Ma este Csokonairól fogok beszélni. Csokonairól, akiről nem lehet a magyar költészet nélkül beszélni. Csokonai és a magyar költészet sorsa olyan szorosan összekapcsolódott, hogy mintegy annak allegóriájaként szoktunk rá gondolni. És szinte nem is lehet Csokonait másként elképzelnünk, mint irodalmunk, költészetünk allegóriájaként, mert valamiképpen úgy alakult, hogy nem is szoktunk rá másként gondolni a magyar költészet sorsáról való gondolkodás keretei között, mint allegóriára. Mintegy hagyományosan jobban érdekel bennünket az irodalom Csokonaija, mint az a Csokonai, aki maga is az irodalom alakítója volt. Az utóbbiról már csak a filológusok beszélnek, akik elvesznek olyan részletekbe, amely apróságok, egy kor esendő mozzanatai immár alig egy tucat embernek jelentenek izgalmas kérdéseket. Sokkal inkább arra a Csokonaira szoktunk gondolni, akinek a sorsa olyan volt, mint a magyar költészeté. És így leginkább körben járunk, mindig visszajutunk oda, ahonnan elindultunk.

Hogy miért van ez? Talán korai, alig húsz évesen írt színművének szállóigévé lett címe miatt, mely szerint az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. Ezt a ragot el szoktuk azonban téveszteni. Hogy Magyarországban. És ez is egy finom jel, hogy mégis van itt valami alig érezhető távolság, amely Csokonait elválasztja tőlünk, akik már inkább Magyarországon próbálkozunk az irodalom művelésével, az irodalom jövőjének fürkészésével. Netán azzal, hogy poétává legyünk. Netán Csokonaihoz méltó értelemben, akár.

Mert miként lehetünk Csokonaihoz méltóan poétává? Legyen ez íróként vagy olvasóként kitűzött feladatunk. Vajon mit jelenthetett Csokonai számára az irodalom? Mit a poézis? És vajon hű volt-e ehhez a magyar irodalom, a magyar költészet? Miközben sokan rá hivatkoztak, akik a sorsot kutatták, vajon nem értették-e félre azt, amit mondott? Akárhogy is legyen, Csokonai mindenképp azon a ponton áll, amely a kezdet pontja. Ott, abban a korban, jelentős részben épp az ő műveiben kezdődik az az irodalom-felfogás, amely az elmúlt két évszázadot meghatározó módon uralta. Két évszázad azért nagy idő. Kétszázharminc éve született Csokonai Vitéz Mihály. Két év múlva emlékezhetünk halálának kétszázadik évfordulójára. Az irodalom számára születésénél sokkal fontosabb, jelentősebb és meghatározóbb volt azonban a halála. A tények, az adatok, amelyeket erről a halálról tudunk, bizony fájdalmas, magányos, hosszú és elhagyatottságban telt agóniáról tudósítnak. De ezzel vajon Csokonai saját jóslata teljesedett volna be arról az emberről, aki poétává lett Magyarországban? Igen is, meg nem is.

