Margócsy István: Petőfi Sándor[1]

 

Azt írja Margócsy István a Petőfi-kultusszal kapcsolatban: „[A]z óvodában vagy az általános iskola első osztályaiban pedig már jóval azelőtt megtanulják és megszokják a gyerekek Petőfi figurájának és nevének kivételességét és a vele kapcsolatos tiszteletadási kötelezettséget, mintsemhogy [!] verseivel vagy akár életrajzával (azaz „erkölcsi példájával”) találkozhattak volna…”[2] Egy nagyon rövid személyes megjegyzéssel – és talán egy korosztály közös ismeretanyagát felidézve – arra szeretnék utalni, hogy jómagam, körülbelül épp a ’73-as Petőfi centenárium táján informálódtam a Petőfi-kultuszt illetően. Mindez épp akkor történt – amint a könyv is megállapítja –, amikor az évforduló kapcsán „az irodalomtörténet vezető és mértékadó tudósai majd mindnyájan megpróbálták […] valamelyest körvonalazni koncepciójukat Petőfit illetően” (PS 135.), magam pedig a középiskolába kerülve már az ekkor kialakított is népszerűsített „képet” kaptam. A személyes adalék, amelyre utalni szeretnék, még azelőtt történt, hogy olvasni tudtam volna, vagy ha már tudtam is, semmiképp sem verseket. Legfeljebb mesét, de azt is inkább úgy szerettem, ha felolvassák nekem. Következésképp maga az esemény közvetítette – irodalmi alkotásnak vajmi kevéssé tekinthető – „szöveg” a szájhagyomány útján terjedve érkezett el hozzám egy versike formájában: „Petőfi Sándor haptákba / Bele***** a nadrágba / Felesége bugyiba / Így mennek a moziba.” Gondolom, sokak számára ismerős. Bizony, bár kínos ciki (olyannyira, hogy a második sor, kipontozva hagyott, székelésre utaló igéjét nem is mertem kiírni), ez volt első találkozásom a nagy költő nevével. Mert úgy rémlik – már amennyire ezt így utólag meg tudom ítélni – azt, hogy Petőfi költő, már akkor is tudtam. Bár az is igaz, hogy mindebből leginkább azt értettem, hogy Petőfi.

Olvasva Margócsy István könyvét, az az érzésem, hogy az irodalomtörténet írás is, mintha már egy ideje hasonló helyzetben lenne: sok mindent tud Petőfiről, ám keveset a költőről. Kimerítő életrajzok, közlemények születtek, szinte már-már egy (dokumentum)film-forgatókönyv részletességét megközelítő pontossággal. Ami az irodalomtörténetre vonatkoztatva azt jelenti, hogy az idő „felbontása” az életrajz tekintetében már a napnyi egységen belülre ért; néhány ideológiai, illetve politikai tekintetben preferált eseménnyel kapcsolatban az órányi egység bontására is kísérletet tett, ami azért mindenképp jelentős teljesítmény. Mindeközben az a különös helyzet állt elő, hogy van igen kiváló és kemény Petőfi-filológia, ám nincs Petőfi-monográfia már régóta. Margócsy István könyve sem az, tiltakozik is serényen a bevezetőben, bizonyos műfaji szabályokat azonban ő sem tudott kikerülni, hisz a sorozat, amelynek a keretében megjelent – ha más nem – mindenképp kötöttségeket jelentett. A hagyományos irodalomtörténeti műfaji szabályok szerint valóban nem az, de amire kísérletet tett (ezt a szót külön hangsúlyozva az alcím által), az a Petőfi körül kialakult helyzetben a leghelyesebb döntés volt, és sokkal többet tehet a maga nyitott szerkezetével és szabadon hagyott intencióival, mint egy óhatatlanul lezáró, a kutatás helyzetét a reprezentatív feldolgozás gesztusával merev szerkezetté alakító – e tekintetben mindegy, hogy kis vagy nagy – monográfia. A fiatal és forradalmi Petőfi az irodalomtörténet ünnepélyessége által lett súlyos és konzervatív jelenség. Persze mindezt a különféle politikai kényszerek alakították ilyenné, illetve az irodalomtörténetbe idővel beépülő ideológiaképző „feladatvállalás”. A politikai ideológiákkal kapcsolatos implikációkat a könyv többször, kinyilvánított módon elutasítja, ám létrejöttét – maga is tudja – mégis csak politikai eseménytörténettel hozza összefüggésbe, és azt a szubverzív gesztust, amit mintegy „áruló módon” elkövet a Petőfi-kép ellen, az úgynevezett rendszerváltozás e téren tapasztalható (PS 136.) elmaradásával legitimálja. És ebben az a figyelemre méltó, hogy (a szerző) szükségét érzi annak, hogy kísérletét a műfaji önvédelmen túl még más szempontból is védelmezze. Pedig ezt sem a könyv szakmai újdonsága, sem a követett módszer következetessége, sem álláspontjának argumentáltsága, sem írásmódjának ereje nem indokolja. Akkor vajon nem a kultusz ereje kényszeríti erre? Ha igen, akkor a kultusz még akkor is hat, amikor már megszabadultunk tőle. És ez elég súlyos következtetés,  hiszen ebben az esetben sosem lehet tőle megszabadulni.

