« magyarázható létezés vonzását formálja. Ekkor, ezzel már a Halott feketerigó tematikája jelentkezik, most még csak annak abszurditását jelentve. Ezért a rész éppen ennek csak az elutasítását formázgatja, míg kimondódik: nem kell a „Pusztulás Büdös Kegyelme”. A királyszerep elvállalásával csakis az »organizmuson kívüli« szerep betöltésének lehetőségeit latolgatja, a csak személyes méretű megoldásigény itt meg sem jelenhet: az életélvezet hedonista öröme egyben az önpusztítással azonosítódik, előlegezve a Latinovits-siratót és még kizárva Halott feketerigó személyes életörömét. A személyiséget a most-pontokra szakadó történelmi világgal szembesíti, és erről a történetről tudja: „Mindig-Befejezhetetlen”.

 

* * *

 

Ekkor mégis a lehetetlenre vállalkozik a szöveg továbbéltetése: a harmadik egység a szerep elfogadásától a beteljesítésének átgondolásáig ível: az elégia itt nem enged személyes örömimát (ez majd a Halott feketerigó esélylatolgatásából születhet, ellenpontozva a Fekete Saskirály szakítópróbájával), az elbeszélés másfelé vezet:

 

Mert az Életet választottam én, mert az Élet választott ki engem Akaratának,

mert a Lét Küldötte vagyok én, a Létezés Kiválasztottja, aki voltam,

hát nem lehet, hogy itt motyogjak én szakállszőreimbe, megbomoltan,

hogy a Pusztulás ragadjon el pettyes kék táltoslován, kinek szárnyai a vízből már kiállnak.

 

– kezdi, és azzal, hogy az előző egység jelen idejű zárását múlt időben megismétli faktummá teszi a döntést, szerkezetileg pedig elindítja az új egységet. Ezzel a határkijelöléssel megváltozik a természeti vonzás képe is. A korábbi látomás, a biológiai-fiziológiai létezésbe vonzó Kék Táltosló-Királycsődör elveszti mitikus voltát: „megérti kristály-válaszom… király-hívását visszakéri, s füstöt fújva a vízben elmerül…” „én nem leszek a Halottak Királya!” ez a vállalás kell ahhoz, hogy ezt az elbeszélést befejezze, de ez előlegezheti már meg a Halott feketerigó személyes életpozícióját, a történelmiről a személyesre átértelmeződő elégia formáját.

Az ennek a vonzáslátomásnak megfelelő köd is „lassan elszivárog”,

 

Mert az Éjszakát a Hajnal fölitta, mert a Hajnalt a Nap magába szívta,

 

Ekkor, a teljes eszmélkedés-nappal-ban kap jelentést a szem, mely az előző részben még csak biológiai létében állt ellen a vonzásnak (illetőleg egyetlen ellentétdeklarációban nyilatkoztatta ki: „de én a Látástól meg nem menekszem”). Itt kap funkciót a látás, amely egyúttal a tisztánlátás igényét, a mítoszok és látomások levetkezését is bejelenti. A konkrét történetről itt tudunk meg a legtöbbet, itt lesz a szerep véglegesen az elbeszélés meghatározója: „tatár lovak nyerítése habzik a ködben”, „felém égő nyílvesszőket lőnek”, „egy tüzes nyíl csónakom zöld-mohás kövér szügyébe fúródva lángol”; viszonyok jelölődnek: „Asszony, Család”, „Bérelt Hajó”, és itt van a vesztes csata, a pusztult ország látomásvalósága, és itt ring kopottan a király magánya mögött „a Nagy Hajó, a Maradék Haza, Maradék Kincseim Szigete”, itt „a hajón jajgatva szül egy asszony”, és itt a Part ígéretének valóra válása:

 

Ki integet zokogva ott a Parton és kiabál és őrjöng örömében és a nyálas homokra hull

jajgatva és sikoltva és ott hempereg a sárga csipkesárban, a tajtékcsipke-lángolásban,

ugrál akár a szakállas tébolyúlt és zokogva kiabál, hörög szent téboly-dadogásban,

és mondja, hogy elmentek ők, …

 

Megismétlődnek a korábbi egységek szituációi: a tüzes tatár nyilakkal ostromolt csónak a mindenségben a csillagokkal magára maradt Egyest is láttatja; a menekülés, a pusztulás nemcsak a testvérviszály és vesztett ütközet látomását adja, hanem a személyiségét feladva megtartó Egyes menekülését is: „Magamból magamat menekülvén kihoztam.” „Te önmagamból kilöktél.” Ez az Egyes a „Mindenség, ki elhagyva önmagát, sírva fut”. Miért? A bűn és büntetés egyben válasz is: „Mert meg kell halnia.” A létből és személyes létezéséből is kifutó Ember képére tekint vissza a történet hősében-sorsában most már konkretizálva.