Csokonai mondatának – és színművének – értelmében ugyanis poétának lenni beállítódás, habitus, életfelfogás, és nem sors. A Sors a beszélő nevű Tempefői számára olvasmányaiban mutatkozik meg, a Végzet pedig Rozália személyében jelenik meg. A könyvek azok, amelyekből Tempefői egy másik életmódot olvas ki, más eszményekért lelkesedik, mint környezete. Tempefői már maga is az „irodalom” terméke, akárcsak szerelemese Rozália, de szerelmük is, melyet könyvekből olvasnak ki, és ekként élnek meg az is könyvekből, írásokból, szövegekből származik. Poétának lenni életgyakorlat és habitus, de nem sors. Csokonai mindvégig erről beszél, hogy poézis a bölcsességre vezető út, mely a gyönyörködtetés által kecsegteti a tanulni vágyókat az igazság felé. A poéta nyelvi mintákat ad az élet számára, és az életben maga is nyelvi mintákat követ. Az élet pedig mindig a textus, vagyis a szöveg által fegyelmezett gyakorlat, de nem metafizikus erő, amely magán túl ragadná azt, aki megéli. Az egyes ember élete nem allegóriája semminek, hanem maga mindenkor egy nagy figurális mintának a követése: a Krisztusi minta „újraírása”. A halál a Visszatérés, az egyesülés Krisztussal. Azt gondolom, hogy ez az „antropológiai modell” – legyen szabadgondolkodó vagy hívő a keresztény ember – nagyon erősen jelen volt Csokonai korában a mindennapok szintjén. Az élet megélésére vonatkozó eme életminta mélyen beleíródott az életgyakorlatba. Csokonai nagy számban íródott alkalmi versei és a híres, összefoglaló Halotti Versek című munkája is a krisztológia, az Istenember halála és a feltámadás reményében megtörténő halálként érti a halált.

A halál ily módon megértéssé válik: az élet értelmének, a krisztusi igazság felismerésének és a benne való részesülésnek a megértésévé. Akárcsak a kor költészetének általában, úgy Csokonai költészetének is az volt a nagy tétje, hogy a lélek halhatatlanságának dogmáját eloldja a léleknek a Krisztusban való halál által elnyerhető halhatatlanság – vagyis az örök élet – teológiai dogmájától. Csokonai koráig a ma irodalminak tekinthető szövegek arról tudósítottak – sarkítottan fogalmazva –, hogy a textus által uralt és fegyelmezett életgyakorlatot a halálra koncentrálva tegyék elmondhatóvá. A ma irodalminak tekintett szövegek maguk is ennek az életgyakorlatnak alárendelt eszközeiként jöttek létre. De éppen ettől a kortól, Csokonai korától fogva az irodalomként létrejött beszédmód épp arra törekedett, hogy felszabadítsa magát ez alól az uralom alól, és az erősödő szubjektivizmus, érzelmesség, az egyes és esendő ember létének finom lenyomatát hagyja rajta a nyelv végtelen és közönyösen tovatűnő, sodró és minden múlékonyt magával sodró felszínén. De vajon az egyéni nyelvhasználat miről tudósít? Valóban arról az egyszeri, esendő lényről, aki különbözött a többiektől, vagy ő is a régi, nagy, egyetemes allegória, a Halál egyik alakjává válik? A Lélek és a Halál végeérhetetlen, a keresztény gyakorlat által a krisztológia kereteiben tovább mondott párbeszédének folytatása a középkor és a barokk irodalma. Az örök kérdések újra és újra történő megfogalmazása.

Csokonai ugyanezt teszi. De másként teszi fel a régi kérdéseket, melyek a barokk korból származtak át ide. És azok a szövegek, amelyeket ő irodalmi szövegekként hoz létre – meglehetősen heterogén anyagról van szó egyébként –, azokat a textus által uralt és fegyelmezett élet jegyében visszavezeti abban a mediális keretbe, amely által az ő művei újra az életet szabályozó és uraló erőre tesznek szert. Ezt pedig már az által az új nyelvhasználat által érik el, amely hatalomra tesz szert, melyet irodalomnak neveztek el a literatura magyarításaként épp ekkoriban, de már csak Csokonai halála után.