Margócsy István könyvének létrejöttében nagy szerepe volt a kultusztörténeti kutatásoknak, amelyek segítettek tudatosítani a Petőfi-szövegeken túlmutató, az élettörténetet strukturáló interpretációs modelleket. A kultusztörténet kutatását azonban elkerülhetetlen módon befolyásolta a kultusz szocialista gyakorlata is, amely az irodalomban is érvényesítette szokásrendjét, és ily módon a kutatásokat keletkezése történeti idején az antikommunista szenvedély is lelkesítette. Petőfi életrajza pedig paradigmatikus modellként szolgál a politika által mélyen átjárt költői sorsértelmezésnek. A könyv öt fejezetének eredményei, noha más és más metodika és értelmezői nyelv keretébe illeszkednek, mind visszavezethetők a kultusz megtörésének, a leleplezés (nyelvi) gesztusaihoz. Minthogy pedig a leleplezésnek és a felforgatásnak a könyv az irodalomtörténeti szakma szabályainak szoros betartása mellett kell, hogy eleget tegyen,  a szerző egy retorikai stratégiához folyamodik: a kifordításhoz.

Ha az Előszóban megszólaló szerzői vallomást immár ennek a retorikai gesztusnak a jegyében olvassuk, és valóban vitairatként (vö. PS 6–7.) közelítünk a könyvhöz, mint ami az adekvát műfaji stratégiája a szövegnek, akkor viszont olvasatunk az irónia alakzatához kerül közelebb a Babitstól kölcsönzött mottó esetében is: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Az idézett verssor ugyanis nem csak a bátorság vállalását jelentheti a megismerés szempontjából, de ha így értelmezzük, akkor is jelen van a heroikus felnövesztés, a morális felsőbbrendűség eleve tulajdonítása és a mindenkori jelen megértő teljesítményének elégtelensége. Ha a nagysággal való szembenézés lehetetlenségéről beszél ez a mottó, akkor a könyv ennek épp az ellentétét kell, hogy végrehajtsa. A recepció-, illetve a kultusztörténet által megképzett heroikus, felnövesztett alakot először is emberméretűvé kell tenni, hogy valóban szembe lehessen vele nézni. Vagyis a kifordítás elvének megfelelően: mi lenne, ha immár Petőfi nézne velünk szembe, és nem mi azzal, akiről azt gondoljuk, hogy Petőfi? A könyv természetesen nem esik azoknak a munkáknak a csapdájába, amelyek az igazi jelzővel ellátott Petőfi-képek előállításával voltak elfoglalva. Tudatosan vállalja, hogy konstrukciója csupán egy lehetséges értelmezése a jelenségnek. Magam pedig úgy gondolom, hogy mindeközben az inverzió retorikai stratégiáját alkalmazza, amely stratégia által megszólaltatott beszédmód éles eszű, ravasz, eszélyes – és épp a megfordítás alakzata miatt ironikus. Ha kialakulna, mint ahogy nem alakul ki a könyv résztanulmányaiból egységes és monolit értelmezés Petőfi alakja körül, az az ironikus Petőfi lenne.