De visszatér a második egység világa is, a biológiai-fiziológiai létezés különbékéje a képzelgés és a nihilizmus kettős csapdájában: a szerepet vállaló ember buktatói. A tenger, melynek szexuális-fallikus vonzását legyőzte az életet választó ember, most a királyt csalogatja: sereget, trónt kínálva. Megépül hát az ország – a képzeletben; „árnyék-sereg élén lovagló Árnyék-Képzelgésem!”, „Mert a Földön ha megverettél, majd győzöl a víz alatt”. A másik, ezt kiegészítő látomás ennek ellentéte: partraszállás – nép nélkül, a „Húsevő Virág-gyomor”, mely pusztítással várja.

De hisz az Egyes, ha szerepet vállal is, a »történelmi«, az »organizmuson kívüli« világban csak Egyes (képzelgő vagy nihilista) marad, amíg nem teremti meg önmagában a szereppel összhangba hozható személyiséget, mint »a magatartások közötti társadalmi viszonyok élő rendszerét«. Addig a poétikában sem fogadhatja el a tragic joy derűjét, az elégia Gleichnissét. A király csak akkor lehet ebben az elbeszélésben igazi király, ha a ráosztódó – önmaga is választotta – szerepet pontosan beteljesíti. A valóságban ez ennyire szét nem válik: ott vagy teljesíti az adódó szerepet az egyes, és ezzel teljes személyiséggé nőhet, vagy alatta marad, lehetőségeinek torzójaként. Juhász Ferenc megadta hősének a lehetőséget, hogy a ráosztódott szerepet megkérdőjelezhesse-újraválaszthassa. De épp az újraválasztásnál felkínált pótlehetőségek abszurd, töredék volta győzi meg arról, hogy az éposz hőse csak előrehaladva teljesítheti ki személyiségét, válhat ismét önmagává: a mű így juthat el a létezéstorzó helyett a katartikus harmóniáig. De hogyan hitelesítheti mindezt a történelmet mindig változó nézőpontok szuggesztiójával élő utókor szemében? És a mai olvasat immár egyik utókoraként jelentheti önmagát. Magam is, most és itt nemcsak a művet, de a művet valaha olvasó önmagamat is újra kell olvassam.

A mű hitelét rontaná, ha ez a katarzis csak a történelemből, IV. Béla király történetéből következnék. A történelem adata: Béla király három napot töltött a tengeren, mikor is a tatárok elvonulván, visszatérhetett maradék népével a partra. De ez a történelmi zárás csak deklarált megoldás maradna a műben, mint volt a krónikás végszava A tékozló ország végén (Persze ott ez a deklaráció a maga ellenszegülésével hitelesíti azt a művet). A halottak királya, a feldolgozott történelem menetétől függetlenül a mű belső kompozíciójából következően is megteremti a katarzist.

Három embléma (egy József Attila, egy Babits és egy Arany) jelzi a közeledő megoldást. Az első a József Attila-i ars poeticát, a „nem lógok a mesék tején” tételt idéző „lassan elszivárog”. Ez a nyitánya a víziók leépítésének, lefokozásának: ironizálásának. Ezután beszél még patetikusan „Végső Látomások”-ról, de már demitizáló iróniával mondja „Árnyék-király Látomás”-nak, „Király Önámítás”-nak, „Vízmélyi Boldog Öncsalás”-nak a korábbi víziókat, hogy végül „Látomás-Ostobaság”-nak nevezze, és ironikus lefokozással megszólítsa: „Árnyékom: így szép hazudni!”