Csokonai korában ugyanis nem volt magától értetődő, hogy lennie kell magyar irodalomnak. Az irodalom az egyén szabadságának és a lélek művelésének új nyelveként alakult ki. Ez a nyelv az antik hagyományból eredeztette magát: a lélek önmagával folytatott dialógusából, vagyis a filozófiai nyelvének gyönyörködtető szépségeiből. A magánzó Horatius volt az eszmény, aki a császárkorban visszavonulva, de a hatalmasok és a gazdagok közelében élt. Tudta, hogy az élet megértése bizonyos szövegek megértésével válik teljessé. A hagyományozott írások megértése egyben a megértett hagyomány folytatása. Az istenek arca elhomályosul, ha a halandók nem tartják fenn a barbárság fenyegető veszélye közepette a kultúrát. Hisz példának okáért, aki nem tudja Anakreónt olvasni, az nem tudja igazán a bort sem élvezni, hiába van bora, akár a tenger. (Ezt ha valahol, hát itt Tokajban különösen nem árt hangsúlyozni.) Az csak részeg lesz, de meg nem részegül. És lelkesülni sem fog. A lélek szépségiért sem. Pedig a lélek rejtett szépségeinek felfedezése teremti a külső szépségeket is: az ezektől a szépségektől való megrészegedés hozta létre Athént, Rómát, s a világ csodáit – ahogy azt Berzsenyi mondogatja ez idő tájt. Ez teremtette meg a héroszokat, a hír és a dicsőség hőseit.

Csokonai ennek az új nyelvhasználatnak a gyakorlója. Írásait pályája során többször újrarendezi. Lajstromok és listák tanúskodnak a filológusok számára, hogy munkáit különféle összefüggésrendbe állítja újra meg újra. Ugyanazok az írások más összefüggésbe kerülve mást fognak jelenteni, tudja. Ami iskolai versgyakorlat volt, az ezáltal filozófiai költeménynek tűnik fel egyszeriben. A minták követéseként létrehozott gyakorlatok, imitációk, az eredetivel folytatott versenyzés jegyében újraalkotott, ellesett invenció által, moduláció vagy variáció által megirt stílusmintákat, ujjgyakorlatokat átírja, és ezáltal valami más jön létre. Pedig csak szavakat cserél ki, a hibás ritmust javítja, néhány rossz, vagy kevésbé sikerült rím helyére tesz szebben, tisztábban csengőt. Vagy épp a túlságosan tolakodó didaxist rejti el, a frazéma vagy a szállóige túlbeszéltségét fogja vissza, hisz úgy is kiderült már minden a korábbi sorokból is. Szab, csiszol, vág, reszel, szétszed és összerak, újrarendez. Egy mesterember, aki tologatja, rakosgatja, méregeti a darabokat: ezzel vajon mit lehetne kezdeni? Vajon ki lehet-e ebből a töredékből hozni még valamit? Mindeközben az ihletnek, a teremtésnek, a magát kockára tevő önveszélyes művészlétnek nyoma sincs. A szerkesztettség, a melléhelyezés, a variáció, a kicserélhetőség e poézis jellemzője. És a kontextusok folyamatos újrarendezése. A sokszorosan újrarendezett és újraírt versek szeriális sorozatából ekképp „jött létre a semmiségből” a Lilla-kötet szerkezete. És ily módon történik meg az is, hogy a Lilla-kötet újrarendezett összefüggésrendjében áthelyeződik a hangsúly Lilláról és Vitézről egy rejtőzködő, harmadik szereplőre, aki a kötet főszereplője lesz: a Halálra. Egész pontosan a Bölcs Halálra. Ma már különösnek tűnik fel, hogy a szerelem a bölcs halálról beszél. De Csokonai munkái kontextusában egyáltalán nem az.

Mert miért van az, hogy az embereknek egy meghatározó, mértékadó – ám bizonnyal kisebbségben lévő része – a filozófiát, vagyis a bölcsesség szeretetét tekintette a legfőbb jónak? A pogány hagyomány így gondolta ezt. Pogányt mondok, mert a kereszténység felől fogalmazok. De nincs ezzel másként a kereszténység sem. A szerelem ennek megértéséhez vezet el. A szerelem a halálra vezető kalauz. Krisztus – vagyis az Élet – szerelemes szeretete a halál völgyébe vezeti az embert. A szavak, a nyelv a Távollévőt idézik meg. Tempe völgyének múzsáit, az Árkádiában élt pásztorokat, az egykor a nyelv folyamán nyomot hagyó esendő, egyszeri, megismételhetetlen embert, aki a nyelv előtti kiszolgáltatottságát az irodalom beszédmódja által mégis győzelemmé, esendőségét hatalommá képes átfordítani: a semmiségből jött ki maga is, és nyomot hagyott egy embertelen valamiben: a Nyelvben és az Időben. Erről szól Csokonai poézise, Hölgyeim és Uraim, az én véleményem szerint. Csokonai ennek a győzelemnek az Allegóriája, erre gondoltam előadásom elején, amikor a magyar irodalomhoz kapcsolódó allegóriaként állítottam be Csokonai Vitéz Mihályt. De az allegóriák mindig az életgyakorlat allegóriáiként is megjelennek. Csokonai költészetének értelmezéséhez még a poézisról is kell mondani néhány megjegyzést.