Az egyes fejezetcímeket követve kijelölhetők azok a szempontok, amelyek a recepció- és kultusztörténet idoljaival szemben a kifordítás radikalizálását szervezik. Sorra véve ezeket a fejezetcímeket, belátható a könyv kultusztörténeti eredete is : A Petőfi-kultusz határtalanságáról című első tanulmány termékeny módszertani ajánlata a recepciótörténet és a kultusztörténet tanulságainak összekapcsolása. A kultikus beszéd retorikáját keresve mutatja be a recepció történetét, az értelmezési hagyományban megképződő azon jelentéseket, amelyek a Petőfi-olvasatokat szervezték. Mindez azért izgalmas, mivel a tárgyról való beszéd ironikus modalitása leginkább ebben a megközelítésben válhat hatékonnyá. A recepciótörténet Petőfi-interpretációit a monumentalizálás nyelvi stratégiája működteti, a jelentésalakzatok kimerevítése és rögzítése ezért mutat sokszor a túlzás retorikája irányába az irodalomkritikai hagyományban. Azonban az ironikus kifordítás ez esetben is abba az irányba tolja el az értelmező nyelvet, hogy a Petőfi szövegek nyelvi alakzatainak szemantizálásának és tematikus-történeti interpretációjának feszültsége óhatatlanul vezet a kultusz határtalansága felé, az öngerjesztő nyelvi stratégia miatt. Ez a tendencia viszont ellentétben áll a monumentalizálás szándékaival, és a határtalanság kényszerének retorikai uralására irányuló nyelvi teljesítményeinek rögzítésére tett szemantizálási kísérletek a könyv által végrehajtott kifordítás következtében az ironikus beszéd közegében válnak újraolvashatókká. Ezt az újraolvasást hajtja végre a könyvnek ez a fejezete.

A Petőfi-paradigma retorikai stratégiáinak elemzésekor a leleplezés, a kifordítás tanulságos és élvezetes példáival él a szerző, miközben szembesíti az olvasót azzal a csapdával, hogy a kultusz alapvető öngerjesztő logikája ott sem szenved, furcsa mód, törést, ahol az interpretátorok bevallott célja épp egymással ellentétes szándék jegyében történik. Azonban az a hipotetikus feltevés, hogy ezáltal a választott értelmezői metodológia által sikeresen lehet „előállítani” az igaz Petőfi képet (vagy súlyosabb esetben az igazi Petőfit), minden, mégoly ellentétes indíttatású szándékot is zátonyra visz. Horváth János és Pándi Pál hatástörténetileg meghatározó súlyú értelmezési kísérletei diszkurzív technikáikat illetően kerülnek Margócsy István olvastában egymás közelébe, noha minden más tekintetben, de főként értékszerkezetüket illetően, egy világ választja el őket egymástól – és válik láthatóvá ugyanaz a csapda, amelybe mindketten beleestek (lásd PS 29–30.). Az identitás keresését mindkét értelmező esetében az a makacs szándék vezette, amely a Pefőfi-filológiát meghatározó vagy csak átszínező politikai ideológiák miatt a recepció- és kultusztörténet gazdag hagyományát mindvégig arra kényszerítette, hogy monolit elvek és célok érvényesítése felé mutasson. Az ironikus Petőfi az identitás rögzítettlensége, illetve rögzíthetetlensége miatt kényes, sőt neuralgikus területe a kutatásnak, elegendő csak olyan kínos közjátékokra utalni, melyek a szerző fiziológia-genetikai önazonosságának barguzini diskurzusa révén tolakodtak be az irodalomtudománynál sokkal szélesebb nyilvánosság területére. (Az eset, parodisztikus jellegéhez méltatlanul, a nemzeti önazonosság szimbolikus kódjainak rejtett és elnyomott feszültségeire utal.)