A másik két embléma a befejezés jelzése, bár mindkettő változott előjellel foglal helyet. A babitsi „legyen béke már, legyen vége már” nem az akármilyen feloldás sóvárgását jelenti itt, de mindenesetre magával hozza a bukott világ, bukott emberek látomása feloldásának elodázhatatlan igényét. És rá két versszakkal lejjebb az „eljöve már az Én Reggelem” feloldás következik. Ez az embléma kettős meghatározottságú és kettős kompozíciós jelölést is hordoz. A modern irodalomban archaizáló igehasználat és a követő időhatározó hangalakja A Szondi két apródja „eljöve Márton” időt és cselekményfordulatot jelző sorára utal, tartalma ugyanakkor annak tragikus sejtetésével szemben az igealak által idézett bibliás jövendöléseket (T. S. Eliot Mágusok utazásának egybelátásával a megszülető gyermeket és a rá felelő keresztfaképet) jelzi.

Ugyanígy a színhatások is a bevezetőben megkérdőjelezett zöld szín jövetelét jelentik. A szituáció mélypontján, az üldözöttség kiteljesülésekor jelenik meg fordulatot ígérőn:

 

S egy tüzes nyíl csónakom zöld-mohás kövér szügyébe furódva lángol,

 

A víz alján élő népről szóló képzelgésben sokszorosan ismétlődik: csalatást is jelentve, de önállósulva már a kompozíció zárását sürgetve; és ugyanígy a parti pusztulást is a „Zöld Rengés” természetképe vezeti be. Tehát a szín jelzése is, kompozíciós erejénél fogva, épp a megoldástól legtávolabbra eső jelenetekben jelenti már a közeli feloldást.

A zárást készíti a korábbi víziók motívumszerű visszatérése is: a Kristályfa képe és népe ismét jelentkezik – feltámadásra várva. Ha a „szívem alatt” robognak a rémület hadai, ráfelel a kezdő kép:

 

Kocogtok Halálkő-Szívem alatt Lovasok, Lovasok, Lovasok, Páncél-vak Lovak,

míg szívem óriás Csönd fája alatt zokognak a Csönd Kegyelem-Angyalai,

 

Mindez már – szó szerint kimondva is — megoldásért kiált. A hatodik angyal életszólama valóságra kell, hogy szülessen.

 

S a hajón jajgatva szül egy asszony, hallgatom tajtékos, véres, gyönyörű ordítozását,

asszonyok sírását hallgatom, gyerekek sivalkodását hallgatom éhes fülekkel.

 

Ezután lehet csak „Szent Noé-Bárka” Jób siralomhelye, ezután jelenhet meg a hajó a csónak mögött emberekkel. Értelmetlenné válik az Egyes kilépése létéből, mert az Ember-lét: folytatólagosság. Mint Az ember tragédia sorsfordító szava: „Anyának érzem, óh Ádám, magam”, ez a szülés is a vég elől a halálba menekülő embert a létezésbe visszakötő, a tevékenységhez, a szerep végig viteléhez forrasztó tény. És hogy mennyire fontos motívuma ez a megoldásnak, később, a költő-király azonosításánál visszatér hitelesítő hasonlatként: „ülök szivedben, mint a gyermek”.

De ezzel még nem teljesedhet be a katarzis, ez még csak a megoldás küszöbe. Az újszülöttben nemcsak az élet folyamatosságára ismerhetünk, de csöppléte példázatot is jelent: mint Ádámot, ugyanúgy a királyt (az embert) is bánattal tölti el, tudatosítja emberléte kiszolgáltatottságát, elidegeníti a természettől. Dologra-védekezésre-társadalomra, azaz társadalmi tevékenységre készteti.

 

Mert itt a Földön csak az Ember védtelen Habzó-mosolyú Kis Emberem, Ordítozó Jövendő,

mert önmagára csak az ember képtelen és újszülötten csak az Ember tehetetlen!

 

A személyes sors kínlódva megidézése, átélése, megszenvedése. A magányos Énre, az »organizmuson belüli személyiségre« osztódó kétségbeesés. Ebben a kétségbeesésben hogyan szerezhető meg a természet, az Egyes és a Világ harmóniája? Juhász Ferenc ebbe a művébe a költészet hazai hagyományából azt a következtetést veszi át: ha az Egyes a népbe, a közösségbe olvad, annak szerepeit teljesíti be és a közösséggel együtt találja meg helyét a létezésben. Tudva ugyanakkor, hogy a közösség válsága egyben a személyes kétségbeesés felfokozója. A kétségbeesés nemcsak az egyes személy, de közössége élménye is. Hányszor játszik rá a szöveg Vörösmarty Előszójára! De ez a közösség egyben az összetartozásban megfogalmazható feloldást is megadhatja: az egyes személynek is, a szenvedő közösségnek úgyszintén. „A szocializmus korszakában” az egyes emberre és a közösségére ráosztódó szenvedtetés válsága így lesz poétikai megoldást sugalló ihletővé a Juhász Ferenc-i költészet számára.