A Poézist – Csokonai szellemében – az életgyakorlat részének kell tekintenünk. Nem szolgáltatás, nem szórakozás, de még csak nem is művészet – a szó mai jelentése szerint. Bár valamiféle megélhetést biztosíthat, de nem a piac értelmében, hanem a lélek keveseknek szóló művelése által. Ezért a mecénások keresése, a közeledés naivitása a hatalmasok felé pályáján mindvégig. Merthogy Csokonai igazából nem olvasókat keresett, hanem mecénásokat: hisz a bölcsesség tisztelete a keveseknél van, a művészet a hatalom pompájához tartozik hozzá. Nem a közönség ízlését kutatta – Kölcsey nevezetes kritikája bizony félreértette, amikor a közönség kegyének kunyerálását vetette szemére (egyébként ezzel a bírálattal kezdődött Csokonai félreértésének története) –, hanem a mesterség, a műfaj, a – klasszicista poétikai gyakorlat értelmében vett – modell érvényességét. A lélek krisztológiai modelljének átalakítására tett kísérlete már kevésbé érdekelte a költészet idealistáit.

Az irodalomban a megértés története természetszerűleg félreértések története. Ennek históriája Kazinczyval kezdődött, aki a Dorottyát olvasta félre. Kazinczy ugyanis az irodalmat allegóriák rendszerének tekintette, allegorikusan olvasott, és a Dorottyában is ezek után kutatott. Számára pedig kétféle allegória létezett: a klasszikus kor, vagyis a görög-római világ, az egyszerűség és a nagyság allegóriái: a szépség világa, és a középkori kereszténység rút és közönséges allegóriái, amelyek a populáris műfajokban – nemkívánatos módon – tovább éltek. A Dorottya megjelenése után Kazinczy gyanakvó, később pedig, az Árkádia-per után igazságtalan lett Csokonaival szemben. A romantizáló, vagy később a modernizmus jegyében történő értelmezések mindvégig a „művésziség” felől értelmezték, olvasták Csokonai műveit. Ez persze csak oly módon volt lehetséges, hogy néhány, az életmű teljes anyagának csak elenyésző töredékére alapozták ezeket az olvasatokat. Vajon hány Csokonai verset tud felsorolni egy mai olvasó ? És vajon hány versre épül egy-egy Csokonai kép? Bizony, alig valamivel többre, mint ahányra Kazinczy alapozta saját – és követői – Csokonai-képét.