Fontos összefüggések deklarálására kerül sor abban a fejezetben, amely a recepciótörténetben kialakult, és továbbörökített Petőfi-kép megkonstruálását érinti. Eszerint Petőfi szövegkorpuszának alakulását kezdetétől fogva szorosan átszőtte a kanonizálás és a kultuszképzés: „[M]indez ugyanis akkor zajlik (az 1850-es években), amikor a Petőfi életműnek egy nagyon jelentős hányada még nincsen kiadva, egy jelentős hányadáról pedig politikai okokból nem lehet vagy nem szabad beszélni; a töredékes ismeretek elhallgatással és elfojtással párosultak.” (PS 38.) Margócsy István elemzéséből kiviláglik, hogy nem csak a cenzurális, hatalmi szándékok nem kívánták a kényelmetlen szövegek bevonását a kanonizálás folyamatába, de épp így tartózkodtak ettől a korabeli irodalomkritika meghatározó szereplői is. Mindennek tanulságaként megfogalmazódó következtetés azonban, miszerint a „figura, jóval előbb lett kanonizálva, kultusza előbb lett megalapítva, mintsemhogy [!] teljes […] életműve részletesen ismert lett volna…” (PS 39.), elbizonytalaníthatja az olvasót, vajon a figura a recepció, vagy a kultusz fogalmai szerint értendő-e? Inkább azt gondoljuk, hogy épp a határterületen foglalnak helyet az értelmezés további megállapításai. Így a fejezetzáró megjegyzések értelmezési alakzatai  elbizonytalanodni látszanak: „Petőfi életműve, másfélszázéves „életében”, hatásában, olvasataiban, amint elszenvedi a kultusz mechanizmusát és rítusait, maga is állandóan újrateremti és működteti azt – ezért is tűnik kilátástalannak, hogy szétválasszuk: mikor van vagy lehet szó Petőfiről, figurájáról, költészetéről vagy kultuszáról.” Az ebben a mondatban jelzett problémagóc a bizonytalanságot épp a rendszer önmozgó, öngerjesztő retorikai stratégiáink kultusz- (és recepció-) történeti megelőzhetetlenségéből látszik származtatni. Már megint bementünk a csőbe, az a gyanúm.

Azonban Margócsy István továbbra is a kifordítás eszközét használja, és az előző bekezdés és az első fejezet végén sejtett kérdés, mely szerint ki vagyunk szolgáltatva annak a mechanizmusnak, amely a kultusz retorikája, azt jelzi, van kiút. Erre válaszol könyve talán leghatásosabb, leginkább kezdeményező fejezetében: Petőfi és az irodalmi gépezet: Petőfi mint modern polgári író című fejezetben. Ez mindenképp a legfrissebb része a könyvnek, mivel a legkevésbé terhelte meg a Petőfi-filológia fogalmi hagyománya és idoljainak buja szövedéke, és egyben magával ragadó olvasmány is. Sikerül benne közelebb kerülni ahhoz a kérdéshez, amelyre a kultuszkutatás és az irodalomtörténeti kutatás nehezen tud választ adni, hogy tudniillik miként érvényesül a kultusz aktív szerzői támogatása (lásd PS 41.).