A gyermek, a megszületett, a megváltó jövendő szent így idézi a szenvedést összegező, de a közösségbe katarzissal ( a tragic joy szellemében) is kötő képet: a keresztet, a három napot, de a feltámadást is. Azaz visszamenőleg az egész kompozíciót is hitelesíti, és előre utal a mű katartikus csúcsstrófáira. Arra a három versszakra, amiért ez az egész narráció-folyondár elkészült: a vers, amelyet ez a kompozíció szül meg önigazolásul, és önszenvedtetésül. Ezután születhet meg az összegező „Virágzó Keresztfa-Élet”-képlet, a kompozíció motívumainak és egységeinek, az egységekben foglalt részproblémáknak ötvözeteként:

 

Mert Gőgöm páncélját levettem, mert elébed állok Nagy Gőgöm Kristálypáncélját levetve,

mint bíbor rák páncélját levedli, s ott az üres rákpáncél szelvényesen, ollósan, bajszosan,

hártyásan, pórusosan. Elébed állok én, a Rák-Király meztelenűl, verejték-csatakosan:

hogy feszíts meg Édes Mindenem, szögezz föl Én Egyetlenem Virágzó Keresztfa-Életedre!

 

Szögezz föl Én Mindenem óriás vas szögekkel, szögezz Rózsavirágzó Szent Szívedre!

S én fölszögezlek Egyetlen életem szálkás, halált-virágzó, rózsát könnyező Keresztfa-Szívemre,

bütykös kezeid szöggel átverem, csomós lábaid átszögezem, így vonlak Élő Feszületemre,

s így élünk együtt virágzó Egymásban majd, egymásba halva, egymásra boldogan fölfeszítve.

 

Így élünk: Egymást-Megváltani-Jöttek, Egymásnak Krisztusok, Egymásnak Feszületek,

virágzunk és remélünk epét és vért okádva, csupán ágyékkal, kiszakadt hónaljakkal,

egymásba-nőve, egymásból kiágazva, egymásban égve, lecsüggő vérnyálas ajakkal,

s rózsát hajtva és jövőt, mi Együtt-Krisztusok, Együtt-Görnyedők, Együtt-Feszületek.

 

 * * *

 

A lírai csúcspont korál jellegével a mű víziókból alakuló hullámzásából szirtszerűen kimagasodó szigetet emel, az alakváltoztató terek mozgása helyett állóképet teremt, a múlt-jelen-jövő időhármas váltakozását általános jelenbe oldja és tömöríti („Így élünk”); zsoltárszerűségével pedig az epikus látomássorozat lírai összegezését adja. Ez az a háromstrófás vers, amelyet a költőnek ki kellett mondania, ez az a vers, amelyre a mű maga is készült, hisz búvópatakként a költeményvárás motívumai is átszőtték, a költő tudatának változásaként, e vers szerveződésének folyamataként.

Az első egység létből kivetettségének megfelelője a csönd, a „kő-némaság”, és mítosza a néma angyalok képéből formálódik. Mégis, már itt megjelenik az ének, de mint az emberidegen „Isten”-pólus tulajdona; az embernek csöndarcát mutatja csak, bár éppen a hatodik, a remény angyal letéteményese az „Isten”-tulajdonnak:

 

mert vak szívembe hulltod előtt te Isten szívében a Csönd Könyvét föllapoztad,

hogy elolvasd époszait, megtanuld énekeit és elmondd majd szívemben.

 

Ez a dalhiány, dalnélküliség-állapot azután a daligényre vált át a második egységben, párhuzamosan az époszhős szerepigényének megfogalmazásával. „Eljutok-e a Termékeny Tiszta Szóig?” – teszi fel a királylét beteljesedését sürgető kérdéssel szinte egyszerre, majd a beteljesedésóhajok között fogalmazza ezt ismét: „…omló finom aranygyökér zuhatagával repessze föl magányom Szavad, a Hatalmas.”