Holott Csokonai drámai küzdelmet folytatott – bár nem volt drámai alkat – azért, hogy lélek- és nyelvfelfogását eloldja a krisztológia kizárólagos antropológiai modelljének uralmától. Természetesen sikertelenül. De mégis sikeresen. Hiszen – magam arra hajlok, hogy azt higgyem – verseinek, nagyon is heterogén életművének újraolvashatósága ezáltal vált lehetségessé a modern költészet korában, a 20. században. Bár a romantika óta a művészet teremtő erejéről beszélünk, de ez a „léleknek”, vagyis a teremtés forrásának, illetve a nyelvnek, vagyis a krisztológiai értelemben felfogott „logosznak” az újraértelmezése révén vált lehetségessé. A lélek (és vele szoros összefüggésben a nyelv) krisztológiai modellje mélyen beleíródott a kereszténység kultúrájába. Úgy tűnik, a magyar költészetben Csokonai nyelve az első nagy erejű nyelvhasználat, amely megkérdőjelezte ennek a modellnek az érvényességét. És ezért érezzük úgy, hogy nyelve ma is friss, ezért tűnik fel számunkra úgy, hogy egy valaha élt embernek, akit történetesen Csokonai Vitéz Mihálynak hívtak, a személyisége nyomot hagyott azokon a szövegeken, amelyeket ő jegyzett le. Pici fodrot vet, elmosódottat, hiszen vékony ez a „nyom” a nyelv folyamának felületén. Nagy erő mégis, hisz a modern irodalom beszédmódjának hatalma rejlik benne, amellyel a lelkekre képes hatni. Csokonai volt az első, aki nyomot, felismerhető „stiláris jegyet” hagyott a nyelven. Ezért véljük benne látni a modern magyar költészet első alkotóját, aki maga nem is volt alkotó – a szó romantikus értelmében. Az „alkotás” munkáját nem ő, hanem a „Múzsák” végezték el. A Múzsák pedig, amint az egyik – jellemző módon – alkalmi költeményében olvasható (illetve ugyanez a néhány sor olvasható a hosszú és kínosan nyomorúságos huza-vona után sírjára állított emlékművön) föltűnő és meglepő módon hasonlítanak az Apokalipszis angyalaira, akik Krisztus újbóli, második eljövetelének félelmetes hírnökei lesznek, amikor végső ítéletre hívják majd a lelkeket, amint azt a Dies irrae harsogta évszázadokon keresztül a keresztény emberek fülébe:

 

De a’ Múzsák Szózatja

A’ sírt is meg-rázkódtatja,

’S életet lehell belé!

 

Nem az arkanyalok, nem a közangyalok, nem Krisztus, nem a Lélek, nem a Teremtő – mert ahol nyugszik majd a Test, az a „Verskoporsó” lesz, a Nyelv szövetébe burkolva – hanem a szelídlelkű, halkszavú Múzsák.

 

* * *

 

És most lépjünk nagyot az időben! Bár kétszáz év nem nagy távolság az irodalomtörténet léptékével mérve. Korábban azt mondtam, hogy Csokonai a magyar irodalom sorsának allegóriájaként is értelmezhető, és mintha ez gyakran megtörténne. A 21. század küszöbén elgondolkodhatunk arról, vajon mi jut át Csokonai életművéből a harmadik évezredbe? Ha ezt a kérdést feltesszük, akkor kényszerű módon azt is meg kell kérdeznünk, hogy mi jut át a harmadik évezredbe a magyar irodalomból? Időszerű-e még az irodalom, ez különleges a beszédmód, amelyről Csokonai korában még nem volt magától értetődő, hogy egyáltalán kell-e léteznie. Ahogy ma ismét elbizonytalanodott az erre a kérdésre adható válasz. Vajon szükség van-e még arra a magának egykor hatalmat és helyet követelő beszédmódnak? A lélek krisztológiai modellje, az a dráma, amely a lélek várkastélyában, vagy szalonjában, vagy budoárjában, vagy a lélek városának peremén, vagy KZ-lágereiben, vagy versben-bujdosó bozótjaiban, vagy elmosódó, napsütötte sávjaiban stb. zajlik, ma már, a komputerizáció, a digitalizáció, az új társadalmi modellek kidolgozása és „rendszerbe állítása” idején (mert ne feledjük el, hogy a modern irodalom a felvilágosodott állam, Kant és Sonnenfels teóriájának terméke) vajon érvényes-e még?

Mert ki olvas Önök között ma még Csokonait? Talán ideje búcsút inteni a magyar irodalom egyik nagy allegóriájának. De vajon milyen lesz a harmadik évezred Csokonaijának arca?

Ezt Önöknek, Nekünk kell kitalálnunk…

 

(2003)