E fejezetnek az is megkülönböztető jegye (a könyvön belül), hogy itt részben más fogalmiság, más retorika és másfajta metaforika lép működésbe: erőteljesen van jelen a fogalmak hermeneutikájára figyelve a jogi és közgazdasági nyelvezet szótára. Az tapasztalja itt az olvasó, hogy radikális kifordítás áldozatává vált az irodalom szentéje: a szerző egyszeriben termelő lett, a zsenialitásból innováció, az olvasói elvárás helyébe kereslet lép, stb.; megjelenik a reklám, a promóció, az imágó (vagyis imázs), stb. Mindjárt különös ellentmondással találja szemben magát e fejezet olvasója, miközben egy másfajta metaforika „nyelvjátékának” közegébe próbálja átalakítani a megszokott irodalmi beszédet. A feszültség, a különbség tudatosítása, a kifordítás intellektuális tevékenysége, ami eközben energiát szabadít fel, arra ösztönzött – engem mindenképp –, hogy megkíséreljünk az irodalomra kívülről rátekinteni. Mihez képest kívülről? – tehető fel joggal a kérdés. Ha erre lehetséges a válasz, akkor az is lehetséges , hogy az irodalmat és ami rajta kívül van, egyszerre lehessen mozgásban tartani. Különös szerep vár ebben az elbeszélésben a „lánglelkű költőre”, aki hirtelen a szerző furcsa szeszélyéből következően irodalmi „iparlovaggá” változik át. Bármi is legyen ez a sajátos szóösszetétel, eléggé – a szó köznapi értelmében immáron mindenképp – „romantikusan” hangzik. Azonban az irodalomtörténeti elbeszélésből az tűnik ki, hogy saját korában nem jelölt semmi romantikusat az idézett metafora, sőt, annál inkább negatív értékítéletet hordozott magában. A „korakapitalista” piac törvényei között – tudható ez a marxista elméletekből csakúgy, mint jelenkorunk mindennapjaiból – bizony kemény szabályok, szigorú törvények uralkodnak. Tehát e fejezet elbeszélésének hőse, mint „forrófejű” ifjú (furcsamód becsúszik egy ilyen régi metafora a könyv szövegébe, PS 65.) számító alakká kénytelen válni, és láthatóvá lesz, miként vesz részt saját kultuszának alakításában: ez pedig elválaszthatatlanul összekapcsolódik itt a piac működésével. Az nem elég, hogy a kereslet–kínálat oppozíciója által árussá válik, az sem elég, hogy felismerve ezt a logikát arra törekszik, hogy állandó keresletet gerjesszen, ha kell mesterségesen tartva fenn ezt. Az sem elég, hogy ennek érdekében nem másra törekszik, mint feltárni a fizetőképes kereslet álmait és vágyait, és mint a modern piac ügyes vállalkozója, saját idoljaikat se restellje eladni vásárlóinak. Az sem elég, hogy a tisztességtelen reklám eszközével élve lejáratni igyekezzék a konkurenciát, sem az, hogy igyekezete arra irányuljon, hogy korlátozza a versenyt, és kartellt hozzon létre. Mintha mindez nem lenne elég, de az irodalom respublikájának meghirdetett eszményi társasága helyett bizony kénytelen a kizárásra törni. Ez pedig már Vachotnak is sok, ezért kénytelen rendre utasítani a fiatal szerkesztőt, aki – tulajdon ide, szerzői jog oda –, egyszerűen grammatikailag eltulajdonítja a lapot, sajátjának nevezve azt.

A fejezet leleplező elbeszélése bemutatja a Petőfiről hagyományozódott kép – amelynek megalkotásában maga az érintett is tevékenyen részt vett – ellenkezőjét: nem a magányos, heroikus hős lesz monumentummá, hanem egy gépezet fogaskereke maga is, ám arra törekszik mindvégig, hogy a legfontosabb kerék legyen a rendszerben. A kizárásra törekvés piaci technikája elvileg ellentétes a demokratikus játékszabályok tiszteletével. A köz hasznára irányuló magánbűnök azonban a liberalizált piac keretén belül szabályozni képesek egymást. Az eszmék piacán akkor van vészhelyzet, ha a piac önszabályozó mechanizmusai nem érvényesülhetnek. Azonban a szerző Petőfi politikai meggyőződéseinek ingékony és meglehetősen esendő alakulása nem vall mélyebb politikai tudatosságról. A könyv utolsó fejezetében (A szabadelvű Petőfi) egy rövid, ám annál radikálisabb felforgató bemutatása jegyében maga is vitairat. Nem annyira Petőfi ellen, mint inkább a recepció- és kultusztörténet annál rosszhiszeműbb értelmezői ellen. Petőfi Ez a fejezet széles horizontot nyit az eszmetörténeti-filozófiai indíttatású interpretációk számára, annál is inkább mivel Margócsy István itt annak az Eötvösnek a példáját vonja be Petőfi értelmezésébe, akinek a jelenléte Petőfi pályáján mindvégig tapinthatóan, és igen nagy súllyal érvényesül. A könyv itt – mint annyi más helyen is – csak felvillant lehetőségeket, az értelmezői munka jövőbeni feladatait jelöli ki csupán. A könyv  gyorsan ér véget, a szerző ebben a fejezetben a különféle ideológiai-politikai elkötelezettségű interpretációk kifordítását a negáció általi meghatározás eszközével éri el, nyitja meg és hagyja nyitva az értelmezés lehetőségeit. (Bár itt azt is meg kell jegyezni, hogy talán túlzott naivitás lenne azt remélni, hogy ezáltal az elemzés által immáron elérkezett volna a tisztánlátás kora, és a politikai (félre)értelmezések ideje végképp leáldozott volna.)