A harmadik egységben pedig (ahol a demitizálásban a pontosan látás során a létből kifutással azonosítja a király menekülését) a szerep alatt maradás leírásánál hangzik el ismét: „De kifeledve önmagamból, Mindenség-Énekemből!”

Így a háromstrófányi vers két, korban, történelemben, társadalmi funkcióban különböző szerepmodell (a középkori király és a huszadik századi költő) esetében az összecsengő megoldást fogalmazza. Ezzel teljesült a mű egyik feladata: megteremtette az époszban a verset, a keresésből a törvényt, a Tiszta Szót (ismét egy József Attila-embléma: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd”), azt az etikai képletet, amelyhez alkalmazkodva teljesedhet emberré az ember, azaz teljesítheti ki személyiségét.

Természetesen mindez csak szándék jellegű etikát eredményezne, deklarált feladatot (mint A tékozló ország szintén önálló költeménnyé szerveződő záró versszaka), ha a költő valóságpozíciója nem biztosítja e feladat elvégzéséhez a megfelelő szereplehetőséget. A személyiséget kiteljesíteni csak megfelelő szerep betöltésével lehet: és ez a mű kompozícióján belül mind a király történetében, mind a költő eszméletében adódik. De ez az a pont, ahol ennek a műnek a valóságmeghatározottsága mérhetővé válik. A hic et nunc társadalmi-történelmi talajon képzelgés ez a tudateszmélkedés, vagy a valóságban az ember számára társadalmilag adott szerepviszonyok mérlegeléséből következő eszmélet? A mű egésze, a társadalmi és természeti létbe visszaharmonizált ember képe csak az erre a kérdésre adott öntudatos válasz után válik megformálhatóvá. Ennek a tudatosítási pillanatnak a Babonák napja volt a megragadása (A halottak királya kompozíciójának ez az egyik vázlata), ahol a királyhoz hasonlóan indul el a vers hőse megkeresni és beteljesíteni szereplehetőségét:

 

S elindulok hazafelé, ázottan, életre szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

 

Erre a zárlatra emberöltőnyi távlatból érdemes visszatekinteni. Az „elindulás” meghatározója a szövegben visszabeszél. A Babonák napja címre visszaválaszol a költőre (és népére, a neon-Magyarországra) osztódó groteszk sorsképlet. Ez az élet adatott nekünk, ebbe a korszakba születtünk, vállalnunk kell, ha életre kelünk benne, ha elvetjük az öngyilkos megoldást. Mit tehetünk, ha ebben a tudathasadásban kell élnünk. Ez a „szocializmus” nem a biztatás, az elégia létformája, ennek ellenében kell az embernek a maga „különitéletét” az éjszakai virrasztásban végigcselekednie. Pilinszky kimondja ezt, vajon Juhász átéli ennek iróniáját? Különbéke csak, vagy a hazára és az emberre váró derű álorcája. Orcájaként fogadja vagy látja álorca-voltát? A szöveg leíratott, és ezt követően mindenki úgy olvassa külön-külön, amint akarja. Én a vers szövegében ma már meghallom a számonkérő iróniát, a „babonákba” való beosztottságát a szövegnek.

A halottak királyában túllépett ezen. A személyesről a hagyományosan közösségire hangolja versét. Ezt mutatja a három strófa Krisztus-, illetve Feszület-képe is, amely a versben funkcióváltozáson megy át: az egyéni tett, a fennálló társadalmi rend ellenében vállalt szerep, Az izgága Jézusok (Ady), a Latrok (Szabó Lőrinc), a társadalmat keresztező köz- és magánéleti modellek után a Juhász Ferenc-i képben a közösség minden tagjának az adott közösséghez való kapcsolódását jelenti; az egyesek halmazát (az egyénenként változóan adódó szerepek által) közösséggé struktúráló erőt formálja meg ebben a képben. Ez esetben ez a költő hagyományos, közvetlen közösségi-nyelvi erőtere (a Babonák napjában a neon-Magyarország; itt pedig erre utal a nemzeti eposzt író Csokonainak és Vörösmartynak szóló dedikáció is). De ez Juhásznál sohasem válik lehatárolóvá, feladatzsugorító vagy -kizáró tényezővé: e műben is az ember a mindenkor köré adott közösségének alkotója és alkotottjaként jelenik meg. Ennek a viszonynak a modelljét dolgozza ki e műben, és izzítja önállósuló lírai verssé a három strófában.