Visszatérve az „iparlovag” Petőfit bemutató elbeszéléshez, e szép fejezet azzal a szomorú belátással ér véget, hogy Petőfi számára – akárcsak az irodalom más „iparlovagjai” számára is bebizonyosodott, hogy a forradalom nem üzlet. Ekkor elérkezett az udvari beszállítóknak, a hadtápellátás kielégítőinek, a hitelt kínáló pénzembereknek az ideje, az ekkor keletkezett hatalmas vagyonok történetének elbeszéléséből az irodalom csak később, évekkel az események után tudott ismét egy kis pénzt csinálni. (De ez egy másik történet, amelynek sikeres nagyvállalkozója Petőfi hű (vagy más elbeszélések szerint hűtlen) barátja lesz: Jókai Mór. Ehhez kapcsolódóan nagyon szép számításokat olvashatni Kukorelly Endrétől, aki e témában igen komolyan spekulált és szorgalmasan könyvelt.[3] A háború kínálta szereplehetőség a politikus és a katona; és minthogy „…szabadszállási kiskunokhoz intézett fatális választási beszédnek csodálatosan naiv és balga antitaktikussága” miatt a politikusi próbálkozás nem jött be, Petőfi számára sem maradt más, mint a katona szerep. Az itt kínálkozó különféle halálnemekkel kiegészítve, amelyeknek irodalmi analízisét nagyszerű szövegekben körültekintően el is végezte Petőfi – mondhatnánk némi cinizmussal. Ám élet és irodalom egységére soha jobb alkalom nem kínálkozott, és úgy tűnik, mintha itt végre fel is oldódott volna a szerepek körüli habozás és az utókort állandó zavarba hozó vacakolás.

A következő két fejezet (Petőfi szerepdilemmái, A romantikus Petőfi) ahhoz a már az első fejezetben is érintett problémához tér vissza (az identitás kérdése), amely a szerepek metaforájának bevezetésével kognitív értelmezői stratégia jegyében oldódott fel Horváth János interpretációjában. Ugyanakkor Horváth János egyúttal az irodalmi népiesség sajátos értelmezői alakzatában is fontos helyet jelölt ki Petőfinek, amely pozíció viszont más pályára terelte Petőfi kapcsán a romantika értelmezését, mintsem azt az „irodalom fejlődéstörténetének” európai modellje lehetővé tehette volna. A Horváth János által kidolgozott értelmezői keret tartja fogva azóta is a hagyományt. Margócsy István értelmezői stratégiája, amely a kifordításra alapozódik, itt is kezdeményező erejűvé válik, bár érezhető, hogy saját értelmezői nyelve is a leghatározottabban ezekben a fejezetekben válik kiszolgáltatottá az irodalomtörténet által kidolgozott különféle konstrukcióknak. Az újraértelmezés izgatott szándéka hatja át e fejezetekben határozottan vitairatként működő írások stratégiáját. Az Előszó külön hangsúlyt helyez ennek kinyilvánítására: „…bizonyos értetlenséggel nézem azt a roppant erősen élő és működő hagyományt, mely bármely romantikus jellegű gesztussal vagy művel szemben eleve bizalmatlanul lép fel, s eliminálásukra, vagy legalább megszelídítésükre mindent kész megtenni; ezért javaslom radikálisan átértelmezendőnek azt a stratégiát, mely Petőfiben csak vagy elsősorban egy speciális magyar népiességnek és népies realizmusnak látná megtestesülését.” (PS 7.) Margócsy István Petőfi-könyve ezzel az értelmezéstörténeti hagyománnyal folytat vitát; a szerző egy kritikájában az irodalomtörténet-írás egyik legfontosabb feladatát a 19. századi kánon újragondolásában jelölte meg: „alighanem e téren történtek ugyanis a legintenzívebb politikusi-ideológusi manipulációk, ráadásul oly súllyal, hogy némely klasszikusnak revíziója majdhogynem reménytelennek látszik (példának talán elég arra utalni, hogy a talán legpolitikusabb magyar költőnek, Petőfinek, éppen politikai elemzése vált szinte lehetetlenné a már százötven éves politikai-hatalmi kisajátítás okán, s ama kutatások, melyek az utolsó félszázadban az ő eszmerendszerét próbálták körüljárni, filológiai eredményeik mellett is fogva maradtak a kérdésfelvetés korlátozottsága okán…”[4]