Az így, valós lehetőségeivel együtt feltalált-megteremtett embert ezután visszahelyezi a kiinduló szituációba, szembesíti létével. A mű függelékének tűnik első olvasásra a „csukló”-részlet, a monológ után a költő elbeszélése. Pedig a kompozíció ezzel a résszel lesz teljessé. Mindeddig a létből kifutás képeit láttuk, illetőleg a küzdelmet a visszafutásért. A közösségében helyt találó ember visszaharmonizálható-e a Világ-egészbe? Ennek a visszaharmonizálásnak az ünneplése ez a zárórész. „Jaj, fut a király” – kezdi e részt, de ez a jaj már alleluja értelmű, mert ez a futás ellenkező előjelű: „a Létbe visszafut”.

És amikor itt egy félsornyi állóképben megidézi az indulás Én-Világ távolság vízióját, itt egyúttal meg is semmisíti annak embertelenségét: „S a Szent Király-Kukac fölött a Boldog Láthatatlan Isten.” Ez a képnyi látomás a mikro- és makrokozmosz disszonanciáját megtartva feloldó „boldog” harmónia. Ezzel megtörtént a visszaharmonizálás, megszületett a mű kezdete óta várt „Fölbonthatatlanság” megformálásának lehetősége:

 

…a föld hússal-virágzó

Jelene voltam, Gyásztalan Gyönyör, a zölden lángoló Fölbonthatatlanság.

 

Erre válaszol a menet élén haladó király, akinek a páncéljára, a szívtájékra ugró zöld béka képéből bomlik ki a létezés Fölbonthatatlanságát ünneplő, az emberben az Isten-rózsa-színt és motívumot a zöld színnel egyesítő látomás:

 

Mert égő Zöld Csillag ül ott fölpáncélozott lovon, Lángoló Zöld Királycsillag,

Vason átrózsálló Óriás Rózsa-Szív ragyog ott zöld lánggal, Zöld Idővel, a Jövőbe Ablak!

És beragyogja a Létezés Mindenét a Létet-Bedagadó Óriás Zöld Buborék-Glóriája.

 

Ahogy a háromstrófás verssel zárta az etikát kereső époszi történetet, úgy ezzel zárja a létkölteményt. Ezután már csak az emberszabású záró kép marad. A valós, élő arányokban bemutatott élőkép, melyből most már nem a vízió aránytalanságában magasodik ki az ember, de kimagasodik mégis, mert az eszméletét leíró ember számára, a világ természetes arányait látva is, csak az ember (az önmagát lehetőségei szerint legtökéletesebbre megteremtő, mert a világ dolgait magában cselekvése és létezése elvégzésére elrendező ember) lehet a mérték: „Ő világít!”

 

Elől a király megy, s utána Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a zöld vadonban merengve.

Elől a Zöld-Béka-Szív-Csillag lobog nehéz vas-szelvény-öltözet lovon. Ő világít!

Mennek a Köd-Jövőbe. S a lombba búvó lovak és népek páncél-tomporát, páncél-hátát, páncél-lábikráit,

páncél-sisaktarkóját nézi a páfrányt félre hajtva a sas, a szarvas, a bölény, a medve.

 

* * *

 

De az abszolút időben megtalált kóda, és a most-pontokra szakadó – elbeszélhető – cselekvés között vajon megszülethetett-e a híd ebben a kompozícióban. Avagy felfüggesztetett a kérdés: valóban megnyílik az adott jelenben a cselekvés tere, valóban beteljesítheti-e a király a maga szerepét, a költő a maga poétikájának kiküzdött líraiságát egyeztetheti-e a felveendő szerep elbeszélhetőségével. A „halott halottaim” Ratkó József vízionálta ugyanekkori valóságában lehet-e az élet királya a halottak királya? Nehéz terhet ró a költőre a kérdés. Maga is megfogalmazza, éppen a kóda zárásaként.

 

De mikor, de mikor, de mikor Én Népem, Én Uram, Szent Véres Utam mikor kezdődhet el,

Szent Véres Utad mikor kezdődhet el, jaj mikor ácsoltatunk mi egymásnak keresztté?

Hogy kiváltsuk egymást a Halálból, hogy tegyük a Gomolygó Kék Időt megnevezetté,

hogy halálunk és virágunk lángoljon mindörökké a Testekkel és a Feszületekkel!

 

Ez a kérdés ott lebeg a kompozíció és a koncepció között. Olvashatom egyszer így, máskor meg amúgy. A költőtől hiába is kérdezném, amint a szöveg elvált tőle, már független létezőként kérdez felém, feléd, mindenki felé külön-külön. Miként fogadja be az olvasó, miként magyarázza a valahai ideológus, és miként gondol vissza rá a poétikai megoldást ma magába fogadó értelmező. Nem is beszélve az eljövendőkről. Hogyan olvashatták, akik a hazát féltették, akik a forradalmat siratták, hogyan akik a konszolidáció enyhülésében egyfajta megújulásra vártak? Hogyan akik „a szocializmus korszakában” vágyódtak az ígért szavak valóra váltására. És hogyan olvashatta, aki a leírt szövegben a költészet öntörvényűségét kereste. Hiszem, mindenki megtalálhatja a maga kedvére való olvasatát ebben a kompozícióban. Ma talán még inkább, mint keletkezése idején.

Számomra épp azért, mert keletkezési korában benne felejthette a kérdezés kételyeit is, kiemelkedőben létezik az időben. Közelít a század legjobbjaihoz, azokhoz a költői eredményekhez, amelyekben a kételyek a létezés elégikus megértéséhez vezettek. A király-szerep szétválik benne: a megélt tragédia feloldásának gyönyöre élteti. Mert arról beszél, hogy a most-pontokra szakadt időben, történelmünkben túl lehetett élni mindig mindegyik pusztulást. Az abszolút idő ekként válhat a poétikai megoldottság sugalmazójává. A halottak királya esetében is.

Hogy a kétely benne él a mű egészében az elégikus Gleichniss fényessége ellenére, mutatja, hogy a feladatra találás glóriás versszakainak ellenpróbáját is elkezdte ugyanekkor; a keresztrefeszített Jézus áldozatvoltában végiggondolni az ember ellen vétkező emberi világ bűnös voltát is. Majd abbahagyta azt is, mint ahogy majdnem töredék maradt a tatárok elől magányosan futó király elbeszélése. Ezt a történetet azután majd csak a rendszerváltás után fejezi be, felvállalva a világunkra osztódó megoldatlanságok láncolatának szenvedéseit. A közös szenvedés elégiája (A halottak királya), a felszabadult gyönyörima átélése (Halott feketerigó), az emberbe kódolt ellentétek szembesítése (Fekete Saskirály) után az örök megváltásra ítéltetettség állapota (Krisztus levétele a keresztről).

Juhász vállalkozása mégsem maradt társtalan vízió, ha abból a korból mellé magyar művet társítani tudok, akkor Németh László Irgalom című regényét említeném, arról is írtam már többször, hasonlóan A halottak királyához. Mindkettő a felelős önkontroll és a megszenvedett antropológiai reménykedés remekeként él bennem. De ez már egy másik történet lehetne.

 

* * *

 

Ennek a történetnek nemcsak társítása, de lehet folytatása. Mikor kezdődik új korszak egy költői pályán? A kortárs rendszerint utólag figyel fel rá. Amikor 1984-ben megjelent A boldogság című kötet, szinte alig üdvözölte a kritika. Pedig micsoda jósló fájásokkal volt telített!

Előző évben szemlét tartott eddigi költészetén Juhász Ferenc, a válogatás címe: Remény a halálig. Benne és általa élete infernóját úgy élte újra, hogy az már új költői világ felé mutasson: a halottak országából kilátást nyisson. „A csontváznak a földben már nincs reménye… Az embernélküli természet a betöltődő törvény. A remény egyedül az emberé. Mert a remény: erkölcs. Mert erkölcse csak az embernek lehet. Döntése is az életre, halálra… Mert szolgálat a költészet is, mi lenne más: az ember felnőtt bizalma a megmaradásban”. Csakhogy addig: mindez remény volt, a halál-világ ellenében kimondott akarat. A költő a „halottak királya” volt még, de bizakodó hit-szavai már ellenpontozták költészetének elementáris halál-vízióit. Pontosan fogalmazott a válogatáskor: etikai teljesítmény lehetett csak mindaddig a hit szavainak megfogalmazása. Ezt az etikai jellegű bizakodást esztétikailag is hitelesítette a művek kompozíciójában, csakhogy a poézis ereje másutt tartotta fogva. Amit poétikailag hitelesen bontott ki: az a „a tékozló ország” és a „Szivárványszínű Cethal”. Történelemben is, létbölcseletben is: a tékozlás és halál. Ennek a küzdelemnek záró verse a hosszú-című Latinovits-sirató, amely majd évtizedig a Juhász-költészet záró versének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet éli át poétikailag: a meghalás, az elnémulás, „a többi néma csend” költői-művészi pillanatában, amelyet oly halálok reprezentáltak, mint a Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Jékely Zoltáné, Kormos Istváné, Kondor Béláé, Latinovitsé, Huszáriké, és olyan költői hallgatások, más műfajra váltások, mint a Vas Istváné, Nemes Nagy Ágnesé. Juhász Ferenc vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors-kimondását.