Horváth János interpretációs ajánlatának ideologikus volta épp olyan mértékben figyelmen kívül hagyta a szövegek nyelvi-poétikai teljesítményét, amint azt az 1945 utáni értelmezők – sok esetben direkt – politikai szándékú értelmezései tették. A romantika kerülése Petőfi költészet megítélése kapcsán (vö. PS 142–143.) az értelmezői hagyományban szorosan összekapcsolódni látszik azzal az értelmezői alakzattal, amely Petőfi „rendszertani helyét” épp a sajátosan magyar fejlődési útként tekintett „irodalmi népiesség”, vagy a 45. utáni irodalmi diskurzusban kitüntetett helyre kerülő „realizmus” lírai jelzővel ellátott alváltozatába sorolta be. Megjegyzendő, hogy Margócsy István könyve szerint Horváth János kanonizációs erejű monográfiája ebben a tekintetben súlyosan elmarasztalható (vö. PS 157.). A könyv e fejezeteinek legizgalmasabb eredménye épp a Gyulai-Salamon-Horváth nevekkel jelölhető, a későbbiekben is hagyományozódó értelmezési alakzatok morfológiájának feltáró elemzése és lebontásukra tett javaslata.

Margócsy István a szerepek elemzése kapcsán felvázol egy hármas tipológiát, mely szerint Petőfi „a romantika által kínált nagy költőszerepek közül hármat fogadott el, tett magáévá és mondott ki vereseinek beszédszólamaiban” (PS 104.). Az itt felállított hármas szerep-tulajdonítás – ennek az értelmezései módnak és az így felállított tipológiának a vitatása nélkül – ellene dolgozik a könyv által képviselt és kifordításként körülírt értelmezői stratégiának. Ezen a ponton Margócsy István – véleményem szerint – foglyává válik egy rövid időre annak az értelmezői stratégiának, amelynek a lebontásán dolgozik. Ennek okát abban vélem megtalálni, hogy Petőfi kapcsán nehéz kikerülni annak a nyelvi begyökerezettségnek a csapdáját, amelyre ennek az írásnak az elején ironikusan szerettem volna utalni. Annak tudniillik, hogy Petőfi a költő. A könyvnek ezen a pontján érzékelhető az, hogy ezzel az egyetlen, a kultusz mélyen begyökerezett mozzanatával kapcsolatban nem alkalmazta a megfordító felforgatás eszközét: maga Margócsy István is elfogadta azt, hogy Petőfi par excellence költő. Talán a lehetségesnél kevesebb súly esett a prózaírói, a drámaírói stb. részére ennek a lírai darabokban kétségkívül leggazdagabb korpusznak. Azt természetesen nehéz volna tartható módon vitatni, hogy Petőfi nem elsődlegesen költő. De Margócsy István könyve épp annak a recepció- és kultusztörténetben állandósult értelmezői alakzatnak a kezdeményezően éles eszű – ha kell, kellően rosszindulatú – és meggyőző írás-stratégiát követő vitatója, mely szerint Petőfi lenne maga a költő a magyar irodalomban. Ennek az immár a priori-nak tűnő ítéletnek a kimozdítása a 19. század korszakértelmezése tekintetében is döntő fontosságú lenne, mivel – különösen a líra területén – minden jelenség, esemény, fejlemény, stb. Petőfin méretik le. Azt a gonosz megjegyzést lehetne ehhez hozzáfűzni, hogy Arany ennek súlyát felismerve maga is épp arra törekedett, hogy Petőfi lírája „üvegtisztán” áttetszővé váljék. Ebben a szándékban saját költészetének láthatóvá válása miatt is érdekelt volt. A Petőfi költészetét eltakaró költői „imágó” (Margócsy István többször előforduló szóhasználata), vagy idol nemcsak Petőfi költészetét homályosította el az értelmezés számára, de bizony rossz fényt vet a magyar irodalomra is. Mivel a túl sok fény nem megvilágít, hanem inkább elvakít.

 

(2003)