Hárman kezdtek akkor vitát a csenddel: izgatott fájdalmas, szinte hisztérikus élni akarással Ágh István; a csend ijesztő világának megidézésével kiáltó versciklusával, a Leszállás az éjszakába cíművel Lakatos István, és egyetlen, klasszikusok költői képeire emlékeztető értékű és fenségességű búcsúztató-képpel Juhász Ferenc, a Latinovits-sirató zárásában.

Ebből a Fortinbras-szerepből kellett kitépnie magát a költőnek. De lehetséges-e a történelem ellenére alakítani nagy költészetet? Lehetséges-e a boldogságot megélni, amikor a társak elhulltanak, amikor a közösség, amelyben él a költő, egyre inkább csúszik a megoldatlanságok szövevényébe? De hiszen Dante is ugyanabban a száműzetésben írta a Paradisót mint az Infernót.

Juhász Ferenc nem elhagyja azt a történelmi párhuzamot, amelyet a Latinovits-siratóig kritikusai annyiszor megrajzoltak/megrajzoltunk. Csak túl ezen egy – ezt is magában foglaló – másfajta esztétikai vállalkozásba kezd. A hangsúly eddig az ember és történelmi csapdáinak szembesítésén volt, a baloldaliság tragikus meghasonlásának felmutatásán és átélésén. Ekkortól: az embert személyes sorsában a boldogság esélyével méri. Nem kivonja felelőssége alól, de a felelősségvállalásra alkalmasabbá nemesíti. Az aszkézis helyett az öröm elve alapján élő embert fogalmazza. És ez nem lefokozza, de felemeli, ellenállóbbá teszi költészetét.

A téma kezdetben szinte még nem is változik, de az attitűd (Babits kedvelt szava!) máris lényegében más. Elképzelhető lett volna ez a Miklós-·mise korábbi kötetben?

 

Verset írok. Eddig már 80 oldal. Gondoltam iszunk egy pohár whiskyt. Nem hívtalak, nem mentem. Ültél az öreg bőrfotelben szétvetett lábakkal, szinte feküdtél, mint egy keresztre-feszített bohóc – zöld imádkozó sáska, nyitott szád odvas halotti szoba, égő gyertyák fényrács-ravatalháza, égő gyertyafogsorú ravatalszoba-szádban százezer koporsó, és minden koporsót felnyitottam, és én feküdtem a piros koporsókban kürtökbe-öltözötten, haláltűz-bizonyítottan, százezer bajszos aranykürt hörgött tűzpárdúc-ásítozással…

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

…Igyunk egy pohár whiskyt, ne a halált igyuk, a létezést igyuk, a létezés megtisztít, őrjöngve habzó fényanyag-fényalak, Hit: megáldalak, áldalak fényemben, gőgdacos hitemben, most és mindörökkön örökké. Ámen.

 

És emellett a Szentkuthy-idéző mellett a Téli napban Schéner Mihály játékai tűnnek elő, éppen a legjellemzőbb Juhász Ferenc-i vers-napszakban: a hajnalban. „Kakaskukorékolás. Kint kakasok a .hóban. Schéner Mihály hatalmas piros, fehérpettyes rongykakasai, a kitömött Ébredések, a piros posztó-szakállú, piros posztótaréjú Hajnali Őrzők, Hajnali Árulók kékposztó tollsarló farok-páfránybokorral!”

Micsoda pompázatos összeölelkezés: valaha a szorongattatásban, utóbb az elégia derűjében egymásra rátalálva.

 

* Megjelent: Parnasszus (centrum – Juhász Ferenc), 2007, nyár, 18–35.